Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ami Perunak a Machu Picchu, az Bolíviának a Salar. Nincs olyan turista, aki az országban utazva ne keresné fel a Föld legnagyobb sóvidékét, hogy ott mókás fotókat készítsen és élvezze a végtelen nagy semmit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a Salar a bolíviai gazdaság Szent Grálja is egyben, csak még nem tudják, miként használják azt. 

Bolívia Salar de Uyuni Altiplano

Atulcha faluja a reggeli napfényben

Bolívia vélhetően legzordabb vidékét hátunk mögött hagyva, a dzsippes túránk harmadik napján végre elérkezünk arra a helyre, ahová Bolívia csaknem minden turistája vágyik: a Salar de Uyuníhoz. Atulcha sóból épült érdekes, de kissé zord hangulatú faluja tulajdonképpen már a sóvidék peremén található, így fél óra sem telik bele, hogy a végeláthatatlan, fehér síkságon találjuk magunkat.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoDzsipünk a Salar közepén

A kora reggeli órán itt sincs sokkal melegebb, mint a Laguna Colorada környékén volt, de az alacsony hőmérsékletet gyorsan feledteti a sókristályokon visszaverődő erős napfény. A terület napi hőingadozása óriási. Éjjel nem rika a mínusz 10 fok, de a Nap képes plusz 50 fokosra is felmelegíteni a földfelszínt. Hazudnék ha azt állítanám, hogy fázunk, amikor az Incahuasi nevű sószigetnél kipattanunk az autókból.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoAz Incahuasi-szigeten 10-12 méter magas kaktuszok sorakoznak

Az Incahuasi sziget - amit a helyiek az alakja miatt egyszerűen csak Isla del Pescadónak, vagyis a Hal szigetének neveznek - utunk első megállója, és pillanatnyilag az egyetlen kiemelkedő pont a Salaron, ameddig a szem ellát. Márpedig jó messzire ellát. Nem véletlenül állítják a Salarról, hogy az óceánoknál is jobb kalibrációs távérzékelő műholdas rendszerek számára, mivel tökéletesen sima a felülete és jó a fényvisszaverő képessége. De hogy még ennél is többet lássunk, felmászunk a sziget legmagasabb pontjára.

A Salar de Uyuní több mint 10 000 km² összterületű, ami majdnem 18 Balatonnak felel meg. 3656 méteres tegerszint feletti magasságával kétségkívül a világ legmagasabban fekvő sóvidéke, amiből mindössze két, a gigantikus területhez mérten zsebkendőnyi sósziget emelkedik ki. Közülük az egyiken bámészkodunk.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoEndre nagyon büszke a méreteire

Az egész Salar olyan, mint egy végtelenül nagy puzzle, amit tökéletesen illeszkedő szabályos, egyforma öt- és hatszögletű, sima felületű hófehér kristálytömbök alkotnak. Csapadékos évszakban a só felszínén átlag 20 cm mély tó keletkezik, ilyenkor az egész sómocsár hatalmas tükörként viselkedik. Száraz évszakban, vagyis most, a vidéket leginkább egy nagy sósivatagként definiálnám. A tüköreffektusról le kell mondjunk, de így is különleges érzés, ahogy az ember parányi törpeként tökéletesen elveszik a dimenziókban.

Az Incahuasi felszínét hatalmas, vén, 10-12 méter magas Trichoreus kaktuszok borítják. Van közöttük olyan, aminek a korát 1200 évre becsülik. Meglepően jól tűrik ezt a meglehetősen kellemetlen éghajlatot, rajtuk kívül erre legfeljebb néhány fűféle képes.

A szigeten meredek ösvény vezet felfelé a kaktuszligeten át. Párszor majdnem dobok egy hátast a sziklás terepen, de ahogy meg akarok kapaszkodni az út menti példányokban, rájövök, hogy jobb, ha ettől eltekintek, mert egyetlen tüskéjük nagyobb mint az egész mutató ujjam. Inkább a fenekem liluljon be, mint a kezemet vágassam szét a tövisekkel.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoNekivágnak a Salarnak

A sziget csúcsán készítünk pár fotót, majd bámuljuk a Salart. Ha a horizonton nem tűnne fel néhány jelentéktelen 5000-es vulkán, azt gondolnám, a világ végén vagyunk. Vagyis inkább annak közepén. Minden irányból végtelen nagy fehérség vakítja el a szememet, de dörzsölni csak akkor kezdem, mikor azt látom, hogy egy apuka és egy anyuka két apró csemetéjükkel biciklivel tekernek el a sziget alatt Uyuní irányába. És még vannak, akik azt mondják, hogy mi vagyunk bevállalósak.

Órákon át száguldunk a szublimált nagy semmiben, s mindenütt csak ugyanaz a látvány fogad. Az egyetlen dolog, amiért a Salar turistaszemmel még két óra múltán is érdekes lehet, az a megszámlálhatatlan mókás fotó, amit a dimenziók átláthatatlanságának játékával készítünk. Végre egy hely a világon, ahol Endre szó szerint a tenyerén hordozhat, hiszen a képeken nem vagyok nagyobb 10 centisnél.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoÍgy jár minden Mirador csapat, ha nem viselkedik!

Másrészt viszont a Salaron nincs semmi, csak só és só. A talajt 11 rétegben, néhol 120 méter vastagságban borítja az összesen 64 milliárd tonnányi só, amiből évente 25 ezret bányásznak ki. A minősége sajnos nem túl jó, jellemzően a mezőgazdaságban használják, emberi fogyasztásra többszöri tisztítás után sem alkalmas a benne rejlő egyéb kémiai vegyületek miatt.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoRepülök!!!

Azon túl, hogy a Salar a Föld legnagyobb sóvidéke, itt rejtezik az egyik legkomolyabb lítiumkészlet is. A lítiumot elsősorban az elektronika, másodsorban a kerámia- és üvegipar, az alumíniumgyártás valamint a gyógyszerészet használja, azonban Bolívia készleteit kénytelen nélkülözni, mivel Evo Morales megtiltotta a külföldi vállalatok működését a térségben attól tartva, hogy azok a profitot kiviszik az országból. Mivel Bolívia technikailag fejletlen ahhoz, hogy önmaga kiaknázza az értékes anyagot, így a lítium - ki tudja meddig - marad a felszín alatt.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoBolíviában szörnyen nagyok az autók

Továbbindulunk. A terv az, hogy délután 3-ra Uyuníba érjünk, már csak azért is, mert jegyeket kell vásárolnunk az este 8-kor induló éjszakai buszra, La Pazba. Egy darabig minden simán megy és töretlen rendülettel száguldunk a város felé. Egy óvatlan pillanatban azonban Endréék dzsipje a világ legsimább terepén képes tengelytörést imitálni. Fogalmunk sincs, hogy mi történhetett, de Franco és Carlos a következő két órát az alváz alatt fekve tölti, amíg mi a Mirador csapattal kényelmesen megebédelünk a sósivatagban ücsörögve, valamint újabb, mókás fotókat lőve.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoKét óra a tűző napon, a tengely meg sehol

A srácok közlik, hogy elkészültek. Visszaülünk a dzsipekbe és egy reumás csigát is kétségbeejtő sebességgel bedöcögünk Uyuníba. Már épp itt az ideje. Az éjszakai buszra az utolsó kilenc jegyet csípjük meg, de azért még marad időnk magunkhoz venni egy kis harapnivalót az egyik étteremben.

Bolívia Salar de Uyuni AltiplanoA 2014-es Dakar is érintette a Salart, gyorsan faragtak neki egy emlékművet

Indulás előtt 15 perccel veszem észre, hogy Endre a hálózsákomat Carlos kocsijában felejtette, ami azóta már a szerelőnél vár a javításra. Szerencsére Carlost megtaláljuk az irodában. Én kimegyek a csapattal a buszhoz, amíg Endre és Carlos taxival az autószerelő felé veszi az irányt, majd őrült tempóval vágtat vissza. A hálózsákot sikerül megtalálni, de már jár a busz motorja, mikor az utolsó utáni percben Endre felszáll. Kellett egy kis izgalom a mai nap végére. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Bolíviában van egy tó, ami -50 fokon sem fagy be. A Laguna Verde nem messze fekszik az argentin-bolíviai-chilei határtól, de amíg odaérünk, számtalan csodát látunk. Gejzírek és iszapfortyogók között pózolunk 4850 méter magasan, flamingókat valamint dzsipünk elől menekülő vikunyákat fotózunk és vizcachákat etetünk elzárt kanyonokban. Azt tudtad, hogy itt kelt életre Salvador Dalí egyik festménye?

A Hold még magasan jár az égen, amikor kibújunk az ágyból. A helyi asszonyságok már a konyhában sürögnek-forognak, hogy karamellás amerikai palacsintával, forró teával és tejeskávéval kényeztessék el a karikás szemű, vacogó gringókat az épület közös helyiségében. Sokat nem ücsörgünk az asztal körül. A csapból folyó 2-3 fokos víz, amiben megmosdunk úgy hat, akár a világ legerősebb kávéja. Nem telik bele 10 perc már mindenki a dzsipekben ül indulásra készen. Franco és Carlos lekapargatják a jeget a szélvédőkről, majd útnak indulunk.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Holdlemente 4500 méter magasan, a Cerro Pabellón lábánál

Mikor a jégvirágok leolvadnak az ablakról, a halvány fényben felsejlik a tekintélyes méretű, szikár vulkán, amit tegnap éjjel a hóvihar miatt nem volt lehetőségünk alaposan szemügyre venni. Lassan pirkad, a sejtelmes, narancsszínű félhomályban magunk mögött hagyjuk az 5498 méter magas Cerro Pabellónt és a lába előtt elterülő, élénk színekben játszó, kristálytiszta Laguna Colorádát. A Sol de Mañana felé vesszük az irányt.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Megérkeztek a turisták a gejzírekhez

4850 méter magasan található iszapfortyogóknál ér minket a napfelkelte, ami kétségkívül az egyik legszebb és legkülönlegesebb, amit életemben láttam. A vulkáni működés hatására a föld felszíne alól kénes kigőzölgések törnek fel, amik akár 50 méter magasba is kilövellhetnek az alig 30 cm átmérőjű lyukakból. Bár ezen a magasságon a hőmérséklet a nappali órákban is fagypont alatt marad, a fumarolákból így is nagyon forró kéngőz távozik. A lecsapódó párától teljesen átnedvesedik a ruhánk.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

A Sol de Mañana igazán hálás fotótéma

A ként esetenként egyéb mérges gázok kísérik, ezért a vezetőink óvva intenek attól, hogy túl sok időt töltsünk a fortyogók és a sziklák közötti vályatokban kialakult apró, gőzölgő tavak közelében. A páratlan látvány könnyen feledteti az emberrel ezt a veszélyt, így a gőzfelhőkben egész turistatömegeket kell kerülgetni és percekig várakozni, hogy mindenki sorra kerüljön a legnagyobb fumarolák mellett pózolva. Fájdalmasra fagynak az ujjbegyeim, mire visszülünk a dzsipekbe.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Endre is beállt a pózolók közé

Fél óra múlva megérkezünk a termálfürdőkhöz. Itt sem kevesebb a turista, de könnyebb a tájat fotózni, mint a gejzíreknél, mert legtöbbjük a ruhájától megszabadulva olvadozik a betonmedencében összegyűlt forró vízben. A lubickolást kihagyjuk, hogy több időnk legyen a Laguna Verdénél és a Salvador Dalí sivatagnál, de Carlos és Franco teljesen eltűnnek. Negyed órán át hajkurásszuk őket, mire Endre rájuk talál a medence mögötti épületben, amint éppen söröznek. Végülis rendőrrel egészen biztosan nem találkozunk, hát akkor meg miért is ne?

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

A termálfürdőből ilyen a kilátás

A táj a következő egy órában teljesen megváltozik. A szürke, kopár, égbe törő kúpokat vörös homok váltja fel, ahol az út teljesen eltűnik a kerekeink alól, a homokból meredező sziklák között csupán az érzékeink vezetnek. Ez a Desierto Salvador Dalí. A sivatag annak köszönheti a nevét, hogy az egyik kihunyt vulkán lábánál pont olyan sziklák heverésznek, mint amilyeneket a neves festő vászonra vetett néhány évtizeddel ezelőtt. Hogy Dalí valaha járt-e a később róla elnevezett sivatagban, azt nem tudjuk, de a látvány tényleg olyan, mintha megelevenedett volna a festmény. Fotózunk párat az egyre erősödő szélben, majd folytatjuk utunkat tovább, dél felé.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Mikor egy festmény megelevenedik

Fél óra múlva már az egész Mirador csapat a Laguna Verde előtt fotózkodik. A zöld színű tó 4400 méteren fekszik, ahol napközben sem ritka a -10 fokos hideg, de a víz különleges összetételének köszönhtően soha nem fagy be. Állítólag csak -56 fokos hidegben kezd hártyásodni a teteje.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Desierto Salvador Dalí

A tó mögött büszkén emelkedik a tökéletes formájú Licancabur-vulkán, ami arról nevezetes, hogy a Föld legmagasabb, állandó hótakaró nélküli csúcsa. Amúgy ezen a ponton található az argentin-chilei-bolíviai hármas határ, így a jóból a másik két országnak is kijutott, bár azt mondják, egyik oldalon sem olyan szép a Siloli-sivatag, mint itt. Tény, ezzel a látvánnyal napokig el tudnék lenni.  

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Mirador csapat pózol a Laguna Verde partján, háttérben a Licancabur-vulkánnal

A többség a zöld tótól Los Lípez felé fordul, mi azonban más útvonalon mozgunk, hogy ne kelljen a többi dzsip által felvert port nyelnünk. Másfél óra elteltével ismét a Laguna Colorada partján ácsorgunk, elsősorban azért, mert szeretnénk lencsevégre kapni a nappal előbújó rózsaszínű jégflamingókat.

A Laguna Colorada nappali fényben sem csúnya. Franco felvisz bennünket a tó fölé magasodó kilátóba, ahonnan gyalog ereszkedünk le a tó partjára. Fantasztikus a táj, bár ezúttal minden figyelmem lekötik a kecses, hosszúlábú tojásrakók.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Irány a Laguna Colorada partja!

Endréék lemaradtak valahol az úttalan utakon, így van időnk nézelődni, amíg várunk rájuk. A lagúna környékén orkánerejű, dermesztően hideg szél tombol, így egy idő után úgy döntünk, nélkülük idulunk tovább, bízva benne, hogy a következő megállónknál, az Árbol de Piedránál, vagyis a Kőfánál ismét megtaláljuk egymást.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Az Árbol de Piedra a Siloli-sivatag egyik jelképe

Így is lesz. Készítünk pár képet a semmiből kinövő, fa formájú sziklánál, majd szélvédettebb helyet keresünk, hogy megebédeljünk. Erre egy befagyott patak medre válik akalmassá. Ahogy a kősivatag sziklái között tömjük a gyomrunkat, nagy örömünkre előkerül néhány társaságra vágyó, bátor, hosszúfülű vizcacha is. A magashegyi rágcsáló a vadnyúlra hasonlít és szívesen veszi, ha párolt zöldséggel, kiváltképp, ha répával kínálják.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Jófej állva elaludt mellettünk

Ebéd után a chilei határ felé vesszük az irányt, hogy estére Salar de Uyuní peremén fekvő Atulcha egyik sóhoteljében töltsük az éjszakát. Előtte azonban még vár ránk egy hosszú délután néhány boráttartalmú lagúnával, amihez hasonlót már tegnap is láttunk.

A napos időnek és a délutáni időpontnak köszönhetően megszámlálhatatlan jégflamingó tisztel meg a jelenlétével. Bár a madárfotózás általában nem túl hálás feladat, mégiscsak igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy nehéz dolgunk van. Sosem láttam még ilyen "modell-lelkű" madarakat; karnyújtásnyira jönnek és már-már úgy tűnik, hogy élvezettel pózolnak a kamerának.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Elképzelni nem tudom, milyen képek születtek volna, ha valóban profi géppel készítettük volna őket

Elhagyjuk a lagúnákat. Még négy órás út vár ránk a faluig, ideje csípkedni magunkat, ha sötétedés előtt szeretnénk megérkezni. Közvetlenül a chillei határon, ahogy a 6000 méter magas vulkánok lábánál haladunk, óriási mázlink van. Kitör az Ollagüe. Égbe törő, pöfékelő csúcsát a szomszédos hágóból fotózzuk le.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Ott füstöl a hátunk mögött a vulkán

Órákig kocsikázunk a világ végén, mire a vörös kősivatagot félig-meddig fehér sóvidék váltja fel, de ez még nem a Salar. Endréék dzsipje ismét eltűnik a szemünk elől, ahogy a hegyoldalon végiggurulva döcögünk Atulcha felé a kietlen nagy semmiben. Carlos a másik dzsippel nem a hegyoldalban, hanem a sík sóvidéken hasít végig. Állítólag ez a természetes földfelszín a legjobb minőségű aszfaltnál is jobb utat varászol a kerekek alá, nem véletlenül használják gyorsulási versenyeknél a sómezőket. Csak a falu határában bukkanunk rá ismét a másik dzsipre.

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna Verde

Számtalanszor keresztezik vikunyák az utunkat

Elmacskásodott lábbal, kimerülten érkezünk a faluba, éppen naplementekor. Mindnehol abból kell építkezni, amiből sok van, így Atulchában az összes épület, így a hotelek is sóból készülnek. Az első helyen minden foglalt, a második helyen akad néhány egyszerű szoba. Nincsen benne semmi különös, azon kívül, hogy ha íztelen a levesed, elég ha megkaparod a falat. Minden sóból van, a fal, az ágy, az asztal, de még a padlót is finom, apró, fehér kristály borítja. Fűtés, ablak nincs. A zuhanyzóban 10 bolíviánóért vásárolható 8 perc forróvíz, amiben nagy öröm lezuhanyozni és átmelegedni a két nap fagyoskodás után, de biztos, ami biztos, erre még egy kis chilei piscóval is rásegítünk. És ami eddig elmaradt és holnap vár majd ránk az épp csak a lényeg, vagyis a Salar de Uyuní...

Bolívia Salar de Uyuní Laguna Colorada Laguna VerdeHotelszobánk Atulchában

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Butch Cassidy és a Sundance kölyök történetét Paul Newman és Robert Redford ismertette meg a világgal. Az 1969-es filmből nem jön át, hogy a vidék, ahol a két bandita garázdálkodott, mennyire zord és kietlen. Pedig az. A Sziklák völgye után Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb vidéke vár ránk, ahol néhány flamingón és vikunyán kívül nem él meg semmi. Éjszaka -10 fokban, 100 km/órás szélben, 4300 méteren. 

Mai törénetünk a bolíviai Uyuníban kezdődik, 3700 méter tengerszint feletti magasságban. Pompásan mutatna, ha úgy folytatnám: "ott, ahol a madár se jár", de az a legkevésbé sem fedné a valóságot. Bár magában a városban nem találni semmi turistacsalogatót, évente így is több mint 60 ezer külföldi rója Uyuní poros utcáit. Hogy miért? Mert Uyuní csak egy köpésre fekszik a Föld legnagyobb sóvidékétől, a Salartól.

Minden épületben hostel vagy utazási iroda üzemel, a helyiek sürögnek-forognak, futkosnak, telefonálnak, szervezik az egy-, kettő- vagy három napos dzsiptúrákat az ország első számú látnivalójához. A Salar de Uyuní az amatőr és profi fotósok paradicsoma, de az igazi élményt az azúrkék, vörös vagy épp smaragdzöld lagúnák, a kopár vulkánok, a gejzírek, a Siloli-sivatag és a Sziklák völgye adja.

A Mirador csapattal együtt kilencen vagyunk. A két dzsip, amiket pár hete foglaltunk le Endrével a túra időpontjára, az iroda előtt várakozik a sofőrökkel, Francóval és Carlosszal, amíg a csapat összekészíti a következő három napra szükséges meleg holmit és a hálózsákokat. Bolívia ezen részén nem ritka a mínusz 15 fokos hideg éjszakánként, fűtéssel pedig egyetlen menedékház sem rendelkezik, mivel ezen a magasságon egyetlen növény sem él meg, tehát tüzifa sincsen.

Izgatottan bepattanunk a dzsipekbe és útnak indulunk Bolívia vélhetően leghidegebb, de egyben legmesésebb vidéke felé. A turisták többsége a sómezővel kezd, s a chilei határ mentén halad a Laguna Colorada irányába, mi azonban megfordítjuk a sorrendet, így ugyanis nem kell nyelnünk a többi dzsip által felvert port. Sofőrjeink évek óta a turizmusban dolgoznak, remekül ismerik a vidék minden szeglelét, és persze mindig tudnak egy rövidebb vagy szebb utat, így a dzsipekkel sokszor eltűnünk egymás szeme elől.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano70 éve eszi őket a rozsda

Első megállónk a mozdonytemető, amit sivatagi homokba fektetett vén vasúti sínek kötnek össze a három kilométerre fekvő várossal. Több sínpár fut egymással párhuzamosan, többségük ma már használaton kívül van, és csak néhány ősöreg mozdony álldogál rajtuk magányosan. A vasutat brit mérnökök tervei alapján építették az Antofagasta és Bolívia Vasúttársaság megbízásából 1888 és 1892 között. Az aktuális bolíviai elnök, Aniceto Arce igen nagy fantáziát látott a bolíviai tehervasút felvirágoztatásában, az őslakosok azonban rendszeresen szaboltálták az építkezést. A szállítmányozás nehezen indult be, s a vidék elszigeteltsége miatt a fuvarozás nem volt veszélytelen. A bolíviai bányákból származó haszonra ugyanis a banditáknak is fájt a foga.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoEz a gőzös bizony nem megy Kanizsára

A leghíresebb eset Butch Cassidy és a Sundance kölyök nevéhez köthető. A két amerikai Uyunítól délre, San Vicente falujától nem messze lépett meg egy közeli bánya teljes bevételével. Az ellenük folytatott hajtóvadászat sikeres volt, mivel pár nappal a rablás után bekerítették a rablókat, akik látván, hogy nincs esélyük a szökésre, öngyilkosságot követtek el. Innentől kezdve a bányatulajdonosok kész hadsereggel védték az Uyuní, Tupiza és Antofagasta között közlekedő vonatokat, azonban az 1940-es években leállították a vasúti szállítást, mivel a kimerülő bányák hatására annyira lecsökkent a profit, hogy nem érte meg importálni a szenet, amivel a vonatokat felfűtötték.

A bolíviai ezüstlázból nem maradt más, mint néhány vén mozdony és pár kósza vagon a sivatagban, valamint egy remek film George Roy Hill amerikai filmrendező jóvoltából Robert Redford és Paul Newman főszereplésével. Szegény rozsdás vonatokról meg is feldekezett volna a világ, ha nem éppen itt, a világ legnagyobb sóvidékétől néhány kilométerre álldogálnának és várnák, hogy megrágja őket az idő vasfoga. Gazdasági szempontból az Uyunít Antofagastával összekötő vasútvonal jelentősége csaknem teljesen megszűnt, csak az utóbbi években kezdték rehabilitálni a vonalat. Mi is látunk egy meglepően hosszú tehervonatot, ahogy komótosan tovatűnik a horizonton.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoSan Cristóbal kőtemploma

Visszapattanunk a dzsipbe és tovább rajzoljuk a nyomokat a szikár talajba egészen addig, amíg San Cristóbal fagyos szellemfalujába nem érkezünk. A néhány vályogház között futó utcákon egyetlen teremtett lélek sincs, mivel ez idő tájt mindenki a bányákban fejti a cinket. Nem azért jöttünk ide, hogy megtudjuk, milyen a San Cristóbal-i bányászok élete, hanem a régi kőtemplom miatt, ami kívülről inkább egy erődre hasonlít, semmint egy keresztény épületre. A kaput zárva találjuk, így nem tudjuk meg, hogy belülről milyen, azonban a toronyba fel tudunk mászni, mivel oda lépcső vezet a bejárat mellől. A bányákhoz közeli templomok tornyába gyakran lehet kívülről felmászni, mivel bányarobbanás esetén ez a leggyorsabb módja szólni a falu lakóinak.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszik

Templommászás után folytatjuk utunkat dél felé. Átkelünk néhány patakon, majd röpke pár óra alatt megérkezünk a 4000 méter magasan fekvő Sziklák völgyéhez, azon belül is a Bosque del las Piedrashoz, egy többszáz hektáron elterülő kőerdőhöz. Kevés olyan varázslatos vidék van a világon, mint ez. A víz és a szél olyan mesteri munkát végzett, már-már nehezemre esik elhinni, hogy a 20-30 méter magas sziklaszobrokat nem egy ősi kultúra hagyta hátra.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Bosque de las Piedras a környék legizgalmasabb természeti csodája

A jéghideg, üvöltő szél majd letépi a fejem, 20 perc után beparancsol a kocsiba, ahol kiderül, hogy Carlos és Franco barátunk nem csak remek sofőrök, de kiváló vendéglátók is egyben. Képesek a szublimált nagy semmi kellős közepén olyan "terülj, terülj asztalkámat" varázsolni, ami a legjobb bolíviai éttermeknek is dícséretére válna. Vegyes párolt zöldség, egy nagy tál quinoa, sült marhahús, üdítő, kávé, minden mi szem-szájnak ingere. Na jó, desszert az nincs, de a kőerdő lenyűgöző látványáért cserébe eltekintünk tőle.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada Altiplano

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA szél, a víz és a fagy formázta ilyenre a sziklákat

Elhagyjuk a Sziklák völgyét és irány Bolívia legdélebbi csücske. Növényzet alig van, az út már rég eltűnt a kerekek alól. Időnként egy-egy, a semmiből előbukkanó vikunyacsorda keresztezi az utunkat. Átkelve egy 4500 méteres hágón szép lassan teljesen megváltozik a táj. A kősivatagot kemény és szikár, szürkés-fehér föld váltja fel, életnek semmi jele. Nincs több folyó, sem tövises bokor, csak az 5000 méter fölé emelkedő piramis alakú vulkánok tarkítják a holdbéli tájat. Beleborzongok a látványba, amikor a 4278 méter magasan fekvő Laguna Colorádát először pillantom meg a lemenő nap fényében. Könnyen el is tereli a figyelmem a vészjósló jelekről.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoValahol 4500 méter magasan

A hágó túloldalán az egyik vulkán felett hófelhők gyülekeznek. Vihar készül, ami ritka jelenség ezen a vidéken. Az éjszaka átvészelésére az egyetlen lehetőséget a Laguna Colorada melletti menedékházak jelentik. Odáig azonban még el kell jutnunk, de addig még vár ránk néhány óra az úttalan utakon. Franco rezdüléstelen arccal vezet tovább, gondolom, amíg ő nem aggódik, nekem sincs rá okom, bár jól tudom, itt nem az ember, hanem a természet az úr.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna Coloradához

A világ végén, a nagy semmi kellős közepén egy magányos házikó áll. Franco, Carlos és Endre kiszállnak, hogy a parkőrtől megvásárolják a 150 bolivianós belépőt a nemzeti parkba. Kicsit késve érkeztünk, a fickó sietségre int.

- Húzzatok bele! - kiált oda sofőrünknek - Mindjárt itt a hó. 

Szaporán folytatjuk utunkat. Nem sokkal később feltűnik egy borát ásványoktól (ebből nyerik ki a bórt) fehéren csillogó tó, a Laguna Capina. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérjük meg Francót és Carlost, álljunk meg egy fotóért. Nem messze tőlünk a félhomályban egy munkagép álldolgál a parton. A tó azon kevés tavak egyike a Földön, ahol a vegyiparban és a kerámiaiparban használatos bór előállítására használt vegyület megtalálható.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoA Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye 

Carlos azt meséli, néhány éve, mielőtt fellendült a turizmus, ő is itt vállalt munkát. Remekül lehetett keresni, de több száz kilométeren belül nincs semmi, ezért fél év után menekült a helyről. Páran maradtak, ők valószínűleg itt élik le az egész életüket, folyton mínuszokban, fűtetlen vályogházakban. A szél tombol, a tó túlpartján egyre sejtelmesebben gyűlnek a hófelhők. Gyorsan visszapattanunk a dzsipekbe és irány a Laguna Colorada.

Húsz perc múlva, mikor a nap lebukik a horizonton, megérkezünk a tó partjára. A nappal piros színű víz éppen jegesedni kezd, mostanra az itt élő flamingók szélvédett helyre menekültek. Nyomaik ott vannak a parton, tojások formájában. A flamingó tojás nehéz, érdes és akkora, mint egy nagyobb körte. Maradnánk még fotózni, de mostanra rendesen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ráadásul esni kezd a hó.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoNaplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partján

Rendesen szakad, mire elérjük a menedékházakat. Mivel errefelé nincs térerő, se telefon, előre ágyat foglalni nem lehet. Az ötödik kalyibában találunk két szobát, amibe be tudjuk vackolni magunkat.

A közös helyiségben van egy apró kályha. A sofőrök hoztak magukkal egy kis fát Uyuníból, ami arra pont elég, hogy vacsora közben kiolvasszuk átfagyott végtagjainkat. Mi több, a házat üzemeltető asszonyok fantasztikus, forró zöldséglevest készítenek, így a komfortérzetemhez már csak egy forró fürdő és egy kis oxigén hiányzik. Mindkettőről le kell mondjak.

Bolívia Salar de Uyuní Uyuní Laguna Colorada AltiplanoLakmározik a csapat

A nyolc fős, kissé puritán hálószobában alig van több 0 foknál. Dideregve, de teli hassal vackolom be magam a hálózsákba erre a rövid éjszakára. Másnapra ugyanis az a terv, hogy még napfelkelte előtt útnak indulunk a gejzírek felé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy 2005-ben forgatott dokumentumfilm után a fél világ Bolíviára vetette a figyelmét. Mindenki azon sajnálkozott, hogy szegény potosi bányászok napi mindössze egy dollárért embertelen körülmények között kénytelenek dolgozni, s hogy a többség a negyvenedik életévét sem tudja betölteni. Tíz év nagy idő. Ma Bolívia bányászai nem hogy nem egy dollárért dolgoznak, az átlagos fizetés többszörösét teszik zsebre. Ettől persze még nem cserélnék velük, főként azért nem, mert az Altiplano ezen része hihetetlenül zord és dögunalmas.

Copacabana pár napja egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket, de reggel, amíg várunk a busz indulására, nekifutunk a város fölé emelkedő Kálváriának, s onnan nézve azt kell mondjam, egész pofás a város. Van például egy egészen szép bazilikája, aminek főként a gyönyörűen faragott ajtaja nyeri el a tetszésünket.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoCopacabana látképe a Kálváriáról és a város bazilikája

Látván a város kedvesebbik arcát, valamivel jobb szájízzel hagyjuk magunk mögött gringolandiát és ülünk fel a La Pazba tartó buszra. Többször mentem már végig ezen az útvonalon, de a táj még mindig lenyűgöz. A havasok egyre magasabbnak és magasabbnak hatnak, ahogy közeledünk feléjük, míg nem befutunk Tiquinába, ahol máig nem sikerült hidat építeniük a jó bolíviaiaknak. Emlékszem, 2007-ben, mikor először sikerült erre a vidékre tévednem, a buszokat hatalmas farudakkal lökték át egy teknőben a Titicaca-tavon. Mára annyit javult a helyzet, hogy ugyanazokra a lestrapált ladikokra motorokat tettek, így alig fél óra alatt megússzuk az átkelést.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoFurcsa komp szállítja a buszokat a Titicaca-tavon

Az utasokat, így minket is, egy motorcsónakba raknak be, amiket egész úton sirályok követnek. A helyiek kukoricát és kenyeret dobálnak nekik, így mire a túlpartra érünk, legalább száz madár vesz minket körbe.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoJó fej kukoricát rabol

La Pazba a bejutás nem könnyű. Mivel Bolívia nem hivatalos fővárosa egy szűk völgyben fekszik, a szegények az Altiplano szélén, El Altóban voltak kénytelenek letelepedni. Várostervezés hiányában a La Paznál amúgy népesebb El Alto olyan sűrűn beépült, hogy a központba vezető utak alig két sávosra zsugorodnak, folyamatos dugót előidézve. Közel másfél órán át araszolunk, mire a pályaudvarra érünk, ahonnan La Paz központja alig tíz perc gyalog.

Két éjszakát töltünk itt és megyünk is tovább (La Pazról majd írunk később), mert egy Mirador csapatnak le kell szervezzük a túráját a Salarba és a Siloli-sivatag mélyére, így a második reggel buszra ülünk és Oruróba utazunk. Az Altiplano errefelé még unalmasabb, mint volt Peruban, az egyetlen pici izgalmat Patacamaya városkája jelenti, ahonnan egy pillanatra felsejlik a horizonton Bolívia legmagasabb csúcsa, a 6542 méter magas Nevado Sajama. Az út Oruróig aszfaltozott ugyan, de pont ugyanúgy felújítás alatt áll, mint négy éve, így rendesen ráununk a buszozásra.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoOruro bekötőútjánál ez a csoda látható

A város bekötőútjánál egy hatalmas, bányászsisakra emlékeztető emlékmű látható, jelezvén számunkra, hogy Oruro sem mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. A város és az azonos nevű megye az elmúlt egy évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, köszönhetően annak, hogy Evo Morales, Bolívia elnöke innen származik. A 2005-ben, Potosíban forgatott Az ördög bányásza című dokumentumfilm után a kormány belevágott a bányák megreformálásába. Amíg 2005-ben a bolíviai bányászok mindössze napi egy dollárért dolgoztak, addig ma minimum 30 dollárt vágnak zsebre, ráadásul húsz év munkaviszony után nyugdíjazzák őket. Hol máshol kezdték volna a bányareformokat, ha nem itt, Oruróban? A város az elmúlt tíz évben egészen kikupálódott.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoEri Oruro főterén

A külvárosi csúnya téglarengeteg után meglep minket a város főtere, aminek közepén egy arany vadkanokkal és oroszlánokkal díszített szökőkút áll. A tér délnyugati csücskében egy üvegpalota látható, ami Oruro egyetlen négy csillagos szállodájának ad otthont, s ami meglepő módon nem csúfít bele az összképbe.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA köztéri szobrok is csak a bányáról szólnak

Pár sarokra innen emelték a Sacavón templomot, ami a bányászok szemében Bolívia legszentebb imahelye. A templom alatt ma is bányajáratok futnak, bár azok évek óta múzeumként működnek. Csak helyi vezetővel lehet lemenni, de a belépő nem drága, másfél dollárt megér a kaland. Fél óránál többet nem töltünk a mélyben, de így is sikerül egy érdekességre lelnünk.

Az egyik sarokban egy kőszobor figyel, amit mindenféle szeméttel díszítettek fel, szájába cigit tettek, ölébe pedig vagy fél kiló kokalevelet. A szobrot a bányászok El Tiúnak hívják, és minden alkalommal, mikor a mélybe ereszkednek, áldozatot mutatnak be neki azért, hogy szerencsével járjanak, és hogy élve jussanak ki a bányából.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoEl Tiu, a bányászok védőszentje

El Tiu története több mint izgalmas. A spanyolok érkezésekor az itt élő indiánok saját isteneikhez imádkoztak, köztük az alvilág démonaihoz is. Mikor a bányákat megnyitották, az indiánok szobrokat helyeztek azok bejáratához, hogy áldozatot tudjanak bemutatni, de a spanyolok a szertartásokat betiltották. A szobrokat az őslakosok a bányák mélyére vitték és Díosnak, vagyis Istennek kezdték őket nevezni, hogy a spanyolok ne jöjjenek rá a turpisságra. A Díos szót azonban sokan nem tudták kimondani, így kapták a szobrok a Tio vagy Tiu nevet, ami spanyolul nagybácsit jelent.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA Poopó-tó sekély lápvidéke

Oruróból a vonat délután háromkor gurul ki. Naplementéig a Poopó-tó partján, olykor annak közepén vonatozunk. A mindössze egy méter mély sós tónak nyár lévén már rég ki kellett volna száradnia, de mázlink van, még van benne víz, így a flamingók is maradtak. A vonat ablakából milliónyi madarat látunk, bár lefotózni őket nem könnyű, no nem a sebesség miatt, mert húsznál többel nem megyünk, hanem mert az ablak iszonyatosan karcos. A vonat amúgy pont olyan, mint amihez 50 éve nem nyúltak. A székek rendesen kiültek, a mosdó pedig durván retkes. Az éjszakai vonatozásban teljesen kimerülünk, főként azért, mert a réseken dől be a por, alig kapunk levegőt.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA vonatút első fele még látványos, utána csak a port nyeljük

Hajnali fél egykor futunk be a 3650 méter magasan fekvő Uyuníba. Bár a város lejjebb fekszik a Titicaca-tónál, mégis sokkal hűvösebb annál. A hatalmas, nyílt puszta miatt mindig erősen fúj a szél, amitől a -3 fok még hidegebbnek érződik. A szállók szerencsére mind nyitva vannak, de az árak hallatán visszahőkölünk. Nem akarunk sátrat verni a csontig hatoló hidegben Uyuní főterén, ezért rábólintunk az egyik legolcsóbb opcióra, de így is több mint 20 dollárt hagyunk ott egy fűtetlen lyukért.

Másnap reggel megtudjuk a recepcióstól, hogy a fűtés nem csak a mi szobánkból hiányzik. Pár éve a polgármester betiltotta a fűtőtestek használatát egész Uyuníban, mert néhány bolíviai nem tudta, hogyan kell azokat használni és sikerült felgyújtaniuk pár hotelt. Azóta a turista a fején állhat, akkor sem kap fűtött szobát. Hogy mást ne mondjak, reggelre a vizünk belefagy a palackba.

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoPulacayo egy szellemváros

Uyunítól kb. 30 kilométerre fekszik Pulacayo faluja. Nem sokan látogatnak el ide, és az igazat megvallva nem is nagyon van miért, hacsaknem az ember megőrül a régi vonatokért. Pulacayo egykoron a Föld második legnagyobb ezüstbányája volt, ehhez képest ma a falu pici, alig néhány család lakja.

A bányát 1833-ban nyitották, fénykorát a 19. század legvégén élte. Ekkortájt állítólag 20 000 bányász dolgozott a járatokban, naponta akár több tonna ezüstöt is kitermeltek. Nem véletlen tehát, hogy Bolívia akkori elnöke, Ancieto Arce is házat építtetett a faluban.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Amit az 1940-es években hátrahagytak, abból játszótér lett

Az elnöki nyaraló ma múzeum, ahogy a falu egykori vasútállomása is az tucatnyi rozsdás mozdonyával. Az elnök, látván a vidék gazdagságát, vasútfejlesztésbe kezdett. A terve az volt, hogy egész Bolíviában kiépítse a vasúthálózatot, elsőként Pulacayo és a ma Chile területén fekvő Antofagasta között, hogy az ezüstöt exportálni tudják az Egyesült Államokba. A vasút gyorsan elkészült, arra azonban nem gondoltak, hogy a mozdonyok széntüzelésűek, Bolíviában azonban nincs szén. Egy ideig importálták, de nem volt kifizetődő, ezért amilyen gyorsan felvirágzott Pulacayo, olyan gyorsan feledésbe is merült. Néhány évtizeden belül teljesen elnéptelenedett a falu, ami hátramaradt, az a mozdonytemető. A 20. század második felében újra megnyitották a bányákat, de a korábbi termelést még megközelíteni sem tudták.

Bolívia Uyuní Oruro Altiplano

Bolívia Uyuní Oruro AltiplanoA mozdonyok többé nem mozdulnak

A bánya bejáratánál egy munkafelügyelőbe botlunk, aki megtiltja, hogy bemenjünk a bányába, de azt azért elárulja, hogy ma már Pulacayóban sem keresnek olyan rosszul a bányászok. Egy kezdő bányász bére az elmondása szerint 8000 boliviano, ami 250 000 Ft-nak felel meg. Ma már kevés az ezüst, azonban rengeteg a cink és az ólom, így azt remélik, hogy a falu ismét visszanyeri gazdasági szerepét. Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a ma szellemváros hangulatú Pulacayo újra bányaközpont legyen, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a mozdonyokat munkába állítani már soha nem fogják, mert azok elárvultan, összeszakadva hevernek a falu közepén. Csak úgy, mint az Uyuní határában rozsdásodó vonatok, no de ez már egy másik történet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Isla del Sol, vagyis a Nap-sziget az inkák teremtéstörténetében kiemelkedő szerepet tölt be. Itt született Manco és Mama Oclla, a Napisten két gyermeke, akik megalapították Cuzcót, az inkák fővárosát. Ha ez nem lenne elég, a sziget még szép is, így minden adott ahhoz, hogy az ember valami csodát lásson. Ugyanígy gondolkodik minden turista, ezért Isla del Sol tömve van külföldiekkel, főként európai és amerikai hippikkel, akik többsége még elhiszi, hogy Bolívia olcsó és a hátizsákosok paradicsoma.

Reggel 8 után indulnak a hajók az Isla del Solra. Korábban több alkalommal volt szerencsém eljutni a szigetre, utoljára négy éve, de annyi embert, mint most, soha nem láttam. Több mint fél órát vesz igénybe, hogy az apró bárka fedélzetére lépjünk, ami tömve van turistákkal. Egy-egy hajó csak 30 embert szállít, de egy nap legalább tíz hajó indul. Már előre rettegek, hogy ugyanolyan tömegiszony lesz, mint volt tavaly Amantani szigetén.

Eri és a Titicaca-tóEri és a Titicaca-tó

Három órás az út a sziget északi csücskében fekvő Challapampába, ami csak egy fokkal izgalmasabb, mint a perui oldalon tett kirándulásunk volt. A bárka közel 100 éves, így gyökkettőnél valamivel lassabban araszolunk a csendesen hullámzó vízen. Útitársaink - néhány helyitől eltekintve - európai és amerikai hippik, akiket az évek során sikerült annyira kiismernem, hogy egyáltalán nem vágyok velük kommunikálni. Mivel mi is szoktunk csíkos gatyában mászkálni, ezért gyakran néznek maguk közül valónak, de az igazat megvallva ez a karkötőfonogatós, téren fetrengős, tábortűznél gitáron játszani nem tudó, de serényen próbálkozó életmód az idő múlásával egyre taszítóbbá vált a számunkra. Bolívia korábban is a modern hippik gyűjtőhelye volt, mára azonban ez a fajta stílus akkora divat lett, hogy külön turizmus épült rájuk, aminek tökéletes példája a Nap-sziget.

Ezért a látványért jön mindenkiEzért a látványért jön mindenki

A kikötőben ácsorgó gyerekek arra várnak, hogy befusson a hajó, és magukkal rángathassák a csíkos gatyásokat a családi panziójukhoz. Minket is elkap egy kislány, akivel a pár sarokra álló hostelükbe igyekszünk. Mint mondtam, utoljára négy éve jártam a szigeten, amikor még alig pár család foglalkozott turizmussal, mára azonban minden második házon ott virít a hostel felirat. A verseny nagy, így könnyen alkudjuk le az éjszaka árát 70 bolivianóra, azaz 10 dollárra. A turisták számával az igények is megnőttek, így újabban a hostelekben van meleg vizes zuhanyzó, ami tessék-lássék módjára ugyan, de működik.

A túlparton magasodik az Ancohuma és az IllampúA túlparton magasodik az Ancohuma és az Illampú

A másik szemberűnő változás a szigeten, hogy szinte senkin nincs népviselet. A gyerekek pókemberes tréningben, Hello Kittys táskával szaladgálnak, alig látni keménykalapos bolíviai asszonyságot az utcákon. Nincs is nagyon miért a faluban időznünk, ezért délután felkerekedünk és elsétálunk a félsziget túloldalán álló Chincana romjaihoz. Challapampát egy csodaszép, homokos part mentén hagyjuk el. Az ember a fotók alapján könnyen nézné tengerpartnak, a víz azonban nincs 10 fokos, bár lehet, egy-két észak-európai turistának már csobbanásesélyes.

Challapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetneChallapampa homokos öble akár a Karib-tengernél is lehetne

A romokhoz vezető ösvény szép. A Challapampa fölé magasodó hágóból gyönyörű kilátás nyílik a falura és a Titicaca-tó partján emelkedő Apolobamba havas csúcsira, az Illampúra és az Ancohumára. Chincana romjai előtt egy platóra futunk ki, amin egy hatalmas kőasztal és néhány kőszék áll. Állítólag az inkák állították őket ide, hogy itt mutathassák be Intinek, vagyis a Napistennek szánt áldozatukat. Az asztal mögött egy szikla látható, amit aymarául Titi Khar'kának (innen származik a tó elnevezése is), vagyis Pumakőnek neveznek, mert állítólag nagymacska alakja van. Mi sajnos nem látunk bele macskaformát, de el tudjuk képzelni, hogy vannak, akik igen. Feltételezem, közéjük tartoznak azok a hippik is, akik a romokhoz járnak szívni - a kövek körül legalábbis fűszag terjeng.

Az áldozó asztal és rengeteg birkaAz áldozati asztal és egy kupac birka

Mivel Chincana a teremtő isten, Wirakocha otthona volt, ezért sokan mágikus erővel ruházzák fel a helyet. Ennek oka, hogy Wirakocha misztikus alakja az inka teremtéstörténetnek, ami azzal kezdődik, hogy a főisten megteremti az eget és a földet, amit benépesít óriásokkal. Az óriások azonban gyarlónak bizonyulnak, állandóan viszálykodnak, ezért Wirakocha hatalmas árvizet bocsát a Földre, s csak egyetlen szigetet hagy meg, Isla del Solt. Ezután újrateremti a hegyeket, a folyókat, az embereket, az eget és a Napot, vagyis Intit, majd nyugalomba vonul. Intinek két gyermeke születik, Manco és Mama Ocllo, akik azért szállnak le az égből a földre, hogy megalapítsák Cuzcót. Inti egy aranybotot ad a kezükbe, és azzal az intelemmel küldi a testvérpárt útjára, hogy ahol a botot sikerül gond nélkül leszúrniuk, ott építsék meg az inkák fővárosát és hozzák létre az első dinasztiát. Így is történik. Cuzco megalapítása után a testvérpár frigyre lép, gyermekük pedig az inkák első uralkodója, Manco Capac lesz.

Chincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszikChincana nem nagy, de csodálatos helyen fekszik

Wirakocha valószínűleg szerény isten lehetett, mert Chincanát alig pár perc alatt körbejárjuk. Lehet, hogy a főisten kicsi házat épített magának, de tudta mitől döglik a légy; a kilátás pazar a végtelen Titicaca-tóra.

Wirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóbanWirakocha nem lehetett túl magas, ha Eri beveri a fejét az ajtóban

Estére minden hippi Challapampa két éttermében gyűlik össze. Az árak nem vészesek, Copacabana után kifejezetten olcsónak hatnak, bár a sör itt is négy dollárba kerül. A kaja egyáltalán nem rossz, de legalább egy órát kell várni a csirkénkre, ami alatt sikerül kockává fagynunk a fűtetlen evőben.

Másnap reggel, dolgunk végeztével a part menti ösvényen indulunk Yumani falujába. Challáig kb. egy óra az út, közben ismét csodás kilátás nyílik az Ancohuma és az Illampu 6000-es csúcsaira. Challa teljesen más, mint Challapampa volt. Itt még nincsen mindenhol hostel, igazi bolíviai hangulata van a falunak a keménykalapos asszonyságokkal, a tóparton túró malacokkal és a számtalan birkával, amiket épp akkor hajtanak ki a falusiak a legelőre, mikor mi megérkezünk. A copacabanai sorban állás után ismét dugóba kerülünk, de ezúttal erős birkaszag is társul hozzá. Valahogy átvergődünk a nyájon, majd elindulunk fölfelé, hogy a sziget közel 4000 méter magasan futó hegyi ösvényét is kipipáljuk.

Dugó van Challa főutcájánDugó van Challa főutcáján

Meglepetésünkre egy bódéba futunk bele, ahonnan két parkőr lép elénk és követelik, hogy fizessünk 15 boliviano belépési díjat Yumani falujába. Mutogatjuk a jegyünket, hogy mi már Challapampánál fizettünk egyszer 15 bolivianót, de őket ez nem érdekli, mivel Yumani az nem Challapampa. Végül megalkuszunk 10 helyi egységben kettőnkre, gondolván, sikerült így is jól lehúzniuk minket. (Két héttel később, mikor a csapattal jártunk a szigeten, akkor a hegyi ösvény másik végében is lerántottak minket 15 bolivianóra, így elkönyveltük, hogy Isla del Solon minden falusi határátlépés esetén kötelező fizetni.)

Választási "plakát" Challában

Választási "plakát" Challában

Yumani a sziget legnagyobb települése. Évekkel korábban ide járt minden turista, de annyira elszaladtak az árak, hogy a hippik átszoktak az északi faluba, Challapampába. Ide a rozsdás bökőt, hogy pár év múlva Challa lesz az első számú hippitanya, de hogy utána mi következik, azt nem tudom, mivel több település nincs a szigeten. Mindenesetre Yumani pont olyan, mint egy üdülő. A sok pici, családi hostelen túl számtalan lodzs is várja a kényelemre váró turistákat, de mivel Bolívia nem a komfortot kereső külföldiek országa, ezért mind üresen áll.

Ritka pillanat: együtt vagyunk egy képenRitka pillanat: együtt vagyunk egy képen

Yumaniból egy hosszú lépcsőn ereszkedünk le a kikötőbe, aminek aljában található az örök élet forrása. Lehet, hogy egykoron az inkák ezt a vizet itták, hogy sokáig éljenek, ma azonban egy kellemes vérhas néz ki annak, aki belekortyol. Mi sem tesszük, ehelyett beülünk a kikötőben egy étterembe, s megvárjuk a délutáni hajót, amivel röpke három óra alatt átteleportáljuk magunkat Copacabana gringótelepére.

Az első benyomás négy év után az, hogy Bolívia remekül használja ki Peru közelségét, s lovagolja meg azt a ma már teljesen komolytalan sztereotípiát, miszerint ők Dél-Amerika legolcsóbb országa. Persze Bolívia elég nagy ahhoz, hogy a kép változzon, úgyhogy irány La Paz és a Salar vidéke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Miután a sokadik perui körút is végetért az inka romok mentén, Bolívia felé vesszük az irányt. A Titicaca-tó Peruhoz tartozó szigeteiről már több bejegyzésben esett szó, de a Bolívia gyöngyszemeként ismert és archeológiai szempontból sem elhanyagolható Isla del Sol még nem volt kipipálva a bakancslistánkon. Peru azonban roppant nagy ország, ezért eltart egy-két napig, amíg a bolíviai határra érkezünk. Ezután következik a ledöbbenés: Bolívia drágább még Perunál is.

A kora reggeli órákban elhagyjuk Cuzcót és felpattanunk egy Punóba tartó járatra. Az útitársak között egy családra leszünk figyelmesek. Középkorú fehér apuka, nagyon fiatalos, szintén európai anyukával és három 7 és 11 év közötti kislánnyal. Angolul kezdünk velük beszélgetni, de az első kérdésünkre nagy meglepődésünkre magyarul válaszolnak. A pár három gyermekével január elején Kolumbiában indult útnak azért, hogy több mint fél éven át hátizsákkal járják Dél-Amerikát. Két év alatt egyszer sem találkoztam hátizsákos magyarokkal, hátizsákos magyar családokkal meg aztán pláne nem, de megkockáztatom, hogy ugyanezt Endre is elmondhatja magáról az elmúlt kilenc év utazásait tekintve. Fölösleges erőfesztítés volna eltitkolni a meglepetést az arcomról.

- A gyerekekkel együtt utaztok?
- Igen.
- Na és az iskola otthon?
- A csajok magántanulók. Az igazság az, hogy sosem jártak rendszeresen iskolába. Mi tanítjuk őket, meg az élet. Mindaz, amit látunk, amit együtt megélünk. Az utazás az élet igazi iskolája.
- Hová mentek?
- Még két hónapunk van hátra hazaindulásig, most Bolívián és Chilén a sor.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toLa Rayánál, félúton Punóba

A család tőlünk távolabb ül a buszon, így az arról való elmékedést, hogy jó-e ez így vagy sem, rám hagyják a pár órás buszút további részére. A magyar oktatási intézmények jelenlegi színvonalára nem akarok kitérni, annak nem ebben a blogban van a helye. Persze lehet arról vitázni, hogy a hátizsákos csemeték vajon miben szenvednek hiányt, de kortársnak ott vannak a tesók, angoltanárnak az ír apuka, és abban biztos vagyok, hogy ezek a gyerekek többet tanultak és láttak eddig a világból, mint a legtöbb magyar felnőtt akár egész élete során.

Délután négy körül robogunk be Puno ütött-kopott, lármás termináljára, s úgy döntünk, hogy csak másnap reggel indulunk tovább. A csúf és sötét sikátorokkal teli, barátságtalan városról az elmúlt évben született már bejegyzés, úgyhogy térjünk máris át a bolíviai határra.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toA szépséges Puno

Punóban egy tipikus perui iránytaxis bezsúfol minket egy kisebbfajta tömeggel együtt a Yunguyo határfalujáig közlekedő minibuszba. Két és fél órán át gurulunk a még mindig rémségesen unalmas Altiplano kiégett, napsárga mezőin, itt-ott az útra tévedő lámacsordákat kerülgetve. Ismerős a táj. Tavaly itt néztük meg Sillustani temetkezési tornyait és alig pár kilométerrel odébb itt próbáltunk meg Amaru Murun keresztül átjutni a túlvilágba.

Csak egyetlen romvároshoz nem volt még eddig szerencsém, a Chuchuitónál található péniszekhez, nem messze az úttól. Most pótoljuk. A romváros meglepően apró, s tulajdonképpen egy-két égbe meredő kövön és egy alapjaiban is alig kivehető templomromon kívül mást nem is lehet látni, így sok időt nem "vesztegetünk" a drága időnkből rá. Mivel a kerítés túloldaláról is jól látszik minden, így megspóroljuk a 10 solos belépőt.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toYunguyo főterén, a 40 perces gyaloglás előtt

Majdnem dél van, amikor befutunk Yunguyo főterére. Utastársaink azt mondják, hogy a határátkelőhely alig több, mint 10 percre van, így lekapjuk a húsz kilós zsákokat a kocsi tetejéről és gyalog indulunk a határ felé. Útközben két taxis is megállít és próbál meggyőzni minket, hogy innen bizony Bolívia olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért jobban tesszük, ha bepattanunk, de tartunk tőle, hogy jó üzelti érzékkel megáldva át akarnak verni, ezért határozott nemmel válaszolunk. Az első 20 perc után megbánjuk ezt az elhamarkodott, de bátor döntést, ugyanis a határátkelő még mindig sehol. A magashegyi nap is megmutatja igazi erejét, kezdünk úgy kinézni, mint két odakozmált grillcsirke. Végül valamivel több, mint háromnegyed óra alatt érkezünk meg, épp csak egy 40 fős német kirándulócsapat álldogál előttünk a pecsétre várva.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-to"To go the toilet" és "Inmigration" - a "welcome" viszont sikerült

A küzdelmes határátkelés után buszt fogunk a bolíviai oldalon és pár perc alatt Copacabana amerikai, német, francia, angol, kínai turistaforgatagában találjuk magunkat. No nem mintha Copacabana annyira nagy esztétikai élményt tudna nyújtani, hiszen a parányi település alig néhány poros, ronda utcából áll, összetákolt, szorosan egymás mellé épült házakkal és drága, de cserébe elhanyagolt hotelekkel. A jellegtelen bolíviai falu kikötőjéből azonban naponta vagy egy tucat hajó indul a Nap- és a Hold-szigetre, ezért Copacabanán naponta legalább annyi turista fordul meg, mint Punóban. Mi sem másért vagyunk itt, de mielőtt hajóra szállnánk, vár még ránk egy éjszaka Copacabanában.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toCopacabana egy nagy piac

Eddig abban reménykedtünk, hogy Bolíviában Peruhoz képest sikerül majd spórolni, de hamar kiderül, hogy mindez hiú ábránd. Bolívia az elmúlt négy évben döbbenetes változáson ment keresztül. Az utcákat ellepték az óriási turistahordák, amilyeneket korábban csak a perui gringóösvényen lehetett látni, és ez nem csak az utcaképet, hanem az árakat is drasztikusan megváltoztatta. Amíg négy évvel ezelőtt a bolíviai viszonylatban drágának számító Copacabanában egy dollárért adtak egy sört, addig ma négy dollár alatt szinte sehol nem lehet hozzájutni a folyékony kenyérhez. Minden ház felső részét hostellé alakították és a perui árnak minimum másfélszeresét kérik el egy fűtés nélküli puritán szobáért. Bár azt mondják, mindennek annyi az ára, amennyit kifizetnek érte és be kell vallani, hogy az éttermekben a borsos árak ellenére alig akad szabad asztal.

Peru Bolivia Copacabana Titicaca-toLeesik a Nap a Titicaca-tó mögött

Este 6-kor néhány perc leforgása alatt a nap utolsó langyos, vörös sugarai is eltűnnek a mélykék tó horizontja mögött és csontig hatoló hideg veszi át a hatalmat. A szálláson szokás szerint nincsen fűtés, a mi szobánkban még a melegvizet is megspórolták. Odakinn fagy, de a szobában sem lehet több 5-6 foknál, ezért ahelyett, hogy bent kuksolnánk, járunk-kelünk az ekkor még élénk falu utcáin. A házak aljában mindenütt apró éttermek, turistákat megcélzó méregdrága ajándékboltok, valamint a meleg italt arany áron mérő kávézók üzemelnek. Az utcákat és a főteret piaci kofák lepik el, akik olyan óriási méretű földimogyorót árulnak, mint az öklöm, de olyan borsos áron teszik mindezt, hogy biztos nem itt fogjuk megkóstolni a csemegét.

Teszünk még egy rövid sétát, majd visszahúzódunk a szállásra, ahol lassan, de várakozással telve telik a fagyos éjszaka, hiszen másnap irány Isla del Sol...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

0 Komment

A perui konyha 2.

A gasztronómiában jártas emberek egytől egyig azt állítják, hogy a perui konyha egyediségével a világ élvonalába tartozik. Tavaly már írtam egy lehúzó bejegyzést erről a remek perui konyháról, ami megosztotta a népeket a Facebookon, így eldöntöttem, hogy ebben az évben megpróbálom nem hátizsákos szemmel feltérképezni Peru ételeit. A gasztronómiai kalandért külön hálás vagyok a debreceni Ikon Étterem tulajdonosának, Balogh Károlynak, akinek segítsége nélkül nem lett volna lehetőségem belekóstolni Peru legjobbnak mondott ételeibe.

Mint minden turista, úgy mi is a Tripadvisort hívtuk segítségül a legjobb helyek kiválasztásához. Egy 12 napos túra során Arequipa, Puno, Cuzco és Aguas Calientes, tehát a turistaközpontok legizgalmasabb éttermeiben kóstoltunk bele a perui konyha remekeibe. Pontozni ezúttal nem fogok, csak leírom az élményeimet az etetővel és a táppal kapcsolatban. A vélemény, amit megfogalmazok, kizárólag az enyém, így ha valaki nem ért egyet az itt leírtakkal, azt nyugodtan címezze csak felém.

AREQUIPA

El Camaroncito - Ceviche

Az El Camaroncito ugyan csak a 66. helyen áll a Tripadvisoron az arequipai éttermek sorában, a helyiek egybehangzó véleménye szerint mégis ez a város legjobb cevichézője. Mivel Arequipa nem a tengerparton fekszik, ezért nagy élményre nem számítottunk, s így nem csalódtunk. Az adag egészen rendben volt, s csak egy kicsit sikerült túlcitromozniuk a nyilván jégen tartott halat. Ettem ennél rosszabb cevichét is Peruban, de szerencsére jobbat is. Ha engem kérdeztek, nem éri meg a 30 solt (kb. 11 US$) a kaja.

Soncollay - Prekolumbián ínyencségek

A Soncollay két fajta érzést válthat ki az emberből: vagy imádatot vagy gyűlöletet. A Tripadvisoron nem túl előkelő helyen álló étteremhez én szoktam ragaszkodni, mert érdekes élmény belekukkantani az inka konyhaművészetbe. A hely tulaja, Walter, többek között hobbitörténész, előszeretettel tart előadást a magyar-quechua nyelvrokonságról, amíg elkészül az étel, ami sajnos olykor két órát is igénybe vesz, ezért nem szabad korgó gyomorral beülni, már csak azért sem, mert az adagok nem túl nagyok. Sokan azért húzzák le a Tripadvisoron a Soncollayt, mert a kaja száraz és íztelen, de ide nem is azért kell beülni, mert az ember gasztronómiai orgazmust akar átélni, hanem azért, hogy megtudja, milyen ételeket fogyasztottak anno az inkák és elődeik. A ceviche itt nem citrommal, hanem maracujával készül, az alpakka és az andoki kacsa lávakövön sül, a rocotóban a gomba Amazóniából származik. Az ízek valóban hiányoznak, de az előadás tökéletes, még ha lassú is. Ki kell próbálni, bár az étterem pofátlanul drága. Ha benevezel egy valódi lakomára, akkor kb. 150 solt (55 US$) fogsz ott hagyni.

Rák maracujalében

Kacsa, alpakka, tengerimalac

Prekolumbián fogások haladóknak

Zig Zag - Klasszikus alpakka steak

Arequipa első számú étterme a Zig Zag. Aki itt akar falatozni, annak bizony előre foglalnia kell, mi is így cselekedtünk. A Tripadvisor listát toronymagasan vezető étterem specialitása a steak, így mi is azt ettünk, méghozzá alpakkából. Nem vagyok oda a steakért, mert számomra nem több egy darab húsnál, és ezen érzéseimet a Zig Zag sem tudta megváltoztatni. Rendben van, hogy a hús puha és az elém tolt lávakövön magam alakíthatom, hogy mennyire maradjon véres, de ez nekem minden szakértelem ellenére kevés. Mégis hogy kerülhet a Zig Zag az első helyre? Hát úgy, hogy Peruban a turisták többsége amerikai, akik megvesznek a steakért, ráadásul az árak nem vészesek. Főleg nem egy amerikainak.

Steaknek nem rossz, csak a steak nekem nem jelent sokatSteaknek nem rossz, csak a steak nekem nem jelent sokat

PUNO

Balcones de Puno - Steak szósszal és quinoával

Minden útikönyv kötelezőnek tartja megtekinteni az étterem esti táncshowját, de én az ilyet kifejezetten utálom. Szerencsénkre a mulatság előtt másfél órával érkezünk, így van üres asztal és aránylag nyugodt körülmények között tudunk fogyasztani. Az étterem kinézetre semmi extra, az étel viszont remek. Előételnek Anticucho de Corazónt, vagyis pálcikára húzott marha szivet eszünk, ami önmagában elég kiadós. Én egy vörösboros alpakka steakkel folytatom, Károly ugyancsak, de ő kaktuszszószban. Amíg a Zig Zag Arequipában nem győzött meg a steakek jóságáról, addig a Balcones de Puno igen. Persze ehhez az kell, hogy ne egy darab húst vágjanak elém, hanem legyen benne ötlet. A vörösbor a húsokkal mindig jó barátságban volt, a kaktuszszósz viszont egészen egyedi cucc, ráadásul tökéletes párosítás. Köretnek nekem a quinoa sajtszósszal nagyon rendben volt, végre nem chuño vagy kemencében sült krumpli. A shownak szerencsére csak az elejét látjuk, így nem rontott az összképen. A Balcones del Puno remek hely magas árai ellenére is (kb. 50-60 sol, azaz 18-22 US$ egy steak), de ha lehet, a show előtt érkezz, különben német és angol kavirnyákolás fog kiidegesíteni a világból.

SteakNa, ugye, hogy a steaket lehet okosan is elkészíteni?!

CUZCO ÉS KÖRNYÉKE

Piac - Ceviche és valamilyen leves

A program része volt a cuzcói piac felkeresése és az ottani kaják kipróbálása. Mivel én évek óta itt kényszerülök enni, nem tudok szuperlatívuszokban beszélni róla, Károly azonban egészen beleszerelmesedett egy mindent bele levesbe. Tény, 1 dollárból sokkal jobbat nem lehet kihozni és Károly sem él ezeken a vackokon, így higgyünk neki, hogy első kóstolásra a piaci leves jó. Én cevichét tömtem magamba folyami halból. Messze nem olyan, mint a tengerparton, de 3 dollárért pont megteszi. A piac mindenkinek kötelező, csak hogy lássa, mit is esznek az átlag peruiak.

Károly szerint a piaci leves jó, de nagyon nehéz neki elhinnemKároly szerint a piaci leves jó, de nagyon nehéz neki elhinnem

Tipón - Tengerimalac

Cuzcóban rengeteg helyen lehet tengerimalacot kóstolni egészen brutális áron. Újabban 50-60 sol (18-22 US$) egy malac, ami pofátlan összeg a közel semmiért. A tengerimalac évezredek óta a perui gasztronómia része, s bár semmi extra tudást nem igényel az elkészítése, mégis a többség elszúrja. A Tripadvisoron nincs is ajánlás jó tengerimalacra, így ezúttal én neveztem meg a helyet: Tipón. Ez a falu kb. 30 kilométerre fekszik Cuzcótól, van egy szépséges romvárosa, no és számtalan házi malacsütödéje. Ahol mi étkeztünk, ott 30-35 sol egy teljes malac, mérettől függően, és aki igényli, maga választhatja ki az elfogyasztásra szánt egyedet. Az étterem tulaja ezután megnyúzza és megpörköli a malacot, majd a belezés után nyársra húzza. Tengerimalacot kizárólag huacatay-jal (egy andoki fűszernövény) érdemes fogyasztani, nélküle íztelen lesz. Szerencsére Tipónban tudják, hogy kell szegény malackákat elkészíteni, s ha az ízvilág nem is verhetetlen, a házi körülmények miatt erősen ajánlott a tengerimalacot itt kóstolni.

Felkészülnek a malacok

Ismerkedés az áldozattal

Felkészülnek a malacok, majd Károly a lakomára

Ismeretlen étterem - Adobo

Az adobóról már írtam a tavalyi bejegyzésben, azóta viszont igazi adobo szakértő vált belőlem. Nekem a ceviche mellett ez a perui konyha legnagyobb remeke, bár lehet csak a magyar ízek hiánya mondatja ezt velem. Adobót jellemzően kisebb kifőzdékben vagy éttermekben érdemes enni, Cuzcóban több ilyen hely is van. A legjobbat mi is egy kis, családi étteremben próbáltuk, bár a 30 solos ár (11 US$) elsőre ledöbbentett. A malachúsból és hagymából készült sűrű, savanykás leves olyan, mintha a lucskos káposztát vegyítené az ember a frankfurti levessel. Nem tudom, hogy mi a titka a jó adobónak, de amit sikerült ebben a kis, névtelen cuzcói étteremben ennünk, annál jobbat valószínűleg soha nem fogunk.

AGUAS CALIENTES/MACHU PICCHU

El Indio Feliz - Húsok gyümölcstálon

Ha valahol, akkor a Machu Picchunál érdemes egyedi éttermet nyitni. A napi több ezer turista biztos piacot jelent, ha jót csinálsz, akkor valószínűleg népszerű leszel. A Tripadvisoron második helyezett El Indio Feliz fúziós konyhájáról híres, ezért itt nem érdemes klasszikus perui ételeket választani (amúgy a Machu Picchu környékén sehol nem az). Mi sem tettük, véletlenszerűen böktünk, így került az asztalra egy almaszószban fetrengő disznószelet kamotéval, valamint egy darab marhahús ananásztálon. Mint mondtam, engem a hússal megvenni nem lehet, a minimum elvárás hozzá egy ügyes köret, saláta vagy szósz, és akkor is csak a minimumot hozza az étel. Az El Indio Felizben szerencsére eltalálták, hogy a húshoz milyen gyümölcs és köret passzol, ezért kellemes meglepetésben volt részem. Nagyon egyedi ízeket nem kell várni, de ha éppen ráuntál az alpakkára és a cevichére, akkor itt biztosan nem jársz rosszul. Ahogy a népszerű perui éttermekben, úgy itt se számíts alacsony árfekvésre, 20 dollár alatt nincs sok minden.

Hús

A perui fúziós konyha se nem perui, se nem fúziós, de attól még jóA perui fúziós konyha se nem perui, se nem fúziós, de attól még jó

Összegezvén, továbbra sem vagyok elájulva a perui konyhától. A Tripadvisor mentén választani éttermet Peruban szerintem nem okos dolog, mivel ott többségében amerikaiak pontoznak, így jó eséllyel a legjobbnak egy steak house-t fognak kihozni, esetleg valamilyen világkonyhát erőltető éttermet. Én továbbra is maradok ceviche és adobo párti. A legjobbat eddig Ancelmo barátommal sikerült enni egy callaói eldugodt étteremben, ahol 30 solért (11 US$) gyönyörű, két személyes ceviche tálat kaptunk. Azóta is erről a tányérról álmodok.

A legzseniálisabb cevichét El Callao  névtelen éttermeiben lehet enniA legzseniálisabb cevichét El Callao egyik névtelen éttermében lehet enni

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A tavalyi útvonalat követve La Mercedbe buszozunk, ahonnan ezúttal Oxapampának fordulunk. Ha hinni lehet az útikönyveknek, akkor valami egészen egyediben lesz részünk, mivel Oxapampában németek és osztrákok laknak. Német telepesekkel csak-csak találkozik az ember Dél-Amerikában, na de osztrákokkal?

Az út ismét csodás, bár a lélegzetelállító tájhoz Peru ezen részén már régen hozzászoktunk. Három órás, aszfaltúton(!) való kocsikázás után futunk be a 2000 méter magasan fekvő, alpesi hangulatot árasztó Oxapampába. Fúj a szél, csepereg az eső, így nem tökölünk sokat a szállással, egy főút mellett álló hostelben veszünk ki szobát, egészen olcsón. Eri délután gyengélkedni kezd, megy a hasa és rohamosan szökik fel a láza. Attól félünk, hogy dengue láza van, mert a Rio Urubamba térsége (ahol az elmúlt heteket töltöttük) Peru egyik legfertőzöttebb vidéke a dengue által, de este, mikor látjuk, hogy egy "szimpla" tüszős mandulagyulladással van dolgunk, megnyugszunk. Pont arra jó az egész, hogy ezt a blogot most ne ő, hanem én írjam. Mivel három napra ledönti a lábáról a betegség, így rám marad Oxapampa környékének megismerése.

Ilyen szép a táj Oxapampa felé

Ilyen szép a táj Oxapampa feléIlyen szép a táj Oxapampa felé

Mikor az ember végigsétál az amúgy igen szellős oxapampai utcákon, akkor nem kerülheti el a figyelmét, hogy minden második ház falára Baumann, Schafferer, Egg vagy Schumann van írva. A főként osztrák, kisebb részt német telepesek a 19. században érkeztek Peruba, s ahogy az lenni szokott, olyan földet kerestek, ami jellegében az otthonira hasonlít. Így kerültek a Rio Huancabamba völgyébe, bár az odavezető út nem volt zökkenőmentes. Tirolból egy éven át tartott az út, mely során közel tucatnyian lelték halálukat. Évtizedeken keresztül a világtól elszigetelten éltek, így tudták megőrizni nyelvüket és kultúrájukat. Kb. 50 évvel ezelőtt épült meg az út La Mercedből Pozuzóba, ami a perui telepesek bevándorlását és a tiroliak kivándorlását eredményezte. Sokan csak Oxapampáig jutottak, de vannak olyanok is, akik egész Limáig merészkedtek. Ők mára csak nevükben hordozzák az osztrák vagy német származásukat.

A Schafferer családnak még múzeuma is van Pozuzóban A Schafferer családnak még múzeuma is van Pozuzóban 

Eri betegsége miatt másnap egyedül indulok a tiroli telepesek "őshazájába", Pozuzóba. Még csak pirkad, de én már egy ütött-kopott kisbuszon ücsörgök, többnyire szőke emberek társaságában. Furcsa ez a hirtelen váltás a machiguengák és asháninkák után, az egyetlen, ami konstans, az a szörnyű minőségű út. Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy az Atalayából Satipóba vezető út Peru legrosszabbja, de ezen véleményemet most revideálnom kell. Pozuzo nincs 50 kilométerre Oxapampától, mégis három órán át tart a menet egy egysávosnak is nehezen mondható ösvényen, ami olykor bicikliút szélességűvé töpörödik a sziklaomlások miatt.

Oxapampa fakatedrálisa

Utcakép OxapampábanOxapampa fakatedrálisa és a tiroli hangulatú főtér

Valamivel 9 óra után érkezek meg az Oxapampánál jóval kisebb, de annál sokkal kellemesebb klímájú faluba. A látvány letaglóz. Van járda, nincs szemét, a házak portája rendezett, a legtöbb ház alpesi stílusban épült. A főtéren a templom mellett egy vízimalom áll, mögötte pedig egy hajó, amin német, osztrák és MAGYAR zászló lobog. Dörzsölöm a szememet, nem hiszem el, amit látok. Hogy kerül Pozuzo főterére magyar zászló?

Magyar zászló lobog Pozuzo főterénMagyar zászló lobog Pozuzo főterén

A választ bármennyire is kutatom, nem kapom meg senkitől. Generációk nőttek fel Pozuzóban az első telepesek érkezése óta, sokan már németül sem beszélnek, így senkinek nincs fogalma arról, hogy mi közük lehet a magyarokhoz.

- A piros-fehér-zöld lobogó Pozuzo zászlaja - mondja egy idős osztrák hölgy, aki, sokakhoz hasonlóan, panziót vezet a faluban -, de hogy van-e valami köze a magyarokhoz, azt nem tudom.

Vízimalom Pozuzóban Vízimalom Pozuzóban 

Az interneten sem találunk semmilyen magyarázatot a jelenségre, így ha valakinek van bármi ötlete, azt szívesen vesszük. Persze lehet, hogy az egész csak véletlen.

Ha már itt járok, felkeresem Pozuzo alapítójának, Joseph Eggnek a házát. A hegy túloldalán álló háromszintes faházhoz egy mesés ösvény vezet. Amint kilépek a falu vonzáskörzetéből, visszarepülök az időben legalább 100 évet. Joseph Egg egykori háza körül szőke parasztok szántják a földet, ökrös ekékkel. A ház, ami máig lakott, ugyancsak a 19. századot idézi. Be sajnos nem jutok, mert a lakók nincsenek otthon, így innen-onnan lefotózom az épületet, majd visszaindulok Pozuzóba.

Joseph Egg házát állítólag soha nem újították felJoseph Egg házát állítólag soha nem újították fel

A busz csak délután 1-kor indul Oxapampába, így beülök a falu hagyományörző éttermébe. Kolumbia óta nem volt szerencsém kolbászhoz, ezért benevezek egyre, de azt kell mondjam, ahogy a nyelvüket, úgy a főzőtudományukat is elveszítették a perui tiroliak. Az egyetlen pozitívum az ízetlen kolbász mellett a Quito névre hallgató gyümölcslé, ami nem más, mint a kolumbiából jól ismert lulo, minden gyümölcslevek legnemesebbike. Az íztelen ebédből csomagoltatok Erinek is, hisz még mindig jobb egy rossz kolbász, mint egy méreg drága mirelit pizza vagy egy dögunalmas rizses csirke.

Szörnyű tiroli kolbász remek quitóvalSzörnyű tiroli kolbász perui körettel és remek quitóval

Visszasétálok Pozuzo termináljára, felszállok a kora délután induló buszra, amiről tíz kilométerrel odébb le is pattanok, itt van ugyanis a bejárata Peru egyik legelzártabb nemzeti parkjának, a Yanachaga Chemillennek. Nem várok sokat a parktól, így nem csalódok. A bejáratnál ugyan ki van írva, hogy 10 sol a belépő, de sehol egy lélek, így hát fizetés nélkül mászkálok a köderdő mélyén. Az egyik ösvény levisz a folyópartra, a másik pedig vissza az úthoz. Két sárga madáron kívül semmi extrát nem látok, így gyorsan elunom a dolgot. Felbattyogok az úthoz, s elindulok Oxapampa felé, gyalogosan.

Ezt a két szép madarat sikerült lefotóznom a parkbanEzt a két szép madarat sikerült lefotóznom a parkban

Tudom, hogy kb. két óra múlva jön egy busz, így nyugodtan engedem el azt a mentőautót, ami egy pillanatra megáll mellettem, hogy rákérdezzen, mégis mi az ördögöt kóválygok egymagam a semmi közepén. Ugyan még soha nem utaztam mentőautóval, de úgy érzem, jobb, ha nem most próbálom ki, mert a magányos séta most többet jelent. Nem bánom, hogy így döntök. A völgy meseszép, pont olyan, mint az Urubamba kanyonja a Machu Picchu alatt. A meredek, erdővel borított sziklafalakról vízesések szakadnak alá, a fejem felett egzotikus madarak röpködnek. Bár a nemzeti park tanösvényei nem okoztak orgazmust, ez a röpke két órás séta a főúton elnyeri tetszésemet. Az egyetlen gondom csak az, hogy a fényképezőm menet közben lemerült, így sok képpel a vidékről nem szolgálhatok.

Mintha a Machu Picchu környékén mászkálnékMintha ismét a Machu Picchu környékén mászkálnék

Harmadnapra Eri jobban lesz. Lemegy a láza és a gyulladás is eltűnik a mandulájáról, így elindulunk Lima felé. Első körben La Mercedbe utazunk vissza, majd onnan irány ismét a magaslat, Tarma. Délben esünk be a 3100 méteren fekvő városkába (aminek környékét tavaly már alaposan körbejártuk), de meglepetésünkre egyetlen busz se indul Limába.

- Útépítés van 1-től este 6-ig, csak utána nyitják meg az utat a forgalom előtt - adja tudtunkra a pályaudvaron az információ.
- És mikor megy a legközelebbi busz Limába? - kérdezősködünk.
- Este 9-kor.
- Az hajnali 2 és 3 között van ott.
- Pontosan. Jól tudja, uram - kedveskedik a csaj.

Nem világos, hogy miért így mennek a buszok. Ha elindulnának este 6-kor, még éjfél előtt megérkeznének, ami sokkal kellemesebb időpont, mint a hajnali 2 vagy 3 óra. Olyankor alig van taxi Limában, ha van is, kétszer annyit kérnek a fuvarért, a szállók többsége is zárva van. A perui logikán moralizálni nincs sok értelme, így kiszaladunk a terminál elé, hátha indul valamilyen kocsi Limába. Mázlink van. Egy egészen jó állapotban lévő Mazda sofőrje integet, hogy siessünk, mert nemsokára lezárják az utat. Bepattanunk a hátsó ülésre és a pofátlanság határát súroló, 45 solos menetdíj megfizetése után repülünk Lima felé.

Az út először felkapaszkodik 4000 méter magasra La Oroya bányáihoz, majd a Rimac-folyó völgyében tekereg lefelé a partvidékre. Jártunk már erre, így lelkiismeret-furdalás nélkül bóbiskolunk el. Lima előtt egy órával ébredünk meg, Corcona falunál, ugyanis a rendőrök megállítják a kocsit és mindenkit igazoltatnak. A sofőrt megkérik, hogy fáradjon be velük az épületbe. Fél órán keresztül ücsörgünk a kocsiban, mire végre történik valami. Két rendőr hozza a sofőrünket, bilincsbe verve.

- Elnézésüket kell kérjük, de úgy fest, a sofőrjük lopta az autót, így le kell foglaljuk a járművet - fagyasztanak le mind a négyünket a szervek.
- És mi most hogy jutunk el Limáig? - tesszük fel a kérdést egyszerre.
- Hé, te! Adj nekik fejenként 10 solt - böki oldalba az egyik zsaru a rabosított sofőrt.

Barátunk szó nélkül adja oda a buszjegyre valót. Van üzleti érzéke a srácnak. Ellopja a kocsit, s hogy ne kerüljön pénzbe a benzin, hát elvisz magával négy balekot fuvardíjért. Nekünk végülis mindegy. Eggyel több sztori, amit majd lehet mesélni az unokáknak...

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)