MIRADOR - "Kilátó a világra"

Végigbuszoztunk Kolumbia egyik legrosszabb, de egyben legszebb útján, amit alig pár éve még a gerillák felügyeltek. Megismerkedtünk egy kávécár lányával, majd ellopták a fogkefémet egy Hato Corozal nevű faluban. Bienvenidos a Los Llanos!   

Sochát két módon hagyhatja el az ember. Vagy visszatér Sogamosóba azon az úton, amin jött, vagy pedig megpróbál leereszkedni az Andokon keresztül arra a Los Llanosra, amit mai napig nem ajánl egyetlen útikönyv vagy utazással foglalkozó portál sem. A kolumbiai Los Llanos, mint a FARC és az ELN egykori központja oly annyira el van felejtve, hogy az ember semmi érdemi információt nem talál vele kapcsolatban, hiába búlja a netet. Azt sem tudjuk, közlekedik-e egyáltalán valami a 64-es főúton, míg nem az önkormányzaton elárulják, hogy azokon a napokon, amikor van elég utas, Duitamából indítanak egy buszt Taméba. Ajánlásukra már hajnali 5-kor kint szobrozunk Socha főterén, és várjuk a csodát.

Socha főtere napfelkelte előtt

Mázlink van. Fél 6-kor befut egy legalább 25 éves rozsdás vas, amin mindössze öt ember ücsörög. A sofőr hatalmas Buenos Días!-szal fogad minket, láthatóan megtisztelőnek tartja, hogy külföldieket fuvarozhat.

- Több mint húsz éve vezetem ezt a buszt, de önök az első turistáim. Nem fognak csalódni - vágja magát haptákba a kapitány.
- Biztonságos az út? Nincsenek gerillák? - elővigyázatoskodunk.
- Nincsenek. Két éve az utolsó is eltűnt a környékről, hála Istennek.
- Volt velük gond?
- Volt bizony. De az utóbbi időkben már nem voltak olyan durvák. Uribe rendesen odapörkölt nekik, azóta nem mertek ugrálni.

Elindulunk. A socotái elágazásig aszfaltút vezet, utána jön a szörnyen poros földút. Alig húsz perc buszozás után egy Curital nevű veredánál lassítunk, majd megállunk.

- Itt vegyetek kenyeret, nem bánjátok meg - vált tegező hangnembe a sofőr.

Kinézünk az ablakon, és megpillantunk egy nagyon régi házat, aminek falait liszt borítja.

- Ez a malom több mint 300 éves - dicsekszik a fickó, közben lepacsizik a pékkel, akinek a családja évszázadok óta kenyeret süt.

Veszünk tőle mi is pár cipót, ami tényleg jó, de azért senki ne gondoljon magyar minőségre. A pék, látván, hogy nem vagyunk idevalósiak, kinyitja a malom ajtaját, így belülről is megnézhetjük a még most vízzel hajtott malomkövet. 

Sofőrünk pózol a 300 éves malomkő mellett

A következő megállónkat már 3000 méter felett, Los Pinosnál tartjuk, ami pár házból és egy kifőzdéből áll. Eszünk egy levest, ami abszolút ránk fér, mivel meglehetősen hideg a reggel.

Fél nyolc után érjük el a Pisba Nemzeti Park paramóvidékét. Vége a napos időnek, csúnyán beborul és esni kezd. Olykor-olykor azért kitisztul az ég, ilyenkor sikerül pár értékelhető képet készítenem. Sofőr barátunk annyira lelkes, hogy - nem törődve a többi utassal - minden fűszállnál megáll.

- Úgyis egész nap megyük, teljesen mindegy, hogy 4-re vagy 5-re érünk Taméba - súgja a fülembe.

Végre eljutunk a Pisba Nemzeti Parkba, ami évtizedeken keresztül megközelíthetetlen volt a gerillák miatt

A Pisba paramóvidéke egyáltalán nem elhanyagolható Kolumbia történelme szempontjából. Simon Bolívar és felszabadító csapata ugyanis itt kelt át az Andokon, ami nem lehetett kellemes élmény, lévén errefelé évente 5000 mm csapadék hull, jó része hó formájában. Állítólag a fagy alaposan megtizedelte a Los Llanos klímájához szokott sereget, így a tervezettnél később sikerült megütközniük a spanyolokkal.

Több lagúnánál is megállunk fotózni, a végén már én szólok rá a sofőrre, hogy menjen tovább, mert ki fognak minket utálni a buszból. 

Egyike a Pisba Nemzeti Park lagúnáinak a 64-es főút mentén

Jó három órás utazás után érünk fel egy hágóba, ahonnan lejteni kezd az út. A szakadó esőben katonák menetelnek az út szélén, ránézésre nem boldogak. Persze így is jobb, mintha még mindig a gerillákkal lövöldöznének.

 Elég kemény a kolumbiai katonák kiképzése

Ahogy beérünk 3000 méter alá, úgy változik meg a táj. A Sierra Nevada del Cocuy keleti lejtőit végtelen végig köd- és esőerdők borítják, nyoma sincsen emberi jelenlétnek. Az út beszűkül, a kilátás pedig fenomenális. Az ember óhatatlanul a Smaragd románca című filmben kezdi magát érezni, azt várja, mikor bukkannak fel az egyik kanyarban a gerillák. Szerencsére nem teszik, így egész Sacamáig kocsányon lógnak a szemeink.

Fenséges a kilátás a köd- és esőerdőkre

- Itt azért nem árt óvatosnak lenni. Sacamában máig vannak paramilitárisok, ezért ne csámborogjatok el - szól hátra a sofőr, mikor elrendeli az ebédszünetet.

A kifőzdében egy nagy seggű csaj ücsörög, arra vár, hogy elinduljunk. Megtudjuk, hogy ő a vidék kávécárának a lánya, ők alkalmaznak a faluban mindenkit, és ők pénzelik a paramilitárisokat is. Az ilyen elzárt vidékeken kell a védelem, mert a rendőrségnek nincs rálátása mindenre.

  Idős úr Sacamából

Sacamától még vagy másfél óra a Los Llanos, de itt már nem olyan izgalmas a táj. Már egészen lent járunk, mikor feltűnik az első autó; Socha óta nem láttunk egyet sem. A Rio Casanare folyását követjük a hegyek végéig, majd átkelünk egy hídon, s innentől aszfaltúton megyünk tovább északnak, Tame irányába. Érdekes, hogy az Andok nem ellaposodik, hanem egyszer csak véget ér, mintha csak úgy iderakták volna.

Természetesen a hídon is meg kellett állnunk fotózni

Valamivel 4 után, több mint tíz órás utazás után futunk be a Los Llanos szélén fekvő kereskedővárosba. A város a Tame nevet a folyójáról kapta az itt élő indiánoktól, akik meglepő módon a konkvisztádorok érkezésekor már földművelők voltak. Sem a Los Llanoson, sem Amazóniában nem volt ez jellemző, nem véletlenül tudtak itt már igen korán, 1628-ban kolóniát létrehozni a spanyolok. Az indiánok iránti tiszteletből a város minden bejövő útján felállítottak egy szobrot, ami valamelyik régi harcost vagy uralkodót ábrázolja.

Tame egykor indián falu volt, ma nagyon kolumbiai

Sofőrünk ajánlására egy munkásszállón kötünk ki, amiben csak egyetlen jó dolog van: közel van a pályaudvarhoz. Bár csak 25 000 pesót fizetünk a szobáért, igazából egy fillért nem ér, mert nagyon lepukkant a kóceráj. Egy éjszakát túlélünk benne.

Tame főterén áll a forradalmároknak emléket állító emlékmű

Körbejárjuk a várost, ami teljesen jelentéktelen, két dolog azonban szemet szúr. Az egyik a főtéren felállított forradalmi emlékmű, a másik pedig az utcákat szegélyező fák, amiknek a gyökerei furcsa módon a föld fölé nőttek.

Furcsák Tame fái

Másnap, hogy ne kelljen ugyanazon az úton visszamennünk a Rio Casanaréig, mint amint jöttünk, Hato Corozal felé vesszük az irányt. Kisétálunk a pályaudvarra és meglepődünk, mennyire szépen meg van csinálva az épület, s hogy a buszok is milyen jó állapotban vannak. Az árak mellbevágók. Az alig 50 kilométeres útért fejenként 12 000 pesót kérnek el, ami bőven európai árfekvés. Nincs mit tenni, ki kell fizessük. 

Az út tulajdonképpen egész a folyóig nyílegyenes és halálosan unalmas. Épp egy hidat újítanak fel, így leterelnek minket a Rio Casanare medréig, ahol elég sekély a víz ahhoz, hogy a buszunk gond nélkül át tudjon kelni. Hato Corozalba alig egy óra alatt érkezünk meg. A sofőr kipakolja a zsákjainkat, és épp indulna tovább, mikor utána kiáltunk, mivel az egyik pakkunk ki van nyitva.

- Hiányzik valami?
- A neszeszerem - válaszolom.
- A kínai lesz az. Már Taméban láttam, hogy figyel titeket - okoskodik a sofőr.

    Eri várja Hato Corozal főterén, hogy megkerüljön a neszeszerem

Ekkor a semmiből megjelenik két nyakig felfegyverzett rendőr. 

- Üdvözlöm önöket Hato Corozalban. Esetleg valami gondjuk támadt? - kezdi a hihetetlenül udvarias szerv.
- Eltűnt a zsákomból a neszeszerem. Semmi érték, csak a fogkefém, szappanom.
- Nem esett ki véletlenül valahol?
- Nem hiszem. Mikor beraktuk a buszba, még zárva volt a zsák, mikor kivettük, már nyitva.

A két rendőr leszállítja az összes utast, sorba állítja, majd végigmotozza őket. Átnézik a buszt, és a kínai ülése alatt megtalálják a neszeszeremet. A busz el, mi pedig ott maradunk a tolvajjal és a két rendőrrel.

- Szeretnének feljelentést tenni az ügyben?
- Nem tűnt el semmink. Meg amúgy is csak egy neszeszer, pénzt és értéket soha nem adunk ki a kezünkből. Ne tartóztassa le! - próbálok hatni a rendőrre.

Pár méterrel odébb viszik a tagot, leverik a fejéről a baseball sapkát, majd leüvöltik, hogy lehet akkora barom, hogy ellop egy szappant és egy fogkefét. Miután kiordibálták magukat, elhajtják a fickót, aki fej lehajtva cammog el a főtérről. Nem hogy nyert volna egy alig használt fogkefét, még a buszjegy árát is bukta az idióta.

Általában, ahol nincs semmi, ott marad a zene - ilyen Hato Corozal is

Hato Corozal nagyon apró falu, s mint ilyen nem marasztalja az utazót. Lövünk pár fotót a főtéren, majd elsétálunk az iránytaxikhoz, hátha indul valami tovább délnek. Nem kell sokat várakozzunk, gyorsan összejön még három ember, így egy óra múlva már be is futunk Paz de Ariporóba, a vidék legnagyobb városába. 

  Paz de Ariporo főtere

Az alig 30 000 lakosú Ariporo Taméhoz hasonlóan kereskedőváros, de annál jóval rendezettebb, tisztább. Rengeteg szálloda sorakozik a főutca mentén, az egyik ilyenben sikerül kifognunk egy egészen tágas szobát mindössze 30 000 pesóért. Azt már most megállapíthatjuk, hogy amíg a közlekedés errefelé drága, a szállás röhejesen olcsó. A kérdés csak az, hol fogunk mi állatokat látni?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Egy olyan nemzeti parkot kerestünk, aminek a létezéséről a helyiek nem is tudtak. Végül rátaláltunk egy meseszép lagúnára és Pisba paramóvidékére, majd a Rio Chicamocha senki által nem ismert völgyében kirándultunk olyan falvak mentén, amiket három éve még a gerillák uraltak. Hamisítatlan vidéki Kolumbiát ismertünk meg.

Kora reggel van, s mi már kint lődörgünk Socha főtéren azt remélve, hogy felférünk a bányába munkásokat szállító dzsipre. A kocsi iszonyatosan szakadt, és érdekes módon nem bányászokkal, hanem tanulókkal valamint tanárokkal van tele.

- A bányászok már hajnali 5-kor felmentek egy másik kocsival. Ti hova akartok menni? - szegezi nekünk a kérdést a sofőr.
- A Pisba Nemzeti Parkba. Az önkormányzaton azt mondták, ez a kocsi megy arra.
- Pisba Nemzeti Park? Életemben nem hallottam róla. Van fönt egy lagúna, talán arra gondoltak.
- Lehet.
- Én addig nem megyek el, de a veredákig igen. A tanulókkal együtt kiraklak titeket az iskolánál.

A vereda "kolumbiaiul" tanyabokrot jelent, aminél kevés jobb dolog van az országban. Az út egészen mesés, a tájat csak a szénbányák csúfítják el itt-ott.

Socha körül sok ehhez hasonló szénbányát látni

Vagy negyven percen át zsúfolódunk a dzsip platóján, amin nem kevesebb, mint 21-en ülünk. Európában ezért egy életre ugrana a fuvarozó jogsija, itt azonban ez teljesen normális. Az azonban nem, hogy külföldiek is utazzanak ezen a szakaszon, ezért az összes tanár és diák érdeklődve néz ránk.

Valahol 3200 méter magasan leszáll mindenki, mi is követjük őket. A sofőr közli, hogy pontban 2 órakor indul vissza a faluba, így ha nem akarunk plusz órákat gyaloglással tölteni, ne késsünk.

- Jöjjenek utánunk! - szól az egyik tanár, akit láthatóan imádnak a gyerekek - Lehet, szerencséjük lesz. Ezen a napon szokott Don Adolfo és családja felmenni a lagúnához halat fogni. Biztosan felviszik magukat is.

     Az iskolához vezető út elég meredek

Az iskolát jó fél óra sétával érjük el. Lassan mindenki feloldódik, a gyerekek minket is körbeugrálnak. Ha valamit nagyon szeretek Kolumbiában, akkor az a hamisítatlan, csak erre az országra jellemző tanyabokor hangulat.

Iskolás gyerekek a Socha feletti veredán

Alig tíz éve ezek voltak azok a helyek, ahová a gerillák bevették magukat, zsarolva, kisemmizve az itt élőket. Nehéz hosszászokniuk a békéhez, minden idegenre gyanakvóan néznek, de amint kiderül, hogy az ismeretlen jó szándékkal érkezett, azonnal keblére ölelik. Mikor megérkezik Don Adolfo, a gyerekek alig akarnak minket elengedni.

Összeállt egy fotóra az egész iskola

Ismét a platón kapunk helyet, ezúttal azonban nem egy diáksereg, hanem egy Sucumbo névre hallgató kutya mellett. Ferde szemmel néz ránk, így nem megyünk közel hozzá, nehogy odakapjon. Aztán pár perc múlva kiderül, hogy a kutyának nem velünk van baja, hanem az úttal. Szegény eb émelyeg a sok kanyartól és a beáramló benzingőztől, de tartja magát, nem hány be a platóra.

Kutyás selfie a platón

A Socha-lagúna 3670 méter magasan fekszik. Bal partján áll egy szakadt viskó, Don Adolfo háza. Azt mondja az öreg, hogy korábban ők is a nemzeti parkhoz tartoztak, de a krumplitermesztők kisajátították a földeket, így mára csak a tó túlpartja őrzi a paramo emlékét. A krumpliföldek nem érdekelnek minket, így a tó jobb partján kezdünk sétálni. Nincs ösvény, csak egy láp, amin elég nehezen verekedjük át magunkat. 

Pózolok a Socha-lagúna partján

A lagúna déli végébe aránylag gyorsan átérünk, pedig át kell másszunk egy vízesésen is. Utána sűrűvé válik a növényzet, nem csak az Ocetá paramón megszokott frailejónok, de rengeteg pozsgás és perjeféle in nehezíti a haladást. 

    Eri és a névtelen vízesés

Folyton megtorpanunk, mert áthatolhatatlanná válik a növényzet. A végén annyira elkavarunk, hogy nem látjuk a lagúnát, így visszavonulót fújunk. Végül kilyukadunk egy frailejón ligetnél, ahonnan ismét könnyebb a haladás. 

       A Socha-lagúna 3670 méteren fekszik

Majdnem három óra alatt sikerül megkerülnünk az amúgy kicsi tavat, aminek a partján Don Adolfo és családja pecázik. Ez idő alatt semmit nem fogtak, de az eredménytelenség nem szegi kedvüket. Maradnak, így gyalog kell visszainduljunk. Valamivel kettő előtt érünk a dzsiphez, amivel visszatérünk a faluba.

Imádom a frailejónokat

Este a Google Mapset bámuljuk, és látjuk, hogy Sochától északra megy egy út a Chicamocha-folyó völgyében. San Gil és Bucaramanga között már számtalanszor érintettük a kanyont, de azt ezidáig nem tudtuk, hogy az ebből az irányból is megközelíthető. 

Kora reggel indul egy busz Jericóba, ami érinti Socotá faluját is. Az út egészen szörnyű állapotban van, pedig itt már nincs is annyi bánya, mint Sochától nyugatra. Fél óra alatt érjük el Socotát, ami Sochánál sokkal nyüzsgőbb kis falu. Szerencsénkre a buszsofőr húsz perces pihenőt rendel el, így van időnk körbejárni a főteret és a környező utcákat. Amerre elsétálunk, ott egy pillanatra megáll az élet. Erre sem láttak még túl sok külföldit.

Socotá főtere

Socotá után az út valami zseniális. Szeretjük a San Gil és Bucaramanga közötti szakaszt is, de az igazat megvallva, az sehol nincs ehhez a kanyonhoz képest. A fotók nem tudják visszaadni, amit látunk, ezt egyszerűen át kell élni. Azon tűnődünk, hogy nem jutott még senkinek eszébe Sochában hátizsákos hostelt nyitni, és onnan kirándulásokat szervezni a Pisba Nemzeti Parkba és ide, a Chicamocha-kanyonba.

       A Chicamocha-kanyon azon része, amiről nem találni fotót a neten

Délelőtt 11 órakor futunk be Jericóba, amit egészen megérkezésünkig mai kirándulásunk végállomásának gondoltunk. A sofőr azonban közli, hogy délben van egy busz Chitába, ahonnan még ma vissza tudunk térni, mert a délutáni órákban indul egy járat Duitamába, ami érinti Sochát. A döntés azonnal megszületik, megyünk.

Jercó főtere kellemes hely

Jericó amúgy meglepően hideg falu, mivel sikerült egy szeles hágóba építeni. A rossz helyválasztás nem jellemző a kolumbiaikra, ezért kicsit furcsáljuk a dolgot, aztán később megtudjuk, hogy Jericó anno nem is itt feküdt. 

Jericói életkép

A Rio Chicamocha és a Rio Batanera alkotta völgyben egykor a cheva indiánok éltek, és ők a falvaikat a folyókhoz sokkal közelebb építették. A spanyolok később kolóniát hoztak létre az indiánok lakta településen, amit Jericónak neveztek el, azonban nem sokkal a függetlenségi háborúk után sárlavina temette maga alá a vidéket. A bomló tetemek járványt okoztak, így a túlélők feljebb költöztek, abba a magasságba, ahová a vírus a klíma miatt már nem tudott betörni. Ezért van hát Jericó 3100 méter magasan, egy szörnyen szeles hágóban.

Úgy néz ki, a 19. században még tudtak újjáépíteni, mivel a falunak megmaradt a koloniális bája. Ez alól kivétel az a neogótikus templom, ami 48 méter magas tornyaival rendesen belerondít az összképbe. 

Jericó neogótikus temploma a carranga zenének emléket állító szoborral

Amúgy Jericó a népzenéjéről híres, amit carrangának vagy carranguerának neveznek, s amit az 1970-es években egy Jorge Velosa nevű muzsikus ismertetett meg a nagyvilággal. Ennek emléket állít egy érdekes szobor, amit közvetlen a templom előtt állítottak fel 2013-ban.

Pontban délben indul a busz Chitába. Egy meredek szerpentinen ereszkedünk le abba a Cheva nevű apró faluba, amit egykoron az indiánok laktak. Alig pár ház alkotja, inkább nevezném veredának, mint igazi településnek. Itt száll fel a buszra egy idős asszony, Maria, aki ugyancsak Chitába tart rokonlátogatóba. Sokat mesél az itteni életről, arról, milyen volt a gerillák uralma alatt élni, és hogy mi minden változott az elmúlt tíz évben.

Gyönyörű a táj Chita felé is

- Errefelé nem sok vizet zavartak a gerillák. Békén hagytak minket. Olykor megjelentek ugyan, akkor kaptak tőlünk enni, cserébe nem bántottak senkit. Tudták, hogy tőlünk nincs mit elvenniük.
- Miből lehet itt megélni?
- Gazdálkodunk. Én már nem, de a fiaim igen. Krumplit és babot ültetnek, abból van egy kis bevételük. Nekem van nyugdíjam, két havonta kapok 100 000 pesót.

Az kb. 10 000 forint. Nem sok, de tudván, hogy ezek az emberek soha egyetlen fillér adót nem fizettek, egészen kedves gesztus az államtól.

Krumplit és babot termesztenek a Rio Batanera völgyében

- Örülök, hogy van ez a kis pénz, mert így beköttethettem az áramot és a TV-t. Mióta nincsenek gerillák, nem sok minden történik errefelé. Kell a TV - nevet.

A beszélgetésünket egy nagy durranás szakítja félbe. Defekt. A sofőr jó fél órán át cseréli a kereket, majd átkelünk a Rio Batanera felett, és egy eddiginél is rosszabb földúton gyök kettővel vánszorgunk Chita felé.

     Ez a földút megy Chitába

A Sierra Nevada del Cocuy lábánál fekvő falut ugyanúgy kétszer alapították, mint Jericót, mivel a régi falut itt is elsöpörte egy hegyomlás. Mostani helyét 1727-ben foglalta el, s bár Chita is 3000 méter magasan fekszik, mégis jóval kellemesebb a klímája. Errefelé megterem a kukorica és a curuba is, az a maracuyához hasonló gyümölcs, amivel még Pachóban ismerkedtünk meg.

Chita is egész helyes kis falucska

Chevával szemben Chita sokat szenvedett a FARC-tól és az ELN-től. A főtértől egy sarokra álló rendőrség épületét még most is homokzsákok és gépfegyveres őrök védik. Kíváncsiak rá, mit keresünk a faluban, ezért alaposan kifaggatnak minket, majd megnyugtatnak, hogy több mint három éve nem volt semmilyen gerillatevékenység, pusztán elővigyázatosságból tartják fenn a bunker állapotot.

 Még azt is megengedték, hogy fotót készítsünk róluk

Ahogy eddig az Andok minden, turisták által nem látogatott falujában, úgy itt, Chitában is mindenkinek van hozzánk pár jó szava. Kedvesen mosolyognak, nagyokat köszönnek nekünk, olyan is van, aki odalép kezet fogni velünk. Így tesz az a két öreg úr is, akik a főtéren távolba nézéssel múlatják az idejüket.

Chitai öregek

Délután 4-kor indul vissza a buszunk Sochába. Az ütött-kopott csotrogány gyorsan megtelik, főként iskolásokkal és földjeikre igyekvő parasztokkal. Sok közöttük a nincstelen, akiket a sofőr ingyen visz el. Mikor a többség leszáll a veredákon, felénk fordul.

- Nem éri meg ezen a szakaszon buszozni. Itt egyszerűen nincs az embereknek pénze - panaszkodik.

Chitában sok öreg pénz nélkül él

Tényleg nincs. Viszont a pénzen kívül megvan mindenük. Most, hogy a gerillák elmentek, még a nyugalom a nyakukba szakadt. Mázlisták.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Mi sem tudjuk miért, de végigutaztunk Kolumbia szénvidékén, ahol mindenki próbál a bányákból megélni. Hihetetlen, de itt is látunk szép falvakat, Sogamosóban pedig egész sokat megtudtunk az egykor itt élt muisca indiánokról. 

Sogamoso nem szép város. Ezt már akkor is tudtuk, mikor Monguí felé átutazóban megálltunk itt pár percre. A várost szénbányák és acélgyárak veszik körbe, durva a szmog, a dömperek pedig folyamatosan verik fel a port. Sogamoso jelene tehát nem túl varázslatos, a múltja azonban több mint érdekes.

Sogamoso főtere

Sogamoso nevét az utolsó muisca helytartóról, Sugamuxiról kapta, akivel a konkvisztádorok 1537-ben találták magukat szemben. A Suamox-folyó völgye az indiánok szerint szent hely volt, itt építették fel a Naptemplomot, legfontosabb kegyhelyüket. Gondosan őrizték, a spanyolok pedig nem voltak sokan, így a frontális támadás helyett cselhez folyamodtak. Az éjszaka leple alatt Miguel Sánchez de Llerena és Juan Rodríguez Parra, két spanyol katona belopózott a templomba és felgyújtotta azt. Ezzel a muiscák legérzékenyebb pontján ejtettek sebet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a konkvisztádorok könnyedén söpörjék le az indiánokat a térképről.

   Rio de Janeiro az erkélyemen

1952-ben egy Eliécer Silva Célis nevű régész egy muisca temetőt tárt fel, aminek során rábukkant az egykori Naptemplom maradványaira. Éveken keresztül rekonstruálták az épületet, mire elnyerte eredeti formáját. Ma a helyszín múzeumként funkcionál, és szerencsére nem fekszik messze a mai Sogamosótól. Kb. negyed órát kell sétáljunk a hegyek irányába, közben érintve a város szebb időket megélt koloniális óvárosát. 

Sogamoso óvárosából nem sok maradt

A házak errefelé sajnos romosak, de néhány falfestménnyel azért egész hangulatossá tudták varázsolni a lakók a negyedet.

    Ezt a fajta graffitit szeretem

A múzeum nem nagy, ráadásul teljesen ismeretlen a turisták körében, így semmi meglepő nincs abban, hogy nem találkozunk egy lélekkel sem. Mikor megtudja a jegyszedő nő, hogy külföldiek vagyunk, kezünkbe nyom egy mázsa prospektust, és azonnal hívja az igazgatót. A 40 év körüli régész fél órás előadást tart nekünk a múzeumról és a muiscákról, továbbá azt is megengedi, hogy fotózzunk odabenn, pedig elvileg nem lehet. Néhány cserépedény mellett látunk pár fosszíliát és egy múmiát is, amit az itteni muisca temetőben találtak.

Muisca múmia

Odakint egy Sugamuxi-szobor, néhány muisca ház és a Naptemplom fogad minket. Nem lehet bemenni, de azért bekukkantunk. A klasszikus cserépedények mellett kitömött musica totemállatokat látunk, mint a tatu, a papagáj és a szarvas.

Állítólag pont így nézett ki a muisca Naptemplom

Visszasétálunk a szállónkhoz, majd nekiállunk olyan buszt keresni, ami északnak tart. Nem egyszerű, mivel napközben ebbe az irányba nem utaznak sokan. Reggelente és estefelé vannak járatok, amik a munkásokat viszik a környező bányákba, de így dél magasságában nem nagyon indul semmi. Jó másfél óra várakozás után csak begurul egy Paz de Rióba tartó Cootracero járat. Mulatságos neve van. Kolumbiában az összes busztársaság megkapja a 'Coo' előtagot, ami kooperáció jelentéssel bír. A 'tra' a transzport rövidítése, az 'acero' pedig acélt jelent. Kimondva azonban a 'tracero' annyit tesz: fenék. Vicces ember lehetett, aki a céget alapította.

Vicces neve van a sogamosói busztársaságnak

Ebuszozunk Nobsa és Belencito lepukkant ipartelepei mellett, és a Rio Chicamocha völgyében megkezdjük utazásunkat Kolumbia szénvidékére. Első megállónkat húsz perc múlva, Corrales falujában tartjuk. Koloniális hangulatú főtere és neogótikus temploma egészen pofás, az ember nem ilyennek képzel egy szénbányászok által lakott települést.

Kolumbiában a bányafalvak is jól néznek ki

Corrales után elfogy az aszfalt a busz kerekei alól, nyeljük a port rendesen. Tasco hegyi faluja már pont olyan lepukkant, amilyennek egy bányafalunak lennie kell. Nem nagyon akaródzik lekászálódni a buszról, ami szerencsére tíz perc ácsorgás után indul is tovább.

Tascónak jól áll a távolság

Eltelik újabb egy óra, mire lent a völgyben feltűnik Paz de Rio városa. Ez a környék legnagyobb szénlerakata, a házakat és a fákat szürke por lepi be. A sofőr megnyugtat minket, hogy csak kívülről néz ki gáznak a város, amúgy teljesen biztonságos, évek óta nem történt errefelé semmilyen bűntény. Nehéz elképzelni. 

  Paz de Rio

Nézelődünk egy kicsit a főtéren, majd átvágunk az egyik ipartelepen, és kiállunk az út szélére buszt várni. Sochába akarunk eljutni azzal a céllal, hogy felkeressük a Pisba Nemzeti Parkot, mivel arról semmit nem találtunk korábban a neten, de az odajutás nem egyszerű. Ahogy az egész szénvölgyben, úgy itt sem forgolódnak percenként a buszok, újabb másfél óra egy helyben toporgás vár ránk. Végül fél 5 magasságában jön egy busz, amin nem kis felfordulást okozunk jelenlétünkkel. Még a sofőr is minket bámul a visszapillantóban, ahelyett, hogy az utat nézné, ami egyébként ismét aszfalt. 

Socha ismét egy olyan település, ami érdemtelenül nincs rajta a gringóösvényen. Annak azonban, hogy nem ismerik a turisták, előnye is van. 40 000 pesóért (mindössze 13 dollár) olyan szobát sikerül kivennünk, amiért Bogotában ennek az ötszörösét is elkérték volna tőlünk. Ami azonban hiányzik, az az információ. Senkinek sincs arról fogalma, miként is lehet eljutni a Pisba Nemzeti Parkba, így jobb híján elvánszorgunk az önkormányzatra, végülis az Monguíban is bejött.

Socha ismét egy ékszerdoboz

A hivatalban úgy néznek ránk, mint az UFÓ-kra. Okosabbak itt sem leszünk, de azt sikerül megtudnunk, hogy holnap kora reggel megy egy dzsip fel a hegyekbe, ami munkásokat szállít a bányákhoz. Ha szerencsénk van, felférünk rá.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Monguítól már sikerült elájulnunk, most az azt körülvevő hegyeken volt a sor. Szarvasokat láttunk az Ocetá paramón, közben pedig megismerkedtünk egy halom kedves emberrel. Sokkal több turistának kéne Kolumbia ezen részére látogatnia. 

Monguí egy meseszép kisváros, de a környéke sem utolsó. Izgalmas hegycsúcsok veszik körbe, csak azt nehéz eldönteni, melyikre is másszon fel az ember. Szállásadóink azt mondják, hogyha szép kilátásra vágyunk, akkor kapaszkodjunk fel a Peña de Otíra, ami a település kálváriája Jézus stációival. Délelőtti kirándulásnak jó lesz.

Monguí varázslatos helyen fekszik

A falu határát az El Morro névre hallgató patak jelöli, amire a 17. században azért építettek a spanyolok hidat, hogy könnyebben tudják a köveket áthordani a bazilika építéséhez. Ebben eddig nincs is semmi furcsa, azonban a köveket összetartó kötőanyagot homokból, vérből és melaszból keverték ki. Hogy miért nem esett darabjaira a híd az elmúlt 350 évben, nem igazán értem.

    Eri ücsörög a furcsa híd lábánál

A patak medrét követjük, mígnem egy nő jön velünk szembe. Azt mondja, menjünk át a túloldalra, mert az ösvény egy tanyához visz, aminek a kutyái biztosan széttépnek minket. Remek! Nincs kedvünk visszabattyogni a hídig, így kőről kőre ugrálva vergődünk át a patak másik oldalára.

Kislány a birkájával Monguí 350 éves hídján

Monguí tanyavilágában találjuk magunkat. Sokan képzelik azt, hogy a dél-amerikai vidék szegény, de erről szó nincsen. A klímának köszönhetően egy évben 2-3 alkalommal szüretelnek, így a kajára nincs gond, a víz tulajdonképpen ingyen van, fűteni nem kell (oké, mondjk Monguíban pont, hogy lehetne), így az se nagyon számít, ha az embernél nincsen pénz. Minden, ami a kolumbiai vidéken pénzért megvehető, valójában luxus.

Szegénynek tűnhet, aki ilyenben lakik, pedig nem az

Jó sokáig keringünk a gazdaságok között, mire rátalálunk a Peña de Otíra vezető ösvényre. 3000 méter felett vagyunk, így lassú tempóban sikerül felbaktatni a tetőre, ahonnan tényleg zseniális a kilátás Monguíra és környékére. A háttérben magasabb hegyek is feltűnnek, a kálvária tetején ácsorogva döntjük el, hogy valahogy oda is megpróbálunk eljutni.

Kilátás a Peña de Otíról

Szállásadóinak azt mondják, ha szeretnénk túrázni a hegyek között, menjünk el a polgármesteri hivatalba, és kérjük meg az ott dolgozókat, hogy szerezzenek nekünk helyi vezetőt, mivel az Ocetá paramóra nem jó egyedül menni. Nem szeretünk befizetett túrán részt venni, de azt tudom, hogy a paramón nagyon könnyen el lehet tévedni, így ezúttal hajlunk a dologra.

A polgármesteri hivatal előtt épp toporog egy öt fős család, José és felesége, Blanca, valamint három fiuk, Florian, David és Santiago. Ők is a paramóra vágynak, ami jó hír nekünk, mivel kettőnkre vezetőt és transzportot szerezni nem lett volna túl költséghatékony. Így, hogy máris heten vagyunk, nem hangzik rosszul a 100 000 peso. Épp, mikor beszéljük le a helyi vezetővel, hogy mikor indulunk és mire számítsunk, beesik egy francia pár, akik ugyancsak a paramóra igyekeznek. Nem tudom mikor találkoztam utoljára külföldiekkel, talán még Salentóban. Bár szeretem a kolumbiaiakat, jól esik európaiakkal dumálni. Kamilla és Erwan Párizsból jöttek, és ahogyan mi, úgy ők is véletlenül kerültek Monguíba. Nem tudták, hogy a kisváros ilyen szép, így balszerencséjükre Sogamosóban kanapészörföznek. Joséék is a városban alszanak meg, így le is beszélik egymással, hogy holnap reggel 6-kor elhozzák őket Monguíba.

A délután sem telik eseménytelenül, mivel a Los Llanosról származó család megengedi, hogy beüljünk a kocsijukba, amivel a környező falvakat kívánják körbejárni. A paramót megkerüli egy út, ami leereszkedik Mongüa völgyébe. Az apró falu csak nevében hasonlít Monguíra, látványban messze elmarad tőle. Holnapig búcsút veszünk Josétól és családjától, aztán sétálunk egyet a főtéren, beülünk ebédelni egy helyi kifőzdébe, majd az első busszal Tópaga faluja felé vesszük az irányt.  

Mongüa főtere

Tópaga színes házaival egy fokkal hangulatosabb a poros Mongüánál, de itt sincs miért sok időt eltöltenünk, így végül idő előtt visszaérünk Monguíba. 

Tópaga apró temploma

Korán kelünk, mert José és a franciák reggel 7-re ígérték az érkezésüket. Mivel José furgonja négykerék meghajtású, vállalja, hogy felviszi az egész bandát a paramo határáig. Épp mielőtt indulnánk, beesik egy kolumbiai páros is, Alexandra és barátja, Santiago, aki kolumbiai létére hihetetlenül művelt és világlátott. Isztambulban dolgozott pár évig, ez idő alatt bejárta egész Európát, de az Egyesült Államokba is hazajár.

Szép nagy csapat jött össze, alig férünk el José kocsijának a platóján. Vezetőnk indulás előtt közli velünk, hogy neki közbejött valami, így két tinédzser korú fia fog minket kísérni, és nagyon hálás lenne azért, ha ezt a kis gigszert nem említenénk meg az önkormányzatnak. Számíthat ránk.

Hála az El Niñónak a paramo itt is száraz. Ritka az, hogy a Kolumbiára oly jellemző növénytakaró ilyen könnyen járható, lévén errefelé évente 4-5000 mm csapadék hull, az év 365 napjából úgy 350-en borús, ködös az idő. 

    Eri az Ocetá paramo bejáratánál, 3400 méter magasan

A kocsit valahol 3300 méter magasan hagyjuk, innen kezdjük meg a túránkat. Blanca nehezen tud jönni, magashegyi beteg, de azért büszkén küzd az elemekkel. Bár fiai sem jártak még ilyen magasan, abszolút jól bírják, még az öt éves Santi is boldogan szaladgál a frailejónok között.

A frailejón a paramo tipikus növénye. Nemrég, mikor a Nevado Tolimát másztam, csak keresztülvágtattam a paramón, és nem volt időm (és a fáradtságtól kedvem se) elmélyülni ezeknek a növényeknek a szépségében. A tudomány espeletiának nevezi a frailejónt, aminél fontosabb növény nem létezik Dél-Amerika ezen részén, mivel nélküle jó eséllyel nem lenne sem Amazonas, sem pedig élet az Andok völgyeiben. 

Nincs fontosabb növény Kolumbiában a frailejónnál

A frailejónok nem csak gyökerükkel szűrik meg a vizet, hanem leveleiken növő apró szőrszálaikkal is. Erre szükség is van, mert a rengeteg csapadékot nem lenne képes máshogy összegyűjteni és szűrni, ami iszapfolyásokhoz vezetne és erősen szennyezné az Amazonas vízgyűjtőjét. 

    Eri ismerkedik a frailejónokkal

A paramo jelentőségére csak az elmúlt 30-40 évben derült fény, amikorra is a magashegyi növénytakarót szinte teljesen kipusztította az emberiség. Mivel a burgonyának kedvez a hűvös és csapadékos klíma, kolumbiai parasztok egyszerűen letarolták a frailejónokat, bevonva ezzel a paramót a mezőgazdaságba. Szerencsére az 1980-as években a büntető törvényköny módosításával sikerült a kormánynak megóvnia az ökoszisztémát; egy frailejón elpusztításáért pénzbüntetés mellett börtönbüntetés is jár. Azóta a paramo területe nő, jó részét pedig elzárták a turizmus elől. De nem az Ocetát.

     Az Ocetá paramóra bekukkanthatnak a turisták, bár nem igazán teszik

Egy óra emelkedés után, 3700 méter magasan egy izgalmas kanyonba futunk be, amit a helyiek Ciudad Perdidának, vagyis Elveszett Városnak neveznek.

Leereszkedünk a Ciudad Perdidához

Leereszkedünk a mélyére, majd átkelünk egy természetes alagúton, aminek kijáratánál egy szarvaspárba botlunk. Egyáltalán nem tartanak tőlünk, ami nem véletlen, mivel a pumák kiirtásával megszűnt a természetes ellenfelük, a vadászat betiltásával pedig az emberekkel sincs kapcsolatuk. Kíváncsian figyelnek minket, kis híján meg tudjuk őket simogatni.

Hihetetlenül közel merészkednek hozzánk a szarvasok

Jó három órás túra után érjük el a paramo szélét, ahonnan remek kilátás nyílik a Laguna Negrára.

Előtérben Kamilla és Erwan, háttérben José és a fiai, no meg a Laguna Negra

Megebédelünk, majd elindulunk visszafelé az Ocetá paramo pereme mentén. Egészen elképesztő a látvány a hegyvidékre, annyi képet lövünk, hogy szépen lassan lemaradunk a csapattól. 

Nagyon megérte feltúrázni az Ocetá paramóra

Blanca egyre rosszabbul van, így nagyon megörül, mikor végre elkezdünk ereszkedni. Érintünk még egy apró tavat, majd délután 3 magasságában visszaérünk a kocsihoz. Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről a vidékről, amiről persze egyetlen útikönyv sem ír.

  Vad vidékeken túráztunk egész nap

Monguí főterén beülünk sörözni egy helyi kocsmába. José megesket, hogyha Aguazulban járunk, mindenképp hívjam fel, mert körbevisz minket a Los Llanoson, keresünk olyan lagúnákat, amikben láthatunk vízidisznókat. Felírjuk a számát, ahogy mindenki elérhetőségét is felvéssük egy papírra, majd összepakolunk és lebuszozunk Sogamosóba. A terminál közelében keresünk szállást, de a legtöbb helyről elzavarnak minket, mivel nincs jogosultságuk külföldi vendéget fogadni. Végül csak találunk egy megfizethető koszfészket, majd rácsörgünk Kamilláékra, akik ugyancsak itt éjszakáznak valahol, és vendéglátójukkal egyetemben elmegyünk billiárdozni.

Négy gyönyörű napot töltöttünk Monguí és környékén. A Tota-tóba nem sikerült beleszeretnünk, de a faluba és a paramóba igen. Egészen biztos, hogy ide még visszatérünk.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Hogy melyik a legszebb kolumbiai kisváros? Erre a kérdésre a többség valószínűleg azt válaszolná, hogy Villa de Leyva vagy Barichara. Pedig egy fenét! Kolumbia legszebb kisvárosa Monguí, amit érdemtelenül nem látogat senki. Amúgy meg körbeutaztuk a Tota-tavat, ahol tanultunk egy keveset a spanyolok érkezése előtt itt élő muiscákról. Nagyon élvezzük Kolumbiát. 

A táj Sogamoso felé sem változik. Elsőként átkelünk azon a Duitamán, ami magát a szén fővárosának nevezi, majd nem sokkal később befutunk Sogamosóba, ahol pedig acélgyárak sorakoznak. A két város által uralt medencét nevezhetjük Kolumbia nehézipari fellegvárának, annak minden rá jellemző problémájával. Bár ebben a két városban a legalacsonyabb a munkanélküliség, cserébe azonban itt a legszennyezettebb a levegő. Mivel sűrű a kamionforgalom, az utak rosszak, állandóan száll a por, szóval a környéket nehéz élhetőnek nevezni.

Nem is maradunk sokáig Sogamosóban, azonnal felpattanunk egy Monguíba tartó buszra, mert azt hallottuk róla, hogy Boyacá megye legszebb települése. Akik ezt állítják, nem hazudnak. Az odavezető út is szép hegyvidéken át vezet, de amint befutunk Monguíba, ismét tátva marad a szánk. Cucunubá és Ráquira után ismét egy tündérmesébe illő koloniális kisvárosban találjuk magunkat, amiről lerí a gazdagság. Az egyetlen negatívuma a helynek, hogy meglehetősen hideg, mivel 2900 méter magasan fekszik, ráadásul érkezésünkkor esik az eső, így az első fél órát a könyvtár eresze alatt töltjük.

Monguí főtere

Monguíban nem könnyű megfizethető szállásra bukkanni. Az a két-három panzió, ami a főtér környékén található, meglehetősen drága, így kénytelenek vagyunk a helyi zimmer freieket végiglátogatni. Végül egy kedves, középkorú pár vendégszobájában kötünk ki, ahová a szemrevaló 18 éves lányuk enged be minket, akit a falu kegytárgyait árusító boltjában találunk meg. 

     Ez itt egy olyan vendégház, amit kicsit drágáltunk

Monguí lakói többnyire spanyol nemesek leszármazottai, akik szénbányászatból és marhatartásból gazdagodtak meg. Ahogy a szén leértékelődött, úgy álltak át sokan a turizmusra és focilabda készítésre. Igen, focilabdára. Állítólag a kolumbiai első osztályban mai napig Monguíban készített labdákkal játszanak, amiket kézzel varrnak. Ez az egyetlen falu Kolumbiában, ahonnan a turista valószínűleg nem hűtőmágnest, hanem egy labdát visz haza.

Méghogy a focilabda nem lehet dísz

Eláll az eső, így végre körbesétálhatjuk Monguít. Mit mondjak?! Képtelen vagyok betelni a kolumbiai kisvárosokkal, az összes olyan, mintha megelevenedne előtted a múlt. Errefelé azt mondják, nem kell újat kitalálni, csak lemásolni azt, ami évszázadokon keresztül működött, így minden ház 3-400 éves múltra tekint vissza.

Monguí egy igazi tündérmese

Este beülünk egy helyi kifőzdébe, ahol Monguí specialitását, a májas hurkát kóstoljuk meg. Csalódunk. A kapribogyótól erős íz nem zavar, az viszont igen, hogy ezt is telinyomják rizzsel, mint mindent errefelé.

     Ez inkább rizses hurka, mint májas

Másnap visszabuszozunk Sogamosóba, de csak azért, hogy elkapjunk egy buszt, ami az innen 20 kilométernyire található Tota-tóhoz megy. Kolumbia legnagyobb tava 3015 méter magasan fekszik, elég magason ahhoz, hogy Eri Aquitaniába érve megszédüljön. Amíg ő az egyik padon próbál magához térni, én körbejárom a főteret, ami nem kimondottan szép.

Aquitania már messze nem olyan szép, mint volt Monguí, de ez a templom azért nem rossz

Aquitania hagymatermesztésből él, ahogy egyébként a vidék is. Mikor Eri magához tér, elindulunk a tó mentén délnek, abban reménykedve, idővel csak jön egy busz vagy kocsi, amivel eljutunk a Tota-tó leghíresebb öblébe, Playa Blancához. 

Errefelé minden a hagymáról szól

Autó lesz belőle. Egy yopali család áll meg mellettünk, akik turistáskodni jöttek a hegyek közé, kicsit kiszabadulva a Los Llanos fojtogató hőségéből. Sokat mesélnek a kolumbiai szavannáról, de hogy állatokat hol lehet látni, azt nem tudják, és nem is igazán értik, miért akarunk annyira vízidisznókat nézni.

Playa Blanca tényleg szép, bár az egész Tota-tó nem annyira mozgatja meg az ember fantáziáját. Nincsenek körülötte hegyek, csak hagymaföldek, amik ráadásul erősen szaglanak.

     Ez a Playa Blanca nem a Karib-tengernél van

Az egyik tanyán sikerül is vennünk pár szálat, bár a család, akitől vásároljuk nem érti, hogy 1000 pesoért miért nem visszük el az egész, öt kilós csomót. Mikor elmondjuk nekik, hogy nem főzve lesz, hanem nyersen fogyasztva, elkerekedik a szemük. Latin-Amerikában a hagymát sehol nem eszik nyersen, csak főzve vagy salátaként.

    Ők hoztak el minket a Playa Blancára

Már vagy egy órája sétálunk az úton, mire végre érkezik egy busz, ami Izába tart. Elsőként a tóval azonos nevű Tota faluban kötünk ki, aminek főterét élethű kőszobrok díszítik. Ökörrel szántó parasztok, gyapjút írező asszonyok és sok más installáció látható a téren, amiket sikerül körbefotóznunk addig, amíg a buszra felszáll vagy két tucat falusi. 

    Eri pózol a szobrokkal Tota főterén

A környéki falvak közül Cuítiva a legkisebb. Itt csak egy pillanatra állunk meg, de sikerül képet készítenünk a főtérről, aminek közepén egy Bochica nevű istent ábrázoló szobor áll. A legendák szerint Bochica, a keleti tengereken át érkezett istenség itt, a Tota-tóhoz közel tanította meg a muiscákat földet művelni, miután Monetá, a muiscák teremtő istene létrehozta a tavat. A tó korábban egy sötét, fekete barlang volt, aminek mélyén Busiraco, a gonosz szellem élt. Őt egy hatalmas, fekete kígyó őrizte, ami minden éjszaka elnyelte a Napot. Mikor Monetá megkapta Bochicától a muiscák szent kövét, egy gyönyörűen fénylő smaragdot, a teremtő isten leküldte Siramenát, az istenek táncosát a Földre, hogy győzze le a kígyót. Siramena egy, a vizek istenének felajánlott arany diszkosszal halálos sebet ejtett a szörnyön, ami végül elpusztult. Monetá ekkor odalépett a tátongó mélység szélére, és beledobta a Bochicától kapott smaragdot. A drágakő egybeolvadt a kígyó testével, ami vízzé változott és hullámozni kezdett. Mivel már volt vizük a muiscáknak, így Bochica elkezdhette az indiánok tanítását.

Bochica szobra Cuítiva főterén

Nem sokkal később befutunk a termálfürdőiről híres Izába, aminek a többi tó körüli településsel ellentétben koloniális bája van. Sokáig azonban nem élvezhetjük, mert esni kezd az eső, így helyette inkább beülünk egy sarki étterembe, ahol totai sült pisztrángot eszünk. Érdekes módon nem savanyúságot hoznak ki hozzá, hanem gyümölcssalátát, ami nem jellemző Kolumbiára. 

   Izát az eső miatt nem sikerül kiélveznünk

Izából alig húsz perc alatt Sogamosóba érünk, majd onnan visszabuszozunk Monguíba. Holnap irány a paramo!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában minden napra jut valami csoda. A legtöbb turista jellemzően átrohan a Bogotái-fennsíkon, pedig számtalan látnivalót rejt. Két hete járjuk a falvakat, és naponta többször is leesik az állunk. Ráquira koloniális falujában és a Candelaria-kolostorban jártunk, majd Tunjában felfedeztünk egy gyönyörű templomot, amit mindenkinek látnia kéne.  

Chiquinquirában egy collectivóként, azaz iránytaxiként üzemelő minibuszra pattanunk, amivel Tunja felé indulunk. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt egy bűbájos faluban találjuk magunkat, amit Ráquirának hívnak. Minden ház élénk színű, lábazatukat méteres magasságig indián arcokkal vagy totemállatokkal díszítették. És ha mindez nem volna elég vidám és szemet gyönyörködtető, minden ház igényesen megfaragott faerkélyéről pompás, kézzel készült függőágyak, fonott vesszőkosarak vagy színes lampionok lógnak. Az összes házikó hatalmas ajándékboltként üzemel, a fazekasműhelyek pedig ontják magukból a szebbnél szebb, frissen kiégetett vörös cserépedényeket. 

Ráquirai utcakép

A főtér is élettel telt. A fiatalok iskola előtt és után itt gyülekeznek, az öregek egész nap a padokon ücsörögve cseverésznek, a gyerekek pedig visongva rohangásznak a fák körül. Ráquira főterét viszont nem csak az itt élők töltik meg vidámsággal, hanem azok az ember nagyságú kerámiaszobrok is, amik egy-egy életjelenetet ábrázolnak a falu hétköznapjaiból. 

Ráquira kerámiáiról híres

Ha még nem volna egyértelmű, megjegyzem, hogy a falu épp úgy néz ki, mint ahol pontosan tudják, mi kell a falusi turizmus fellendítéséhez. A turisták azonban nem jönnek, aminek valószínűleg az az oka, hogy innen nem messze fekszik Villa de Leyva, Kolumbia legnépszerűbb koloniális kisvárosa, s mint olyan, elszipkázza a turistákat a környékről. Van ennek pozitív hatása is, például az, hogy nagyon könnyen találunk szobát, ráadásul olcsón. A hostelünk épülete annyira új, hogy a tulaj srác épp most lakkozza a vadonatúj lépcsőt. A belső kertben erős higítószag terjeng, képtelenség megmaradni, ezért épp csak behajítjuk a holminkat a szobába, majd fogunk egy taxit, és a falutól hét kilométerre található Monasterio de la Candelaria nevű szerzetes kolostorba "menekülünk".

Monasterio de la Candelaria

A kolostort 1604-ben építtette egy bizonyos Mateo Delgado nevű spanyol szerzetes, azokat a szerzetestársakat gyűjtve össze benne, akik addig a hegy környező barlangjaiban leltek menedékre. A múzeumban található gazdag arcképcsarnok és antik festmények gyűjteményénél ezért sokkal izgalmasabb az a földbe vájt "hálófülke", amit a kolostoron kívül egy odúba süllyesztve hagytak meg eredeti állapotban.

 Ilyen odúkban laktak a szerzetesek a kolostor megépítése előtt

A múzeum egyik termében a világ összes országának pénzérméit gyűjtik. Forint még nincsen, ezért lelkesen pótoljuk a hiányt.

Ráquira ugyan kedves hely, de a színes házainál többet nemigen tud felmutatni, így a délelőtti órákban nekiindulunk Tunjának. Nincs közvetlen járat, csak az elágazásnál fekvő apró faluig, Tinjacáig mennek collectivók, ráadásul nincs nagy forgalom, így jó egy órán át kell várakoznunk, amíg megtelik a kocsi. 

Ráquira szép falu, csak nem túl izgalmas

Tinjacá nagyon pici falu, tulajdonképpen csak azért tud megmaradni, mert keresztülfut rajta a Chiquinquirát Tunjával összekötő 60-as út.

Tinjacá apró temploma

Tunja 2800 méter magasan, Kolumbia egyik legrégebb óta lakott vidékén fekszik. Közvetlenül a spanyolok érkezése előtt muisca indiánok lakták. Kegyetlenkedéseiről és szigoráról híres törzsfőnökük, Goranchacha nevezte el a várost Hunzának, ami chibcha nyelven erős férfit jelent. 1537-ben Hunzát elfoglalták a konkvisztádorok, Goranchacha ugyanebben az évben meghalt, és a spanyol Gonzalo Suárez Rendón megalapította a muisca város helyén Tunját. 

Tunja közkedvelt turisztikai desztináció, bár mindezt vélhetően nem a sok kolumbiai várostól messze elmaradó szépségének köszönheti, hanem inkább Villa de Leyva és Sierra Nevada del Cocuy közelségének. Legalábbis ez a benyomásom támad, amikor a baljós hangulatú Parque Santander mellett lepattanunk a buszról. A parkban barátságtalan, rideg arcok váltják egymást, szedett-vedett vörös téglás házak sorakoznak a poros utcák mentén. Teszünk pár kanyart a meredeken emelkedő járdákon mire rábukkanunk egy parányi, de elfogadható árú szobára. 

Tunja a koraesti órákban

Még előttünk áll az egész délután, ezért a város megtekintését nem a koloniális templomokkal kezdjük, hanem még világosban az egyik szegénynegyednek otthont adó dombra vonszoljuk fel magunkat. A környék cseppet sem kellemes, de a térképünk ide jelöli a Cojínes del Zaque névre keresztelt archeológiai parkot, amiről nincs sok ismerete a tudománynak. Ahogy minden ősi indián kultúrából származó, misztikus eredetű emléket, úgy ezt is csillagászati és szakrális szereppel ruházza fel a régészet. Elméletileg néhány hatalmas korong alakú sziklát kellene látnunk, ehelyett csak pár szanaszét tört kőmaradványra bukkanunk, amiknek nagy része kezd a föld és a friss tehéntrágya martalékává válni. Csalódottan kullogunk vissza a belvárosba.

Cojínes del Zaque, ami ceremoniális központ helyett inkább legelőnek tűnik

Ha az ember meg szeretné ismerni Tunját és esztétikailag is valami szépre vágyik, akkor érdemes a katedrálisra és a város többi templomára koncentrálni. Tunja katedrálisa történetesen egész Kolumbia legöregebb katolikus temploma, a főtéren álldogál Simon Bolívar tekintélyes méretű lovasszobrával az előtérben. 

Tunja katedrálisa a legöregebb Kolumbiában

A történelmi városközpontot övező utcákat róva belebotlunk az 1570-es években épült Iglesia de las Nievesbe, majd az 1640-ben elkészült, szolídan fehérre meszelt San Francisco templomba. Elhaladunk az 1571-ben épült Santa Clara la Real kolostor előtt, aminek kapuját nyitva találjuk. Odabenn múzeum üzemel, ahová egy nagyon kedves, itt dolgozó nő azonnal meginvitál minket. 

  San Francisco-templom

A következő fél órában végigjárjuk azokat a parányi sötét zárkákat, ahová Francisca Josefa de Castillo örömmel zárkózott be, hogy szívszaggató gondolatait papírra vesse. Már amikor volt papírja. A 17-18. században Dél-Amerikában nem volt divat, hogy a nők írjanak és olvassanak, így igen nehéz volt papírhoz jutniuk. Azonban Francisca Josefa akkor sem volt rest, mikor nem jutott papírhoz. Olyan erősen dolgozott benne az írói vágy, hogy beszáradt tintáját saját könnyeivel hígította fel, majd papír híján a fehér falat töltötte meg keserves gondolataival. A falat azóta többször átfestették, de lézerfény hatására ma is előtűnnek a sorok.

Nehezen olvasható, állítólag szörnyen búskomor iromány az egyik szoba falán

A múzeumhoz tartozik egy templom, amit azonban csak a zárda lakói és a múzeumlátogatók láthatnak. Nem várunk sokat tőle, és így nagyon kellemeset csalódunk. A falaknak vöröses árnyalata van, amiken rengeteg kép lóg. Minden hihetetlenül öregnek tűnik, mégis ragyog az egész. Leginkább a quitói Iglesia de la Compañíához tudnám hasonlítani.

Kevés szebb templombelsőt láttunk ennél Dél-Amerikában

A sok világfájdalom után másnap reggel már nem vágyunk több kolostorra. Kiszaladunk a terminálra és buszra pattanunk, hogy egy diadalmas csata helyszínére látogassunk el. A dél-amerikai függetlenségi háború egyik sorsdöntő csatája Tunjától alig 14 km-re délre zajlott. A várost ebbe az irányba elhagyó buszok elhaladnak az emlékmű mellett, ami egy kopár, de zöld domb tetején áll. Rövid séta után rábukkanunk egy egyszerű fehér kőhídra, ami a függetlenség egyik jelképévé vált, mivel ez a híd köti össze a spanyolok által uralt és a lázadók által felszabadított területeket. 

Puente Boyacá, Kolumbia legfontosabb csatájának helyszíne

Pár percnyire tőle egy szárnyas angyalokkal körülvett Simon Bolívar szobrot emeltek az 1819. augusztus 7-én lezajlott csata emlékére, amelyben Dél-Amerika felszabadítója kulcsfontosságú győzelmet aratott. Lövünk néhány fotót, majd leintünk egy visszafelé közlekedő buszt. Nem maradunk Tunjában, hanem folytatjuk utunkat tovább északnak, ahol Sogamosót és a környező falvakat szeretnénk felfedezni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Mi is érezzük, hogy egy kicsit sok lesz a templomokból, de hát ez Dél-Amerika, ahol minden Jézusról és Szűz Máriáról szól. Chiquiniquirában jártunk, Kolumbia legszentebb zarándokhelyén, meg egy szénből meggazdagodott faluban, Cucunubában, amiről érthetetlen módon egyetlen útikönyv sem ír. Van mit felfedezni Kolumbiában.

Visszatérünk La Playába, ahol még mindig terjeng a dögszag. Nincs szerencsénk a buszokkal, egyik északnak tartó járat sem áll meg nekünk, így nekiállunk stoppolni. Pont mielőtt elhánynánk magunkat a rothadó kutyahús szagától, megáll mellettünk egy furgon. A két fickó Chocontába megy, pont oda, ahová mi is, de előtte még megállnak a Sisga-víztározónál egy rövid értekezletre, mivel a cundinamarcai nemzeti parkok felügyelőségétől vannak. Az elmúlt években rengetegszer elmentünk már a víztározó mellett, de megállni soha nem volt lehetőségünk, így tulajdonképpen még örülünk is a pihenőnek.

    Eri nézelődik a Sisga-víztározónál

A tó szép, de nem emiatt marad emlékezetes a pauza. A két figura olyan, mintha egy burleszkből lépett volna elő, amihez nyúlnak, elromlik, összeomlik, megsemmisül. Húsz perc után szólnak, hogy indulunk tovább, az ám, csakhogy bezárták a kulcsot a kocsiba. Negyed órán át próbálják kinyitni az ajtót a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül, de sehogy nem megy. Végül feltörik a saját kocsijukat, leszedve az ablaküveg takaróléceit és szétbarmolva a zárat. Mire sikerül kinyitniuk, kiderül, hogy az anyósülés felőli ajtó mindvégig nyitva volt. A víztározónál dolgozó parkőrök nagyokat röhögnek a két szerencsétlenen, akik persze egymást kezdik hibáztatni a rongálás miatt.

Chocontá ide nincs negyed óra, de ezt a rövid időt is sikerül szórakoztatóvá tenniük. Az ablak takaróléceit a kocsi tetején hagyták, amiket egy erősebb széllökés lerepít, szétszórva a darabjait az autópályán. Én szedem össze nekik, mire megint egymásra kezdenek mutogatni. Végül beérük Chocontába, ahol búcsút intünk a két jószándékú, de teljesen félkegyelmű fickónak.

A várost a 16. században alapították a spanyolok egy korábbi indián falu helyén. Állítólag a környéken van valami termálfürdő, de az ilyenek nem szoktak minket lázba hozni, így lövünk pár képet a főtérről, majd megkeressük azt a terminált, ahonnan állítólag buszok indulnak Ubatéba. 

Chocontá nem varázsolt el minket

Kolumbiában jellemzően jók a buszok, ez alól azonban kivétel Chocontá. Ennyire lepukkant csotrogánnyal szerintem Nicaragua óta nem találkoztunk, pedig eltelt azóta pár hónap. Rajtunk kívül csak egy fiatal lány utazik a buszon, ő is leszáll negyed órán belül, így már érthető, miért nincs pénz karbantatrtásra. Az út ismét elég szörnyű, úgy néz ki, hogy a 45-ös és az 55-ös országút között csak földutakon át lehet közlekedni. Mondjuk ilyen útra tényleg felesleges lenne jó buszokat küldeni.

Egy órányi pornyelés után elérjük a Laguna Suescát, ami inkább hasonlít horgásztóra, mint lagúnára. Innen cikkcakkban haladunk tovább a Bogotái-fennsíkot lezáró hegyek között, amiket az itt élők szétfurkáltak szén után kutatva. Ettől a pillanattól kezdve szénport szívunk a klasszikus helyett, így nem kicsit könnyebbülök meg, mikor feltűnnek a távolban Ubaté körvonalai. Áthaladunk egy apró falun, amit nem jelöl a nálunk lévő térkép, pedig minden kétséget kizáróan ez az eddigi legszebb település az összes közül, amit az elmúlt napokban láttunk. Mikor befutunk Ubatéba, azonnal el is döntjük, hogy visszabuszozunk a faluba, csakhogy nem tudjuk a nevét.

Ubatéban nagyon kevés koloniális jellegű épület maradt

Ubaté jelentése 'Véres Föld', de hogy pontosan miért kapta ezt a nevet az indiánoktól, nem tudjuk. Bár a spanyolok már a 16. században megvetették a lábukat a völgyben, sajnos nem sok koloniális bája maradt a városnak a 21. századra. A főtéren áll egy felejthető neogótikus templom, de ennyi és nem több. A régi házakat az itt élők elbontották, a helyükre pedig ugyanolyan ronda téglakockákat építettek, mint amikből oly sokat láttunk Peruban és Bolíviában. Nem tudom miért van így, de minél magasabban van egy város, annál kevésbé törődnek az ott élők a házak kinézetével.

Ubaté neogótikus temploma

Egy gyors ebéd után visszasétálunk a főúthoz, és felszállunk egy visszafelé tartó buszra. Alig tíz perc múlva megérkezünk a szép faluba, aminek most már a nevét is tudjuk: Cucunubá. Furcsa, de a falut nem jelölik a térképek és nem írnak róla az útikönyvek, pedig Cucunubá van olyan szép, mint Villa de Leyva vagy Barichara. Hogy miért tudott ez a falu megmaradni koloniálisnak és Ubaté nem? Hát azért, mert amíg a nagytestvér a rosszul jövedelmező tejtermelésnek állt neki, addig ez az apró falu Kolumbia legjobb szenét bányássza ki a környező hegyek mélyéről. Annyira menő errefelé a bányászat, hogy állítólag Cucunubában 100 %-os a foglalkoztatottság, ráadásul a falu lakóinak többsége nem mezei bányászok, hanem mérnökök és bányatulajdonosok. Így könnyű szép házakat építeni.

Cucunubáról senki nem hallott, pedig a Bogotá környéki falvak legszebbje

Szeretünk az ilyesfajta falvakban ücsörögni a főtéren, bámulni az embereket, szóba elegyedni velük, rácsodálkozni a mérhetetlen nyugalomra. Cucunubá jó hely, aki errefelé jár, mindenképpen keresse fel, nem fog csalódni.

Idősöső indián Cucunubá főterén

Visszatérünk Ubatéba, ahonnan az 50 kilométerre északra fekvő Chiquinquirába szeretnénk eljutni. Péntek lévén buktuk az utolsó közvetlen buszt, az egyetlen esélyünk a fél háromkor induló tanyasi járat, ami tele van diákokkal. Nem kis felfordulást keltünk a jelenlétünkkel, nem hiszem, hogy ezidáig túl sok gringó utazott volna ezzel a busszal. Mindenki mosolyog ránk, megkínálnak rágóval, próbálnak kommunikálni velünk. Gyorsan elszáll az első óra, de ahogy fogyatkozik a gyereksereg, úgy kezdjük egyre elárvultabbnak érezni magunkat. Engem mindig frusztrál, ha nem tudom, merre járunk, és ez most egy ilyen eset.

A tanyákat bozótos váltja fel, így futunk be egy San Miguel Sema nevű településre, ahol az utolsó utas is leszáll. Megtudjuk, hogy a jegy 20 000 peso volt Semáig, ami eléggé húzos, mivel ha sikerült volna egy közvetlen buszt fognunk Ubatéban, egy tizesből megúsztuk volna a kalandot Chiquinquiráig. A sofőr megnyugtat minket, hogy nekünk turistáknak féláron adja a jegyet, de cserébe üljünk mellé, és meséljünk az országunkról. Nem hiszem, hogy a világon van mégegy olyan ország, ahol a turistától csak azért nem kéri el egy buszsofőr a jegy árát, mert az külföldi. Kolumbia ilyen.

Sötétedik és esik, mire a városba érünk. Szerencsére a buszsofőr közel áll meg a belvároshoz, így elég gyorsan jutunk szobához. Egy irodaházban kialakított hotelében lelünk menedéket, meglepően olcsón. Úgy néz ki, elhagytuk Bogotá vonzáskörzetét, mert Chiquinquirában nem csak a szállás, a kaja is sokkal olcsóbb. 

Chiquiniquirá pont úgy néz ki, mint Zipaquirá

A város pont úgy néz ki, mint Zipaquirá, de ide nem a sóbányák miatt jönnek a turisták, hanem a bazilika miatt, ami Kolumbia legszentebb zarándokhelye. A spanyolok érkezésekor egy Andrés Jadraque nevű szerzetesnek az volt a feladata, hogy kápolnát emeltessen a környéken, amit egy Szűz Máriáról készült képpel kellett felszentelnie. A képet festő hiányában megtért indiánokra bízta, akik azonban gyenge minőségű vásznat használtak fel a műhöz. A kép Chiquinquirá párás levegőjén hamar pusztulásnak indult, így leszedték a kápolna faláról, és egy raktárba került. Néhány évvel később egy María Ramos nevű hívő úgy döntött, felújítja a festményt, erre azonban nem került sor, mert amint kikerült a raktárból a kép, egy jelenés során magától renoválódott. Az esemény hatására Chiquinquirából zarándokhely lett, a jelenést számtalan népdal és mese is megörökítette, beivódott a nemzeti öntudatba. 

       A chiquinquirái bazilika a legnagyobb az országban

Egy ilyesfajta kegytárgy nem maradhatott egy mezei kápolnában, így a függetlenség kikiáltása után azonnal átpakolták az új, gigantikus méretű bazilikába. A kép azóta túlélt földrengéseket, rongálásokat, végül 1919-ben az akkori elnök, Marco Fidel Suárez a Chiquinquirái Szüzet Kolumbia királynőjévé koronázta. No, hát azóta a város zarándokhely, de nem csak kijelölt alkalmakkor, hanem az év 365 napján folyamatosan. Mivel kismillió hívő érkezik a bazilikába, minden áldott nap hajnali 5-től este 7-ig misét tartanak a nagyérdeműnek. A jeles napokon persze teltház van, de egy mezei hétvégén, mint a mostani is, nincs nagy tömeg, így szerencsére sikerül fotót készítenünk a bazilika belsejéről és a szent képről is.

     Az a pici kép az oltár felett Kolumbia legszentebb kegytárgya

A jelenés tehát nem a bazilikában, hanem egy kápolnában történt, ami véletlenül pont szemben van a szállónkkal.

Iglesia de la Renovación - ahol a csoda történt

Az apró templomon belül kiemelt helyszín az alagsor, ahol a csoda történt, s ahová az 1919-es megkoronázott Szűz replikája is került. 

1919-ben lett Szűz Mária Kolumbia királynője

Úgy belejöttünk a templomok felkeresésébe, hogy mielőtt elhagynánk a várost, felbaktatunk a Szent Barbara-templomhoz, ami egy apró domb tetején áll. A kilátás innen a legjobb a városra, de egy fotóval nem ússzuk meg a dolgot.

Chiquinquirá látképe a Santa Barbara-templomtól

A templom bejáratánál belebotlunk egy idős ügyvédbe, aki Erire úgy bámul, mintha megjelent volna neki a Szűz Mária. Mikor rájön, hogy nem csoda történt, csupán belebotlott két furcsa gringóba, akik templomról templomra szaladgálnak a városban, azonnal szóba elegyedik velünk. Annyira megörül az ott létünknek, hogy meghív minket az irodájába beszélgetni. Egy órán át tart ott, fiatal titkárnője csak vadul mosolyog, tudja, hogy habókos a főnöke, és hogy két hátizsákosnak igazából semmi keresnivalója nincs egy ügyvédi irodában. Mesél sok mindenről, családjáról, feleségéről, no meg Európáról, ahol nem egyszer járt, csak azt nem érti meg, hogy nekünk már nagyon mehetnékünk van Tunjába. Végül csak szabadulunk, így még sikerül ma elhagynunk Chiquinquirát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Kolumbiában is van olyan település, amit elnyelt egy víztározó, de errefelé kicsit kulturáltabban oldották meg a dolgokat, mint Bözödújfalun a románok. Guatavitában jártunk, ami bizonyíték arra, hogy lehet élhető várost mesterségesen is létrehozni. Ha minket kérdeztek, Kolumbia Dél-Amerikában olyan, mint Svájc Európában.   

Pontban háromkor indul a buszunk Nemocónból Suescába egy olyan tré úton, amihez hasonlóval Kolumbiában ezidáig nem sűrűn találkoztunk. A táj is megváltozik, kicsit ismét az Altiplanón érezzük magunkat. Az egyetlen különbség  az, hogy bár száll a por rendesen, a busz itt mégis tiszta. Hiába, ez csak Kolumbia.

Fél óra elteltével futunk be abba a Suescába, ahová hétvégente rengeteg bogotái fiatal érkezik, mivel ez Cundinamarca via ferrata központja. A falu határában van egy közel száz méter magas függőleges sziklafal, ott építették ki a kötélpályát. Hétköznap lévén Suesca csendes, már amennyire egy kolumbiai falu csendes tud lenni. Sajnos nem marad sok időnk a településre, mert pár perc múlva indul a busz a Pánamerikai aútóúthoz, La Playába. Hogy miért kapta az elágazás a 'strand' nevet (playa spanyolul strandot jelent), azt nem tudom, mivel a környéken egy csepp víz sincs. Dögszag azonban van. Az út szélén egy döglött kutya kb. két hetes teteme fekszik, ami még rendjén is lenne, végülis a Pánamerikai autóútról van szó, de hogy az itt élőket ez nem zavarja, az felettéb furcsa. Mindenki kint sörözik a háza előtt, és nyilván jólesően szippantja magába azt a bűzt, amit leírni elég nehezen lehet. Ezeknek az embereknek vagy nincsen szaglásuk, vagy már annyira megszokták az elhullott állatok szagát az autópálya mellett, hogy egy ilyen kis semmiségért egyikük sem ragad ásót.

Szerencsére nem kell sokáig a bűzben ácsorognunk, mert érkezik egy Guatavitába tartó busz. Érintjük Sesquilét, amiről még életemben nem hallottam, pedig a főtere meseszép. Gyönyörűen felújított koloniális házak fognak közre egy templomot, a háttérben pedig a Tres Viajes erdővel borított csúcsai láthatók. Hogy lehet, hogy egy ilyen szép faluról nem ír egyetlen útikönyv sem? 

Sesquilé helyet követel magának az útikönyvekben

Sesquilé után az út lemegy a Tominé-víztározó partjára, aminek vízszintje - köszönhetően az El Niñónak - vagy tíz méterrel lejjebb van a normálisnál. Ezek a jó kolumbiaiak tudják, hová kell víztározót csinálni. A Velencei-tónál kb. háromszor nagyobb lagúna partján futó út valami meseszép, az eukaliptusz ligetek pedig még érdekesebbé teszik.

 Elég jól néz ki a Tominé-víztározó

Délután öt magasságában futunk be Guatavitába, amit korábban koloniális kisvárosként képzeltem el. Ha hatvan évvel ezelőtt érkeztem volna ide, nem is tévedtem volna sokat, de a 21. századi Guatavita minden, csak nem koloniális. No, nem a modern építészet remekei változtatták meg a városképet, hanem maga a víztározó, ami elöntötte az egykor volt falut. Az itt élőket száz méterrel feljebb költöztették egy kopasz és szeles domboldalba, de ha már így esett, felajánlották nekik, hogy az állam olyan települést épít nekik, amilyet ők szeretnének. A falu lakói az andalúz építészet mellett tették le a voksukat, így hát Guatavita olyan lett, mint egy mini Marbella, tengerpart nélkül. 

Guatavita olyan, mint egy andalúz kisváros

Óhatatlanul felelevenedik bennem Bözödújfalu története, amit a románok 1994-ben, harminc évvel Guatavita után árasztottak el, majdnem ugyanilyen kulturált módon. Jobb nem is belegondolni.

Szállást nem találunk könnyen. Mivel a falu olyan Kolumbiában, mint Magyarországon Szentendre, ezért minden a duplájába kerül. Sötétedik, mire rátalálunk a Hospedaje Calipsóra, egy egyszerű bányászember vendégházára, ahol 40 000 pesóért sikerül kivennünk egy iszonyatosan lepukkant szobát, aminek WC-jéből dől ki a csatornaszag. Úgy néz ki, ez a nap a bűzről szól.

Mintha a koloniális időkből származna az épület, pedig csak 50 éves

Amúgy Guatavita szép. Kevés helyen működik a mesterséges városépítés, de Guatavitában - leszámítva a templomot - jól jött ki a lépés. Minden ház fehér, a mediterrán tetők és előkertek pedig abszolút spanyol hangulatot adományoznak a településnek. Külön jó, hogy Guatavita megindult a gasztronómiai fejlődés útján, amit elsősorban nem az éttermeinek, hanem a trendi szendvicsbárjainak és turmixozóinak köszönhet.

Minden szép és jó, de a templom nem jött össze

Amúgy minden sarkon van egy kézműves bolt, így Guatavita valóban kicsit olyan Bogotá mellett, mint Szentendre Budapest mellett. Hogy mi az, amit mégsem szeretünk benne? Az a hideg. Bár Guatavita ugyanúgy 2700 méteren fekszik, mint a Bogotá-fennsík bármely települése, mégis legalább 3-4 fokkal van hűvösebb itt, mint volt Tabióban vagy Zipaquirában. 

Másnap Sopo felé vesszük az irányt. Állítólag ez az a kisváros, ahová La Calera mellett a legtöbb városból elvágyódó bogotái költözik, s ettől igen gazdag. Az tény, hogy a városka környékén szép villák és haciendák sorakoznak, de maga Sopo Kolumbia csúnyább települései közé tartozik. Ami miatt mégis érdekes, az a hegyek lábánál található Santuario Señor de la Piedra, vagyis egy szentély, amit egy 18. században talált kavics védelmére építettek 1909-ben. 

Santuario Señor de la Piedra

1753-ban a parókia takarítónője, Rosa Nieto épp a La Moya-patak egyik természetes medencéjében mosta a ruhákat, amikor a vízből fény kezdett kiáramlani. Rosának megjelent Jézus, majd eltűnt, és egy kavicsot hagyott maga után, amibe beleégett az alakja. A takarítónő hazavitte a követ, ami éjszaka ismét megelevenedett. A csoda hatására elvitte azt Sopo papjának, aki azonban nem látott emberalakot a kavicson, így bolondnak bélyegezte Rosát. A nő két napon át azért imádkozott, hogy újra történjen meg a jelenés, különben a falu őrültnek fogja titulálni. Harmadnap a pap felkereste Rosát, elkérte tőle a követ, mikor ismét bekövetkezett a jelenés. A kavicson állítólag ma is látni Jézus alakját, de ezt igazolni nem tudjuk, mivel a kápolnában éppen misét tartanak, és nem férünk be. (Később az interneten kutakodva találunk egy fotót a kőről, amin tényleg látszik egy emberalak.)

     Ez valóban Jézus lenne kőbe égve? (forrás: sopo-cundinamarca.gov.co)

Sopóból gyalog indulunk vissza, annak reményében, hogy idővel csak jön egy olyan busz, ami Guatavitába megy. Nincs rá szükség, mert nem messze a várostól megáll mellettünk egy fickó, aki Guascába tart az egyik barátjának a fincájára. Guasca egész közel van Guatavitához, így szívesen szállunk be mellé.

Hiába Sopo a népszerűbb a bogotáiak között, Guasca a szebb. A főterén álló katedrális az egyik legnagyobb a környéken, az oldalában álló épületek pedig mind szépen felújított koloniális házak. Éppen vásárt tartanak, a helyi ősteremelők hozták ide portékájukat, epret, áfonyát, mézet és mindenféle otthon készült finomságot.

Guasca katedrálisa

Több mint egy hete mászkálunk a Bogotá-fennsíkon, és egyre inkább olyan az érzésem, mintha Ausztria vagy Svájc alpesi falvaiban lennénk. A vidéki Kolumbiánál kevés zseniálisabb dolog van, az biztos.

Mivel busz innen csak Bogotába megy, gyalog indulunk vissza Guatavitába. Ismét nem kell sokáig az aszfaltot taposnunk, mert megáll mellettünk egy kocsi, benne egy négy fős család két kutyával. Nem igazán férünk be, de ez nem zavarja őket, örülnek, hogy külföldit látnak errefelé. Bár Sopóba tartanak, elvisznek minket az andalúz kisvárosba, közben azt mesélik, hogy 2017-re terveznek egy európai utat, és hogy sok szépet hallottak Prágáról és Budapestről. Nyomunk nekik egy kis országimázst, és megesketem őket, hogyha valóban Magyarországra tévednek, mindenképp írjanak ránk, és megmutatjuk nekik a vidéket is.

Guasca háttérben a Chingaza hegyeivel

Amiért valójában a turisták fel szokták keresni Guatavitát, az a Laguna Cacique de Guatavita, vagyis a Guatavita törzsfőnök lagúnája. A 3100 méter magasan fekvő krátertó egykor a chibcha indiánok ceremoniális központja volt. Itt iktatták be a zipákat, vagyis a chibcha törzsfőnököket, akiket egy tutajon szenteltek fel. A ceremóniák alkalmával aranytárgyakat áldoztak, amiket a vízbe dobtak. El Dorado legendája is itt kapott szárnyra. A spanyolok annyira belelkesültek az aranytó hallatán, hogy a 16. században elkezdték lecsapolni a lagúnát, azonban az túl mélynek bizonyult, így nem jutottak hozzá a kincsekhez. A 20. században búvárok segítségével sikerült felszínre hozni több mint 3000 kegytárgyat, köztük a bogotái Aranymúzeumban látható hatalmas smaragdot.

       A bogotái Aranymúzeumban több mint 3000 Guatavita-lagúnában található kegytárgy látható

Busszal érkezünk a hegy lábához, azonban rövid időn belül fordulhatunk is vissza. Hála az El Niñónak a krátertavat lezárták a látogatók előtt, mivel akkora a szárazság, hogy egy cigicsikktől könnyedén leég az egész hegyoldal. Nem baj, legalább lesz miért visszatérni ide is. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Húsz kilométeres körben mozgunk Bogotá körül, de nem győzzük kapkodni a fejünket. Kolumbiában minden sarkon van valami izgalmas, valami csodálatosan szép dolog. Az elmúlt napokban jártunk egy kevesek által ismert sóbányában, és megnéztük, milyen az egyik utolsó, állítólag gerillák által irányított település.

Tabiótól alig néhány kilométerre található a mesés Zipaquirá, amit sókatedrálisa és a közelében húzódó nemocóni sóbánya tett híressé. Az El Tablazóra tett kirándulásunk után ebbe az irányba, azaz Tabiótól északkeletnek indulunk. Eddig Kolumbia minden szeglete pillanatok törtrésze alatt ejtett minket rabul, ezért aztán a tegnap esti vacsoránál megfogadtuk, hogy mától egyetlen útba eső kolumbiai falut sem hagyunk ki, legyen az akármilyen apró. 

Nem is bánjuk, hogy a reggeli busz a Tabiótól csak szűk tíz percnyire fekvő Cajicáig szállít, ahol jó egy órát kell várakoznunk a következő járatra Zipaquirá felé. A Bogotái-fennsík lankás dombjai között megbújó, kedves városka hangulatos főterén és színes utcáin kényelmes sétával ütjük el az időt. A tér közelében mozgóárusok bordóra érett vadcseresznyét árulnak Endre nagy örömére, aki rögtön vagy "fél hordónyit" vásárol a mi cseresznyénkhez képest kissé fanyar ízű vitaminbombából. 

Cajicá főtere

Zipaquirát lankás, zavarba ejtően zöld lejtőkön tekergő úton érjük el délután kettő magasságában. A város jóval nagyobb Tabiónál és Cajicánál, s mivel 2700 méteren fekszik, elég hűvös az éghajlata. Ennek ellenére sok a fővárosból érkező helyi turista, a hangulatos sétálóutca csak úgy hemzseg az ajándékboltok között bóklászó járókelőktől. Jó egy órán át téblábolok a nagy zsákokkal az egyik jellegtelen téren, amíg Endre szállás után kutat. Hátizsákos hostel csak egy van a környéken, meglehetősen igénytelen és felújításra szoruló állapotban, ráadásul alig valamivel olcsóbb a főtértől pár utcányira épült, egész remek hoteleknél. Végül a Hotel Terrazza egyik kellemes és tiszta, de nagyon pici szobájában kötünk ki, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a következő napokban időnk nagy részét kénytelenek leszünk e négy fal között tölteni. 

Zipaquirá katedrálisa

A délutáni órákat a város felfedezésére szánjuk. Zipaquirá öreg város, a konkvisztádorok érkezése előtt muisca indiánok lakták. A város nevének jelentése az indiánok nyelvén: az uralkodó földje. A város központját takaros utcák alkotják gyönyörű faerkélyes, koloniális stílusú, boltíves házakkal valamint egy hatalmas főtér, amit az egyik oldalon a város kéttornyú, óriási bazilikája zár le. 

Zipaquirában nagyon helyesek az utcák

Lassan ránk sötétedik, de a város ahelyett, hogy nyugovóra térne, most kel életre igazán. A tereket szegélyező éttermek megtelnek emberrel, a bárokból bömböl a salsa, Zipaquirá partivárossá alakul. 

Endrét másnap reggel általános gyengeség, erős hányinger veszi le a lábáról, amiért a vacsorára elfogyasztott pizzát teszi felelőssé. Jogos! Dél-Amerikában nem az olasz konyha remekeitől várja az ember a nagy gasztronómiai csodát, de a folyamatos csirke-rizs kombó után olykor azért mégis ráfanyalodunk, még akkor is, ha több ízben okozott már gyomorrontást. Pizza ide, pizza oda, Endre képtelen kikászálódni az ágyból. Legfeljebb a fürdőszobáig tud elvánszorogni, azt is csak azért teszi, hogy két óránként 10 percig bokákoljon a WC fölé görnyedve. Két nap telik így el, de szerencsére harmadnapra jobban lesz, és elég erőt érez magában egy rövidebb kiránduláshoz. 

Endre korábban járt már a sókatedrálisban, engem pedig jobban érdekel a Zipaquirát körülvevő vidék, ezért a város utcáin keringve keresünk egy buszt, ami a környező hegyekbe, Pacho felé indul, abba a kisvárosba, amiről máig azt tartják, hogy a FARC irányítja. Az út gyönyörű, s mivel lefelé tartunk, a klíma is egyre kellemesebbé válik. Másfél óra alatt futunk be a köderdők mélyén megbúvó kisvárosba, ahol gerillák helyett hihetetlenül kedves emberekbe botlunk.

Pacho pont ugyanolyan kellemes település, mint bármelyik Kolumbiában

A főtéren mindenki keresi a tekintetünket, titokban minket fotóznak a telefonjukkal. Minden biccentésünket hatalmas Hola!-val viszonozzák. A városháza előtt kiszúrúnk két cipőpucoló fickót, akik távolról mosolyognak ránk. Közelebb lépek hozzájuk, amitől nagyon boldogak lesznek. Felállnak, és ekkor látom, hogy a hónom aljáig sem érnek. Én sem vagyok magas, hát még ők. 140 centis lehet a két figura, így ezúttal én kérem meg őket, had szülessen rólunk fotó. 

Ezért a képért már megérte Pachóba jönni

Ahogy az egy valamirevaló latin településen lenni szokott, a legnagyobb élet a piacon van. Az árusok annyira megörülnek a két gringónak, hogy mindegyikük meg akarja kóstoltatni velünk az összes gyümölcsöt. Lelkesen teletömik a hátizsákunkat chontával, gulupával, curubával és feijoával, és egy fillért nem kérnek el tőlünk. Örülnek, hogy turisták járnak a falujukban. Mindenki arról bizonygat minket, hogy a mendemondák ellenére már rég nincsenek gerillák Pachóban. Az igazat megvallva tényleg nem úgy néz ki a város, mint amit egy bűnbanda irányít.

A chonta (magyarul pálmabarack) Közép- és Dél-Amerika trópusi területeinek egyik legelterjedtebb haszonnövénye. Halványsárga színű, kissé száraz, lisztes húsa van, íze a sütőtökhöz hasonlít, de sokkal keményebb és kevésbé édes. A gulupa egy gömb alakú, lilás héjú gyümölcs. A héja kicsit kemény, de szabad kézzel is lefejthető a benne ülő, savanykás, zöldes húsú magokról, amik sokban emlékesztetnek a maracujára. A curuba (amit Peruban tumbo néven ismertünk meg) andoki gyümölcs. A gulupához hasonlóan viszonylag jól tűri a magashegyi klímát, elsősorban 1800 és 3500 méter között termesztik. Puha, zöldessárga héja van, a belsejében sorba rendezett, savanykás magok ülnek épp úgy, mint a gulupában. Mindhárom nagy kedvencünkké válik, szemben a feijoával, ami egy szörnyedvény. Úgy néz ki, mint egy kicsi, sötétzöld avokádó, de a húsa fehér, száraz és nem jó az íze. Kicsit olyan, mint a nyers sóska. 

Chontaárus Pacho piacán

Magunk mögött hagyva Zipaquirát és Pachót másnap Nemocón nagyon kedves, parányi falujába utazunk. Tesszük mindezt azért, hogy bemerészkedjünk a falu híres sóbányájába, ami csak helyi vezetővel látogatható. A bejáratnál kávézó és jegypénztár üzemel, innen óránként indul egy-egy csoport a hegy gyomrába, ahol már nincs sófejtés; a bányának ezt a részét kizárólag a turisták kedvéért tartják fenn. 

Nemocón apró, de annál kedvesebb falu

Az egyik tekintélyes méretű teremben olyan érzésem  támad, mintha egy óriási szakadék venne körül. Épp rettegni kezdek, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok, amikor megpillantom a saját tükörképem a mélyben. Rádöbbenek, hogy nem egy szakadék, hanem egy tökéletes felületű víztükör terül el előttem. 

     Ez nem szakadék, hanem egy bányató

A bányában sikerül megtudnunk, hogy az újlatin nyelvekben ismeretes 'salario', azaz fizetés szó a sóbányákból ered. Így hívták ugyanis a kifejtett és eladott só, azaz 'sal' után járó pénzösszeget.

Ennek köszönhetik a spanyolok a fizetésüket

A nemocóni bányászok legendája szerint egykor egy 13 éves fiúcska - aki a bányában sót fejtett - munka közben a vállára emelt egy hatalmas kődarabot, amit egészen a falu főteréig cipelt. Később kiderült, hogy a szikla 162 és fél kilót nyomott, így a srác elnyerte a 'Kolumbia legerősebb embere' címet.

Nemocónhoz nem csak legendák, hanem igaz történetek is kapcsolódnak. A bánya akkor vált világhírűvé, amikor 2015-ben egy amerikai film forgatási helyszínéül választották, amire a kolumbiaiak nagyon büszkék. A történet alapja egy 2010 augusztusában Chilében bekövetkezett szerencsétlenség, amikor 33 bányász 68 napra a beomlott sziklák alatt rekedt több száz méteres mélységben étel és víz nélkül. A nemocóni bánya egyik termében őrzik azt a Fenix névre keresztelt, ember méretű "kapszulát", amit a bányászok mentésére használtak. 

A bánya alatt húzódik egy lagúna, ami Santa Isabella névre hallgat. Az egyik bányász egy fehér, kristálytiszta sótömböt emelt ki belőle. Meglehetősen romantikus lélek lehetett, mert a másfél méteres sziklából szivet faragott, ami most hatalmas sólámpaként üzemel a bánya belsejében, nem messze a kijárattól. 

Hatalmas szive volt a bányásznak

Másfél óra alatt járjuk körbe a járatokat, amik Endre elmondása szerint szűkebbek ugyan a zipaquirái sókatedrális járatainál, de sokkal élvezetesebbek, mivel nincs akkora tömeg bennük. Amúgy Nemocón faluja is kedves hely. A házak többsége szépen le van festve, a főtér is fel van újítva. 

Nemocón főtere

Guatavita felé utaznánk tovább, de Nemocónból csak egy földút megy északnak, amin naponta mindössze két busz fut, az egyik kora a hajnalban, a másik délután 3 körül. Nincs mit tenni, mint várni. Beülünk egy helyi bárba, ahol zseniális mazorcadát készítenek nekünk. Az ajiaco mellett ez az egyetlen olyan kolumbiai étel, amit szívesen rendelek magamnak. Kukorica, darált hús, krumpli, sajt és mustár összesütve - zseniális gyorskaja.

Nemocón utcái nagyon hangulatosak

A busz pontosan indul, de nem a főutcáról, hanem egy aljas kocsma elől, ahol a sofőr szokta múlatni az időt a hajnali és a délutáni műszak között. Megkezdjük utazásunkat északnak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Eljutottunk a Bogotái-fennsík legszélére, ahonnan lenéztük, és nem láttunk semmit. Kolumbia ezen része állandóan párás, de ettől még hihetetlenül izgalmas. Olyan ösvényeken túráztunk az El Tablazo alatt, amit senki nem ismer, pedig bérelt helye kéne legyen az útikönyvekben. Te amo, Colombia! 

Oly sokáig bámultuk a fejünk fölé magasodó sziklákat San Franciscóban, hogy úgy döntünk, felmegyünk a tetejükre. Elbúcsúzunk Moncsitól és Alextől, a két magyar szállásadónktól, akik az elmúlt egy hétben istápoltak minket, s bár sok mindent nem találunk a neten az El Tablazo nevű kiszögellésről, ajánlásukra Subachoque felé vesszük az irányt. 

Bogotá felé féltávnál, egy Puente Piedra nevű elágazásnál szállunk le a buszról, és pattanunk fel egy másikra, ami a Bogotái-fennsík szélén fekvő Subachoquéba tart. Az út szörnyű állapotban van, talán még soha nem utaztunk ennyire kátyús úton Kolumbiában. 

Subachoque kedves hely. 1774-ben alapították a spanyolok, nevét pedig egy régi zipa falutól örökölte, melynek jelentése: a fal legelője. Innen nyugatra emelkedni kezd a térszín, amitől a Bogotái-fennsík inkább tekinthető egy teknőnek, semmint síkságnak.

Subachoque főtere

Szállást keresünk, és találunk is, de a falu egyetlen hostele (bárcsak Magyarországon is lenne minden faluban egy hostel) megfizethetetlenül drága. 150 000 pesót akar kérni a nő egy éjszakáért, amennyiért Bogotában 3-4 csillagos szállodában is megalhatnánk. Újratervezés. Kisétálunk a falu termináljára, ahol az egyik buszsofőr azt ajánlja, hogy menjünk el a közeli Tabióba megszállni, majd jöjjünk vissza a hajnali 6-os busszal, lévén Subachoque főteréről reggel fél 8-kor indul egy másik busz a környező fincákra, ahonnan már csak egy köpés az El Tablazo.  

Megvesszük a jegyeket és várunk, mivel Tabióba csak délután 4-kor indul busz. Közben beszélgetünk a padokon héderelő sofőrökkel, akik csak idő múlásával jönnek rá, hogy nem kolumbiaiak, hanem külföldiek vagyunk. Annyire megörülnek, hogy turista érkezett a falujukba, hogy megered a nyelvük.

- Ha fent vagytok az El Tablazón, onnan el lehet sétálni Supatába. Én még nem voltam, de a fiam igen, és azt mondta, nagyon szép vidék - osztja az észt az egyik.
- Nincsenek arra gerillák? - érdeklődünk.
- Fenét vannak - folytatja egy másik - Korábban forró volt a helyzet, de most már béke van. Supatában is nagyon kedves népek laknak.

Subachoque bár közel van Bogotához, mégis vidék

Tabióba keskeny hegyi utakon jutunk el. Bár a Bogotái-fennsík egy nagy teknő, itt-ott azért megtöri az egyhangúságot pár domb, amiket köderdő borít. Tabio jóval nagyobb Subachoquénál, klasszikus kolumbiai kisváros. Bár alig 30 kilométerre vagyunk a fővárostól, mégis vidék hangulata van alacsony házaival, szűk utcáival, árnyékos tereivel. Tabióban már jóval több szálló van, de mind nagyon drága. Az egyetlen még talán megfizethető hely a Hostel Entrada Libre, ami egy stílusos hátizsákos szálló hihetetlenül kedves személyzettel és egy egészen hangulatos bárral. Az embernek az az érzése, mintha ide százával járnának a hátizsákos külföldiek, pedig ez nincs így. Ez a hostel (ahogy a subachoquei is) az utazó kolumbiaiaknak lett kitalálva, akik előszeretettel hátizsákolják végig a saját országukat. Magyarországon miért csak béna turistaszállók és unalmas vendégházak vannak mindenfelé, miért nincsenek ilyen laza, élettel telt helyek?

80 000 pesót fizetünk egy éjszakáért úgy, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, wifi pedig nincs. Erre mondjuk nehezen jövünk rá, mert hiába mutogat a recepciós csaj egy táblára, arra rejtjelezve van felírva, hogy ebben a hostelben a vendég nem netezik. 

Gondolom, ezidáig senki nem mert nekik szólni, hogy a WiFit nem így írják.

Estefelé sétálunk egyet a főtéren és az élettel telt utcákon, majd korán nyugovóra térünk, mert el kell kapjuk a hajnali 6-os buszt.

Templom Tabióban

Az ám, csakhogy nem tudjuk, honnan indul, így a hideg sötétben visszasétálunk oda, ahol tegnap leszálltunk és várunk. Ha nem is 6-kor, de fél 7-kor érekzik egy busz, amivel szerencsére nem csúszunk meg nagyon, lévén a Subachoquéból a farmokra tartó busz is késve indul. Ilyen ez a Kolumbia!

Földutakon jutunk el a Pantano de Arcéhez, egy apró tóhoz, ahol a busz megfordul. A sofőr egy földútra mutat és szól, hogy azt kövessük, mert az megy a Tablazóra. Eri több mint két éve nem volt magashegyi környezetben, így igen lassan halad. Szerencsénkre negyed óra baktatás után jön egy régi Renault (az a fajta, amiről a Daciát másolták), és ha nem is végig, de elvisz minket egy jó darabon. Innen úgy negyven percig tart a séta fel a sziklák széléig, amik lezárják a Bogotái-fennsíkot. 

Közel már az El Tablazo csúcsa

A 3285 méteres El Tablazón egy radarállomást alakítottak ki, aminek közelében mellénk szegődik egy kóbor kutya, és követi minden lépésünket. 

A radarállomásra tilos belépni, de szerencsére egy helyen azért sikerül kiállnunk a sziklák szélére. Tériszonyunk nincs, mivel mostanra olyan köd szállt a hegyre, hogy két méternél tovább nem látunk el. A radarállomást katonák őrzik, tőlük tudjuk meg, hogy valóban létezik ösvény Supatába.

  Egy kóbor kutya kíséri fel Erit az El Tablazo tetejére

- Teljesen biztonságos, nyugodtan lehet rajta túrázni - világosít fel minket az egyik nyakig fegyverbe öltöztetett srác. 

Először leereszkedünk egy alant elterülő platóra, amin egy kolumbiai társaság éppen sátrakat bont. Mióta béke van, ez a hely az egyik kedvencévé vált a bogotái fiataloknak, akik azért töltik itt az éjszakát, hogy napfelkeltekor letekintsenek a köderdőkkel borított hegyekre. Nekünk sajnos nincs szerencsénk, a köd nemhogy enyhült volna, egyre szürkébb minden.

Ködbe veszik a táj az El Tablazo alatt

Az ösvény első fele iszonyatosan csúszik, meredeken tekergünk le a sziklák oldalán nőtt dzsindzsában. Kicsit úgy érzem magam, mintha ismét a Roraimán volnék. Itt-ott megállunk fotózni, valamint játszani a kutyával, ami a radarállomás óta követ minket. 

Érdekes virágok nőnek a köderdőben

Két órás ereszkedés után egyszercsak kiérünk az erdőből. Virágos mezőn találjuk magunkat, amiben elveszik az ösvény. Ez itt nem a Pilis, nincsenek útjelzések. Fogalmunk sincs merre tovább. Ráadásul a köd is sűrű, így egy ideig idegesen téblábolunk a vizes fűben. Közben érkezik egy másik kutya is az erdőből, ami vad játékba kezd a zsemleszínű kóbor ebbel. 

Misztikus a köderdő

Amint a felhők egy picit feljebb szállnak, a távolban házak sziluettje tűnik fel. Elég szegényesek, a táj azonban zseniális. Ha az alpesi legelők zöldek, akkor ezek itt nem tudom milyenek, de az biztos, hogy Ausztria és Svájc nyomában sincs Kolumbiának, már ami a kontrasztokat illeti.

 Ilyen zöld vidék sehol nincs a világon

Az egyik ranchről kutyák rontanak ránk. Ha nem lenne velünk ez a két jószág, valószínűleg nekünk esnének, de így szerencsére követőinkkel vannak elfoglalva. Ennek köszönhetően lehetőségünk nyílik közelebb lépni az egyik farmhoz, aminek az udvarán egy fickó éppen motort bütyköl. Útba igazít minket, de a kutyáit nem hívja vissza, így rettegve tipegünk köztük, miközben vicsorognak mindenre, ami él és mozog.

Egész nap minket kísérget ez a két jófej

Egy földúton ereszkedünk a felhők alá, így végre van részünk látványban is. Mondanom sem kell, lélegzetelállító. Itt van ez a túraútvonal, amit senki nem ismer, nincs egy útikönyv vagy internetes oldal, ami említené, mi pedig összepisiljük tőle a lábunk szárát. 

Supatá még messze van, de hogy mennyire, azt nem tudjuk. Egyszercsak érkezik egy kocsi, ami sajnos tele van, de azt legalább megtudjuk a benne ülőktől, hogy a falu gyalog még legalább két óra. Elhajtanak, a fekete kutya pedig utánuk rohan. Nem annyira bánjuk, mert bár megmentett a tanyákról ránk törő házőrzőktől, elég lesz nekünk könnyes búcsút venni a zsemleszínűtől Supatában. 

Képről annyira nem jön át, de fantasztikus a táj

Nem hazudtak. A falut végül délután négy magasságában érjük el, pontosan két órányi járásra attól, ahol a kocsival összefutottunk. Supatá azon kevés kolumbiai falvak egyike, ami büszkén pályázhatna az ország legcsúnyább települése címre. A főtéren álló templom inkább hasonlít a Komjádi Uszodára, semmint Isten házára, az utcák sárosak, szemetesek. 

Supatá szép helyen fekszik, de ennél nem több

Mikor nekivágtunk a Tablazónak, úgy gondoltuk, hogy visszafelé Pacho érintésével utazunk, csakhogy a Pachóba vezető út tulajdonképpen járhatatlan. Innen minden busz San Franciscónak megy, ráadásul érkezésünkkor már az összes mai járatra elfogyott a jegy. Hihetetlen, hogy egy alig kétezer fős faluból mennyien kívánnak a főváros felé utazni. Végül feltuszkoljuk magunkat az egyik buszra, arra sem marad időnk, hogy a hegy tetejéről egész idáig velünk tartó jófejtől elbúcsúzzunk. Másfél óra nyomorgás után egy Villamery nevű elágazásnál szállunk le, ahová nem sokkal később érkezik egy Tabióba tartó busz.

Kolumbiában bármerre megy az ember, csodát lát. Egy grillcsirke mellett eldöntjük Erivel, hogy ezt az országot faluról falura fogjuk bejárni, mert teljesen felesleges rohanni, úgyis mindenhol jó lesz.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Október 2-án Kolumbiában is volt egy népszavazás. Arról kellett döntsön a nép, hogy érvénybe lépjen-e a pár nappal korábban aláírt békemegállapodás a kormány és a FARC gerillaszervezet között, ezzel lezárandó az 52 éve tartó fegyveres konfliktust. A szavazáson résztvevők 50,2 %-a úgy döntött, nem kér a békéből, illetve nem ebben a formában. Hogy miről van szó pontosan? Természetesen nem a békéről, hanem a kolumbiai smaragdbányák újrafelosztásáról.

Az európai, közte a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy október 2-án a kolumbiai népszavazáson meglepő módon a NEM-ek kerültek többségbe, ezzel az ország elveti egy béke lehetőségét a kormány és az 1964-ben alakult Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, röviden a FARC között. A döntés hátterét már kevesen kutatják, akik azonban elmélyülnek az eseményekben, azok tudják, a kolumbiai nép döntése tulajdonképpen jogos.

Háborúzni egy-két érdekszervezeten kívül senki nem szeret, így van ez Kolumbiában is. Az ország belefáradt abba, hogy minden a kormány és az ilyen-olyan gerillaszervezetek közti csetepatékról szól, így az elmúlt négy évben semmi másra nem vágytak, mint hogy pont kerüljön a béketárgyalások végére. Szeptember 26-án ez meg is történt, már csak a nép jóváhagyására volt szükség.

 Raúl Castro, kubai elnök áldását adja a békére, amire Juan Manuel Santos és Timochenko kezet ráz (forrás: latindispatch.com)

A kampányt a békepárti elnök, Juan Manuel Santos, és a 2002-2010 közötti időben elnökösködő, Alváro Uribe szembenállása jellemezte. Uribe Kolumbia legtámogatottabb elnöke volt, 2x4 éves ciklusa végén is 80 %-on állt a népszerűsége, csak az alaptörvénynek köszönhetően nem indulhatott és nyerhetett 2010-ben. Uribe regnálása nyolc évében hatalmas energiát fordított a FARC, az ELN és az AUC, vagyis a három legnagyobb gerillaszervezet felszámolására, így ő és pártja, a Demokratikus Közép (Centro Democratico) elvetette a békeszerződés tervének azon pontját, miszerint a FARC vezetőit egy külön, erre a célra felállított bíróság ítélje el enyhített büntetést kiszabva a bűnösökre (jellemzően közmunka). Emellett nem támogatta azt sem, hogy a FARC 2018-ban pártként indulhasson, bár ezzel azért meg tudott volna békélni, mert a gerillák a közvélemény-kutatások szerint nem kerülnének be a parlamentbe.

A békéről szóló népszavazás tehát nem szólt másról, mint a jelenlegi és ex-elnök szembenállásáról, s bár Uribe oldaláról többen átszavaztak, nem annyian, hogy a békeszerződést jóváhagyják. Ezek azok a dolgok, amik mostanra tudottak, arról azonban senki nem ír, hogy mi is történt az elmúlt négy évben, amíg Juan Manuel Santos és a gerillák vezetője, Timoleón Jiménez, alias Timochenko tárgyalt. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan miről van szó, kicsit vissza kell tekintenünk a múltba.

A FARC 1964-ben azért alakult meg, hogy a kapitalista eszméket valló kormányokkal szemben a vidéki szegény embereket támogassa. Mivel a nagyvárosok gazdag elitje nem foglalkozott Amazónia, Choco és Nariño elmaradott térségeivel, a kommunista gerillaszervezet hatalmas támogatottságnak kezdett örvendeni. Az 1970-es években közel két millió tagja volt a FARC-nak, akik saját hadsereget állítottak fel szovjet pénzen. Mivel az Egyesült Államok Afganisztánban és Iránban is szembekerült a Szovjetunióval, az oroszok az amerikai kontinensen próbálták gyengíteni az ellenség gazdaságát. Nicaraguában a szandinisták, Kubában Fidel Castro, Kolumbiában a FARC élvezte a támogatásukat.

FARC katonák az esőerdő mélyén (forrás: aljazeera.com)

A FARC nagyon korán kinőtte magát, furcsa szálak kezdték fűzni a nagypolitikához és a drogkereskedelemhez. Sok keményvonalas kommunista éppen ezért önálló csoportosulásokat hozott létre, így született meg például az ELN, akikkel egy sikeres békeszerződés esetén Juan Manuel Santos szintén megkezdte volna a tárgyalásokat. A gerillaszervezetek az 1980-as évek végén hatalmas átalakuláson estek át. Mivel felbomlott a Szovjetunió, elapadtak a fegyver- és pénzforrások, ráadásul a kommunista eszme is kivonult mögüllük, így nem maradt más, mint a drogkereskedelem.

Kolumbia gazdaságát három fő ágazat határozza meg: az olaj, a smaragd és a kábítószer. Pablo Escobarnak köszönhetően az 1980-as években Kolumbiáról csak mint kokain országról cikkeztek külföldön, a Föld akkor hetedik leggazdagabb embere nem csak a kolumbiai politikát tartotta a markában, de az Egyesült Államokban is komoly hálózatot tartott fenn megvesztegetve vagy épp megfenyegetve politikusokat. A kábítószer szabad áramlását paramilitáris csoportok garantálták, akik szembenálltak nem csak a kormánnyal, de a vidéket kihasználó FARC-kal és ELN-nel is. Ezek a lokális tömörülések gyakran szélsőségesen konzervatív eszméket vallottak, elszakadási törekvéseik voltak, és sokkal véresebb merényleteket követtek el, mint a két nagy gerillaszervezet.

Az 1990-es évekre Kolumbia három pólusra szakadt: az amerikabarát és kapitalista kormányra, a posztkommunista eszméket valló gerillákra valamint a szélsőségesen konzervatív paramilitárisokra. Mindenki, aki próbált boldogulni, kénytelen volt dönteni, kivel paktál le. Ráadásul hiába döntött így vagy úgy, azonnal szembekerült a másik kettővel. A kolumbiai gazdaság hanyatlott, egekben volt a bűnözés. A politikát áthatotta a nihil azután, hogy 1985-ben balul sült el a kormány béketárgyalása a FARC-kal, és az ennek folyamányaként létrehozott UP (Unión Patriótica) párt politikusainak 70 %-a erőszakos halált halt.

Több mint két millió tagja volt a FARC-nak fénykorában (forrás: euronews.com)

Ebben az időszakban kezdte politikai és üzletemberi pályafutasát Uribe és Santos. Az ex-elnök egy gazdag, állattartó dinasztiából származott, aki az egyetem után azonnal politikai pályára állt. 1982-ben Medellín polgármestere lett, majd Antioquia szenátora volt 1994-ig. 1983-ban, mikor édesapját elrabolta, majd kivégezte a FARC, élharcosa lett a gerillák elleni mozgalomnak. Santos ezzel szemben az üzleti világot választotta. Az Egyesült Államokban szerzett diplomát, majd családi kapcsolatait kiaknázva 24 évesen a Kolumbiai Kávétermelők Federációjának vezérigazgatója lett. Innen Angliába, majd ismét az USA-ba vezetett az útja, ahol gazdaságtant tanult, többek között a Harvardon, majd visszatérve Kolumbiába az egyik vezető lapnál, a Santos család birtokában álló El Tiempónál lett igazgatóhelyettes. Az 1990-es években Kereskedelmi Miniszter lett, majd a Proexport nevű kolumbiai vállalatnál dolgozott vezető pozícióban.

Uribe egész életében politikus volt, Santos igazi gazdasági szakember (forrás: aljazeera.com)

Mindketten befolyásos politikusok és üzletemberek lettek, szinte megkerülhetetlenek. A kábítószer veszélyes terep volt (bár egyes vélekedések szerint az Uribe család jó kapcsolatot ápolt Pablo Escobarral), az olajkitermelést a gerillák akadályozták, Kolumbia egyetlen elfogadott, bár kényes gazdasági ereje a smaragd volt. Már csak azért is, mert 1990-ben sikerült lezárni a 30 éve tartó Zöld Háborút, amit a bányák feletti felügyelet miatt vívott a smaragdmaffia. A győztes az a Víctor Carranza lett, aki már öt évesen a Chivor környéki bányákban dolgozott, és 15 éves korára saját bányával rendelkezett. Víctor Carranza 1990 után a legalitás és az illegalitás határán mozgott, mindenkivel üzletelt és háborúzott egyben. A kormányok elnézték neki a stikákat, mert kontrollálni tudta a smaragdmaffiát, a maffia pedig elfogadta vezetőnek, mert cserébe az állam hagyta őket kizsákmányolni a bányából élő munkásokat.

Amíg Uribe ebben az időszakban a FARC elleni harcában szövetkezett néhány szélsőséges paramilitáris szervezettel (akik egyébként Pablo Escobar és a kokain védelmére szakosodtak), addig Santos kereskedelmi miniszterként valamint a Proexport (ma Procolombia) egyik vezetőjeként Carranza smaragdját mosta tisztára. A Proexport mai napig a világ smaragdkereskedelmének 55 %-át tudhatja magáénak, ami az 1990-es évek közepén közel 300 millió dolláros üzletet jelentett.

Víctor Carranza, a Smaragd Cár (forrás: semana.com)

Uribe 2001-ben bejelentkezett az elnöki címért, azonban támogatottsága a 2 %-ot sem érte el. Az elnöki székért a magát Zöldnek nevező Ingríd Betancourt és a Liberális Párt színeiben induló Horacio Serpa szállt harcba, azonban a választások előtt pár hónappal Ingríd Betancourt-t elrabolta a FARC San Vicente de Caguán közelében. A Betancourt-t támogatók többsége átszavazott Uribére, aki második évtizede szónokolt a FARC ellenében, így néhány százalékkal ugyan, de megverte Horacio Serpát. 

Uribe végre hatalmat kapott ahhoz, hogy leszámoljon azzal a FARC-kal, ami Pablo Escobar halála után átvette a drogkereskedelem 90 %-ának felügyeletét. Első ténykedése az volt, hogy beállt az Egyesült Államok terrorellenes háborújába, aminek köszönhetően 3 milliárd dollárt kapott fegyverkezésre az amerikaiaktól, valamint 2002 és 2006 között a GDP 1,5 %-áról 6 %-ra emelte a védelmi kiadásokat. Ténykedését siker koronázta. 2010-re a FARC-nak mindössze 10 000 tagja maradt szemben a 2002-es időszak közel fél milliós táborával, eközben teljesen felszámolta a paramilitáris AUC-t és elsorvasztotta az ELN-t.

Álvaro Uribe és George W. Bush (forrás: zimbio.com)

2006-ban, miután újraválasztották, kinevezte védelmi miniszterének a mostani elnököt, Juan Manuel Santost, akivel közösen titkos akciót szerveztek Ingríd Bentacourt kiszabadítására. A Vöröskereszt lobogóját felhasználva sikerült hat évnyi fogság után az esőerdőből kimenteni a politikus asszonyt, ami azonban háborús bűnnek minősült (a Vöröskeresztet nem lehet katonai célokra felhasználni). A nemzetközi jog szemet hunyt az akció felett, ahogy elnéző volt akkor is, mikor Ecuador és Venezuela területén hajtottak végre katonai támadást a gerillák ellen. Uribe 2010-ben úgy köszönt le az elnöki posztról, hogy több mint 80 %-on állt a népszerűségi indexe. Az ország tulajdonképpen felszabadult, megszűntek a robbantások, olyan területeket is sikerült integrálni a gazdaság és turizmus vérkeringésébe, amik negyven éve a gerillák elnyomása alatt álltak. A FARC felmorzsolásával visszaesett a kábítószertermelés (az üzemek Peruba és Venezuelába vonultak át), cserébe fellendült az olajipar.  

Uribe 2010-ben felszólította szavazóit, hogy támogassák védelmi miniszterét, Juan Manuel Santost az elnöki székért folytatott harcában, hogy végleg leszámoljanak a gerillákkal, és Kolumbiát ötven évnyi háborúskodás után felszabadítsák. Santos nyert, azonban a kegyelemdöfést nem vitte be a gerilláknak.

2012-ben kiderült, Víctor Carranza halálos beteg. Santos tudta, ha a Smaragd Cár meghal, az erőszak kiújul a bányák közelében, és a smaragdmaffia nem lesz rest segítségül hívni a gerillákat és paramilitárisokat. Bár megtehette volna, hogy folytatja a háborút a FARC és az ELN ellen, féltette a samaragdot, ezért inkább béketárgyalást kezdeményezett egy végtelenül kivéreztetett szervezettel. Santos tagadta, hogy köze lenne Víctor Carranzához és a smaragdhoz, csakhogy előkerült egy 2007-es rádióinterjú, amiben a főállamügyész, Alfonso Gómez Méndez arról beszél, hogy a jelenlegi elnök 1998-ban, mikor a Proexportnál tevékenykedett, személyesen kérte jó barátjának, a Smaragd Cárnak a felmentését egy ügyben.

Füles Pedro lett a smaragd maffia feje Víctor Carranza halála után (forrás: semana.com)

2013 áprilisában Carranza meghalt, a következő hetekben pedig ellepték Muzo és La Pita utcáit a FARC katonái és néhány paramilitáris csoport. A maffia megkezdte a harcot a bányák feletti felügyeletért, amit végül Pedro Rincón, alias Füles Pedro nyert el. A következő hónapokban kivégezték Carranza több segítőjét valamint Füles Pedro ellenlábasait, azonban ellene is merényletet hajtottak végre, de túlélte. Az akciót valószínűleg Luis Murcia Chaparro, más néven a Pekingi rendelte meg, aki Carranza árnyékából kívánt a smaragdüzlet élére törni. Füles Pedro egy fincán lábadozott, amikor a rendőrség rajtaütött és letartóztatta. Húsz év börtöre ítélték egy korábbi leszámolásért, azonban a börtönben is aktív maradt. 2014 szeptemberében paramilitárisok végeztek Chaparróval, feltételezhetően Füles Pedro kérésére. A hatalom így Horacio Triana ölébe hullott, aki ellen ugyancsak gyilkosság volt a vád. Őt 2016 áprilisában fogta el a rendőrség, ezzel végleg leszámolva a smaragdmaffiával.

Most, hogy megtisztult a piac, itt volt az ideje a békekötésnek. Négy éve húzódott a béketárgyalás a FARC-kal, miközben a két fél álláspontja nem látszott közeledni. Uribe követői között közben terjedni kezdett az az elmélet, hogy Santos nem akar mást, csak a smaragdbányák feletti felügyeletet, amihez a FARC védelmét szeretné megszerezni, de már legálisan. Bár kötelezik a katonákat a fegyverletételre, a vidék védelmét nem lehet szép szóval garantálni. Ha a FARC kimúl, a smaragd cárok gyermekei az ELN-hez vagy a paramilitárisokhoz fordulnak, akik segítik őket visszahelyezni pozíciójukba. A smaragdüzlet ugyanúgy generációváltáson esik át, mint a FARC az 1980-as évek végén. És hogy ki rángatja a szálakat? Hát persze, hogy a politikusok.

A népszavazás meglepő eredményt hozott. Santos nem számított arra, hogy Kolumbia leszavazza a békét, így nem sok választása maradt. Ha folytatja a tárgyalásokat, olyan eredményt kell felmutasson, ami Uribe szimpatizánsainak is elfogadható, ebbe azonban a FARC valószínűleg nem megy bele, de ha ők mégis, az ELN biztosan nem. Ha lemond és új választást ír ki, valószínűleg a Demokratikus Közép még nem ismert jelöltje nyer, aki ha hű marad Uribe politikájához, leszámol a gerillákkal, vele párhozamosan pedig fenntartja a smaragd cárok és paramilitárisok hatalmát. Hogy melyik fáj jobban? Döntse el mindenki maga!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!