Mi sem tudjuk miért, de végigutaztunk Kolumbia szénvidékén, ahol mindenki próbál a bányákból megélni. Hihetetlen, de itt is látunk szép falvakat, Sogamosóban pedig egész sokat megtudtunk az egykor itt élt muisca indiánokról.
Sogamoso nem szép város. Ezt már akkor is tudtuk, mikor Monguí felé átutazóban megálltunk itt pár percre. A várost szénbányák és acélgyárak veszik körbe, durva a szmog, a dömperek pedig folyamatosan verik fel a port. Sogamoso jelene tehát nem túl varázslatos, a múltja azonban több mint érdekes.
Sogamoso főtere
Sogamoso nevét az utolsó muisca helytartóról, Sugamuxiról kapta, akivel a konkvisztádorok 1537-ben találták magukat szemben. A Suamox-folyó völgye az indiánok szerint szent hely volt, itt építették fel a Naptemplomot, legfontosabb kegyhelyüket. Gondosan őrizték, a spanyolok pedig nem voltak sokan, így a frontális támadás helyett cselhez folyamodtak. Az éjszaka leple alatt Miguel Sánchez de Llerena és Juan Rodríguez Parra, két spanyol katona belopózott a templomba és felgyújtotta azt. Ezzel a muiscák legérzékenyebb pontján ejtettek sebet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a konkvisztádorok könnyedén söpörjék le az indiánokat a térképről.
Rio de Janeiro az erkélyemen
1952-ben egy Eliécer Silva Célis nevű régész egy muisca temetőt tárt fel, aminek során rábukkant az egykori Naptemplom maradványaira. Éveken keresztül rekonstruálták az épületet, mire elnyerte eredeti formáját. Ma a helyszín múzeumként funkcionál, és szerencsére nem fekszik messze a mai Sogamosótól. Kb. negyed órát kell sétáljunk a hegyek irányába, közben érintve a város szebb időket megélt koloniális óvárosát.
Sogamoso óvárosából nem sok maradt
A házak errefelé sajnos romosak, de néhány falfestménnyel azért egész hangulatossá tudták varázsolni a lakók a negyedet.
Ezt a fajta graffitit szeretem
A múzeum nem nagy, ráadásul teljesen ismeretlen a turisták körében, így semmi meglepő nincs abban, hogy nem találkozunk egy lélekkel sem. Mikor megtudja a jegyszedő nő, hogy külföldiek vagyunk, kezünkbe nyom egy mázsa prospektust, és azonnal hívja az igazgatót. A 40 év körüli régész fél órás előadást tart nekünk a múzeumról és a muiscákról, továbbá azt is megengedi, hogy fotózzunk odabenn, pedig elvileg nem lehet. Néhány cserépedény mellett látunk pár fosszíliát és egy múmiát is, amit az itteni muisca temetőben találtak.
Muisca múmia
Odakint egy Sugamuxi-szobor, néhány muisca ház és a Naptemplom fogad minket. Nem lehet bemenni, de azért bekukkantunk. A klasszikus cserépedények mellett kitömött musica totemállatokat látunk, mint a tatu, a papagáj és a szarvas.
Állítólag pont így nézett ki a muisca Naptemplom
Visszasétálunk a szállónkhoz, majd nekiállunk olyan buszt keresni, ami északnak tart. Nem egyszerű, mivel napközben ebbe az irányba nem utaznak sokan. Reggelente és estefelé vannak járatok, amik a munkásokat viszik a környező bányákba, de így dél magasságában nem nagyon indul semmi. Jó másfél óra várakozás után csak begurul egy Paz de Rióba tartó Cootracero járat. Mulatságos neve van. Kolumbiában az összes busztársaság megkapja a 'Coo' előtagot, ami kooperáció jelentéssel bír. A 'tra' a transzport rövidítése, az 'acero' pedig acélt jelent. Kimondva azonban a 'tracero' annyit tesz: fenék. Vicces ember lehetett, aki a céget alapította.
Vicces neve van a sogamosói busztársaságnak
Ebuszozunk Nobsa és Belencito lepukkant ipartelepei mellett, és a Rio Chicamocha völgyében megkezdjük utazásunkat Kolumbia szénvidékére. Első megállónkat húsz perc múlva, Corrales falujában tartjuk. Koloniális hangulatú főtere és neogótikus temploma egészen pofás, az ember nem ilyennek képzel egy szénbányászok által lakott települést.
Kolumbiában a bányafalvak is jól néznek ki
Corrales után elfogy az aszfalt a busz kerekei alól, nyeljük a port rendesen. Tasco hegyi faluja már pont olyan lepukkant, amilyennek egy bányafalunak lennie kell. Nem nagyon akaródzik lekászálódni a buszról, ami szerencsére tíz perc ácsorgás után indul is tovább.
Tascónak jól áll a távolság
Eltelik újabb egy óra, mire lent a völgyben feltűnik Paz de Rio városa. Ez a környék legnagyobb szénlerakata, a házakat és a fákat szürke por lepi be. A sofőr megnyugtat minket, hogy csak kívülről néz ki gáznak a város, amúgy teljesen biztonságos, évek óta nem történt errefelé semmilyen bűntény. Nehéz elképzelni.
Paz de Rio
Nézelődünk egy kicsit a főtéren, majd átvágunk az egyik ipartelepen, és kiállunk az út szélére buszt várni. Sochába akarunk eljutni azzal a céllal, hogy felkeressük a Pisba Nemzeti Parkot, mivel arról semmit nem találtunk korábban a neten, de az odajutás nem egyszerű. Ahogy az egész szénvölgyben, úgy itt sem forgolódnak percenként a buszok, újabb másfél óra egy helyben toporgás vár ránk. Végül fél 5 magasságában jön egy busz, amin nem kis felfordulást okozunk jelenlétünkkel. Még a sofőr is minket bámul a visszapillantóban, ahelyett, hogy az utat nézné, ami egyébként ismét aszfalt.
Socha ismét egy olyan település, ami érdemtelenül nincs rajta a gringóösvényen. Annak azonban, hogy nem ismerik a turisták, előnye is van. 40 000 pesóért (mindössze 13 dollár) olyan szobát sikerül kivennünk, amiért Bogotában ennek az ötszörösét is elkérték volna tőlünk. Ami azonban hiányzik, az az információ. Senkinek sincs arról fogalma, miként is lehet eljutni a Pisba Nemzeti Parkba, így jobb híján elvánszorgunk az önkormányzatra, végülis az Monguíban is bejött.
Socha ismét egy ékszerdoboz
A hivatalban úgy néznek ránk, mint az UFÓ-kra. Okosabbak itt sem leszünk, de azt sikerül megtudnunk, hogy holnap kora reggel megy egy dzsip fel a hegyekbe, ami munkásokat szállít a bányákhoz. Ha szerencsénk van, felférünk rá.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
