MIRADOR - "Kilátó a világra"

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén a szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel Huapi

    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

 San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

 San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna Hermosánál

Lago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk. 

Fuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!