MIRADOR - "Kilátó a világra"

Miután a tehénszállítók jóvoltából sikerült átkelnünk az Andok hegyláncain, Bailadores felé vettük az irányt. Tettük ezt azért, mert a helyiek elmondása szerint Bailadores a környék legszebb települése. Cáfolnunk kell! Bailadores bár nem ördögtől való, Venezuela legszebb faluja San Pedro del Rio.

Az esti órákban futunk be Bailadoresbe, ami nevét egy itt élő indiánközösségről kapta. A konkvisztádorok elleni harcban az őslakók furcsa, táncszerű mozgást végeztek, ami miatt a spanyolok táncosoknak, azaz bailadoresnek nevezték el őket. A városka ma egyáltalán nem indián, de még csak nem is gyűjtőhelye a táncoslábúaknak. Pontosan ugyanolyan álmos falucska, mint volt Mucuchachí vagy Canaguá.

- A vízesést jöttek felkeresni? - kérdezi a központtól két sarokra álló szállón a fiatal recepciós lányka.
- Milyen vízesést? - kérdezek vissza, mivel nem tudunk semmilyen vízesés létezéséről.
- Hát az India Carút. Nem hallottak róla? Muszáj megnézniük.

Itt döntjük el végleg, hogy hagyjuk az útikönyveket a fenébe és mostantól térképpel utazunk. Fogunk egy taxit és adjuk ki az ukászt, miszerint irány a vízesés.

Az India Carú-vízesés legendája szebb, mint maga a zuhatag

Az India Carú-vízesés kb. 30 méter magas, lófarokra hasonlítú kis vízű zuhatag. Nem csúnya, de láttunk mi már elég ilyet, viszont csak kevéshez hallottunk olyan megható történetet, mint ehhez. India Carú a legenda szerint a bailadores törzs főnökének a lánya volt, aki szerelembe esett egy daliás harcossal. Éppen készülődtek a mennyegzőre, mikor egy őrszem idegen sereg érkezésére hívta fel a figyelmet. A törzs férfitagjai azonnal fegyvert fogtak, és elébe mentek a spanyoloknak. Azok megelpődésükben nem tudták hova kapjanak, így az indiánok meghátrálásra kényszerítették őket. A csatában azonban elhúnyt a vőlegény.

India Carú meghallván a tragédiát, szerelme holttestét magához ragadva felmászott a szomszédos hegyre, és három napon át zokogva imádkozott annak szelleméhez, hogy adja vissza szerelme életét. A hegy és erdő istene hallván az imát, így szólt: "Életét vissza nem adhatom, de emléke örökké élni fog". A lány könnyeit összegyűjtve levetette azt a legmagasabb szikláról, így született meg az India Carú-vízesés. Lehet a sztorit csöpögősnek tartani, de az egész völgynek van egy romantikus hangulata, de lehet csak azért érzem így, mert rajtunk kívül egy lélek nem volt a vízesésnél.

Bailadorest magunk mögött hagyva a kolumbiai határra utazunk, San Pedro del Rio falujába. Csodás köderdőkön keresztül ereszkedünk le a Maracaibo-öböl partjára, ahol hatalmas hőség fogad minket. Nem tudom, hogy a nagy meleg okoz-e agyalágyultságot, de a szokványos katonai ellenőrzőponton a nem is fiatal tiszt Eri útlevelét a kezében tartva csak ennyit kérdez:

- Maga ugye arab?

Ilyen helyzetben jobb nem azonnal kiröhögni a katonát. Szerencsére helyettünk megteszik ezt az útitársak, aminek az lesz az eredménye, hogy a busz ezúttal nem miattunk rostokol 20 percet az út szélén, hanem miattuk, mivel a tiszt nem viselvén a gúnyt, rommá szivatja a mosolygókat.

Ódon házak és öreg kocsik - ez San Pedro del Rio

San Pedróba a kora délutáni órákban érkezünk. Nem sokat tudunk róla, LP-nk is csak annyit ír róla, hogy szép. Ebben viszont nem téved. A macsakaköves utcákat fehérre mázolt több száz éves koloniális épületek szegélyezik. Kovácsolt vas lámpák lógnak az ajtók felett, az ódon cseréptetőkön orchideák telepedtek meg, az ablakban vörös macska szundikál lábát kilógatva a rácson. Feltűnik egy lovas kocsi, aminek hajtója nagyokat köszön a házaik előtt hintaszékben ringatózó öreg népeknek. A venezuelai modern kor egyetlen jele, hogy némelyik ház előtt nem lovas kocsi, hanem egy 50 éves Dodge pihen. Kevés ilyen szép falut láttam Dél-Amerikában, leginkább a kolumbiai Baricharához tudnám hasonlítani.

Este beülünk egy idős úr apró éttermébe és megkóstoljuk a helyi parillát, ami grillezett csirke-marha-disznó kombó yukka alapon szervírozva. Száraz és rágós, de szerencsére le tudjuk öblíteni egy jófajta marhapata rummal. Igen, jól olvasod, marhapata rum. A San Pedróban élő férfiak meg vannak arról győződve, hogy a marha patájából főzött rum jót tesz a libidónak. Egyetlen feles után ezt nem tudom igazolni, azt viszont igen, hogy kevés ennél ocsmányabb ital létezhet a világon. Képzelj el egy pálinkát, ami fehér színű és cukros húsleves íze van. Megvan? Na, akkor irány inkább Kolumbia.

A 98 éves öregúr San Pedro legöregebb lakója

San Pedrótól a határátkelő alig 40 percre található. Az átkelés eléggé nyomasztó, mivel a nagy kocsitömegben nem találod meg a pecsételő helyet. Csak a kolumbiai kapunál derül ki, hogy nincs venezuelai kilépő pecsétünk, így sétálhatunk vissza a túloldalra. A határőr Eri útlevelét forgatva nekünk szögezi kíváncsiságát:

- Maga ugye kínai?

Szerintem bantu néger...      

Amikor az ember olyan messze sodródik hazájától, hogy egy egész óceán választja el, magyarságtudata és az ebből adódó összetartozás élménye is új megvilágításba került. Pállal, itteni nevén Pablóval az Apartaderosba tartó buszon találkoztunk. Az ötvenes férfi szülei magyarok voltak, de ő már itt látott napvilágot Venezuelában, így magyar szívvel, de  venezuelaiként éli életét. Felesége helyi, szülei halála óta egyetlen szót sem beszélt magyarul. Márciusban egy hétvégét volt szerencsénk vele és családjával tölteni.

Szombat délre vagyunk hivatalosak Valle Hermosába (magyarul Szép Völgy), ami Mérida városától kb. 30 km-re északkeletre található. A találkozót az út mentén található, Pablo által alapított kőmúzeum bejáratához beszéltük meg. A lépcső tetején egy középkorú venezuelai asszony üldögél, mint később kiderül, Pablo felesége, Teresa az. A férfi még nem ért vissza a városból, fotókat hívat elő.

Pablo háza és öreg terepjárója Valle Hermosában

A fából készült egyszerű házikó egy meredek hegy tetejére épült, ahová egy csúszós földút vezet fel. Bár fogadni mernék, hogy autóval lehetetlenség megközelíteni az épületet, Pablo rámcáfol, mikor egy óra múlva befut az ütött-kopott ezer éves terepjárójával. A konyhában egy faasztal látható néhány székkel, a nappali bútorzata teljesen hiányzik, a hálóban egy TV és egy ágy, a gyerekszobában emeletes ágyak. De amilyen szegényes a ház berendezése annál nagyobb szeretettel és örömmel fogadják a két gringót, aki itt sokkal inkább emlékeztet az ősökre és a gyökerekre, mint messziről jött idegenekre. Mintha rég nem látott családtagok lennénk. Piros paprikát hoztunk ajándékba, így ebédre Pablo kedvence, csirkepaprikás készül. A csirkéhez elkel egy kis galuska, szaggatás közben pedig remekül lehet beszélgetni. Pablo 20 éve nem beszélt magyarul, ezért érthető módon időnként nyakatekert, esetenként nyelvtanilag helytelen kifejezéseket használ. Tiszteletem jeléül azonban eredeti formában jegyeztem le beszélgetésünket. Ha valakit ez zavar, attól elnézést kérek.

- Pablo! Hogy kerültetek Venezuelába?
- Bueno, bueno. A második világháború után, amikor sokan eljöttek Magyarországról, akkor a szüleim választottak Venezuelát és ide jöttek. A legkönnyebb ország, ahová tudtak jönni az Venezuela volt. Ez ’49-ben vagy ’50-ben történt.
- A családban magyarul beszéltetek?
- Igen. Magyar óvodába jártam. Mikor én 6 éves voltam, úgy mentem az iskolába, hogy nem tudtam beszélni spanyolul. Bueno. De mikor az ember ilyen kicsi volt, akkor könnyű és három hónap múlva már spanyolt megtanultam.
- Hol éltetek?
- Caracasban nőttem fel.
- Milyen volt Venezuelában magyar gyerekként felnőni?
- Itt születettem. Nem csak magyar, hanem már egy kicsit venezuelai is vagyok. Ha valaki akar kérdezni, hogy honnan vagyok én, akkor először talán azt mondom, caracasi vagyok. Ezért nem volt olyan nehéz a latin gyerekek között. De a szívem az magyar. Az apám és anyám magyarok voltak és imádom mindent, ami magyar.

Pablo mesél az életéről

Jó ezt hallani. Meg is torpanok egy kicsit, majd körbenézek, s látom a sok gyereket a konyhában sürögni-forogni.

- Hány gyermeked van, Pablo?
- Három.
- Ők tudnak magyarul?
- Próbáltam őket tanítani. De a magyar nagyon nehéz. A legidősebbet, aki 19, el is küldtem haza iskolába. De ez januárban volt, s ő meg panaszkodott, hogy elviselhetetlen a hideg és visszajött Venezuelába.
- Neked is sok testvéred volt, ahogy az a venezuelai családokban lenni szokott?
- Nem, csak két testvérek voltunk. Én és egy idősebb.
- Mivel foglalkoztak a szüleid?
- Az apám árult. Ő mindig árult ilyen condimento, pimiento féléket. Ezt hogy is mondják magyarul?
- Fűszerek.
- Igen. Fűszerboltja volt. És az anyám, ő otthon volt. Mindig.
- És mi a te munkád?
- Én fényképész vagyok. 17 éves óta csak fényképeket csináltam. És bueno, mikor Angliában tanultam három évig fotografia purát utána visszajöttem Venezuelába és csak fotókat csináltam. Ahol élek, Méridában, itt a kezemen is látjátok, hogy földműveléssel is foglalkozunk. És amit többet ültetünk az a fikusz. Hogy kell mondani magyarul?
- Füge?
- Á, igen. Füge. És a citromot, azt is ültetünk, meg kukoricát.
- A Kőmúzeumnál, amit te rendeztél be, láttam néhány meztelen lányt ábrázoló képet. Aktfotózással is foglalkozol?
- Igen.
- És mit szól ehhez Teresa, a feleséged?
- Meg kell ismernie fotózás előtt a lányokat s akkor nem zavarja. Elfogadja a dolgot.
- Értem. S mit csinálsz szabadidődben? Vannak itt magyar közösségek, akikkel tartod a kapcsolatot?
- Caracasban élnek magyarok. Még cserkészkoromból maradtak meg a barátságok. De a környéken, Méridában nincsen senki.
- Te voltál már Magyarországon?
- Sí, sí. Claro. Budapestben többször is. Amikor Angiában fényképezni tanultam.
- Sosem fordult meg a fejedben, hogy inkább Európában, illetve magyar földön élj?
- Itt jöttem világra. Sokat harcoltam ezzel a földdel, ahol élek, viharban vagy épp tűzvészben. Szeretem ezt a földet, s bár a szívem mélyén mindig magyar maradok, de itt fogok meghalni Venezuelában.
- Milyen az életed Dél-Amerikában?
- Príma – mosolyog elégedetten.
- Elmeséled nekünk egy napodat?
- A csirkék négy órakor jönnek ébreszteni.
- Ébreszteni? – nevetünk - Úgy érted, hangoskodnak?
- Igen, hangoskodnak és akkor tudom, hogy még egy óra van az ágyban. 5 órakor kinyitom a szemem és már kezd az élet. Akkor vízt kell tenni a kukoricának és a gyümölcsöknek. Ültetek és közben gondolok. Ez a legjobb hely, ahol lehet a problémáiddal gondolkodni. Amolyan meditáció féle. Közben a feleségem, Teresa 6 órakor megcsinálja az ebédet, hogy a két kisebb fiam elvigye azt az iskolába. Én meg ha szép az idő, akkor nézem, hogy hogy kezd nőni a nap, jön a fény. Hátra nézel, ott egy fénykép, jobbra nézel megint egy fénykép, balra nézel s ott is egy. Én a fényképben élek. Itt minden olyan szép, ha napfény érkezik mellé csodálatos képet tudsz készíteni. Prímán.
- Délután?
- Akkor megyek Méridába. Kétszer egy hétbe vagy háromszor egy hétbe költeni pénzet. De van, hogy a városban dolgozom is. Én írom a fotós könyvemeket, kiadásra előkészítem őket. Itt nincsen olyan szociális presio, hogy neked kell csinálni pénzet, fizetni havonta s innen oda menni. Itt más az élet. Itt adnak a tojást, kukoricát más terményért cserébe.
- Cserekereskedelem van?
- Igen. Így élünk.

Készül a képkeret, természetesen bambuszból

A húshoz zöldségként párolt sóska dukál. Elég valószínű, hogy Venezuelában Pablo az egyetlen, aki sóskát termeszt a földjén és azt fogyasztja köretként a húsételek mellé. A desszert sem várat magára, a kertben finom füge érik. Délután egy kis házimunka következik. Bambuszt tisztítunk, hogy a szomszédos telken legyen miből felépíteni Pablo fiainak a házát. Nincsen banki hitel, kölcsön, részletfizetés, az utódok ingatlankérdésére másféle megoldást keresnek.

Az esti órákban Pablo zenetanár barátjához, Fernandohoz látogatunk el. A szomszéd hegyoldalban álló ház egyetlen helyiségből áll. A szoba közepére egy gardróbot helyeztek, ez képez térelválasztót a konyha és a fürdőszoba között. Igaz, hogy az egyik sarokban található WC-t csak nyilvánosan lehet használni, mert nincs ajtaja, így a szégyenlősebbek célszerű, ha megvárják, míg Fernando leül vadonatúj szintetizátora elé és jó hangosan dalra fakad. Az apró házban számos ütős és húros hangszer is található, így amikor a barátok összegyűlnek - mint pl. ma este - mindenki talál magának valamit, amin zenei tehetségét kibontakoztathatja. Én hat éves korom óta gitározom, így rögtön rátapadok a kopottas basszusgitárra, Endre egy nagy dobbal próbálkozik. Végül átadjuk a helyünket a berumozott helyi erőknek, akikből remek rögtönzött együttes alakul. A lényeg a hangerő, a zenei harmónia kissé háttérbe szorul, fülsüketítő a zaj, óriási a káosz. De a hangulat az elfogyasztott rum után fergeteges! Amikor már eléggé próbára tettük dobhártyánk épségét, búcsút intünk a muzsikus lelkeknek és Pablo kicsiny házikójában a félig magyar családdal nyugovóra térünk.

A jövő nagy tehetségei - nem fűzök hozzájuk sok reményt

Pablóéknál tett látogatásunk, önzetlen barátságuk és páratlan vendégszeretetük révén venezuelai utazásunk egyik fénypontjává vált. Hálás köszönet az egész családnak mindazért a sok jóért, amivel ezen a hétvégén gazdagabbak lettünk. A viszontlátás reményében a vasárnapi halászlé után érzékeny búcsút veszünk és visszautazunk Méridába...

Amikor kezembe került egy részletes Venezuela térkép, azonnal feltűnt, hogy Mérida körül elég sok településnév kezdődik Mucu- előtaggal. Ez felkeltette az érdeklődésemet, a válaszhoz azonban be kellett járni a déli falvakat, azokat, amiről semmi infót nem találtunk az interneten.

Hogy pontosan hova is megyünk, arról fogalmunk nincs. Annyit tudunk csupán, hogy Mucutuyba a Mercado Periféricóról indul busz és nem a terminálról. Persze az időpontot nem tudjuk, így 8-kor már csak hűlt helyét találjuk a reggeli járatnak. A következő busz délután 1-kor indul, így leülünk a piac egyik étkezdéjében és bámuljuk az embertömeget. Van idő elmélázni azon, milyen is volt az elmúlt majd 3 hónap Venezuelában, mi volt igaz vagy hazugság abból, amit odahaza hallottunk erről az országról. Filozofálgatás helyett legyen annyi elég, hogy Venezuela egy csodaszép ország, ahol nagyon könnyen és olcsón lehet utazni, de egy-két helyet jobb elkerülni, ha az ember szereti a békességet.

Délben befut egy 40 éves Dodge kisbusz, Mucutuy felirattal az oldalán. A sofőr nagy, tágra nyílt szemekkel mered ránk.

- Miért akartok Mucutuyba menni?
- Mert onnan szeretnénk felfedezni a Tapo-Caparo Nemzeti Parkot.
- Hát onnan biztosan nem fogjátok. Menjetek Mucuchachíba, ott talán tudnak segíteni.

Kilátás a központi völgyre valahonnan az útról

Mucuchachí kb. 20 kilométerrel Mucutuy után található egy szűk völgyben, s szerencsére oda is megy egy ütött-kopott kisbusz a piacról. Nincs sok utas, rajtunk kívül mindössze négy asszonyság ücsörög a rendesen kiült székek valamelyikén. Méridát elhagyva egy szeméttelep határában fordulunk rá egy elég vacak minőségű útra, ami az Andok meredek, kaktuszokkal borított hegyoldalában tekereg fel 3500 méter magasba. Az elején szép a kilátás, aztán bejön a paramóra leginkább jellemző köd.

Az egész utazás alatt mindössze két települést érintünk. Az egyik San José álomgyönyörű faluja a paramó lábánál egy apró patak partján. Nincs a falunak se bevezetője, se kivezetője, a "főút" azonnal a főtérre esik be. Nyolc házat számolok össze, de azok úgy épültek egymáshoz, hogy San Josénak város hangulatot adnak. Szívesen megállnánk fotózni egy picit, de valószínűleg a következő 24 órában semmilyen közlekedési eszközbe nem futnánk bele, így kénytelenek vagyunk hátunk mögött hagyni ezt a kis csodát.

A paramo túloldalán, úgy négy órányira Méridától megérkezünk Mucutuyba. Semmi extrát nem tud, így örülök, hogy a buszsofőrre hallgattunk, s nem a kétkedésünkre. Az utolsó egy órában a Tapo-Caparo Nemzeti Park határán autózunk, melynek szűk völgyei és trópusi erdőségei tűnnek fel tőlünk balra. A buszban az út végére megszokják a jelenlétünket és szóba elegyednek velünk az asszonyok.

Mucuchachí utcakép

- Mit csinálnak Mucuchachíban? Valamilyen projekten dolgoznak?
- Nem, mezei turisták vagyunk. Csak szeretnénk megnézni magunknak a falut. Járnak errefelé turisták?
- Külföldiek nem, vagyis én még nem láttam - szólal meg az egész út alatt legnagyobb hangú öreglány.
- De van hol aludni?
- Persze, van két posada a faluban. De alhatnak nálam is, teljesen ingyen.

Nem ez az első alkalom, hogy turistamentes övezetben meghívnak magukhoz a venezuelaiak. Ha Erit nem kerülgetné a hasmenés, meg is szállnánk Jovenita házában, de így kénytelenek vagyunk egy méregdrága hat dolláros szobában tölteni az éjszakát.

Mucuchachí nagyon hangulatos falucska, sűrűn összeépített színes koloniális házikókkal, bántóan tiszta utcákkal és rengeteg csacsival. A helyiek elzártan élnek az Andok mélyén, nyoma sincs a nagyvilági gonoszságnak és szennynek. Mindenki köszön és próbál néhány szót váltani velünk, csak hogy elmondhassa magáról, hogy beszélt gringókkal. Szállásadónk estefelé bekopog és panelával, meleg cukornádlével kínál. Beszélgetünk, közben fény derül a falu erdetére.

Marrón, ahogy a helyiek hívják, elég sűrűn feltűnik a falvak határában

- A falu a nevét a mucuchache indiánokról kapta. A mucu- szó annyit tesz ősi arawati nyelven, hogy "hideg hely". Mondjuk Mucuchachi pont nem az, viszont Mucutuy nagyon is az - okosít minket a házinéni.
- A minap jártunk Mucuchíesben. Akkor az is valami ilyesmit jelent?
- A chíe szó tudtommal vizet jelent, tehát Mucuchíes az a hely, ahol van víz. De őszintén szólva nem tudom. Sajnos már senki nem beszéli az indiánok nyelvét, így a kutatók is csak okoskodnak. Viszont van egy kutyafajta, amit ugyancsak mucuchíesnek hívnak.

A néni jól tudja. 200 évvel ezelőtt Simon Bolívar megfordult Mucuchíes falujában és megtetszett neki a helyiek pásztorkutyája. Nekiajándékoztak egy kölyköt, amit a forradalmár Novadónak nevezett el. Annyira megszerette, hogy a csatákba is magával vitte. Novado Carabobónál elesett, azóta a mucuchíes kutya Venezuela nemzeti ebe.

Este komoly kocsikeresésbe kezdünk, hogy átvághassunk a Tapo-Caparo Nemzeti Parkon Santa Barbarába. Egy órás járkálás után az egyik dzsiptulajdonos elveszi tőle a kedvünket.

- A Tapo-Caparo Nemzeti Parkba nem vezet semmilyen út. Megközelíthetetlen. Ami Santa Barbarába megy, az egy igazi dagonya. Nem hiszem, hogy találtok bárkit is, aki elvinne titeket. De az út Tovarba különben is szebb. Menjetek át Canaguába, ott segítenek majd.

A déli falvakban mindig mosolyognak az emberek (Canaguá)

Másnap úgy döntünk, hogy gyalogosan vágunk neki a 20 kilométerre található Canaguának. Gyönyörű a völgy, ami az út alatt terül el. Egy-két motoron kívül nem sok járművel találkozunk, de a végén felvesz minket egy homokot szállító teherautó. Két fiatal álldogál a platón, kíváncsian néznek ránk.

- Gringók vagytok, igaz? - kérdik mindezt olyan egyszerűséggel, mintha a gringó az maga lenne a turista.
- Igen. Dolgozni mentek?
- Házat építünk Canaguában és homokot viszünk az építkezésre.
- Jól fizetnek?
- Egész jól, 1500 bolívart kapunk 15 napért.

Napi 1000 forintos bér még Venezuelában is igen alacsonynak számít, bár a 16 éves srácoknak ez nyilván teljesen mindegy. Ebből futja vagy 200 sörre, úgyhogy nagy gond nincsen. A teherautó egyszercsak fékez egy nagyot, majd a sofőr kiszól, hogy kígyó van az úton. Lepattanunk a platóról és valóban, egy jó két méteres marrón tekereg az út közepén. Jó, hogy nem gyalog kellett megkerülni a jószágot.

Az út a ködbe vész - irány Tovar

Canaguá nem olyan tetszetős, mint Mucuchachí, de a tisztaság és a rendezettség itt is svájci szinten van. Egészen hihetetlen része ez Venezuelának, mintha nem is Dél-Amerikában járnánk.

- Magyarországról vagytok? A fiam fociedző Dániában és majdnem minden évben megy Magyarországra edzőtáborozni fiatalokkal. Sok szépet mesélt az országotokról - büszkélkedik Maria, egy kedves butikos hölgy akkor, mikor Erika kötelező WC-látogatását teszi nála.
- Hogy jutunk fel Tovarba? - kérdezősködünk.
- Megy busz naponta négyszer, de ma már biztosan nem lesz rajta hely, mert a PDVSA valami népi gyűlést tart itt nálunk.

Össznépi olajértekezlet van Canaguában, így három nap távolságban minden busz tele van. Nincs más, mint stoppolni. Kiállunk a falu határában álló rendőrség épülete elé és várunk. Egy órányi eseménytelen toporgás után megjelenik egy ökröket szállító kamion. Úgy esik, hogy húsz marhával kell megosztanunk a kocsit, úgy vágunk át az Andokon Tovarba, Venezuela valószínűleg legszebb és legrosszab közútján...

Ha az ember huzamosabb időt tölt nyomasztó latin-amerikai nagyvárosokban, előbb-utóbb az apró falvak békéjére és meghitt hangulatára vágyik. Nincs ez másképp akkor sem, ha ez a nagyváros éppen a ködbe burkolódzó Mérida, Venezuela egyébként legélhetőbb és legbarátságosabb  andoki települése.

Nagy lelkesen bújom a várossal azonos nevű régió térképét azon mélázva, vajon melyik környékbeli falura essen a választás. Jají mellett döntünk, amely Meridától 34 km-re található koloniális település. Alighogy leszállunk a szerpentineken kanyargó autóbuszról, a városka főterén máris mesebeli hangulat kerít hatalmába. Jají a legszebb falu, amit latin környezetben valaha láttam. Teraszokkal és faragott fakapukkal ellátott hófehér öreg házai, valamint a főtéren álló kis templom olyan érzést keltenek, mintha 400 esztendőt visszautaztunk volna az időben. A templom előtti téren egyenruhás iskolások beszélgetnek, zenével múlatják az időt. Elvarázsolva sétálunk a macskakövekkel kirakott, lépcsős utcákon, ahol Mérida zajos pezsgése gyorsan feledésbe merül.

Öregúr a portáján, Jajíban

Jajít egy spanyol bíró, Bartolomé Gil Naranjo alapította az 1580-as években. Az ő nevéhez fűződik a legtöbb Mérida környéki koloniális kisváros elnevezése és közigazgatási fejlesztése, amivel az volt a célja, hogy az itt élő indiánokat egy olyan közösséggé kovácsolja, ahol a spanyol nyomás folyamatosan fenntartható és erősíthető. Ő jelölte ki a falu főterét, ahonnan csodás kilátás nyílik a környező hegyóriásokra.

Betévedünk egy ajándékboltba, ahol nem csupán kézműves termékeket árulnak, hanem Endre nagy örömére Venezuela csaknem összes helyi készítésű alkoholját. Bolondok volnánk elszalasztani a kóstolót. A chuchuaza, az azonos nevű fa kérgéből készült kesernyés rövidital. Endrét leginkább a tojáslikőrre emlékeztető ponche győzi meg, de iszunk gyógynövényekből kevert michét és szájvíz ízű, kaport tartalmazó michitót is. Ha valaki meghűlne az Andok hűvös és időnként meglehetősen mostoha időjárásától a mézes gyógynövényes tea ízű panela ajánlott. És hogy teljes legyen a jókedv, a szederbort sem hagyhatjuk ki.

Némelyik andoki szesz egészen botrányos

Az italozás után ellátogatunk a falutól nem messze eső Chorro de las Gonzales nevű vízeséshez, amely rövid buszúttal közelíthető meg a Mérida felé vezető szerpentineken. A helyiek a kanyargós utazást egy dohányból, mézből és gyógynövényből kevert hallucinogén zselével teszik viccesebbé, amelyet a nyelvük alá helyeznek. Minket is megkínálnak, mondanom sem kell, Endre nem hagyja ki. Néhány percig olyan képet vág, mintha chilit rágna, majd amikor a csípés megszűnik, kissé bódult állapotba kerül; se hall, se lát. Szerencsére 10 percnél tovább nem tart a kóválygása, így nem jelent gondot a vízesés felkutatása. A Chorro del las Gonzales kedves hely, de nem állítom, hogy lélegzetelállító látvány sőt, a környezetében található gazdag madárvilág és a virágba borult színes fák izgalmasabb fotótémákkal kecsegtetnek.

Köderdő és a Chorro de las Gonzales

Gyorsan odébbállunk és La Mesa faluja felé vesszük az irányt. Venezuela egyik legszebb hegyi útján gyalogolunk végig, amelyet számos erdei állat mellett egy zöld tukán látványa koronáz meg. Két óra kutyagolás után érkezünk meg La Mesába, a színes házaktól vidám kis faluba.

Ha már egyszer az ember az Andokban jár, úgy illik, hogy szert tegyen némi magashegyi élményre is. Mivel erre az 1800 méteren fekvő Jají nem igazán biztosít lehetőséget, ezért másnapra kiválasztjuk magunknak 4118 méteres Pico el Águilát. A menetrend szerinti autóbusz Venezuela legmagasabban, 3500 méteren fekvő lakott településéig, Apartaderosig szállítja a hegylakókat. A hőmérséklet jelentősen lehűl, a hegyoldalak egyre kopárabbak és élettelenebbek, az emberek vastag poncsókat viselnek, arcukon különös piros foltok figyelhetők meg. Apartaderosban buszt váltunk, amivel irány a Kondor-hágó. Az elnevezés nem túl találó, ugyanis az elmúlt évtizedekben nem sok kondort láttak errefelé. A buszról leszállva 4000 méteren találjuk magunkat, tehát mindössze 120 métert kell haladni szintben fölfelé a hegy legmagasabb pontjáig. Ez azonban messze nem olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt egy kisalföldi lány gondolja.

A Pico El Águila csúcsa alatt található apró lagúna lóitatóként szolgál

Először is ezen a ponton már olyan erős migrén, émelygés és hányinger kerülgeti az embert, hogy egy lépést is nehezére esik megtenni. Szenvedek, de erőt veszek magamon, mert fel akarok jutni a csúcsra. Egyre erősebb a szél és állandósul a köd, amely sejtelmes homályba burkolja a hágó felett húzódó lagúnát. Lassan, szinte centinként haladok fölfelé. A táj - már amikor kibújik a ködből - lenyűgöző, az óriási hegyek között egészen aprónak érzem magam. Aztán 30 méterrel a csúcs előtt minden rémálommá válik. Erős szédülés gyötör, kapkodok a levegő után, lassan homályba vész az út és minden elsötétül. Endre hangját hallom, mintha egy visszhangzó folyosóról beszélne hozzám:

- Fordulj vissza és indulj el lefelé!

Így teszek. Alig húsz lefelé megtett lépés után egy csapásra megszűnik a szédülés, a légszomj és a hányinger. Csak a fejfájás tartja magát makacsul egész álló nap. Hiába, akklimatizálódnom kell.

- Nem fogsz ki rajtam Pico el Águila! Visszajövök még!

Klasszikus utcakép Mucuchíesben - kevés színesebb falu van az Andokban

Buszt fogunk és elindulunk lefelé a hegyről. San Rafael településén megszakítjuk az utazást, a főút mellett ugyanis rábukkanunk egy olyan templomra, amely építészeti csoda számba megy; az egészet kötőanyagok nélkül építették fel. Jobb nem elképzelni, hogy mi történne vele egy kisebb földrengés esetén, ami nem olyan ritka az Andokban.

San Rafael után átadjuk magunkat egy szomszédos andoki település, Mucuchíes varázslatos hangulatának. Ezt az indiánfalut is Bartolomé Gil Naranjo tette önálló településsé 1586-ban, de a Jajíban látott elegáns fehér házak sorát itt élénk színek egész kavalkádja váltja fel. A falu bája az erős fejfájás ellenére is képes megbabonázni. A nap már javában nyugodni készül, amikor felszállunk a Mérida városába tartó járatra...