MIRADOR - "Kilátó a világra"

Boquete környéke varázslatos, simán kenterbe vágja El Vallét és Santa Fét. A szépségért azonban áldozni kell, egy kisebb vagyont hagyunk ott a városban. Van még egy olyan pontja a Földnek, ahol 1750 forintba kerül egy kiló kenyér?

David érintésével a késő délutáni órákban futunk be a Barú-vulkán lábánál fekvő Boquetébe. Hat éve jártunk itt utoljára, az egyetlen emlékünk a városkáról, hogy minden iszonyatosan drága volt. Nos, a helyzet változatlan, sőt. 

Amikor a főtéren álló Hostel Palaciosban azt mondják, hogy egy fürdő nélküli szoba csak 25 dollár, nem vacilálunk. Az elmúlt két hónap tapasztalata alapján biztosak vagyunk benne, hogy ennél olcsóbb szobát nem kapunk, így kivesszük. Tovább emeli a hely báját, hogy a folyosó végi zuhanyzóban van meleg víz, amihez Panamaváros óta nem volt szerencsénk.

     A Mi Jardín nevű park a városka egyetlen látványossága

Estefelé sétálunk egyet a kellemes klímájú városkában, csak hogy felidézzük a régi emlékeket. Így jutunk el a Mi Jardín névre keresztelt ökoparkba, ahol halastavak és egzotikus virágok váltják egymást. Hogy ki és miért csinálta a parkot, nem tudjuk, de ingyenes, ami Panamában igen csak meglepő. 

Boquete első számú látványossága a napfelkelte a Barú-vulkán csúcsáról. Emlékszem, hat éve nem volt pénzünk felmenni a kihunyt túzhányóra, de azt nem gondoltam volna, hogy most sem lesz. A helyi túraszervezők fejenként 120 dollárt akarnak rólunk legombolni azért, hogy dzsippel felfurikázzanak minket a 3474 méter magas hegy tetejére. Vagy ha nem felel meg a helyjegy, akkor akár privát dzsippel is mehetünk, mindössze 600 dollárért(!!!). Hogy mindenkinek világos legyen, Boquetétől a vulkán teteje mindössze 14 kilométer. Nem tudom, volt-e már a világon olyan elvetemült utazó, aki kifizetett ennyi pénzt egy napfelkeltéért, de tartok tőle, hogy volt, különben nem hirdetnék minden sarkon a kirándulást. Persze fel lehet menni gyalog is, de az igazat megvallva, nem érzünk magunkban ahhoz kellő erőt, hogy éjfélkor nekivágjunk a hegynek, csak azért, hogy megnézzük a felkelő Napot. 

   Az 1750 forintos kenyér

Besétálunk a főtér mögött álló szupermarketbe, és bevásárlunk vacsorára. Illetve bevásárolnánk, de ehelyett csak elhűlten nézzük az árakat. Egy kiló kenyér 6,29 dollárba, kb. 1750 forintba kerül, de a halkonzerv is 1300 forintba fáj. Jelentem, megérkeztünk Panama legdrágább városába.

Este a szálló konyhájában összefutunk Jonatannal, akivel Santa Catalinában is egy hostelbe sodort minket a sors. Jonatan 45 éves, húszon éves barátnőjével hosszú idő után most szakított, mert nem érezte úgy, hogy ő maga megérett volna a házasságra. Láthatóan megviselte a szakítás, azt mondja, azért jött Közép-Amerikába, hogy felejtsen, de nehezen megy neki. Kicsit depressziós a srác, úgyhogy felajánljuk neki, tartson másnap velünk az erdőbe a Quetzal-ösvényen.

Boquete környéke egészen zseniális

Korán útnak indulunk, hogy elkerüljük a tömeget. A buszjegy az ösvény elejéig (ami mindössze 10 kilométerre van Boquetétől) nem kevesebb, mint 3 dollár. Pofátlan ár, de az 1750 forintos kenyér után nincs min meglepődnünk. Azt sikerül elintézni a bejáratnál, hogy diáknak tekintsenek minket, így csak öt dollárt pengetünk ki a belépőért az ösvényre.

2009-ben Erivel egyszer már végigmásztunk az ösvényen. Szó szerint mászás volt, mert annyira elhanyagolt volt a Volcánból ide vezető 12 kilométer hosszú túraútvonal, hogy olykor négykézláb kellett kúsznunk a leszakadt hegyoldalban. Ráadásul bőrig áztunk, aminek hála az egész kirándulás túlélő túrává vált. 

   Eri és Jonatan küzd az erdőben

A jó hír, hogy mostanra az ösvényt szépen rendbe hozták, és szerencsénkre az ég sem borús. Az első szakasz nem túl izgalmas, csak a flex hangot hallató bogarak teszik színessé a túrát. Amint azonban leérünk a Rio Caldera partjára, úgy válik izgalmassá a környék; az ösvény beszűkül, így sokkal közelebb kerülünk az élővilághoz. A sok rovar mellett rengeteg madarat és bőgőmajmot látunk, a quetzal azonban nem jön szembe. 

Anya és lánya figyelnek minket

Quetzal helyett fakopáncs

Szerelmes szitakötők

Jó három órán át bóklászunk Panama legizgalmasabb köderdőjében, majd elindulunk vissza, ugyanis nem messze innen található a Lost Waterfalls névre keresztelt magán park, ahol állítólag szép vízeséseket lehet látni. A bejáratnál belebotlunk a tulajdonosba, egy 70 év körüli, nagyon nehezen mozgó amerikai nőbe. Ő azon félmilliónyi amerikai nyugdíjasok egyike, aki tíz évvel ezelőtt mindent felszámolt odahaza, a házára jelzálogot vett fel, majd a hitelből egyszerűen kiköltözött Panamába (Costa Ricába kb. 2,5 millióan költöztek hasonló megfontolásból, előidézve a 2008-as évek végén induló gazdasági világválságot).

Akkortájt még minden hihetetlenül olcsó volt, így juthatott hozzá ahhoz a közel háromszáz hektáros birtokhoz, aminek végében három meseszép vízesés szakad a mélybe. Pont ezek az amerikaiak nyomták fel az árakat Boquete környékén, így ha az ember ma házat akar venni errefelé, fél millió dolláros árakkal kalkulálhat.

   Én a második vízesés előtt

Kifizetjük a belépőt, majd elindulunk hegynek felfelé. Az első vízesés nem nagy szám, de a második és a harmadik megéri a küzdelmet. A Quetzal-ösvénnyel szemben itt nem mi vagyunk az egyetlenek, így reménykedünk benne, hogy visszafelé valaki levisz minket. A park kijáratánál épp ácsorog egy furgon, amibe bepattan egy holland páros, s mi hiába kérjük őket, hogy kifizetjük a részünket, csak vigyenek le, ők inkább magukban autókáznának. Az ördög se érti az ilyen embereket. Jó egy órán át kutyagolunk az út mentén, mire végre jön egy busz.

     A harmadik vízesés egy kicsit kisebb, de semmivel sem csúnyább

Bár Boquete az árai miatt mára megfelezte az ide érkező hátizsákosok számát, azért még így is megérte itt eltölteni ezt a pár napot. Este nem szenvedünk a kenyérrel és a halkonzervvel, beülünk egy 15 dolláros pizzára. Kiélvezzük, hogy ilyen "olcsó" minden, holnap ugyanis visszatérünk a kontinens pénznyelőjébe, Costa Ricába.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Santa Fétől nem messze fekvő El Bongóban kaptuk a tippet, hogyha a ngäbe-buglé indiánokra kíváncsiak vagyunk, Buäbdti nevű falut keressük. Az egyetlen gond, hogy semmit nem találunk róla az interneten, a google kereken nulla találatot ad ki a szóra. Végül megleljük a falut, és ha felszínesen is, de sikerül beleásnunk magunkat az itt élők kultúrájába. Ennél furcsább indiánokkal még nem találkoztunk utazásunk során.

Santa Catalinából busszal térünk vissza Sonába, aminek piacáról indul egy járat Las Palmasba. No, persze nem azonnal, jó két órán át ücsörgünk a járdán, mire megtelik a kisbusz. Fiatal orvosokkal együtt utazunk, akik az apró falu egészségházába tartanak. Azért akarunk Las Palmasba menni, mert a határában állítólag van egy nagyon szép vízesés. Az orvoscsapat is megerősíti információinkat, de azt mondják, a faluban nincs semmilyen vendégház, így szerintük nem fogjuk tudni megnézni a zuhatagot. 

És tényleg nem. Las Palmas egy mindössze két utcás falu, alig százan lakják, szállás pedig nincsen. Délután négy óra van, az utolsó busz a Pánamerikai autóúthoz húsz perc múlva indul, így gyorsan döntünk; kihagyjuk a vízesést. A kisbusz Santiagóba tart, mi pedig nyugatnak, így a kereszteződésnél leszállunk és várunk. Csúnya felhők kezdenek gyülekezni, de imánk meghallgattatik, és csakhamar befut egy újabb kisbusz, ami azonban csak Viguíig megy. Viguí már ngäbe-buglé falu, de a sofőr azt mondja, ha szállást szeretnénk, akkor a legközelebbi lehetőség David. Hogy lesz ebből indiánozás?

Viguíből pont indul egy másik kisbusz, ami Toléba tart. Éljen! Ez a település legalább már szerepel a térképünkön. Toléba fél óra múlva futunk be, nem sokkal naplemente előtt. Na, itt sincs a világon semmi, csak egy halom szemét és néhány népvisletes indián asszony, akik éppen rakodják össze portékájukat a falu közepén álló vásárcsarnok előtt. Forgolódunk, miként tovább. Egy fickó lép oda hozzánk, arról érdeklődik, mégis mit keresünk Toléban.

- Buäbdtibe szeretnénk eljutni - vágjuk rá határozottan.
- Ó, hisz oda nem innen kell menni, hanem San Félixből. De oda ilyenkor már nem indul semmi.

Legalább megtudtuk, hogy Buäbdti létezik.

- Van itt valamilyen hotel? - érdeklődünk, de a fickó rázza a fejét.
- A legközelebbi hotel Davidban van.

Ekkor odalép egy népviseletes asszonyság, s azt mondja:

- Señor Lalo ad ki szobát. Őt keressétek!
- Tényleg, Lalo - helyesel a fickó - Neki biztosan lesz szobája.

Taxival jutunk el Tolé külvárosába, Señor Lalo házához. 12 dollárért sikerül kivennünk a munkásszállóra emlékeztető szobáját, amit elmondása szerint életében először ad ki nem panamaiaknak. 

- Buäbdtibe mentek? Minek? Nincs ott a világon semmi - lomboz le minket a nem túl pozitív figura, akiről lesüt, hogy neki soha, semmi nem jó.

A szoba hihetetlenül egyszerű, de 12 dollárért nem is vártunk mást. Az igazat megvallva, ennyire keveset még sehol nem fizettünk szállásért Panamában.

Várjuk a buszt San Félixbe

Reggel kisétálunk a bekötőúthoz, ahová néhány perc múlva érkezik egy kisbusz, San Félix felirattal. Nincs messze a kisváros, alig húsz percet utazunk. A Pánamerikai autóúton tesznek le minket, ahonnan taxival jutunk el San Félix északi végébe, mivel állítólag onnan indulnak a dzsipek Buäbdtibe. És valóban. Hát tényleg létezik, nem csak mendemonda.

A furgon platóján rajtunk kívül csak egy fickó, a ngäbe Mateo ücsörög négy éves forma kisfiával. Ránézésre őslakosok, bár népviseletet nem hordanak. Chamíba tartanak, egy ngäbe (vagy ahogy ők hívják magukat, guaymí) tanyabokorhoz. Mateo azt mondja, azért nem hallhattunk korábban Buäbdtiről, mert a panamaiak Llano Tugriként hívják a fővárosukat.

Mateo fia a furgon platóján

Az út aszfaltozott, amin mi is meglepődünk, mert a térképek egyáltalán nem jelölik. A hegyek kicsit kopárak, de ahogy magasabbra és magasabbra kapaszkodunk, úgy válik egyre zöldebbé a táj. Mateo és fia leszállnak Chamíban, mi pedig még jó húsz percen át tekergünk felfelé. Egyszercsak az út véget ér, a sofőr pedig közli, hogy megérkeztünk Buäbdtibe. Hiába ez a település a ngäbe-buglék fővárosa, ez sem több egy tanyabokornál. Alig néhány, egymástól messze álló ház képezi a "várost", ami teljesen kihalt.

Ngäbe-Buglé asszony gyerekeivel az út szélén

Lepattanunk a furgonról, s szállás után érdeklődünk a sofőrnél, de ő közli, a következő hotel Davidban van. Most halljuk harmadszor ezt a mondatot két nap alatt, így megesketjük, ha törik, ha szakad, a délután folyamán visszajön értünk.

A furgon visszafordul San Félixbe, mi pedig az egyik földúton elindulunk gyalog. Itt-ott feltűnik egy tradicionálisan megépített viskó, de a legtöbb ház már pallókból és laminákból lett összeszegelve. Öt perc gyaloglás után az egyik ilyen kajibából egy világoskék ruhát viselő nő rohan elénk, és se szó, se beszéd, belekezd:

Klasszikus ngäbe-buglé ház, vagyis a hu

- Vannak petroglifek a kertemben. 10 dollárért megmutatom őket.

Szóba elegyedünk a hölggyel, Mariával, és jelezzük, érdekelnek minket a petroglifei, de ennyi pénzt nemzeti parkokban sem szoktak elkérni. Közben körbeállják a gyerekei, s néznek ránk furcsa szemmel. Végül adunk neki két dollárt, cserébe az egész család kísér minket a sziklához. A séta közben szűkszavúan ugyan, de mesélni kezd a nő.

- Nincs férjem, soha nem is volt.
- És a gyerekek honnan vannak?
- Ó, hát azok csak úgy jöttek.
- Mind az öné?
- Nem, ő itt a szomszéd gyereke - mutat az egyik mezítlábas lurkóra.
- Hány éves?
- 35 vagyok.

   Az egész család kísér minket a petroglifekhez

Ezen meglepődünk, mert sokkal idősebbnek gondoltuk.

- Hány gyereke van?
- Öt. A nagy fiam San Félixben van. Ez a három is az enyém - mutat rá két fiára, miközben kézen fog egy két éves forma, nyakig szurtos kislányt -, a nagy lányom pedig a házban van az unokámmal. Nektek hány unokátok van?

Ilyenkor mindig jön a meglepődés. Közel vele egykorúak vagyunk, s nemhogy unokánk, gyerekünk sincsen, ami az indiánok között teljes ledöbbenést vált ki. Közben megérkezünk a petroglifekhez, amik a már megszokott kőkarcolatokhoz képest igen jól néznek ki. A spirál és a Nap ezeken a sziklákon is megjelenik.

Szakértem a petroglifeket

- Tudják, ki csinálta ezeket? - érdeklődöm
- Nem. Egyszer voltak itt Panamavárosból kutatók, de nekünk nem mondtak semmit.
- Ott az aljában van egy kígyólyuk. Vigyázz vele! - veti oda a nagyobbik fiú.
- Kígyó? Miért nem zavarjátok ki onnan?
- Nem lehet. Ő a kő őrzője - nevet - Kicsit odább van egy lábnyom.
- Milyen lábnyom? 
- Egy kőben lévő lábnyom. Érdekel?

Hogyne érdekelne. Maria azt mondja, Eri nem jöhet, mert messze van és veszélyes a terep. Eri így marad, én pedig a két kis sráccal és szomszéd barátjukkal nekiindulok a domboknak. Nem kell sokat sétáljunk, negyed óra alatt odaérünk a kőhöz. A srácok gyorsan körberajzolják egy másik kővel a sziklába bemélyülő lábnyomot, hogy jobban kivehető legyen. A véletlen műve, valószínűleg nem egy ősember megkövült lábnyoma, már csak azért sem, mert mindössze négy lábujja van.

   Ez a lábnyom a véletlen műve

Visszafelé beugrunk a család házába. Iszonyú a szegénység, ilyen ócska indiánkunyhót még életemben nem láttam, pedig jártam már párban. Három ágy van benne, de azok gallyakból vannak összeeszkábálva. 

- Itt alszom én a legkisebb lányommal - mutat Maria az egyik sötét zugra - Azon a lányom a párjával és az unokámmal. Ez az ágy pedig a két fiúé. 

Az egész ház (amit ők hu névvel illetnek) nincs tíz négyzetméter, mindenki egy légtérben alszik. A hulladékfákból összetákolt falakon lógnak a ruhák, az ún. dänguduk, amiket korábban fűből készítettek, de ma már a vásznat Panamavárosban vásárolják hozzá. Maria 21 éves lánya kicsit távolságtartó, érezhetően zavarja, hogy a házban vagyunk.

Maria lánya, kezében az unokával, előtérben pedig a húga

Az ilyen helyeken szeretünk pénzt ott hagyni, ezért megkérdezzük őket, hogy nem adnának-e el nekünk valamilyen kidobásra váró dängudut vagy krát (fűből szőtt kosár). Természetesen igen. Érdekes, hogy a család lyukas krája már nem fűből, hanem szétfoszlott krumplizsákból készült. Az indiánok kénytelenek újrahasznosítani a szemetet, mert nincs sok mindenük. Mivel a földjeik magasan vannak, kevés dolog terem meg. Húst például szinte soha nem fogyasztanak, de a gyümölcsök egy részét is kénytelenek vásárolni. Ehhez pedig pénz kell. Néhány évtizede Buäbdti felett bánya nyílt, ami ellen bár tiltakoztak, legalább munkát biztosított a férfiaknak.

A férfiak ma már nem járnak népviseletben, de más hagyományokat is levetkeztek. Például felhagytak a poligámiával, ami a törzsi háborúk miatt alakult ki a guaymík körében. Még a spanyolok érkezése előtt a csatákban sok harcos halt meg, így a törzs megmaradt férfiaira rengeteg nő jutott. Ma már ez nincs így, ezért a guaymík is áttértek a monogámiára. Kivéve Maria, aki szerint minden gyermekének más az apja. 

Ahogy az emberák között, úgy köztük is kevesen keresztények. A törzsi házasságot az állam nem ismeri el, ezért hiába a nagy chichería (így hívják a ngäbék a lakodalmat és minden mulatságot), a férfi büntetlenül hagyhatja hátra feleségét és gyermekét, ha úgy gondolja. A guaymí asszonyok gyakran teljesen egyedül nevelik gyerekeiket, férfierő híjján pedig kénytelenek testvéreikre, szüleikre támaszkodni.

2000 méteres hegyek között élnek a guaymík

A Comarca Ngäbe-Buglé földjei szerencsére az indián családok kezében van, de egyre nagyobb problémát okoz számukra a túlnépesedés. 1970-ben a guaymík még alig 35 000-en voltak, mára számuk meghaladja a 150 000-et, csak Panamában (Costa Ricában 4000 ngäbét tartanak számon). Az egykor volt indián nagybirtokok felaprózódtak, így sok férfi egyszerűen elhagyta a comarcát, és Panamavárosba vagy Davidba költözött. Ennek köszönhetően a trend megfordult; ma már sokkal több nő él a hegyekben, mint férfi.

A guaymí kultúra teljesen átalakult. Bár tartják a tanyasi életmódot, legendáikról, teremtéstörténetükről már csak a könyvekből tudunk. A legfőbb istent Noncomalának nevezték, ő teremtette meg az állatokat és a növényeket. Mivel azonban az élőlények pusztították egymást, ezért létrehozta a Föld Urát, akinek egyensúlyt kellett teremtenie a viaskodók között. Hogy a Földet megműveljék, Noncomala megteremtette az a guaymíkat.

Hogy miként lett béke a Földön, arról egy igen furcsa és kegyetlen legenda, "A Nap és Hold anyja" című meséjük szól.

Élt egy nő, Evia, akinek két fia és egy papagája volt. Nem tudta, ki a fiúk apja, mert Evia szerette a mulatságot, ahol gyakran megittasodott. Mivel nem volt férfi a háznál, a család kénytelen volt nélkülözni, de Evia így sem hagyott fel a csapodár élettel. Éjszakánként a két fiatalembert anyjuk hátrahagyta, és elment a chicheríába, a srácok pedig, hogy ne fázzanak, a hamuban aludtak a parázs mellett, amitől arcuk piszkos, kormos volt. 

Egyik este a mulatságban megjelent két szép férfi. Az egyikük arany ruhát viselt és arany botot tartott a kezében, a másik ezüst ruhát és ezüst botot. Eviának mindkét férfi tetszett, ezért eléjük állt és táncolt, a férfiak azonban nem vettek róla tudomást. Evia egyik barátnője így szólt a nőhöz:

- Ne táncolj ennek a két férfinek, hiszen ezek a fiaid.

Evia nem értette a dolgot, hiszen a fiait otthon hagyta a parázs mellett. Hazament, és látta, hogy a két fiú tényleg ott alszik. Másnap és harmadnap is ellátogatott a chicheríába, de ugyanaz volt az eredmény: a két jóképű férfit hidegen hagyta Evia minden próbálkozása. A barátnői mondták, hogy megbolondult, mert a saját fiainak táncol, de ő továbbra sem értette a dolgot. 

Negyedik nap úgy döntött, menet közben meglesi a két fiút, hátha követik. Bebújt a bokorba és látta, ahogy a két kormos arcú legény elmegy mellette az ösvényen, és tart egyenesen a chicheríába. Nem ment utánuk, inkább hazatért, és várta őket a tűz mellett ülve. Közben énekelt és táncolt, mert azt nagyon szeretett, s tánc közben a lábával formákat rajzolt a földbe. Ezek a rajzok azok a karcolatok, amiket a hegyekben lehet látni a sziklákon. 

Mikor éjjel a két legény betoppant, az egyikük arany ruhát viselt és arany bot volt a kezében, a másikon ezüst ruha és ezüst bot. Sem Evia, sem a két fiú nem tudott szólni a meglepetéstől. Aztán az aranyba öltözött fiú belekezdett:

- Mi most hátramegyünk kakaót inni. Én a színeset, öcsém a fehéret issza majd. Te viszont, anyám, ne próbálj inni egyikből sem!

Guaymí kislány Buäbdtiben

Evia felháborodott, hogy miért parancsolgat neki a fia, így amíg azok lementek a folyóra fürdeni, levette a fedőt a két tál kakaóról. A tálakban azonban nem kakaó volt, hanem egy kisfiú és egy kislány, akik a köldöküknél fogva fel voltak szúrva egy-egy nyársra, s mint valami rablóhús, sültek az olajban. Egyszercsak egy olajcsepp belement Evia szemébe, aki sikoltozni kezdett. A két fiú ezt meghallván visszasietett a folyóról, s látták, anyjuk megvakult a forró olajtól. 

- Anyám! Azt mondtuk, hogy ne próbálj inni a kakaóból - mondta az egyik.

Az aranyba öltözött fiú olyan haragra gerjedt, hogy követelte, szabaduljanak meg az anyjuktól. Az ezüstbe öltözött fiú, mint mindig, most is hallgatott bátyjára, így anyjukat és imádott papagáját elzavarták keletnek. Azonban a vak Evia visszatért és könyörgött a fiainak, hogy fogadják vissza. A két fiú azonban hajthatatlan volt, és hogy az anyjuk nehogy visszatérjen, ezúttal nyugatra zavarták. Újra visszajött, így később délnek, majd északnak kergették, de Evia mindig visszatért a házba. Végén a két fiú úgy döntött, lelökik anyjukat a tátongó mélységbe. Így is tettek, azonban a papagáj visszatért, és folyton ismételgette Evia siránkozó mondatait. A fiúk nem bírták tovább, és megölték a papagájt. Innentől kezdve csend lett. A két fiú békében gazdálkodott, gondosan nevelgették a gyümölcsfákat.

Aztán egy napon, nem sokkal a szüret előtt, Evia felébredt holtából. Fel akart mászni a szakadékból, de eddigre eggyé lett a Földdel, s mozdulataival hatalmas földrengést gerjesztett. Megnyílt a föld és elnyelte a fákat. Az egész termés odalett. A két fiú tudta, mi történt, ezért úgy döntöttek, a nap 24 órájában figyelni fogják az anyjukat. Az aranyba öltözött fiú így felszállt az égre, és Nappá változott, 12 órával később pedig az öccse is utánament. Belőle lett a Hold. Azóta vigyázzák, hogy anyjuk, Evia, nehogy visszatérhessen a Földre.

Szép legenda, igaz? Ami egészen megdöbbentő, hogy Maria pont ugyanúgy nem tudja, ki a gyermekei apja, ahogy Evia sem tudta, háza mellett pedig láthatóak azok a petroglifek, amiket talán Evia karcolt bele a sziklába tánc közben. Misztikus.
  
S ha már misztérium... Mint minden indiánközösségnek, úgy a ngäbéknek is voltak sámánjaik, akiket suikáknak neveztek, azonban mára szerepük leértékelődött. Ma már mindenki gyógyszereket szed és kórházba jár, bár gyermekeiket jellemzően otthon szülik. A sámánokkal együtt a bábák is a múlté, a legtöbb guaymí asszony magában vagy a férje segítségével hozza világra a gyermekét. Ezt már  a szomszédasszonytól, Reinától tudjuk meg, aki egy kis boltot üzemeltet szemben Maria házával.

Maria kislányának portréja a petroglifek előtt

- 11 gyermekem van és nem tudom hány unokám - meséli a 38 éves nő.
- Férje van?
- Van. Fent van a hegyekben - mondja.
- Mit csinál?
- A fiaimmal yukkát és zöldséget szed.
- A srácok nem járnak iskolába?
- Már nem. 14 évesek, az apjukkal dolgoznak a földeken.

Sok indiánközösségnél jelent gondot az, hogy a fiatalok nem járnak iskolába, de mind közül kirínak a guaymík. A gyerekek kevesebb mint ötöde éri el a hatodik osztályt, az érettségit pedig szinte alig van, aki leteszi. Ez nem gond elzárt, mikrotársadalmaknál, mint a tawahkák Hondurasban vagy az arhuacók Kolumbiában, de a ngäbe-buglék az összlakosság majdnem 5%-át teszik ki, s mint már írtam, a túlnépesedés miatt földjeik felaprózódtak. Ha nem változtatnak a hozzáállásukon, akkor a guaymíkra nem vár szép jövő. 

Maradnánk hosszabb ideig, hogy jobban beleássuk magunkat az itteniek életébe, de nincs hol megaludjunk. Hiába vezet út Buäbdtibe, a turizmus nem létező fogalom az indiánok körében, pedig elnézve a környező hegyeket, lehetne itt mit csinálni. Ez is lehetne egy módja a túlélésüknek. A dzsip délután háromkor megérkezik, mi pedig búcsút intünk Mariának és családjának, ezzel együtt pedig a ngäbe-bugléknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Visszatérünk Santiagóba, hogy a ngäbe-buglé indiánok felé vegyük az irányt, de előtte még beugrunk Torióba és Santa Catalinába, két csendes-óceáni üdülőfaluba. Az egyik a panamaiak, a másik a külföldiek kedvenc nyaralóhelye, de mint ilyenek, nem igazán nyerik el a tetszésünket. 

Másfél óra alatt futunk be Santiagóba, Közép-Panama legnagyobb városába. A település csak panamai szemmel számít nagynak, hiszen alig van 50 000 lakója, annyi azonban biztos, hogy ennél csúnyább város kevés van Közép-Amerikában. 

A pályaudvartól nem messze veszünk ki egy szobát 22 dollárért, ami olyan, amilyen. A napot próbáljuk a város felfedezésével tölteni, de az igazat megvallva, nincs mit nagyon nézni rajta. Állandó a dugó, mindenki futkos és kereskedik valamivel, a házak pedig olyanok, mintha egy program véletlenszerűen generálta volna őket. Oly annyira jelentéktelen Santiago, hogy egyetlen fotót sem sikerül készítenünk róla.

Adunk még egy esélyt az Azuero-félszigetnek, s felülünk egy Torióba tartó buszra. A félsziget nyugati partja meglepően zöld a keleti, félsivatagos pusztaság után, de azért semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már százszor utazásunk során. 

Másfél óra alatt érkezünk meg a helyiek elmondása szerint utolsó, még említésre méltó településre. Innen húsz kilométerre ugyan van egy Arena nevű tanyabokor, de oda csak a marhatartók járnak, tudjuk meg a Torio közepén éttermet üzemeltető fickótól, akinél sikerül két méregdrága halat magunkba tolnunk ebéd gyanánt.

Torio partvidéke teljesen elhagyatott

A távolban viharfelhők gyülekeznek, de ez nem hátráltat minket abban, hohy lekocogjunk a partra, és körbenézzünk egy picit. Torióban jó, ha kétszáz ember él, a legtöbb ház nyaraló vagy vendégház, amik jellemzően csak ünnepekkor telítődnek meg. Egy átlagos hétköznapon nem történik Torióban semmi, így az is élményszámba megy, ahogy látjuk, egy apuka két kisgyerekével kifut a tengerre halászni.

Halászni indul a család

Gyorsan elunjuk a mászkálást a kihalt faluban, így visszasétálunk a főúthoz, és - busz nem lévén - stoppolni kezdünk. Egy furgon vesz fel minket, ami a szomszédos Malenába tart, alig pár kilométerre ide. Szerencsére csak negyed órát kell együtt töltsünk a platón a rázkódástól kimúlt tyúkok között.

Malena még Toriónál is csendesebb, egy valamiről azonban híres: minden fája tele van iguánákkal.

- Nincs sok látnivaló errefelé - meséli a boltos, ahová azért menekülünk be, mert ömleni kezd az eső - Kivéve az iguánákat. Nem bántjuk őket, hogy legalább ennyi érdekessége legyen a falunak.

     A jófejeket egyáltalán nem zavarja, hogy esik

Ülünk a tornácon és várjuk, hogy elálljon az eső, közben nézzük a fa tetején ázó gyíkokat, amiket mintha egyáltalán nem érdekelne, hogy esik-e vagy sem. Befut egy busz, így felpattanunk rá, és visszaevickélünk Santiagóba. Újabb elvesztegetett nap az életünkből. Az Azuero-félszigetet ahogy van, el kell felejteni!

No, de majd Santa Catalina! Minden hátizsákos szuperlatívuszokban beszél a faluról, akkor csak tudhat valamit. Elsőként Sonába buszozunk, majd ott átszállunk a tengerparti faluba tartó csotrogányra. Az út nem jó, de legalább hosszú. Minden tanyánál megállunk, az alig 40 kilométeres utat több mnt két óra alatt tesszük meg.

Santa Catalina pont akkora, mint volt Torio, csak itt nagy a nyüzsi. Mindenhol strandpapucsos, bermudás fehérek szaladgálnak, egy igazi gringófészek. Sajnos az árak is hozzájuk idomultak, így ismét szerencsétlenkedünk egy sort, mire sikerül szállást találnunk. Egy matrac méretű bungalót veszünk ki 20 dollárért. Halál egyszerű az egész, mégis zseniális. Azon jár az eszem, hogy vajon Magyarországon adnának-e engedélyt egy ilyesfajta szálláshelynek? 

   20 dollárért ezt a bungalót kaptuk

A szállón rajtunk kívül nincs senki, csak egy spanyol srác, Jonatán, és egy perui srác, aki a klasszikus utazómintát követve minden szállásért cserébe takarít. Santa Catalina tényleg nem nagy. A bejövő útról egyetlen mellékutca ágazik le, ami egy surf camphez vezet, és ennyi. A hostelek és vendégházak elszórtan állnak, nincs a településnek falu formája.

A part szép, de semmi extra. Sem Bocashoz, sem San Blashoz, de még Playa Muertóhoz sem hasonlítható, viszont van egy bája a parton ücsörgő turistákkal. Nincsenek nagy hullámok, mert a parttól nem messze szigetek sorakoznak, a hullámos partszakasz innen pár kilométerre van, ahová másnap sétálunk át.

Méghogy egy keselyű nem lehet szép?!

Az út kiégett legelőkön át vezet, aminek egyhangúságát csak néhány vendégház töri meg. Az egyik sziklán egy gigantikus magánvilla terpeszkedik. Nem értem, hogyha valakinek van több millió dollárja, miért ide épít magának ekkora palotát? Vagy negyven percet sétálunk, mire kiérünk a surf camphez. Érdekes módon itt nem külföldiek, hanem inkább panamaiak szörföznek. Furcsán is néznek ránk, hogy mit keresünk itt.

Panamaiak a strandon

Apály van, így jobb híján az ilyenkor előbújó rákokat fotózzuk. Nem kicsik a rákok, vigyázni kell, hogy az ember hova lép, mert egy rossz mozdulat, és megszabadítanak az egyik lábujjadtól. 

Veszélyes jószágok

Santa Catalinába nem csak szörfözni és bulizni vágyó fiatalok látogatnak el, hanem azon turisták is, akik Isla Coibára tartanak. Panama legnagyobb szigete teljes egészében nemzeti park, ahol a szárazföldi és a tengeri élővilág csodásan megvan egymás mellett. A sziget legnagyobb gondja, hogy az odajutás nem olcsó. Az oda-vissza útra 50 dollár a menetdíj, ami a legtöbb hátizsákosnak megfizethetetlen, pláne úgy, hogy a belépő a szigetre tovább 20 dollár. Mivel hétköznap van, csak pár ember lézeng a parton, így az egyetlen opció a privát csónak lenne, amit legolcsóbban 400 dollárért találunk. Ennyiért egy héten át négy csillagos szállodában vakarózunk Bocason. Kiagyjuk, majd legközelebb.

Santa Catalina strandja apálykor

Végigjártuk az ország csendes-óceáni partvidéként Dariéntől Nyugat-Panamáig. Bár Isla Coiba kimaradt, de megkockáztatom, hogy a legszebb és legérdekesebb Playa Muerto volt. Elég a strandokból, gyerünk be a ngäbe-buglék közé!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az Azuero-félszigeten eltöltött majd egy hét után jó lenne valami szépet is látni. A hegyek felé vesszük az irányt, így kötünk ki Santa Fében. Két szép napot töltünk el a környéken, ami erősen ajánlott mindenkinek, aki Panamába látogat.

Mivel tegnap este a buszos dupla árat akart felszámolni a csomgjaink miatt Santiagóig, ezért nem is vesződünk azzal, hogy visszasétáljunk Ocú termináljáig, egyszerűen csak kiállunk stoppolni az út szélére. Szinte az első furgon megáll, ráadásul Santiagóba megy, úgyhogy délelőtt 10-kor már a koszos nagyváros utcáit rójuk. Nem akarunk itt éjszakázni, így a pályaudvar felé tendálunk, ahol felpattanunk egy Santa Fébe tartó buszra.

Az út pont olyan, mint El Valle felé volt; kezdetben kiégett, majd zöldellő hegyek között kanyargunk, amiket itt-ott ranchek tesznek színesebbé. Santa Fé is sokban hasonlít El Valléra, csak annál valamivel kisebb és kevésbé turistás. 

Nyilván a focipálya volt előbb

Megint szálláskereséssel megy el az idő, mert ahogy mindenhol Panamában, így itt sincs semmi 40 dollár alatt. Az egyik hotelnél megadják nekünk Doña Cecy számát, aki állítólag ad ki szobát külföldieknek. Felhívjuk, de nem is egyszerűen szobát, egy egész házat kapunk napi 12 dollárért. Ekkor még nem értjük, miért ilyen olcsó a lak.

   12 dollárért kaptuk meg az egész házat

Sok időt elpepecseltünk, így egy kissé késve indulunk neki a Santa Fé jelképének számító Cerro Tuténak. Iszonyú a hőség, így lassan haladunk, végül száz méterrel az amúgy nem túl magas csúcs előtt visszafordulunk, mert nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen. Így sem bánjuk a túrát, mert a táj szép, ráadásul minden zöld, ami egészen felemelő érzés az Azuero-félsziget után. 

Santa Fé körül ilyen a táj

Santa Fét nagyon korán, 1560 körül alapította meg Francisco Vázquez, azzal a reménnyel, hogy a környező erdők mélyén rálel El Dorádóra. Mivel évek múltán sem talált semmit, így a települést magára hagyták a spanyolok, ami ezután 400 évre álomba merült. 1971-ig út sem vezetett Santa Fébe, így hát nem véletlen, hogy ma sincs több mint 3000 lakója, ami egyébként nem akkora gond.

Santa Fében nincsenek éttermek, hangulatos bárok, mint voltak El Valléban, ezért turista is kevés van. Az a néhány, számunkra méregdrága boutique hotel, ami a falu határában áll, pont elég arra, hogy a panamai nagyvárosi közép- és felsőréteget kiszolgálja.

     A házunk körül mindenfelé ilyen békák mászkáltak

Szerencsére van konyhánk, így tudunk kaját készíteni magunknak. A házikó amúgy roppant egyszerű, még deszka sincs a WC-n, de az ilyen modern hívságok jellemzően már fel sem tűnnek nekünk. Az azonban igen, hogy este a nappaliban álló kanapéből ezerszám másznak elő a szárnyashangyák, beborítva a falakat, bútorokat, ágyakat. Két órán át csapkodom őket a bakancsommal, az irtás után úgy néz ki a ház, mint Hiroshima az atombomba ledobása után. Lemészárolni egy egész hanygabolyt komoly meló, így dög fáradtan esek be az ágyba. 

Épp sikerül elszenderednem, mikor iszonyú csípést érzek az alkaromon. Egy tíz centis ezerlábú akaszkodott belém, csáprágója akkora, mint egy darázsé. A következő másfél órában csak fekszem mozdulatlanul, úgy elzsibbadt az oldalam. Most már minden világos; ezért 12 dollár ez a ház.

Nem mondanám, hogy jól aludtunk, de ez nem tántorít el minket azon tervünktől, hogy felüljünk egy buszra, ami a Santa Fé Nemzeti Park szívében fekvő Guabal falujába visz. Az út lenyűgöző. Mivel nagyon kevés ember lakja Veraguas ezen részét, ameddig a szemünk ellát, végtelen esőerdők húzódnak. 

Isten hozott Guabalban!

Guabal egy alig kétszáz fős, félig rancherók, félig ngäbe-buglék által lakott tanyabokor, ahová csak azért érkeznek az emberek, hogy megkezdjék egy napig tartó sétájukat a Karib-tenger partján fekvő Calovéborába. Az interneten meseszép képeket láttunk az ottani partokról, de az igazat megvallva, most valahogy nem hiányzik egy oda-vissza 30 kilométeres séta néhány fehér homokos öbölért.

   Az út, ami Guabalba visz

Gyalog indulunk vissza Santa Fébe, lévén a táj tényleg lélegzetelállító. Alig 30 perc gyaloglás után egy ezer éves fatáblán azt látjuk írva, hogy Cascada La Golondrina. Mi bajunk lehet? Egy erdei ösvényen kapaszkodunk felfelé, mikor néhány indián viskóba botlunk. Az egyik házból egy velünk egykorú ngäbe-buglé fickó lép ki. Felajánlja, hogy elkísér minket a vízeséshez, ha adunk neki egy kis borravalót. Belemegyünk, így legalább megtudunk ezt-azt a Panama ezen részén élő indiánok életéről.

 Ház El Bongo faluban

Azt meséli, hogy a ngäbe és buglé két külön népcsoport, s bár nagyon hasonlóak a hagyományaik, egymás nyelvét - a ngäberét és a buglérét - nem igazán értik. El Bongo (az a néhány viskó, ahonnan indultunk) buglé falu, s mint ilyen, már nem igazán őrzi a hagyományokat. Azt mondja, ha szeretnénk jobban megismerkedni a ngäbékkel, akkor menjünk el Buäbdtibe, hiszen az a település az indiánok fővárosa. 

Buglé kislány El Bongóban

Eközben megérkezünk a vízeséshez, ami egészen pofás. Arra mindenképpen méltó lenne, hogy az útikönyvek írjanak róla, de ez nincs így. Fotózkodunk egy sort, majd visszatérvén El Bongóba adunk barátunknak öt dollárt, aki hihetetlenül hálás a borravalóért, lévén a falujukban a pénz nem igazán létezik.

   Eri pózol a Cascada La Golondrina előtt

Sétálunk egy darabon az út mentén, de azért csak hamar elunjuk az erdő látványát. Egy újabb, az útról is jól látható vízesésnél, a Cascada Llanitónál pihenünk egyet, majd leintünk egy gázpalackokat szállító furgont, amivel felvitetjük magunkat az Alto de Piedrához, abba a hágóba, ahonnan már belátni Santa Fé völgyét. Az útikönyvek szerint itt is van egy vízesés, de egy óra rancheken keresztül vezető kutyagolás után sem bukkanunk rá, csak egy nagy betonteknőre, ami állítólag a környező házak vízellátásáért felel. Összefutunk egy öreg úrral az erdőben, akinek minden nap az a feladata, hogy leellenőrizze, nem dugult-e el a cső és tiszta-e a víz a tározóban. Azt mondja, semmiféle vízesésről nem tud a környéken, pedig itt él 70 éve. Nyilván rosszabbul tudja, mint az útikönyvek.

  Na, itt ugyan egy fia vízesés nincsen, de a táj legalább szép

Visszasétálunk a faluba, ahol még vár ránk egy éjszaka a bogaras házban. Santa Fé, de főleg Guabal környéke elnyerte a tetszésünket, megkockáztatom, kellemesebb a vidék, mint El Valle környékén volt. Ráadásul kaptunk egy tippet: Buäbdti. De vajon miért nem találunk ezen a néven semmit az interneten?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!