Őrültségnek tűnhet egy alig pár napja kitört vulkánt megmászni, de egyáltalán nem bánjuk, hogy nekimentünk a Telicának. Kevés szebb tűzhányón jártunk eddig, s bár lávát nem láttunk, ez a nap mégis felejthetetlen marad.
Leónban az ember két dolgot csinálhat: bulizhat és vulkánt mászhat. Inni akárhol lehet, így az utóbbit választjuk, csak nem igazán tudjuk, hogyan fogjunk neki.
A legtöbb hátizsákos a közeli Cerro Negrót célozza meg, ami egy egészen apró tűzhányó, ráadásul nem is annyira látványos. Ami miatt a többségnek mégis erre a vulkánra esik a választása, az az adrenalin, amit akkor érez az ember, mikor a vulkán oldalában deszkára feküdve nekiindul a lejtőnek. Többször nyeltünk már homokot ilyen kalandok során, így egyáltalán nem fűlik hozzá a fogunk, meg amúgy sem szívesen fizetünk ki kettőnkre 50 dollárt azért, hogy deszkán szelfizgető gringókat bámuljunk egész nap.
Még első, Leónban töltött éjszakánk idején hallottuk, hogy néhány napja kitört a Telica. Ilyen esetben a hatóságok le szokták zárni a csúcsra vezető ösvényeket, de ez Nicaragua, ahol az ilyesmire nincs pénz. Ez a mi nagy szerencsénk, ugyanis aktív vulkánt ezidáig csak Guatemalában sikerült másznunk, s most itt az újabb lehetőség. A baj csak az, hogy sehol nem találunk infót arról, milyen irányból érdemes nekimenni a csúcsnak, s hogy miként jutunk egyáltalán közel a tűzhányóhoz.
A recepciós csaj egyik barátja ment meg minket, aki néhány éve pár cimborájával megmászta a Telicát.
- Menjetek busszal Quimaráig és szálljatok le a hídnál. Másszatok le a folyómederbe és sétáljatok addig, amíg keresztbe nem lesz egy drótkerítés. Ott forduljatok balra és menjetek el a nagy mangófáig. A fa mögött indul felfelé az ösvény, nem lehet eltéveszteni.
Hát már hogy lehetne? Nicaragua ezen részén két dolog állandó: a szögesdrót és a mangófa. Ezekből száz méterenként úgy kb. harmincba botlik bele az ember, nyilván könnyedén rátalálunk pont arra a drótra és fára, amiről a srác mesél. Mindenesetre megpróbálok a google maps és a fiú által elmondottak alapján összehozni egy térképet, hátha segít.
Másnap kora hajnalban már a buszon ülünk. Quimarát (ami nem falu, hanem maga a híd) kb. harminc perc alatt érjük el. A srác instrukciói alapján lemászunk a kiszáradt folyó medrébe és elindulunk a hegyek irányába.
Quimara nem egy település, hanem egy híd
Egy jó ideig még nem látjuk magunk előtt a Telicát, de ez egyáltalán nem zavaró, mivel a rengeteg körülöttünk röpdöső motmot teljesen lefoglalja a figyelmünket.
Gyönyörűek a motmotok
Jó negyven perc baktatás után megpillantjuk a medren átívelő szöges drótot. A gond az, hogy ezen a részen a folyó több ágra szakad, így a szigetek között bóklászva elég nehezen lelünk rá az ösvényre, ami a Telica felé fordul. Végül csak rátalálunk, ami azonban csak az első pár száz méteren ösvény, később egy mély mederré alakul. Vélhetően a láva elvezetésére mélyítették ki ennyire, láttunk már ilyet máshol is, pl. Ecuadorban a Tungurahuánál.
Amíg nincs benne láva, ösvénynek is jó
A környéket tüskés bozót és akácliget borítja, no meg számtalan mangófa, aminek hála fogalmunk nincs, merre tovább. Leónban a srác azt mondta, az út a csúcsra egy ilyen fa mögül indul, de mégis melyik mögül? Az ösvény egyszercsak elhal a dzsindzsában. Unalmasan legelésző marhák bárgyún néznek ránk, mi pedig forgolódunk, merre is tovább.
Bozótevő tehén
Hihetetlen, de a semmiből előbukkan egy ranchero. Épp a teheneit hajtja le a hegyről.
- Az ösvény nem erre van - tudatja velünk, amire már mi is rájöttünk egy ideje.
- Nekünk azt mondták, egy nagy mangófát kell keresnünk. De itt annyi mangófa van, fogalmunk nincs melyik az.
- Odébb van az még. Kövessenek, visszairányítom magukat az ösvényre.
Követjük a fickót keresztül a bozóton egy kanyon széléig.
Barátunk lóháton töri nekünk az utat
- Itt menjenek le, a túloldalon fel, majd a szögesdrót mentén sétáljanak tovább. Tíz perc és ismét az ösvényen lesznek. Na, jó utat! - azzal visszafordul a marháihoz.
Nem hazudott a fickó. Tíz perc múlva nem csak az ösvényt, a mangófát is megpillantjuk, ami tényleg egészen jól látható innen. Az árnyékában néhány fehér srác ücsörög, a vezetőjük épp bőszen magyaráz nekik valamit, úgyhogy csak intünk és megyünk tovább.
Messze van még a csúcs
A mangófánál meredek kaptató kezdődik. Nagy a meleg, így durván belassulunk. Fél órán belül utolérnek minket a srácok, akik - mint utóbb kiderül - quetzaltrekkerek. A Quetzaltrekkers nevű vállalkozás Nicaragua mellett Guatemalában van jelen, főként vulkántúrákat szerveznek önkéntes vezetők segítségével. Ezek a srácok azért másszák most a Telicát, hogy megtudják, mennyire maradt járható az ösvény a kitörés után. Mint minden ilyen csapat, ők is kutyával másznak, mivel azok előre megérzik a vulkánkitörést. Ha hirtelen elindul az eb lefelé, jobb elkezdeni szaladni. Ezúttal a jófejnek esze ágában sincs visszafordulni, így mi is nyugodtan folytatjuk az utunkat.
A srácok lehagynak minket, így egy semmi közepén álló kapuhoz érve kicsit elbizonytalanodunk. Három irányba indul az ösvény, mi a legmeredekebbet választjuk. Jól döntünk. Csodás kilátás tárul elénk háttérben a Cerro Negróval és a Momotombóval.
Háttérben feltűnik a Cerro Negro és a Momotombo
Az akácos miatt már egy jó ideje nem láttuk a Telicát, de nem sokkal később végre megpillantjuk a vulkáni kúpot és a gigantikus méretű krátert. Egy mezőn kell átvágjunk, amin lovak legelésznek nagy békében. A mezőn mindenfelé hatalmas, fekete kősziklák láthatók, amiket pár nappal ezelőtt köpött ki magából a tűzhányó. Még melegek.
Hatalmas a Telica krátere
A mezőtől már csak negyed óra a kráter, aminek a szélén a quetzaltrekkerek bőszen fotózkodnak. Bár füstöl a Telica, nem tűnik túl haragosnak. A kráter jó száz méter mély, s bár nincs akkora, mint a Masayáé volt, a morajlásával félelmetesebbnek hat.
Kutyával kell vulkánt mászni, akkor nem lehet gond
- Egy kicsit lejjebb van egy denevérbarlang - közli velünk a csapat vezetője, egy amerikai csaj - Ha gondoljátok...
Hogyne gondolnánk? Fotózkodunk mi is egy sort a kráternél, majd utánuk megyünk.
Mi a Telica kráterénél
Ez az ösvény nehezen követhető, mert a kitörés miatt került rá egy nagy adag hamu, de végül nekünk is sikerül rátalálnunk a barlangra. Odabenn több ezer denevér zajong, s mivel a járat szűk, szinte megérintenek minket a szárnyaikkal. Erinek egy idő után sok lesz, én viszont egész a járat végéig merészkedek. Hihetetlen élmény ez a barlang, még a venezuelai Guácharo-barlangnál is jobb.
Eri a barlang bejáratánál
Kilépve a járatból a San Cristóbal-vulkán mögött hatalmas viharfelhőket pillantunk meg, amik vészjóslóan közelítenek a Telica felé. Így szokott ez lenni aktív tűzhányók esetében, mármint hogy a vulkán mágneses tere bevonzza a zivatarfelhőket.
Jófejek csüngenek a plafonon
Gyors léptekben kezdünk ereszkedni, de az esőt nem ússzuk meg. A villámokat azonban igen, amik bőszen csapkodnak bele a Telica csúcsába, de ezt a csodát már a mangófától nézzük végig. A quetzaltrekkeres srácok itt hátramaradnak, mivel értük privát kocsi jön késő délután, nekünk viszont buszt kell fognunk vissza Leónba.
Bár az utolsó tíz percben eláll az eső, így is rommá ázva szállunk fel a tömött buszra. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyáltalán nem bánjuk, hogy a Telicát választottuk, és nem a Cerro Negrót. Eddig ez volt a leghangulatosabb vulkántúránk itt, Nicaraguában.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
