Az asháninka falvak után ismét az Andok felé vettük az irányt. Az már most egyértelmű, hogy a jövőben Satipo és La Merced környékét alaposabban be kell járni, mert rengeteg csodát rejteget a vidék. Azt se gondoltuk volna, hogy Tarma körül lelünk rá a legszebb perui kanyonra. Az, hogy az LP nem is említi, nem meglepő.
Quempiriből való távozásunk egy szombati napra esik. Mivel eszünk ágában sincs még egy éjszakát eltölteni a piszkos és nyomasztó Puerto Enében, és egyébként sem akarunk ugyanazon az útvonalon távozni, mint amin érkeztünk, úgy döntünk, hogy csónakra szállunk és Satipo felé vesszük az irányt. Az asháninka faluból egy három kilométer hosszú földút vezet a folyópartra. Az eső már órák óta szemerkél, így mire a kikötésre alkalmas folyópartra érkezünk, ki sem látszom a fejem búbjáig érő sárból.
Üzemanyag-takarékos szállítás
A folyó csendesen csordogál, partját burjánzó, szédítően zöld esőerdő borítja. Erős lenne azt állítani, hogy a csónakok Puerto Enéből menetrend szerint közlekednek, kiváltképp hétvégén, de a part menti köveken ücsörgő asháninka srác szerint a délelőtti órákban érkeznie kell egy személyszállító motorcsónaknak, amely Puerto Ocopába szállítja utasait. Négy nap őserdő és yukka evés után az ember már vágyik valami ehető vacsorára, egy forró zuhanyra és egy ágyra. Várunk, de jó ideig nem történik semmi. Aztán egyszer csak távoli motorzaj üti meg a fülünket. Lassan közeledik. A ma esti szállás képe lebeg a szemeim előtt, s közben olyan lelkesen integetek a látóhatárra érő csónaknak, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten. A csónakos lassítás nélkül repíti tovább a kis hajót a hullámokon. Az indián srác a parton a fejét csóválja.
A turisták nem ismerik a Rio Enét, ettől zseniális
- Nem volt kedvük megállni. Szerintem ma már nem jön több csónak.
Vállára kapja a zsákját s elgondolkodik:
- Végülis nincs semmi fontos dolgom a városban. Visszamegyek a faluba a délutáni meccsre. Ti meg, ha gondoljátok, maradjatok.
Nem adjuk fel ilyen könnyen. Jó két órán át etetjük még a szúnyogokat, mire felbukkan egy újabb motorcsónak néhány helyi utassal a fedélzetén. Térdig gázolok a vízben, miközben a lelkesedésem az integetésben nem hagy alább, és ezúttal nem is múlik el hatástalanul. Két percen belül már a csónak belsejéből pislogunk kifelé. A közel hat órás út során lencsevégre kapjuk a partmenti rengetegben megbújó madarakat. Sőt, van szerencsénk üdvözölni egy napon sütkérező krokodilt is.
Érintetlen természet
Félúton Puerto Ocopa felé az egyik partszakaszon egyenruhás katonák állnak és fontoskodva megállítják a csónakot. Szigorú szemekkel, gyanakodva mérnek végig mindenkit, és az első betűtől az utolsóig végigolvassák a személyazonosításra alkalmas dokumentumokat. Megakad a szemük Endre magyar útlevelén, végül nyugtázzák, hogy turisták vagyunk, jóllehet ezen a vidéken azok sosem járnak. Ezután figyelmeztetnek bennünket, hogy a vidék nagyon veszélyes a Quiempiriig vezető szakaszon, de innentől már biztonságban érzethetjük magunkat.
Este 6-kor kötünk ki Puerto Ocopában, ami csak egy fokkal hangulatosabb a hulladékfákból összetákolt Puerto Enénél. Nem kell sokáig győzködnöm Endrét, hogy induljunk tovább még ma este. Hetedmagunkkal iránytaxiba préselődünk és meg sem állunk Satipóig. Az autó belsejében förtelmes a szag, mert a csomagtartóban négy zsák erjedő kakaóbab figyel. A földúton a szembejövő sávban elhúzó járművek úgy felverik a port, hogy az orrunkig sem látunk. A sofőr valószínűleg jól ismeri az utat, mert a szürkületben lassítás és világítás nélkül belevetjük magunkat a sejtelmes porfelhőkbe. Már alig várom, hogy megpillantsuk a Satipo táblát az út szélén.
La Merced környékén ilyen a táj
Satipo helyes és barátságos amazóniai város, remek pálmafás főtérrel büszkélkedik, de ettől azért még nem egy turistaparadicsom. A meleg vacsora és a forró zuhany azért valósággá válik, de sok időt nem töltünk a városban. Másnap La Merced felé vesszük az irányt.
Ha az ember erre jár, akkor a városka határában húzódó erdőt érdemes beilleszteni a programba. A túraösvény a 30 méter magas El Tirol-vízesésig csodás zöld völgyben halad, ahol garantáltan több rikítozó papagájjal és a világoskék morfóval találkozik az ember, mint ahány turistával.
Én és az El Tirol - nem, nem Ausztria
A park csupán egy karnyújtásnyira van La Mercedtől, ahonnan szinte minden órában indul busz a 3050 méteren fekvő kissé mostoha klímájú Tarmába. Endrének úgy tűnik hiányoznak már a hegyek, mert ragaszkodik hozzá, hogy Tarmából feltétlenül ellátogassunk a 3800-on található San Pedro de las Cajas falujába. Tesszük mindezt azért is, mert állítólag ez a falu a környék legnagyobb szövőüzeme és a kézzel készített szőnyegek mindkettőnknek nagy kedvencei. A főtéren pattanunk ki az iránytaxiból és kevesebb, mint tíz perc alatt sikerül is körbejárnunk a csöppnyi település valamennyi utcáját. A falu csendes és hangulatos, de nem hogy szövőüzemeket nem látunk sehol, még egy árva szőttest sem. A faluban mindössze két ház kapuján díszeleg az Artesania felirat, de azok ajtaja gondosan le van lakatolva.
Busz San Pedro de las Cajasba
Egy autó csomagtartójában ereszkedünk lejjebb a hegyről. Igen, a csomagtartóban, ugyanis a Tarma környéki taxisok képesek felülmúlni délebbi kollégáikat, ahol már említettük, hogy sebváltón is utasok ülnek. San Pedro de las Cajasból csak akkor indul útnak a taxi, ha a sofőr már csomagtartót is megtömte utasokkal. Szerencsére az út nem hosszabb negyed óránál, mert a Huagapo-barlangnál kiszállunk. A Huagapo egyike azoknak a titokzatos perui barlangoknak, amelyet még nem nyitottak meg a látogatók előtt, ezért csak a bejárattól számított első 100 méterig lehet bemerészkedni. Bánom egy kicsit, bár nem vagyok nagy barlangász. A barlang alján csordogáló áttetsző színű patak csodás fényjátéka kárpótol valamelyest.
Huagapo nem ronda barlangja
Játszadozunk egy kicsit a tükörkép adta fotótémákkal, majd gyalog vágunk neki az Ushto-kanyonnak. Azt gondoltam, hogy a Colca- és a Cotahuasi-kanyon után már nem érhet nagy meglepetés, de tévedtem. Manónak érzem magam a mindössze két méter széles ösvényen állva a kilométer hosszú hasadékban, és beleszédülök a háromszáz méter magas függőleges hegyoldalak látványába.
Ushto-kanyon, ami nem szerepel az LP-ben
Úgy fél órányi sétára innen a kevésbé meredek hegyek oldalán kicsiny teraszok tűnnek fel, ahol helyiek dolgoznak. Nagy szeretettel és kíváncsian üdvözölnek minket. Tőlük tudjuk meg, hogy az ösvény egy csak gyalogosan megközelíthető faluba visz, úgy kétórányi járóföldre innen. Mivel nincs nálunk a sátor és hamarosan leszáll a sötét, ezért kicsivel beljebb a kanyonban úgy döntünk, visszafordulunk. Hirtelen az ösvényen feltűnik egy nagy fekete bika, ahogy őrült tempóban közeledik felénk. Fejvesztve menekülünk le az ösvényről, és csak az utolsó pillanatban sikerül kitérnünk előle. Épp csak felocsúdunk a nagy ijedtségből, amikor azt látjuk, hogy a bika egy vastag kötelet húz maga után. A kötél végén egy férfi - mondhatni - szinte lobog a levegőben. Tulajdonképpen olyan a látvány, mintha a bika sárkányt eregetne. A kanyonban nem járnak autók, így vitathatatlanul ez a leggyorsabb közlekedési mód. Úgy fél óra kutyagolás után érjük utol őket. Akkorra már az állat békésen legelészik a hegy egyik keskeny teraszán, a pásztor pedig egy sziklán ülve zihál.
A kanyonból ismét Tarma felé vesszük az irányt, mert holnap visszatérünk a fővárosba, Limába.
Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!
