MIRADOR - "Kilátó a világra"

Október 2-án Kolumbiában is volt egy népszavazás. Arról kellett döntsön a nép, hogy érvénybe lépjen-e a pár nappal korábban aláírt békemegállapodás a kormány és a FARC gerillaszervezet között, ezzel lezárandó az 52 éve tartó fegyveres konfliktust. A szavazáson résztvevők 50,2 %-a úgy döntött, nem kér a békéből, illetve nem ebben a formában. Hogy miről van szó pontosan? Természetesen nem a békéről, hanem a kolumbiai smaragdbányák újrafelosztásáról.

Az európai, közte a magyar sajtót is bejárta a hír, hogy október 2-án a kolumbiai népszavazáson meglepő módon a NEM-ek kerültek többségbe, ezzel az ország elveti egy béke lehetőségét a kormány és az 1964-ben alakult Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői, röviden a FARC között. A döntés hátterét már kevesen kutatják, akik azonban elmélyülnek az eseményekben, azok tudják, a kolumbiai nép döntése tulajdonképpen jogos.

Háborúzni egy-két érdekszervezeten kívül senki nem szeret, így van ez Kolumbiában is. Az ország belefáradt abba, hogy minden a kormány és az ilyen-olyan gerillaszervezetek közti csetepatékról szól, így az elmúlt négy évben semmi másra nem vágytak, mint hogy pont kerüljön a béketárgyalások végére. Szeptember 26-án ez meg is történt, már csak a nép jóváhagyására volt szükség.

 Raúl Castro, kubai elnök áldását adja a békére, amire Juan Manuel Santos és Timochenko kezet ráz (forrás: latindispatch.com)

A kampányt a békepárti elnök, Juan Manuel Santos, és a 2002-2010 közötti időben elnökösködő, Alváro Uribe szembenállása jellemezte. Uribe Kolumbia legtámogatottabb elnöke volt, 2x4 éves ciklusa végén is 80 %-on állt a népszerűsége, csak az alaptörvénynek köszönhetően nem indulhatott és nyerhetett 2010-ben. Uribe regnálása nyolc évében hatalmas energiát fordított a FARC, az ELN és az AUC, vagyis a három legnagyobb gerillaszervezet felszámolására, így ő és pártja, a Demokratikus Közép (Centro Democratico) elvetette a békeszerződés tervének azon pontját, miszerint a FARC vezetőit egy külön, erre a célra felállított bíróság ítélje el enyhített büntetést kiszabva a bűnösökre (jellemzően közmunka). Emellett nem támogatta azt sem, hogy a FARC 2018-ban pártként indulhasson, bár ezzel azért meg tudott volna békélni, mert a gerillák a közvélemény-kutatások szerint nem kerülnének be a parlamentbe.

A békéről szóló népszavazás tehát nem szólt másról, mint a jelenlegi és ex-elnök szembenállásáról, s bár Uribe oldaláról többen átszavaztak, nem annyian, hogy a békeszerződést jóváhagyják. Ezek azok a dolgok, amik mostanra tudottak, arról azonban senki nem ír, hogy mi is történt az elmúlt négy évben, amíg Juan Manuel Santos és a gerillák vezetője, Timoleón Jiménez, alias Timochenko tárgyalt. Ahhoz, hogy megértsük, pontosan miről van szó, kicsit vissza kell tekintenünk a múltba.

A FARC 1964-ben azért alakult meg, hogy a kapitalista eszméket valló kormányokkal szemben a vidéki szegény embereket támogassa. Mivel a nagyvárosok gazdag elitje nem foglalkozott Amazónia, Choco és Nariño elmaradott térségeivel, a kommunista gerillaszervezet hatalmas támogatottságnak kezdett örvendeni. Az 1970-es években közel két millió tagja volt a FARC-nak, akik saját hadsereget állítottak fel szovjet pénzen. Mivel az Egyesült Államok Afganisztánban és Iránban is szembekerült a Szovjetunióval, az oroszok az amerikai kontinensen próbálták gyengíteni az ellenség gazdaságát. Nicaraguában a szandinisták, Kubában Fidel Castro, Kolumbiában a FARC élvezte a támogatásukat.

FARC katonák az esőerdő mélyén (forrás: aljazeera.com)

A FARC nagyon korán kinőtte magát, furcsa szálak kezdték fűzni a nagypolitikához és a drogkereskedelemhez. Sok keményvonalas kommunista éppen ezért önálló csoportosulásokat hozott létre, így született meg például az ELN, akikkel egy sikeres békeszerződés esetén Juan Manuel Santos szintén megkezdte volna a tárgyalásokat. A gerillaszervezetek az 1980-as évek végén hatalmas átalakuláson estek át. Mivel felbomlott a Szovjetunió, elapadtak a fegyver- és pénzforrások, ráadásul a kommunista eszme is kivonult mögüllük, így nem maradt más, mint a drogkereskedelem.

Kolumbia gazdaságát három fő ágazat határozza meg: az olaj, a smaragd és a kábítószer. Pablo Escobarnak köszönhetően az 1980-as években Kolumbiáról csak mint kokain országról cikkeztek külföldön, a Föld akkor hetedik leggazdagabb embere nem csak a kolumbiai politikát tartotta a markában, de az Egyesült Államokban is komoly hálózatot tartott fenn megvesztegetve vagy épp megfenyegetve politikusokat. A kábítószer szabad áramlását paramilitáris csoportok garantálták, akik szembenálltak nem csak a kormánnyal, de a vidéket kihasználó FARC-kal és ELN-nel is. Ezek a lokális tömörülések gyakran szélsőségesen konzervatív eszméket vallottak, elszakadási törekvéseik voltak, és sokkal véresebb merényleteket követtek el, mint a két nagy gerillaszervezet.

Az 1990-es évekre Kolumbia három pólusra szakadt: az amerikabarát és kapitalista kormányra, a posztkommunista eszméket valló gerillákra valamint a szélsőségesen konzervatív paramilitárisokra. Mindenki, aki próbált boldogulni, kénytelen volt dönteni, kivel paktál le. Ráadásul hiába döntött így vagy úgy, azonnal szembekerült a másik kettővel. A kolumbiai gazdaság hanyatlott, egekben volt a bűnözés. A politikát áthatotta a nihil azután, hogy 1985-ben balul sült el a kormány béketárgyalása a FARC-kal, és az ennek folyamányaként létrehozott UP (Unión Patriótica) párt politikusainak 70 %-a erőszakos halált halt.

Több mint két millió tagja volt a FARC-nak fénykorában (forrás: euronews.com)

Ebben az időszakban kezdte politikai és üzletemberi pályafutasát Uribe és Santos. Az ex-elnök egy gazdag, állattartó dinasztiából származott, aki az egyetem után azonnal politikai pályára állt. 1982-ben Medellín polgármestere lett, majd Antioquia szenátora volt 1994-ig. 1983-ban, mikor édesapját elrabolta, majd kivégezte a FARC, élharcosa lett a gerillák elleni mozgalomnak. Santos ezzel szemben az üzleti világot választotta. Az Egyesült Államokban szerzett diplomát, majd családi kapcsolatait kiaknázva 24 évesen a Kolumbiai Kávétermelők Federációjának vezérigazgatója lett. Innen Angliába, majd ismét az USA-ba vezetett az útja, ahol gazdaságtant tanult, többek között a Harvardon, majd visszatérve Kolumbiába az egyik vezető lapnál, a Santos család birtokában álló El Tiempónál lett igazgatóhelyettes. Az 1990-es években Kereskedelmi Miniszter lett, majd a Proexport nevű kolumbiai vállalatnál dolgozott vezető pozícióban.

Uribe egész életében politikus volt, Santos igazi gazdasági szakember (forrás: aljazeera.com)

Mindketten befolyásos politikusok és üzletemberek lettek, szinte megkerülhetetlenek. A kábítószer veszélyes terep volt (bár egyes vélekedések szerint az Uribe család jó kapcsolatot ápolt Pablo Escobarral), az olajkitermelést a gerillák akadályozták, Kolumbia egyetlen elfogadott, bár kényes gazdasági ereje a smaragd volt. Már csak azért is, mert 1990-ben sikerült lezárni a 30 éve tartó Zöld Háborút, amit a bányák feletti felügyelet miatt vívott a smaragdmaffia. A győztes az a Víctor Carranza lett, aki már öt évesen a Chivor környéki bányákban dolgozott, és 15 éves korára saját bányával rendelkezett. Víctor Carranza 1990 után a legalitás és az illegalitás határán mozgott, mindenkivel üzletelt és háborúzott egyben. A kormányok elnézték neki a stikákat, mert kontrollálni tudta a smaragdmaffiát, a maffia pedig elfogadta vezetőnek, mert cserébe az állam hagyta őket kizsákmányolni a bányából élő munkásokat.

Amíg Uribe ebben az időszakban a FARC elleni harcában szövetkezett néhány szélsőséges paramilitáris szervezettel (akik egyébként Pablo Escobar és a kokain védelmére szakosodtak), addig Santos kereskedelmi miniszterként valamint a Proexport (ma Procolombia) egyik vezetőjeként Carranza smaragdját mosta tisztára. A Proexport mai napig a világ smaragdkereskedelmének 55 %-át tudhatja magáénak, ami az 1990-es évek közepén közel 300 millió dolláros üzletet jelentett.

Víctor Carranza, a Smaragd Cár (forrás: semana.com)

Uribe 2001-ben bejelentkezett az elnöki címért, azonban támogatottsága a 2 %-ot sem érte el. Az elnöki székért a magát Zöldnek nevező Ingríd Betancourt és a Liberális Párt színeiben induló Horacio Serpa szállt harcba, azonban a választások előtt pár hónappal Ingríd Betancourt-t elrabolta a FARC San Vicente de Caguán közelében. A Betancourt-t támogatók többsége átszavazott Uribére, aki második évtizede szónokolt a FARC ellenében, így néhány százalékkal ugyan, de megverte Horacio Serpát. 

Uribe végre hatalmat kapott ahhoz, hogy leszámoljon azzal a FARC-kal, ami Pablo Escobar halála után átvette a drogkereskedelem 90 %-ának felügyeletét. Első ténykedése az volt, hogy beállt az Egyesült Államok terrorellenes háborújába, aminek köszönhetően 3 milliárd dollárt kapott fegyverkezésre az amerikaiaktól, valamint 2002 és 2006 között a GDP 1,5 %-áról 6 %-ra emelte a védelmi kiadásokat. Ténykedését siker koronázta. 2010-re a FARC-nak mindössze 10 000 tagja maradt szemben a 2002-es időszak közel fél milliós táborával, eközben teljesen felszámolta a paramilitáris AUC-t és elsorvasztotta az ELN-t.

Álvaro Uribe és George W. Bush (forrás: zimbio.com)

2006-ban, miután újraválasztották, kinevezte védelmi miniszterének a mostani elnököt, Juan Manuel Santost, akivel közösen titkos akciót szerveztek Ingríd Bentacourt kiszabadítására. A Vöröskereszt lobogóját felhasználva sikerült hat évnyi fogság után az esőerdőből kimenteni a politikus asszonyt, ami azonban háborús bűnnek minősült (a Vöröskeresztet nem lehet katonai célokra felhasználni). A nemzetközi jog szemet hunyt az akció felett, ahogy elnéző volt akkor is, mikor Ecuador és Venezuela területén hajtottak végre katonai támadást a gerillák ellen. Uribe 2010-ben úgy köszönt le az elnöki posztról, hogy több mint 80 %-on állt a népszerűségi indexe. Az ország tulajdonképpen felszabadult, megszűntek a robbantások, olyan területeket is sikerült integrálni a gazdaság és turizmus vérkeringésébe, amik negyven éve a gerillák elnyomása alatt álltak. A FARC felmorzsolásával visszaesett a kábítószertermelés (az üzemek Peruba és Venezuelába vonultak át), cserébe fellendült az olajipar.  

Uribe 2010-ben felszólította szavazóit, hogy támogassák védelmi miniszterét, Juan Manuel Santost az elnöki székért folytatott harcában, hogy végleg leszámoljanak a gerillákkal, és Kolumbiát ötven évnyi háborúskodás után felszabadítsák. Santos nyert, azonban a kegyelemdöfést nem vitte be a gerilláknak.

2012-ben kiderült, Víctor Carranza halálos beteg. Santos tudta, ha a Smaragd Cár meghal, az erőszak kiújul a bányák közelében, és a smaragdmaffia nem lesz rest segítségül hívni a gerillákat és paramilitárisokat. Bár megtehette volna, hogy folytatja a háborút a FARC és az ELN ellen, féltette a samaragdot, ezért inkább béketárgyalást kezdeményezett egy végtelenül kivéreztetett szervezettel. Santos tagadta, hogy köze lenne Víctor Carranzához és a smaragdhoz, csakhogy előkerült egy 2007-es rádióinterjú, amiben a főállamügyész, Alfonso Gómez Méndez arról beszél, hogy a jelenlegi elnök 1998-ban, mikor a Proexportnál tevékenykedett, személyesen kérte jó barátjának, a Smaragd Cárnak a felmentését egy ügyben.

Füles Pedro lett a smaragd maffia feje Víctor Carranza halála után (forrás: semana.com)

2013 áprilisában Carranza meghalt, a következő hetekben pedig ellepték Muzo és La Pita utcáit a FARC katonái és néhány paramilitáris csoport. A maffia megkezdte a harcot a bányák feletti felügyeletért, amit végül Pedro Rincón, alias Füles Pedro nyert el. A következő hónapokban kivégezték Carranza több segítőjét valamint Füles Pedro ellenlábasait, azonban ellene is merényletet hajtottak végre, de túlélte. Az akciót valószínűleg Luis Murcia Chaparro, más néven a Pekingi rendelte meg, aki Carranza árnyékából kívánt a smaragdüzlet élére törni. Füles Pedro egy fincán lábadozott, amikor a rendőrség rajtaütött és letartóztatta. Húsz év börtöre ítélték egy korábbi leszámolásért, azonban a börtönben is aktív maradt. 2014 szeptemberében paramilitárisok végeztek Chaparróval, feltételezhetően Füles Pedro kérésére. A hatalom így Horacio Triana ölébe hullott, aki ellen ugyancsak gyilkosság volt a vád. Őt 2016 áprilisában fogta el a rendőrség, ezzel végleg leszámolva a smaragdmaffiával.

Most, hogy megtisztult a piac, itt volt az ideje a békekötésnek. Négy éve húzódott a béketárgyalás a FARC-kal, miközben a két fél álláspontja nem látszott közeledni. Uribe követői között közben terjedni kezdett az az elmélet, hogy Santos nem akar mást, csak a smaragdbányák feletti felügyeletet, amihez a FARC védelmét szeretné megszerezni, de már legálisan. Bár kötelezik a katonákat a fegyverletételre, a vidék védelmét nem lehet szép szóval garantálni. Ha a FARC kimúl, a smaragd cárok gyermekei az ELN-hez vagy a paramilitárisokhoz fordulnak, akik segítik őket visszahelyezni pozíciójukba. A smaragdüzlet ugyanúgy generációváltáson esik át, mint a FARC az 1980-as évek végén. És hogy ki rángatja a szálakat? Hát persze, hogy a politikusok.

A népszavazás meglepő eredményt hozott. Santos nem számított arra, hogy Kolumbia leszavazza a békét, így nem sok választása maradt. Ha folytatja a tárgyalásokat, olyan eredményt kell felmutasson, ami Uribe szimpatizánsainak is elfogadható, ebbe azonban a FARC valószínűleg nem megy bele, de ha ők mégis, az ELN biztosan nem. Ha lemond és új választást ír ki, valószínűleg a Demokratikus Közép még nem ismert jelöltje nyer, aki ha hű marad Uribe politikájához, leszámol a gerillákkal, vele párhozamosan pedig fenntartja a smaragd cárok és paramilitárisok hatalmát. Hogy melyik fáj jobban? Döntse el mindenki maga!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Guapí az a város, ahová az ember nem vágyik. A Nariño és Cauca határán fekvő település évtizedeken át a FARC fogságában volt, de még most sem lélegzett fel teljesen. A gerillák olykor még tiszteletüket teszik errefelé, ezért mindenki csak túlél, ahogy tud. Guapí nem az a Kolumbia, amit korábban megismertünk, Guapí Afrika, annak is a zűrösebb feléről.

Popayánból a lehető legkorábbi busszal távozunk Tibor barátommal, hogy a délelőtt 11-kor, Calíból induló repülőnket elérjük. Isla Gorgonára készülünk, az egykori börtönszigetre, ami ma nemzeti parkként funkcionál. Hiába a rendesen ráhagyott idő, buszsofőrünk úgy dönt, izgalommal tölti meg a napunkat. Minden fűszálnál megállunk, a komótos cammogásnak az lesz az eredménye, hogy még Calí külvárosában le kell pattanjunk a buszról, hogy egy szélvészgyors taxival elcsípjük a gépet.

Calí felett még tiszta az ég

Kolumbiában senki nem ideges, sofőrünk is halál nyugodtan áll be a benzinkútra tankolni azzal védekezve, hogyha most nem tölti meg a tankot, akkor egészen biztosan lekéssük a gépünket, mert féltávnál tutira lerobbanunk. Bámuljuk az órát, aminek mutatója érdekes módon kétszer olyan gyorsan pörög, mint stresszmentes időkben. Végül csak kiérünk a reptérre, ahol tudatják velünk, hogy nem maradtunk le semmiről, sőt, a gép előreláthatólag késik egy fél órát. Hirtelen minden meg van bocsátva a busz- és taxisofőrnek.

Guapíba a Satena ezer éves gépe repül

A repülőút nem kifejezetten izgalmas Guapíba. Bár átkelünk az Andok nyugati vonulata felett, annyira felhős minden, hogy csak néhány másodpercre tűnik fel egy-két csúcs sziluettje. Guapí a Csendes-óceántól pár kilométerre fekszik az azonos nevű folyó partján. A reptér pont olyan, mint amilyenre számítottam; egy egyszerű csarnoképület néhány székkel. Guapíban - lévén a városnak nincs közúti összeköttetése Kolumbia más részeivel - kevés az autó. A reptéren sem taxik sorakoznak, hanem tuktukok tülekednek azért a néhány utasért, akik a géppel érkeztek.

Az egyik ilyenbe bevágódunk, de félig üresen persze nem indulhatunk el, mellénk pakol az elég rossz arcú sofőr egy terebélyes fekete asszonyságot. Így, édes négyesben tekergünk végig Kolumbia talán legretkesebb és legszedett-vetettebb városának földútjain ki a kikötőbe, ahol másfél mázsás útitársunktól elbúcsúzunk, mi pedig csónak után nézünk. Nem sikerül kiszállni a tuktukból, mert fél tucat fekete suhanc pattan fel rá, rángatva minket, hogy őket válasszuk Isla Gorgonára. A sofőr érzi, hogyha itt kitesz minket, valószínűleg perceken belül kapják szét a kikötői szarkák a csomagjainkat és talán minket is.

Utcakép Guapíból

- Olyan, mint Afrika - sóhajt fel Tibor barátom, aki több alkalommal járt már a fekete kontinensen.

Tuktukosunk kanyarodik egy durvát, amitől lepattannak a suhancok a járgányról, majd nyom egy teli gázt és indul visszafelé. Fél kilométerrel odébb ismét lekanyarodik és megáll egy dzsuvás utcában.

Mindennapok

- Itt kérdezzétek meg, hogy van-e csónakjuk - mutat rá egy üvegajtóra, amin hatalmas Satena felirat virít.

Felhúzzuk a szemöldökünket, mert a Satena az a légitársaság, amivel jöttünk, de a bent üldögélő csaj mutatja, hogy fáradjunk beljebb. A leányzóval szemben üldögél egy srác a padon, aki meglátván minket feláll, kezet nyújt, és csak annyit mond, hogy egy millió.

- Mi egy millió?
- Egy millió peso a csónak Isla Gorgonára - vágja rá azonnal.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Úgy másfél óra.
- Másfél óráért kérsz egy milliót?
- Nézd! Mésfél óra oda, másfél óra vissza. Ennyiért értetek is megyek, az újabb három óra oda-vissza.

Vajon ő is a FARC tagja lesz idővel?

Osztunk-szorzunk, próbálunk alkudni, de a csónakos rázza a fejét.

- 900 000, ez az utolsó ár, ennél olcsóbban nem vállalom - zárja le a vitát.

Nincs mit tenni. Ha nem akarunk a kikötőben semmirekellő fekák martaléka lenni, muszáj fizetnünk. Végülis féláron van ahhoz képest, amit az Aviatur irodájában akartak rólunk lehúzni (az Isla Gorgonára az állami Aviatur irodán keresztül lehet eljutni).

Egy óra haladékot kér a srác, amíg megtankol és kisuvickolja a csónakot, addig mi a szomszédos szálló éttermében megebédelünk. Tudom én, hogy Guapíba mindent repülővel hoznak, ezért a kóla is kétszer annyiba fáj, mint Calíban, de hogy a Csendes-óceán partján mi kerül egy darab sült halon 15 dollárba, azt nem tudom.

Ezen a kaján mi kerül 15 dollárba?

Van fél óránk Guapíra, bár az embernek nem igen akaródzik kimerészkedni az utcára. A több évtizedes FARC jelenlét máig érződik az embereken. Ez az első alkalom Kolumbiában, amikor nem tudom, kiben lehet megbízni és hogy kinek szúr szemet az ott létünk. Lövök pár fotót, de a kikötő felé nem merek elindulni.

- Két napja két embert lőttek agyon a gerillák pár utcányira innen - mondja csónakosunk, miközben kitolatunk a folyóra - Jobb, hogy nem alkudoztatok a fekákkal a kikötőben. Nem biztos, hogy eljutottatok volna a szigetre.

Guapí a folyóról nézve sem szép

Ezzel a tudattal indulunk neki az óceánnak, s csak reménykedünk, hogy 900 000 pesóért cserébe nem adják el a vesénket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Irány ismét észak! Alig egy hetünk maradt, hogy megérkezzünk Venezuelába, ezért sietősre vesszük a figurát. Kolumbia azonban drága, így stoppolni kényszerülünk. Nem bánjuk meg, mert a Föld legszebb temetője után olyan srácokkal találkozunk Kolumbiában, akik előtt bármikor készséggel megemelem a kalapom. Milyen 21. századi fiatalként gerillákat ölni az esőerdőben? Lélekerősítő, nincs rá jobb szó. Világos, hogy miért Kolumbia a legboldogabb ország Dél-Amerikában...

Délben kibuszozunk Quito északi termináljára, illetve kibuszoznánk, ha a sofőr nem felejtene el minket. Az egy órás külvárosi tömegközlekedés végén nem a buszpályaudvaron kötünk ki, hanem valami világvége helyen, kicsivel a Quito táblán túl. Nézünk kerek szemekkel a sofőrre, aki a fejéhez kap, majd int, hogy szálljunk át az előtte álló buszra, az pár perc múlva egy másik útvonalon ugyan, de érinti a terminált. Nagyon helyesen nem kell fizetnünk érte.

A másfél órásra nyúló külvárosi bolyongás arra mindenképpen jó, hogy elmondhassuk, Quito külső kerületei sem elviselhetetlenül gázak. Összehasonlítva Limával, La Pazzal vagy Bogotával azt kell mondjam, tök kulturált az egész. Szerencsénk van, délután 2-kor még indul egy busz Tulcánba, a határvárosba. Kb. fél éve már végigbuszoztunk ezen az útvonalon, s akkor is feltettük a kérdést magunkban, hogy ennek a nyúlfarknyi távnak a leküzdése miért tart hat órán át. Ismét áthaladunk Ambato és Ibarra városokon, megkerüljük félig a Cayambe-vulkánt, majd este 8 körül beesünk a 3100 méteren fekvő Tulcánba.

A terminál körül minden tök sötét, a városban nincs áram. A központ jó két kilométerre van, de "a mozgás és a magashegyi levegő jót tesz" alapon gyalogosan indulunk neki a kivilágítástól mentes utcáknak. Féltávnál szemet szúrunk egy rendőrautónak, így igazoltatnak minket, majd közlik, hogy nem vagyunk normálisak, hogy ilyen helyen magunkban mászkálunk. Lévén sok mindent már nincs tőlünk elvinni, így megköszönjük aggódásukat és továbbállunk.

Tulcán, előtérben legnagyobb nevezetességével, a temetővel

Olcsó szállást találni Tulcánban nem könnyű. Mivel Kolumbia csak egy köpésre van, a helyiek kolumbiai árakkal operálnak. Végül rálelünk egy szebb napokat megélt hostelre, ahol 16 dollárért kapunk két ágyat egy dormitorióban. Lévén Tulcán nem turistaközpont, így kizárólag csak mi vagyunk a szobában, mintha privát apartmant vettünk volna ki.

Tulcán nem szép hely, s a klímája is elég vacak, de van egy valami, ami miatt érdemes pár órát itt elidőzni. Ez pedig nem más, mint a temető. A központtól alig pár sarokra található cementerio minden kétséget kizáróan a legszebb, amit életemben láttam. Morbid egy temetőt szépnek nevezni, de a tulcáni valóban az. Kb. 75 évvel ezelőtt egy művészi vénával megáldott kertész a sövényekből elkezdett szobrokat faragni, ami annyira megtetszett az akkori városvezetésnek, hogy megbízták a fickót az összes bokor formára nyírásával.

A bokorfaragók tudnak valamit

A több hektár nagyságú nyughelyet ma kb. 300, a San Agustín-i kultúra monolitjaihoz hasonló, zöldellő bokorszobor díszíti. A tulcáni temető az a hely, ahová az emberek többsége nem a szerettei miatt látogat ki, hanem mert jó érzés sétálni a labirintusszerű szoborparkban. Annyira magával ragad minket a hely, hogy Erivel szét is válunk, aztán jó egy órán át keressük egymást az útvesztőben.

Tulcánból kisbusszal megyünk a határra, ahol visszafelé is megtapasztaljuk azt az agyalágyultságot, ami idefelé is fogadott minket. A sofőr nem az ecuadori, hanem a kolumbiai határon tesz le minket, így sétálhatunk vissza kilépő pecsétet szerezni. (Fél éve ugyanitt a kolumbiai sofőrök az ecuadori oldalon raktak ki minket, az ördög tudja miért.)

A határon nekiállunk stoppolni. Nem telik bele 10 perc, már meg is áll egy kocsi. Az ecuadori apa és lánya a 10 kilométerre fekvő Ipialesbe tart. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, viszont az olcsó húsnak híg a leve - hogy néhány ismert közmondást elpufogtassak; bár 10 kilométerrel beljebb vagyunk, a hely, ahol kiraknak minket, olyan messze esik a városhatártól, hogy közel egy órát battyoghatunk, mire stoppolásra alkalmas helyre bukkanunk. Mindez teljes menetfelszereléssel 3000 méter magasan nem olyan kellemes kaland, de szenvedésünket és másfél órán át tartó stoppolásunkat siker koronázza. Egy teherautó áll meg, ami Pastóba tart; katonákat szállít a barakkba. Felpattanunk a platóra és három órán át élvezzük a Nariñóból fél éves szolgálat után visszatérő kiskatonák társaságát.

A táj Pasto környékén

- Mit csináltatok Nariñóban? - érdeklődünk, tudván, hogy az a vidék az egyik legveszedelmesebb gerilla kérdésben.
- Bevetésen voltunk.
- Harcoltatok?
- Naná! Nariñóba nem pihenni járnak az emberek - röhögnek.

A srácok civilben vannak, zsákjaikat és fegyvereiket színes nylonszatyrokba bújtatják.

- Azért vagyunk civilben, mert ha az úton a gerillák meglátják, hogy katonák vagyunk, tüzet nyitnak ránk. Így olyan, mintha a piacról jönnénk - magyarázza az egyik srác a dolgot.
- Ezek szerint ezen az útvonalon is vannak gerillák?
- Itt már nincsenek, de Tumacótól Ipialesig vannak.

Jogos, pár napja az ecuadori TV is bemondta, hogy Tumaco közelében paramilitárisok felrobbantottak egy távvezetéket, ezzel két hétre áram nélkül hagyva a kikötővárost.

- A FARC ellen harcoltatok?
- Nem. A FARC-kal ma már nincs sok gond. Paramilitárisok ellen.
- Ők pontosan kicsodák?
- Ők magán seregek, akiket néhány drogbáró futtat azzal a céllal, hogy megvédjék az őserdei falvakat a kizsákmányolástól.
- Igazából a drogföldeket védik - vág közbe a másik srác.
- Tudjátok pontosan kik ellen harcoltok?
- Nem igazán. Csak parancsot kapunk és megyünk.

Eri és a civilben utazó kiskatonák a platón

Pár éve, mikor a Caño Cristalest látogattam meg egy Mirador csapattal, akkor láttam az ezekhez a srácokhoz hasonló kiskatonákat járőrözni a folyón. A csónakokra gépágyuk voltak szerelve, mindenkin golyóállómellény volt és miközben elhaladtak mellettünk, végig az erdőt pásztázták.

- Fél éven át harcoltatok? - térek vissza az elkalandozásból.
- Dehogy! Többnyire a saját táborainkat építettük ki a folyó mentén. Csak az utolsó két hétben volt lövöldözés.
- Hogy zajlik egy ilyen? - kíváncsiskodom tovább, lévén soha nem voltam katona.
- Semmi extra. Amíg béke van, tök jó az egész. Bent vagyunk a táborban, ahol van minden - von vállat az egyik.
- Sör és pia az nincs - veti oda a másik.
- Igen, az sajnos nincs, de majd ma este Pastóban lesz - röhögnek egy nagyot.
- Amíg nincs lövöldözés, nyugi van.
- Csajok?
- Szerencsére embera falvak vannak a vidéken - verik egymást háton a katonák, akik közül 20 évesnél egyik sem idősebb.

Ha letérsz a gringó ösvényről, ilyen táblákkal fogsz találkozni (Fotó: Péter Zoli)

Még 2010-ben jártam a panamai Darién területén, amiről a Lonely Planet mai napig is csak annyit ír, ha arra jársz, küldj a kiadónak egy képeslapot. Posta nem lévén ez nem történt meg, viszont Gábor barátommal egy héten át elmerültünk az embera indiánok kultúrájában. Ismerem őket, tudom mennyire lazán veszik a máig félpucéran szaladgáló indiánlányok a szexualitást.

- És mikor bevetésre küldenek titeket, az milyen?
- Na az nem jó. Mi városi gyerekek vagyunk és olyanokkal kell felvennünk a harcot, akik egész életükben a dzsungelben éltek - osztja meg velünk tapasztalatait a legintelligensebb srác.
- Tulajdonképpen magunkra hagynak az erdőben jó pár napig, a feladatunk az, hogy kifüstöljük őket - szól közbe a legerősebb.
- Öltetek? - jön a béna kérdés.
- Én még nem.
- Én hármat is lelőttem.
- Persze, mert te király vagy - ugratják a többiek a legerősebbet.
- Katonák közül is haltak meg?
- Igen, az egyik havert sajna lelőtték a bevetés alatt. Ezért is kaptunk kimenőt.

Hihetetlen, hogy abban a Kolumbiában, ahol a turista ma egész Latin-Amerikában a legnagyobb biztonságban érzi magát, a fiatalok így élnek. Mindenkinek, aki nem kerül be egyetemre (Kolumbiában az egyetem fizetős, ezért kevesen engedhetik meg maguknak), kötelező két év katonai szolgálatra jelentkeznie, s csak a mázlin múlik, ha nem Nariñóba vagy Metába visznek el.

Világos, hogy miért mosolyog az egész ország. Aki túléli a gerillákkal és a paramilitárisokkal folytatott harcokat, egy dolgot már biztosan nyert: az életet. Mindig állítottam, hogy Magyarországnak az a legnagyobb baja, hogy az elmúlt 40 évben generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, mi az, hogy nincs. Odahaza mindenki értékítéleti válsággal küzd, csak nincs fogalma róla. El sem tudjuk odahaza képzelni azt, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, ahol az életünkért kell küzdenünk, ahol nem magától érthetődő az, hogy ha kinyitjuk a hűtőt, akkor az tele lesz kajával, s ha mégsem, hát lekocogunk a közeli boltba vagy bevágódunk a kocsiba és irány a Tesco. Félreértés ne essék, nem akarok én háborút Magyarországon, de a kényelem és a kényelem utáni vágy megöli az ember életbenmaradási ösztönét, s ettől nem tud örülni a kis vagy már megszokott dolgoknak. Ezért nem mosolygunk, ezért keressük saját nyomorunk okozóját folyamatosan másban, közben fel kéne ébredni és meglátni mindenben a jót. Örülni annak, hogy nem kell minden nap megküzdeni a kajáért vagy az életünkért. Kolumbiában a fiatal fiúk rá vannak kényszerítve a küzdelemre, ettől fejlődik az ország és ettől boldog mindenki.

Végignézek ezeken a srácokon, és hálát adok az égnek, hogy nem kolumbiai fiatal vagyok. Imádom Kolumbiát, főleg az emberek miatt, s minden tiszteletem ezeké a srácoké, akik ilyen "kalandok" után is ennyire lazák tudnak maradni. Bár a FARC ereje az elmúlt tíz évben leredukálódott, a paramilitárisok még tartják magukat. Az állam nem töri magát a totális győzelemre, mert az USA dollár milliárdokkal támogatja a terror- és drogellenes harcokat.

Pasto nem szép város, ezért mentünk is tovább El Estrechóba

Eközben befutunk Pastóba, ahol megállunk egy kiképző tábornál. Mikor mi is lepattanunk a platóról, nagyot néznek a kiskatonák. Az egyik tiszt félrehívja a sofőrt, nyilván arról faggatja, hogy miért hozott civileket a katonai bázisra, de megveregetik egymás vállát, s végül a tiszt is odalép hozzánk kezet fogni. Megy a sztorizgatás a bevetésről, de némelyik srác inkább Erivel próbál barátkozni. Jogos, gerillát sűrűbben látnak, mint szőke nőt.

A város szélén álló barakkoknál kirakjuk a srácokat, a sofőr pedig int, hogy üljünk előre.

- Én megyek tovább El Estrechóba. Az egész közel van Popayánhoz. Jöttök?

Persze, hogy megyünk. Pasto amúgy sem egy szép város, El Estrechót pedig nem ismerjük. Kiderül, Alejandro is katona volt 10 éven át. Metában szolgált, ami Nariño mellett a másik nagy gerilla gócpont.

- Tíz évet húztam le táborokban. Soha senkit nem öltem meg, de én is életben maradtam.
- Hogy lehet tíz évet lehúzni úgy a háborúban, hogy nem voltál bevetésen?
- Voltam, számtalanszor. De engem sem talált soha golyó, viszont az én golyóm se talált soha gerillát - röhög.

Alejandro bár csak 32 éves, ha 45-öt mondana, azt is elhinném.

- Mióta sofőrködsz?
- Második éve. Elég volt a dzsungelből, belefáradtam. A fiamat alig láttam, hat éves korában nem ismert meg.
- De továbbra is a seregnél vagy?
- Igen. De már csak fuvarozom a srácokat.
- Mennyit lehet ezzel keresni?
- Nem annyit, mint profiként az erdőben, de elég jól. 2,5 millió pesót plusz juttatások. Az nem olyan rossz errefelé.

Valóban nem. 2,5 millió peso az kb. 300 000 Ft. Van ismerőseim között a magyar honvédségnél lassan 15 éve kamionosként szolgáló, alig kap többet a minimálbérnél. Persze az is igaz, hogy neki Mátészalka és Veszprém között kell fuvaroznia, nem pedig Nariño és Meta között.

Ezt eszik a kiskatonák hónapokon át

El Estrecho egy apró fekete település másfél órányira Popayántól. Nincs itt semmi, viszont a falu egyetlen vendégházánál rekord alacsony áron, 15 000 pesóért kapunk szobát. Zuhanyzó az nincs, viszont két öklömnyi tarantula az van a falon. Nem is időzünk sokáig a szállón, inkább lemegyünk a kocsmába, ahol az a terv, hogy a 400 kilométeres fuvarért cserébe meghívjuk Alejandrót pár sörre, de a vége az, hogy a hajnalig tartó elhajlás után nem engedi, hogy fizessünk. Te stoppolsz, s még téged itatnak utána hajnalig. Bienvenidos a Colombia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!