MIRADOR - "Kilátó a világra"

Amikor két héttel ezelőtt életemben először jártam a Dél-Amerika legnagyobb tavaként számon tartott Titicaca-tónál, ahol többek között Amantani szigetének hagyományőrző népével ismerkedtünk meg, már akkor tudtam, hogy a többi szigetet is látni akarom. Így történhetett meg, hogy az Andokban tett kiruccanásaink után hamarosan ismét egy autentikusnak cseppet sem nevezhető hajón találtuk magunkat, amely Puno városából ezúttal Taquile szigetére tartott.

A kora reggeli órákban szállunk hajóra a hűvös tóparti városka vacogó turistáktól zsongó kikötőjében. A mi hajónk meglehetősen kis létszámmal indul útnak, aminek oka az első fél órában válik világossá. Olyan lassan haladunk, mint egy vemhes teknősbéka. Az utánunk fél órával startoló csónakoknak is bottal üthetjük a nyomát, de ahelyett, hogy emiatt dühbe gurulnék, igyekszem belefeledkezni az egyébként nem túl izgalmas tájba. Az úszó szigetekhez érve aztán jön a múltkori színelőadás, amit még két órás hánykolódás követ a barátságos méretű hullámok hátán.

Nyalókázó taquilei kisfiú

Kikötünk. Mivel Taquile szigetén a partvonal és a belső területek között meglehetősen nagy a szintkülönbség, a kikötőbe érkező látogatókra kénytelen kelletlen legkevesebb 20 perces meredek hegymenet vár. Az ösvényen csupán néhány helyi asszonyság kémleli kíváncsian az idegeneket, jóllehet nem aggodalomból teszik, hanem potenciális szállásvendégekre vadászva. Egy szigorú arcú, fiatalos asszonyság torpan meg mellettünk.

- Buenos días! Szállást keresnek a szigeten?
- Igen, szeretnénk maradni egy éjszakát – feleljük.
- Az én házamban megalhatnak.

Miután sikerül megegyeznünk az árban, követjük. Végigkanyargunk a házhoz vezető sziklákkal és kövekkel kirakott meredek ösvényen itt-ott kisebb birkacsordákat kerülgetve. Az egész apró vályogházakkal, cserjékkel borított szigetet fantasztikus friss muñaillat lengi be. A vendéglátó család szegényes háza a szigetet képező domb tetején egy belső udvar köré épült. Öt külön bejáratú helyiséget foglal magába és egy nyílt tűzön főzős konyha kivételével az összes helyiség hálószoba funkcióját tölti be. Egyben a család húzza meg magát, a többi pedig kiválóan alkalmas turisták fogadására. Nem elfelejtendő, Taquile szigetén is a turizmus biztosítja a legnagyobb bevételt a helyiek számára, annak ellenére, hogy a legtöbben csak Amantaníról visszafelé ugranak ide be néhány órára.

Készül a film

Egy apró ablakkal ellátott kicsiny, de hangulatos helyiséget bocsátanak a rendelkezésünkre egy rozoga ággyal és egy girbegörbe lábú faasztalkával. A döngölt padlót szalma borítja, amely kiváló szigetelő, jóllehet, ettől a helyiség hálószoba helyett inkább egy nyúlól hangulatát idézi. Nagy a szegénység, de a család olyan szeretettel és lelkesedéssel vesz körül bennünket, hogy a fürdőszoba és az angol WC hiánya okozta kellemetlenség már-már teljesen feledésbe merül.

Taquilére tett látogatásunk időzítésével óriási mázlink van. A sziget sziklákkal szegélyezett ösvényén bármerre tekint az ember - merthogy a domb tetejéről szinte mindent belát, - mindenütt népviseletes rögtönzött zenekarok csapnak dáridót, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Felszerelkezünk kamerával és fényképezőgéppel, majd az egyik mulató menet nyomába szegődünk.

A harminc-negyven szigorúan népviseletbe öltözött taquilei egy domb tetején üt tábort. A férfiakon fekete nadrág, vakítóan fehér ing, azon felül fekete mellény van, fejüket pedig pompomos piros mintás vagy fehér sapka borítja. Derekukon széles öv, rengeteg motívummal. Az asszonyok Amantanihoz hasonlóan színes térd alatti szoknyát viselnek, alatta barna bokában végződő harisnyával és fölül pedig többnyire egyszínű piros bő blúzzal, fejükön fekete kendővel. Mezítláb járnak vagy saruban, ami az éjszakai talaj menti fagyok esetén nem lehet olyan kellemes.

A zenészek húzzák a nótát, a többiek a földre óriási nejlonzsákokat terítenek, majd ezekre tömérdek főtt burgonyát és csicsókát szórnak. Egy törzsfőnök kinézetű nagyon színes sapkát viselő férfi egy jókora bottal a földet szúrkodja. Kétségkívül egy áldozati szertatásba csöppentünk bele.

A San Isidro Macchun mindenki tanácstalanra issza magát

Lehet, hogy csak a nagy mennyiségű elfogyasztott alkohol teszi, de mindenki mosolyog, mint a tejbetök. Nagyon barátságosak velünk, az ünneplő seregbe nem illő két fehér turistát hamarosan mindenki a szívébe fogadja.

- Mit történik itt? – kíváncsiskodunk a legjózanabbnak tűnő álarcos férfinél.
- Már 48 órája tart a mulatság, ez a San Isidro Macchu.
- Az pontosan mit jelent?
- Azt jelenti, hogy az időjárás már éppen megfelelő a magok elvetésére. Ezért meg kell nyernünk a Földanya, Pachamama támogatását, hogy segítsen meg bennünket bőséges terméssel.
- És hogyan fogjuk megnyerni őt?
- Csicsókát, burgonyát és kukoricát hoztunk neki ajándékba – válaszolja, miközben jókorát harap az egyik főtt krumpliba.
- Az ő ajándékát az emberek is fogyaszthatják?
- Persze. Együtt vendégeskedünk. Eszünk-iszunk, táncolunk – azzal a kezembe nyom egy édes csicsókát.
- És a bot mi célt szolgál? – mutatok a hadonászó színes ruhába öltözött alakra, aki nem csupán népviseletet, hanem néhány társa kíséretében ijesztő álarcot is visel.
- A szertartás közben bottal szúrkodjuk a földet. Így Pachamama azt hiszi, hogy már vetünk és megáldja azt.

Tíz perc sem telik bele és az egész áldozó tömeg a földön fetrengve lakmározik jóízűen és vidáman. Alkohol fogyasztására csak ünnepek alkalmával van lehetőség Taquile szigetén, és úgy látszik ilyenkor meg is adják a módját és tisztességesen felöntenek a garatra. Feltűnik, hogy a különös társaság egyik férfi tagja női ruhát visel.

Férfiak azért húznak női ruhát, hogy nőkkel is rophassák. Persze a végén annyira leisszák magukat, hogy marad a férfitársaság.

- Miért viseled azt a ruhát, amit az asszonyaitok hordanak?
- Hát mert szeretek az asszonyokkal táncolni. Így olyan mintha én is az lennék és megtehetem.

Tudvalévő a nemek külön választása az áldozati szertartások és más ceremóniák esetén igen szigorú dolog, férfi és nő nem táncolhat együtt. Bár felteszem, ez csak az elfogyasztott alkoholmennyiség kérdése.

A sziget másik végéből szintén muzsikaszó hallatszik. Visszaballagunk a szállásadó családhoz és a családfőt, Fernandót faggatjuk.

- Mi ez a zenebona a sziget túloldalán?
- Áh, lakodalom van a szigeten. Az esküvő utáni lagzi egy egész hétig tart – válaszolja.

(Hozzátenném, hogy ezt itt annyira komolyan gondolják, hogy egész éjjel egy percet sem lehetett aludni a muzsikától. Nem is értem, hogy bírják egy hétig egyfolytában.)

Az ifjú pár a jellegzetes fehér kalapban

- Fernando, hogy zajlik itt egy házasságkötés?
- Taquilei férfi csak olyan asszonyt vehet el, aki ismeri a szövésmintákat, hogy ruháit el tudja készíteni. És mivel ezek a szövésminták meglehetősen egyediek, az asszony jó eséllyel szintén a szigetről származik.
- Mit jelentenek a különböző színű sapkák és pomponok?
- Ma már nincs túl nagy jelentőségük. De eredetileg a nőtlen férfiakat illeti a fehér, a nős férfiakat pedig a piros sapka. Az ifjú házasokon pedig fehér kalap van. A pomponok színe a családi állapotra utal mind a nők szoknyáján, mind a férfiak sapkáján vagy övén. Ha valaki házas, azé szolídabb.
- A fiatalok szabadon választhatnak párt magunknak?
- Ma már igen. Az egyetlen szabály a szövésminta ismerete a nő részéről.
- És mi van a lányok szüzességének kérdésével?
- Most már a legtöbb pár évekig él együtt, mielőtt egybekelne, tehát bizonyára van közöttük szexuális kapcsolat. Ezt az emberek elfogadják. Az esküvő igen sok anyagi ráfordítással jár. A házasulandóknak közösen házat kell építeni. Az alkalomra pedig birkákat, csirkéket kell leölni, sok italt vásárolni. A pénzt előteremteni pedig hosszú idő.

Nagyon izgatottan sétálunk át a lakodalmas házhoz, amelyhez kanyargós meredek ösvény vezet fel. Kicsit nehezemre esik folyton felfelé menni. Bár a helyiek megszokták az ilyesmit, néha azért nekik is meggyűlik a szintkülönbséggel a bajuk.

A legjellemzőbb tánc a bikatánc. A férfi öklelni készülő bikaként toporzékol a nő mellett, majd pörgeti mindenféle szabály nélkül. Nyilvánvaló, hogy a tánclépéseket is részegen találták ki.

Egy csoport fiatal beszélget a kapu előtt s az egyik, már nem szomjas fickó hátrafelé lebucskázik a bokrokkal borított domboldalon, máris biztosítva ezzel a násznép számára a vidám hangulatot. Ma van a lagzi első napja, ezért az itteni szabályok szerint az ifjú pár nem hagyhatja el a házat és nem fogyaszthat alkoholt. Nem úgy, mint a násznép. Az egész udvar tántorgó, önmagát tanácstalanra ivott alakokkal van tele, körülöttük sertepertélő apró, színes ruhába öltöztetett csemetékkel. Az örömapák föl-alá szaladgálva osztogatják a poharakat, ami nem személyenként jár, hanem a társaság gondosan körbeadja.

A hét napig tartó dínom-dánom alatt a zajos esküvői házhoz alkalmanként minden vendég többször is betér. Hordják az ajándékokat, többnyire ételt, italt és élő állatot. A vőlegény gallérján többszáz sol papírpénz fityeg egy csipesszel odaerősítve. Az udvaron igen nagy a káosz, és ami a muzsikusokat illeti, a zenében sem több a harmónia. Az egész azt a benyomást kelti, mintha minden zenész csak úgy véletlenül rábukkant volna egy rosszul hangolt ütött-kopott gitárra és találomra elkezdte volna pengetni azt.

Egy enyhén illuminált arc

Alig pár perccel azután, hogy a táncparkettként szolgáló udvarra érkezünk, a mulatozó vendégek máris táncra invitálnak. Endre a színes sapkájával törzsfőnök szerepéről árulkodó öreggel ropja, aki jókedvében olyan lelkesen énekel krumplival a szájában, hogy jó néhányszor szakállán köpi szegény táncpartnerét. Nekem egy enyhén illuminált, de felettébb kedves sráccal van szerencsém bikatáncot járni, aki miközben jobbra-balra forgat, úgy mozog, mint egy öklelni készülő bika.

A ház egyik udvarról nyíló helyiségét az előrelátó pár átmenetileg elfekvővé alakította át. Betekintünk. Orrunkat bántóan savanyú szag csapja meg. Az egyik sarokban egy tucat részeg fekszik egymás hegyén-hátán és tátott szájjal húzza a lóbőrt. A másik sarokban a vendégek körben ülnek, rosszabb esetben a földről, jobb esetben egymás tenyeréből sült birkahúst eszegetnek, földes burgonyával, babbal (errefelé awasnak hívják) és csicsókával. Barátságuk jeléül megkínálnak, így van szerencsénk egy kis kóstolóhoz.

Amíg a pihenőszoba egyik sarkában az örömapák és a násznagyok lakmároznak, addig a másik sarokban a megfáradt násznép kergeti az álommanót.

Kóstolni azonban nem csak ételt lehet, italt is. Újra az udvarra lépve egy négy fős vigyorogva tántorgó fiúcsapat gyűlik körénk és Endre kezébe egy sörösüveget nyomnak. Endre illedelmesen megissza az utolsó kortyot, mire közlik velünk a játékszabályt:

- Aki kiürítette, az töltse is tele!

Így hívatják meg magukat mindenkivel egy 10 solos sörre. Endre jót mosolyog, s már veszi is meg az újabb üveg sört. 

Lerázva magunkról a mókás társaságot a ház mellett kijelölt rétre érünk, ami jelenleg konyhaként funkcionál. Egy tucat ünneplőbe öltözött asszonyság néhány kondérban készíti a főfogást. A környéken orrfacsaró bűz terjeng, vélhetően a leölt állatok miatt. Vesszük a bátorságot és belenézünk egy kondérba. Bár ne tennénk! A fazékból egy fekete lében úszkáló riadt birkafej néz velünk farkasszemet. Már nem is bánom, hogy vacsorára nem vagyunk hivatalosak.

Semmilyen lakodalomból nem hiányozhat az esküvői menü. Taquilén ez speciel a birkafej.

Elbúcsúzunk az ifjú pártól és a násznéptől, aztán visszaballagunk vendéglátóinkhoz. Bár végigkóstoltuk az összes krumplit, csicsókát és birkahúst a San Isidro Macchun és a lakodalomban, jól esik lefekvés előtt a nagy hidegben a már Amantanin is megszokott quinualeves. Beszélgetünk Taquile jövőjéről, s megtudjuk, a sziget ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Amantani. Nincs elég föld, s így a megélhetés reményében a fiatalok egy része a városokba költözik. Fernando és Enez éppen emiatt csak két gyereket vállalt, de az ő jövőjükért is aggódnak. Azt mondják, sok család perlekedik a nagyobb birtokért, s ez megmérgezi a kapcsolatot taquilei és taquilei között.

Perui utazásunk eddigi legnagyobb élménye volt az a másfél nap, amit Taquile szigetén töltöttünk. Amantanival szemben itt nem alszanak meg a turisták, így leszámítva azt a két órát, amíg a gringó horda a szigeten tartózkodik, Taquile a nyugalom és béke földje. A hagyományok bár már nem olyanok, mint régen, de amennyire lehet, próbálják őrizni azokat. Reméljük így marad sokáig.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra.

Bár ostobaságnak tűnik, ismét a Titicaca-tó felé vesszük az irányt. Tesszük ezt azért, mert nethez jutva az ember sok olyan dologra talál rá, amit bűn lenne kihagyni. Tipón vagy Raqchi romvárosát jóval kevesebben látogatják, mint Pisacot vagy Ollantaytambót, pedig legalább olyan varázslatosak. Nem beszélve Kallasayáról, Lampáról vagy Amaru Mururól, a túlvilág kapujáról. Így hát irány vissza a Titicaca-tó és Dél-Peru kevésbé ismert inka romjai.

Hat éve tök véletlenül leltem rá a térképen Tipón romvárosára. Akkortájt még nem szerepelt a helyi irodák programjában, most azonban egyre többen hirdetik azt. Ez nem jelenti azt, hogy tömve lenne turistával, mivel annyi sok szépség lakozik Cuzco környékén, hogy mindenre, így pl. Tipónra, nem marad a külföldieknek ideje. Nekem egyik kedvenc romvárosom és Erinek is szerettem volna megmutatni.

Mi ez kérem, ha nem fallosz?

Reggel felpattanunk az Urcos felé tartó buszra. Hét órakor Cuzcóban is ugyanolyan tömeg van, mint odahaza a 6-os villamoson, de mázlink van, pár megálló után ülőhelyhez jutunk. Valószínűleg csak ennek köszönhetjük, hogy a buszon portyázó tolvajbanda nem minket szemel ki célpontjának, hanem a mellettünk ácsorgó urat. Persze nem lehet minden tolvaj vérprofi, így sikerül az egyikük kezére csapni, aki naná, hogy tiltakozik - az idős cuzcói tárcája nyilván magától pottyant a földre. A kaller megelőzve a lincselést letaszigálja a tolvajt a buszról, így gyorsan helyre áll a rend.

Tipón faluja kb. 40 percre van Cuzcótól, de a reggeli csúcsban sikerül másfél órán át pöfögnünk az úton. Végül megérkezünk Peru tengerimalac központjába. A főút szélén már kora reggel mindenhol sült malacokat árulnak, az ember azt gondolná, hogy itt majd olcsón jut hozzá egy adaghoz. Egy fenét! Egy nyársra húzott jószág 40 solba, azaz 3300 Ft-ba kerül. Ennyiért valószínűleg Budapesten is eszem tengerimalacot, úgyhogy a kulináris élmény egyelőre várat magára.

Eri és az izgatóan elheveredő Pachamama

A romváros fenn van a hegyoldalban, a főút szélén rostokoló taxisok pedig a cuzcói lehúzós mintát követve egy tengerimalac áráért szeretnének minket felfuvarozni. Úgy döntünk, megpróbáljuk gyalogosan elérni a romokat. Fél órányi napon baktatás után besokallunk és leintünk egy éppen lefelé jövő taxit. Jófej a srác, látszik, hogy nem Cuzcóból idetévedt cápa. 5 solt fizetünk a menetért.

Ha Tipónról olvastál már valaha, valószínűleg olyan infókhoz jutottál, hogy fontos mezőgazdasági központ volt. A teraszok biztosan e célt szolgálták, csak azt nem értem, hogy ezek a jó régészek soha nem néztek még fel a hegyekbe? Azt ugye már írtuk, hogy az inkák mindig olyan helyen építkeztek, ahol a sziklák valami általuk szentnek tartott formát öltenek. Na már most, ha a Tipón fölé magasodó hegyre nézek, akkor egy meztelen női felsőtest jelenik meg olyan tökéletes valóságában, hogy azt 20 éve Cindy Crawford is megirigyelte volna. Továbbá, ha az ember veszi a fáradtságot és felkapaszkodik az amúgy elég jellegtelen palotához, onnan azonnal látszik, hogy a teraszokat egy fallosz formájára építették. Ha Tipón nem termékenységi központ volt (ami persze nem zárja ki, hogy mezőgazdálkodtak is itt), akkor megeszem a kalapomat.

Rumicolca, vagyis Cuzco kapuja

Másnap elindulunk vissza a Titicaca-tó irányába. Hogy elkerüljük a reggeli dugót és fáradtságot, megszavazunk egy késő délelőtti indulást. Első megállónk a Cuzcótól kb. 50 kilométerre fekvő wari romváros, Pikillacta. Mivel a warik nem szerettek annyira követ faragni, mint az inkák, így városuk sem olyan látványos. Sőt, a kerengőn túl az égvilágon nincs itt semmi látnivaló, csak kilométer hosszan alapig beomlott házmaradványok. Nem baj, megnéztük és nem lettünk tőle kevesebbek.

Pikillactától úgy 500 méterre áll Rumicolca, vagyis Cuzco kapuja. Egy magas fal két nagy kapuval, amit a legtöbb turista csak a busz ablakából fotóz le. Itt sem dobunk hátast a látványtól, viszont attól a német sráctól igen, aki biciklivel érkezik a romokhoz. Azt mondja Punóból jön, 4 napja indult. Puno ide közel 400 km, ráadásul menet közben volt egy 4321 méteres hágó, a La Raya. Nem tűnik kipihentnek a srác.

Raqchi Virakocha temploma biztos nézett ki jobban is

Az inka kaputól pár kilométerre található Andahuaylillas kimondhatatlan nevű faluja. Itt is jártam korábban, de akkor nem akartak lehúzni a templomban 10 solra, így tartva magunkat a fogadalomhoz, hogy templomért nem fizetünk, kihagyjuk. A falu azonban így is érdekes, a főtere például nagyon tetszetős. A Chiss vendégházban szállunk meg 25 solért. Végre egy hely, ahol nem akarnak rajtunk pofátlan módon meggazdagodni. A szálló háziura amúgy az egyik legkedvesebb vendéglátó, akivel ezidáig Peruban találkoztunk.

- Nem emlékszem, hogy lett volna magyar vendégem korábban.
- Mi lennénk az elsők?
- Szerintem igen, s minden első vendégnek, így nektek is jár az ingyen kakaó.

Az öreg nekiáll kakaót főzni én meg cserébe meghívom egy sörre, így igen gyorsan jóba leszünk. Másnap korán kelünk, mert hosszú az út Punóig, de már 6 órakor fantasztikus illatok áradnak ki a konyhából. Az öreg meglátva minket azonnal reggelivel kínál, méghozzá egy jófajta adobóval, ami ecetes hagymafőzelék malachússal. Olyan, mint a lucskoskáposzta, amit amúgy utálok, de másfél hónap perui konyhán vegetálás után azt kell mondjam, a lucskoskáposzta és az adobo jó. 25 solba (kb. 2200 Ft) belefért kettőnknek egy-egy welcome drink és egy ötcsillagos reggeli.

A romok helyett mindenki Erit fotózta... még én is

Következő megállónk a két órányira fekvő Raqchi romvárosa. Balfék módjára sikerül pont akkor érkeznünk, mikor a cuzcói turistacsapatoknak. Hatalmas buszokból ömlik be a sok nép Virakocha templomához, ami egykoron igen látványos lehetett, ma azonban csupán egy falrészlet. A romok között keringve egyszer csak elhagyom Erit. Pár perc múlva rátalálok egy perui egyetemi csapat fiútagjainak gyűrűjében, akik egyesével szeretnének Shakirával fotózkodni. Hiába mondom Erinek, hogy kérjen fotónként egy solt, nincs üzleti érzéke.

Jellegzetes arc a raqchi piacról

Raqchiból egy rozoga kisbusszal jutunk el a féltávnál fekvő Sicuani városába. A perui városok többsége alapból ronda, az Altiplano települései még rondábbak, de Sicuani egyenesen ocsmány. Az emberek sem kivátképp kedvesek, Pucara falujáig, ami két órányira fekszik innen, a kisbusz sofőrje fejenként 20 solért akar minket elfuvarozni. Nézünk egy nagyot, majd levetetjük vele a zsákjainkat a kisbusz tetejéről, amit botor módon felrakattunk azelőtt, hogy kifaggattuk volna a menetdíjról. A pályaudvaron kötünk ki, ahol teljesen normálisan csak 8 solt követelnek rajtunk.

Pucara faluja arról nevezetes, hogy itt gyártják a Peruban mindenhol látható agyagteheneket. A falu főterén egy szerencsét és áldást hozó óriásmarha áll, jelezvén, itt valóban minden az ökrökről szól. Azokról a turistákról beszélek, akik befizetnek 70 dollárt azért, hogy Punóból vagy Cuzcóból idehozzák őket, hogy maguk gyártsák le saját teheneiket, amiket jó pénzért utána megvehetnek. A turistacsapdából menekülve inkább felkaptatunk a hegyoldalba, ahol egy újabb rom, Kalasaya teraszai láthatók. Annyi teraszt láttunk már az elmúlt napokban, hogy ha egyszer hazamegyek, édesanyám erkélyén tutira krumplit fogok ültetni.

Az Altiplano vihar előtt

Pucarában sem a romok, sem az agyagozás nem fogott meg, viszont a helyi múzeumban olyan sztéléket látunk, amik alteregói a kolumbiai San Agustínban látott szobroknak. Ezúttal sem értem, hogy a régészek hová tették a szemüket, vak, aki nem látja a hasonlóságot.

Sötétedik, mégis úgy döntünk, hogy irány Puno. Este 9 körül futunk be, ami azt jelenti, hogy 5 foknál nincs melegebb, így nem baktatunk fel a szokott punói szállásunkra, hanem a belvárosban nézünk valami olcsó helyet. Két sarokra a főtértől lelünk rá egy perui szemmel is csúnya zebracsíkos épületre. Gondolván, ide úgysem téved be turista, mert annyira ronda, bepróbálkozunk. 30 solért olyan luxuslakosztályt kapunk, hogy a fülünk ketté áll tőle. A víz forró, a wifi vágtázik, síkképernyős TV 100 csatornával és ami a legjobb, a szálló szigetelt. Én még a perui Andokban sehol nem flangáltam rövid gatyában az éjszaka derekán, de itt igen.

Pucara templomát is védik az agyagtehenek. Lehet villámhárító is van rajta.

Emlékeimben élt valami inka túlvilági város, ahol sámánok közlekedtek az istenek és emberek országa között. Az is derengett, hogy ez a hely valahol a Titicaca-tó környékén van. A hipergyors netnek hála alig egy órámba telik rálelni Amaru Murura, a túlvilág kapujára. Persze azt nem sikerül kiderítenem, hogy miként juthatunk oda, csak annyit találok róla, hogy valahol Ilave után van a hegyekben, nem messze az országúttól.

Ilavéba könnyedén elérünk, onnan azonban az utca emberére vagyunk kénytelenek hagyatkozni. "Életemben nem hallottam róla", "fogalmam nincs hol van", "biztos itt van ez?" és ehhez hasonló útbaigazításokat kapunk. A legtöbbre azzal az asszonnyal megyünk, aki azt ajánlja, sétáljunk ki a helyi terminálra, ott csak lesz egy buszsofőr, aki hallott már róla. Nem téved a nő, a pályaudvaron esküsznek rá, hogy Santiago faluja közelében van a hely. Elindulunk a kisbusszal, de menet közben azért próbálunk informálódni, biztosan nem csak a menetdíj lehúzó akció részesei vagyunk-e. A sofőr egyszercsak lassít, majd szól, hogy megérkeztünk. Santiago faluja kb. akkora, mint Tornanádaska kertvárosa. Van itt tíz ház, annak is a fele elhagyatott.

Róka koma is a túlvilág kapuját keresi

Állunk a puszta közepén és kémleljük az előttünk álló hegyet. Céltalanul, de határozottan átvágunk a szántón, majd Eri szól, hogy szerinte felesleges itt bóklásznunk, menjek előre, keresgéljem csak a túlvilág kapuját, úgyis én vágytam annyira ide. Nem adom fel ily könnyedén, szikláról sziklára ugrálok. Minden élesebb kőbe inka faragást vélek látni, de a kapu csak nem mutatja meg magát. Nem úgy egy róka, ami alig 20 méterre tőlem megtorpan, rám néz, majd konstatálva, hogy alkalmatlan vagyok prédának, tovább áll. Az egyik völgyben nagytestű madarak hangoskodnak jövetelemkor. Láttam már őket korábban, ők az ún. segundo condorok, azaz másod kondorok. Nem hiszem, hogy a tudományosnak nehezen mondható elnevezés etológusoktól származik.

Jó egy órás bóklászás után egyszer csak egy ösvényre bukkanok. Nem is ösvény, kikövezett járda ez - érzem, hogy célba értem. És valóban. A hegy túloldalán feltűnik a kapu, előtte egy négy fős családdal, akik kokaleveleket jöttek áldozni Pachamamának. A kaputól persze nyílegyenes út vezet ki az országútra, a buszsofőr pusztán félkegyelmű volt és a hegy túloldalán rakott ki minket. Visszaszaladok Eriért, fél óra múlva pedig már együtt próbálunk átjárót találni a túlvilágra.

Ez csak a túlvilág ablaka lehet

A legenda szerint egyszer egy sámán érkezett a kapuhoz, bizonyos Amaru Muru, aki Múról, az elsüllyedt földrészről származott. Egy arany korongot tartott a kezében, ami az istenek kulcsa volt a túlvilághoz. Ha a korongot a kapu közepén látható lyukba helyezik, akkor az kék fényt sugározva megnyitja az átjárót a túlvilághoz. Amaru Muru azonban nem csak a titkok őrzője volt, egyes legendák úgy tartják, ő adta az inkáknak a templomépítés művészetét, valamint ő ismertette meg Cuzco népével a chacanát, azt az andoki keresztet, ami minden romvárosban feltűnik, s amit ma a piacokon nyakláncként árulnak a turisták pénzére vadászó kofák. Úgy tartják, hogy Amaru Muru egyszer visszatér a koronggal, és a túlvilág hét kapuját egyszerre működésbe hozva létrehozza a Titicaca-tó felett a Fényesség templomát, mely Amerika népeinek újraegyesülését segíti majd.

A legenda annyira szép, hogy spiritiszták Amaru Murut a Föld egyik legszentebb helyének tekintik. Jeles napfordulókon rengeteg misztériumot kedvelő turista érkezik a kapuhoz, ami - a helyi őr elmondása szerint - nem kicsit zavarja a helyieket. Ma Peruban a spirituális utazás ipari méreteket ölt, boldog boldogtalan keresi fel az inkák szent helyeit, hogy ráleljen a lelki békére és kapcsolatot teremtsen a hegy szellemével, Apuval.

Várom a csodát, de csak nem jön (Amaru Muru)

- A legtöbb sámán csak szemfényvesztő. Drágán adják a túlvilági élményt, de ez nem érdekli a gringókat. Hetente van már itt valami ceremónia, mázlitok van, hogy most nincs itt senki - mondja az őr. (Eddigre már a család is eltűnt a helyszínről)
- De azért vannak itt eredeti ceremóniák?
- Persze! Van, hogy több sámán jön egyszerre. Ilyenkor sem külföldieket, sem helyieket nem engednek a kapu közelébe.
- És ilyenkor történik itt valami túlvilági?
- Nem tudom. Ahogy mondtam, ilyenkor csak ők vannak itt, nem engedik a kapuhoz közel az egyszerű embereket.

Erivel végül mi sem lelünk rá a kulcsra, így nem lépünk át a túlvilágba. Nem baj, majd elfoglaljuk magunkat valahogy a következő 60 évben. Addig is holnap irány Taquile szigete.

Mégtöbb képért és szoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Machu Picchu álomszép völgyét magunk mögött hagyva a Szent-völgy többi érdekessége felé vesszük az irányt. Előre tudom, hogy látványban egyik sem fog vetélkedni vele, de azért izgatottan várom Ollantaytambo és Moray romjait. A legkedvesebb mégis Chinchero.

Ma megint nem alszunk többet 4 óránál. A hold még javában világít a csillagokkal teli égbolton, amikor kikutyagolunk az állomásra, hogy a napi első vonattal elhagyjuk Aguas Calientest. A Machu Picchu lenyűgöző látványától elvarázsolva robogunk Ollantaytambo felé. Lassan pirkadni kezd az ég alja. Végre nem csupán az útikönyvek leírása alapján tudjuk, hogy a világ legszebb vasútvonalán van szerencsénk végigkacskaringózni, hanem a felkelő nap fényében saját szemünkkel is meggyőződhetünk róla. A vasútvonal olykor burjánzóan zöld, máskor hófedte hegyek félelmetesen meredek szurdokában halad végig párhuzamosan, mondhatni kézenfogva, a méltóságteljesen hömpölygő Urubambával. Alig tudom nyitva tartani a szemem az álmosságtól, de azért valljuk be, ezért a látványért érdemes ébren maradni.

Ilyen és ehhez hasonló látvány fogad a vonat ablakából Aguas Calientes és Ollantaytambo között

A vonat a kora reggeli órákban döcög be komótosan az ollantaytambói állomásra. A város határában inka romok láthatók, amiket az ideúton a Machu Picchuhoz való siettünkben kissé méltatlanul elhanyagoltunk. Végiggyalogolunk a városka főterére vezető hosszú utcán. Figyelmünket elsősorban nem a messziről látható romváros köti le, hanem a szemközti hegyen egy természeti képződmény. A sziklákról egy tisztán kivehető arcforma mered ránk. Garantáltan nem a fáradtság okoz hallucinációt, hiszen párszáz évvel korábban az inkák is valami hasonló dologra lettek figyelmesek. Az arcot Viracocha istenük képével azonosították. Ahol ilyen csoda történik s az inka főisten - mondhatni - földre száll, ott nyilvánvalóan várost is illik építeni. Ollantaytambo 2400 méter magasan fekvő kellemes klímájú csöpp kis települése és ceremoniális központja szintén Pachacútec Yupanki inka király parancsára épült a 15. században, ahogy Machu Picchu is.

Viracocha zsákos vándorként tűnik fel az Ollantaytambót körülölelő hegyekben

A város egy részét ma is lakják és többségük a turizmusból keresi meg a napi betevőt. A nagy szürke gránitkockákból felépített utcákon számos faragott kőszobrot vagy épp színes szőttest vásárolhat a látogató. Megérkezünk az elhagyott romos városrész bejáratához. A hegy lábánál egy ősrégi kútból csordogál a víz. A Hercegnő fürdőjétől emberpróbáló mennyiségű lépcső vezet fel a romokhoz. A néhány megfaragott, bizonyára ceremoniális szerepet betöltő kőtömb kivételével a párhuzamosan elhelyezett falmaradványok - bár bizonyára értékesek archeológiai szempontból - a Machu Picchu látványa után már nem tudnak világmegváltó élményt nyújtani.

Az Urubamba völgye Ollantaytambónál megihletett

Cuzco felé az út azonban még mindig kecsegtet néhány olyan állomással, amit hiba volna kihagyni. Marastól kissé nyugatra, a kopár andoki táj egyik kiszáradt völgyében útba esnek például Salinas fehér sóteraszai. Már a preinka kor óta ismeretes, hogy ezen a területen a föld alatt tömény sót tartalmazó víz választódik ki, amit okos inkáink jól ki is használtak. Olyan négyzetrácsos csatornarendszert építettek ki, amely a vizet könnyedén apró medencékbe vezeti, s amelyek között alig fél méter széles ösvényeken sétálhat a turista.

Salinas sóteraszai az Urubamba-völgy szélén

Ropog a só a lábunk alatt, olyan, mintha jégen járnánk. Letörök egy apró darabot az egyik tavacska falából és megkóstolom. Nem csalás, valóban só. Ezekben a kis medencékben a nap hatására a víz párologni kezd, majd miután a víz utánpótlását szolgáló réseket elzárják, a sókristályok vastagon lerakódnak a mesterséges tavacskák alján és fala mentén. Állítólag több mint 600 családot foglalkoztatnak a teraszok, akik átlag 3-4 hetente "szüretelnek".

A teraszoktól a parkolóig vezető úton ajándékboltok üzemelnek és fehér, barna, vagy épp vöröses árnyalatú gondosan faragott sószobrokat és emberi fogyasztásra is alkalmas sókristályokat értékesítenek, ezzel teremtve kontrasztot a szegény sóbányászok és az őket fotózó turisták között.

A sóteraszok közelről

Marastól néhány perces autóúttal közelíthetők meg Moray különleges teraszai, amelyet a Föld köldökének is neveznek. Bár már számtalan inka mezőgazdasági teraszt tekintettünk meg az elmúlt napokban, de ez a 30 méter mély, epicentrikus köröket formáló bemélyedés mégis egészen más. Ha a közepén volna egy küzdőtér, akkor sokkal előbb nézném amfiteátrumnak, mint egy agrikulturális létesítménynek.

A Föld köldöke azonban sokkal több ennél. Nem is volna inka, ha nem volna benne valami igazán misztikus. A tudósok még nem fejtették meg száz százalékos biztonsággal az építésének a célját, de tény, hogy a romok középpontjában található mélyedés, olyan szélvédett, napsütötte pontját képezi a völgynek, valamint olyan erős a geotermikus kisugárzás, hogy a teraszok teteje és alsó része között akár 15 fokos lehet a hőmérsékletkülönbség. A sajátos klíma jól érzékelhető, ahogy lesétálunk a teraszok mélyére, ezért sokan Moray mezőgazdasági teraszait érthető módon túlvilági helynek tartják.

Moray, a Föld köldöke

Morayból úttalan utakon jutunk el az eldugott kis faluba, Chincheróba, a szivárvány földjére, ahol Dél-Amerika második legöregebb temploma vár ránk egy közel 500 éves freskóval. Az esős évszakban nagyon gyakori jelenség a szivárvány, amit egykor inka istenségek megjelenésének véltek és emiatt az andoki emberek a mai napig különös tisztelettel viseltetnek a hely iránt.

A meseszép templom, bár már önmagában sem kevés, még korántsem minden. A templom alatt ugyanis egy inka palota falaira bukkantak az előterében meghúzódó domboldalon pedig egy trapéz alakú résekkel ellátott inkakori fal áll.

Chinceróban található Dél-Amerika második legöregebb temploma

Cuzco és környéke nem csupán inkakori romvárosairól híres, hanem szivárványszínekben tündöklő szőtteseiről és más kézműves termékeiről is. Chinchero szinte valamennyi házában fellelhető a szövőpad az élénk árnyalatú fonalak elképzelhetetlenül nagy választékával. Egy mosolygós népviseletbe öltözött férfi betessékel az egyik ház kézműves műhellyé alakított udvarára.

A családfő felesége segítségével lelkesen bemutatja, hogyan lesz a láma vagy birka gyapjából szőnyeg és pulóver anélkül, hogy bármilyen mesterséges anyaggal érintkezne. Endre mindig is következetesen elutasította a tisztításra és a tisztálkodásra előállított vegyszereket. Azt kell mondjam, hogy részben igaza van. A természetben szinte minden megtalálható.

A chincherói asszonyok a turisták kedvéért népviseletben szövögetnek

- Hogy lesz ebből a sáros, szürke gyapjúból ilyen szép színes fonál? – érdeklődünk hitetlenkedve.
- Látjátok ezt a fehér gyökeret? Lereszelem, beáztatom langyos vízbe, majd amikor habzik, kimosom benne a gyapjút – a mosás után kiemeli a vakítóan fehér lámaszőrt az edényből.
- Na és mi van a színekkel?

A férfi egy padon sorakozó tálakban különböző, számomra ismeretlen nevű növény terméseit, gyökereit és leveleit keveri össze vízzel, majd az így létrejött folyékony festékanyagba beáztatja a megtisztított gyapjút, ami az áztatás idejétől függően halvány vagy élénk színűvé válik.

- És meddig tart elkészíteni egy ilyen darabot? – mutatok rá egy gondosan megmunkált, mintás faliszőnyegre.
- Úgy harminc napig dolgozunk rajta, napi 4-6 órában.
- És mennyiért lehet eladni a piacon?
- Az attól függ, hogy hol. Itt Chincheróban úgy 100 sol az ára, de Cuscóban akár a dupláját is megkapod érte.

100 sol az ma úgy 8000 forint. Hogy megéri-e a sok munkát, mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy a műhelyben olyan zavarba ejtően gyönyörű munkákat találok, amikkel szívesen kitapétáznám a fél házat, már ha lenne házam.

A chincherói szőttesek szimbolikája összetett és misztikus

Visszasétálunk a falu határában parkoló minibuszhoz és a koraesti órákban már Cusco utcáit koptatjuk. Valahányszor elhaladunk egy kézműves üzlet előtt, mindig bevillan az agyamba a kedves chincherói kézművescsalád.

Azt kell mondjam, az elmúlt három nap eseményei Pisactól a Machu Picchun át Chincheróig nem véletlenül emelték a Szent-völgyet Peru és Dél-Amerika első számú turistaközpontjává. Kevés megpróbáltatással rengeteg csodát láthat itt az ember, s ha nem lenne olyan sok turista mindenhol, azt mondanám, ez Peru legcsodálatosabb része. Persze tudom, sok van még vissza az országból...

Machu Picchu. Mindenki nagy álma, az enyém is az volt. Mivel Endre felkészített, hogy mi vár majd rám a romok között, ezért nem reméltem azt, hogy találok egy csendes zugot, ahol leülhetek és élvezhetem a festői tájat elmerülve gondolataimban. Rengeteg a turista, az emberek lökdösődnek, de ettől függetlenül Machu Picchu az, amit a borsos árak ellenére is érdemes egyszer az életben meglátogatni. Na jó, én megtenném másodszorra is.

Ollantaytambo aprócska mesebeli hangulatú falujában a hegyek között a régi, amolyan vasrúdra felfüggesztett lámpások sejtelmesen megvilágítják a szürke kövekből kirakott szűk kis utcákat. Ezért a hangulatért nem is bánom, hogy az éjszaka kellős közepén gyalogolunk ki az állomásra, bár tény, hogy az álomkórtól alig látok ki a fejemből.

Machu Picchu szíve a hajnali ködben

A nap utolsó vonata az egyetlen megfizethető, de így is irreálisan drága opció arra, hogy az Ollantaytambótól kb. 40 kilométerre fekvő Aguas Calientesbe jussunk. Cserébe az ember a világ valószínűleg legszebb vasúti vonalán halad végig, igaz, naplemenete után az orráig sem lát. Kárpótlásul a fekete-fehér ünneplőbe öltözött elegáns kalauz, aki inkább pingvinre, mint jegyszedőre emlékeztet, a jegyek ellenőrzése helyett minden utasnak egy elemózsiás zacskót nyom a kezébe, amelyben szám szerint 6 szem pirított mogyoró vagy sós bab található gondosan becsomagolva. Ha szerencsénk van, még a fejenként egy deci forró teáról vagy kávéról sem kell filter hiányában lemondanunk. Egyszóval megéri.

Na de most csípős, de amúgy jogos irónia helyett nézzük a dolgok pozitív oldalát! Holnap nagy álmom válik valóra, irány a legendás Machu Picchu. Endre már olyan sok alkalommal bolyongott a napi több ezer turistát vonzó romok között, hogy ha ő fogalmazná meg ezzel kapcsolatos gondolatait, az attól félek, hogy hagyna némi kívánnivalót maga után. Így helyette én írom meg az élményeket, mivel szűz szem másként látja a dolgokat.

Kicsit lelakott, de légkondis szoba csodálatos kilátással

Aguas Calientes a perui hegyek között előbukkanó jótékony hatású termálvizeiről kapta a nevét. A legtöbb turistát azonban mégsem ez vonzza ide, hanem érthető módon a világ ma létező legnagyobb és remek állapotban megőrzött inka romvárosa, amely naponta átlag 2500 turistát fogad. Aguas Calinetes egészen más képet mutat, mint amilyennek a perui valóságtól gyakran elrugaszkodó álmaimban képzeltem.

Éjfél körül jár, amikor leszállunk a napi utolsó vonatról. A késő esti órán meglehetősen forgalmas az apró vasútállomás, ami nem véletlen, mivel nyilván sokaknak fájna a korábban érkező 2-300 dolláros vonat. A település főutcája, ami sétálóutca is egyben, egy meredek domboldalon vezet végig az elegáns kávézók, éttermek, vendégházak és drága hotelek között kígyózva. Az az első benyomásom, hogy a város minden latin jelleget mellőz, inkább egy európai mediterrán nyaralóhelyen érzem magam, mint Peru egyik legturistásabb településén. Ezt az érzést az is erősíti, hogy ritkán botlunk perui arcokba a meglehetősen zajos és nyüzsgő, nagy gonddal kivilágított zenés-bulis utcákon.

A viscacha, vagyis az andoki nyúl annyira őshonos a Machu Picchunál, mint Magyarországon a vombat

Megérkezünk a szállásra. Bár több telefonhívással jeleztük érkezésünket, a recepciónál megszokott setesuta keresgélés a foglalások között itt sem maradhat el. Végül 70 solért egy példásan tiszta, tágas, privát fürdős szobát kapunk meleg vizes zuhannyal. Ez a Cuzcóban megszokott viszonyokhoz és árakhoz képest olcsó, ezért számomra igen kedves meglepetés. Jóllehet éves szinten itt sem kevesebb külföldi fordul meg, mint Cuzcóban, de úgy tűnik a Machu Picchu előtti utolsó állomás szállásárai még nem szálltak el. Nem kizárt, hogy ez is csupán ideig-óráig lesz így. Azt mondják mindennek annyi az ára, amennyiért a vásárlónak el lehet adni. Valljuk be, Peruban a turizmus nagyon jó üzlet, így tényleg csak idő kérdése, mikor ugranak fel itt is a szállásárak az egekbe.

A Hold még mindig magasan jár, amikor másnap kora hajnalban elindulunk, a napfelkeltét ugyanis már a romvárosból szeretnénk látni. Bár általában megvisel a koránkelés, a mai hajnal egészen más. Alig tudom kivárni, hogy megérkezzünk az eddig csak könyvekből ismert inka városba.

A klasszikus kép, amit mindenki meglő

Aguas Calinetesben már a kora hajnali órákban kígyózó sorok várják türelmetlenül, hogy megvásárolhassák az ugyancsak nem olcsó 19 dolláros buszjegyet fel a romokhoz. A buszok tömegei a Machu Picchutól Aguas Calinetesig oda-vissza közlekednek hajnaltól késő délutánig kb. 5 percenként. Fölpréselődünk az egyik járatra.

Az egykori inka birodalom legfestőibb és legbámulatosabb természeti környezetében fekvő városát meglátogató turisták három módon közelíthetik meg a romokat. Azok a kalandorok, akiknek belefér a perui látogatásuk idejébe és pénztárcájukba egy kis séta, négy napi gyaloglással érkeznek az inka ösvényen. A náluk is módosabb látogatók helikopterről lövik meg a legeredetibb fotókat, de a túlnyomó többség vasúton, majd Aguas Calintesből autóbusszal tekereg föl a Az Urubamba-folyó völgyében. Vannak persze azok a hátizsákosok, akik nem hajlandóak 100 dollárt kifizetni a vonatjegyért, ők inkább illegalitásba vonulva az éjszaka leple alatt a vonatsíneken sétálva közelítik meg Aguas Calientest. Korábban Endre is érkezett így párszor a romokhoz, de mostanra ez a cselekedet tiltott, ami persze a nincstelenebb világjárókat egy percig nem érdekli.

Az Inka-híd Machu Picchu távoleső felén

Az autóbusz az Andok déli oldalán 2450 méteres magasságban a Cordillera Vilcabamba egyik elképesztően meredek sziklás hegyoldalán kiépített parkolóban teszi le utasait. Még alig világosodik, amikor a Machu Picchu bejáratához érkezünk. Vagy fél órát toporgunk izgatottan a jegyek ellenőrzésére váró tömegben. Ellopott útlevelem hiányában a rendőrségi feljelentés az egyetlen személyazonosításra alkalmas dokumentumom, kényelmetlenül feszengek is kicsit emiatt. Az őröket azonban úgy látom a dolog cseppet sem érdekli -  biztos nem én vagyok ma az egyetlen, aki rendőrségi feljelentéssel érkezik -, így alig néhány perc múlva már az inka romváros falain belül találom magam.

A nap szép komótosan bukkan elő a szomszédos hegyek mögül és a hajnali ködben sejtelmes fénybe vonja a tájat. Az épületek, az egykori paloták maradványai, a templomok romjai, a lakóházak, lépcsők, kutak, csatornák és teraszok többszintes együttese a hegyoldalon fokozatosan bontakozik ki a reggeli párában. A látvány egyszerűen megbabonáz.

Szezonon kívül a kora reggeli órákban is durva a tömeg

De a romvároson kívül van itt még valami, amihez foghatót - bár sok helyen jártam már - még nem láttam soha életemben. Ez a táj. Meredek falú és kúp alakú, olykor a felhők fölé emelkedő hegycsúcsok, sűrű, szövevényes növényzettel borított szédítően mély kanyonok és az alattunk hömpölygő Urubamba. A Salkantay több mint 6000 méter magas csúcsa és az Urumbamba-folyó völgye között majdnem 4600 méteres szintkülönbség tátong, amely egyedülállóan gazdag növényvilágot hozott létre. A vidék a burjánzóan zöld babérfákon túl broméliák és színes orchideák egész tömegével gyönyörködteti a sivataghoz és kopár vidékhez szokott szemünket. Az inkák hittek benne, hogy a különlegesen szép természeti tájaknak természetfeletti erejük van. Kezdem érteni, hogy miért tartották Machu Picchut az ég és a föld találkozási pontjának.

A város inka lakói számára fontos szempont volt a védelem, de a védelmi célokat nem elsősorban a mesterségesen épített falak látták el, hanem maga a természet az inka várost körülvevő 700 méteres szakadékkal. A várost állítólag 1450 körül Pachacútec Yupanki inka király parancsára építették. 1570-ben hagyták el, elnéptelenedésére azonban egyelőre nincs magyarázat. Az biztos, hogy az inkák nem a konkvisztádorok miatt hagyták hátra a várost, mivel a spanyolok Machu Picchut soha nem találták meg.

Demóláma a teraszokon. A viscachához hasonlóan ő sem őshonos errefelé.

A tökéletesen simára csiszolt, hibátlanul illeszkedő vörös gránittömböket kötőanyag nélkül, száraz falazással illesztették egymáshoz és így tekintélyes méretű falakat alakítottak ki. Nem értem, statikailag hogy lehettek biztonságosak ezek az épületek.

A Nap különleges tiszteletének nyomai a város szinte valamennyi pontján megtalálhatók, amerre sétálunk. A tömérdek turista itt-ott csoportokká szerveződik és mellettük kicsit elidőzve hallgatom, ahogy helyi vezetőjük másról sem beszél, mint, hogy melyik kőre mikor hogy esik a napfény. Ebből tudták megállapítani, hogy éppen milyen évszak, illetve hónap van, valamint ennek megfelelően tartották a rituális áldozatokat.

Az inka hitvilág alapeszméje a Napisten, azaz Inti tisztelete volt. Hitvilágukból az egyéb bolygók sem maradhattak ki, azok alkották a Nap kíséretét. Vallásuk szerint Viracocha teremtette a világot és az embereket, kőből kifaragva. Ezért sok követ szentként tiszteltek, különösen, ha valami állati vagy emberi alak megtestesülését vélték benne fölfedezni. Ennek nyomai Machu Picchunál is tetten érhetők. Egyesek a romok fölé emelkedő Huayna Picchu oldalában egy jaguár vagy puma pofáját látják megjelenni, míg mások Viracocha ég felé néző arcát vizionálják.

Spontán pózolás ott, ahol kell

Végigjárjuk az ún. Szent kerületben a templomok és a királyi rezidencia maradványait, valamint a Főtér közelében a Naptemplom és a Királyi sír romjait, majd a romok fölé emelkedő sziklás teraszok felé vesszük az irányt.  Bevallom, a látvány megbabonáz, de a rengeteg turista folyamatos lökdösődésétől már-már kezd felforrni az agyvizem. Kissé nehezemre esik órákon át utat törni magamnak a mindent látni akaró tömegben. A teraszokról már ismerős a kép, ami minden inka kultúráról szóló képeskönyvből visszaköszön, azzal a különbséggel, hogy az emberek óriási sokaságában a látvány is kevésbé élvezhető.

A teraszoktól úgy fél órás gyaloglásra a szomszédos hegy derekán található keskeny ösvényen a régi inka hídhoz vezet az út. A legtöbben megelégednek a Machu Picchu klasszikus látványával, így ide már kevesen merészkednek el. Nem is turistákat, hanem helyettük egy kisebb csapat demólámát kell kerülgetnünk az alig fél méter széles úton, ami meglehetősen szórakoztató feladat. Az itteni állatok annyira megszokták az emberek állandó jelenlétét, hogy valósággal a nyakadba szuszognak és nemcsak elfogadják, de kérik a kézből kapott elemózsiát, a szörnyű ízű perui kekszeket. A régi vadregényes inkahíd a hegy oldalán „függeszkedik”. Életveszélyes, ma már senki nem használja, ezért benőtte a gaz.

Még bizonyára sok tudós elme fogja hosszú ideig törni a fejét azon, hogy a Machu Picchu az inka uralkodók szülőhelye volt-e, vagy királyi nyaraló, esetleg épp csillagászati központ. Egy biztos, csodálatos hely, csak az a baj, hogy ezt nagyon sokan tudják, ezért már-már élvezhetetlen a látogatása. A délutáni órákban egy újabb zsúfolásig tömött busszal érkezünk vissza Aguas Calientesbe és ezúttal nem rummal, hanem egész emberi áron mért sör mellett dolgozzuk fel a felülmúlhatatlan élményt...

Meggyőződésem, hogy a többség számára az inka kultúra egyenlő a Machu Picchuval. Pedig Cuzco környékén számos gyönyörű romváros fekszik s ezek ugyanolyan érdekesek, mint Peru legismertebb turistacélpontja. Azt persze csak kevesen tudják, hogy Pisac vagy Ollantaytambo városai fontosabb szerepet töltöttek be az inka történelemben, mint Machu Picchu, s bár nem olyan látványosak, megérdemlik, hogy látogatást tegyünk náluk. Az inkák valódi gazdagságáról azonban nem ezeken a helyeken informálódunk, hanem Señor Quillo pincéjében.

Cuzcótól alig pár kilométerre, Saqsaywaman tőszomszédságában található Quenko romvárosa. A labirintus (quenko kecsuául labirintust jelent) igazából nem volt város, épített része minimális, sokkal inkább szakrális központként funkciónált. A központi rész egy nagy kőszikla, amit a jó inkák úgy 700 éve elkezdtek faragni, s tették ezt a spanyolok érkezéséig. Több falát lecsiszolták, máshol apró göböket alakítottak ki, amik jeles napokon (napfordulók, napéjegyenlőségek) árnyékot vetettek az odahordott sziklákra vagy kialakított bemélyedésekre. Ottlétünkkor épp egy lengyel Baraka méretű turistacsapatnak magyarázza egy helyi vezető, hogy mikor hová esik a fény. Vicces, hogy az ember bármelyik romot látogatja meg, a vezetők csak erről a napjátékról tudnak mesélni. De valóban nincs miről sztorizgatni, mert a spanyolok olyan szépen lemosták az inka kultúrát a Föld színéről, hogy civilizációjukról szinte semmit nem tudunk.

Ha valamit az inkák nagyon tudtak, akkor az a csiszolás volt (Quenko)

Kivétel ezalól annak a néhány főinkának az élete, akikre oly nagyon büszkék a peruiak. Pachacútec, Manco Capac, Túpac Amaru (vajon a rapper is tőle örökölte a nevét?) vagy Atahualpa neve nemcsak utcanevekben jelentkezik, a cuzcói völgyben minden második autószerelőt vagy boltot is róluk neveztek el. Ők voltak azok, akik alig 300 év alatt az amerikai kontinens legnagyobb birodalmát hozták össze és ők építették - főként Pachacútec - a Szent-völgy városait is.

Quenkótól nem messze található a Hold-templom. Pár éve jártam ott lóháton, s azon túl, hogy lovagoltam egy jót, nagy élményben nem volt részem. Egy Quenkóhoz hasonló nagy szikladarabot kell elképzelni a mező közepén, amibe az inkák lépcsőt véstek, így könnyítve meg a feljutást a "templom" tetejére. Aztán mikor az ember felér oda, akkor visszafordul és továbblovagol Puka Pukara felé.

Puka Pukara, a Vörös erőd

Puka Pukara, vagyis a Vörös erőd, nevéhez hűen valóban erőd. Mivel nem volt több puszta katonai állomásnál, a spanyolok nem fordítottak nagy energiát az elpusztítására, ennek köszönhetően Puka Pukarára azt lehet mondani, hogy szép. Pár száz méterrel odébb található Tambomachay (jelentése kecsuául pihenőhely), egy apró fürdő és vízközpont. Egész hangulatos lenne a legelésző alpakákkal a háttérben, ha nem gondolná úgy minden órában vagy 300 turista, hogy le kell előtte fotózkodnia. Itt érzem elsőként azt, hogy Peruban a turizmus meghaladta a normális szintet. A helyi árusok simán hülyének nézik az embert, s tehetik, mert vannak olyan külföldiek, akiknek nem sok 100 dollár egy olyan szőnyegért, amit a cuzcói piacon egy 20-asért utánad dobnak.

Véletlen pillanat - egy turista sincs a képen (Tambomachay)

Mivel tudjuk, hogy a nagybuszos kirándulók is a mi útvonalunkon mozognak, ezért rohamléptekben elindulunk Pisac felé, hátha elkerüljük a tumultust. Nem sikerül. Mire a kondor tetejére épülő romokhoz érünk, legalább húsz darab luxusbusz tologat balra-jobbra olyan szmogot gyártva a csodás fekvésű Pisac fölé, amit Lima is megirigyelne télvíz idején. Szerencsére a legtöbb túraszervező csak Pisac bejáratát engedteti megnézni a turistáknak, így átvágtatva a Q'allaqasa városrészen csak egy-két hátizsákossal futunk össze.

Pisacot az inkák alapították, bár egyes tudósok azt feltételezik, hogy a bejárati épületek korábbról származnak. Pisac az első olyan romváros utunk során, ahol valóban kirajzolódik egy egykori város alaprajza. Q'allaqasa az elit lakhelye volt. Bár Pizarro elpusztította, a régészek egészen remek munkát végezve szinte teljesen újjáépítették azt, így ma közel eredeti fényében tündököl. A fellegvár ugyan szép, de a klasszikus inka köveket hiányoljuk.

Pisac nem csúnya völgyben fekszik, ezt Eri is tudja

Hátrahagyjuk a turistatömeg által elárasztott bejárati részt és az Intihuatana felé vesszük az irányt. Intihuatanák (jelentése kb. annyi, mint napkő) tulajdonképpen minden egykori inka városnál megtalálhatók voltak, mivel azoknak a napfordulók alkalmával csillagászati funkcióik voltak. A helyiek azt is tudni vélik, hogy ezek a napkövek nem csupán szakrális helyek voltak, hanem fontos szerepet töltöttek be a hírek terjesztésében, mivel állítólag összeköttetésben álltak egymással. Ahhoz, hogy ez a feltételezés igazolást nyerjen, a tudósoknak még nagyon sokat kell sétálniuk az Andokban. Mindenesetre Pisac intihuatanáját már megtalálták, és nagony jól tették, mert a város legszebb, mégis legkevésbé látogatott része ez. Itt a kövek már valójában úgy állnak egymáson, ahogy azt egy inka várostól a turista elvárja - egy tű se fér be a téglák közé.

Pisac az első húsz percet leszámítva, amíg az ember megfullad a benzingőztől, egészen nagyszerű élmény. A látvány a Vilcanota völgyére lenyűgöző, a város alatt húzódó teraszok pedig megértetik az emberrel, miként is éltek az inkák a spanyolok érkezése előtt. Úgy döntünk, hogy az intihuatanától gyalogosan jutunk le Pisac városkájába, hogy ne kelljen kerülgetni ismét a buszokat.

Eri pókembert játszik (Pisac)

A teraszokon át vezető ösvény a városka főterére fut be. Illetve futna, ha már ideje-korán nem keveredne el az ember a piaci forgatagban. A pisaci piacon van minden; kaphatsz itt kézzel szőtt gyönyörű szőnyegeket horror áron vagy rossz esetben Kínában géppel készített takarókat olcsón. Van régiségkereskedő, CD árus, színes cipőket kínáló kofa, kukoricát főző öreglány és persze rengeteg külföldi. Sokat változott a kép 2007-hez képest, mikor először jártam itt. Akkor csupán pár stand vette körül a főtéren ácsorgó hatalmas fát, mára azonban Pisac egy hatalmas piacváros.

Emlékszem, mikor hat éve a réginek tűnő szobrokat árusító pultnál mellém és velem utazó barátom mellé lépett egy öreg és azt kérdezte: "Szeretnétek valóban eredeti dolgok közül válogatni?" Persze, hogy szerettünk volna. Bólogattunk nagy bőszen, két perc múlva pedig egy nagy sárga vasajtó előtt álltunk.

- Keressétek Quillót! Neki vannak cuccai - azzal az öreg továbbállt.

Bekopogtam a nagy vasajtón, aminek kinyílt a kukucskáló ablaka. Egy női szempár figyelt rám meredten.

Így kell kinéznie egy magára valamit is adó inka épületnek, na!

- Señor Quillót keressük. Azt mondták, itt találjuk.
- Miért keresitek? - jött a nem annyira meglepő visszakérdezés.

Kezdtem úgy érezni magam, mint Michael Douglas a Smaragd románcában, mikor kocsit szeretett volna szerezni a kolumbiai drogbárótól, de helyette pisztolyt nyomtak a szeme közé.

- Azt mondják, van valamije, ami minket érdekelhet - vágtam vissza kicsit megrémülve, hogy ebből nem lesz semmi.

De a jelszó működött. A zár kattant egyet, majd kinyílt a nagy vaskapu. Belépve az udvarba klasszikus kép fogadott minket: egyszerű kétszintes vályogház, laminatető és morzsolt kukorica szétterítve a földön. Az idillt csak egyetlen kép rontotta, az pedig az udvar végében egy fickó volt, aki két ugató pitbullt próbált visszafogni a nyakörvénél fogva.

- Nem kell félni tőlük. Szelídek - szólt oda az enyhén kerekded hölgy - Mindjárt szólok Señor Quillónak.

A fickó elengedte a két pitbullt, amik megindultak felénk, de mire a lábunkhoz értek, már csóválták is a farkukat. A következő pillanatban az emeleti erkélyen megjelent egy közel két mázsás alak fekete öltönyben és napszemüvegben. Utólag visszagondolva Oláh Ginó és május 1. jutna róla eszembe, de ez a fickó valahogy méltóságteljesebbnek tűnt.

Pisac faluja és a Szent-völgy

- Quillo vagyok. Mit szeretnétek?
- Azt mondták a faluban, hogy vannak dolgai, amik érdekelhetnek minket - beszélek spanyolul nem tudó barárom helyett is.
- Milyen dolgokra gondoltok?
- Régi inka kori dolgokra.
- Mázlitok van. Azok pont vannak nálam.

Eközben Señor Quillo leért a lépcsőn. A 200 kilóhoz társul egy 190 centis magasság, ami nem szokványos Peruban. Megáll egy garázsajtónál, s annyit mond:

- Ha bemegyünk, kötelező vásárolni, rendben?

Bólogatunk. Nyílik az ajtó, majd egy röpke pillanat alatt olyan dolgot látunk, amitől földbe gyökerezik a lábunk. A ház pincéje csurig van mindenféle inka és preinka szobrokkal, de nem csak ilyen pár centis fittyfenékkel, hanem 10 méter magas faragott sztélékkel.

- Ez Tiwanakuból van - mutat rá az egyik elfektetett oszlopra Señor Quillo, látván a döbbenetet az arcunkon - Tetszik a látvány? Ez nem a Larco Múzeum - röhög.

Pisac védi a Szent-völgy bejáratát

Soha nem voltam még a Larco Múzeumban, de ezután nem hiszem, hogy tudna újat mutatni. Az egyik asztalon ezrével hevernek a kőből és kristályból faragott lámaszobrok, a falon ezüstből készült Virakochát ábrázoló korongok lógnak. Itt-ott feltűnik egy hatalmas szépen festett chicha edény, máshol csak úgy összehajtogatva ezer éves pokrócok.

- Honnan van ez a sok minden? - teszem fel az intim kérdést, de meglepő módon Señor Quillo simán válaszol.
- Munkás brigádjaim vannak, akik ásatásokon dolgoznak. Jó pénzt fizetek nekik, hogyha találnak valamit, azt hozzák el.
- Azt értem, hogy szobrokat zsebrevágnak, de a szobor Tiwanakuból hogy került ide?
- Teherautóval. Egy éjjel feldobták a platóra, reggelre itt volt.
- Senkinek nem tűnt fel a hiánya?
- De, biztosan. De elég sok ember meg volt fizetve, hogy ne legyen belőle gond.

Ezután nem kérdeztem rá, hogy a határon hogyan hozták át.

- Mutatok valamit - szól oda nekünk Señor Quillo, miközben az ősrégi pokrócokat bontogatjuk.
- Ez itt a kedvencem. Láttatok már ennél szebbet? - tart a kezében egy ezüstből készült caballitót, aminek minden részlete a végletekig ki van dolgozva. A fedélzeten inka harcosok és evezősök ücsörögnek, de az igazi csoda Quillo másik kezében van - Ezt a kettőt együtt találták valahol a Titicaca-tónál. A hajót és a bálnát.

A bálna aranyból készült, szemei pedig rubinból vannak. Az egész úgy néz ki, hogy biztosan nem kellene otthonra, mert félném őrizni még széfben is.

Pisac falu templomából csak ennyi látszik a piac ponyvái felett

- 25 000 dollár az ára, de a tiétek 22 000-ért.
- Ennyink biztosan nincsen, de ha lenne se venném meg. Hogy viszem haza? - kérdezem bután.
- Ne aggódjatok! Az árban benne van a szállítási költség. Magyarok vagytok, igaz? Akkor nincs gond, egy szlovák srác szokta Európába csempészni a dolgokat.
- Kik veszik ezeket?
- Többnyire gyűjtők. Az ő megrendelésükre dolgozunk.

Így sikerült hat éve belebotlanom egy műkincskereskedőbe. Hogy Señor Quillo a legnagyobbak közé tartozik-e Peruban, nem tudom, de azt állíthatom, hogy egy évre rá, mikor a budapesti inka kiállításon voltam a Szépművészetiben, harmad annyi csodát nem láttam, mint az ő pincéjében. Hogy él-e vagy hal-e, nem tudom, a későbbiekben nem éreztem úgy, hogy kapcsolatot kéne fenntartsak vele, így most sem kerestük fel a házát.

Estére vonatjegyünk van Aguas Calientesbe a Machu Picchuhoz, így kisbusszal a Rio Vilcanota (mely 40 kilométerrel lejjebb Urubambára vált) folyását követve Ollantaytambóba utazunk. Naplementére futunk be az aprócska településre, melynek határában áll az azonos nevű romváros. Mivel a Nap lassan a horizont alá kerül, a romok körbejárását kénytelenek vagyunk későbbre halasztani. Nem marad más, mint várni a fél 10-kor induló szuperdrága vonatra...

Cuzcót sokan Dél-Amerika legszebb városának tartják. Szűk utcái, koloniális épületei, inka romjai és fényes katedrálisai valóban alkalmasak lennének arra, hogy Cuzcót nem csak a kontinens, de a Föld legszebb városává tegyék. Valahogy azonban mégsem az és erről leginkább maguk a cuzcóiak tehetnek.

Úgy döntünk, adunk a kényelemre. A fényűző Transzela busztársaság alvóbuszát választjuk Punóból Cuzcóba, aminek alapból semmi értelme nincsen, mivel nappal utazunk és a hét órás út egészen látványos, viszont árban majdnem ugyanannyi, mint a rozoga Expreso Power. Döntésünk azért is jó, mert ezzel a busszal többnyire csak turisták utaznak, így engedékenyebb a sofőr és egy kis unszolás hatására rábólint egy megállóra La Rayánál.

La Raya, a Puno-Cuzco közötti út legszebb állomása

La Raya egy 4321 méteres hágó valahol félúton Cuzco és Puno között. Azon túl, hogy a hágót körülölelő havasok látványa mesés, nekem mindg külön élmény itt megállni. Egyik kedvenc filmem ugyanis a Nagy Kékség, aminek andoki jeleneteit itt vették fel, pontosabban a film azon részét, amikor Rosanna Arquette vonaton utazik kecsua asszonyokkal és lámákkal együtt, hogy egy kamionbaleset részleteit tisztázza. A film 1988-ban készült, s azt mondják, akkortájt még valóban lehetett így utazni Peruban. Ma már nem. Bár vonat az van, de a Peru Railt először chilei, majd brit üzletemberek vásárolták meg, s a személyszállítás árát turisták részére a Puno-Cuzco távon nem kevesebb mint 250 dollárra emelték fel... egy irányba. Nem tudom, hogy van-e akkora sznob ma a Földön, aki a 12 dolláros 7 órás luxusbusz helyett a 250 dolláros 12 órás vonatutat választja, de a járat biztosan üzemel, mert ott létünkkor pont befut a szerelvény.

La Raya után végre zöldül valamit a táj. No ez nem jelenti azt, hogy a kolumbiai Cocora-völgyhöz hasonló köderdőkben kanyarogna a busz, csak a végtelen ichu mezőket végre virágzó krumpliföldek és itt-ott eukaliptusz erdők váltják. Ez az elmúlt tíz napban a sivataghoz és Altiplanóhoz szokott szemnek igenis zöld. Mindemellett az Altiplano végtelenbe nyújtózó pusztasága helyett egy szűk völgyben haladunk tovább, a Rio Vilcanota szurdokában.

Cuzco látképe

Urcos városkájánál elbúcsúzunk a folyótól és megérkezünk a Cuzcói-völgybe. Bár sokan mondják, hogy Cuzco álomszép, az első benyomása senkinek nem ez. A busz jó fél órán át araszol a retkes és poros külvároson át, majd a repteret megkerülve megérkezik egy zajos és benzingőzös pályaudvarra. Bár szállásadónk igéri, hogy taxit küld értünk, ez nem történik meg (ha háromszor nem hívtam fel a buszból a fickót, hogy fixáljam érkezésünk időpontját, akkor egyszer sem), így magunk vagyunk kénytelenek fuvart intézni fel San Blasra.

San Blas-i utcakép

Az első aprócska kellemetlenséget követi másik kettő, miszerint a szálló tulaja nincs a városban, s nem hagyta meg a recepciós libának, hogy érkezünk, így azon túl, hogy a taxit fizethettük magunk, szobánk sem volt foglalva. Illetve jött a mese, mint tavaly, hogy a szobánkban egy betegeskedő pár van és értsük meg, nem dobhatják ki őket. Közlöm a hölggyel, hogy ősszel is betegek voltak a szobánkban érkezésünkkor, és hogy jó lenne eldönteniük, hogy kórházat vagy hostelt üzemeltetnek. Végül kapunk egy fürdőszoba nélküli szobát, amit olcsóbb ár fejében természetesen elfogadunk. Persze kérdezhetnétek, hogy minek megyünk vissza abba a szállóba, ahol tavaly is hülyének néztek? Erre a válasz egyszerű. Cuzcóban normális szobát normális áron (értsd 30 dollár körül) nagyon nehéz intézni. Az ágyak itt jók, olykor még meleg víz is van és az az aprócska hiba, hogy a szálló személyzette dilettáns, még mindig azt mondatja velünk, hogy megéri.

Ezzel azt hiszem vázoltam is, hogy Cuzco miért nem tud a legszebb lenni. Ahogy látni fogjátok a belváros maga gyönyörű, de a helyiek irtó sok pénzt kérnek el mindenért, cserébe a szolgáltatás minősége a béka segge alatt van. Az ember pedig értetlenkedik, mert Cuzcóba évente 3 millió külföldi és kb. 1 millió belföldi turista érkezik, és teszik ezt immáron lassan 30 éve, a helyiek pedig csak azt tanulták meg, hogyan gazdagodjanak meg belőlük, azt nem, hogy a jó pénzért valamit szolgáltatni is kéne.

A Plaza de Armas éjszaka

Ahogy írtam, 30 dollár alatt nehéz normális szobát találni. Ha az ember tényleg olyan szobát akar, ahol garantálják a meleg vizet és azt, hogy a kliens nem fagy meg éjszaka, azaz adnak elég pokrócot, esetleg még működőképes wifit is biztosítanak és nem vernek át a transzferrel, annak 50 dollár körül kell kutakodnia. Azok az olcsónak mondott kifőzdék, ahol pár éve még 2 dollárért remek chicharonokat lehetett enni, ma továbbra is a városban olcsónak számító 8 dolláros kajáldák. Éttermekben, ahol 5-6 éve még otthoni árakon tudtam vacsorázni, ma már nem áll meg a ceh 15 dollár alatt fejenként és akkor nem ittál semmit. Hátizsákosként nyomozni kell, hogy hol egyen vagy igyon az ember, az óváros erre egyértelműen alkalmatlan.

A piac - s ezzel rátérnék Cuzco varázslatos részeire - viszont az a hely, ahol a magunkfajta hátizsákos még ma is megtalálja a számítását, bár félek már nem sokáig. Itt továbbra is ehetsz 5 solos menüt, igaz, ettől ne várj sokat. A Cuzcóban töltött kb. egy hét alatt ettük - azt hiszem Eri nevében is mondhatom - a legrosszabbakat. Estofado con pollo, chuleta de cerdo, caldo blanco és társai lassan elérik, hogy a jövőben ne kelljen fésülködjek, egyszerűen hajhullást kapok tőlük. De nézzük a jó oldalát, nem költünk sokat kajára.

Röhög az egész banda

A piac kajapultjai mögött húzódik a hentes részleg. Én speciel szeretem a belsőségeket, legyen az zúza, pacal vagy kakashere, de hogy Peruban az állatok minden részét feldolgozzák és árusítják, az nekem már egy picit sok. A pultokra ki van pakolva a birka húgyhólyag, a disznó epezacskó és a marahszáj is, amikből el nem tudom képzelni mit főznek ezek a félnótások. Remélem semmi olyat, amit én megeszek, bár ezzel talán magyarázhatóak lennének a szörnyű piaci ízek. Kicsit odébb hatalmas zöldség- és gyümölcspiac látható. Van itt minden, s ami nagyon kedves a lelkemnek, szőlő is van dögivel. Mégpedig az a jófajta zselésbelű mézédes, ami Európában nincs. Jó szőlőért Dél-Amerikába kell jönni, na!

A legizgalmasabb rész azonban csak ezután következik. Az ember azt hinné, hogy Chiclayo után már nem lát semmi újat, de a cuzcói sárkányfűárusok túltesznek a sivatagi társaikon. Többségük a fotózni érkező turisták miatt nem túl kedves, az egyik srác azonban látva a kameránkat hirtelen megnyílik.

Ayahuasca, San Pedro kaktusz, lámaembrió, maca - ettől színes a cuzcói piac

- Van itt minden! San Pedro kaktusz, szárított és bekevert ayahuasca, maca, kondortoll és láma embrió. Mit szeretnétek?
- Igazából semmit, csak lefilmezni a dolgokat, ha lehet.
- Lehet hát!
- Köszi! Mi az a maca?
- Természetes viagra. Egy kanál a porból és kész.
- És a kondortoll mire való?
- A sámánok ezzel tisztítják meg a testet, nagyon fontos kellék.
- A lámaembriók?
- Azokat apunak, a hegy szellemének kell feláldozni.
- Az ayahuasca és a San Pedro nálunk tiltólistás. Itt teljesen legális?
- Persze. Sokan használják, van aki otthon is, bár az veszélyes.
- Mennyibe kerül egy üveg bekevert ayahuasca?
- Olcsón számítom, 300 sol. De ebből egy 10 fős társaság jól lakik - nevet.

Az kb. 25 000 Ft. Természetesen nincs ennyink és nem is áll szándékunkban magán ayahuasca akciókba kezdeni, majd valahol az indiánok között, ha szembejön a lehetőség. Addig marad Cuzco és annak nevezetességei.

Qorikancha, ahogy a spanyolok elképzelték

A Plaza de Armas valóban varázslatos. A két csodaszép templommal és a gyönyörűen faragott teraszos épületekkel valóban az egyik legszebb főtér, amit látni lehet Dél-Amerikában. Az, hogy a templomba a belépő 25 sol, egy kicsit fáj, pláne, hogy elterveztük, templomért nem fizetünk. Tartva magunkat elveinkhez nem is megyünk be, bár én évekkel ezelőtt már jártam benn és láttam az Utolsó vacsorát, ahol Jézus és tanítványai tengerimalacot csemegéznek. Érdekes, de hát 25 sol az 25 sol.

A főtérnél sokkal izgalmasabb Qorikancha, Cuzco szíve. A várost az inkák egykoron egy jaguár/puma formájára építették, aminek feje a domb tetején álló Saqsaywaman volt, szíve pedig Qorikancha. Itt székelt a főinka mindaddig, amíg Atahualpa át nem tette a birodalom központját a mai Ecuadorba. Mivel Cuzco magára maradt, a spanyolok könnyűszerrel törtek be és foglalták el az egykori inka fővárost. A pusztítást is itt kezdték. Qorikancha aranytemplomáról, mint valami fémtolvajok, lekaparták az aranyat, köveiből pedig ráépítették a Santo Domingo templomot. Ma Qorikancha csupán egy múzeum két szakrális épülettel és egy kúttal. A legizgalmasabb lelet egy rézlemez, ami az inkák világról és annak működéséről alkotott képét hivatott bemutatni, bár megértéséhez bámulni kell azt egy darabig.

Saqsaywaman, 22 cikk-cakk, félmillió turista

Ahogy Qorkianchát, úgy egész Cuzcót átépítették a spanyolok. A köveket Saqsaywaman erődjéből hozták le hozzá, de csak azokat, amik mozdíthatók voltak. Ugyanis a Cuzcó fölött 3500 méteren álló egykori katonai erőd az otthona a legnagyobb faragott inka köveknek, némelyik súlya állítólag a 100 tonnát is eléri. Hogy miként állították fel őket, az máig rejtély. Saqsaywaman leglátványosabb része egyértelműen a 22 cikk-cakkból álló falrészlet, amin egészen zseniális a fényjáték. Az erőd túloldalán egy dombon faragott trónok láthatók. Ezek az egykori katonai ceremóniák alkalmával voltak használatban, ma a giccsparádénak számító Inti Raymi ünnepségkor kerülnek a figyelem központjába. Az Inti Raymi a nyári (itt téli) napforduló ünnepe. Ez az inkák legszentebb ceremóniája volt, a megújulást hirdették vele. Ma több százezer turista fotóesélye, hogy beöltözött inkát kapjon lencsevégre. Egyszer sikerült belecsöppennem ebbe a grandiózus színházba, soha többé.

Cuzco bár valóban szép, már messze nem az, mint volt akkor, mikor először jártam itt. 2007-ben is rengeteg volt a turista, de megfizethető volt a magunkfajta hátizsákosoknak is és nem arról szólt, hogy mindenkit ott húzzunk le, ahol csak tudunk. Este, mikor betérünk a Peru Rail irodájába, hogy vonatjegyet vegyünk holnapra a Machu Piccuhoz, ledöbbenéssel tapasztaljuk, hogy a tavalyi 66 dollárról 99 dollárra emelték a legolcsóbb jegy árát. Hol kell még a világon egy 80 kilométeres alsóosztályú vonatútért 22 000 Ft-ot fizetni?

Hűvös klímájú magashegyi városok, lámák, tenger méretű zord tó, vízen úszó nádszigetek és egy különleges kultúra a tó egyik szigetén. A Titicaca-tó környékétől pontosan ezt vártuk. Arequipából a reggeli órákban vettük a sátorfánkat és tovább álltunk északi irányba. Az úticél az Andokban 3800 méter tengerfeletti magasságban fekvő Puno városa, ahonnan turisták sokasága fedezi fel magának nap, mint nap a Titicaca-tavat.

Felpattanunk a buszra az arequipai pályaudvaron. Egy csapat népviseletbe öltözött kissé jól táplált helyi asszonyság tör magának utat a Dél-Amerika legnagyobb tavához igyekvő gringók között. Általában nyakuk körül hímzett blúzt viselnek láma- vagy alpakaszőrből készült vastagabb poncsóval, alul pedig bő szoknyát. Hátukon a táska helyett teherhordásra kiválóan alkalmas batyuvá hajtogatott csíkos terítő fityeg, amelyben gyakran kis füstös képű lurkókat cipelnek.

A hegyi népek állandó hideg időjáráshoz alkalmazkodva élnek. Ruhájuk bár szép, de nem éppen tiszta, és nem meglepő módon az egész buszban tisztességes testszag terjeng. Hosszú hónapokig tartó utazásaink során már sok helyen megfordultunk a világban, így azt kell mondjam, hogy toleranciaküszöbünk elég magas, most mégis örülök, hogy az orrunk a leglustább szervünk, s így tíz percen belül leolvad arcunkról a diszkrét fintor.

Ennél klasszikusabb Titicaca-tó környéki kép nincsen

Az autóbusz hat órán át tekereg felfelé a szerpentineken a kopár sziklák között. A köztük megbúvó bozótos legelőkön tömegestől tűnnek fel a láma-, alpaka- és vikunyanyájak. Gondolom, hogy ha máshonnan nem, akkor az állatkertekből mindenki számára ismerős a köpködős, vastag bundájú, ló nagyságú, barna-fehér foltos láma. Az alpaka, melyet találó módon a láma kistestvérének is nevezhetnénk, egy láma formájú, de birka kinézetű háziasított jószág.

A perui kézművespiacokon mindenütt tömegesen lelhetők fel a vidám szivárványszínű pihe-puha pulóverek, poncsók, térdzoknik, sálak és sapkák. A láma és az alpaka húsa pedig nemcsak a hegyi emberek egyik legfontosabb fehérjeforrása, de a hozzáértő szakácskezek által elkészítve a perui konyhaművészet messzeföldön híres remeke.

A két másik rokont nem háziasították. A domboldalakon könnyed mozgással szökellő vikunyák leginkább egy láma fejű gazellára emlékeztetik az embert. A guanaco pedig kinézetre valahol a vikunya és a láma között helyezhető el, ő igazából a vadláma.

Sillustaniban inkább megpihentem, nehezen viselem a magasságot

Puno városához közeledve feltűnik a hegyek között a Titicaca-tó, amely - mondják - a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizenháromszor férne bele a mi szép Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, középhőmérséklete nem épp balatoni, kevesebb mint 10 fok. Így aztán itt senki nem lubickol nagy vidáman a vízben és nagyot téved, aki napfényes szabadstrandokat képzel maga elé.

A tóban számos sziget található, amelyeknek lakói ma is hagyományos életmódot folytatnak. Halásznak, földet művelnek, szőnek-fonnak. Na de hagyjuk meg ezt a történetet egy kicsit későbbre, hiszen a szigetekre csak Puno után teszünk majd látogatást.

Leszállunk a buszról. Punoban a nappali időjárás egész kellemes. Az ember ekkor még nem sejti, hogy napnyugta után a tócsákon akár vékony jéghártya is képződhet. Fűtés pedig nincs.

"Compra amigo, compra!" - valószínűleg ez a legtöbbször elhangzó mondat Uroson

Alighogy megérkezünk a pályaudvarra máris kóválygós szédülés vesz erőt rajtam, amely már ismerős a Pico el Aguiláról. Még mindig nem volt elég időm az akklimatizációhoz, ezért amíg a szervezetem megtanulja, hogy hogyan működjön a csökkent oxigántartalmú levegőn, kénytelen vagyok bedobni egy Sorojchit. Ezt a helyi gyógyszert arra fejlesztették ki, hogy a magamfajta alacsony területekhez szokott emberek ideig-óráig jól tolerálják a magashegyi környezetet, igaz, legalább fél óra míg a gyógyszer hatni kezd.

Ezalatt Endre nagy lelkesen mesél valamilyen Puno környéki temetkezési tornyokról. Képtelen vagyok odafigyelni rá, de úgy látom ez egyáltalán nem zavarja. Ha az ember utazik, különösen ha túrát vezet és közben filmet forgat, nincs vesztegetni való idő holmi magashegyi betegségre, így gyorsan összeszedem magam. Kocsiba pattanunk s ellátogatunk az említett chullpákhoz.

Így néz ki egy olyan ház belülről, amiben nem lakik senki

Be kell vallanom, hogy számomra sokkal izgalmasabbak a Puno közelében található szürke téglából épült mézeskalácsház hangulatú lámafarmok a sok-sok legelésző állattal, mint a kör alaprajzú elhagyott tornyok, amelyek inkább emlékeztetnek egyszerű kutakra, semmint sírokra. Persze eszemben sincs közönyösnek tűnni letűnt korok kultúrája iránt, de Sillustani chullpái nem hoznak lázba.

A Laguna Umayo partján álló több méteres henger alakú temetkezési tornyokat a collák emelték még az inkák előtti korban. A kutatók szerint a tornyok belsejét az anyaméhhez hasonló formára alakították, a halottak bennük magzatpózban mumifikálódtak. Hát én bennük nem jártam, ezért nem tudom, tényleg így van-e, de az bizonyos, hogy nem csak az anyaméhre asszociáló építmények biztosították a másvilágra tért szeretteik nyugalmát. A lagúna látványa a sziklás hegyektől körülölelve nemcsak mesés, de egyben a legnyugodtabb környezet is, amit valaha láttam.

A gyerekek általában akkor szoktak sírni, mikor Endre felveszi őket - ő kivétel volt

A falu felé vezető kikövezett ösvényen népviseletes asszonyok árulják kézműves portékájukat. Itt fedezem fel először a többnyire kézzel festett giccses kerámiateheneket, amik a perui hiedelem szerint áldást és boldogságot hoznak a házra. A legtöbb háztetőn, sőt, gyakran még a keresztény templomok bejáratánál is, biztos, ami biztos, két bárgyú kerámiatehén figyel.

Miután sikerül túlélnünk az első fogvacogtató magashegyi éjszakát, hajóra szállunk, hogy meglátogassuk a Titicaca-tó különböző szigeteinek lakóit. Az uros nép él a legközelebb Puno városához. Az inkák elől menekülve a víz felszínén alakították ki úszó szigeteiket, sajátos lakhelyet teremtve maguknak. A szigetek úgy készülnek, hogy nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, így az alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen. Ezekre építik nádkunyhóikat. A felszínre hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a tóban.

Amikor a hajó megáll és kiszállunk, a Föld egyik legnagyobb turistavakításával szembesülünk. Tudvalévő, hogy ma már senki nem él az úszó szigeteken, de a naponta idetóduló turisták pénztárcája elég motiváció arra, hogy a helyiek Punoból a hajnali órákban csónakba pattanjanak és gyorsan ráöltsék egykori népviseletüket az ócska kínai pólóra. A nádszigeteken egy-egy kunyhót még be is rendeznek ággyal s néhány egyébként árulkodó ruhafogassal. Inkább öltöző ez, mintsem lakóház. A turisták 15-20 fős csoportja a nádszigetre lép, a színes szoknyás asszonyok pedig odalibbennek, hogy kézműves ajándéktárgyakat próbálnak rájuk sózni borsos áron. Ha egy helyi ember nem mesélné el, hogy miként készülnek a szigetek, az egész nem lenne több, mint egy úszó piac.

Santiago és felesége nagyon egyszerű, de nagyon kedves emberek

Színház az egész világ, de ha nem is az egész, az Uros-szigetek biztosan az. Kevés őszintébb pillanatot sikerül elkapnom, mint amikor Endre filmezés közben felkapja az egyik földön játszadozó kislányt és együtt huppannak fenékre a puha nádszőnyegen. És ha már benne vagyunk a színielőadásban, amit a turisták nagy része nem hagy ki, az a tiszteletkör a sárkányfejjel díszített nádcsónakkal, vagyis caballitóval. Endre már ekkor a fejét csóválja, de amikor két helyi asszonyság a turistacsoport elé állva tapsolva rázendít a „Vamos a la playa” című nótára, az már nálam is kiveri a biztosítékot. Alig várom, hogy visszaszálljunk a hajóra és elhagyjuk ezt a giccsparódiát.

Következő állomásunk Amantaní szigete három órányira az Uros-szigetektől. Azt hiszem, ez a világ legunalmasabb hajókirándulása. Csak döcögünk a nagy sötétkék víz felszínén és nem történik semmi. A táj sem ejt ámulatba, néhány távol kiemelkedő kopár szigeten kívül nincs semmi említésre méltó. Végre feltűnik Amantaní, közeledünk.

A sziget északi oldala felé vesszük az irányt, ahol a kikötőben fekete-fehér népviseletbe öltözött kalapos úriemberek várnak a hajóra. Vendéglátónk, Santiago mosolyogva üdvözöl bennünket és a rutinnak megfelelően a házához kísér. Jókora dombra kell felkaptatnunk a kanyargós apró ösvényen, itt-ott birkacsordákat terelő hímzett ruhás gyerekeket vagy óriási köteg füvet hordó hajlott hátú asszonyokat kerülgetve. A nők nagyon színes hímzett fehér alapú blúzokat és élénk színű térd alá érő szoknyákat viselnek. Ebben a nem túl barátságos időben mezítelen lábbal járnak, néha még sarut sem húznak. Ennek azt hiszem az az egy előnye van, hogy pisiléskor egyszerűen csak leguggolnak és a bő szoknya takarásában elintézik a dolgukat.

Készül a finom quinoaleves - kevés jobb van ennél Peruban

A délutáni órákat nagyon kedves vendéglátó családunk társaságában töltjük. Kicsiny, sárból tapasztott, döngölt padlós vályogház az otthonuk, a szobában az egyetlen bútordarab a rozoga ágy, a konyhában nyílt tűzön fő a sziget hagyományos eledele, a quinoaleves. Kinézetre olyan, mint egy hígabb krémleves, amelyben apró fehér metéltdarabok úszkálnak, a quinoa azonban nem tészta, hanem gabonaféle. A második fogás sült juhsajt, három fajta főtt burgonyával. Az egészet leöblítjük egy muña nevű zöld növényből készült teával. Az íze zseniális, a hatása nem kevésbé. Állítólag jót tesz a gyomornak és belélegezve enyhíti a hegyi betegség tüneteit is.

A család nagyon kedves, bár a leánygyereknek megtiltják, hogy Endrével kötetlen beszédbe elegyedjen. A családfőtől sokat sikerül megtudnunk a sziget lakóinak életéről. Amantanin kb. négyezren élnek és jóllehet, tán csak a turizmus miatt, de mindannyian őrzik hagyományaikat és népviseletüket. Rengeteg fajta burgonyát termesztenek és néhány más zöldség kíséretében szinte csak ezt eszik. Hús és hal csak ünnepnapokon kerül az asztalra, a szigeten egyébként is csak birkákat tartanak.

Jól ismerik a természet adta gyógymódokat, szinte soha nem fordulnak orvoshoz. A nők otthonukban szülnek, a várandós anyukákhoz a nagy napon bábaasszony érkezik, aki nem ritkán a saját édesanyjuk. Santiago azt is elárulja nekünk, hogy szülés előtt két korsó speciális hagymateát fogyasztanak, amitől az újszülött hipp-hopp kibújik. A szülők már itt sem vállalnak többet két-három porontynál, ennek oka a helyhiány. A sziget pici és nincsenek már betörhető földek. A születésszabályozás többnyire természetes módon zajlik, akarom mondani önmegtartóztatással. A szigeten nincsenek utak, nem járnak autók vagy motrok. Kevés helyen jártam, ahol ennél nagyobb a csend és a nyugalom.

Életem egyik legszebb naplementéje a Titicaca-tavon fogadott

Naplemente előtt egy jókora séta vár ránk hegynek fölfelé. A sziget csúcsára épült inka romokhoz igyekszünk és a helyi tradícióknaknak megfelelően háromszor kerüljük meg a romokat. A Titicaca-tó a lemenő nap fényében a sziget tetejéről több, mint gyönyörű. Átszellemülten bámuljuk perceken át és lövünk pár lélegzetelállító fotót.

A sziget bájos és békés hangulata, a rajta élők kultúrája és igényes hagyományőrzése olyannyira felcsigázza mindkettőnk érdeklődését, hogy elhatározzuk, a jövőben visszatérünk a tóhoz és ellátogatunk Taquile szigetére is. De akkor már biztos nem állunk meg az Uros-szigeteken...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A latin-amerikai nagyvárosokról sokaknak általában két kép ugrik be. Az egyik egy pléhtetős, egymásra épült omladozó házakból álló szmogos nyomornegyed, ahol szánalmasan virágzik a bűnözés és az utcákon piszkos, meztelen, sovány gyerekek kergetik a rongyosra nyűtt focilabdát, a másik pedig egy keszekusza kozmopolita metropolisz, ahol csirivili felhőkarcolók között többsávos sugárutakon kígyóznak a fullextrás autók. Nos, azt kell, hogy mondjam, Arequipára egyik kép sem illik. Bár a város a statisztikák szerint nyolcszázezer lakosával Peru második legnépesebb települése, egyszerűen nem más, mint egy tökéletesen rendezett, bájosan kedves városka sok, már-már katonás rendben megépített nyílegyenes fehér utcával és építészeti szempontból is esztétikai élményt nyújtó épülettel.

A reggeli órákban meglehetősen fáradtan szállunk le az éjszakai buszról. A település pezsgése azonban olyan üdítően hat ránk, hogy alig egy óra multán már a vidám napsütésben csatangolunk a figyelemreméltóan rendbetartott hófehér házak között.

Az egyik legszebb perui Plaza de Armas

A város központját itt is a Plaza de Armas képezi, mint mindenütt Peruban. Bár még nincs főszezon, a téren és a sétálóutcán az ember lépten-nyomon turistákba botlik. A főteret egyik oldalról a méltóságteljes katedrális zárja le. Nagy gonddal tartják rendben, akárcsak a többi 50-100 évente újjáépített egyházi épületet. Szükség is van a folyamatos restaurálásra, mivel a Dél-Peruban átlag száz évenként ismétlődő földrengések pusztítása Arequipát sem kíméli. A pálmafás főteret a katedrálistól jobb és bal irányban nem épp hátizsákosokat megcélzó elegáns éttermek és hotelek egész sora öleli körül. Fölmerészkedünk az egyik étterem teraszára, ahonnan az 5822 méter magas Misti-vulkán kúpja néz velünk farkasszemet. Jóllehet a várost egy termékeny, megélhetésre kiválóan alkalmas völgyben alapították az 1500-as évek közepén, mégis elgondolkodtat, hogyan tudtak az itt élő emberek szembenézni az „égből” és a föld gyomrából felváltva érkező sorozatos természeti csapásokkal. Hiába fekszik Arequipa forró ponton, a város él, katasztrófák nyomai pedig nem láthatók az épületeken. Vidám lakói, a szmokingos portások a főtér elit hotelei előtt, a pórázos lámákkal sétáló népviseletes kislányok, a méregdrága szőttest áruló nénikék és az inka konyha remekeit jól ismerő szakácsok pedig köszönik szépen, nagyon jól vannak. Hát ennyit Arequipa történelmi városközpontjáról.

Naplementekor sem néz ki rosszul Arequipa

Amikor erre az útra készültem és Peru is szerepelt a célországok között, már akkor biztos voltam benne, hogy a híres inka kislány, Juanita több mint 500 éves múmiáját nem hagyhatom ki. Feltételeztem, hogy a múzeum tele lesz az áldozati tárgyakkal, de engem elsősorban maga Juanita érdekelt. Amikor belépünk a múzeum első termébe, kezdem úgy érezni magam, mintha egy fagyasztóládába zártak volna be. Megértem, hogy a jégmúmiákat alacsony hőmérsékleten kell tárolni, de azt már kevésbé, hogy a vetítőteremben miért kell az embert lefagyasztani. A múzeumlátogatás ugyanis egy Juanitáról szóló dokumentumfilm megtekintésével kezdődik, s már a moziteremben is dermesztő a hideg. A hangulat szó szerint fagyos, a történet pedig több mint megrázó.

Juanita, vagyis a Jéglány, az 1430-as években született, feltételezhetően Cuzcóban. Nem családjával élt, hanem egy olyan intézményben, ahol a rituális gyilkosságokra kijelölt áldozatok nevelkedtek. A gyerekek többsége nemesi származású volt, s mikor elérték a 8-14 éves kort, feláldoztak őket az isteneknek. Miközben a filmkockák peregnek a vásznon, eltűnődöm azon, vajon milyen érzés lehetett azzal a tudattal élni, hogy meg fognak ölni. Nem beszélve az édesanyákról, akiktől elvették és gyakorlatilag halálra ítélték várva várt gyermeküket. Hiba volna azonban azt feltételeznünk, hogy ezek a gyerekek végiggyászolták csöpp kis életüket. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta küldetéstudat dolgozott bennük, így nem csak elfogadták sorsukat, még büszkék is voltak rá, hogy népük érdekében nagy dolgot visznek véghez s ők lesznek a hegy istenének ajándékai. A szülők pedig azt ajándékozták az isteneknek, ami számukra a legdrágább volt: a gyermeküket. Meg voltak győződve arról, hogy ha kiengesztelik a hegyek szellemét, azzal megmentik az embereket a földrengésektől, vulkánkitörésektől vagy épp bőséges termést biztosítanak a következő évre.

Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (a képet természetesen nem mi lőttük)

Valamikor 1440 és 1450 között az inka papok úgy vélték, hogy Juanita számára is elérkezett az idő. Ekkor a kislány alig volt több 12-13 évesnél. Ráöltötték hosszú, tarka vászonruháját és vállkendőjét, amelyet a mellkasán ezüsttű fűzött össze. Fejére narancsszínű tolldíszt helyeztek, mezítelen lábfejére bőrsarut húztak. Hóna alá vette rongybabáját, kokaleveles rongytáskáját (a hegyi népek mindig kokalevelet rágnak), majd a fejükön szintén tolldíszt viselő, színes ünnepi ruhába öltözött papok kíséretében a 6288 méter magas Ampato hófedte csúcsára indult. A papok áldozati tárgyakat, agyagedényeket, élelmiszert és apró aranyfigurákat cipeltek magukkal.

Az Ampato csúcsa az örök hó birodalma, a levegő alacsony oxigéntartalma miatt nehéz a légzés. Ha engem kérdeztek, én már a venezuelai Pico El Aguilán majdnem elájultam az oxigénhiánytól, szóval szerintem képtelenség oda felmenni. Endre pár éve megpróbálkozott a csúcs meghódításával, így tőle tudom, hogy a feljutás csak éles jégtüskék alkotta csúszós jégfolyosón keresztülhaladva valósítható meg. Az ünnepi ruhába öltözött menetet odafenn nem több mint -20 fok várta. Azt hiszem, ha én lettem volna Juanita, fagyhalált haltam volna még mielőtt az áldozati helyszínre érek. Vagy megfulladtam volna. Mindenesetre a kis Juanitának sikerült a feljutás.

A Santa Catalina vörös-fehér-kék színekben pompázik

Amikor elérték a hegy csúcsát, megkezdődött az ünnepi szertartás, amelynek utolsó momentumaként hallucinogén italt itattak a kislánnyal. Ezután leültették, fejét gondosan letakarták egy kendővel, majd az egyik pap jókora ütést mért a koponyájára, amitől a csont beszakadt és a gyerek azonnal elveszítette az eszméletét. A testét egy kövekkel kirakott szűk mélyedésbe helyezték az áldozati tárgyakkal együtt, majd a fagyos sírt lezárták. Az élve eltemetett kislány valószínűleg megfagyott, mielőtt az eszméletvesztésből magához térhetett volna, bár az sem kizárt, hogy az ütés okozta agyvérzés vetett véget életének. Intiilapának áldozták föl, aki az inka hitvilágban a bő termés és a víz ura volt.

Azt, hogy a következő években bőséges terméssel áldotta-e meg az inkákat Intiilapa, nem tudom. Az bizonyos, hogy a meggyilkolt kis test évszázadokon át mélyhűtött állapotban, tökéletesen konzerválódva és mumifikálódva, ülő helyzetben pihent a jégkoporsóban az Ampato örök jég borította csúcsán. Tartott ez egészen addig, amíg a közeli Sabancaya-vulkán működésbe lépett megolvasztva ezzel az Ampato jégsipkáját. Ekkor Juanita teste kicsúszott a sírból és a kráterbe zuhant. Itt bukkant rá 1995-ben Johan Reinhard antropológus. A tetem olyan jó állapotban konzerválódott, hogy sokat „mesélt” a tudósoknak az inkák történetéről, vallásáról, öltözködési és táplálkozási szokásairól. Szinte teljesen épen megmaradtak a belső szervei, a haja, a bőre, a ruhái, a zsebkendője, a táskája. Még azt is meg tudták állapítani, hogy mit evett a halála előtti napon.

Mintha csak Andalúziában járnánk

Végigjárjuk az összes termet, bár vacogunk a hidegtől. Engem azonban annyira érdekel a történet, hogy nem tágítok a kötelezően hozzánk rendelt tárlatvezető mellől. A termekben az üvegkalickák mögött megtépázott vászondarabok, villám által sújtott kissé megolvadt bőrsaruk, anyagedények, apró faragott babák láthatók. Majd megveszek az izgalomtól, bizonyára a következő teremben vár ránk Juanita múmiája. Azonban csalódnom kell. Juanita holttestét egy évben egyszer elszállítják a múzeumból, hogy állapotát megvizsgálják és megbizonyosodjanak róla, hogy az idő múlásával legfeljebb minimálisan romlik az állaga. Nő vagyok, megértem én, hogy 570 évesen már elkel egy kis smink, bár Juanita eddig is egész jól tartotta magát. Pont most kellett elvinni?! Junaita helyett a Sara-Sara vulkánnál föláldozott Saritával, valamint két kisebb gyermek szintén jégbe fagyott múmiájával vígasztalódunk. Lógó orral kiballagok a múzeum udvarára és megpróbálok kiolvadni a napfénynél, bár Arequipa elég magasan fekvő város, így nincs nagy meleg.

A délutánt a Santa Catalina kolostor meglátogatására szánjuk. Nem vagyok apáca, sosem éltem még kolostorban, pláne nem középkoriban, de a bámulatosan nagy épületegyüttes nekem nem hasonlít a fantáziámban élő zárda képére. Inkább egy meseszép régi városban érzem magam, ami nem csoda, hiszen a zárda területe közel 20 ezer négyzetméter. A bordó és hófehér házakból álló bódítóan virágillatú utcák olyan zöld kerengőkben végződnek, akár egy trópusi botanikus kert. A szorosan egymás mellé épült, apró virágos kerttel ellátott házak belseje ellenben meglehetősen szegényes. Egy-két régi fénykép a falon, azon kívül csak egy szalmazsákkal ellátott ágy, néhány egyszerűbb bútordarab, amely utal a ház lakójának eredeti foglalkozására, mint például varrónő vagy kenyérsütő.

A Santa Catalina kolostorban második vonalas festők képei láthatók. Ez a piktor vajon mit gondolt?

A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni. Bizonyára volt kit vendégül látni, hiszen nem a hagyományos értelemben vett zárda szerepét töltötte be a Santa Catalina. Bulikolostor volt a szó szoros értelmében. A kolostor alapítója egy özvegyasszony, bizonyos Maria de Guzman, aki gazdag nemesek leánygyermekeinek biztosított itt helyet évente 100 aranyért, ami ma durván 150 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ez bizony szép kis summa! A csajok 25 listára vett személyes tárgyat hozhattak magukkal, mint ruhákat, szobrokat, festményeket, de ami sokkal érdekesebb ennél, a szolgáikat sem kellett otthon hagyni. Esténként zenés-táncos mulatságokat rendeztek.

A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben őszinteségi rohamot kapott és beszámolt neki a zárdai falain belül történő eseményekről.

Itt az ideje a nagy zabálásnak - a Sonccollay Arequipa legizgalmasabb étterme

Az esti órákban a sok élménnyel gazdagodva gyomrunk korgására leszünk figyelmesek. Gondolunk egyet és felkeressük Endre kedves barátját, aki nevezetesen Arequipa egyik éttermének tulaja, mi több, az inkakori konyhaművészet mesterszakácsa. Így kóstoljuk meg a zseniális mogyoróval és gombával töltött rocotót omlósra sült láma- és alpakkahússal, valamint a csicsóka, meg a Peruban fellelhető vagy ezerféle burgonya összes fajtáját. Endre nagy örömére a desszertnek szánt maracuyás ceviche elfogyasztása közben van szerencsénk meghallgatni a háziúr legújabb nyelvészet-kutatási eredményeit a kecsua-magyar rokonság terén.

Ha valami, akkor Arequipa igazán előkelő helyre emelkedett az elmúlt néhány hónap utazási élményei között. Így van ez még akkor is, ha Juanita tisztes kora ellenére bosszantó módon képes volt meglépni a találkozó elől. Eggyel több ok arra, hogy visszatérjünk...

Vonalak. Majom, kolibri, űrhajós és egyéb krikszkrakszok, amik csak a levegőből látszanak. A legtöbb embernek Nazcáról ezek jutnak az eszébe. No meg az, hogy mivel nem tudjuk kik és miért csinálták őket, ezért azok - Däniken után szabadon - nyilván UFO-leszállópályák. Elárulom, nem azok, bár az égből nézve őket valóban nem többek krikszkraksznál.

Az előző bejegyzés végén hazudtam. Eszünk ágában sem volt korán reggel repülőre ülni és rácsodálkozni a Nazca-vonalakra. Hat éve egyszer már repültem, nem volt egy nagy élmény, így megpróbáltam Erit is lebeszélni róla. Nem kellett sokat győzködni, mert ismerte a történetet, így alapból nem került fel a bakancsilstájára a vonalak fölötti röpködés. Hogy azért Te is tudd milyen, megosztom a hat évvel ezelőtti élményeket.

Kolibri nincs Nazcában, mégis ábrázolják

A nazcai reptér egy igazi porfészek volt akkortájt. Nem volt ott semmi, csak egy rossz minőségű és rövid kifutópálya szélén egy aprócska kőépülettel, amiben ült egy jegyárus csaj és kész. Tisztán emlékszem, 45 dollárra húztak le, amit nem kicsit sokalltam akkortájt. Egy angol sráccal és egy koreai lánnyal repültem együtt. A lány annyira be volt parázva, hogy muszáj volt a pilóta mellé ültetni.

Felemelkedtünk és pár perc múlva már meg is jelentek a vonalak. Mindenfelé futó tök egyenes csíkok és sávok keresztezték egymást, az egész egy nagy káosznak tűnt. Aztán a hegy oldalában feltűnt az Asztronauta, majd nem sokkal később a Majom és a Kolibri. Az erős gyomrúak, mint én (nem sűrűn fordul fel a gyomrom a kanyaroktól), maximum eddig tudják élvezni az amúgy nem túl impozáns, bár annál érdekesebb látványt. A gyengébbek, mint például a koreai lány, már az űrhajóst is csak egy zacskón keresztül bámulja.

Egykor áradó folyó, most kiszáradt meder

Mire a Kondorhoz értünk, már nekem és az angol srácnak is a kezében volt a nylonzacskó, a lány eddigre már rendesen teletermelte azt. A pilóta szemrebbenés nélkül tárta ki úgy 600 méter magasan az ajtót, hogy szabaduljon a hányásszagtól. Persze nem kell őt sajnálni, rendesen hozzájárult az élményhez a gyors és eszeveszett kanyarjaival. Jött még a Papagáj, a Kéz és a Pók, de a végére könnybe lábadt szemmel könyörögtem, hogy érjünk vissza a reptérre. Büszkén vállalom, nem hánytam be, de nem kellett hozzá sok.

Hogy hat év alatt mennyiben változott a Nazca-vonalak fölötti kiruccanás? Csak annyiban, hogy pár éve megépült az új repülőtér, így a peruiak jogosnak érzik a 100 dolláros repjegyárat, amihez finoman hozzácsapnak egy 10 dolláros reptéri adót. Az élmény valószínűleg ugyanaz, mert mikor olykor a reptérre sodor a sors, temérdek zöld embert látok. Lehet Däniken ebből gondolta tovább az UFO kapcsolatot?

Nazca, ahogy most néz ki - naplementekor

Nazca a vonalakon túl rengeteg felfedezésre váró helynek ad otthont. Ahogy szavaimból kiolvasható, a vonalaktól nem mentem a falnak, viszont a várostól 30 kilométerre található Chauchilla temetője mindig nagy hatással van rám. Egy talán még Huallurinál is szárazabb medencében a nazcák ugyanis egy temetőt alakítottak ki, hogy halottaikat a sivatag erejével konzerválják. Ez az ötlet annyira megtetszett az inkáknak, hogy mikor a 13. században betelepültek a vidékre, ők is ide kezdtek temetkezni. Tehették, mert a medence hatalmas volt, múmiáikban pedig legfeljebb az olykor-olykor előforduló porördögök tehettek csak kárt.

Hogy egy kicsit okoskodjak és hogy megutáltassam magamat Däniken híveivel, tisztázom ezt a Nazca dolgot. I.e. 200-ban egy a paracasi kultúrkörből kilépő közösség telepedett le a Nazca-fennsíkon. Tehették, mivel ekkortájt az Andokból lezúduló folyók virágzó mezőket hoztak létre. Évszázadokon keresztül elvoltak, mint a befőtt; gazdálkodtak, kukoricát, babot és quinoát termesztettek. Aztán elkezdett változni a klíma. A folyók kiszáradtak, a tengerben kevesebb lett a hal, a nazcák pedig éheztek. Az ilyen helyzetek a történelem során mindig a vallások felemelkedéséhez vezettek, így volt ez a nazcáknál is. Nem felismervén az okokat Pachamama és Pachatata segedelmét kérték.

Múmiák Chauchillában

Az köztudott, hogy a perui indiánkultúrák kapcsolatban voltak egymással, ismerték egymás országát. A nazcák is tudták, hogy az Andokon túl ott van Amazónia, ahol majmok és kolibrik élnek, így azok megformálásához nem kellett külsős, akár UFO segítség. Az is tévképzet, hogy a vonalak kizárólag a levegőből láthatók. Több olyan tambót (inkakori pihenő) is felfedeztek az Andokban, ahonnan egész szépen be lehet látni a vonalakat és alakzatokat. Az is elképzelhető, hogy a nazcák fából kilátókat építettek a vonalak kialakításához, amiket aztán később eltüzeltek. Az egyetlen nyitva álló kérdés az, hogy mégis minek csinálták ezt a rengeteg kirkszkrakszot?

Sok elmélet látott napvilágot, számomra mind elfogadhatóbb Däniken leszállópályás tézisénél. Van aki azt mondja, a vonalak föld alatti vízfolyásokat jelölnek és az egész nem több, mint egy térkép. Másik elképzelés szerint a vonalak szakrális útvonalak voltak, amiket áldozatbemutatáskor használtak. Ezt a nézetet támasztja alá az a rengeteg cserépedény bennük minden jóval, amiket a vonalak végeinél találtak. Persze az Asztronautára így sincs magyarázat, így hát legyen: a fickó az UFÓ-knak integet.

Egy egész jó állapotban megmaradt láb

Visszatérve Chauchillába... A sírokat az inkák nagy műgonddal kelet, azaz Cuzco felé tájolták. Az összes múmia ülő pózban lett a sírba helyezve, a többségüknek a haja máig eredeti fényében tündököl. És tényleg tündököl, mivel az összes halottnak ébenfekete haja van. A ruhákból az is kiderül, ki milyen poziciót töltött be egykoron. Chauchilla az a hely, ahol kinyílik a történelemkönyv és mesél. És nem csak a régészeknek, a magunk fajta mezei turistáknak is, ugyanis hála az élettelen klímának, a tetemeket szabadon hagyták a sivatag homokjában.

A 2000 éves vízvezetékből állítólag még most is isznak

Nazca városának végében található az ún. Aguaductos, nazca kori vízvezetékrendszer. Bár imádkoztak és áldoztak Pachamamának az esőért, azért nem bízták a véletlenre a dolgot. A hegyekből a vizet levezették magukhoz, s hogy az iható maradjon, rengeteg természetes szűrőt helyeztek el benne. Így lehet az, hogy a nazcaiak máig isszák a 2000 éves vezetékben csordogáló patakvizet.

Paredones romvárosa már az inka letelepedés nyoma. Az akropolisz nem túl látványos, azonban ez az első alkalom, hogy utazásunk alatt látunk inka kori faragást, mert bár vályogból építették fel a palotát, azok építőelemeit ugyanolyan mértani pontossággal faragták meg, mintha Machu Picchut kellett volna összerakniuk.

Tiltott a Nazca-vonalakon gyalogolni, de ez kit érdekel?

Paredones mögött találhatók El Telar szakrális vonalai, amik benégyzethálózzák a vidéket. Hibájuk, hogy nagyon közel fekszenek a városhoz, így a területfoglalók lassan a birtokukba veszik őket, pedig ez az egyetlen hely, ahol az ember testközelből láthatja a vonalakat. Konstatálom, hogy a Nazca-vonalak kialatíása nem építészek mérhetetlen erőfeszítésének az eredménye, hanem sokkal inkább nagyszerű takarítóbrigádok történelembe íródó teljesítménye. A vonalakat nem ásták, csak kapirgálták őket; az egész nem több, mint színjáték. A köveket lehordták az anyakőzetről és felhordták oldalra, így elüt egymástól a szürkésfehér vonal és a sötét színű perem.

Hogy Nazca megérte-e? Meg. Repülni biztos nem fogok többé a vonalak fölött, de Chauchilla múmiáival bármikor szívesen elcsevegek újra...

Még több képért és sztoriért kattints ide!

Bár Peru tengerpartja nem valami varázslatos, maga a partvidék rengeteg érdekességet rejt. Két nap alatt érintettük Huacachina oázisát, Hualluri 2000 éves faluját, repültünk a Nazca-vonalak felett (aztán jártunk is rajtuk), végül múmiákat kutattunk a sivatagban.

Paracastól Huacachina nincs egy óra. Átkelünk Ica városán, amit Piscóhoz hasonlóan egy földrengés döntött le a lábáról, de azért a pálinkavárosnál sokkal jobb állapotban maradt meg. Amíg azonban Piscóban volt korábban mit nézni, addig itt soha nem volt semmi érdekes. Ez alól egyetlen kivétel a pár kilométerre fekvő Huacachina. A száz méteres homokdűnék között megbúvó oázist Paracashoz hasonlóan megkímélte Pachamama, a Földanya. És jól tette, Huacachina ugyanis egy álom. Ahogy azonban a perui álmok lenni szoktak, úgy ez a hely is tömve van turistákkal. A hátizsákosok többsége itt leragad egy időre, mert ez az egyetlen olyan pontja a perui partvidéknek, ahol a téli időszakban is ragyog a nap.

Huacachina valószínűleg a legtökéletesebb oázis

Sokan Perut a napfény országának gondolják, pedig ha valami, akkor ez egyáltalán nem jellemző rá. A teljes perui partvidék mentén egy hideg tengeráramlat húzódik, ami miatt a magasban áramló levegő melegebb, mint a felszálló pára, így az megül köd formájában az Andok tövében. Emiatt az ecuadori határtól egész Közép-Chiléig márciustól októberig szürkeség borul a tájra. Eső egyáltalán nem esik, az évi 10 mm csapadékot a szeptember végén lecsapódó harmat hozza össze.

Visszatérve Huacachinához... Az a néhány kis hostel, ami a homokdűnék között megbúvó lagúnát körülöleli, úszómedencével és mára már a magyar utazónak olcsónak nem mondható, de egyszerű szobáival próbálja becsalogatni az utazót. A kínálat nem nagy, így a legtöbb hostel mindig tele van.

Így néz ki a perui sivatag belülről

Huacachina az adrenalinfüggők paradicsoma is egyben. Megérkezvén az oázishoz azonnal körberajnongják az embert a homokfutósok. 50 solról indul az egy órás menet ára fejenként, de ha nem hagyod magad megvezetni, megúszod a kalandot 30 solból. Plusz belépő a homokdűnék közé, amit nem tudom hogyan és miért, de 3,70 solra áraznak a helyiek. Hogy megéri-e a homokfutózás? Nem tudom. Olyan az egész, mint egy gyengébb hullámvasút, viszont cserébe csodaszép sivatagi tájban gyönyörködhetsz.

Az egyik homokdűnén hajtónk megáll, majd előkerül néhány leamortizál falap s máris mehet a homokdeszkázás. Téli sportokban akkora antitálentum vagyok, hogy még a hóemberépítés sem megy, így a snowboardot imitáló homokdeszkázásban sem aratok fényes sikereket. A kaland végére úgy érzem, több homok van az alsógatyámban, mint amennyi a sivatagban maradt.

És így néz ki a homokfutóból...

Huacachina után Nazca felé vesszük az irányt. Az út sokáig mit sem változik, ugyanaz az unalmas, kietlen és élettelen sivatag folytatódik végeláthatatlanul. Aztán úgy 200 kilométerrel délebbre egyszer csak beérünk a hegyek közé. A sziklák vöröses és sárgás színben pompáznak; végre egy kis változatosság a sok szürke és lapos semmi után. Pár éve erre autózva Ancelmóval felfedeztünk egy szakadt táblát, amire ez volt írva: Hualluri, 4 km. Lecsaptunk a lehetőségre és azóta mindig felkeressük ezt a senki által nem ismert romvárost, mely igazoltan Peru legszárazabb völgyében fekszik. Persze nem 4, hanem legalább 8 kilométerre található, de kicsire nem adunk.

A Föld állítólag legöregebb fája több mint 2000 éves

A romok bejáratát egy kiszáradófélben lévő fa jelöli. Korábban nem fordítottunk rá figyelmet, de ezúttal megállunk fényképezkedni a keszekusza elhaló gyökerek között. Azért tesszük mindezt, mert egy felirat arról árulkodik, hogy egy 2012-es vizsgálat során kiderült, a fa több mint 2000 éves, ezzel ez a Föld legöregebb élő fája. Hát ki ne fotózkodna le a legöregebb fa árnyékában? Azt azonban nem értem, hogy volt képes élni ennyi ideig ebben a környezetben, ugyanis Hualluri völgyében az elmúlt 100 évben hivatalosan egyetlen milliméter csapadékot sem mértek.

Sancho Panza a semmiből jött és a semmi felé ment tovább

A romváros persze nem szép, nem is lehetne az, mivel egy szürke, kiszáradt völgyben fekszik. Belépő persze itt is van, de ez az a hely, ahol annak mértéke alku tárgya. A semmiből előkerülő parkőr 7 solra tartana igényt, de végül pár sollal beéri, jegy nélkül. Így van ez, Peruban is virágzik a korrupció. A városból tulajdonképpen semmi nem maradt, csak az épületek alapja, amik csak akkor rajzolódnak ki, mikor felkaptatunk a dombtetőre. Jöhet a kérdés, hogy a korábban itt élők miért és hogyan éltek meg ezen a helyen, mely leginkább a Marsra hasonlít. A válasz egyszerű. A vidék roppant szeles és poros, ezért az emberek egy szélvédett völgyet kerestek lakhelyül. Látván a 2000 éves fát tudták, hogy van víz a környéken, így erre a völgyre esett a választásuk. A házak között bolyongva kiderül, kukoricát termesztettek, mivel mindenfelé összeszáradt csutkák láthatók. Emellett festett cserépedényeket, vászondarabokat és csontokat fedezünk fel. Hualluri egy nyitott múzeum. Minden megfogható és akár el is vihető. Még egy szép állapotban megmaradt metatét (kukoricaörlő) is találunk.

Hualluri és Eri a Föld legszárazabb völgyében

Hualluri után megkezdjük a kapaszkodást fel a Nazca-fennsíkra abban a reményben, hogy naplementére elérjük a kilátót. Szerencsétlenségünkre sikerül defektet kapnunk, így elvesztegetünk vagy fél órát, amíg a közeli faluban sikerül gumiorvost találnunk. Mindez azt is jelenti egyúttal, hogy a kilátóhoz már tök sötétben érkezünk. Nem baj, látjuk majd a Kezet odafentről.

Nazcában mindig az El Miradorban szállok meg, s ez most sincs másképp. Igazából egyetlen oka van a választásomnak, ami egy nőhöz köthető. A szálló recepciósa ugyanis az egyik legcsúnyább boszorkány, akit életemben láttam. 130 centinél nem nőtt nagyobbra, ehhez amorf alak, bibircsókos karvaly orr és szembe lógó fekete haj társul. Az öreglány kezei tele vannak gyűrűkkel, csuklóján legalább tíz kiló karkötő fityeg. Lábán rózsaszín papucs, amihez zöld zokni dukál. A kép tökéletes, s még azt sem bánom, hogy mikor meglát, azonnal szerelemre lobban irántam. Az egész nő és helyzet úgy abszurd, ahogy van, de pont ezt szeretem az El Miradorban.

A régészek mindent hátrahagytak

Nazca városa, hogy nem, ugyancsak földrengések sorozatos elszenvedője, amitől az egész szedett-vetett hangulatot áraszt. Hiába a stílustalan és kaotikus városkép, a környező vonalak miatt évente több százezer turista látogat ide. Ennek hatása az árakban érződik leginkább. Minden kétszer annyiba kerül, mint az amúgy sem olcsó Limában. Nehéz hátizsákosként ezeken a helyeken talpon maradni, de a szükség nagy úr. Holnap reggel felrepülünk a vonalak fölé, így viselni kell 800 forintos sört...

Még több képért és sztoriért kattints ide!