MIRADOR - "Kilátó a világra"

Egy rövid otthoni kitérő után visszatérek Latin-Amerikába. A salsa egyik önjelölt fővárosával, Calíval kezdek, de a tánc helyett inkább a környék rejt rabul. A Cauca-völgyben sok csodába botlunk, hála egy kamionsztrájknak.

Néhány hetes hazalátogatást követően, 32 óra elteltével ismét latin földön landolok, mégpedig Kolumbia fővárosában, Bogotában. Felkavar az időeltolódás, de úgy fel vagyok pörögve, hogy nincs ínyemre a láblógatás, jóllehet két napja le sem hunytam a szemem. Mehetnékem van, salsázni, Calíba. Talán holnap.

A salsa fővárosa kevesebb mint 500 kilóméterre található Bogotától. Ilyen távolságokat ritkán repülünk le, de a hegyekben kacskaringózás több mint 8 órás, s ehhez most végképp nem fűlik a fogam. Délutáni alvás helyett az internetet böngészem, hátha sikerül valami olcsó repjegyre akadni. És igen! Meglepő módon az Avianca mindössze 30 dollárral drágább a helyi busztársaságoknál, ezért az egész napos zötykölődés helyett a szűk egy órás repülőút mellett tesszük le a voksunk.

Graffiti Calí belvárosában

Az éjszaka felét egy hangulatos bárban töltjük Bogotá egyik elit negyedében néhány helyi egyetemista cimboránk társaságában. A bár nagyon népszerű, különösen a külföldi fiatalok körében. Minden asztalnál kis zászló hirdeti, hogy milyen nemzetiségűek ülnek körülötte. Magyar zászlócska nincsen, de kolumbiai barátunknak, Crisnek megígérem, hogy legközelebb, ha erre járok, feltétlenül pótlom a hiányt. Remek a hangulat, úgy tűnik, senkit nem zavar, hogy a helyi sört és rumot arany áron mérik, bár az is igaz, nincs túl sok illuminált állapotban lévő vendég. A hajnali órákban elhagyjuk Bogotá elit negyedét, irány a a reptér.

Kolumbia madártávlatból sem kevésbé szép, mint lent a földön. Nem sokkal a felszállás után ujjongva tapadok az ablakra, ahonnan a Nevado del Ruiz vulkán felhők fölé törő, lélegzetelállító csúcsa köszön vissza. 1991-ben volt legutóbb aktív, de az 1985-ös kitörése volt a legtragikusabb. 25 ezer áldozatával a 20. század második legnagyobb vulkánkatasztrófája volt.

Dél körül érünk földet. Gyanús, hogy a reptér kijáratánál óriási bőrőndökön tétlenül ücsörgő emberek tömege állja el az utat. Nagy nehezen utat törünk magunknak kifelé az épületből. A parkolóban a Calíba közlekedő repülőtéri buszok sofőr nélkül vesztegelnek. Az egyik kocsi mellett tébláboló sofőr készségesen világosít fel:

- A Calíba vezető utat kamionos sztrájk miatt lezárták.
- Meddig tart a lezárás?
- Nem tudni. Talán estig - hangzik a nem túl bíztató válasz.

Bizonytalan időre a reptéren ragadunk. Kicsit olyan ez, mint amikor otthon télen a hóesés miatt lezárnak egy repteret, és a tehetetlen utasok órákig vagy napokig vesztegelnek a várótermekben, csak épp itt nem mínusz 5, hanem plusz 35 fok van. Egy-két óra hosszáig lelkesen és bizakodva szobrozunk a parkoló melletti járdán, hátha történik valami csoda és mégis elindul egy busz Calíba. Végül megunjuk s úgy döntünk jobb, ha újratervezzük az útirányt, és a Calítól 30 kilóméterre keletre fekvő Palmirába indulunk. Na ebből sem lesz ma salsa.

Palmira katedrálisa olyan látványosság, amire soha nem bukkanunk, ha nincs a sztrájk

A busz a Történelmi és Archeológiai Múzeum közelében tesz le. Ha már itt vagyunk, teszünk vele egy próbát, de úgy tűnik, hogy ez nem a mi napunk. A múzeum ma kivételesen zárva tart. Lövünk pár fotót a főtér csodás katedrálisáról, majd beülünk egy másik buszba, ami Buga, hivatalos nevén Guadalajara de Buga városa felé tart a Cauca völgyben.

A bugai templom Cauca legfontosabb zarándokhelye

Buga neve egy repülőgépkatasztrófáról lehet ismerős. 1995-ben, karácsony előtt négy nappal, közvetlenül a város mellett zuhant le az American Airlines egyik járata, aminek a fedélzetén 159 ember vesztette életét. Ez volt a legnagyobb repülőgépes baleset Kolumbiában.

San Gerardo Mayela sírhelye egy kicsit morbid

Kb. egy óra múlva érünk be Kolumbia egyik legrégebben alapított városkájába és egyben híres zarándokhelyére. A vidék már a prekolumbián időkben is lakott volt, de a figyelemreméltó épületek - mint például a főteret lezáró templom, egyúttal a zarándoklatok célpontja - a spanyol hódoltság idejéből származnak. A katolikus térítés olyan jól sikerült, hogy a szomszédos utcák valamennyi házában kegytárgyboltot létesítettek a bugaiak, ahol tömérdek túlcifrázott porcelán angyalkát, Máriát vagy keresztet vásárolhat a célbaért zarándok. A templomban a szenté avatott San Gerardo Mayela viaszszobrára bukkanunk rá, aki komoly csodát tudhat magáénak; állítólag visszaadta egy halott fiú életét. Sok kórház szülészeti osztályának védőszentje, mert a katolikus egyház szerint a veszélyeztetett csecsemők megszületésénél is csodákat művelt.

A nap fennmaradó részében csatangolunk a város utcáin és fotózunk, élvezzük a koloniális épületekkel szegélyezett utcák kellemes hangulatát.

Keresem a majmokat a Yotoco erdőben

Másnap reggel első utunk a buszterminálra visz. Darienbe igyekszünk, de megállnánk fél távnál a Yotoco erdőben, majmokat nézni. A busz meg is áll a kérésünkre a magánkézben lévő park bejáratánál, ahol egy hangulatos lodzson kedves fiatal család fogad.

A százlábúak errefelé kicsit nagyobbak, mint odahaza

A tegnapi nap után már-már meglep, hogy minden a tervek szerint alakul; percek alatt akad helyi vezetőnk. Nem is egy, hanem két srác, akik elkalauzolnak minket a Calima-víztározó feletti kilátóponthoz. Egy-két százlábú kivételével nem sok állattal találkozunk, így majmok hiányában kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy vezetőink ugrabugrálnak a vastag indákon Tarzant megszégyenítő ügyességgel. Az ösvény azonban tényleg mesés, csakúgy mint a kilátás a mesterségesen kreált lagúnára. Visszaérkezve a lodzshoz ismét fogunk egy buszt, amivel Darien városát vesszük célba.

Kilátás a Calima-víztározóra

A Lonely Planet azt írja Darienről, hogy mesés helyen fekvő szemrevaló kis falu, ahová a kolumbiai kiteőrültek jártak hódolni szenvedélyüknek. A szél adott, ez igaz, de Darien minden, csak nem szemrevaló kis falu. A Villa de Leyvához és Salentóhoz szokott szemem nehezen viseli a lepukkant házakat és poros utcákat, a Calima-víztározó is sokkal szebb volt fentről, mint a partjáról. Eszünk egy rizses húst az egyik kifőzdében, majd felülünk egy Calíba tartó buszra, ahová két óra múlva érkezünk meg.

Darien egy teljesen jelentéktelen andoki falu

A város a Plaza de Caicedón, azaz a belváros főterén valamint a La Ermita névre hallgató gótikus stílusú templomon kívül nem nyújt sok esztétikai élményt, bár a többi latin nagyvároshoz viszonyítva egész jó a hangulata. A La Ermita eredetileg az 1600-as években épült, de egy későbbi földrengés teljesen lerombolta. Az 1900-as évek elején épült újjá, így ma a régi kis kápolna helyén egy tüneményes, gótkius templom fogad.

Calí modern városrésze és a mögötte elterülő nyomornegyed

Kolumbiában nem élnek rosszul az emberek, így a nagy városokban is csak kis számú koldust lát az ember. Ha mégis összeakadunk velük, akkor abból mindig valami furcsaság sül ki. Az egyik este, ahogy sétálunk a belváros egyik kissé elnéptelenedett utcáján, egy kapuljaban ücsörgő hajléktalan készségesen hozzánk vág egy zacskó szószos rizst. Nem tudjuk eldönteni, hogy agresszív támadásnak vagy kedves kínálásnak véljük-e a szokatlan gesztust, de végül jobbnak látjuk nem firtatni. Mindenesetre, ha már a koldus is étellel dobálódzik az jó jel, ezek szerint itt biztosan nem éhezik senki.

Ha már Palmirában úgyis "múzeumhiányunk" támadt, Calíban nem hagyhatjuk ki az Aranymúzeumot, ami nekem legalább annyira bejön, mint a bogotái nagytestvére. Bár nem különösebben szeretem a nemesfémeket, de ezekben a múzeumokban nem csak egyszerűen aranyból készült ékszereket állítanak ki, hanem a spanyol hódítás előtti időkből származó szobrocskákat is, amiket egykoron az istenek ajándékául készítettek lenyűgözően aprólékos munkával a helyi indiánok.

Calíban a belvárosi épületek szépsége nem hagy komoly nyomot az utazóban, de akad más, ami igen. Itt található a világ vélhetően legnagyobb vasból készült hangyája, ami a színházzal szemben ácsorog. A város tömve van turistákkal, jóllehet nem a tömérdek építészeti látványosságért jönnek ide, na meg nem is a hangya miatt, hanem a salsaklubokért, amiből viszont a város kétségkívül nem szenved hiányt.

La Ermita

A Cauca-folyó völgyében tikkasztó a hőség, ami olykor még az esti órákban sem látszik enyhülni, ez azonban a táncos lábúakat cseppet sem tartja vissza. A helyiek nagyon büszkék rá, hogy az ő városuk a salsa hazája, már-már féltékeny riválisként tekintenek Kubára. És valóban! Nap közben a sarki boltban bömbölő zene, a taxiban a rádió vagy este a Bario Granada bárjai olyan hangulatot kölcsönöznek a városnak, akár egy óriási salsaklubnak. A profiknak a Zaperocóban a helye, de a Rio Calí környékén található szórakozóhelyeken megalapozhatja az estéjét a magunkféle amatőr is. Endrét nem hozza lázba az ilyesmi, ő rendszerint csak a rumot kóstolgatja az asztal mellett ücsörögve, én viszont imádom a latin táncokat, de be kell vallani, Calíban könnyű zavarba hozni. Az itt táncolt salsa köszönőviszonyban sincs azzal, amit az európai tánciskolákban tanul az ember. Ezzel persze egyiket sem áll szándékomban lemínősíteni, egyszerűen csak más a két stílus. Amíg otthon a tánciskolákban tánctrükkök sokaságával ismerkedik meg az ember, a calíak szimplán topognak és forognak, mindenféle flanc nélkül.

Még egy napot töltünk Calíban, de kimerítve a város látnivalóit és hiányolva a természetet, a várostól néhány kilóméterre fekvő Pance faluja felé vesszük az irányt. Pance tulajdonképpen nem is különálló település, hanem a Calí déli részét képező, a Pance-folyó mellett fekvő tanyabokor. A városiak kedvelt kirándulóhelye, amit nem is csodálok; a patak mentén varázslatos a környezet a burjánzóan zöld növényzettel és a víz menti tekintélyes méretű sziklákkal. Ha már Calíban nem is, Pancében kedvem volna több időt is eltölteni, de szólít a kötelesség. Túra kezdődik, ezért másnap irány ismét a guambiano indiánok földje...

Pance üde színfolt a szmogos Calí után

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2012-ben jártam először és azóta utoljára Zipaquirában valamint annak sókatedrálisában. Bár nem volt vágyam ide eljutni, köszönet az egyik Mirador csapatnak, bogotái vásárolgatás helyett felfedeztük a Föld egyik legnagyobb felszín alatti sókatedrálisát, ami ellentétben a lengyel wieliczkai sóbányával, elnyerte a tetszésemet.

Úgy esett, hogy 2012 novemberében egy nappal előbb értünk vissza a csapattal Bogotába. Nem akartuk, hogy kárba menjen a drága időnk, ezért városi lófrálás helyett kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Bogotától 50 kilométerre, északra fekvő Zipaquirá városkájába.

Zipaquirá főtere és a katedrális

A busz a főtértől elég távol tesz ki minket, így egy kellemes sétával hangolódunk a bányára. Beérvén a főtérre szép koloniális épületek és egy klasszikus kolumbiai katedrális fogad minket. A városka amúgy csendes annak ellenére, hogy hétvége van. A bánya bejáratánál néhány helyi turista kószál, nem tudják, merre tovább. Mi is téblábolunk erre-arra, mire rálelünk a jegyirodára. Nem átalkodnak 10 dollárt leakasztani rólunk fejenként, bár az igazat megvallva, már megszoktuk a magas kolumbiai belépőárakat.

A bánya bejáratánál aztán összetódul a tömeg. Vagy harmincan követünk egy helyi vezetőt, aki meg se próbálja túlüvölteni a csapatot, unott képpel hadarja el, hogy hol mi látható. Bár fordítanom kéne a csapatnak, nem tolakodok előre, mert látom a fickón, hogy hiába is kérném, hogy beszéljen hangosabban és adjon időt a fordításra. Ehelyett marad a fotózás és a szálláson a wikipédia, ami arról ír, hogy a muiscák már az i.e. 5. században bányásztak itt sót, aztán a spanyolok estek neki a hegynek ész nélkül. Alexander von Humboldt leírásaiban megjegyezte, hogy a bányák életveszélyesek lettek a dilettáns járatfúrások miatt, amik nem csak a vidék sómezőit tették tönkre, de az emberekre is veszélyt jelentenek.

A sókatedrális belmagassága több mint 20 méter

Turistaként az embert nem annyira a járatok, mint maga a sókatedrális érdekli. Az egy órás bányabejárás végén egy hatalmas terembe jutunk, ami több mint 20 méter magas és legalább 5000 m² alapterületű. A 20. század elején a bányászok elhagyatott tárnákban alakítottak ki imahelyeket, hogy a munka előtt keresztet vethessenek, aztán az 1950-es években a bányajogokat gyakorló vállalat 285 millió dollárból felépített nekik egy igazi bányakatedrálist, ami rövid időn belül zarándokhellyé vált annak ellenére, hogy a katolikus egyház soha nem szentelte fel. Az 1990-es években a sókatedrálist át kellett helyezni, így került az 60 méterrel lejjebb a korábbinál.

Angyalok fújják a kürtöt a katedrális szélén

A hihetetlen méretekkel rendelkező templomot színes lámpákkal világítják meg, amitől az egész misztikus hangulatot kap. Egyáltalán nem bánjuk, hogy lemaradunk az unott képű vezetőről, mert így sikerül szabadon felfedeznünk a színesebbnél színesebb járatokat. Olyan érzésem támad a folyosókon mászkálva, mintha egy számítógépes játékban lennék, bár tudom, a sarkon nem fog semmilyen szörny sem megjelenni, max egy újabb búval bélelt helyi vezető.

A katedrálisra egy csodaszép teraszról lehet lenézni, aminek sarkain sóból faragott angyalok kürtöt fújnak. A templom túlvégén egy hatalmas terem látható újabb gyönyörű sószobrokkal, az apostolokkal és ilyen-olyan angyalokkal.

Angyalok és apostolok túlvilági fényekben

Mindent összevetve a zipaquirái sóbánya és -katedrális kellemes emlékként marad meg bennem, s csak ajánlani tudom, hogyha van egy szabad napod Bogotá környékén, akkor mindenképp keresd fel.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1995-ben a közvéleménykutatások szerint a Föld legélhetetlenebb fővárosa Bogotá volt. Az ott élők 90%-a gyűlölte saját városát, mivel a hétköznapokat fegyveres és drogbandák tették élhetetlenné. Aztán jött egy filozófus, aki mindent megváltoztatott, és alig néhány év leforgása alatt az élhetetlen városból Dél-Amerika egyik legkellemesebb metropoliszát hozta létre. Bogotá ma egy igazi hippiparadicsom, ahol a bűnbandákat gördeszkás srácok és utcazenészek szorították vissza a favellákba.

Bogotában nem először járok, az elmúlt pár évben legalább fél tucatszor sikerült pár napot eltöltenem Kolumbia fővárosában. Első alkalommal 2009-ben voltam itt Erivel, de a város akkor nem tett ránk jó benyomást. Rengeteg volt a koldus és nincstelen, a szállásunk is egy szörnyű koszfészek volt. Ekkortájt Bogotá még messze nem volt az a hátizsákos- és hippiközpont, mint manapság.

Bogotá látképe a Monserrate oldalából

Mára Candelaria utcáit ellepték a turisták, minden sarkon legalább két hostel várja a bulizni vágyó vándorokat, akik nem csalódnak. Bogotá óvárosa 24 órán át pörög, amihez a hostelek is idomultak; privát fürdővel ellátott szobát szerezni szinte lehetetlen, mindenhol a dormitoriók győzedelmeskednek, ha az ember egy kis magányra vágyik, akkor csúnyán a tárcájába kell nyúlnia. Hogy miként lett a drog fővárosából Dél-Amerika bulidesztinációja, arra az alábbi videó ad egy kis magyarázatot:

Röviden összefoglalva azt, amiről a videó szól. Egy bizonyos Antanas Mockus, litván származású kolumbiai filozófus, csodával határos módon megnyerte a bogotái önkormányzati választásokat 1995-ben. Mockus városfejlesztési tervei között nem metrók és autópályák építése szerepelt, hanem az ivóvíz bevezetése a házakba, a mindennapi testmozgás megteremtése a lakosság körében, valamint a felszíni közlekedés normalizálása. Ez utóbbi kettő szorosan összekapcsolódott, mivel a hét milliós város sugárútjain hermetikusan elzárt buszsávokat és bicikliutakat alakított ki, az autósok legnagyobb bánatára. Az amúgy is szmogos városba a bejutás lehetetlenné vált, mivel a korábban négysávos utakból csak egyetlen sávot hagyott meg a gépkocsiforgalomnak, így Bogotá közlekedése összeomlott. Mockus azonban kitartott elvei mellett, amivel letörte mind az autósok, mind a buszmaffia szarvát. Az autótulajdonosok kocsijukat biciklire cserélték, a maffia módszerekkel irányított magán busztársaságok pedig a külvárosokba szorultak. A TransMilenio névre hallgató buszhálózat akkora siker lett, hogy néhány hónapon belül Kolumbia többi nagyvárosa is belefogott valami hasonló kialakításába. Mára Latin-Amerika minden metropolisza Bogotát koppintja Caracastól Limáig, Guatemalavárostól Quitóig, de újabban európai nagyvárosok, köztük Budapest vezetése is eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha átvennék a sikeres koncepciót Bogotától.

Csak a TransMilenio hajthat be a belvárosba

A bicikliutak kialakítása olyan sikeres lett, hogy 2013-ban fajlagosan Bogotában adták el a legtöbb kerékpárt Peking és Amszterdam után. Kolumbia igazi biciklinagyhatalommá vált, aminek legszembetűnőbb eredménye a 2014-es Giro di Italia kettős kolumbiai sikere. Bogotában minden hétvégén megtartják a Ciclovia nevű rendezvényt. Ilyenkor a legnagyobb sugárutakat teljes egészében lezárják a kocsiforgalom elől, átadva a terepet a bicikliseknek.

Őrült figurákból nincs hiány Bogotában

Mockus 1998-ban elindult az elnöki székért, így helyét Enrique Peñalosa vette át, aki folytatta a filozófus városfejlesztési munkálatait. Bogotá minden kerületébe kivezette a TransMileniót, az elhagyatott és veszélyes tereken pedig kivilágított, szabadon használható sportpályákat, grundokat alakított ki. Bogotá ezzel az egyik legzöldebb és legsportosabb fővárossá vált, ahol az elmúlt 15 évben tizedére esett vissza a bűnözés. Persze Bogotá ettől még nem lett a rend és erkölcs zászlóshajója, mivel külvárosai ellenőrizhetetlenül növekednek, melegágyat adva a bűnözésnek, de az biztos, az elmúlt két évtizedben a Földön egyetlen város vezetése sem tett annyit a lakóiért, mint Bogotáé. Ha ma megkérdezel egy bogotáit, hogy szereti-e a városát, 90%-uk azt fogja mondani, hogy igen.

Bogotá főtere csak esti kivilágításban mutatós

Candelaria teljesen magával ragadja az embert még úgy is, hogy a városrésznek nincs igazi látnivalója. A főtér nem túl szép, köszönhetően az 1985-ös M-19 vezette gerillaszervezet gyújtogatásnak, aminek során leégett a bíróság épülete, s amit egy meglehetősen rusnya, modern betonkockával helyettesítettek. A katedrális bár jól mutat a zöld hegyek előtt, az ember nem esik hasra tőle.

2001 óta látogatható szabadon a Botero Múzeum, ahol a leghíresebb kolumbiai festő "minden hájjal megkent" képei láthatóak a falakon. Sokan nem szeretik Boterót egyhangúsága miatt, de ha az ember képregényfestőnek tekinti, igen szórakoztatónak fogja tartani.

Eri betér a Botero Múzeumba

Bogotá első számú nevezetessége az Aranymúzeum. Szemben a limai Aranymúzeummal, ahol majdnem 20 dollárt kérnek el a belépésért, itt csak másfél dollár a sarc. A különbség nem csak árban mutatkozik meg; Bogotá Aranymúzeuma a mexikóvárosi Antropológiai Múzeum mellett a legizgalmasabb gyűjtemény, amit életemben láttam. Bár Kolumbiában a San Agustín-i mellett nem tudunk kiemelkedő civilizációról, a legnagyszerűbb aranyleletek mégis ebből az országból kerültek elő. A három szintes múzeumban szisztematikusan ismerkedik meg az ember az egykori kultúrákkal egészen elképesztő használati- és kegytárgyak kíséretében. A több órás bejárás fénypontja a sötét szoba, ahol misztikus zene kíséretében pillanthatod meg a Guatavita-lagúna mélyén talált aranytárgyakat és egy akkora smaragdot, mint az öklöm.

A bogotái Aranymúzeum az egyik legjobb múzeum Dél-Amerikában

Candelaria fölé magasodik Monserrate. A 3152 méter magas csúcson már a 17. század közepén templomegyüttest akartak építtetni, azonban arra a 20. század elejéig nem került sor. Évszázadokon keresztül csak egy kereszt volt látható a hegytetőn, előtte a szenvedő Jézus szobrával, míg végül megépült az elsőre jelentéktelennek tűnő templom. Monserrate máig fontos kegyhely, ahová hétköznapokon rengeteg turista érkezik, mivel a csúcsról csodás képeket lehet lőni a fővárosról. Mindenki felvonóval érkezik, lefelé azonban gyalogosan jutnak le a turisták egy kellemes ösvényen, ami összeköti az óvárost a hegytetővel.

Monserrate megéri a lanovkázást

A bejegyzés elején említettem, hogy Bogotá Dél-Amerika bulifővárosa. Az egyetemi élet igen erős, de kevesen tudják, hogy hol vannak a legjobb bulik. A külföldiekre a túlárazott szórakozóhelyeket sózzák rá a Zona Rosában, de Christian barátom felvilágosít egy sör mellett:

- Felejtsd el! A Zona Rosában iszonyú drága minden. Chapinero a legjobb hely!

Chapinero egy argentin cipészmesterről kapta a nevét, aki Bogotá külvárosában bütykös lábúaknak készített cipőket (a bütykös lábúakat chapineseknek nevezik Kolumbiában). Mivel a munkás rétegen túl a kolumbiai elitben is sokan szenvedtek bütyöktől, a cipész gyorsan hírnévre tett szert. Évtizedeken át tartó hibátlan munkájának eredményeként a városvezetés a zónát Chapinerónak nevezte el.

A graffitik is arról árulkodnak, hogy Bogotá laza hely

Christiannak igaza volt: Chapineróban ma már nem a munkától, inkább a tánctól nő az embernek bütyke, mivel a parti negyedben egymást érik azok a klubok, ahol az anyagilag kevésbé jól elengedett egyetemisták szabadulnak meg a pesóiktól. Van itt minden a salsa clubtól a techno őrületig. Azt azonban nem tudom, hogy Christiannak mi az olcsó, mivel az egyik klubban sikerül 2500 Ft-ért innunk egy alkoholmentes cuba librét.

Kedden ismét ránkcsörög Christian:

- Mutatok valamit a Zona Rosában. Ilyen klubot úgysem láttatok még.

Valóban nem. Keddenként az egyik bárban külföldi-kolumbiai ismerkedős estet tartanak, ami arról szól, hogy a külföldi a pultnál elkéri országának zászlaját, amit kitűz az asztalára, aztán csak vár. No nem kell sokáig, a kolumbiaiak elég közvetlenek. Jellemzően fiúkhoz lányok, lányokhoz fiúk telepednek le és beszélgetni kezdenek. Így javul a kolumbiai fiatalok angoltudása, valamint fejlődnek a nemzetközi kapcsolatok is. Magyar zászló nem lévén a pultnál, Christian haverjaival múlatjuk az időt hajnalig. Ja, Christiannak abban is igaza volt, hogy a Zona Rosa drágább. Itt már 3500 Ft egy cuba libre, bár ennyiért már legalább nem alkoholmentes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Pablo Escobarról, Kolumbia legnagyobb drogbárójáról számtalan cikk született már, életéről filmet is készítettek. Mi is említettük már egyik tavalyi bejegyzésünkben, mikor jobbkezével, egy máig aktív kokaintermelővel készítettünk interjút. Pablo Escobar megosztotta a kolumbiai közvéleményt. A Föld egyik legnagyobb bizniszének vezetőjeként kegyetlenül leszámolt azokkal, akik szembe szegültek vele, a hétköznapi életben azonban rendes családapa és közéleti személy volt, aki ahol tudta, segítette a szegényeket. A Föld egykor hatodik leggazdagabb embere nem volt mentes a sztárallűröktől, fényűző életének egyik reprezentatív példája a Hacienda Nápoles, a kokainbáró magán birtoka és állatkertje.

Medellíntől négy, Bogotától öt órányira fekszik Doradal faluja, aminek tőszomszédságában fekszik a Rio Claro Természetvédelmi Park. A kristálytiszta folyó egy szédületes kanyont vágott a hegyekbe, aminek mélyén megül a pára és a meleg, így trópusi esőerdő hangulatú köderdők alakultak ki. A kanyon bejáratánál egy magánvállalkozó néhány évtizede egy ökolodzsot építtetett a medellíni és bogotái elit számára, akik helyét az utóbbi években átvették a természetkedvelő turisták. A lodzs három kilométerre fekszik a főúttól, így teljes csendben élvezheti az ember a természetet.

A Rio Claro kanyonja idilli a reggeli fényben

A szálló egyszerű, de annál egzotikusabb. A szobák mindenféle térelválasztó nélkül egy erkélyben végződnek, így olyan, mintha az ember az éjszakát a szabad ég alatt töltené. A kanyonban több programot kínálnak a turistának az önkéntes tanulókból és profi barlangászokból álló vezetők. Mi a Mirador csapattal a közeli barlangok felfedezését választjuk szemben a canopyval és az őserdei via ferratával. Vezetőnk ajánlására papucsban és fejlámpával vágunk neki az erdőnek, ami hangos a madárfüttytől. Az egyik fán számtalan törpe tukán tűnik fel, a folyóban gémek és kócsagok topognak halra várva.

A szálló egészen zseniális, bár nem olcsó - 50 dollár egy éjszaka

A barlang bejáratához közel egy órán át kutyagolunk, ami papucsban nem annyira kellemes, de mikor átkelünk egy folyón, hálát adunk az égnek, hogy nem húztunk bakancsot. A víz több méter mély, egy kifeszített kötélbe kell kapaszkodjunk. A barlang első szakaszát a már a venezuelai Caripéből is ismert guácharók, azaz olajmadarak fülsiketítő füttykoncertje közepette tudjuk le. Az esős évszakból visszamaradt uszadékfáktól és gumiabroncsoktól lassan haladunk, de nemsokára megérkezünk a barlang közepére, ahol mellközépig érő vizen kell átevickéljünk. A barlang vége felé ismét feltűnnek az olajmadarak, majd egy vízesés, ami beleömlik abba a folyóba, amin a túra elején átkeltünk. Egy hálón ereszkedünk le a folyóhoz, ami jó móka lenne, ha Karesz barátom nem gondolná úgy, hogy meglett 120 kilójával a kezemre tapos. Hiába jajjveszékelek, a vízesés zajától semmit nem hall, így kénytelen vagyok tűrni a szenvedést, míg mellém ér a hálón. Csodával határos módon a kezemnek semmi baja nem esik.

A Mirador csapat átkel a folyón

A szállás felé battyogva egy kiszögelléshez érünk, ahol egy tábla arra hívja fel a figyelmünket, hogy ezen a ponton nem gáz szakadékba vetni magunkat, mivel a folyó elég mély ahhoz, hogy a 8 méteres zuhanást túléljük. A többségben férfi csapat egy percig nem rest, egymás után ugrálunk a kanyon mélyén csörgedező folyóba. Végén a banda egyetlen nő tagja - akit nevezzünk egyszerűen csak Barninak - is a mélybe veti magát, bár utólagos bevallása szerint neki kevésbé ízlett a fürdő.

Egzotikus madarak bújnak meg a fák levelei között

Délután a Doradal falu másik végén fekvő Hacienda Nápolest, Pablo Escobar egykori birtokát és magán állatkertjét keressük fel. A drogbáró imádta az állatokat, arra azonban nem volt ideje, hogy részt vegyen afrikai szafarikon, így létrehozott egy magán állatkertet, ahol számtalan dél-amerikai vad mellett vízilovak, zsiráfok, zebrák és oroszlánok elégítették ki szenvedélyét. A drogbáró halála után a birtok és az állatkert magára maradt, pár éve azonban az állam a nosztalgiázó turisták kedvéért ismét megnyitotta azt, élményparkká alakítva az egykori haciendát.

A park bejárata, ami pár kilométerre található a főúttól, a Jurassic Park hangulatát idézi; dinoszauruszok és más állatok üvöltése hallatszik óriási hangfalakból a fák mögül. A belépő nem olcsó, 17 dollárt csengetnek le rólunk csak azért, hogy végigjárhassuk a parkot, ha a szörnyen gagyinak kinéző csúszdaparkot is szeretnénk kipróbálni, az újabb 17 dollárba kerülne. Szerencsére a csapatot egyáltalán nem érdekli a polip formára épített élménypark, sokkal inkább Pablo Escobar megalomán kastélya, kocsigyűjteménye és hatalmas kiterjedésű állatkertje.

Pablo Escobar vízilovai máig veszélyt jelentenek az ott élőkre

Egy csíkosra festett szafari dzsippel elvisznek minket a vízilovak pocsolyájához. A drogbárónak állítólag 22 vízilova volt, halála után azonban elfelejtették őket megetetni, így azok kitörtek a karámból és a közeli Rio Magdalena holtágaiban és lagúnáiban találtak menedéket. Mire a hadsereg észbe kapott, már késő volt, a csorda szétszéledt, így hajtóvadászatot indítottak az állatok ellen. 20 példányt sikerült befogni, illetve kilőni, kettőt azonban sehol nem találtak. Pár éve a helyi halászok arra panaszkodtak, hogy a folyó halálománya rohamosan csökkenni kezdett, egyesek pedig bébi vízilovakat láttak a parton heverészni, voltak, akik haza is vittek belőlük párat. A sereg ismét bevetette magát a Rio Magdalena környéki erdőkbe és egy hatalmas példényt ki is lőttek. A bébi vízilovakhoz azonban legalább két felnőtt víziló kell, így várható, hogy a jövőben a katonák még párszor kénytelenek  lesznek portyázni a dzsungel mélyén. Jobb ez, mint gerillákat hajkurászni Nariñóban.

Mára a 20 éve meggyilkolt Escobar állataiból igen kevés maradt, de az állam folyamatosan pótolja az öregségben kimúló állatállományt. Vannak itt tapírok, vízidisznók, majmok és krokodilok, építettek egy pillangóházat is, ahol a rovarokon túl mosómedvék és anakondák is láthatók. A park egyik szegletében egy Afrika múzeumot alakítottak ki, ahol törzsi faragásokat és fényképeket nézegethet az ember. Egy szó mint száz: a Hacienda Nápoles minden, csak nem Pablo Escobar egykori birtoka.

A drogbáró birtoka ma szimpla állatkert

Az egyetlen, ami ma a drogbáróra emlékeztet, az a két szintes magán villája, amit valami miatt az állam nem akar felújíttatni. Ahelyett, hogy az épületből szállodát csinálna, Escobar lemészárlásának és temetésének méretes fotóival riogatja a kíváncsiskodót. Értem én, hogy egy drogbárót nem kell az égbe magasztalni, de a kolumbiai nép véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy Escobar jó- vagy rosszfiú volt-e.

A villa a drogbáró kegyetlenkedéseinek és kivégzésének állít emléket

Hogy a házát hagyták az enyészetnek, egy dolog, de hogy az 1980-as években csodaszámba menő autógyűjteményét miért kellett a rozsdára bízni, azt az ember tényleg fel nem foghatja. A veterán autókat kedvelők biztos a zsebkendőjük után kapnak, ha meglátják, mi lett az egykor felbecsülhetetlen értékű gyűjteményből.

Pablo Escobar egykori autógyűjteménye ma roncstelep

A Hacienda Nápoles egy jó hely annak, aki "kvázi" szabadon élő állatokat szeretne nézni, szeret csúszdázni vagy csak úgy tengeni-lengeni. Aki azonban szeretne bepillantást nyerni Pablo Escobar egykori fényűző életébe, az ne ide jöjjön, mert csalódni fog...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!