Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

El Chaltén körül a Fitz Royon és a Cerro Torrén kívül is van élet. Sem a Viedma-gleccsernél, sem a Desierto-tónál nem sikerült jó időt kifognunk, de mindegyik kirándulás megérte valamiért. Két Mirador csapattal is sikerült bebarangolnunk a vidéket, a képek magukért beszélnek.

Az első Mirador csapattal sikerül elég korán befutni ahhoz El Chalténba, hogy pont be tudjunk nevezni egy hajós kirándulásra a Viedma-gleccserhez. Az idő elég zord, de a Viedma-tó fölött süt a Nap, így jó ötletnek tűnik befizetni a 40 dolláros kiruccanásra.

El Chaltén körül van mit nézni    El Chaltén körül van mit nézni

- Sajnos a buszaink már elindultak a tóhoz, így ha szeretnék elérni a kompot, gyorsan fogjanak egy taxit - kapjuk az intelmet a túraszervező csajtól.

Szerencsére nem nehéz kocsit szerezni El Chalténban. Minden hotelnek van kontaktja, így végül a buszok előtt érkezünk meg a falutól úgy 15 kilométerre lévő kikötőhöz. A hajóra felszállni még nem lehet, fedett helyiség pedig nincs a tóparton, így nem vagyunk túl boldogok, mikor elered az eső. Végül nem kell sokat áznunk, mert amint befutnak a turistabuszok, azonnal kinyitják a kiránduló hajó ajtajait.

A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere     A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere

Sajnos az eső végigkísér minket, így a Viedma-gleccsert csak az utolsó percekben sikerül megpillantanunk. Kimerésszkedünk ugyan a fedélzetre, de a hideg szél és a szakadó eső gyorsan visszazavar minket. Kénytelenek vagyunk ablakon keresztül bámulni Patagónia állítólag második legnagyobb gleccserét és a róla leszakadó jégtömböket.

Jéghegy a Lago ViedmánJéghegy a Lago Viedmán

A gleccser szélénél megállunk, hogy felszedjünk egy halom turistát, akik hágóvassal próbáltak mászkálni a jég hátán. Sűrű anyázások közepette özönlenek be a hajóba, üvöltöznek a szervezőkkel, hogy ilyen időben miért szerveznek túrát a gleccserre. Kis híján lincselésbe torkolik a vita, végül a szervező csaj ígéretet tesz arra, hogy visszafizetik a kirándulás árát a "károsultaknak". Erre fel a sok éhenkórász amerikai, akik csak nézelődni jöttek, azonnal óbégatni kezdenek, hogy akkor ők is kérik vissza a pénzt, mert alig láttak valamit a gleccserből. Mi csak ülünk és nem értjük, hogy lehetnek ennyire pofátlanok a turisták.

Ronda az idő, de a jéghegyek szépekRonda az idő, de a jéghegyek szépek

Sok jó képpel nem távozunk a helyszínről, de ezt is láttuk, s nem lettünk tőle kevesebbek.

Az idő sajnos másnapra sem javul. Ki kell hagyjuk a Fitz Roy túrát, mert a hegyek között hóvihar tombol, de hogy ne teljen el feleslegesen a nap, a szálló tulajával lebeszéljük, hogy vigyen el minket a Lago del Desiertóhoz, vagyis a Sivatag-tóhoz. Hogy a folyton csapadékos Patagóniában miért hívnak egy tavat Sivatagnak, az ördög tudja. A mai napon sem szolgál rá a nevére, mivel a Fitz Roy felől betörő felhőből félútnál elkezd szakadni a hó. Mire a tóhoz érünk, már majd 10 centiméter vastag fehér lepel borítja a tájat, így sem a tóból, sem a környező vízesésekből nem látunk sokat. Ismét lövünk pár értékelhetetlen fotót, és elraktározzuk magunkban, hogy hiába közeledik a főszezon, az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.

Igazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónálIgazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónál

A második csapattal sincs szerencsénk El Chaltén környékén. Bár érkezésünkkor még szép az idő, már a Desierto-tó felé közeledvén látjuk, hogy a következő napok ismét esősek lesznek. 

Távolról látszik, hogy jön a viharTávolról látszik, hogy jön a vihar

Ezúttal megússzuk a havat, így sikerül tennünk egy rövid, három órás kirándulást a tó körül, de mikor visszatekintünk az egyik kilátópontból a Huemul-gleccser hegyeire, látjuk, hogy jobb, ha sietősre fogjuk. Lövünk néhány képet, majd megállunk a Chorrillo-vízesésnél, ahová még pont az eső előtt sikerül befutnunk.

Chorrillo-vízesésChorrillo-vízesés

Hogy a következő két nap minként telik? A Laguna de Torréhoz még csak-csak megérkezünk, de olyan orkán erejű szél tombol a partján, hogy többeknek, köztük nekem is sikerül seggre ülnöm a széllökésektől. Az esőt sikerül megúsznunk, de másnap a Fitz Roynál nagyon nincs szerencsénk. A szél mellett szakad az eső, a terep nem könnyű. A csapat kettészakad. Egyik része a két órás fagyoskodás után velem együtt visszatér a faluba, anélkül, hogy a hegy közelébe férkőzne. Eri két elszánt utassal délutánra feljut az utolsó kilátópontig, de csak bőrig ázniuk és szétfagyniuk sikerül.

Hegyek a Lago del Desierto túloldalánHegyek a Lago del Desierto túloldalán

Patagónia nem mindig kegyes az emberhez. Talán majd a Perito Moreno-gleccsernél nagyobb szerencsénk lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Fitz Roy kétségkívül az Andok legismertebb hegycsúcsa. Egy kicsit félek tőle, mert a legnépszerűbb természeti csodáknál általában csalódni szoktam, de ezúttal nem így van. A Fitz Roy tényleg mesés, olyan szeglete a Földnek, amit egyszer mindenkinek látnia kéne.

Normális esetben egy ilyen hideg hajnalon nem akaródzik kimászni a  testmeleg hálózsák fogságából, de a mai nap egészen más. Tegnap a Cerro Torrénál mindketten egyetértettünk abban, hogy patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. Nem várunk azonban kevesebbet a vidék leghíresebb csúcsától, a Fitz Roytól sem.

Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa  Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa

A Cerro Fitz Roy egy különleges alakú, nagyon nehezen mászható, 3375 méter magas hegycsúcs. A vad Patagónia merészen égbetörő, szürke sziklái az év nagy részében csak ritkán tűnnek elő a felhők alkotta misztikus félhomályból, ezért a csúcsot a korábban itt élő indiánok - a később létrejött faluval megegyezően - Chalténnek, azaz Füstölgő hegynek nevezték el. A mai nevét Francisco Moreno adta Robert Fitzroy iránti tisztelete jeléül, aki a Charles Darwin nyomán elhíresült Beagle nevű brit felfedezőhajó kapitánya volt, és az 1830-as években vezetett expedíciót Patagónia és Tűzföld felfedezésére. 

Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra   Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra

Magát a csúcsot eddig kevesen hódították meg, hiszen a mostoha időjárás és a meredek sziklafal a 8000-es tapasztalattal rendelkező hegymászókat is elbizonytalanítja. Elsőként Lionel Terray és Guido Magnone francia alpinisták jutottak fel a csúcsra 1952-ben, majd az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig alig néhány mászó kísérletezett vele. Az utóbbi tíz évben azonban egyre több és több mászó veselkedik neki a közel függőleges sziklafalnak, bár többségük nem jár sikerrel. Mi nem vagyunk hegymászók, sziklamászók még annyira sem, így maradunk a túrázásnál. Ha az időjárás ma is olyan kegyes lesz hozzánk, mint az elmúlt napokban volt, akkor a hegy lábánál fekvő Laguna de los Tres és Laguna Sucia mögött mi is megpillanthatjuk a Fitz Royt.

Endre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megyEndre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megy

Izgatottan és nagyon lelkesen kezdünk neki az El Chaltén határában húzódó első kaptatónak. Az ösvényen több száz turista halad felfelé, libasorban. Szerencsére többször megállnak fotózni, ami jó alibi egy kis szusszanásra. Már majdnem a domb tetején járunk, amikor találkozunk egy budapesti lánnyal, aki egy csapat indiai férfi gyűrűjében halad. Váltunk néhány szót, majd mivel azt mondja, hogy nem áll szándékukban egészen a Fitz Royig túrázni, csak kirándulnak egy jót, búcsút veszünk tőlük.

Közeledünk a hegycsúcshozKözeledünk a hegycsúcshoz

A gondososan kiépített ösvény következő szakasza lenga bükkösön át vezet. A Poincenot névre hallgató táborhelyig nem sokat változik a táj, de errefelé jóval több a szürke és vörös sziklák közt futó patak és bozótos borította széles völgy, mint a Cerro Torre felé volt. A völgyben olyan erős szél tombol, hogy többször hanyat vágódok a lökésektől. Már kezdem feladni a küzdelmet, mire végre befutunk a Poincenot táborba, amit egy magas fákból álló, a szél elől védelmet nyújtó erdőben alakítottak ki. A turisták erre a szakaszra elfogynak, alig egy-két ember halad előttünk vagy mögöttünk.

Endre és a hegyEndre és a hegy

A táborhelytől következik a legnehezebb emelkedő a Fitz Roy előtt húzódó hegy tetejéig. Csúszós és omladozó sziklatörmeléken kell felkaptatnunk, ami átlagos tempóval durván egy óra alatt teljesíthető. Azt hiszem, ez életem egyik leghosszabb egy órája annak ellenére, hogy az elmúlt években sokkal komolyabb fizikai megpróbáltatásokon estem már keresztül (mint például a venezuelai Roraima vagy a perui Qoyllur Rit'i volt). Talán az alváshiány, vagy a nem megfelelő táplálkozás teszi, de ma nem vagyok formában. 

Régen szenvedtem ennyireRégen szenvedtem ennyire

Endre már rég odafenn fotózik valahol, míg én csak levegő után kapkodok és lassan bukdácsolva haladok felfelé, vért izzadva. A szikla második harmadánál potyogó könnyek között pillantom meg, ahogy egy 75 év körüli néni, ráncos kezeivel két túrabotjára támaszkodva halad lefelé és biztatóan rám mosolyog. Atyaég! Megcsinálta. Őt bámulom elképedve, miközben összeszedem minden erőm és keresztülmászok az utolsó, már térdig érő, hóval borított szakaszon. Megérkeztem. Előttem a világ egyik legtöbbet fotózott, döbbenetesen szép sziklája. A Fitz Roy lábánál fekvő Laguna de los Tres-t még jég és vastag hó borítja, a tőle balra és kicsit lejjebb fekvő Laguna Suciát pedig töredezett jégtáblák. Itt még bizony tél van.

Endre régóta vár rám odafennEndre régóta vár rám odafenn

 Délután fél 5 magasságában indulunk vissza. Nem kicsit parázok, hogy a terep miatt nem sikerül a távolságot sötétedés előtt abszolválnom, de végül minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi több, visszafelé bevállaljuk az ösvény eddig számunkra ismeretlen szakaszát a Capri-lagúnával. A lagúna gyönyörű környékét erdők borítják, de az ösvény itt is könnyen és gyorsan járható. Olyannyira könnyen, hogy nem csak turisták, hanem lámák is járnak rajta; úgy négy kilométerrel El Chaltén előtt futunk bele egy csordáját terelgető pásztorba. A láma errefelé nem őshonos, fogalmam nincs, mit keresnek itt ezek a szegény párák.

A Laguna Suciáról már leolvadt a jég     A Laguna Suciáról már leolvadt a jég

Kicsit odébb belefutunk egy idősödő amerikai párosba. Nagyon el vannak készülve az erejükkel, de annyit sikerül megtudnunk tőlük, hogy holnap bérelt kocsijukkal El Calafatéba mennek. Endre - miután elhagyjuk őket - viccesen megjegyzi, hogy holnapra meg van a fuvarunk. Legyen úgy! A buszjegy El Calafatéig majdnem 20 dollár fejenként, úgyhogy tényleg jól jönne egy kocsi.

A Laguna de los Tres-t még jég borítja     A Laguna de los Tres-t még jég borítja

Izivel és Eloijal ez az utolsó közös esténk. A párolt zöldségből álló búcsúvacsorát borozós terefere követi, ami nem nyúlik sokáig, mivel mindannyian holtfáradtak vagyunk. Sok ezer kilométer van mögöttünk, de azt kell mondjam, megérte a rengeteg utazás. A Cerro Torre és a Fitz Roy látványa igazán fenséges. Aki teheti, az mindenképp látogasson el ide, mert ilyen szép havas csúcsokat nem sok helyen lehet látni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

Én az ösvény bejáratánál   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

Az első kilátópontnál   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági tájMisztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánkIlyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

A tériszony el van felejtve     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előttEndre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérteEzért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.  

Esquel nem csak világvégi városnak tűnik, az is. Innen délnek csak két naponta van busz, szerencsénkre azonban ma délután 5-kor pont indul egy. Az egész napot lődörgéssel töltjük, nehezen múlik az idő. Szerencsénkre a terminálra pontosan fut be a busz, így bevethetjük magunkat végre az igazi Patagóniába.

Klasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno közöttKlasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno között

Minden útikönyv azt írja, hogy Esquel után nem csak a táj és az időjárás változik meg, hanem az árak is. Ebben sajnos igazat kell adjunk az útikönyveknek, mivel a hét órás utazásért Perito Morenóba nem átalkodnak fejenként több mint 500 pesót, azaz 33 US$ lehúzni rólunk. A válasz a miértre azonnal érkezik, amint felszállunk a buszra. Rajtunk kívül alig egy tucat ember, többnyire turisták foglalnak helyet rajta, a kétszintes busz maradék 50 ülése teljesen üres. Esquelből El Calafatéba csak október és május között közlekedik bármi is, így örüljünk annak, hogy bár drágán, de legalább megy valami.

A látvány nem túl izgalmas, nagyon hasonlít az Esquel utáni vidék az Altiplanóra. Néhány patak árterén még vannak zöldellő legelők és rajta marhacsordák, de ahogy megyünk délnek, úgy tűnnek el az állatok. Illetve nem eltűnnek, csak átalakulnak. A marhákat guanacók, a gémeket nanduk, strucc méretű futómadarak váltják, a legelőket pedig sivár, szürke pampa. Ami feltűnő, hogy bár több száz kilométeren belül sehol egy ház, mégis az egész vidék körbe van kerítve. A teljesen értelmetlennek tűnő szögesdrótokon mindenhol fennakadt és elhullott guanacókat látunk.

Esquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnekEsquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnek

Este fél 9 magasságában esik le a Nap a horizont mögött, először narancssárgára, majd vérvörösre festve az ég alját. A buszon lassan mindenki bedobja a szunyát, mi pedig vadul pislogunk az éjszakába, nehogy elfelejtsünk leszállni Perito Moreno falujánál. Valamivel fél egy után futunk be a hideg és szeles településre. 

Mesés naplementénk voltMesés naplementénk volt

Rajtunk kívül egy másik pár is itt gondolta megszakítani az utazását. Izi és Eloi hollandok, bár a srác anyja révén katalán, amire nagyon büszke. Izi 22 éves és balett táncos, Eloi pedig 24 és fizioterapeuta. A busz elmegy, mi pedig forgolódunk, hogy miként is tovább?! Nem kell sokáig töprengenünk, mert a terminálon ácsorog egy fickó, aki a falu kempingje felé irányít minket.

Keresztülbattyogunk az alig két utcás falun. Hihetetlen, de 300 pesóért, valamivel kevesebb mint 20 dollárért tudunk kivenni egy öt fős bungalót négyen, amit ráadásul úgy befűtöttek, hogy a meleget még az 50 kilométeres, jeges szél sem képes kisöpörni. 

Perito Moreno arról a fickóról kapta a nevét, akit az argentin állam az ország függetlenedése okán Patagóniába küldött, hogy jelölje ki az Andok vízválasztó vonalát, egyben az Argentínát Chilétől elválasztó határt. Ténykedése tiszteletéül Patagónia legszebb gleccsere mellett ezt a falvat is róla nevezték el. Hogy pontosan mi célja volt ezen település megalapításának, nem tudom, mert a környéken sem bánya, sem legelő nincsen, csak állandó por és szél. Mégis kb. 500-an élnek itt, a téli hónapokban a világtól teljesen elzártan, mivel akkortájt megközelíthetetlen a falu.

Másnap reggel szörnyen hideg időre ébredünk. Szitál az eső és tombol a szél, de hogy ne teljen unalmasan a nap, kikocogunk Iziékkel a pályaudvarra, ahonnan 10 óra után indul egy busz a chilei határon fekvő Los Antiguosba. A változatosság kedvéért itt is van egy szép tó, bár a faluból nem könnyű megközelíteni, mert mint minden Patagóniában, ez is le van kerítve. Többször mászunk át szögesdrótokon, mire sikerül megérkeznünk a partra, ahonnan átlátni a már Chiléhez tartozó havasokhoz. 

Azok a havasok már Chilében vannakAzok a havasok már Chilében vannak

A Buenos Aires-tó partján     A Buenos Aires-tó partján

A Los Antiguos mögötti platóról (amiből állítólag Argentína legújabb nemzeti parkja lesz rövid időn belül) csúnya viharfelhők kúsznak a falu felé, ezért rövidre nyúlik a tónál tett látogatásunk. Visszaspurizunk a faluba, ahonnan csak délután 5 után indul vissza busz Perito Morenóba, így beülünk pizzázni egy chilei árakkal operáló étterembe, majd konstatálva, hogy itt is voltunk, visszautazunk a falunkba. 

Állítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park leszÁllítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park lesz

A hideg ellen védekezve Perito Morenóban veszünk egy üveg rumot és pár üveg olcsó, argentin bort, amit a lányok hallgatólagos beleegyezése mellett lenyelünk Eloi-jal, közben pedig eltervezzük, hogyan tovább. Holnap csak késő este megy busz dél felé, ugyanaz a járat, amivel mi is érkeztünk. Ott van az egész holnapi nap, ami alatt elmehetnénk a Cueva de las Manoshoz, vagyis a Kezek barlangjához.

Perito Morenótól úgy 120 kilométerre fekszik a Világörökség részét képező, több száz kezet ábrázoló barlangrajz, ami állítólag 9300 éves, ezzel a kontinens legősibb kulturális emléke. Nagyon szeretnénk látni, de főszezonon kívül szinte lehetetlen odajutni. Van ugyan egy kis túraszervező iroda a faluban, de ott reggel azt mondják, ha csak négyen vagyunk, akkor fejenként több mint 100 dollárt kéne fizetnünk, s ha nem akarunk ennyit, jöjjünk vissza januárban, amikor 30-40 fős csoportokat indítanak a barlangokhoz. Próbálunk kocsit bérelni, de nem sikerül, mert a faluban ezzel nem foglalkozik senki, stoppolni pedig eszünkbe se jut, mivel egész nap egyetlen falun áthaladó autót sem láttunk. Három órás próbálkozás után végül feladjuk és tudomásul vesszük, hogy a Világörökség ezen tagját nem most fogjuk megnézni.  

Kissé csalódottan ugyan, de kisétálunk a pályaudvarra, ahol megvesszük a jegyeket El Chalténba. A patagón árak tegnapelőtt óta továbbemelkedtek, az újabb 500 kilométeres szakaszért már 810 pesót, mintegy 55 dollárt kérnek el tőlünk. Ez már jó európai ár.

Buszablakból fotózott, még élő guanacoBuszablakból fotózott, még élő guanaco

A busz hajnali egykor fut be Perito Morenóba. El Chalténba az út majdnem tíz óra, mivel a Ruta Nacional 40 elnevezésű főút egyik szakasza máig nem került leaszfaltozásra. A rázós szakaszon pont éjnek évadján kelünk át, így egy hunyást nem sikerül aludnunk.

Gaucho a Viedma-tónálGaucho a Viedma-tónál

Reggel a táj továbbra is változatlan. Kopár dombok, szögesdróton fennakadt guanacók, fiókáikat terelgető nanduk. 10 óra magasságában megérkezünk a Viedma-tóhoz. ahol a buszunk vesz egy éles jobb kanyart. Alig pár perc múlva feltűnik a távolban a Fitz Roy lélegzetelállító csúcsa. Minden turista rohan előre, hogy fotózzon, mi sem maradunk ki az őrületből. 

Ezért érdemes volt tíz órát a buszon ülniEzért érdemes volt tíz órát a buszon ülni

Az argentin Patagónia jelképeként szolgáló Fitz Roy az a hegy, amiért megérte ennyit sínylődni a buszon. Láttam már szép csúcsokat életemben, de ehhez foghatót még nem, így izgatottan szállunk le El Chalténban. Az apró településnek állítólag csak két állandó lakója van, mindenki más csak időszakosan, a turizmus miatt tartózkodik a faluban. Tulajdonképpen az összes épület étterem vagy szálloda, így főleg most, szezonon kívül, kedvünkre válogathatunk.

Reméljük, holnap is szép időnk leszReméljük, holnap is szép időnk lesz

Megnézünk egy-két panziót, de egyiket sem találjuk megfizethetőnek. Látván toporgásunkat megáll mellettünk egy kocsi. Nem szoktunk csak úgy beszállni bárki mellé, de ezúttal kivételt teszünk. A fickó elvisz a falu végében álló hostelébe, ahol 70 pesóért, kevesebb mint 5 dollárért kapunk ágyat egy négy ágyas szobában. Hihetetlen! Itt vagyunk Patagónia közepén, és fillérekért tudunk megaludni. Ráadásul jár a szobához fűtés, van közösségi konyha, s még a wi-fi is működik úgy ahogy. Annyira megörülünk az olcsóságnak, hogy Eloi-jal ismét berúházunk pár üveg olcsó, argentin borra, italozás közben pedig azért fohászkodunk, hogy a következő napokban legyen szép, tiszta idő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Ahogy átlépjük Patagónia határát, a táj és az időjárás azonnal megváltozik. Ismét látunk pár csodás tavat, majd a Los Alerces Nemzeti Parkban megtudjuk, miért vadásszák errefelé a marhákat, s hogy az argentin elnökasszony Patagónia kiárusításával próbálja megfékezni a gazdasági válságot. Hong Kongban pedig nem dolgoznánk... 

Bariloche és Bolsón között ugyanolyan mesés a táj, mint volt ezidáig. Bár már fulladásig vagyunk a szép tavakkal és havas hegycsúcsokkal, azon kapom magamat, hogy röpke két óra alatt újabb ötven fotót sikerült lőnöm a busz ablakából. 

Este 9 óra után futunk be Bolsónba, ahol nem megy könnyen a szálláskeresés. Csepereg az eső és hideg van, így mire találunk egy megfizethető szobát, mindenünk tele van mindennel. A szállónk rém egyszerű, a konyha, amit használhatnánk, a főszezon óta nem volt kitakarítva.

Bariloche és Bolsón között továbbra is szép a tájBariloche és Bolsón között továbbra is szép a táj

A kései érkezésnek egyetlen előnye azért még is csak akad: nem kell megvárnunk a szieszta végét, hogy kinyissanak az éttermek. Ismét hús-tészta kombót választunk az étlapról, amiből kezd lassan elegünk lenni, de hát szegény ember vízzel főz.

Az étterem falán mindenhol festett tányérok sorakoznak, a szemünk megakad egy Budapestet ábrázoló darabon.

- Egy kedves magyar barátunk hozta Budapestről néhány éve. Korábban sokat járt ide, de egy ideje már nem láttuk - magyarázza a pincér, aki egyben szakács is.

Dög fáradtan, de legalább jóllakottan térünk nyugovóra, hogy másnap szakadó esőre ébredjünk. Egész nap csak esik és esik, nem tudunk kimozdulni a szállásról, ahol ráadásul nincs fűtés. A hideget legyőzendő a szálló egyetlen macskájával játszunk, akit a youtube megérdemelt hőse után Boiler Gyulának nevezünk el. A kandúr, amint magára hagyjuk öt percre, azonnal feltelepszik a boiler tetejére és várja, hogy jöjjön a nyár.

Ő itt Gyula!Ő itt Gyula!

Elunjuk a játékot Gyulával, ráadásul meg is éhezünk, így eső ide, eső oda, nyakunkba vesszük a várost. Ebédre betérünk egy jobb panzió étkezdéjébe, ahol a legzseniálisabb argentin kajára, a guiso de lentejasra bukkanunk. Látszik az argentinokon az európai vér, tudják, hogy kell a lencsét elkészíteni. Nem mondom, hogy a guiso van olyan, mint édesanyám lencsefőzeléke, de két év után enni valami ahhoz hasonlót igazán felemelő érzés.

Argentin lencsefőzelékArgentin lencsefőzelék

Délután kitisztul kicsit az idő, így megpillantjuk a Bolsónt körülölelő hegyeket. Konstatáljuk, hogy ismét csodaszép helyen vagyunk, még ha maga a város nem is túl látványos. 

Másnap végre ragyogó napsütésre ébredünk, így felkapjuk a kis zsákokat és irány Epuyén. A Bolsóntól úgy 30 kilométerre fekvő Epuyén pont akkora, hogy ne vegyük észre, mikor átsuhanunk rajta. Szerencsére a busz a falutól pár kilométerre fekvő tónál megáll, így nem maradunk le semmiről. 

Bolsón felett a hegyekBolsón felett a hegyek

A tó ugyanolyan, mint az eddig látott tavak mindegyike volt, azonban a teljes szélcsendben ennek tükörsima a felszíne. Csak bámulunk és bámulunk, gyönyörködésünket csak megkorduló gyomrunk zavarja meg. Visszasétálunk Epuyén falujába, ahol néhány hétvégi házon és egy kicsi kórházon kívül nincsen semmi. Szerencsére a falu egyetlen boltjában lehet kenyeret kapni, így nem kell sokáig szenvednünk az éhségtől.

Nyugodt az Epuyén-tó vizeNyugodt az Epuyén-tó vize

Kora délután érünk vissza Bolsónba. Kihasználva a szép időt egy újabb tavat, a Lago Puelót vesszük célba. A busz alig húsz perc alatt levisz minket a külön nemzeti parkként funkcionáló tóhoz, aminek keleti partvidékét körbe lehet járni, persze csak a főszezonban, mert ilyenkor, tavasz derekán az ösvény és az annak végén álló menedékház le van zárva. Nem marad más, mint bámészkodni a parton. Dél felől szürke felhők kezdenek gyülekezni, így nem kockáztatván egy rommá ázást, felülünk a következő buszra és visszatérünk bolsóni szállásunkra. Boiler Gyula továbbra is ott tesped a vízmelegítő tetején, várja, hogy jöjjön a nyár.

A Lago Puelóval nincs szerencsénkA Lago Puelóval nincs szerencsénk

A következő állomásunk Esquel. A két város között igazi, patagón táj fogad; végtelen füves sztyeppe, ameddig a szem ellát. Valahol féltávnál átlépünk Chubut megyébe, ami már hivatalosan is Patagónia. Annyira egyhangú a látvány, hogy óhatatlanul felelevenedik bennünk az Altiplano kietlen vidéke.

Esquel is teljesen más, mint az eddigi települések voltak. Színes, kopár hegyek között fekszik, létezésének oka már nem a turizmus, hanem a bányászat. Nincsenek panziók és hostelek, csak minőségi szállodák és munkásszállók. Hosszú keresgélés után mi is egy ilyenben kötünk ki. Rajtunk kívül a dormitorióban csak kereskedők és bányászok alszanak, de más megfizethető helyet sajnos nem találunk. A recepciós lány nagyon rendes, ellát minket kismillió infóval. Mar del Platából származik, s mikor ide jött dolgozni, azt hitte, hogy hátizsákos hostelben kap munkát, de mint mondja, turistát csak akkor lát, ha felutazik Bolsónba. Pedig Esquel környékén van egy nemzeti park, ami éppen idevonzhatna egy kupac külföldit, de mégsem.

Kezdődik Patagónia!Kezdődik Patagónia!

Tegnap, a Puelo-tónál látott déli esőfelhők vélhetően innen származtak, mert a kora esti órákban ismét locsogni kezd az eső. Hideg van, de a legrosszabb nem az eső és a hőmérséklet, hanem a messze földön híres patagón szél. Néha bizony meg kell kapaszkodjunk a villanyoszlopokban, hogy talpon maradjunk. 

Sem Esquel, sem a szállásunk nem marasztal minket, így hiába borongós a reggel, felülünk a Los Alerces Nemzeti Parkba tartó buszra. Negyven percnyire a várostól egy szörnyű baleset nyomaira leszünk figyelmesek. Egy kocsi a felismerhetetlenségig összezúzva fekszik az árok mélyén, belőle egy ránézésre halott fickó lóg ki. A mentők már itt vannak, így nem állunk meg.

Mire a park főhadiszállására érünk, már szakad az eső, de ettől függetlenül a belépők megvétele után visszaszállunk a buszra, és egész a Laguna Verdéig utazunk. Mikor megérkezünk, a buszsofőr figyelmeztet minket, hogy nehogy lekéssük az este 8-kor visszainduló buszt, mert az az egyetlen járat így szezonon kívül, amivel visszajuthatunk Esquelbe. A hátsó sorokból előrejön egy kínai srác is, hogy ő is a Laguna Verdéhez tart, így végül édes hármasban kezdhetünk szétázni az erdő mélyén.

Los Alerces Nemzeti ParkLos Alerces Nemzeti Park

Teke egy 48 éves Hong Kong-i fickó, aki hozzánk hasonlóan második éve van úton, bár jóval nagyobb léptekkel halad, mivel ez idő alatt bejárta már Európát és Ausztráliát is. Miközben baktatunk fel a Laguna Verde fölé emelkedő kilátóba, azt is megtudjuk tőle, hogy 46 évesen nyugdíjaztatta magát, mert 25 év szabadság nélküli meló után kezdett az egészsége leromlani.

- 25 év szabadság nélkül? - értetlenkedünk.
- Igen. Hong Kong ilyen. Ha szeretnél valamit elérni az életben, akkor nem lehet lazítani. Ha szabadságra akarsz menni, akkor rossz szemmel néznek rád és elkönyvelnek munkakerülőnek.
- Mi történt két éve?
- Besokaltam. Azon kaptam magam, hogy évek óta nincs kapcsolatom senkivel, csak a munkámmal. A gyerekeim az anyjukkal Bangkokba költöztek, azt sem tudom, mi van velük. Nem állnak szóba velem. Depressziós lettem, az orvos azt mondta, ha nem lazítok, elpatkolok. Így hát felmondtam, de rendesek voltak a cégnél, és nyugdíjaztak. Annyi pénzt kapok havonta, amiből életem végéig oda utazok, ahová csak akarok. Most az Antarktisz a cél. Budapest amúgy nagyon tetszett, kétszer is voltam az elmúlt két évben. A legjobb város egész Európában.

Közben felérünk a kilátóba, ahol mondanom sem kell, esik. Egy tisztább pillanatban sikerül lőnünk egy fotót, majd leereszkedünk a tó partjára, ahol ott állnak azok a kiránduló hajók, amik főszezonban elviszik a turistákat a legöregebb alerce fához. Merthogy a nemzeti park azokról a fákról kapta a nevét, amik a chilei határvidéken lengedeznek évszázadok óta.

Egyre erősebben esik az eső, így bemenekülünk egy használaton kívüli erdészház teraszára. Iszonyatosan fázunk, így - mikor kicsit alábbhagy az eső - továbbindulunk. Egy óra baktatás után egy újabb erdészházhoz érünk, aminek tornácán egy kutya ücsörög. A ház lakott, de zárva van. Már egy lépést nem vagyunk képesek ebben az időben megtenni, így megvárjuk, hogy a ház lakója visszaérjen. Szerencsére nem kell sokat a tornácon ücsörögnünk. 

Hajók munka nélkülHajók munka nélkül

Juan, a nemzeti park alkalmazottja egy Daciára hajazó, 40 éves Renault-val érkezik. Amint meglát minket, betessékel a házba és forró teával kínál. Nem mondom, hogy nem esik jól kibújni a vizes bakancsból és teát szürcsölni a kandallónál.

- Hárman lakunk itt erdészek - kezdi a mesét Juan.
- Nem unalmas?
- Nem. Én szeretek itt élni. A főszezonban rengeteg a munka, mert az argentinok nem tudják, miként kell viselkedni az erdőben. Elindulnak mindenféle felszerelés nélkül, mi meg kereshetjük őket - nevet.

Egyszercsak megcsörren a telefonja, majd közli, hogy mennie kell, mert meghalt az egyik kollégája.

- Csak nem a reggeli balesetben?
- De igen. Nem tudom mi történhetett, de nem élte túl. Kivigyelek titeket a park bejáratához?
- Megköszönnénk.

Bekucorgunk a szakadt Renault-ba és folytatjuk a beszélgetést.

- Közeli ismerősöd volt a srác?
- Nem igazán. A park hátsó részében élt, ő üzemeltette a menedékházat.
- Az ilyenkor zárva tart, nem?
- De igen. Egyedül élt ott, ha jól tudom. Azt mondták a többiek, hogy újabban keményen ivott, talán a magány miatt. Most meg lett az eredménye.

Egyszercsak félrekapja Juan a kormányt, mert tehenek lépnek ki az útra.

A patagón íbiszből rengeteg van a parkbanA patagón íbiszből rengeteg van a parkban

- Ezek mit keresnek itt az erdőben?
- A hideg elől menekülnek ide a pampáról. Megszokják az erdőt és itt maradnak. Iszonyú károkat okoznak, lelegelnek mindent. Újabban ugyanúgy lövik őket, mint a szarvasokat. 
- Vadásszák a marhákat?
- Ezek már vadmarhák. Több tízezren élnek a park területén, vannak olyanok, amelyek már vadon nevelkednek. A legtöbb gondot azonban nem ők okozzák, hanem a patkányok. Láttátok a házak körül a paravánokat?
- Igen. Az a patkányok ellen vannak? Azt hittem, a vadak ellen.
- A patkányok ellen. Tavaly virágzott a colihue. Ötven évente csak egyszer virágzik és hoz termést, amit imádnak a patkányok. Akkora lett a túlszaporulat, hogy még most, egy év után is irtjuk őket. Ezidáig több mint egy millió példányt öltünk le. Volt olyan erdészház, amit pár nap alatt szinte felfaltak.
- De honnan jönnek a patkányok?
- Onnan, ahonnan a marhák. A környező birtokokról. Azt tudtátok, hogy a szomszéd hegy a North Face tuladonosáé? Állítólag több mint 100 000 négyzetkilométer birtoka van csak neki. A parktól jobbra pedig a Benetton tulajdonol több ezer négyzetkilométert.
- Hogy juthatnak ekkora földbirtokhoz?
- Tudom én? Kérdezd Kirchnert. Állítólag Patagónia felét eladta izraeli befektetőknek. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a peso továbbromoljon.  

Közben megérkezünk a nemzeti park főhadiszállására, ahol elbúcsúzunk Juantól. Délután 5 óra van, még vagy három óra a buszig. Egy kis bolt ugyan nyitva tart, de nem lehet benne semmit kapni. Nincs hová bújnunk a hideg elől, így jobb híján összeborulunk Tekével a buszmegállóban. Egyszer csak befut két biciklis. Egy ausztrál pár, nem kevésbé fáznak mint mi. 

Teke és én a Laguna VerdénélTeke és én a Laguna Verdénél

- Mennyi még ide Esquel? - kérdezősködnek.
- Úgy 30 kilométer lehet.
- Remek! Szétfagyunk - mondják, majd leülnek mellénk egy rövid időre - Tűzföldig akarunk lejutni, de nem tudom hogyan kivitelezhető? - panaszkodik a srác.
- Hát, a java még hátra van - nyugtatjuk meg őket.

Az eső közben eláll, így nyeregbe pattannak és tekernek tovább. A busz végül fél 9 magasságában fut be. Hosszú nap volt. Nem sok mindent láttunk, de legalább megtudtunk ezt-azt a parkról és a vidékről. Még egy éjszaka a bányászok és kereskedők között, aztán irány a messzi dél, az igazi Patagónia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

Eri és a két személyes szarvas tál   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel HuapinHajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotóKicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok közöttBócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel HuapiEzer színben pompázó Nahuel Huapi

Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágonSasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

Az Inacayal-vízesés   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

A 234-es út a Hét-tó vidékén     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna HermosánálEndre a Laguna Hermosánál

Lago MachonicoLago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk

Fuvarra várva a 234-es út szélénFuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo ChicoLago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

Ő itt kérem egy kamu kém     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

A Vullignanco-vízesés     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öbleNaplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz kiNem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Lanín-vulkán

A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.

A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába

Elhagyjuk BarilochétElhagyjuk Barilochét

Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.

A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára. 

Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határábanLélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában

Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.

- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.   

A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.

Átkelés a Rio Collon CuránÁtkelés a Rio Collon Curán

Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart. 

Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől. 

Tavaszi hó borítja a tájatTavaszi hó borítja a tájat

A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket. 

Magellán harkályMagellán harkály

Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a  Falkland-szigeteken is. 

A cachaña loro bírja a hideget     A cachaña loro bírja a hideget

Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel. 

A Lanín-vulkán előtti lávamező     A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok

Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben

Endre a Tromén-lagúna partjánEndre a Tromén-lagúna partján

Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni

A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.

Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánálColihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál

Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve. 

A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül     A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül

Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.

Ilyen képet nem sűrűn lövünkIlyen képet nem sűrűn lövünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy csepp Tirol

Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk

Soha nem akar véget érniSoha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik BarilocheKözeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere

Bariloche főtere éjszakai fénybenBariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakábólIlyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóraKilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partjánÉn a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélniPróbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár jártColonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

Kilátás a Cerro CampanariórólKilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszemKét év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hosszú, 1000 kilométeres utazás vár ránk Buenos Airesig, s bár előre tudjuk, hogy sok látnivalóval nem fog kecsegtetni a következő pár nap, ahol tudunk, szétnézünk kicsit. Yapeyú kegyhelye után megtudjuk, mi ihlette a Kis herceg szerzőjét a történet megírására, majd Colón üdülővárosában konstatáljuk, hogy Argentínában a főszezonon kívül nagyon unalmas utazni.

Elhagyjuk Posadast és elindulunk délnek. Első megállónkat 300 kilométer és négy óra elteltével tartjuk, Yapeyú falujánál. A település arról nevezetes, hogy itt született az argentin nemzeti hős, José de San Martín. Ettől még nem kéne, hogy érdekes legyen a turisták számára, de a hős szülőházának, valamint édesanyja és édesapja hamvainak egy furcsa emlékművet emeltek, ami már ok a megállásra.

A falu apró pályaudvarától alig tíz perc sétára található a kegyhely. Hétvége lévén a település teljesen kihalt, csak egy csapat kóborkutya kísér minket a mauzóleumig, ami szerencsére nyitva van. Odabent kinyalt katonalegények állnak őrt San Martín szüleinek urnája és az egykori ház maradványai előtt. Nem bírjuk az ilyesmit, így lövünk pár fotót, majd hátrahagyjuk az emlékhelyet.

Katona őrzi San Martín szülőházának maradványaitKatona őrzi San Martín szülőházának maradványait

A mauzóleum mögül kilátás nyílik a Rio Uruguayra, melynek túlpartján már Brazília terül el. Mindegy merre nézünk, csak végtelen síkságot látunk. A kegyhelynél megtudjuk egy helyi asszonyságtól, hogy ma már nincs busz dél felé, így jobb híján kiállunk stoppolni a falu határát képező kapuhoz. Esni kezd az eső, de mire úgy igazán rázendítene, érkezik egy busz. Posadas felé tartanak, de a főútig szívesen kivisznek minket, ráadásul teljesen ingyen. Ingyen! Egy busz...

Yapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihaltYapeyú főtere tetszetős ugyan, de teljesen kihalt

Negyed óra múlva már a Ruta 14-en ácsorgunk, várjuk, hogy valaki megálljon. Két órán át nem történik semmi, így visszasétálok pár száz métert egy útszéli motelig, hogy megtudakoljam, mennyi egy szoba. Mikor épp kezet ráznánk a szálló tulajával az üzletre, látom, hogy Eri veszettül integet nekem. Csak egyedül kellett hagyni az út szélén, máris sikerült fuvart szereznie.

Ignacio Paso de los Libresbe tart. Azon túl, hogy talpig úriember (ergó nem hajt el azonnal, mikor megtudja, hogy nem csak Erit kéne elvigye), azt kell róla tudni, hogy a TV-nek dolgozik és odáig van az elnökasszonyért, Kirchnernéért. Jó fajta politikai vitával telik az utunk, ami egyébként szörnyen unalmas lenne, ha csak nézni kéne kifelé az ablakon. 

Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után Sült vese és kolbász - felüdülés a sok csirke és rizs után

Paso de los Libresbe este 9 óra magasságában futunk be, Ignacio egész a belvárosig visz minket. Nem könnyen találunk szállást, mert Paso de los Libres kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. Végül 23 dollárért sikerül szobát találnunk, majd jön a következő feladat, kaját kéne vadásszunk. Ez sem megy könnyen. Ami olcsó, az mind zárva van, így a végén kénytelenek vagyunk beülni egy elit étterembe. Sorrentinót (nagyra nőtt tortellini) és sült vesét vacsorázunk a gazdaságosság jegyében. Így sem alacsony a végösszeg, de legalább tényleg ehetőt sikerült magunkba töltenünk.

Paso de los Libresben nem sok látnivaló van. A főtéren Joaquín Maquariaga tábornok lovasszobra látható, de nem klasszikus pózban. A szerencsétlen katonaember húzza maga után a lovat egy emelkedőn, amit nem igazán tudok hova tenni, mivel Argentína ezen részén egyáltalán nincs semmilyen emelkedő.

Joaquín Maquariaga lovasszobraJoaquín Maquariaga lovasszobra

A főtérről lesétálunk a Rio Uruguay partjára, ahonnan átlátni a még mindig Brazíliához tartozó Uruguaianába. Egy fokkal nagyobb és modernebb városnak tűnik Paso de los Libresnél, de nem fecséreljük a drága időnket arra, hogy átkeljünk megnézni. Ehelyett felszállunk egy városi buszra, amire a jegy átszámolva nincs 100 Ft, és kikecmergünk a pályaudvarra.

Uruguaiana már Brazíliában vanUruguaiana már Brazíliában van

Concordia a következő állomásunk, ami újabb 250 kilométeres utazás. Bolíviában ekkora távokat leutazni egy nap alatt lehetetlen lett volna, ítt pedig röpke 3 óra alatt megérkezik az ember, ráadásul harmad annyiból. 5 dollárt fizetünk fejenként, ami majd ötöde a magyar útiköltségeknek. Entre Ríos útjai szögegyenesek, ráadásul nagyon jó minőségűek, a forgalom pedig minimális, ezért lehet haladni.

Concordia termináljáról besétálunk a főtérre abban a reményben, hogy menet közben rábukkanunk egy megfizethető szállásra. Hát nem. Concordia Paso de los Libreshez hasonlóan kizárólag üzleti hotelekkel rendelkezik. A Lonely Planet által ajánlott olcsóbb vendégháznál senki nem nyit ajtót, így kezdünk kétségbe esni. Éppen azon törjük a fejünket, hogy visszabaktatunk a pályaudvarra, amikor szembejön egy hostel felirat. A hely sokkal inkább motel, mint hostel, de legalább megússzuk - hosszú alkudozás után - 22 dollárból az éjszakát.

Ez már a Római part?   Ez már a Római part?

Naplementére ismét lebaktatunk a Rio Uruguay partjára, ahol mindenki kocog vagy a kutyáját futtatja. Egészen Római part hangulata van a helynek. Nincs már az a nagy meleg sem, mint volt innen északabbra, ránk telepszik egy kellemes, késő tavaszi hangulat. Már sötétben érkezünk vissza a főtérre, ami egész szépen ki van világítva. Az Arruabarrena palota épületét akár az Andrássy útról is teleportálhatták volna, annyira 19. század végi a fizimiskája.

Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban   Az Arruabarrena palota éjszakai kivilágításban

Másnap délelőtt Concordia északi végébe buszozunk fel, ugyanis itt áll az a kastélyrom, amiben egykoron Antoine de Saint-Exupéry is eltöltött pár napot. Igen, az az Exupéry, aki a Kis herceget írta. A park, aminek a végében áll a múzeumként funkcionáló rom, egészen elhanyagolt. Az igazat megvallva nem érzem magunkat biztonságban, így felüdülés megpillantani a kastélyt.

A San Carlos kastélyt 1888-ban egy francia úr, bizonyos Conde Eduardo De Machy építtette, majd három év múlva magára hagyta. A környéken garázdálkodó bandák teljesen kirabolták az épületet, amit 1921-ben végül egy másik francia férfi, Fuchs Valon, valamint családja lakott be újra. 

Eri a San Carlos kastély lépcsőjén   Eri a San Carlos kastély lépcsőjén

1929-ben Exupéry azzal a céllal érkezett Argentínába, hogy segítsen az ország első légi postájának megalapításában. Egyik repülőútja során gépe meghibásodott és a Rio Uruguay partján, a kastélyhoz igen közel kényszerleszállást kellett végrehajtson. Landolás közben az egyik kereke kitört, így kénytelen volt napokat eltölteni a San Carlos kastélyban. Állítólag ez a néhány, világtól elzárt nap ihlette arra Exupéryt, hogy megírja a Kis herceget

A kastély 1938-ban leégett, végképp átadva magát a múltnak. Csak az 1990-es évek végén láttak neki a renoválásnak, de Concordia önkormányzata végül úgy döntött, hogy meghagyják a kastélyt romnak. Exupéryre megemlékezvén a kastély kertjének a végében egy szobrot emeltek a Kis hercegnek.

A Kis herceg kitekint szülőházára     A Kis herceg kitekint szülőházára

Fotózás után visszabuszozunk a szállónkra, majd kisétálunk a pályaudvarra és folytatjuk utunkat délnek. Újabb 100 kilométert teszünk meg a végtelen nagy pusztaságban, mire befutunk Colón városkájába. A Lonely Planet azt írja róla, hogy Colón az Entre Ríos legszebb települése, a fővárosiak és a környéken élők közkedvelt üdülővárosa.

Először is, ilyenkor tavasz derekán Colónban még hideg van. Másodszor, mivel nincs szezon, minden zárva tart. Két órán át kullogunk fel és alá, hogy szállást találjunk, de sehol semmi. Nem ilyennek képzel az ember egy üdülővárost. Végül visszatérünk a pályaudvarra, aminek oldalában van egy apró hospedaje. Túlélni és spórolni jó lesz. Ételhez sem könnyű hozzájutni, ismét kezdődik a már napok óta tartó kajavadászat. Végül muszájak vagyunk beülni egy jobb evőbe, ahol megint a tészta-sült hús kombó a megoldás. A tésztával önmagában nem laknánk jól, a húshoz pedig nem jár soha semmilyen köret, így a kettőt szoktuk vegyíteni.

Colón egy elit üdülőváros mesés villákkalColón egy elit üdülőváros mesés villákkal

Másnap délelőtt, röpke két óra alatt körbefutjuk a várost. A főutca és a Rio Uruguay partja egészen hangulatos még így, szezonon kívül is. Némelyik épület a Rózsadombot idézi fel bennem; lesüt Colónról a jólét. 11 óra magasságában pattanunk buszra, amivel a közeli Concepciónba utazunk. Egy újabb nagyváros, ahol állítólag nincsen semmi. Beleuntunk a kevés látnivalóba, így nem áldozunk újabb egy napot arra, hogy megnézzünk egy teljesen érdektelen, modern várost, így hát felülünk egy Buenos Airesbe tartó buszra. A Nap épp lebukik a horizont alatt, mire befutunk a hűvös és borongós fővárosba...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk eddigi részeiből az már kiderült, hogy Perut, Bolíviát és Venezuelát Magyarország még lenyomja, de Ecuadorral szemben már hátrányban van. Következő áldozatunk az a Paraguay, aminek földrajzi pozíciója a leginkább hasonlít hazánkéra, mivel az ország jó része mezőgazdaságra teljesen alkalmas síkvidék, tengeri kikötője pedig nincsen. Lássuk, hol tart most Paraguay, és jobb-e ott az élet, mint Magyarországon?

A Gallup 2014-es felmérése szerint Paraguay a Föld legboldogabb országa. Nem gazdasági mutatók alapján született meg a végeredmény, hanem olyan triviális kérdésekre adott válaszok alapján, mint hogy milyen gyakran nevet a megkérdezett személy, mennyire érzi, hogy környezete megbecsüli, mennyire kipihent, illetve hogy mennyire élvezi az életet. Paraguay Panamát ás Guatemalát megelőzve az első helyre került, mi pedig fejünkbe vettük, hogy három hét paraguayi kalandozás után gazdasági igazolást keresünk a végeredményre. Íme:

1) KERESETEK

Paraguay GDP/fő mutatója 2013-ban 4264 dollár volt, harmad annyi, mint Magyarországé. Ezzel a hivatalos statisztikát nézve Paraguay - Bolíviával karöltve - Dél-Amerika legszegényebb országa, nekünk azonban ez egyáltalán nem jött át. Bolívia és Paraguay között legalább akkora a különbség, mint Moldova és Norvégia között, ezért a világgazdasági mutatókat itt le is zárnánk.

Ma Paraguayban a minimálbér 1 millió 824 ezer guaraní, ami mostani árfolyamon számolva 377 US$-nak felel meg. Az országban járva-kelve az emberek ennél jóval magasabb kereseteket mondtak nekünk, az interneten kutakodva a 2013-as statisztikák alapján az átlag fizetések 4 millió guaraní, vagyis 830 dollár körül alakultak. Összehasonlítva a 2015-ös magyar adatokkal, a minimálbér nálunk (68 775 forint) 250 dollár, az átlagjövedelem (154 500 Ft) 562 dollár. Az adatokból kitűnik, hogy ma egy paraguayi havonta kb. 50 %-kal több pénzt visz haza, mint egy magyar. 

Ezek az adatok azonban könnyen megtévesztik az embert, mert Paraguayban - hasonlóan sok más dél-amerikai országhoz - a minimál- és átlagbéreket az adózott jövedelmekből vezetik le. Ez az ország aktív lakosságának csak 42 %-át teszi ki, a maradék 58 % nem adózott jövedelemből szerzi be a mindennapi betevőjét, ami a legmagasabb egész Latin-Amerikában.

Havi 38 dollárból próbálnak megélniHavi 38 dollárból próbálnak megélni

Ránézésre a falusi lét Paraguayban nem jelent gondot, mélyszegénységgel csak Asunciónban és Ciudad del Estében találkoztunk. A főváros még hagyján, de a brazil határon fekvő Ciudad del Este elég borzalmas hely, ahol állítólag a havi, be nem jelentett munka utáni minimálbér 2013-ban 183 000 guaraní, azaz 38 dollár(!!!) volt.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Paraguay nagy meglepetés volt Bolívia után, mivel mindenhol kaptunk blokkot, ami adófizetést feltételez. Az ÁFA 10 %, de alkoholra és elektronikai cikkekre Ciudad del Estében például nincs forgalmi adó.

Az ÁFÁ-n kívül egyetlen adóteher van, az IPS (Instituto de Previsión Social), ami a magyar társadalombiztosítással hozható párhuzamba. Ez a bruttó fizetés 9 %-a, de a munkáltatónak további 16,5 % adót kell befizetnie a munkavállaló után. A legnagyobb problémát Paraguayban pont ennek a munkáltatói adónak az elmaradása jelenti, mivel kevesebb büntetést jelent az adó elhagyása, mint maga az elvonás, ezért a munkáltatók 58 %-a nem fizet IPS-t az alkalmazottak után. Az elvonás tehát nem magas, aki vállalkozni akar, könnyen és költséghatékonyan teheti, bár a piac elég kicsi.

3) ÁRAK

Hiába a keresetek, ha abból nem sok mindent lehet venni. A hivatalos statisztikák szerint Paraguayban az éves infláció 4 % körüli, mi ennél sokkal komolyabb áremeléseket tapasztaltunk 2010-hez képest. Íme egy árlista a boltokban fellelhető árakról:

1 liter tej: 180 Ft
1,5 liter víz: 180 Ft
1 kg csirkemell: 850 Ft
1 kg darált marhahús: 1700 Ft
1 kg kenyér: 180 Ft
1 kg rizs: 180 Ft
1 kg paradicsom: 350 Ft
1 db tojás: 25 Ft

A listából kitűnik, hogy az élelmiszerárak Paraguayban úgy 30%-kal alacsonyabbak a magyarnál. Az elektornikai cikkek is olcsóbbak, hála Ciudad del Estének, ahol minden adómentesen kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon a legnagyobb gondot a lakhatás megfizetése okozza. A lakásbérlés és a rezsi sokak fizetésének több mint felét elviszi, ami nem teszi egyszerűvé a mindennapokat. A nemzetközi piacon a budapesti lakbérek mégis röhejesen olcsók, azonban nem sokkal kerülnek kevesebbe, mint Asunciónban. Egy átlagos, 80-100 négyzetméteres lakás havi bérleti díja Asunción biztonságos környékén 1,5-2 millió guaraní körül alakul, ami 85-115 000 forintnak felel meg. A bérleti díjak jellemzően nem tartalmazzák a rezsit, azonban az áram és a víz - hála az Itaipú erőműnek - közel ingyen van.

Toronyházak épülnek Asunción szerteToronyházak épülnek Asunción szerte

Lakást venni nem olcsóbb Asunciónban, sőt! Az árak legalább 40-50 %-kal magasabbak a budapestieknél, s mivel a bérlés megfizethető, a többség nem rendelkezik saját ingatlannal.

Az építkezés ezzel szemben olcsó. A telekárak is alacsonyak, mivel hely az van bőven, lakosból van kevés. A leghidegebb hónapokban sincs 20 foknál hidegebb, ezért nem kell a hőszigeteléssel, fűtésrendszerekkel szenvedni. Paraguayban kb. harmadannyiból építesz fel egy házat, mint Magyarországon, kész házat, lakást azonban drágábban fogsz venni.   

5) KÖZLEKEDÉS

Asunciónban és Ciudad del Estében, Paraguay két nagyvárosában 30-40 éves buszok közlekednek. Számuk ugyan van, de a pontos útvonalat kibogarászni sehol nem volt könnyű. Ezzel szemben legalább olcsó a városi tömegközlekedés, egy buszjegy ára átszámolva 135 forint.

A helyközi járatok sem drágák, de csak nagy távolságra. Egy Asunción-Ciudad del Este buszjegy ára 3500 Ft, ami 325 kilométerre nem rossz ár. Ha azonban bárhol megszakítod az utazásodat menet közben, nem sok kedvezményt kapsz. Volt, hogy alig 50 kilométerért lehúztak rólunk 25 000 guaranít, vagyis majd 1500 forintot.

A benzin literének ára Paraguayban 4600 guaraní, vagyis kb. 260 forint, szemben az otthoni 360 forinttal. Útdíj Paraguayban nincsen, illetve mi nem találkoztunk vele, tehát az autós közlekedés jóval olcsóbb, mint Magyarországon. Igaz, autópálya nem nagyon van, bár nincs is rá szükség, mert az alacsony népsűrűség miatt gyér a forgalom.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Paraguay nagyon ritkán lakott ország, két nagyobb várossal. Színházat csak Asunciónban láttunk, ez persze nem zárja ki, hogy Ciudad del Estében ne lenne. A tény attól még tény marad, a kultúra nem túl erős Paraguayban. Könyvtárat, könyvesboltot se nagyon láttunk, viszont Asunción volt az első város utazásunk során, ahol szembejött velünk egy LEGO bolt. A gyerekek szórakozása tehát már megvan, a felnőtteké azonban kimerül a kocsmázásban és az utcai piálásban.

Asunciónnak bulinegyede sincsen, el nem tudjuk képzelni, hogy a helyi fiatalok mivel múlatják az idejüket. Illetve igen. A többség hétvégente keres egy folyó- vagy tópartot és parillázik. A hússütögetés össznépi időtöltés, olyan helyeken is csinálják, ahol mi magyarok biztosan nem csinálnánk: gyártelepeken vagy épp az utca közepén.

Jobb híján marad a piálásJobb híján marad a piálás

Paraguay lakói a legboldogabbak a Földön, amihez úgy gondolnánk, hogy hozzátartozik a minőségi szórakozás. Pedig nem. Ők pont attól érzik magukat boldognak, hogy a szabadidő eltöltésében nincsenek társadalmi elvárások. Süss húst, rúgj be és légy boldog!

Mindemellett a paraguayiakat nem dolgoztatják halálra. Az első 5 év kemény, hiszen addig mindössze 12 szabadnapot engedélyez a munkáltató, de a 6. évtől mindenkit 30 nap vakáció illet meg évente.  

7) KÖZBIZTONSÁG

Leszámítva Asunciónt és Ciudad del Estét egy pillanatig nem éreztük magunkat veszélyben. A vidék annyira nyugodt, amennyire csak lehet, nem hiszem, hogy bármitől is tartania kéne az ott lakóknak. Asunción sem volt vészes, annak ellenére nem, hogy Erit fényes nappal próbálta kirabolni egy suhanc. Egyedül a belváros tűnt lepukkantnak, a külvárosok meglepő módon modernnek és biztonságosnak hatottak.

Ciudad del Este veszélyes városCiudad del Este veszélyes város

Ciudad del Este más világ. Mivel errefelé mindenki a kereskedelemből próbál megélni, boldog-boldogtalant bevonz a pénz szaga. Napközben sem érzed magad feltétlen biztonságban, folyamatosan a zsákod után kapsz, hát még este. 

Annak ellenére, hogy Paraguay egyetlen települést sem ad a legveszélyesebb városok listájához, úgy gondolom, hogy Magyarország egy fokkal biztonságosabb nála. 

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Az egészségügy évek óta választási téma Paraguayban. Fernando Lugo, korábbi elnök zászlajára tűzte az egészségügy megreformálását, ami több-kevesebb sikerrel, de megvalósult. 2010-től minimális ellátást a fizetésképtelen, szegény réteg is kaphat, azonban az állami kórházak színvonala gyenge. Mára ezek a kórházak szinte kizárólag a szegényeket látják el, aki egy picit is a minimálbér felett keres, az a magánklinikákat preferálja. 

A következő elnök feladata lesz az egészségügy és oktatás rendbetétele     A következő elnök feladata lesz az egészségügy és az oktatás rendbetétele

Az oktatás színvonala eléggé elmaradott Paraguayban. Mindössze 2010-től kötelező a középiskola, s csak ettől az évtől államilag támogatott. Mindennek ellentmond a munkatörvénykönyv, ami lehetővé teszi a 12 évesek foglalkoztatását. 

Az egyetemi képzés fizetős és kimondottan drága. Csupán négy állami egyetem van az országban, a többi kétszáz magánkézben lévő főiskola. Az oktatás színvonaláról mindent elmond, hogy a legjobb ötven latin-amerikai egyetem között nincs paraguayi, valamint hogy az analfabétizmus itt az egyik legmagasabb a kontinensen, több mint 5 %. 

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Paraguayban létező fogalom a nyugdíj. A korhatár 60 év (vagy ledolgozott 29 év), mely után a mindenkori átlagfizetésedet utalják ki a halálodig évi 13 alkalommal. Nem rossz, igaz? Ha tehát a 29 ledolgozott év alatt megkerested az országos átlagot, akkor a nyugdíjad 4 millió guaraní, kb. 830 dollár lesz. Ilyen rendszerről Magyarországon csak álmodni lehet, de azért nézzünk a dolgok mélyére. 

Ott van az az 58 százaléknyi aktív foglalkoztatott, akinek hivatalosan nincsen adózott jövedelme. Ők nem jogosultak a nyugdíjra, ahogy más szociális juttatásra sem, így a magyar rendszer - bár haldoklik - jobb bőrben van. 

Van családi pótlék - 5200 forint gyerekenként Van családi pótlék - 5200 forint gyerekenként

Munkanélküli segély nincs. Ha lenne, akkor Ciudad del Estében valószínűleg nem dolgoznának havi 38 dollárért.

Van azonban családi pótlék, ami gyerekenként a fizetés 5%-a. Ez azt jelenti, hogy minimálbér után a munkáltatónak 19 dollárt, vagyis kb. 5200 forintot kell fizetnie az alkalmazottnak. Nem túl magas összeg.  

10) PÉLDA

Ahogy eddig mindig, most is a minimálbérrel fogunk számolni, két fő részére, hogy legyen értelme a kalkulációnak. Íme!

Paraguayi minimálbér (2 fő): 207 350 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 65 350 Ft (a két fizetés 31,5 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: -4 450 Ft

Ahogy azt a fenti példa mutatja, Paraguayban két minimálbért kereső ember könnyedén megél Asunciónban, míg Budapesten 0-ra se nagyon tud kijönni, nemhogy ruházkodjon, szórakozzon. Mivel Paraguaynál megközelítőleg tudjuk, hogy mennyi a havi átlag fizetés, ezért azt is összehasonlítjuk Magyarországgal. 

Paraguayi átlagbér (2 fő): 456 500 Ft

- átlagos 80 nm-es lakás bérleti díja biztonságos környéken: 85 000 Ft
- rezsi: 10 000 Ft (internettel)
- kaja ára havonta 2 fő részére: 35 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: kb. 12 000 Ft
MARAD: 314 500 Ft (a két fizetés 69 %-a)

Magyar átlagbér (2 fő): 309 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 60 000 Ft 
- rezsi: 25 000 Ft (internettel a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft 
- havi bérlet 2 fő részére: 7 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató) 
MARAD: 167 000 Ft (a két fizetés 54 %-a)

Nincs meglepetés. A paraguayiak a havi átlagkeresetből majd kétszer annyit tudnak félretenni, mint a magyarok. Ha tehát egy paraguayinak sikerül bejelentett munkára szert tennie, akkor gondja nem nagyon van, sőt! Többet tesz félre, mint amennyi a magyar átlagbér.

11) ÖSSZEGZÉS

Összegezzük, miben győzött Paraguay és miben Magyarország.

- Amiben Paraguay nyert: keresetek, adózás és vállalkozás, árak, építkezés, közlekedés, szabadidő.
- Amiben Magyarország nyert: kultúra és szórakozás, közbiztonság, egészégügy és oktatás, nyugdíj és szociális háló.
- Döntetlen: lakhatás.

Nem sokkal, de a mérleg nyelve Dél-Amerika papíron egyik legszegényebb országa, Paraguay felé billen. 

Egyre kevesebben élnek ígyEgyre kevesebben élnek így

Az évi folyamatos 4-5 %-os gazdasági növekedésnek hála ma Paraguayban létbiztonság van. Akár minimálbérből is könnyen el lehet navigálni, adózni alig kell, az ország pedig olcsóbb, mint Magyarország. Ráadásul, ha már lehúztál öt évet a munkahelyeden, 30 nap fizetett szabadság üti a markodat, amiről egy magyar alkalmazott csak álmodhat.

Magyarországon ezzel szemben jobb a szociális háló és a közbiztonság, az oktatás és az egészségügy színvonala magasabb, ráadásul "kvázi" ingyenes. 

Ha Paraguayban sikerülne elérni, hogy a munkáltatók befizessék a 16,5 %-os IPS-t (ami töredéke a magyar elvonásoknak), akkor ez az ország nemcsak a Föld legboldogabb országa lenne, hanem igazi kánaán is egyben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

10 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)