Kitört a Masaya-vulkán, úgyhogy csapatunkkal meg is néztük jól. Előtte pedig csónakáztunk egyet a Granadát körülölelő szigetek között, és láthattuk, miként él a nicaraguai elit. Még mindig nagyon jó a vulkánok földjén.
Régebben San Carlosból Granadába eljutni maga volt a rémálom. Az ember vagy 15 órán ült a buszon és nyelte a port, vagy 10 órát a hajón és sugárban hányta le az előtte ülőt. Aztán 2014-ben egyszerre minden szenvedés véget ért, mivel megépült a sztráda Managuáig. A 15 órás út leharmadolódott, így a hajó is okafogyottá vált. Gondoltam, Cabo Reyjel kényelmesen visszacsónakázom a szárazföldre, kora délután pedig már Nicaragua legszebb városában, Granadában iszogatom a hűs Toñákat. Aztán kora reggel a csónakos azzal forráz le, hogy választások vannak, ezért jó eséllyel nem közlekednek a buszok, persze ha ettől még szeretném, ő eldob engem (és persze Anét is, aki a reggeli során bejelenti, hogy velem tart Granadába) San Carlosba. Muszáj vagyok menni, mert két nap múlva érkezik a Mirador csapat, úgyhogy hiába ráncolja a homlokát Cabo Rey, irány a szárazföld.
San Carlos valóban kihalt. Minden be van zárva, sehol egy lélek az utcákon. Kislattyogunk a pályaudvarra, ahonnan épp kikanyarodik egy busz, ami Juigalpába tart. Felpattanunk rá, és már robogunk is északnak. Illetve robognánk, ha a sofőr nem egy lajhár sebességével hajtaná a szakadt fémkasznit. Először azt hisszük, azért megyünk lassan, hogy az utcán lófráló embereket a jegyszedő meggyőzze, hogy jó ötlet pont ma, pont velük Juigalpába utazni (errefelé ez így szokás), de a másfél óra alatt megtett 15 kilométer után egészen nyilvánvalóvá válik mindenkinek, hogy a busz enyit tud és nem többet. Hogy mi a fenéért indultak neki egy ekkora távnak egy olyan busszal, amit már kettesbe sem lehet felváltani, csak ők tudják, mindenesetre Laurel Galánnál a gépszörny végleg megadja magát. A népek nem hisztiznek, végülis 2014-ig a 15 km/órás átlagsebesség teljesen normális volt errefelé.
Hiába van új út, ha a busz lerobban
Egy órán át szerelik, de a helyzet menthetetlen. Közlik, valószínűleg két órával utánunk elindult egy másik járat, amire fel tudnak minket tenni, és persze vannak akkora urak, hogy a jegyért nem kell pluszba fizetnünk. Mázlink van, befut a remélt járat, amivel sikerül egészen Juigalpáig eljutnunk. Itt átszállunk egy managuai járatra (méghogy választások idején nincs tömegközlekedés), de az annyira teli van, hogy egy jó darabon állva kell Anéval utazzunk. Az út egészen idáig nem volt valami izgalmas, Juigalpa mögött azonban feltűnik az Amerrisque-hegység, ami már 2009-ben is megbabonázott. Egyszer biztos, hogy ide eljövök túrázni.
A fotó nem adja vissza, de a háttérben húzódó Amerrisque-hegység varázslatos hely
A managuai busz Tipitapában rak le minket. Késő van, már megy le a nap, Tipitapa pedig minden, csak nem biztonságos ebben az órában egy hátizsákos turista számára. Forgolódunk, honnan indulhat busz Granadába, közben betalál minket pár nagyon durván bekarmolt srác (pedig választások idején nem is lehet piát kapni), de mielőtt nagyon szemet szúrnánk, szerencsére befut egy alaposan telepakolt masayai busz. Jó lesz. Ennél, ami itt van, minden jobb. Ezen is kénytelenek vagyunk ácsorogni, ahogy azon a buszon is, ami Masayából visz minket Granadáig. Reggel 8-kor indultunk és este 8-ra érkeztünk meg. Még jó, hogy az új útnak hála ez maximum öt órát vesz igénybe.
Éjszakai Granada
Anéval ugyanarra a szállóra igyekszünk, ahol tavaly Erivel is megaludtunk. A dormban rajtunk kívül van egy argentin srác, aki a nap 24 órájában gyakorol a gitárján. Szegénynek az is kevés lenne, ha egy nap 48 órából állna. Szerencsére csak egyetlen éjszakát kell itt kihúzzak, mert másnap átköltözöm arra a szállóra, ahol a csapattal fogok megszállni. Reggel búcsút intek Anénak, akinek mostantól egyedül kell elboldogulnia Nicaraguában. Biztos talál majd mást maga mellé, akinek lyukat tud beszélni a hasába.
Granada továbbra is gyönyörű
Ami jó hír, hogy a granadai katedrális belső felújítását befejezték. A templom új freskókat kapott, bár nehezemre esik elhinni, hogy a mázolmányt komolyan gondolták. Az első freskóról az Ablak-Zsiráf jut eszembe, de mikor Michelangelo Ádám teremtése jön velem szembe naiv újraértelmezésben, elfog a röhögőgörcs. Sokkal inkább a solentinamei festészet, mint ez.
Hogy lehet ilyen freskót csinálni egy katedrálisban?
A csapat éjjel érkezik a managuai repülőtérre. A Granadába vezető úton féltávnál feltűnik a Masaya-vulkán, ami felett vöröslik az ég alja. Hosszú idő után pár hete ismét aktív lett a tűzhányó, mindenki annyira lázba jön, hogy azonnal döntés születik: holnap este irány a vulkán teteje.
Életkép Granadából
A program szerint délelőtt a Mombachóra vagyunk hivatalosak, az azonban napok óta felhőben áll. Bár körbejárjuk a kráterét, túl sok mindent nem látunk. Pár ködös képen kívül nem sikerül semmit sem lőnünk, így hamar elunjuk a dolgot, és visszatérünk Granadába.
Művészi kép a Mombachóról
A Mombacho 20 ezer évvel ezelőtt szétrobbant, a vulkáni anyag pedig a Nicaragua-tóban rakódott le. Ezekből 365 apró sziget született, amiket nem túl nagy fantáziával Las Ilsetasnak (magyarul: szigetecskék) neveztek el. Ma a legtöbb sziget magántulajdonban van, csak a legelső tartozik Granadához, ezen ugyanis egy erőd áll, a San Pablo. Az épület nagyon pici, ráadásul tömve van turistával, ezért nem szállunk ki rajta, csak körbecsónakázzuk.
Granada szigeteit ezekkel a csónakokkal lehet elérni
Ami mögötte van, az sokkal érdekesebb. Csónakosunk egyesével bemutatja a szigeteket, amiket nicaraguai és külföldi milliomosok tulajdonolnak. Látjuk azt a szigetet, amin a Somoza-család villája tornyosul, de van itt háza az ország legnagyobb kávétermelőjének, a Costa Rica-i elnöknek, énekeseknek és színészeknek is.
Las Isletast milliomosok lakják
Csónaktúránkat a Majmok szigetén fejezzük be, ami lakatlan, illetve egy pókmajomcsalád lakja. Van belőlük vagy egy tucat, állítólag cirkuszoktól és állatkereskedőktől kobozták el őket. A sziget egyetlen nem pókmajma Michael, ami Michael Jacksonról kapta a nevét, és egy fehérarcú csuklyásmajom. Vicces.
Pókmajmok lakják a Majmok szigetét
Lemegy a nap, mi pedig beülünk egy kisbuszba, ami a Masaya-vulkán bejáratához szállít minket. Iszonyatos a sor, boldog-boldogtalan látni kívánja a lávát, ami pár hete gyűlik a tűzhányó kráterében.
Ott a láva!
Legalább egy órán át állunk a sorban, mire bejutunk, odafent ráadásul negyed óránál tovább nem engednek időzni. Mindenki lökdösődik, keresi a legjobb helyet, de nem nagyon találja, ugyanis a kilátóból nem látható a kráter alja. Aztán egy kiszögellésről csak megpillantom a lávát, de azért ezt nehéz igazi lávaélménynek nevezni.
Ami viszont izgalmas, az a kráter túloldalán megjelenő arc, amit a parkőrök az ördög manifesztációjának tartanak. Ők azt mondják, nem véletlen, hogy pont a Masayánál jelent meg az ördög, hiszen a vulkánt már az itt élő indiánok is az alvilág kapujának tartották, később pedig a konkvisztádorok is a pokol szájaként emlegették feljegyzéseikben.
Maga az ördög jelenik meg a vulkáni kráterben
Negyed óra elteltével minket is lezavarnak a hegyről, mert érkezik a következő eresztés, és ez így megy minden éjszaka, mióta a vulkán ismét aktív. Visszatérünk granadai szállásunkra, ahol semmi másra nem vágyunk, csak egy hűsítő csobbanásra a medencében, no meg néhány pohárka Flor de Cañára...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!