Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Már egy fészer is drága

Panama drága ország, ezt már tudjuk. De hogy egy fészerben töltött éjszakát se tudjunk kifizetni, az azért túlzás. Egy nagyon drága faluban jártunk...

Az Albrook terminálon több ezer ember egymást lökdösve rohan az induló buszokhoz, senkinek nem tűnik fel, hogy egy fekete nő teljesen pucéran mászkál a peronon. Aztán egy biztonsági őr végre kiszúrja, de a mamma annyira zavart, hogy a nevét sem tudja megmondani. Jó lesz kiszakadni végre a panamavárosi káoszból. Akármennyire is jó hely a főváros, egy idő után nyomasztóvá válik a zaj és az állandó rohanás. Szívem szerint visszatérnék Dariénbe, de itt az ideje, hogy meginduljunk északnak, hiszen még rengeteg ország vár ránk.

Felülünk egy La Chorrerába tartó buszra, amivel keresztülvágunk a La Bocának nevezett városrészen. Amerikai jellegű villák sorakoznak mindenfelé, pont úgy néz ki a környék, mint egy amerikai metropolisz kertvárosa. A 20. században itt laktak azok az amerikaiak, akik a Panama-csatorna irányításáért feleltek. Több ezer család döntött úgy 1999, vagyis a csatorna panamai kézbe kerülése után, hogy itt marad, így errefelé az átlagosnál több fehér embert látni az utcákon.

Áthajtunk az Amerika-hídon, Panama jelképén. A csatorna két oldalát összekötő hidat 1962-ben adták át, s mint mindent a csatorna körül, ezt is az amerikaiak építették. A túloldalon Arraiján településén hajtunk keresztül, ami nevét egy amerikai tengerésztől kapta, aki a települést "village at right hand" néven illette. Állítólag az at right hand kifejezésből született az Arraiján név. 

Panama La ChorreraTemplom La Chorrerában

Innen csak pár perc La Chorrera, ami egy iszonyú ronda város. A központ egy hatalmas piac, ahol a kofák között egymást kerülgetik az utasokra vadászó benzingőzös csirkebuszok. Gyorsan hátunkra kapjuk a zsákokat és elindulunk a külváros felé, mert állítólag a határban van egy szép vízesés. Fél óra baktatás után kezdünk elbizonytalanodni, amin az sem segít, hogy a helyiek veszélyesnek mondják a környéket. Ettől függetlenül kitartunk, így 50 perc kutyagolás után végre megérkezünk a vízeséshez. A zuhatag szép, de a lábánál összegyűlő szeméthalmok sokat rontanak az összképen.

Épp, mikor indulnánk vissza a piacra, befut egy furgon. Egy panamai srác vezeti, aki bár napi rendszerességgel ingázik Panamaváros és La Chorrera között, mégsem látta soha a vízesést. Bekönyörögjük magunkat a kocsijába, így nem kell ismét végigbaktatnunk az egész városon.

Panama La Chorrera     A képen nem látszik, de rengeteg a szemét a vízesés körül

La Chorrerából Capirába utazunk, mert a célunk az, hogy eljussunk a hegyek között megbúvó Altos de Campana Nemzeti Parkba. A problémát a szállás jelenti, mert a környékén csak egy apró falu, Chica található, ahol információink szerint nincsen semmilyen hotel. Capirában is csak egy van, de ott 40 dollárt akarnak tőlünk kérni, így - próbára téve a szerencsénket - belülünk egy, a hegyek közé tartó kisbuszba. Mivel dél van, a busz tele van iskolásokkal, s mint egy igazi latin járaton, a tíz ülésen legalább huszan zsúfolódunk össze.

Az út nem kimondottan szép, többnyire kopár, felégetett hegyek között kanyarog, a klíma viszont elnyeri a tetszésünket. Hónapok óta trópusi hőségben aszalódtunk, jól esik végre a 25 fokos hűvös idő. Miután az összes gyerek kiszállt a buszból, a sofőr kérdőn néz ránk.

Panama La ChorreraNem olyan izgalmas a táj Chica körül

- Chicába tartunk - adjuk az egyenes választ.
- Ez Chica - mutat körbe azon a néhány viskón, amiket inkább néznék nyaralónak, semmint lakóháznak. 
- Ez? Ennyi Chica?
- Ennyi - mosolyodik el.
- Nem tud errefelé valamilyen szálláshelyet? - próbálkozunk a lehetetlennel.
- Fent a hegytetőn van egy hotel, de ott száz dollár körül van egy éjszaka. Ezen kívül... - egy pillanatra elgondolkodik, majd folytatja - ...várjanak! Tudok valakit.

Feljebb visz minket úgy kétszáz méterrel, majd lehúzza az ablakot és bekiabál az egyik házba. Egy öreg néni tipeg ki az ajtón. Végigmér minket, majd int a kezével, hogy kövessük. Kipakolunk a buszból, majd a néni nyomába eredünk. Egy rémesen lelakott viskót nyit ki nekünk, aminek a padlóját öklömnyi nagyságú döglött bogarak borítják.

- 40 dollár - közli az öreglány, mi pedig csak pislogunk, mint két nincstelen a Hilton előtt.
- Nincs ennyi pénzünk - sajnálkozunk, az öreglány pedig visszazárja az ajtót.

Tanácstalanok vagyunk. Tényleg annyira csórók vagyunk Panamában, hogy még egy évek óta nem takarított fészerre sincs pénzünk? Lógó orral baktatunk az úton, mikor egy fiatalabb nő szalad utánunk.

Panama La Chorrera   Eri háttérben az Altos de Campana Nemzeti Parkkal

- Mennyi pénzük van? - kérdezi lihegve az öreglány 40 év körüli lánya.
- 20 dollár a maximum.
- Annyiért itt senki nem ad ki szobát.
- Igen, látjuk. Nem kérünk semmi többet, csak egy ágyat, nem kell se lepedő, se semmi, csak egy hely, ahol lepakolhatunk és átvészelhetjük az éjszakát.
- Jöjjenek vissza! Megoldjuk.

Végül a nő férje hoz nekünk egy nagy matracot, de közben osztja az asszonyt, hogy miért veri ki az ágyból ennyi pénzért. Ilyen helyzetekben jobb meg sem szólalni, így csak ácsorgunk kukán. Ott hagynak nekünk egy seprűt, hogy takarítsunk ki magunk után, majd mindenki távozik.

Nem foglalkozunk a bogarakkal, inkább azonnal nekiindulunk a nemzeti parknak. Feljebb megpillantjuk a hotelt, ami egészen zseniálisan néz ki. A tornácán egy szakálas, 60 év körüli forma ücsörög, aki távolról integet, hogy térjünk be hozzá. Spanyol a fickó, de 40 éve Panamában él, nyugdíjas éveire pedig felköltözött a hegyekbe. Borral kínál, majd elmeséli élete történetét. Érződik rajta, hogy unatkozik, de a panamavárosi nyüzsgés már nagyon nem hiányzik neki, annak ellenére, hogy a felesége még most is a fővárosban tanít. Megtudjuk tőle, hogy Chica azért ennyire drága, mert a panamavárosi középosztály hétvégi kirándulóira rendezkedett be, akiknek 40 dollár egy viskóért nem sok. Elmagyarázza, hogy melyik ösvény hová vezet, majd megesket minket, hogy visszafelé is beugrunk egy pohár borra.

Panama La ChorreraRajtunk kívül egy lélek nincs a nemzeti parkban

Az Altos de Camapana Nemzeti Parknak három tanösvénye van, amiből kettőnek a hangulata olyan, mint a budai hegyekben tekergő földutaknak. A köderdők mélyén itt-ott feltűnik egy-egy villa, amiket kovácsolt vas kerítéssel választottak le a természettől. Néhány lepkén és madáron kívül semmi izgalmasat nem látunk, de másfél óra baktatás után egyszercsak feltűnik egy jaguarundi. Soha nem találkoztunk még a természetben ezzel a macskafélével, ami nem véletlen, hiszen a jaguarundi jellemzően éjszakai állat. Lefényképeznünk nem sikerül, mert amint megpillant minket, már rohan is be az erdőbe.

A nemzeti park egyetlen nehezen járható ösvénye a hegyvidék legmagasabb pontjára kapaszkodik fel. Mivel a latinok nem szeretnek túrázni, ezért ezt az ösvényt teljesen elhanyagolták. Több mint egy órán át törjük magunk előtt az ágakat abban a reményben, hogy a csúcsról majd remek lesz a panoráma, de hiába minden erőfeszítés; ahogy az egész ösvényt, úgy a kilátót is benőtte a gaz

Kirándultunk egy jót, de azért mély nyomokat nem hagyott bennünk a park. Visszacammogunk a spanyolhoz, aki ismét borral kínál, majd visszafuvaroz minket a dzsipjén a faluba. Éjszaka hatalmas vihar támad. Kimegy az áram, így korán nyugovóra térünk.

Panama La Chorrera   Eri küzd az elemekkel

Nincs miért Chicában maradnunk, viszont nem akarunk ugyanazon az úton visszautazni, mint amin jöttünk. Lent a völgyben, innen négy kilométerre van egy falu, Buenos Aires, ahonnan a helyiek szerint van tömegközlekedés Bejucóba, a Pánamerikai autóúthoz. Többet is sétáltunk már a nagy zsákokkal, így bevállaljuk a túrát, de csak féltávnál jövünk rá, miért is nem megy Chicából Buenos Airesbe semmilyen busz. Az út olyan meredek, hogy csak 4x4-es dzsipekkel járható, s bár lefelé kell baktassunk, teljesen kifulladunk, mire a völgy aljára érünk. Remeg a lábunk, de ismét szerencsénk van; érkezik egy furgon. Ráadásul Bejucóig megy, így buszjegyre se kell költsünk. 

Bejucónak a piciny terminálját jól eldugták egy bevásárklóközpont aljában, így nehezen bukkanunk rá. Korán van még, így azelőtt, hogy El Valle felé vennénk az irányt, egy Punta Chaméba tartó kisbuszba ülünk be. Az apró üdülőfalu egy messze benyúló félsziget csücskében fekszik, állítólag remek strandjai és luxus resortjai vannak.

Punta Chamé, hasonlóan Chicához, nem a külföldi turistákra szakosodott, így a főszezonon kívül teljesen kihalt. Végigsétálva a szállodasoron olyan érzésünk támad, mintha novemberben Siófok üdülőtelepén baktatnánk, annyi különbséggel, hogy itt a holtidényben is 40 fok van.

Panama La ChorreraPunta Chamé hétköznap

Sehol egy turista, a parton halászok javítgatják a hálójukat. Legalább van mit fényképezni, bár a téma elég csekély ahhoz, hogy szállás után nézzünk. Az egyik háznál megszólít minket egy öreg úr, aki hellyel kínál minket a háza előtt magányosan ácsorgó padok egyikén. Fogalma nincs, hogy hol van Magyarország, Punta Chamén túl nem igen lát el.

- A feleségem egész nap sorozatokat néz. Én unom őket. Inkább kijövök nézni a tengert és a csónakokat - meséli el Guillermo élete történetét - Jártam korábban Kolumbiában, mikor még halászként dolgoztam. Szép ország. Egyszer egész San Buenaventuráig vitt minket egy áramlat.
- Az jó messze van - replikázunk.
- Bizony. No, de ha már ott voltunk, benéztünk Calíba. Ó, azok a kolumbiai nők - válik macsóvá az öreg.
- Van gyereke?
- Nekem nincs. De a feleségemnek van kilenc.
- És ki az apjuk?
- Hát én. Vagyis gondolom. Az egyetlen biztos dolog, hogy a feleségemnek van kilenc gyermeke.
- Hol élnek?
- Mindenfelé. Csak az egyik lányom maradt itt Chaméban, a többiek Panamavárosban és az USA-ban laknak. Minek mennek oda, nem tudom. Hát nem csodás ez itt?

Panama La Chorrera   Eri és az öreg halász

Az igazat megvallva, nem. Punta Chamé egy kedves halászfalu lehetne, de a köréépített otromba resortokkal eléggé megcsúnyult. Még beszélgetünk egy sort az öreg halásszal, majd búcsút intünk egymásnak. Visszakocogunk a falu főteréhez, ahonnan Bejucóba, majd onnan egy újabb busszal a hegyek között megbúvó El Valléba utazunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy hét Cook kapitány nyomában

Gyerekkoromban én is álmodoztam arról, hogy Cook kapitányhoz hasonlóan egyszer eljutok olyan szigetekre, ahol az őslakosokkal együtt élvezhetem a trópusi édenkert minden csodáját. A tengerész utazásai óta eltelt 250 év. Már nincsenek felfedezetlen szigetek, sem elzárt közösségek, ezzel párhuzamosan a trópusi édenkert romantikája is szertefoszlott. Aztán beestünk Playa Muertóba, ahol valami nagyon hasonlót éltünk át, mint amit egykoron Cook kapitány élhetett át Óceániában. Életem legcsodálatosabb egy hetének története következik. 

Endre a hajnali órákban kikocog La Palma parányi kikötőjébe abban a reményben, hogy nem kell csónak hiányában napokig itt kuksolnunk. Azzal az információval tér vissza, hogy a napi egyetlen csónak 10 percen belül indul Sambúba. Ez utóbbiról csak annyit tudunk, hogy egy feketék lakta, csak vízi úton megközelíthető település, ami nem a tenger partján, hanem az azonos nevű folyó és a Rio Sábalo torkolatánál fekszik, úgy két órányira La Pálmától.

Panama DariénUtazás Sambúba

A csónakosok szerint a folyó medrét a lassú folyású víz rengeteg hordalékkal töltötte fel, ezért Sambút csak dagály idején lehet megközelíteni, nagyjából délelőtt 10-ig. Ha nem akarunk félúton két napra a sárba ragadni, máris késésben vagyunk. Felkapjuk a ruháinkat, és egy mozdulattal mindent a zsákokba szórunk, majd rohanunk a kikötőbe. Két perc múlva már a La Palmából kifelé száguldó csónakban ülünk.

Olykor sűrű mangrovéval borított, keskeny tengeröblökön haladunk keresztül, máskor lomha folyású, kócsagoktól hemzsegő, sötétzöld folyókon. Bő két óra elteltével, amikor a Rio Sambú vize az apály jeleként úgy összeszűkül, hogy a part mentét nem sás, hanem több méter széles sármező borítja, bekúszik a csónakunk a faluba. 

Panama DariénÉlelem után kutat az íbisz a mangrovéban

A kikötő közelében egy óriási, rozsdás, hasznavehetetlen halászhajó álldogál orral a sárba fúródva, mintha Magellán óta mindenki megfeledkezett volna róla, és azóta itt enné az idő vasfoga. Fedélzetén a kékre festett kalyiba 45 fokos szögben dől. 

- Ebben laknak? - fordulok a csónakosunk felé kíváncsiskodva.
- Nem! Ez Sambú-Panamaváros menetrendszerinti járata - világosít fel - Minden vasárnap éjjel közlekedik. 12 óra alatt teszi meg az utat.

Panama Darién   Ez a mentrendszerinti hajó Panamavárosba

Kétségkívül alábecsültem ezt az ár-apály jelenséget, ha létezik olyan mértékű vízszintemelkedés, ami ezt a képtelenül nagy, ócska teknőt képes felemelni. De ahogy partot érünk gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy nagyjából ez az egyetlen dolog, ami érdekes lehet Sambúban. Az egész település nem több néhány karibi stílusban összetákolt faháznál, ahol sosem történik semmi.

A kikötőben azonnal híre megy a két gringónak, így még ki sem rámoljuk a hátizsákokat a csónakból, amikor három egyenruhás rendőr kerül elő, hogy a kapitányságra kísérve dokumentálják az érkezésünket. Itt aztán fontoskodva az első laptól az utolsóig mindegyikük gondosan végignézi az útlevelünket, majd az egyikük ákombákom betűket formálva felírja az asztalon heverő nagy szamárfüles füzetbe, hogy "milyen színű bugyit viselünk". 

Panama DariénEmberá ház félúton Sambúba

- Milyen szándékkal érkeztek?
- Turisták vagyunk.
- És hová utaznak innét?

Ami azt illeti, továbbutazásunk célja elég bizonytalan, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem tekintünk az íróasztalról a szemközti falra. Egy eddig soha nem látott, részletes Darién térkép fityeg rajta.

- Playa Muerto - bökünk rá az enyhén szólva morbidnak hangzó névre, aminek az eredetéről ekkor még semmit nem tudunk. 

Endre betegesen térképmániás, így a regisztráció után vagy másfél órát tölt el azzal, hogy a térképet szabadkézzel egy egérrágta papírra lerajzolja. A rendőrök egyébként nagyon kedvesek és segítőkészek, így a kellemes csevegés során sikerül kiderítenünk, hogy Sambút csak a kora reggeli halszállító furgon vagy az azután érkező kakaóbabos autó platóján fogjuk tudni elhagyni, Garachiné irányába. Ismerve a napok óta száradó kakaóbab orrfacsaró bűzét, nehezen tudom eldönteni, melyik platón utaznék szívesebben. Mindenesetre a vakszerencsére bízzuk a dolgot, és abban egyezünk meg Endrével, hogy azzal a kocsival távozunk a faluból, amelyik előbb érkezik.

Panama DariénFekete kislány portréja Sambúban

Délután az egyenruhások átkísérnek a falu egyetlen szállójára, na nem mintha nem találnánk oda magunktól is, de Darién határán rend a lelke mindennek. Van víz és villany, a szállás az elmúlt napok kínálatát messze felülmúlja, de nem csak a mi szobánk gigászi méretében, hanem az ajtó előtt lógó darázsfészkek nagyságában is, ami arra utal, hogy ide sem tette be idegen a lábát az elmúlt években.

A jellegtelen falut egy keskeny híd választja el a szomszédságában fekvő, hangulatos indián településtől, amit a helyiek Puerto Indionak, azaz Indián Kikötőnek neveznek. A nők meztelen felsőtesttel és színes szoknyákban - azaz emberá népvisletetben - járnak-kelnek a földön játszadozó gyerekek között. Az ösvény két oldalán pálmatetővel ellátott, tradícionális indiánházak sorakoznak, amiket a földtől 2-3 méteres magasságban, cölöpökre építettek és lépcsőnek faragott farönkkel láttak el. Az egyik helyiség a konyha, ahol nyílt tűzön főznek, ezt egy szűk folyosó köti össze a "hálóval", amiben nincsen ágy, sem egyéb bútor, és ami csak abban különbözik az előbbitől, hogy nem ég benne a tűz. Az emberák a padlón alszanak, a házak alatt kifeszített függőágyakat pedig rendszerint csak nappali ejtőzésre használják. 

Panama DariénPuerto Indio

Egyetlen házban sincsen bevezetve a víz, pedig pár méterrel arrébb, Sambúban, minden házba remek zuhanyzóval és angol WC-vel ellátott fürdőszobákat építettek. A falu egyetlen kőből emelt épülete az iskola, ahol meglepő módon nem csak áram van, de az internet és a légkondi is üzemel.

Másnap reggel már napfelkeltekor a szállás előtt toporgunk, nehogy elszalasszuk a furgonokat. Sambú azonban nagyon lassan tér magához kábult álmából, és azt a bizonyos kora reggelt latin időszámítás szerint kell érteni. Már délelőtt 10 is elmúlik, amikor feltűnik egy kék furgon, de gyorsan megbocsátjuk neki, hogy megváratott, amikor kiderül, hogy hal helyett ma rizst szállít, mégpedig Taipuruból Garachinéba, ahonnan az árut csónakkal egyenesen Playa Muertóba fogják vinni. Endre annyira belelkesül a hír hallatán, hogy a Puerto Indio másának tűnő emberá Taipuruban bevállalja több mázsányi rizs pakolását, csakhogy biztosan helyünk legyen a platón.

Panama DariénEndre is beszállt rizses zsákokat pakolni Taipuruban

Bő egy óra múltán be is futunk Garachinéba, a tenger partjára, ahol megint három másodpercen belül lekapcsolnak minket Darién egyenruhás őrei. Ezúttal is mindent tudni akarnak, de cserébe az esti dagályig - ami egyet jelent a csónak indulásának időpontjával - a kapitányságon hagyhatjuk a 20 kilós zsákokat, így körülnézhetünk a faluban.

Garachiné sem sokkal izgalmasabb Sambúnál, de az egyik poros utcáján három európai arcra leszünk figyelmesek. Erre sem gyakoriak a turisták, így gyorsan összeismerkedünk velük. Spanyolok. Az ebédet egy helyi öreg néni düledező konyhájában együtt fogyasztjuk el. Nem vagyunk a panamai konyha megszállotjai, és ezen a nénike íztelen hallevese sem változtat sokat, de be kell vallani, hogy a tányérokat olyan nagy szeretettel rakosgatja az orrunk elé, amilyen vendégszeretethez a latin comedorokban ritkán van szerencsénk. Teli bendővel kullogunk vissza a kikötőbe új barátainkkal, akik szívesen velünk tartanának Playa Muertóba, de csónakosunk túlsúlyra hivatkozva csak a mi fuvarunkat vállalja. Szegény srácok leszegett orral ballagnak el. Négy napja vannak Dariénben, de ezidáig nem láttak semmit. 

Panama DariénVégre megérkezett a dagály

A dagályig még sok van hátra, így van idő a parton ücsörögve egy kis csevejre. Megtudjuk a csónakosunktól, hogy Playa Muerto (Halott Part) a nevét azokról a holttestekről kapta, amiket kalóztámadások után a tenger a partra mosott. Valami miatt az áramlatok mindig ugyanabba az öbölbe szállították a tetemeket. Csak azt nem értem, hogy ezek után miért jutott eszükbe az emberáknak pont ott falut alapítani? 

Négy órán át tétlenül bámuljuk a tengert, hogy elérte-e már az induláshoz szükséges magasságot. Pedig a csónakunk nem is a part mentén, hanem attól vagy 50 méterre van, beleragadva a sárba. Délután negyed 5-kor még mindig száraz lábbal kutyagolunk oda a csónakhoz, amit lassan, de nagyon lassan kezd alámosni a víz. Áthordjuk a kikötőből a rizses zsákokat, és valamikor fél 5 körül végre útnak indulunk

Panama DariénCsodaszép a partvidék

A félszigetig nyugodt a víz, aztán ahogy kiérünk a nyílt tengerre, úgy kezdenek csapkodni a hullámok. Emberá csónakosunk ügyesen bánik a motorral, így nem ázunk el. Ahogy haladunk dél felé, úgy lesz egyre vadregényesebb a táj a kezdetben esőért kiáltó száraz-, majd zöldellő őserdőkkel. Naplementekor kötünk ki egy sötét homokos, megtisztított partszakaszon, ahol kacagó indiángyerekek szaladnak elénk

Panama DariénEmberá kislány Playa Muertóban

Ahogy a naplemente vöröses fényében megpillantom a meghitt kis falu pálmatetős házait az óriási kókuszpálmák között, megint az az érzésem támad - mint általában az indiánok között mindig -, hogy megérkeztünk az édenkertbe. Az emberá "turisztikai referens", Riguard, éjszakai szálláshelyül azonnal a rendelkezésünkre bocsát egy két méter magas cölöpökre épített palapát az óceán közvetlen közelében, majd megterít a falu közepére épített ebédlőben a vacsorához, ami hal és rizs, limonádéval leöblítve. Utazásunk legnyugodtabb egy hete veszi kezdetét... 

Playa Muertóba nem vezet út, így ha az ember nem akarja az egész napot azzal tölteni, hogy machetével ösvényt vág magának az esőerdőbe, akkor a tengerparti fetrengésen túl nem sok lehetősége marad. Az egyetlen gyalogosan elérhető hely a szomszédos öböl, ahová másnap el is látogatunk.

Panama DariénSrácok pecáznak a falu folyójában

Elsőként a falu végében magasodó dombról aláhulló vízeséshez kirándulunk, aminek természetes medencéjében pancsolunk egyet azokkal az iskolakerülő, huncut kölykökkel, akik tanulás helyett inkább minket akarnak kísérgetni. De nem tart soká a móka, mert a délutáni órákban megint jön a dagály, és még azelőtt vissza kell érnünk a faluba, hogy a part menti ösvény újra víz alá kerül. 

Panama DariénAz iskolakerülés Playa Muertóban is iskolakerülés

Elbúcsúzunk a gyerekektől, majd leereszkedünk a szomszéd öbölbe, aminél nem sok szebbet láttam eddig életemben. Nincsen fehér homok, csak a hátunk mögött az üde esőerdő, előttünk pedig a végtelen óceán. Kizárólag mi vagyunk itt, no meg néhány kóbor kutya, amik betámadnak, amíg Endre az öböl túloldalán  rákokat fotóz. Thaiföld óta félek a kóbor kutyáktól, de szerencsére néhány kaviccsal és sikítással sikerül őket elűznöm. Az egész délutánt ezen a mesés helyen töltjük, de 4 óra után vissza kell induljunk, mert jön a dagály, és nem szeretnénk az éjszakát a szabad ég alatt tölteni.

Panama Darién

Panama DariénNem kell fehér homok ahhoz, hogy egy strand szép legyen

Mikor Garachinéban az kérdeztük a csónakostól, hogy mikor lesz vissza hajó, ő azt felelte, hogy majdnem mindennap indul egy. Az indiánok pont ellentetjei a magyaroknak. Ha odahaza valaki valamiben nem biztos, inkább azt mondja, hogy nincs, míg itt akkor is azt mondják, hogy van, mikor biztosan tudják, hogy nincs. Mint most csónak. Csak abban reménykedhetünk, hogy Jaquéból, a kolumbiai határról jön egy hajó, ami azon túl, hogy valami csoda folytán kiköt az öbölben, még hajlandó is minket elszállítani. Értesíteni a csónakosokat nem tudják, mert a rádiójel nem megy el a határig. Nem marad más, mint várni és várni.

Panama Darién Egy héten át csak ennyi dolgom volt

A következő napokban nem történik sok minden. Jellemzően reggel fél hatkor, a Nappal együtt kelünk és valamivel naplemente után, hét órakor térünk nyugovóra. Napközben ücsörgünk a parton, sétálunk a faluban, játszunk a gyerekekkel, tereferélünk az indiánokkal. 

Panama DariénEmberá kislány portréja

Riguard szerint az elmúlt évtizedekben alig pár turista fordult meg Playa Muertóban. Többnyire biológusok, antropológusok és egyetemi hallgatók látogatják a falut, akik kutatásaikat végzik a környéken vagy épp az indiánok között.

- Hogy lehetne ide több, hozzátok hasonló turistát hozni? - kérdezi Riguard, miközben felhozza a palapánkba a mindennapi citromfű teát.
- Meg kell ismertetni a külföldiekkel a helyet. Nem tudnak róla, hogy létezik a falu, a legrészletesebb térképek sem jelölik Playa Muertót - válaszoljuk a kedves kis öregnek.
- Tudnátok nekünk segíteni?

Panama DariénIlyen naplemente nem sok helyen van

Klasszikus kérés a mai kor indiánjától. Ugyanezeken a dolgokon már átestünk a shuarok, az asháninkák és a tawahkák között is, de eddig minden erőfeszítésünk hiábavaló volt, mert egy-egy hely népszerűsítése leginkább miattuk fullad kudarcba.

- Trombitálj össze pár embert a faluból! Készítünk képeket róluk, majd csinálunk plakátot. Ha eljössz velünk Panamavárosba, kinyomtatjuk, és kirakjuk a hostelek falára - válaszolunk tettre készen.

Panama Darién     Itt élni maga a földi édenkert

Annyira belelkesül a kis öreg, hogy délutánra vagy tíz emberá asszonyt és lányt hoz magával fotózás céljából. Estére el is készül a plakát, amit a falu összes férfija látni kíván. Riguard megígéri, hogy eljön velünk Panamavárosba, ha egyszer indul csónak, s beletanul a turizmusba.      

Panama Darién     A 16 éves emberá lányok már vénlánynak minősülnek

Hat napja vagyunk a világ végén egy pici öbölben. Azon gondolkodom, hogy lassan én is elkezdem strigulázni a napokat valamelyik fa törzsén, ahogy Tom Hanks tette a Számkivetettben, különben teljesen elveszítem az időérzékemet. Mellesleg kezdünk egész jól hozzászokni a távolba nézéshez. Minden reggel a tenger zúgására ébredünk és arra, ahogy napfelkeltekor a szél megborzolja a kókuszpálmák leveleit. Ilyenkor a szomszédos házakban már ég a tűz, a gyerekek iskolai egyenruhában játszanak a parton.

Panama DariénEmberá asszony gyermekével

Merthogy Playa Muertóban van ám iskola. Két tanáruk is van, akik meszticek, és többnyire spanyolra valamint gyakorlati dolgokra tanítják a gyerekeket. Délutánonként a gyerekek hozzák oda a füzetüket nekem, mutogatják, mit tanultak. Biológiából nem az idegpályák működéséről van szó, hanem arról, melyik növényt mikor fogyasszuk, melyik gyógyhatású, melyik van tele vitaminnal, melyik mérgező.

Amíg én délutánonkét a gyerekekkel játszom, Endrét gyakran elrángatják magukkal az idősebb srácok focizni. Ilyenkor általában nyolc a nyolc ellen játszanak nagy pályán, jó két órán át. Szegény Endrének a végére mindig lóg a nyelve; lassan három éve nem focizott.

Panama Darién     A környező erdőkben ilyen gyíkok élnek

Riguard olykor kifejti szánakozását, hogy itt ragadtunk, és hogy szerinte az étkezéseik kicsit egyhangúak. Mi viszont megnyugtatjuk, hogy a legváltozatosabb indián koszthoz van szerencsénk. Tojás, yukka, fehér rizs, esetleg rizs kókusztejben főve, sült hal, édes limonádé, fahéjjal és cukorral ízesített kukoricaleves (amit a panamaiak egyébként chichemének neveznek). Az egyik nap még egy kis méretű szarvast is elejtettek és megfőztek a faluban, így fehérjéből sem szenvedünk hiányt. 

Esténként tornázom. Az egyik ilyen alkalommal arra leszek figyelmes, hogy miközben a gyertyaállást gyakorolom, mindenki megáll a faluban, és minden szem mosolyogva rám tapad. Végül belőlem tör ki a féktelen röhögés, amikor két perc múlva egész Playa Muerto gyertyában áll a palapa körül.

Panama Darién Egy héten át ez volt az otthonunk

Az egyik délután megpillantok egy hajót a horizonton. Úgy viharzok le a vízpartra mint egy sugárhajtású repülőgép, és két kézzel üvöltve integetek, akár egy eszét vesztett hajótörött. De pont úgy történik minden, mint azokban a bizonyos filmekben - nem vesznek észre. Endre mondogatja is, ha nem rakunk egy tíz méteres máglyát, soha nem hagyjuk el Playa Muertót.

Panama DariénJaguával befestett emberá gyerek

Aztán a hetedik nap estéjén Riguard megjelenik vakítóan fehér ingben és fekete nadrágban a palapánk mellett. Templomba megy, ami meglepő, mert az emberák többsége nem keresztény, ő azonban azon kevesek közé tartozik, aki megtért. No, de nem azért jött, hogy megmutassa az ünnepi öltözékét, hanem azért, hogy elmondja, lesz csónak, mert holnap indul a törzsfőnök Puerto Quimbába és érkezik vissza néhány küldött, akik valamilyen politikai rendezvényen voltak a fővárosban. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egy hetet töltöttünk távol a nagy világtól, elzárva mindentől, békében és harmóniában a Föld egyik legcsodásabb helyén. Hiányozni fognak a gyerekek, a tenger morajlása, az esőerdő és a nyugalom.

Panama DariénNem voltam hétköznapi látvány

Másnap már napfelkeltekor a parton ácsorgunk csomagostul. Erős szél fúj, Riguard a fejét csóválja. A csónakot nyolc férfi - köztük Endre - próbálja a part menti, két méteres hullámokon keresztül a tengerre bocsátani, sikertelenül. Aztán jön a következő kísérlet. Kiáltásra mindenki a csónakba ugrik, amit a hullám úgy dob fel másfél méter magasra, mintha papír volna. Aztán egyszer csak hoppá... lesiklunk a másik oldalán és meg sem állunk Puerto Quimbáig. 

Az elmúlt héten egyfolytában csodált vadregényes táj már nem nyújt különösebb izgalmat, nem úgy, mint az a cápauszony, ami félúton tűnik fel néhány méterre tőlünk, és kísér minket percekig. De nem leszünk a reggelije, mert mi 9 órakor kikötünk Puerto Quimbában, ahol Riguarddal közösen felszállunk egy Metetíbe, majd ott egy Panamavárosba tartó buszra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Emberák a FARC árnyékában

Mindig az volt az álmom, hogy egyszer találkozzam régi dokumentumfilmeken látott félpucér indiánokkal. A 21. században erre nem sok esély adódik, mert a világ megváltozott, az indiánok sem olyanok már, mint voltak 50 éve. Az emberák azonban még őriznek valamit a múltból, s bár legendáikat már nem ismerik, máig úgy élnek, mint a múlt évszázad közepén. A férfiak ágyékkötőt viselnek, a nők félpucérak, ráadásul ismerik az örök szőrtelenség titkát. Kár, hogy életterükön évtizedek óta harcok folynak, s így nem látogathatják őket turisták, bár valószínűleg békeidőkben nem jelentett volna ekkora élményt az utazás.   

2010-ben fotós barátommal, Bakos Gáborral egyszer már eljutottunk La Palmába. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, azóta a város nem sokat változott, csak a körülmények lettek mások. A határőrség ma már senkit nem enged be Darién mélyére, így kénytelen vagyok felidézni az öt évvel ezelőtt történteket.

Gáborral azért érkeztünk La Palmába, hogy autentikusnak számító indián falvakban megismerkedjünk az emberák kultúrájával, szokásaival. Mint minden ilyen kalandot, így ezt is a városházán kezdtük, ahol azonnal betessékeltek minket Gerairo szobájába, aki La Marea vezetőjeként az egész embera önkormányzatért  felelt. Azonnal hellyel kínált minket, és itta szavainkat, pontosan mik is a terveink.

Panama DariénSzerettünk volna találkozni az emberákkal... sikerült (fotó: Bakos Gábor)

Végül megállapodtunk vele, hogy ellátogatunk a falujába, cserébe felvisznek minket a Rio Balsason addig, ameddig csak lehet. Miután kezet ráztunk, elvitt minket a határőrséghez, ahol egy raklap papírt irattattak velünk alá olyan dolgokról, hogy saját felelősségre vágunk neki az útnak, lemondunk a katonai őrizetről, nem szállítunk drogot, stb.

Ezután bemutatott a fiának, mivel ő lesz a csónakosunk Manenéig, a Rio Balsas végéig, majd közölte, hogy hajnali 6-ra legyünk készen, mert a La Mareába vezető folyón csak reggel 9-ig lehet hajózni. Így is lett. Alig világosodott, mikor már a csónakban ültünk egy heti élelemmel megrakodva.

A Rio Tuira kiterjedt torkolatán hajóztunk fel a Marea-folyóig, ami tényleg percről percre szűkült, így igazolva a nevét (a spanyol marea szó árapályt jelent). Másfél óra araszolás után az egyik kanyarban egy tehenet pillantottunk meg, ami szügyig beleragadt az iszapba. Azt mondta Gerairo, ez mindennapos eset, a marhák sajnos nem érzik az árapályt, így sokszor késve indulnak haza a folyó túlpartjáról. Végül Gerairo fia pattant ki a csónakból, hogy kiszabadítsa a jószágot.

Panama Darién   Így néz ki La Marea (fotó: Bakos Gábor)

La Marea kikötőjében egy klasszikus, laminált tetős, őserdei házikó fogadott bennünket.

- Ez a bolt. A tulajdonos, Mauricio, az egyetlen mesztic a faluban - magyarázta.

A ház mögött mindenhol klasszikus embera házak sorakoztak. Hasonlóan más folyó mellett élő indiánközösségekhez, az ő házaik is cölöpökre épültek, viszont meglepő módon fal nélkül. Az egyik ilyenbe másztunk fel, de nem lépcsőn, hanem egy olyan fatörzsön, amibe lépcsőfokokat faragtak. Részegen nem tudom, hogyan jutnak haza ezek a jó emberák.

Panama Darién   Így néz ki egy emberá ház közelről

Odafent a család éppen a hétköznapjait élte. Gerairo felesége a tüzet rakta, két lánya pedig yukkát pucolt. Nekünk készítették az uzsonnát, mert Gerairo a rádión ideszólt, hogy érkezünk. A padlón egy apró baba kúszott-mászott, ő a nagy lánynak, a 18 éves Mariának a gyermeke. Mikor a gyerek apja felől érdeklődtem, a lány lesütötte a szemét.

- Egy fiú az apja Ipetíből. Arrafelé már más idők járnak. Idejönnek a falvainkba, adják a szépet a lányainknak azzal, hogy van mobiltelefonjuk, autójuk. A lányaink hagyják magukat, majd mikor megvan a baj, a fiúk lelépnek.
- Tehát nincs apja a kicsinek?
- Nincs. Mióta megtudta, hogy Maria terhes, nem hallottunk felőle. Sajnos az emberák házasságát nem ismeri el az állam, így támogatást sem kapunk. A legtöbb lány így jár Dariénben.

Panama DariénGerairo lánya szabadidejében maszkokat készít (fotó: Bakos Gábor)

A lány nem szólt semmit, csak felkapta a gyereket és elkezdte szoptatni. Nem kellet levetnie semmit, mert félpucér volt, ahogy mindenki a családban. Gerairo is elment átvedleni, azt mondta, ha visszajön a városból, mindig visszaveszi a népviseletét, bár szerintem ő már megjátssza magát. A férfiak egyszínű, ágyékkötőben végződő szoknyát hordanak, amit guayucónak neveznek, a nyakukba pedig gyöngyökből és magvakból fűzött láncot, amburät raknak.

Panama Darién Már a kislányok is parumát viselnek (fotó: Bakos Gábor)

Ami feltűnt a házon, hogy nincsenek benne ágyak. Az emberák a földön alszanak, mindenféle matrac nélkül. Nekünk hoztak két vékony szivacsot, mondván, a külföldiek nem tudnak a padlón aludni.

Délután Gerairo apjával elmentünk kirándulni. Az öreg könnyedén ugrált szikláról sziklára, alig bírtuk követni. Nem lehetett több 50 évesnél, és már dédszülő volt, ami teljesen normális annak fényében, hogy az emberá lányok jellemzően 15-16 évesen szülnek

La Marea ivóvízforrásához látogattunk el, egy apró vízeséshez. A folyót követtük, aminek partján félmeztelen asszonyok mosták színes szoknyáikat. A pucérság az emberá hagyományok része, viszont a szoknya már átalakult. 

Panama Darién     A meztelenség az emberá életmód része (fotó: Bakos Gábor)

- Amikor Dariént nemzeti parkká tette az állam, betiltották azoknak a fáknak a kivágását, amik háncsából a nők a parumát (női szoknya) készítették. Azóta kénytelenek vagyunk megvásárolni őket. Azt hiszem Kínában gyártják őket - mesélte Gerairo, miután visszatértünk a faluba.  

A modern paruma nagyon tetszetős, de egy vicc. Mivel Kínából importálják, ezért őrült formák vannak rajta. Maria egyik nap azt mutatta, hogy valami furcsa medve van az egyik szoknyáján, amit nem tud hova tenni. Egy panda volt az. A színvilág megmaradt, a szimbólumok eltűntek. Ahogy minden más is átalakult. Az emberák soha nem lettek keresztények, de a régi legendáikat sem nagyon ismerik már. Pedig szép őstörténetük van.

A világot bizonyos Tatzitzetze teremtette, és az ő találmánya a mindent irányító Caragabí, a szeretet istene. Caragabí volt az, aki megteremtette az embereket egy Mompahuará nevű kő anyagából, de annyira legyengült, hogy megformálni őket nem maradt ereje. A munkát Tutruica isten fejezte be, aki kezeket és lábakat adott nekik, azonban életet a férfi végül Humantahútól, vagyis a Naptól, a nő Gedecotól, a Holdtól kapott. Miután elkészült az ember, Caragabí létrehozta a csillagokat, a természetet és az állatokat. Emellett lefektette a létezés alapjait, törvényeket hozott, minden teremtményt funkcióval látott el. Azonban a Földön nem volt víz, így segítséget akart kérni más világok isteneitől, akikhez egy galambot küldött, de a madár soha nem tért vissza.

Panama DariénEmberá portré (fotó: Bakos Gábor)

Caragabí egyik nap azt álmodta, hogy a Földön van víz, csak az valahol a mélyben leledzik, ezért ezúttal egy papagájt küldött a lenti világba. A papagáj talált egy barlangot, amiben rengeteg víz volt, de női őrzője, Genené nem engedte be sem őt, sem Caragabít. A szeretet istene megharagudott a nőre, feltépte az ajtót, s míg a víz kifolyt rajta, ketté vágta annak őrzőjét. Genené azonban nem halt meg, hanem egy hatalmas hangyává vált, ami egy kevés vizet a szájában tartva az erdő mélyére költözött. Egy helyen megpihent, ahol fa nőtt belőle. Törzse lett a tenger, ágai a folyók, hajtásai a patakok, a bimbói pedig a mocsarak.

Az emberá félelmek szerint, egyszer Genené találkozni fog Mompahuarával, és akkor a Föld négy pontján hatalmas tűz támad, ami szétnyitja a követ és tüzes folyóval tisztítja meg a világot.

A legendákat ma már kevesen ismerik, Gerairo is csak találgatott az isteneikről, viszont azt mesélte, hogy táncaikban tovább élnek a hagyományaik. Másnap összerántotta a falu néhány tagját, hogy bemutassák nekünk a táncaikat (idén pont ugyanezeket láttuk Ipetíben). A kolibri és papagáj táncuk állítólag a Genenével való találkozást hivatott szimbolizálni, bár sokat nem tudtunk belőle értelmezni, mert korán röhögésbe fulladt a produkció. Érezhető volt, hogy az emberá lányokat hidegen hagyják a legendák, csak azért ugrabugráltak, mert Gerairo megkérte őket rá. 

Panama Darién     A táncok nem voltak az igaziak (fotó: Bakos Gábor)

Próbáltak zenélni is, de az végképp kudarcba fulladt, mert sem a furulyák, sem a dobok nem szóltak jól. Gerairo bevallotta, hogy a zenét csak azért tanulták, hogy tudjanak valamit mutatni azoknak a turistáknak, akik véletlen a faluba tévednének, de igazából nem a tradíciójuk része. 

Nem úgy a Vénasszony Fesztivál, ami tulajdonképpen az egyetlen emberá ünnep. Akkor tartják, ha egy emberá lány úgy éri el a 15. életévét, hogy még nincs gyermeke. Ilyenkor a falu idősebb asszonyai (igen, akár a 16 évesek is) körbeülik a lányt, és gúnyosan viccelődnek rajta, azt éreztetvén vele, hogy ideje lenne férjet találnia. 

Panama DariénLánya festi az anyját (fotó: Bakos Gábor)

Az ilyen fesztiválok alkalmával az emberák formákat festenek magukra a jagua gyümölcsből nyert fekete festékkel. A jaguát egyébként hétköznapokkor is használják, mivel a festék állítólag véd a szúnyogok ellen. Minket is befestettek Gáborral, no de erről és az emberá hagyományokról álljon itt egy 10 perces rövidfilm, amit az utazás után fotós barátommal közösen készítettünk.

Ami saját megfigyelésünk volt, hogy az emberák sehol nem szőrösek, borotvát viszont nem láttunk sehol. Gerairo erről a következőt mondta:

- Él egy fekete kígyó az erdőben. Nagyon veszélyes, ha megmar, belehalsz. Ebből a kígyóból készítünk krémet, amivel ha bekenjük magunkat, soha többé nem nő szőr a testünkön.

Azonnal látni szerettem volna a kígyót, de Gerairo mosolygott egyet és azt mondta, nem mutatják meg senkinek, mert akkor a fehérek széttúrják miatta az erdőjüket. Igaza van. Lányok! Marad a borotva.

Panama Darién   Így lesz a jaguából festék (fotó: Bakos Gábor)

Gyönyörű három napot töltöttünk La Mareában, de hívott minket ismét a vadon. Gerairo fia elhozta magával a feleségét is, édes négyesben vágtunk neki a Rio Balsasnak. Manuel ismerte a folyót, de azt mondta, legalább két napig fog tartani az út. Igaza lett. 

Az első napon Chuletí falujáig jutottunk. A falu jó 40 perc sétára feküdt a folyótól. Miközben vágtuk át magunkat az esőerdőn, Gábor gatyája beleakadt egy tüskés ágba, ami csípőig felfércelte azt. A faluba beesvén ugyanolyan házak fogadtak minket, mint La Mareában, de az emberek mások voltak. Nem kinézetre, hanem a nyelv, amit beszéltek. Chuletí wounan falu, akiknek a nyelve teljesen más hangzású, mint az emberáké. Egy öreg, félpucér indián hölgy jött velünk először szembe, aki meglátván Gábor szétszakadt gatyáját, csak annyit mondott spanyolul:

- Add ide, fiam! Megvarrom.

Hihetetlen. Belépett két vadidegen a faluba, és se szia, se pá, máris segíteni akartak. Egy elnéptelenedett palapában (oldalfal nélküli bungaló) köthettük ki a függőágyainkat. Manuel nem sok mindenkit ismert a faluban, bár La Marea ide csak egy napi járóföldre van. Gábor nadrágjából végül rövid gatya lett, de egy pillanatig nem bántuk, mert Chuletíben iszonyú volt a hőség.

Panama DariénGábor és én La Marea lakóival (fotó: Bakos Gábor)

A helyiek nem igazán értették mit keresünk a falujukban, de vacsorára beinvitáltak az egyik házba, ahol ñeke-ñekével, vagyis sült agutival kínáltak. Együtt evett az egész család, kutyástul, papagájostul.

A wounanokkal nehéz volt szót érteni, de azt megtudtuk, hogy hagyományaik ugyanazok, mint az emberáké, egyetlen dolgot leszámítva. Ők többnejűek, bár egynél több feleséget csak az tarthat, aki képes etetni mindkét asszonyát. Manuel csak rázta a fejét, hogy milyen emberek ezek, pedig távolról egészen biztos rokonok.

Panama Darién  Rio Balsas háttérben a Pirre-hegységgel (fotó: Bakos Gábor)

Másnap visszaültünk a csónakba, és megindultunk délnek, felfelé a folyón. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk Dariénbe, úgy sűrűsödött az erdő. Balra tőlük a Pirre-hegység 1000 méteres, esőerdővel borított csúcsai tornyosultak, és jó hogy ott voltak, mert így tudtunk tájékozódni, a rengeteg kanyar miatt ugyanis fogalmunk nem volt róla, merre van dél és észak. 

Két órás menet után futottunk be Tucutíba, de Manuel azt mondta, itt ne szálljunk ki, mert veszélyes. Tucutít feketék lakják, akik állítólag ma is kereskednek a FARC gerilláival, bár ezt nehéz volt elhinnünk, mert annyira nagy volt a béke idáig. A partról integettek nekünk, így végül megálltunk egy pillanatra, de csak azt akarták megtudni, kik vagyunk és mit keresünk erre, ahol a madár se jár. Azzal próbáltak csábítani minket, hogy az ő asszonyaik is tudnak táncolni, mintha a Rio Balsas vidékére a turisták azért jönnének, hogy magukat produkáló bennszülötteket vonaglani lássanak.

Újabb két óra elteltével elfogyott a folyó a csónak alól. Illetve nem fogyott el, csak annyira sekéllyé vált, hogy képtelenek voltunk tovább motorral haladni. Nem maradt más hátra, mint húzni-vonni a lomha kenut addig, amíg falut nem érünk. Öt órán át, hol bokáig, hol derékig gázoltunk a vízben, de falunak híre-hamva sem volt. Egyszercsak feltűnt egy csónak, amiben állig felfegyverkezett katonák ücsörögtek. Intettek egyet, és mentek is tovább, majd öt perc múlva jött a következő.

- Panamai elit alakulat - mesélte Manuel - a FARC-ot keresik.

Megnyugtató. Éppen kezdtük volna feladni a reményt, amikor az egyik kanyar után megpillantottunk néhány meztelenül fürdőző gyereket. Hála Istennek, megérkeztünk Llano Bonitóba. Kikötöttünk, majd a falu kocsmája felé vettük az irányt, amiből hangos zene hallatszott ki. Az ivóban emberák és pihenőjüket töltő katonák ücsörögtek. Egy főnöknek tűnő indián fickó lépett elénk, aki arról kérdezősködött, mi a fenét keresünk a falujában. Mennyivel másabb volt La Mareában és Chuletíben a fogadtatás! Dög fáradtak voltunk, nem akartunk veszekedni, így elmeséltük, azért jöttünk, hogy megismerkedjünk az elzártabb emberá közösségekkel, de a casiquét ez egy pillanatig nem érdekelte.

Panama DariénLlano Bonitóban furcsán néztek ránk az emberek

- Késő van, úgyhogy megaludhatnak a faluban, de fotózni és filmezni itt nem fognak. Holnap húzzanak innen! - kedveskedett.

Nem értettük mi van. Manuel bement a kocsmába, hogy megtudja, miért ilyen goromba velünk a főnök, majd azzal az infóval jött vissza, hogy tegnap tűzpárbaj volt a faluban a FARC-kal, és a helyiek félnek, hogy a két gringó bajt hoz a fejükre. Ez mondjuk jogos.

Kikötöttük a függőágyainkat a kocsma melletti épület tornácán, majd miután lefürödtünk a folyóban, vettünk magunknak és Manuelnek egy-egy sört, és vártuk, hogy elmúljon az éjszaka. Naplemente után kezdtek a helyiek feloldódni, próbáltak kommunikálni velünk. Azt mesélték, hogy évek óta nem volt gond a gerillákkal, de tegnap megöltek egy emberá asszonyt, mert az nem adott nekik enni. A csetepaté hírére Manenéből megérkeztek a katonák, és lövöldözni kezdtek a gerillákkal. Kettőt megöltek közüllük.

Este még beugrott a törzsfőnök, s közölte, hogy holnap 7 és 8 között sétáljunk át a 40 percnyire fekvő Manenébe, hogy lejelentsük magunkat a katonáknál, de egy perccel ne csússzunk meg, mert a fejvadászok tegnap óta mindenre lőnek, ami mozog. Remek!

Hiába a tegnapi tűzharc, a kocsmában hajnali 4-ig szólt a dizsi, az elit alakulat tagjai ropták a táncot a még facér emberá lányokkal. Egy év múlva itt is lesz biztos néhány gyermekét egyedül nevelő leányanya.

Pontban hétkor Manuelékkel közösen átsétáltunk Manenébe. Hangulatos kis falu volt, bár az összképen sokat rontottak a lövészárkok és a homokzsákokból felállított bunkerek. Innen a kolumbiai határ nincs tíz kilométer, érthető a készültség. Nem engedtek fotózni a faluban, csak titokban, csípőből lőttünk pár felvételt, majd miután lejelentettek minket a La Palma-i határőrségnél, megkértek minket, hogy térjünk vissza Pueblo Nuevóba, ami innen kb. másfél óra csónakút.

Panama DariénPueblo Nuevot odafelé nem vettük észre

Nem volt miért ujjat húzni a katonákkal és a helyiekkel, így megfogadtuk a tanácsot, s Llano Bonitóban visszaültünk a csónakunkba, amivel visszaereszkedtünk az imént említett faluba. Érdekes, hogy idefelé nem vettük észre ezt a falut, talán megspóroltunk volna magunknak vagy két óra csónaktolást.

Pueblo Nuevo casiquéje hihetetlenül kedvesen fogadott minket. Örült, hogy turisták jöttek a falujába, amire állítása szerint még soha nem volt példa. Hatalmas lett a felfordulás, az egész falu minket akart látni. A fiatal lányok azonnal melltartót húztak, hiszen nem illik az idegeneket pucéran fogadni. A casique házában kötöttük ki a függőágyainkat, majd hoztak nekünk egy adag yukkát ebédre. Nehéz volt a kommunikáció, mert mindenki minket bámult. Azt hiszem, ezért jöttünk Gáborral.

Panama DariénGyerekek figyelik minden mozdulatunkat (fotó: Bakos Gábor)

Néhány órán belül szétszéledt a tömeg, mindenki ment a dolgára. A lányok ettől a pillanattól fogva pólóban sétálgattak a faluban, ami hihetetlenül tetszett a helyi srácoknak. Mikor két 15 év körüli lányka elslisszolt a házunk alatt, két srác a családból füttyögni kezdett utánuk, majd arról dumáltak, hogy milyen szexik a csajok.

- Szexik? Hiszen pólóban vannak - vetettem nekik oda.
- Ezért szexik - kaptuk a meglepő választ.

Vicces. Nálunk az a szexi, ha egy lány ledobja a melltartót, az emberák között pedig az, ha felhúzzák azt.

Másnap délelőtt megbeszéltük a casiquével és egyik fiával, hogy elkísérjük őket vadászni. Instrukcióink ellenére guayucót húztak, aminek nagyon örültünk, mert Gábor igazán autentikus képeket tudott így lőni. Érződött rajtuk, hogy ez most nem igazi vadászat, csak magamutogatás, hogy vagány képek szülessenek róluk. Semmit nem lőttek, de nem volt gond, tényleg olyan fotók készültek, amikre minden fotós és minden emberá büszke lehet.

Pueblo Nuevóban sem úsztuk meg a táncokat. A lányok többsége továbbra sem volt hajlandó megszabadulni a melltartójától, látszott, hogy nagyon zavarja őket a jelenlétünk. Viszont a fotók kedvéért vastagon kirúzsozták magukat, amin jót mosolyogtunk, majd tisztelettel ugyan, de megkértük őket, hogy mossák le az arcukat. Értetlenül néztek ránk és a casiquére, aki intett a fejével, hogy csinálják azt, amit kértünk.

- Vigyétek a képeket magatokkal és mutasátok meg a testvéreiteknek, milyen békében élünk itt Dariénben, mi, emberák. Jöjjenek el a barátaitok is meglátogatni minket, szívesen fogadunk titeket - bocsátott utunkra az öreg törzsfőnök, majd a kezünkbe nyomott egy-egy banánt útravalónak.

Panama DariénPueblo Nuevo casiquéje imádta, hogy fényképeztük (fotó: Bakos Gábor)

2010-es Dariénben tett utazásunk - azt hiszem mondhatom Gábor nevében is - hatalmas élmény volt. Nagy kár, hogy 2015-ben már nem engednek külföldieket az esőerdő mélyére, pedig ha lehetne, Erivel biztos visszatérnénk Pueblo Nuevóba. Talán majd néhány év múlva...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Sokak álma végigutazni a Pánamerikai autóúton Alaszkától Tűzföldig, de ki kell ábrándítsunk mindenkit; Panama és Kolumbia között van egy kb. 150 kilométeres szakasz, ahol soha nem készült el az út, ráadásul a közeljövőben sem tervezik a megépítését. Ennek oka az, hogy a két ország határvidéke máig nem biztonságos a gerillák miatt. Őrültségnek tűnhet ide utazni, de ez nem nagyon érdekel minket. Csak ne lenne az a sok bevándorló!

Hét órán át utazunk Metetíig, Darién kapujáig. Hivatalosan persze Darién nem itt kezdődik, hanem egy Cañazas nevű indián falunál, de mivel Metetí volt évtizedeken keresztül az a település, ahonnan a panamai speciális alakulatokat szétszórták az esőerdőben, ezért ezt a kisvárost tartják a helyiek Darién bejáratának.

Mióta a gerillákat sikerült visszaszorítani egészen a határvidékig, Yaviza és El Real is felszabadult, így mára biztonságosnak mondható az utazás ezekbe a falvakba is. A gerillaháborúk nyoma máig érződik a vidéken; mindenről lesüt a szegénység és az elmaradottság. A Pánamerikai autóúthoz sem sikerült 50 éve hozzányúlni, így az alig 40 kilométeres távot több mint két óra alatt tesszük meg. Mivel az út nagyon rossz minőségű, ezért a közlekedés is drága; öt dollárt kérnek el tőlünk a nyúlfarknyi szakaszért.

Yaviza egészen apró település, alig pár utca alkotja. A sofőr ajánlására egy fekete asszonyság vendégházához igyekszünk. 16 dollárt kér egy ócska lyukért, amiben se zuhanyzó, se ventillátor, de a falu többszöri körbejárása után sem találunk nála jobbat és olcsóbbat. Jó lesz egy éjszakára, úgy sem tervezünk többet itt tölteni.

Panama Darién La PalmaYaviza központja

Érdekes módon Yaviza nem indián falu, többségében feketék lakják. Őseiket anno a kaucsuk miatt hozták ide, de a 20. század közepén a természetes gumi iránti kereslet csökkenni kezdett, így a többség munka nélkül maradt. A kilátástalanságból menekülve sokan a kolumbiai gerillákkal kezdtek kereskedni, főként Colónba befutó hajókról véletlenül lehulló fegyvereket adtak el nekik. Ahogy a FARC az 1990-es években gyengülni kezdett, úgy változott át a fegyverkereskedés drogfutárkodássá. A Riosucio és Yaviza közötti ösvény máig az egyik legfontosabb kokainsztráda, bár újabban a kolumbia kormány sokat tesz a kábítószertermelés visszaszorításáért, így Darién évről évre biztonságosabb. Mostanra azonban új problémával kénytelen szembesülni az állam, ez pedig az illegális bevándorlás. 

Panamát is elérte a migráció, s mivel a határvidék kolumbiai oldalról tulajdonképpen elleőrizetlen, újabban rengeteg ázsiai és afrika lépi át a határt illegálisan. Ezt onnan tudjuk, hogy Yavizában le kell adjuk az adatainkat a panamai határőrség bázisán, ahol ott létünk alatt két csónaknyi embert hoznak be a katonák.

Panama Darién La Palma     A folyó túlpartján élnek az emberák

- Honnan jönnek ezek az emberek? - kérdezzük a bázisparancsnokot, aki nem csak a mi papírjainkkal foglalkozik, hanem az illegális bevándorlókéval is.
- Ott van a hátam mögött a tábla, azon látja - mutat a falra.

Nepál, Guinea, Banglades, Szomália és még Mongólia is szerepel a listán, napi lebontásban. Ma már több mint 150 bevándorlót regisztráltak. Ezek azok az emberek, akiket sikerült elkapni, de ki tudja hányan vannak, akik most is bolyonganak az erdőben. Egyetlen nő sincs közöttük, mindannyian 20 és 40 év közötti férfiak.

- Mit keresnek itt a bevándorlók? - érdeklődünk.
- Tudom én? Kérdezze meg tőlük. Naponta jönnek százával, többségüknél nincs semmilyen papír, ráadásul nem beszélnek spanyolul.
- Nem drogfutárok?
- Nem. Többségénél nincs semmi. No, de... önök hova utaznak? - emeli tekintetét felénk a parancsnok.
- Canába szeretnénk eljutni, ha lehet.
- Nem lehet. Cana évek óta zárva tart. Veszélyes.
- De hát az ANAM honlapján láttuk, hogy szerveznek túrát a völgybe - győzködjük a szervet.
- Nem hiszem én azt. Három éve nem engedünk be senkit. De itt van szemben az ANAM irodája, kérdezzenek rá. Innen kizárólag a Rancho Fríohoz utazhatnak, de ezt is az ANAM-mal beszéljék meg - utasít minket rendre.

Cana a Föld legizgalmasabb madarász helye. Az alig 200 négyzetkilométer kiterjedésű völgyben több mint 1000 fajta madarat regisztráltak, amivel világcsúcstartó. Nem véletlen tehát, hogy szeretnénk bejutni, de hiába battyogunk át az ANAM, vagyis a panamai nemzeti parkokat tömörítő szervezet irodájába, zárva tart. A szomszédok azt mondják, hogy reggel 8 körül nyitnak, jöjjünk vissza akkor. Így is teszünk.

Panama Darién La PalmaDarién ezen részét többségében feketék lakják

A hölgy sajnos igazolja azt, amit a parancsnok mondott: Cana zárva tart. Rancho Fríora viszont szívesen ad mellénk vezetőt, ráadásul nem is kérnek sokat, az egyetlen gond, hogy vissza kéne utaznunk Metetíbe, mert ott van egyedül bank, ahol a pénzt be tudjuk fizetni. Hogy az ANAM miért máshol tartja fenn az irodáját, mint ahol a pénzt beszedi, az ördög tudja. Nem akaródzik visszautazni, ráadásul szombat van, így jó eséllyel két napon át csak ücsörögnénk Metetíben, amíg kinyit a bank, ezért úgy döntünk, hogy magunk vágunk neki Dariénnek.

Lekocogunk Yaviza kikötőjébe, ahonnan szerencsére elég sűrűn indulnak csónakok El Realba. A hajóút alig fél óra, a menetdíj öt dollár fejenként. A Rio Chucunaque ezen a részen iszonyatosan szutykos, olajos dobozok, üdítős flakonok úsznak a felszínén. 

Panama Darién La Palma   Eri arra vár, hogy induljon a csónak

El Realba érve azonnal katonákba botlunk. Elkérik az útlevelünket, kifaggatnak, hogy mi járatban vagyunk, majd közlik, hogy az ANAM engedélye nélkül sajnos nem mehetünk el a Rancho Fríohoz, ami egyébként a hárpiák legnagyobb közép-amerikai fészkelő helye. Az egyik kiskatona megkér, hogy fáradjak be az örsre, hogy felvegyék az adatainkat, addig Erire vigyáznak a parton. Jó másfél óra, mire oda-vissza megjárom a távot, közben figyelem az El Real-i embereket. Ami feltűnik, hogy mindenki mennyire be van lassulva. Ücsörögnek a házaik előtt, beszélgetnek, mintha senkinek nem lenne semmi dolga. Messze van már a panamavárosi nyüzsi. A szegénység itt is kézzel fogható; mindenhol áll a szemét, a kertekben az 1950-es évekből visszamaradt teherautók és furgonok roncsai ácsorognak. Itt tényleg olyan, mintha megállt volna az idő.

Panama Darién La Palma     A katonák nem engednek minket tovább

Felveszik az adatainkat, majd közlik, hogy engedélyek nélkül egy tapodtat se tovább. Próbálom rábeszélni őket, hogy legalább Boca de Cupéig engedjenek el minket, de teljesen elzárkóznak a dologtól.

- Mindenféle emberek masíroznak arrafelé, azt sem tudjuk, honnan jönnek. Nem engedhetünk be semmilyen turistát arra a vidékre - veszik el végleg a kedvünket az egésztől.

Nincs mit tenni, köszönhetően a hétvégének és a bevándorlóknak, vissza kell csónakáznunk Yavizába. Egy halom pénzt elköltöttünk a semmire, így dühünkben beülünk egy buszba, és irány Metetí. Nem fogunk hétfőig várni, hogy kinyisson a bank, ehelyett beszállunk egy kisbuszba, és a közeli Puerto Quimbába utazunk. 

Panama Darién La PalmaCsónak a Rio Tuirán

Puerto Quimba nem egy falu, hanem egy kikötő, ahonnan csónakok indulnak La Palmába. 2010-ben is innen jutottunk el az emberákhoz Gábor barátommal, talán most is szerencsénk lesz.

A Rio Tuira partján fekvő La Palma egy fokkal hangulatosabb Yavizánál, azonban van egy nagy gondja. Egy félsziget csücskén fekszik, ahol nincs édesvíz (a Rio Tuira a tenger közelsége miatt errefelé már sós), ezért minden évben több hónapon át vízhiánnyal küzd. Így van ez most is.

Panama Darién La Palma   La Palma a Rio Tuiráról nézve

A szállók nagyon drágák, jobb híján ugyanott kötünk ki, ahol öt éve is megszálltam Gáborral, a folyóra néző Pensión Tuirában. 25 dollárt kér a nő a szobáért, végül lealkudjuk 20-ra, lévén nincs víz a fürdőszobában, csak napi fél órán át.

La Palma csupán annyit változott, hogy végre lebetonozták a főutcát, így nem kell egy kiadós eső után bokáig gázolni a sárban. Hasonlóan Yavizához, ez a település is a kaucsuknak köszönhette a felfutását, de mostanra mindenki áttért a halászatra és a kereskedelemre. Érdekes, hogy La Palmát soha nem támadták be a gerillák, pedig évtizedek óta ez a város számít Darién legnagyobb és leggazdagabb településének.

Panama Darién La Palma   La Palma-i utcakép

Amiben különbözik azonban Yavizától, hogy itt az utcán már látni indiánokat. Ugyanúgy civilizáltak, mint voltak Ipetíben, már csak a szoknyájuk maradt meg hírmondónak, de legalább vannak. Nem tudjuk, merre induljunk, így próbálom felkutatni Gerairo barátomat, La Marea falu vezetőjét, akivel öt éve sikerült összeismerkednem, de az önkormányzaton azt mondják, három éve visszavonult a falujába, és azóta nem nagyon látták. Tanácstalanok vagyunk.

Megvacsorázunk, veszünk pár sört, majd kiülünk a teraszra bámulni a dagályt. Canát és Rancho Fríot elbuktuk, az embera falvakról nem maradhatunk le. Holnap új nap, talán sikerül valamerre elindulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Darién neve az elmúlt évtizedekben összefonódott a gerillákkal, éppen ezért a panamaiak többsége nem tartja jó ötletnek oda utazni. Az elmúlt évtizedben enyhült valamelyest a helyzet, így mertem egy alkalommal, 2010-ben a panamai-kolumbiai határvidékre látogatást tenni. Egyáltalán nem éreztem veszélyesnek, így Erivel újra nekivágtunk Közép-Amerika talán legkevésbé járt szegletének.

Ha az ember Dariénbe készül, le kell mondjon néhány civilizációs dologról, mint az áram, a térerő, az internet vagy a közlekedés, cserébe azonban érintetlen természetet, indián kultúrát és mérhetetlen nyugalmat kap. Egy ilyen utazásba nem lehet csak úgy belevágni, jobb, ha az ember előbb informálódik, így elsőként Yavizába, a Pánamerikai autóút végénél fekvő kisvárosba szeretnénk eljutni. Mielőtt azonban nekivágnánk, tartunk egy rövid megállót Ipetí falujában, ahol egy picit bele tudunk kóstolni az embera indiánok mindennapjaiba.

A Panamavárostól kb. három órányira fekvő Ipetít igazából nem csak emberák, hanem gunák is lakják, ami nem szokványos jelenség errefelé. Tulajdonképpen még soha nem láttunk olyat, hogy két különböző nyelvet beszélő és kultúrát ápoló népcsoport egy faluban éljen. A szituáció elég érdekes ahhoz, hogy egy pár napot eltöltsünk Ipetíben néhány Mirador csapatból itt ragadt cimborával, annak ellenére, hogy Erivel 2009-ben már jártunk itt.

Panama DariénTeherautóplatón utazva érkezünk Ipetíbe

A falu gunák által lakott része a Pánamerikai autóút bal oldalán helyzkedik el. A házak rendetlenek, az utcák szemetesek, az emberek arcáról lesüt, hogy nem kíváncsiak ránk. Sokban hasonlít a falu a Guna Yala lakott szigeteihez, annyi különbséggel, hogy ott legalább próbálnak jó arcot vágni az ott létünkhöz. Mivel a gunákat már ismerjük, ráadásul nem marasztalnak a tekintetükkel, ezért egy gyors vizit után hátunk mögött hagyjuk a falut.

Az út jobb oldalán indul egy két kilométer hosszú földút az embera településre. Emlékszem, hat évvel ezelőtt Erivel térdig gázoltunk a sárban, ezért azt ajánlom, ezúttal várjunk egy kocsit. Tíz percbe sem telik, mire befut egy teherautó, aminek sofőrje szó nélkül megáll és elfurikáz minket Bahu Ponoba. Ez nem egy új falu, csak az emberák a közösségen belül is szeretik magukat elkülöníteni, így minden család máshogy nevezi el a birtokát. 

Panama DariénEmbera ház Ipetíben

2009-ben Bahu Pono úgy nézett ki, mint ahová járnak turisták. Volt egy szép faluházuk, ahol tánceseteket lehetett szervezni a külföldieknek, a birtok pedig rendezett és tiszta volt. Mára minden megváltozott. A faluház leégett pár hónapja, azóta nem jön ide senki, s mivel az állam nem fizetett kárpótlást, a megmaradt WC-t is szétkapták a helyiek. 

Panama Darién     A szagelszívással nincs gond

Mikor megpillantanak minket, nem tudják hova szaladjanak. Leültetnek minket egy palapa alá, majd előkeresik Esthert, Ipetí turisztikai referensét. Nem vicc, tényleg van ilyen a faluban.

Esther egyáltalán nem tűnik emberának, pedig elmondása szerint az. Bár fekete a haja, a bőre fehér, a szeme pedig csak annyira vágott, hogy akár magyarnak is elmenne. Azonnal utasítást ad, hogy söpörjék össze a faleveleket, hozzanak nekünk függőágyakat, és főzzenek egy adag rizst. A hirtelen határozottság aztán néhány perc leforgása alatt átvedlik kényelmes mañana életérzéssé, így három órán át ücsörgünk a padokon, mire minden a helyére kerül. Éppen ezért a mai napon semmi másra nem marad idő, csak körbejárni a falut.

Panama DariénKitakarítják nekünk Bahu Ponot

Megtudjuk, hogy nyílt egy bolt, ahol legalább tudunk sört venni, valamint az állam pár éve telepített az iskola elé egy szatelites telefonfülkét, amit persze senki nem használt semmire, így a trópusi klímán egyszerűen szétrohadt.

Panama DariénÁllami fejlesztés, ahogy az állam gondolja

Amúgy Ipetí hiába indiántelepülés, az itteni emberák és gunák már nem hordják a népviseletüket. A nőkön ugyan még van szoknya, de már melltartót és pólót hordanak, láncaikat nem viselik, a testüket nem festik a jagua névre keresztet gyümölccsel.

Jól alszunk a függőágyakban, így kipihenten indulunk neki másnap a délelőtti kirándulásnak. Egy fickót rendel mellénk Esther, aki nem túl közlékeny, csak megy előttünk kukán. Így szokott ez lenni az olyan indián falvakban, ahová ritkán járnak turisták. 

Panama DariénSokan azt hiszik, kényelmetlen, pedig nem az

Másfél óra földúton baktatás után egy folyóhoz érünk, ahol csobbanunk egyet. Semmi extra nincs a helyben, viszont látunk pár egzotikus békát, no meg egy titimajom családot

Panama Darién

Panama Darién Egy kis élővilág az Ipetí körüli erdőkből

Ebédre rizs van lencsével, mindenféle fűszer nélkül, sós vízben kifőzve. Régen voltunk indián kosztra ítélve, kifejezetten jól esik, hogy semminek nincsen íze.

Délután egy másik folyóhoz kalauzol el minket botcsinálta vezetőnk. Hosszabb és nehezebb az út, folyókon kell átkeljünk, mert a cél egy vízesés. Elkísérnek minket vezetőnk gyerekei is, akik vidáman magyarázzák, melyik gyümölcs micsoda, mi a kedvenc ételük (naná, hogy a rizs csirkével), és hogy Panamavárosban szeretnének tanulni.

Panama DariénIrány a vízesés!

A vízesést végül nem érjük el, mert az egyik folyó túl bővízűnek bizonyul, de legalább itt is lehet csobbanni egyet. Mikor vezetőnk beleveti magát a habokba a gyerekeivel, akkor látjuk, hogy az ő teste be van festve jaguával.

- A fiatalok már egyáltalán nem festik magukat, de én szeretem - hallatja a hangját csendeske vezetőnk.

Visszafelé még találkozunk egy süketnéma emberával, akinek a teste teljesen feketére van festve.

Panama DariénInkább a gyerekek vezetnek minket, semmint mi őket

- Nem hall és nem tud beszélni szegény - kezd szószátyárrá válni vezetőnk - Magányosan él az erdőben.
- Miből tartja fenn magát?
- Fát vág. Ha valaki házat akar építeni, akkor hozzá fordul. Együtt kiválasztják a fát, ő pedig kivágja azt.

Bírom azt az indián közösségekben, hogy a sérült embereket is valamilyen szinten integrálják a törékeny kis társadalmukba.

Panama DariénVezetőnk próbál diskurálni a süketnéma favágóval

Elmúlik a nap, már sötétedik, mire visszaérünk a faluba. A vacsora ismét rizs, de ezúttal kapunk hozzá csirkét is. Bár ma többször fürödtünk a folyóban, a visszaséta alatt sikerült leizzadnunk, így jól esne a zuhanyzás. Ahogy a WC-nek, a zuhanyzónak sincsen már fala, így az éjszaka leple alatt, egymásnak hátat fordítva locsoljuk magunkra vödörből a vizet.

Bár Ipetí már megszabadult a hagyományaitól, turistacsalogató táncaikat még be tudják mutatni az idegeneknek. Többször láttam már ilyesfajta műsort, így felkészítem a csapatot, hogy az 50 dollárért cserébe ne várjanak túl sokat.

Panama DariénEmbera anyuka gyermekével

A táncok és énekek eléggé butácskák, tisztán látható, hogy betanult, de ritkán gyakorolt dologról van szó. Ettől függetlenül jó látni, ahogy készülődnek; magukra kötik láncaikat, fejükre teszik virágkoronájukat.

Panama Darién   Az előadás gyermeteg, de élvezhető

Csapatunk lányait is beöltöztetik emberának. Ahogy oldódik a hangulat, úgy lesznek az indiánok is egyre lazábbak. Az idősebbek gond nélkül kezdenek vetkőzni előttünk, mintha táncaikkal visszacsöppentek volna kicsit a múltba. A táncok után kipakolják kézműves tárgyaikat, többnyire gyöngyből készült láncokat, fűből csomózott madárfejeket, festett kerámiákat. 

Panama DariénBevontak minket a táncokba

Feltűnik, hogy a nők között ücsörög egy srác is. Ritka az ilyen, mert az indiánok között megvannak a női és férfi szerepek, a gyöngyfűzés pedig nem túl maszkulin. Ahogy a srác sem az. Emlékszem, a shuar Nantipban is volt egy meleg fiú, aki önmagának sem merte bevallani, hogy az, ezzel szemben itt mindenki tisztában van vele, hogy ez a srác soha nem fog vadászni járni, házat építeni vagy csónakot faragni a falu férfiaival. A nők tök normálisnak tartják, hogy mos, főz és gyöngyöt fűz, és a srác sem görcsöl a másságán. 

Panama DariénEmbera-magyar barátság

Az emberákat 2010-ben az egyik legnyitottabb és legboldogabb közösségnek ismertem meg. Ipetíben már nehezen oldódnak, de két nap elég volt ahhoz, hogy pironkodás nélkül vegyék le a nők a pólójukat és önfeledten kacarásszanak előttünk. Kicsit bánom, hogy nem maradunk még pár napot, de a Mirador csapatnak haza kell repülnie, mi pedig megindulunk végre Yavizának. Dariénben úgyis őszintébbek az emberák, ott talán kicsit többet is megtudunk majd róluk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Panama karibi oldalán van két erőd, amik a Világörökség részét képezik. De nem csak miattuk utaztunk ide, hanem azért is, hogy lássuk milyen az élet Panamavároson túl. Annyit stoppoltunk, mint eddig még sehol, de így olyan falvakba is eljutottunk, amik nem szerepelnek a térképeken. Szeretjük a vidéki Panamát. 

Nem meglepő módon Puerto Lindóban ismét nem sikerül buszt fognunk. Bár hivatalosan minden órában indul egy járat Colónba, az itt eltöltött két nap alatt mégsem találkoztunk egyetlen busszal sem. Jön azonban egy Claro logóval ellátott kisbusz, amiben két srác és egy lány ücsörög. 

- Elviszünk titeket Portobelóba, ha segítetek kiosztani a telefonokat - veti oda a sofőr.

Portobelo a környék legnagyobb településePortobelo a környék legnagyobb települése

Naná, hogy segítünk. Ecuadorban 110 literes olajos hordókat pakoltam két órán át egy fuvarért, néhány mobillal nem gyűlik meg a bajom. Alig megyünk öt percet, máris megállunk egy háznál. A sofőr int, hogy vigyem oda az egyik dobozt a kertben ülő fekete családhoz. Mikor odaérek az asztalhoz, az egyik tenyeres-talpas asszonyság üvölteni kezd velem, hogy miért most hozom ezt a szart, mikor már napok óta itt kéne legyen. Hiába védekezek, hogy mezei turista vagyok, aki a fuvarért cserébe bevállalta a doboz idecipelését, a nő továbbra is csak hadonászik és káromkodik. Végül két vigyor közepette visszamenekülök a kisbuszba, ahol a srácok kajánul röhögni kezdenek. 

- Ne aggódj, cimbora! Nem szivatunk meg többször - azzal a sofőr rálép a gázra.

Életkép PortobelóbólÉletkép Portobelóból

Portobelóban már jártunk 2009-ben, akkor a főtéren álló Hospedaje Aduanában szálltunk meg. Emlékeim szerint iszonyú lelakott volt a szálló, így próbálunk más hotelt keresni. Nem megy. Portobelóban minden hotel nagyon drága, így jobb híjján megint marad az Aduana. Hat év elteltével annyi változott, hogy mostanra se villany, se víz nincs a szobában, az ára viszont a háromszorosára ment fel. Tudomásul kell vegyük, hogy Panamában 20 dollár alatt nem lehet megszállni. 

A szomszéd szobában egy kanadai páros lakik. A harmincas éveinek közepén járó Marie meleg barátjával, Stefane-nal utazgat két héten át, bérelt kocsival. Hogy miért alszik ilyen helyen egy olyan páros, akiknek van pénzük két hétre autót bérelni, nem tudom, de én valószínűleg inkább a hátsó ülést választanám, mint ezt a lyukat. 

Eri Palenque főterén   Eri Palenque főterén

Ebéd közben sikerül összehaverkodnunk. Megbeszéljük, hogy délután elugrunk a parti út végén fekvő Palenquébe. Az ám, csakhogy a kocsijukban nincs elég benzin, így Stefane-nal nekilátunk üzemanyagot vadászni. Egy óra elteltével egy halásztól sikerül egy öt literes kannát megvennünk, persze dupla áron, no de hát Palenque, az Palenque.

Ez alapján a kép alapján Palenque szép   Ez alapján a kép alapján Palenque szép

Negyven perc autókázás után futunk be a világ végén fekvő halászfaluba. Patagónia kihalt üdülőtelepeit juttatja eszembe a település, annyira nincsen benne élet. A part sem szép. Mivel hamisítatlan halászfalu, uszadékfák és szakadt csónakok borítják a partot. Palenque mégis híres valamiről, az pedig a minden év februárjában itt tartott goafesztivál, ami állítólag Közép-Amerika legjobb ilyen jellegű bulija. Más fajta fesztivált el sem tudnék itt képzelni, mert ahhoz, hogy ezt itt valaki élvezni tudja, drog kell.

Marie az elhagyatott partonMarie az elhagyatott parton

Marie kiszúrja a térképen, hogy Palenquétől pár kilométerre még van egy falu, bizonyos Miramar. Bár utat nem jelöl a GPS-ük, mégis nekivágunk. Jól tesszük, mert az út vége tényleg nem Palenque, hanem ez a halászfalu, ami - ha lehet - még egy fokkal szemetesebb. A kikötőben szakadt halászhajók sorkoznak, az egyikből éppen két rossz arcú pakol ki pár ládát. Mint utóbb megtudjuk, Miramar Panama egyik legfontosabb drogkikötője azóta, hogy a Guna Yalán a katonaság minden kocsit ellenőriz.

Állítólag ez Panama legfontosabb drogkikötőjeÁllítólag ez Panama legfontosabb drogkikötője

Semmi értelme nem volt idáig autókáznunk, de legalább láttuk Panama ezen részét is. Az új ismeretségre veszünk Stefane-nal egy jó fajta Abuelót, amit az este során néhány sör kíséretében sikerül magunkévá tenni. Máris nem érdekel, hogy van-e víz és áram a szobában.

A többség halásztból él     A többség halásztból él

Portobelo amúgy kedves hely. Állítólag Kolumbusz Kristóf fedezte fel és nevezte el az öblöt Portobelónak, vagyis 'szép kikötőnek', mert annyira tetszett neki a hely. Várost csak száz évvel később, 1597-ben alapítottak itt a spanyolok, azért, hogy a Peruból Panamavároson át ide szállított ezüstöt hajóra tudják rakni. Hiába volt Portobelo egy zárt öbölben, nem sokáig maradt ismeretlen a kalózok előtt. 1601-ben William Parker, 1668-ban Henry Morgan, 1739-ben pedig Edward Vernon rabolta ki a várost és mészárolt le mindenkit. A spanyol korona bukása után Portobelo szerepe leértékelődött, egyszerű halászfalu lett belőle. 

Portobelo

Portobelo erődjePortobelo erődje

Az erőd 1980-ban a Világörökség része lett a Panama-csatorna másik oldalán álló San Lorenzóval együtt, de mintha nem lenne pénz állagmegóvásra. Lehet, hogy kevesebb felhőkarcolót kéne a fővárosban építeni, és egy kicsit odafigyelni Portobelóra, mert félünk, pár év múlva visszajövünk, és az egész erőd a tengerben lesz.

35 éve az UNESCO Világörökség része   35 éve az UNESCO Világörökség része

Portobelót már kétszer láttuk, de a San Lorenzót még egyszer sem. Nem véletlen, az odajutás nem egyszerű, privát jármű nélkül szinte lehetetlen. Marie-nak és Stefane-nak nincs több ideje, mert indul a gépük haza, így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat. 

Mielőtt azonban elmennénk az erődhöz, megcélozzuk magunknak a csatornától nyugatra fekvő karibi falvakat, lévén azokat egyetlen útikönyv sem említi. Colónból elsőként elküld minket az egyik agyalágyult sofőr Cuipóba, hogy majd ott simán fogunk valamit Chagres irányába. A csatornán átkelve látjuk, milyen grandiózus projekt is a csatorna kibővítése. Életemben nem láttam ilyen méretű építkezést. Több kilométer hosszan, több száz méter szélességben és vagy húsz méter mélyen markolózzák ki a földet, mintha erőszakkal szakítanák szét Kelet- és Nyugat-Panamát.

Helyi gyerekek tekernek a parti útonHelyi gyerekek tekernek a parti úton

A Panama-csatorna keleti oldala sokkal vadabb, mint a nyugati. Nincsenek lakott települések, az út sűrű esőerdőn át tekereg. Cuipo az út vége, a helyiek csak néznek, hogy mit keresünk itt. Végül a sofőr elárulja, hogy a karibi falvakhoz nem erre a buszra kellett volna szállnunk, hanem egy Palmas Bellas-ba vagy San Miguel de la Bordába tartóra. Remek. Két óra múlva indul vissza a busz, úgyhogy ülhetünk ezen a világvége helyen. 

A falu egyetlen boltja előtt gyűlik össze mindenki, aki buszra vár. Mi sem teszünk másképp. Két meglehetősen illuminált alaknak szemet szúrunk, de jó fejek, csak beszélgetni akarnak velünk. Egyikük nyugalmazott sheriff. Arról hadovál, hogy személyes jó barátja John McCain politikus, akivel fiatal korukban medencés partikra jártak, és együtt hajtották a csajokat. Tény, McCain Panamában töltötte a fiatalságát, tehát a sztori akár még igaz is lehet, de nem tűnik túl életszerűnek Cuipo közösségi priccsén ülve.

Te felvennéd?   Te felvennéd?

A busz végül nem visz minket vissza Colónba, csak letesz egy elágazásnál, mondván, lesz még busz Palmas Bellas-ba. Várunk, nagyon sokáig várunk. Se innivalónk, se kajánk, a legközelebbi falu pedig vagy 20 kilométerre van innen. Kocsi egy sem jön, majd jó másfél óra útszélén fetrengés után végre megjelenik egy busz. Itt volt az ideje, mivel fél óra múlva naplemente.

Elsőként egy Achiote, majd egy Piña nevű falun hajtunk keresztül, majd a sofőr odaszólít magához. 

- Hova mentek? - kérdezi.
- Nem tudom, Chagres, Palmas Bellas, ami szembe jön. Oda, ahol van valamilyen szállás, lehetőleg nem túl drágán - adom a roppant konkrét választ.
- Honnan jöttök? Amerikából?
- Nem. Magyarok vagyunk.
- Értem. Van egy hely innen nem messze, ahol beszélik a nyelveteket, ott kiraklak titeket.

Nyilván, majd pont itt fog valaki magyarul beszélni. Egyértelmű, hogy sofőrünknek fogalma nincs arról, hol van Magyarország, azt hiszi, hogy az USA része. Lelassít a semmi közepén, majd rámutat egy sziklaszirten ácsorgó házra. A bejáratnál az áll, hogy Morgan Bay Hotel. Mi bajunk lehet?

Három napig ez az öböl csak a miénk voltHárom napig ez az öböl csak a miénk volt

A teraszon két ötven év körüli fickó ücsörög, nem beszélnek spanyolul. Mutogatnak, hogyha szoba kell, a tulajt bent találjuk. Egy fiatal, 30 év körüli srác lép elénk. Mikor megkérdi honnan érkeztünk, elvigyorodik, és annyit mond szlávos akcentussal:

- Jó napot kívánok!

A buszsofőr vagy egy zseni, vagy egyszerűen csak beletrafált. A srác szlovák, egyik nagyapja ráadásul magyar volt, de csak pár szót tud a nyelvünkön. Néhány éve vitorlázni jött Panamába, de beleunt a hajóba, és megvette ezt a házat a világ végén. Három éve üzemelteti, de azt mondja, mostanra elege lett belőle. A két fickó a teraszon cseh, ők fogják tőle átvenni az üzemeltetést. 22 dollárért adja a szobát, ami fényévekkel jobb a tegnapinál. Nem utolsó sorban itt van víz.

Ilyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partotIlyen nylonzacskóhoz hasonlító medúzák borítják a partot

A hely egyébként zseniális. Van egy saját ki öble a háznak, aminek a partján furcsa, kék és lila színű medúzák vívják haláltusájukat. A legközelebbi falu Chagres, kb. 3 kilométerre innen. A szlovák srác azt mondja, ott tudunk kaját venni magunknak, de ha sör kell, azzal ő is szolgálhat.

Három nyugis napot töltünk itt. Csak mi vagyunk itt a sráccal, a két cseh fickó esténként tér vissza Colónból, ahol valamilyen üzletet futtatnak. Az igazat megvallva, nem akarom megtudni, hogy mivel foglalkoznak.

Én San Miguel de la Bordában   Én San Miguel de la Bordában

Az egyik napon fejünkbe vesszük, hogy itt is elutazunk az út végéig. Délelőtt felpattanunk egy San Miguel de la Bordába tartó buszra, ahová másfél óra zötykölődés után futunk be. Itt sincs semmi, ahogy Palenquében sem volt, viszont az emberek itt legalább kedvesen mosolyognak ránk. Leszólítanak, kérdezősködnek, hogy mi járatban vagyunk, mivel turisták nem szoktak errefelé megfordulni. 

San Miguel de la Borda éppen épülő temploma San Miguel de la Borda éppen épülő temploma

Azt is megtudjuk, hogy innen csak csónakkal lehet továbbutazni Cocléba, onnan pedig Veraguas-ba, mivel út tényleg nem visz tovább. Sétálunk egyet az uszadékfákkal borított fövenyen, majd beülünk egy rákos rizsre egy helyi asszonyság kifőzdéjébe. Kellemes hely San Miguel, de nem túl izgalmas, így rövid időn belül elunjuk magunkat. Buszt nem látunk, így gyalogosan indulunk vissza, közben fotózzuk a tengert és a pálmaligeteket. Végül érkezik egy szakadt csirkebusz, de csak Rio Indióig jutunk vele, onnan ismét sétálni és stoppolni kényszerülünk. Három fekete srác visz minket vissza a hostelhez.

Ilyen a part errefeléIlyen a part errefelé

Elég volt az elhagyatott karibi partvidékből, itt az ideje, hogy tényleg nekiveselkedjünk a San Lorenzo erődnek. A csatornáig visszavisz minket egy busz, de onnan még 16 kilométer a rom, ami gyalogosan kicsit messze lenne. Szombat van, így bízunk benne, hogy fogunk valamilyen kocsit, ami az erődhöz tart. 

Innen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskosInnen nézve szép, pedig az egész partszakasz mocskos

Húsz perc napon aszalódás után végül egy orosz házaspár vesz fel minket, akik három tök ugyanolyan kislányukkal egy eldugott öbölhöz tartanak fürdőzni. A park bejáratáig azért elvisznek, ahol sikerül felére lealkudnunk a belépő árát. Innen még mindig vagy hat kilométer a rom, de már belátható a távolság, így gyalog indulunk neki a vadonnak. Nagyon megéri. Mindenhol bőgő- és csuklyásmajmokat látunk, itt-ott feltűnik egy-egy tukán, papagáj és néhány olyan madár is, amit korábban soha nem pillantottunk meg. Végül egy spanyol párt sikerül leintenünk az úton, ők visznek be a romokig. 

Bőgőmajom

Rengeteg bőgőmajmot látunkRengeteg bőgőmajmot látunk

A San Lorenzo erődöt nem sokkal Portobelo után építették azért, hogy védje nagytestvérét. Mivel a kalózok korábban csak észak felől támadtak, ezért jó ötletnek tűnt a Chagres-folyó torkolatánál erődöt emelni. A kalózok azonban gyorsan rájöttek, hogy a félszigetet meg kell kerülni, így Portobelo megalapítása után négy évvel már el is tudták foglalni a várost. Mivel a kincsek jó része oda érkezett, ezért a San Lorenzo erőd megúszta a nagy pusztításokat, kárt csak a természet tett benne a 19. században.

San Lorenzo erőd

San Lorenzo erőd San Lorenzo erőd

Ahogy Portobelónál, úgy itt is hagyták az erődöt lepusztulni. Körbejárjuk minden irányból, közben a spanyol párossal fecsegünk, akik összesen öt napra jöttek Panamába. Azt mondják, Madridból olcsóbb volt a repjegy ide, mint a Kanári-szigetekre, így jó ötletnek tűnt az út, de közben rájöttek, hogy Panamára két hét is kevés lenne. Szerintünk két hónap is.

Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata   Én az erődnél, háttérben a Rio Chagres torkolata

Mivel rohannak, így végül megint stoppolásra kényszerülünk. Egy négy gyerekes kanadai család vesz fel minket, akik lakóautóval utazzák körbe Közép-Amerikát. Kilenc hónapja indultak, most értek Panamába, holnap pedig már fordulnak is vissza, mert három hónap múlva lejár a szabadságuk, és haza kell érjenek. Hihetetlen jó fejek. Ha egyszer családunk lesz Erivel, mi is így fogunk utazni. 

Egy Buena Vista nevű faluban raknak ki minket, mert ott fel kell hajtsanak az autópályára, mi pedig fogunk egy buszt és visszatérünk Panamavárosba. Végigjártuk a karibi oldalt, mostmár jöhet Darién!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Panamaváros egy csoda, de mi van a csatorna túloldalán fekvő Colónnal? Ott is épülnek a felhőkarcolók és az autópályák? Ott is minden második ember Porschéval jár? Elárulom, nem. Colón és környéke teljesen más világ. A város Közép-Amerika talán legnagyobb gettója, aminek okait maguk a panamaiak sem nagyon értik. Mi sem maradtunk sokáig, inkább felkerestük Isla Grandét.

A közép-amerikai földhíd Panama közepén a legkeskenyebb, nem véletlen tehát, hogy a 19. század végén itt kezdték meg a csatorna kiásását. A 21. századra a Csendes-óceán partján fekvő Panamavárosból a kontinens legmodernebb metropolisza lett, a tőle mindössze 60 kilométerre fekvő Colón azonban nemhogy fejlődött volna, igazi putrivá vált.

- A panamai kormány ki akarja éheztetni Colónt, hogy olcsón tudja felvásárolni a területet az ott élőktől. Egy Panamavároshoz hasonló várost szeretnének létrehozni, de a colóniak kitartanak. Kemény fába vágta a fejszéjét a vezetés, mert az ott élő feketék nagyon szívósak, a végtelenségig kitartanak - meséli Ariel barátunk.

Az ő jövőképük nem túl fényes   Az ő jövőképük nem túl fényes"

A kormány viselkedése kicsit olyan, mint a kínaiaké, akik ha autópályát akarnak építeni egy városon keresztül, akkor elég durván kizsákmányolják azokat, akik a nyomvonal útjában állnak. Az autópálya Colóntól öt kilométerre véget ér, a város körül hatalmas árkok jelzik, hogy a csatornát bővítik, a senki földjére pedig néhány éve felhúztak egy hatalmas duty free plázát, ahol a nagy cruiserek tehetős turistái zsákszám költik el a pénzüket. Colón körül lassan elfogy a levegő, az ott élő feketék egyre kisebb helyre kénytelenek összezsúfolódni.

Pedig Colón egyáltalán nem lenne csúnya város. A busz ablakából látszik, hogy itt is vannak olyan koloniális és karibi stílusú épületek, mint Casco Viejóban, csakhogy hagynak mindent lepusztulni. Az itt élők a panamavárosi fehér vezetés korrupciójára hivatkozva zárkóznak el az új beruházásoktól, szeretnék megtartani a városukat maguknak. Hosszú távon ez persze nem lesz fenntartható, a pénz győzedelmeskedni fog. Addig azonban Colón megmarad leprafészeknek, egy olyan városnak, ahová a magunk fajta turista nem teszi be a lábát.

Colónban a színes buszokon kívül semmi látványos nincsenColónban a színes buszokon kívül semmi látványos nincsen

Elég sokkoló a központtól pár sarokra álló pályaudvar is. Amíg Panamavárosban a terminál úgy néz ki, mint egy jobb repülőtér, addig Colónban a buszok egy olyan szakadt beállóban pöfögtetik a benzint, ahol minden ragad a mocsoktól, és percenként környékeznek meg hajléktalanok és tolvajok. Az élelmesebbikje próbál segíteni csomagot cipelni néhány centért, de a többség csak ücsörög és arra vár, hogy elmúljon az élete. Ekkora nyomort nem tudom mikor láttunk utoljára, talán néhány perui külvárosban volt ilyenhez szerencsénk.

Nincs miért itt időzzünk, úgyhogy várunk egy buszt, és a Karib-tenger partján fekvő Puerto Lindóba utazunk. 2009-ben már jártunk errefelé, a helyzet azóta sem sokat változott. Tényleg elképesztő a kontraszt a csatorna két vége között. Amíg a Csendes-óceán partján felhőkarcolók, menő parkok, négy sávos sztrádák épülnek, addig itt mintha megállt volna az idő. 

Naplemente Puerto LindóbanNaplemente Puerto Lindóban

Puerto Lindo kb. 30 kilométerre fekszik Colóntól, egy csendes karibi halászfalu. Azért jöttünk ide, mert utolsó alkalommal, mikor itt jártunk, nem maradt időnk elmenni Isla Grandéra, s most szeretnénk bepótolni a hiányt. Isla Grande egy innen pár kilométerre fekvő karibi sziget, s mint olyan, pofátlanul drága, így az éjszakát ebben a halászfaluban akarjuk eltölteni. Egy falu végében álló hostel dormitoriójában veszünk ki két ágyat 16 dollárért. Ennyiért Venezuela óta nem sikerült megaludnunk.

A hostelt egy eléggé szakadt spanyol srác üzemelteti. Az a fajta utazó, akinek Európában nem jött be az élet, így mindent hátrahagyva nekivágott a nagyvilágnak, hátha lesz valahogy. Az első adandó alkalommal beleszeretett egy kolumbiai csajba, teherbe ejtette, így a nagy utazásból rövid időn belül letelepedési kényszer lett (a leányzóval nem találkozunk, mert hetek óta kórházban van Panamavárosban). Pénz hiányában itt kötöttek ki, így az év elején létrehozták ezt a kis lakot, amit senki nem ismer. Vendégek se nagyon vannak, leszámítva azt a három havert, akik kiugrottak meglátogatni cimborájukat Panamába, meg egy orosz srácot, akinek a vitorlása néhány hete összetört egy viharban, s próbálja a szerelési időt a lehető legkevesebből megúszni. Jól választott, mert itt tényleg lehet spórolni. Puerto Lindóban annyira nincsen semmi, hogy az már fájdalmas. Sörön kívül semmi mást nem lehet kapni, csak nyers halat és virsli konzervet. Nem baj, Costa Rica és Panamaváros után ránk fér egy kis költségoptimalizálás.

Ilyen a partvidék Puerto Lindo környékénIlyen a partvidék Puerto Lindo környékén

Másnap korán kelünk, mert a srác szerint 7 körül megy busz La Guairába, abba a faluba, ahonnan csónakot lehet fogni Isla Grandéra. Húsz perc út mellett ácsorgás után elunjuk a dolgot, így gyalog indulunk neki a távnak. A falu határában fülsüketítő vinnyogásra leszünk figyelmesek; éppen most van az etetés a közeli arapapagáj farmon. Bemenni sajnos nem lehet, így megkerülve a Linton Bay Marinát (egy több hektár nagyságú, éppen épülő luxus yachtkikötőt) folytatjuk sétánkat a part mentén. A tenger szép, de azért messze nem olyan egzotikus ez a partszakasz, mint volt a Guna Yalán.

Egyetlen busszal nem találkozunk, így végül jó másfél órába telik, mire megérkezünk La Guairába. Fejenként 2,5 dollár a csónak az alig pár száz méterre fekvő Isla Grandéra, ami egy centivel nem nagyobb a Margit-szigetnél. Hétköznap van, sehol egy lélek. Minden kis étterem zárva tart, a szállók is üresek. 

Isla Grande hétköznap teljesen kihalt  Isla Grande hétköznap teljesen kihalt

A neten azt olvastuk, hogy Isla Grande drága, amit nehéz elhinni annak fényében, amit látunk. A legolcsóbb szállások helyi halászok által kiadott csótányos szobák, amikért még Costa Ricában sem kérnének el 20 dollárnál többet, de itt tényleg el vannak rugaszkodva az árak a valóságtól. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk néhány halásznál a szobaárakra, de 50 dollárnál kevesebbet senki nem mond.

Isla Grande jelképe a fekete Jézust evő pelikán  Isla Grande jelképe a fekete Jézust evő pelikán

A szigeten nincsen út, csak egy keskeny járda, az azonban elmegy a sziget legnyugatibb végébe. Ez egyben Isla Grande legmagasabb pontja is, ahonnan ha nem is mennyei, de egész szép a kilátás a Karib-tengerre. Alig egy óra alatt sikerül végigjárnunk a sziget minden zugát, s mivel nem reggeliztünk, idejekorán megéhezünk. Az egyetlen nyitva tartó evőt egy testvérpár üzemelteti. Hét dollárért mérnek egy adag tintahalat kókuszos rizzsel. Ennyit a költségoptimalizálásról!

Eri a sziget legmagasabb pontján   Eri a sziget legmagasabb pontján

Amiért Isla Grande híres a panamaiak körében, az a sziget keleti csücskében nyújtózó Playa de la Punta, egy keskeny, fehér homokos partszakasz, aminek kétharmadát kisajátította a sziget első, mostanra eléggé leharcolt hotele. Az a néhány ember, aki a mai napot választotta a strandolásra, egy nyúlfarknyi homokbuckán torlódik össze. Mi is kifekszünk egy órácskára, de a partnál sokkal érdekesebb az az orosz-japán-kolumbiai tengerbiológus trió, akik mellettünk vizsgálgatják a sziget körüli vizekben fogott apró rákokat. Az egyik példánnyal sehogy sem jutnak dűlőre, a kutatást vezető orosz fickó nagyon reménykedik benne, hogy egy új fajt sikerült becserkészniük. 

Isla Grande ennyi és nem több  Isla Grande ennyi és nem több

Isla Grande egy napnál tovább nehezen köti le az embert, így még jóval naplemente előtt visszatérünk a szárazföldre. Busz ezúttal sincsen, viszont egy kocsit sikerül fognunk, ami visszavisz minket egész az épülő yachtkikötőig. 

Playa de la Punta nem is annyira fehér homokosPlaya de la Punta nem is annyira fehér homokos

A szállón a spanyol srácok már javában söröznek. Meghívnak minket pár Balboára, közben megtudjuk, hogy halászok A Coruñában. Mindig érdekelt a halász élet, annak ellenére, hogy a halért magáért nem vagyok oda. Azt mondják, egészen jól fizet, de a téli időszak elég kemény tud lenni Galíciában. Beszélünk fociról, a lehetetlen Unióról, Galícia elszakadásáról és sok minden olyanról, amiről egy hajnalig tartó sörözés alatt lehet...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Két hete írtunk Panamavárosról, Közép-Amerika legmodernebb metropoliszáról, ami jelenleg a Föld legdinamikusabban fejlődő városa. Meséltünk az óvárosról, Casco Viejóról (amit 2012-ben alig pár hónap alatt csodaszépen felújíttatott a városvezetés), jártunk Punta Paitillában, Latin-Amerika talán legelitebb negyedében, és persze láttuk San Miguelt is, azt a városrészt, amire a panamaiak egyáltalán nem büszkék. Akkor nem volt időnk végigjárni a város környéki parkokat, pedig nélkülük nehéz megérteni, miért is olyan remek hely Panamaváros. Mert hogy az. Élhető, rendezett és izgalmas metropolisz. 

A legtöbb latin-amerikai nagyvárosnak az a hibája, hogy amint elhagyod a központot, szörnyű nyomortelepekbe, szemét hegyekbe botlasz. Ezzel szemben Panamavárosnak a külvárosaival semmi gond nincsen, egy-két kivételtől eltekintve minden tiszta és rendezett.

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti végében fekszik. A környéke meglepően kulturált kertváros, az egyetlen gond csupán a mangrovéval van, ami a Csendes-óceán partvidékét bűzössé teszi. Mondják, hogy a mangrove erdőket védeni kell, mert azon túl, hogy menedéket biztosít számtalan állatfajnak, purifikálja is a vizet. A gond csak az, hogy egy milliós nagyváros mocskát képtelen megtisztítani az a keskeny sáv, ami megmaradt belőle, arra viszont jó, hogy a szennyvíz és a szemét fennakadjon az ágakon, szörnyű szagot engedve ezzel egyes városrészekre, például Panama Viejóra.

Panama Viejo a Világörökség részét képeziPanama Viejo a Világörökség részét képezi

Hétfő van, így zárva találjuk a romokat. Szerencsére néhány munkás épp térkövezi a múzeum előtti teret, így meg tudják mutatni, hol tudunk belógni az 1519-ben alapított Ó-Panamába. Mivel rajtunk kívül sehol egy lélek, a bevezető utat szegélyező sziklákon iguánák sütkéreznek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ott vagyunk, teljesen szelídek.

Iguánák sütkéreznek a kövekenIguánák sütkéreznek a köveken

Panama Viejo a 17. századig fontos arany kikötő volt. Hajókkal szállították ide Peruból az aranyat, innen pedig öszvérek hátán vitték azt a Karib-tenger partjára. Panama Viejo ettől függetlenül nehezen növekedett, mivel húsz évente vagy tűzvész, vagy földrengés pusztította el, amikor pedig nem küzdött az elemekkel, kalózok fosztották ki.

Ezek közül a legemlékezetesebb Henry Morgan 1671-es rombolása volt, mikor is azon túl, hogy minden aranyat felpakolt a hajójára, még porig is égette a várost. Ekkor a spanyol helytartó úgy döntött, elég volt Panama Viejo folyamatos balszerencséjéből, és pár kilométerrel odébb újra alapított a várost a mai Casco Viejo helyén.

Panamavárost a mai Casco Viejóban alapították újraPanamavárost a mai Casco Viejóban alapították újra

A romok hátramaradtak, és csak a 19. században szabadították ki újra a mangrove fogságából. A Világörökség részét képezi, így Panamaváros szépen újítgatja az épületeket, de a többségükből nem maradt semmi más, csak az alapjuk. Ettől függetlenül jó itt sétálni egyet, pláne úgy, hogy rajtunk kívül nincsen senki a parkban.

Panamaváros azon túl, hogy rendezett, még zöld is. Casco Viejo fölé emelkedik például az esőerdővel borított Ancon-hegy, aminek tetején egy hatalmas Panama zászló lobog. A Panama-csatorna megépítése után az amerikaiak itt alakították ki logisztikai és katonai központjukat, azonban az épületeket 1999 után Panamaváros vezetése kiárusította. Néhány hivatali épület ugyan maradt, de a legtöbb házból lakópark vagy magánvilla lett.

Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás   Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás a felhőkarcolókra

Taxival megyünk fel a tetőre, ahonnan egészen elképesztő a kilátás. Előttünk terül el Casco Viejo, balra feltűnnek a felhőkarcolók, a hátunk mögött pedig a Panama-csatorna hatalmas darui emelkednek. Mivel hétköznap van, itt sincs rajtunk kívül senki, csak három tengerész srác, akik kocogni jöttek fel a hegyre. A turisták hiányának hála látunk számtalan agutit, tatut, tukánt, a hegyről lefelé ereszkedve pedig még egy lajhárt is sikerül lencsevégre kapnunk. Milyen jó lenne, ha odahaza a Gellért-hegyen is ennyi állat volna.

Panamaváros minden fáján lakik egy lajhárPanamaváros minden fáján lakik egy lajhár

Mivel taxival mentünk fel, de gyalog jöttünk le a hegyről, sikerül elkavarnunk El Chorrillóban. Nos, ha San Miguelt nyomortelepnek tituláltuk a múltkor, akkor erről a kerületről nem tudom mit kéne írjunk. Maradjunk annyiban, hogy egyetlen képet lövünk csak, utána gyorsabban futunk végig az utcákon, mint azt tenné Usain Bolt. Távolról nem látszik, de Panamavárosnak azért vannak furcsa részei.

El Chorrillo eléggé le van robbanva    El Chorrillo eléggé le van robbanva

A modern városrész mögött húzódik a Metropolitano Park, ami a legkönnyebben elérhető kirándulóhely az itt élőknek. Az Ancon-hegy után sokat várunk tőle, és szerencsére elég sokat is kapunk. Kifizetjük a pár dolláros belépőt, majd végigjárjuk az ösvényeket. Elsőként a Titi Trailre lépünk rá, ami ali pár száz méter hosszú, mégis látunk rajta névadó állatot, azaz titit

Eri a Titi Trailen   Eri a Titi Trailen

A titi az amerikai kontinens egyik legkisebb majma, súlya az egy kilót sem éri el. Általában bandákba verődve látható, de ez a példány teljesen egyedül van. Állítólag van, hogy kiközösítenek maguk közül valakit, így fordulhat elő, hogy a titi magányos legelészik a lombkoronában. Mivel titit láttunk már eleget életünk során, nem ő, hanem egy gyík jelenti a legnagyobb élményt. Bár barna a feje és kék a teste, mégis sárgafejű gekkónak hívják.

Hogy miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!Miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!

A park leghosszabb ösvénye a Caobos Trail, ami az itt található mahagóni fákról kapta a nevét, és egy domb tetején álló kilátóhoz visz. Az ösvényen nem sok állatot látunk, csak egy ormányos medvét, de közel a kilátóhoz megjelennek a madarak és a lajhárok. Nem győzzük kattintgatni a fényképezőt, pedig a java még hátra van. Odafentről zseniális kilátás nyílik Panamaváros felhőkarcolóira, amik alig egy karnyújtásnyira vannak. Nem értem, hogy tud ennyi állat megélni egy ekkora metropolisz mellett, de hála Istennek itt vannak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy errefelé bóklászunk. Szemben Costa Rica parkjaival, itt nincs az az érzésem, hogy csak úgy iderakták őket, ezért nagy kedvencünk lesz a Metropolitana.

Lajhárok mindenfeléLajhárok mindenfelé

Aki ellátogat Panamavárosba, az nem hagyja ki a csatornát sem. Mi sem tesszük, még a csapattal együtt látogatunk el a Miraflores Lockhoz. A belépő 15 dollár, ami elég sok ahhoz képest, hogy az ember csak hajókat jön nézni, mégis megéri, mert érdekes infókat lehet megtudni. Például azt, hogy a zsilipek 33,5 méter szélesek és 320 méter hosszúak, ami erősen lekorlátozza a 21. századi hajógyártást. Bár a technikai fejlettségünk alapján akár ötször nagyobb hajókat is tudnánk gyártani, ezzel jelentősen csökkentve a szállítási költségeket, a csatorna miatt ez egyelőre nem lenne kifizetődő.

TuristáskodunkTuristáskodunk

A Panama-csatorna jó részét elfoglaló Gatún-tó 26 méterrel van magasabban, mint a Csendes-óceán, így a beemelést három zsilip végzi el. Egy hajó átemelése egyik szintről a másikra lassú folyamat, így a teljes csatornán való átkelésre akár 10 órát is szánni kell. Ami érdekes, hogy a hajókat soha nem a kapitányok vezérlik a csatorna mentén, hanem arra van egy külön kiképzett személyzet.

Minden hajó maximum 32 méter széles lehetMinden hajó maximum 32 méter széles lehet

Egy nagyobb tanker átkelési díja 1 millió dollárba, tehát kb. 280 millió forintba kerül. 2008 óta évente átlag 14 000 hajó halad keresztül a csatornán, ezek több mint harmada tanker, így évente a csatornának mintegy 6 milliárd dolláros, kb. 1,7 billió forintos bevétele van, amiből az államhoz 1 milliárd dollár, kb. 280 milliárd forint vándorol át. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben Panama megkezdte a csatorna szélesítését. A 17 milliárd dolláros beruházás jövőre ér véget, és már az első évben jelentős, 45 %-os bevételnövekedést remélnek tőle. Na ja, így könnyű!

Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért

A Miraflores Locktól kb. húsz kilométerre található Gamboa faluja, ahová busz hiányában taxival jutunk el. Gamboa az a hely, ahol a csatorna beletorkollik abba a Gatún-tóba, aminek partvidéke hihetetlenül tagolt. Rengeteg apró sziget és nehezen megközelíthető öböl található itt, ami számtalan állatnak nyújt menedéket. A vidék járhatatlansága miatt errefelé nem alakultak ki lakott települések, így adta magát, hogy nemzeti parkká nyilvánítsák a környéket. Így született meg a Soberanía Nemzeti Park, aminek főbejárata Gamboától pár kilométerre található.

A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk     A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk

2009-ben jártunk erre Erivel, akkor sem volt belépő, ahogy most sem. Nem is találkozunk egy lélekkel sem a bevezető úton, ami egyébként egy magán kézben lévő kilátóhoz vezet. Bőgőmajmokat, tukánokat, kajmánokat és agutikat látunk, majd jó egy óra séta után - közel a kilátóhoz - felsejlik, hogy hat évvel ezelőtt itt lajhárt fotóztunk. Nem tudom, meddig él egy lajhár, de azt igen, hogy élete során ritkán hagyja el a körzetét, így nyitott szemmel mászkálunk, hátha újra rátalálunk a kis aranyosra. Nem kell sokat várni a pillanatra, alig pár perc keresgélés után megpillantjuk a valószínűleg hat éve is látott nőstényt, aki most a hasán cipeli a kicsinyét.

Régen látott barátnőnknek kicsinye vanRégen látott barátnőnknek kicsinye van

A kilátónál már van belépő, ráadásul 20 dollárt akarnak legombolni rólunk, úgyhogy ezúttal kihagyjuk. Ehelyett továbbtúrázunk a konkvisztádorok által is használt ösvényen, amin anno aranyat szállítottak. Állítólag néhány év múlva újra megnyitják a turisták előtt a majd 70 kilométer hosszú útvonalat. Pénz, gondolom, van rá.

Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni   Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni

Panamaváros nem csak felhőkarcolóival varázsolja el az embert, hanem természetközelségével is. Csodálatos példája annak, hogy miként lehet gondos várostervezéssel (és persze rengeteg pénzzel) alig másfél évtized leforgása alatt egy szurtos kikötőből világvárost építeni. Mi nagyon élveztük, és biztosak vagyunk benne, hogy rengetegszer fogunk még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Guna Yala

Sok gyönörű tengerpartot láttunk az elmúlt években, de egy sem volt olyan szép, mint a guna indiánok által lakott San Blas-szigetek. Az őslakosok megkérik az árát a jónak, de tudjátok mit? Megéri! Még úgy is, hogy a gunáknál lehúzósabb és lenézőbb közösséggel sehol nem találkoztunk utazásunk során.

Hajnali 6-kor dzsipekkel indulunk abba a kikötőbe, ahonnan motorcsónakokkal lehet eljutni a San Blas-szigetekre. Mennénk busszal, de az nincs, így kénytelenek vagyunk fölöslegesnek tűnő, de drága dzsipeket bérelni. Első megállónkat nem messze a tocumeni reptértől tartjuk; bevásárlunk üdítővel és rágcsálnivalóval, mivel Endre elmondása szerint Narasgandup szigetén minden a duplájába kerül, bár a sörön kívül nagyon nem is kapható semmi.

El Llano után lekanyarodunk a pánamerikai autóútról, és végigtekergünk a San Blas-hegységen. Tíz évvel ezelőtt állítólag ez az út volt az ország legrosszabbja, most azonban egy szépen leaszfaltozott, bár nagyon kanyargós sztráda lett belőle. Amíg meg nem érkezünk a hegyek mélyére, nem értjük, minek ide dzsip, de aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a szükségessége. Az út egysávosra zsugorodik, olyan a hangulata, mint egy hullámvasútnak. Meg is van az eredménye: nem messze a Guna Yala határától megállót fújok, úgy felfordul a gyomrom.

A Guna Yala szárazföldi területén érintetlen az esőerdő     A Guna Yala szárazföldi területén érintetlen az esőerdő

Nem sokkal később megérkezünk a határra. A Guna Yala teljes autonómiát élvez, és még ahhoz is joguk van az indiánoknak, hogy határátkelőt üzemeltessenek. Ez a belépő oldalon csak annyit tesz, hogy mindenkitől beszednek 20 dollár határátlépési díjat, kifelé azonban kígyózik a sor. A panamai rendőrség minden egyes csomagot átvizsgál drog után kutatva, mivel állítólag a San Blas-szigetek a Kolumbiából érkező kokain első számú útvonala.  

A Mirador csapat a beszállásra vár     A Mirador csapat a beszállásra vár

Három óra elteltével már egy csónakban ülünk. Kissé aggodalmas fejet vágunk azután, hogy guna vezetőink mindenkit ócska neylonok alá tuszkolnak. Az óvintézkedés nem véletlen, bár teljességgel hatástalannak bizonyul a méteres hullámok között. Bő 40 perc után úgy kötünk ki a Paradicsomban, hogy a bugyinkból is csorog a tengervíz. Narasgandup azonban gyorsan feledteti az efféle megpróbáltatásokat. 

Megérkeztünk a földi édenkertbeMegérkeztünk a földi édenkertbe

Gyerekkoromban kalandregények után képzeltem ilyen idilli édenkertnek a Karib-szigeteket. Narasgandup nem nagyobb egy focipályánál, nincs rajta más semmi, csak egy halom kókuszpálma és pár a parton szaladgáló, csigák után kutató szalonka. A sziget egyik végében feltűnik néhány bungaló, ide jöttünk, ez lesz a szálláshelyünk. Nincsen áram, a város zajához szokott fülemnek szokatlan az a csend, amit csak a tenger zúgása tör meg olykor.

Láttatok már ennél szebb szigetet?Láttatok már ennél szebb szigetet?

Két guna család él Narasgandupon, akik azért építettek viskókat a szigetre, hogy a magunk féle, idillre és nyugalomra vágyó turistáknak legyen hol álomra hajtaniuk a fejüket. Endre Ausel, a fiatal guna srác által üzemeltetett, jobban kinéző bungalókban foglalt a csapatnak szállást. Annyi csupán a különbség a szomszédhoz képest, hogy ezek a bungalók nem akarnak összedőlni, van ajtajuk, és a matrac nincs a végtelenségig kifeküdve. A padló homok, a WC és a zuhanyzó a sziget közepén felállított kajiba. Mikor Endre elmondja, hogy ezért fejenként 80 dollárt kell fizetni, leesik az állam. Tény, a sziget hihetetlenül exkluzív, de hát ezért a pénzért szerintem nem így kéne kinéznie a szállásnak. Mikor azonban megtudom, hogy a szomszéd a tényleg szétszakadt tyúkólakat 50 dollárért adja ki, akkor tényleg levegő után kezdek kapkodni. Nagy kópék ezek a gunák. 

Ezekben a bungalókban 80 dollár egy éjszakaEzekben a bungalókban 80 dollár egy éjszaka

A Mirador csapat gyorsan szétszéled a parton, ki-ki napfürdőzik, ki-ki egy sörrel a kezében a pálmafák árnyékában húzza meg magát. Ha Costa Ricában lennénk, biztosan 10 dollárba kerülne egy üveg, de a Balboa a Guna Yalán is társadalmi kérdés, így szerencsére megússzuk egy dollárból.

Ha a szállás minősége hagy is maga után kívánnivalót, az étel nem. Az árban benne foglaltatik a napi háromszori étkezés, ami egészen kiváló. Ausel családja langusztákat nevel egy, az étkező alatt elkerített medencében, amolyan baromfiudvar módjára. Imádom a tengeri herkentyűket, így az sem zavar, hogy állandóan rizst szolgálnak fel hozzá köretként. 

Imádok mindent, ami a tengerből jönImádok mindent, ami a tengerből jön

Panamában mintegy 40 000 kuna él. Többségük a többé-kevésbé független autonómiát élvező Guna Yalán telepedett le a spanyol hódítók és más őslakos indiánok elől menekülve. Mivel a San Blas-szigetek nagy hajóval való megközelítése a korallzátonyok miatt szinte lehetetlen volt, ezért évszázadokon át elszigetelve ugyan, de biztonságban éltek. Mindez 1925-ig tartott. 

A független panamai kormány már évek óta asszimilálni szerette volna a gunákat, akik megelégelve az erőszakos megnyilvánulásokat, 1925 januárjában összehívták vezetőiket, és egy 26 napos tanácskozás során megállapodtak függetlenségük kikiáltásában. Egy február végi békés fesztivál során guna férfiak kenuba pattantak, és a lakott szigetek rendőrőrsein hatalmas pusztításba kezdtek. 27 panamai rendőrt öltek meg, a többieket pedig túszként tartották fogva. A forradalom két hétig sem tartott, ekkor a gunák békét kötöttek a panamai kormánnyal. Függetlenedniük végül nem sikerült, de az autonómiát megkapták.

Ma már béke van a gunák és a rendőrök között  Ma már béke van a gunák és a rendőrök között

A szomszédos szigeten, ahová másnap délután megyünk át a csapattal, egy szvasztikás zászlóra leszünk figyelmesek. Csónakosunk meséli el a történetet, miszerint 1925-ben egy német turista tartózkodott a San Blas-szigeteken, s jó barátságba került azzal Waga Ebinkilivel, aki a vezetők mellett részt vett a 26 napos függetlenségi tanácskozáson. Amikor döntés született az önálló guna állam kikiáltásáról, Waga Ebinkili előállt a német srác zászlótervével, ami egy szvasztika volt vörös és sárga alapon. A vezetőknek tetszett az ötlet, így megszavazták Guna Yala lobogójának a tervet. Állítólag ugyanez a srác volt az, aki felbújtotta a gunákat, hogy üssenek rajta a rendőrökön, de hogy mi volt a neve, a csónakosunk nem tudta megmondani. Hogy mi igaz a történetből, nem tudom, de az tény, hogy a gunák annak ellenére tisztelik a szvasztikát, hogy néhány éve új, nyilat és íjat ábrázoló zászlót készíttettek maguknak.

Guna Yala zászlójaGuna Yala zászlója

A sziget amúgy egészen elképesztő. Amilyen édenkert Narasgandup, olyan koszos és élhetetlen ez az atoll. Amint kiszállunk a csónakból, egy fickó lép mellénk, és közli, hogy be kell fizessük a 3 dolláros belépési díjat. Ezért a pénzért cserébe nem mást látunk, mint egy lepukkant indián gettót, ahonnan öt perc múlva menekülhetnékem támad.

Ez már elég messze van az édenkerttől   Ez már elég messze van az édenkerttől

A főtérként szolgáló kosárpályát lebetonozták, itt található a téglából épített iskola és valamilyen szállószerűség. Balra kanyarodunk, ahol az utca sárossá válik. A gyerekek a koszban fetrengenek, senki nem csinál semmit, csak lófrál az utcán vagy ücsörög a szegényes bungalójában. Nyoma nincs a fehér homoknak, annál több azonban a szemét. A pottyantós WC-k tenger fölé emelt tákolmányok, az egész tényleg olyan, mintha egy alföldi cigánytelepen átsöpört volna a tornádó. Amikor a kosárpálya túloldalára is átmennénk, ismét elénk lép egy fickó, hogy fizessünk 3 dollárt.

- De hát már fizettünk - szólunk neki oda.
- Az arra a szigetre vonatkozott, ez pedig egy másik sziget - jön a képtelen válasz.

Mint utóbb kiderül, valójában tényleg két külön szigetről van szó, csak a kosárpályával össze lett kötve a két család, s hát a 3 dollár az 3 dollár.

Ilyen egy hétköznapi guna faluIlyen egy hétköznapi guna falu

Endre 2012-ben egyik barátjával járt errefelé, akinek egy korábban szerzett lábsebe elfertőződött. Nem volt mást tenni, mint erre a szigetre hozni, ahol egy korábban Munkácson szolgáló kubai orvos vette őt kezelésbe. A guna kórház pont úgy nézett ki, mint bármelyik viskó a szigeten. A padló döngölt föld volt, amin az elfertőződött seb érzéstelenítés nélküli kivágása közben csirkék és malacok ürítkeztek. Áram sem volt, a doki fejlámpa fénye mellett hajtotta végre a műtétet. A szike mellett az egyetlen orvosi segédeszköz az orvos tárcája volt, amire a kaszabolás során Gergő barátunknak rá kellett harapnia.

Tényleg annyira rossz a Szent János Kórház?Tényleg annyira rossz a Szent János Kórház?

A gunák nem kedves emberek. A turista számukra egy két lábon járó dollárjel, ami nem újdonság a számunkra, de az üzlet miatt most már egymáson is csak keresni akarnak. A délután folyamán például a Mirador csapat szálláshelyéhez tartozó partszakaszon egy, a szomszédnál vendégeskedő fiatal pár telepszik le. Minket ugyan cseppet sem zavarnak, de a saját fülemmel hallom, ahogy a nekünk szállást adó család egyik tagja odaszól, hogy vagy fizessenek 5 dollárt fejenként, vagy szépen sétáljanak vissza a saját partszakaszukra. Auselék és a szomszéd között mostanra annyira megromlott a viszony, hogy a sziget belsejében felhúztak egy drótkerítést. Mégegyszer mondom, a sziget nem nagyobb egy focipályánál.

Guna parti őrségGuna parti őrség

Persze ezek a momentumok eltörpülnek azok mellett az élmények mellett, amiket egy ilyen sziget valójában tartogat az utazó számára. Órákon át képes vagyok nézni a parányi színes halakat a világoskék vízben, aztán a szellőben hajladozó pálmák között ücsörögve rumot kóstolgatni a csapat tagjaival. 

A gunák annak ellenére, hogy elszigetelten élnek, már nem sokat tudnak mesélni nekünk a kultúrájukról, ráadásul nem is túl beszédes népség. Szerencsére vannak írott formában megőrzött emlékeik, így könnyen szerezhető róluk információ.  

Narasgandupon el lehet tölteni néhány napotNarasgandupon el lehet tölteni néhány napot

Mivel Panamán belül teljes autonómiát élveznek, a közösségre vonatkozó törvényeket azok az öregek hozzák, akik nem csak politikai és világi ügyekkel foglalatoskodnak, hanem egyúttal vallási vezetők is. Ma többnyire a falu öreg bölcsei közül kerül ki a három sahila, vagyis fősámán, de néhány évtizede még az újszülöttek testén látható jeleknek tulajdonították a vezetői képességeket. Az volt a meggyőződésük, hogy a sámán már az anyja méhében hatalmas erővel rendelkezik, így képes őt megölni. Az ilyen kisfiúkat rendszerint a születésük pillanatában elvették a szüleiktől, és tőlük elzárva nevelték fel. 

Az öregek tanácsa a napjainkban is rendszeresen ülésezik, ennek helyszíne az ún. onmaket nega. A tanácstermet egyúttal Ibeorgun házának is hívják, aki hitük szerint az istenek közül azért szállt a Földre, hogy megtanítsa az embereknek, miként éljék földi életüket, és milyen szertartásokat végezzenek eközben. Az óceánt a Földanya magzatvizének tartják. 

Gyerekek fogják nekünk az ebédetGyerekek fogják nekünk az ebédet

A mola a nők tradícionális viselete. Olyannyira a kuna identitás jelképévé vált, hogy a közösség beolvasztásáért vívott harcok során a panamai állam többször betiltotta azt, szerencsére sikertelenül. A mola finoman megmunkált textília, amin kuna legendákból származó és a kultúra egyéb elemeiből merített formák láthatók, többnyire állatok vagy különböző geometriai alakzatok. 

Alul szoknyát, fejükön piros és sárga fejkendőt hordanak, végtagjaikat színes gyöngyökből álló, nagyon vastag láb- és karkötő diszíti, ami szerintük megvédi őket a rossz szellemektől. A gonoszok rendszerint állatok képében vagy természeti jelenségekben és képződményekben, például viharokban, sziklákban jelennek meg. Nem ritka az orr és a fülkarika sem, valamint népszerű az arc- és testfestés. 

Guna lány népviseletben (fotó: Csernoch János)Guna lány népviseletben (fotó: Csernoch János)

A gunák között nagyon sok az albínó, ami az antropológusok szerint nem csak annak köszönhető, hogy egymás között házasodnak, hanem annak is, hogy a spanyol hódítás idején a konkvisztádorok nem bántották őket, így könnyedén továbbörökíthették génjeiket. A gunák szerint az albínók feledata megvédeni a Holdat az ellen a sárkány ellen, aki újra és újra visszatér, hogy megegye azt. Ennek vagyunk tanúi holdfogyatkozáskor. Az ősi hiedelmek szerint ilyenkor csak az albínók hagyhatják el az otthonukat abból a célból, hogy nyílaikkal az égre lődözve elűzzék a sárkányt. De nem csak a "fehér indiánokhoz" fűződnek furcsa szokások.   

A közösségnek saját gyógyítói vannak. Ha egy nő észreveszi, hogy teherbe esett, rendszerint hozzá fordul. A gyógyító ellátja őt táplálkozási tanácsokkal és felügyeli a gyermek fejlődését, aminek a zökkenőmentes lefolyásáért az apa is legalább annyira felelős, mint az anya. Neki kell ugyanis beszereznie a gyógyteák készítéséhez alkalmas gyógyfűveket, továbbá a terhesség alatt nem szabad ragacsos, tüskés dologhoz - például szúrós halhoz - érnie, mert ez szerencsétlenséget hozhat a terhes anyára, és komplikációt okozhat a gyerek születésénél.

A nagy napon a szülő nőt egy különálló házba zárják, ahol csak ő és a bába van jelen, a gyógyító pedig kívülről hallgatja a fejleményeket. Gond esetén a Mu-igala, vagyis a Mu útja énekkel fordul a megfelelő szellemekhez segítségért. A szülőházból pár nap múlva hazaérkező anya azután a többi gyerekének azt mondja, hogy az újszülöttet egy delfin hozta neki, mialatt a tengerparton sétált, mert a szexuális felvilágosításra csak pubertáskorban kerül sor.

A gunáknál nem a gólya, hanem a delfin hozza a gyereket (fotó: Csernoch János)     A gunáknál nem a gólya, hanem a delfin hozza a gyereket (fotó: Csernoch János)

A guna gyerekek ma nagyon hasonlóan nőnek fel más közép-amerikai társaikhoz, de egyes, csak a gunákra jellemző ceremóniáknak alávetik őket. Az első ilyenre 2-3 hónapos korban kerül sor, ez az orrcimpa átszúrása a lánygyerekeknél. A ceremóniát Ico Innának, vagyis Tűfesztiválnak nevezik - innentől egész életükben arany orrkarikát kell viseljenek. Sajnos ez a hagyomány kihalóban van, a mostani kislányok egyre ritkábban hordanak ilyesmit. 

Nincs az a közösség, aki ne tulajdonítana különleges jelentőséget a lányok biológiai érésének, azaz a termékenység első jeleként bekövetkező menstruációnak. Itt sincs ez másként. A legtöbb indián közösségben a felnőtté válás jele a gyönyörű, hosszú fekete haj első rövidre nyírása, ami itt sem marad el, ráadásul a gunáknál az ún. "virágzást" négy napig tartó locsolkodással is szokás ünnepelni. Ennek hallatán nekem is rögtön a húsvét hétfő ugrott be, de a gunáknál nyoma sincs pirosra mázolt főtt tojásnak, és a hideg vizes fürdő is kicsit drasztikusabban zajlik. 

Guna asszony posztót árul (fotó: Csernoch János)Guna asszony posztót árul (fotó: Csernoch János)

A falu férfijai a lányos háznál kis sátrat építenek pálmalevelekből. Ez lesz a felnőtté serdült lány új otthona a következő négy napban, ahol hiányos öltözékben kell ücsörögjön azért, hogy naponta több alkalommal hideg vízzel nyakon önthessék. A négy nap alatt két férfi a faluból jagua gyümölcsöt gyűjt a lány számára, majd fuvolaszó kíséretében elviszik azt a lánynak. A jaguából kinyert fekete festékkel befestik a bőrét, jelezve a közösség számára, hogy a gyerek elérte a felnőttkort és anyává válhat. A testfestés állítólag megvédi őt a rossz szellemektől. 

Az a lány, aki már túlesett a nővé válási szertartáson, táncolhat az Inna Mud-diguit ceremónián is, amit a szüretek után rendeznek. Ez a fesztivál tulajdonképpen egyfajta hálaadás egy Paba Tummat nevű guna istennek. 

Lévén a guna közösségekben a legfontosabb szerep a nőknek jut, a lányok teljes értékű felnőtté válását nem győzik elégszer megünnepelni. Az Inna-sud ceremónia célja is ugyanez, de egy kicsit a lányok számára is élvezhetőbb a Tűfesztivál és a "virágzás" után. Néhány napos dínom-dánomot jelent, amikor is a lányos család apja meghívja a falu egész közösségét egy nagy kajálásra. A fesztivál ideje a lány 8 és 12 éves kora között bármikor lehet, azt leginkább a család anyagi háttere határozza meg, hiszen egy többszáz fős falut megvendégelni nyilván nem kis költséggel jár. 

A gunák az ételt a tengerből nyerik (fotó: Csernoch János)     A gunák az ételt a tengerből nyerik (fotó: Csernoch János)

A gunák tudnak bulizni, és a vicces szokásokat az élet nagy fordulópontjaira jól kitalálták maguknak. Vannak dolgok, amikkel egyet is tudok érteni velük, ilyen például a próbaházasság. A férjnek szánt srácot négy férfi a menyasszony házához cipeli, ahol beleteszik egy függőágyba, majd rárakják jövendőbelijét. A függőágy alá égő farönköket helyeznek, ami segíti a férfi és a nő összeolvadását. A megpróbáltatások után négy napon át az anyós felügyelete alatt alszanak együtt. Az ötödik napon a vőlegény az apósjelölttel elmegy fát vágni, s mire visszaérnek, a menyasszonynak egy nagy vödör chichát kell készítenie. Ha azt mind megissza, az azt jelenti, hogy mindent rendben talált és komolyan feleségül akarja venni a lányt, ha viszont hagy belőle, akkor elégedetlen a menyasszonnyal és átadja a helyét egy másik fiúnak.  

A halottaikat a gunák épp úgy függőágyban temetik a föld alá, mint ahogy azt az arhuacóknál láttuk. Ami a mai napig elterjedt szokás, hogy nem csak a halott személyes dolgait helyezik a sír tetejére, de a legutóbb meghalt személy számára is küldenek valamit. A lélek a halál után továbbfolytatja útját, és a földi élete során elkövetett bűneiért eközben elnyeri méltó bűntetését. A bűntetés mértéke arányos a bűnökkel, a lusta asszonyoknak például hangyáktól hemzsegő kapun kell átmenniük a másvilágra. 

A gunák a sírra az elhunytra jellemző tárgyakat helyeznek     A gunák a sírra az elhunytra jellemző tárgyakat helyeznek

Alkoholizálni minden fesztiválon kötelező. Egy guna közmondás szerint, aki nem kap alkoholmérgezést a chichától a fesztiválokon, annak esélye sincs, hogy bejusson az istenek országába. Mi pedig hiszünk nekik, s mivel chichát nem főztek nekünk, a kis bódéban vásárolt rummal kell megmutatnunk, hogy méltók vagyunk a menyországba való belépésre. Ha a túlvilágig nem is sikerül magunkat leinni, abban azért segít a rum, hogy az éjszakát valahogy átvészeljük a szakadt bungalókban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Ahol a Porsche népautó

Nem Dubajról, Hong Kongról vagy Szingapúrról lesz szó, hanem Latin-Amerika leggyorsabban fejlődő metropoliszáról, Panamavárosról. Húsz évvel ezelőtt Panama fővárosa nem volt több egy piszkos kikötőnél, mára azonban nem csak a kontinens, de a világ egyik vezető gazdasági központjává nőtte ki magát. Panamaváros exkluzív hely lett, ahol az utcaseprő jobban keres, mint Magyarországon egy tanár, és az utakon úgy futkároznak a Porschék, mint odahaza a Suzukik.

Gépünk Albrook repterén landol, nem messze a Panama-csatornától. Eri Caledonia városrészben foglalt szállást, mert az óvárosban és az üzleti negyedben 100 dollár alatt nem talált szobát. Caledonia nem a legszebb környéke Panamavárosnak, de az utóbbi években sokat tettek azért, hogy megtisztítsák a városrészt a bandáktól, akik így teljesen visszaszorultak San Miguelbe.

A taxi átvisz a nyomortelepen, csak pislogunk, hogy ilyen része is van Panamavárosnak. Szakadt házak szegélyezik az utcákat, zűrös alakok és utcagyerekek lófrálnak a járdán felhalmozott szeméthegyek között. Panamavárost mindenki másképpen képzeli el, de ilyennek valószínűleg senki. Öröm az ürömben, hogy San Miguel alig néhány utca széles, így pár perc alatt kiérünk a dzsindzsából.

San Miguelben sok ilyen házat látni San Miguelben sok ilyen házat látni

Szállásunk egy jellegtelen hotel nagy, tágas szobákkal és légkondival. Ez utóbbi elengedhetetlen Panamavárosban, mivel napközben konstans 35 fok és 100 %-os páratartalom van. A szobáért 45 dollárt kell fizetni, ami a színvonalhoz képest elég sok, de azt már Bocason is megtapasztaltuk, hogy Panama rég nem az a filléres ország, mint volt korábban.

Az ország 1999-ben kapta vissza a Panama-csatorna kezelési jogát az Egyesült Államoktól, azóta példa nélküli a gazdasági fejlődés. 2007-ig évi 10-12 %-kal bővült a GDP, aminek a 2008-as világválság parancsolt megálljt. Ekkor sem állt le a növekedés, de a következő két évben csak 4-5 %-kal bővült a gazdaság, azóta beállt egy kellemesnek mondható 8-10 %-ra.

Panamaváros az 1960-as évek elején és 2015-benPanamaváros az 1960-as évek elején és 2015-ben

Panamaváros a 21. századig egy lesajnált kikötő volt, ami úgy ugrált, ahogy az amerikaiak fütyültek. Az Egyesült Államok 100 éven át semmi mást nem csinált, mint kilapátolta a nyereséget az országból, fejleszteni csak a csatorna mentén fejlesztett. 1960-ban még alig 250 000-en laktak az ország fővárosában, ez a szám ma az agglomerációval együtt 1,5 millió.

Még a vak koldus is jól néz kiMég a vak koldus is jól néz ki

Mára Panamaváros nem csak a csatornának köszönhetően néz ki úgy, ahogy, hanem annak a több százezer cégnek is, amik adóoptimalizálás céljából ide helyezték ki a központjukat. Mivel évente több ezer új cég jegyezteti be magát a városba, az építőipar virágzik. 15 év alatt mintegy 200 felhőkarcolót húztak fel, az idei évben 21 új toronyházat fognak átadni.

Évente 20 felhőkarcoló épül a Föld legdinamikusabban fejlődő városábanÉvente 20 felhőkarcoló épül a Föld legdinamikusabban fejlődő városában

Egy szó, mint száz, Panamavárosba dől a pénz. Bárhányszor visszatérek, új várostérképet kell vegyek, mert új utak, új parkok nőnek ki a semmiből. 2012 óta például épült egy metró, és az óceánba építettek egy belvárost elkerülő utat. Az óceánba!

Éjszakai látkép a felhőkarcolók előtt futó, oceánba épített autópályávalÉjszakai látkép a felhőkarcolók előtt futó, oceánba épített autópályával

Az óvárost az állam három éve újította fel. Az utcák és járdák díszburkolatot kaptak, a vezetékeket pedig levitték a föld alá, így végre Casco Viejo is fotózhatóvá vált. A félsziget csücskében áll a Plaza Francia, annak közepén pedig egy oszlop, kakassal a tetején. Annak a 22 000 embernek állít emléket, akik a csatorna építésének első fázisában haltak meg. 

A 22 000 munkás emlékére állított oszlop     A 22 000 munkás emlékére állított oszlop

Innen nem messze áll a San José templom, amiben az ország legszebb oltára látható. Úgy esett, hogy 1671-ben Henry Morgan kalóz kirabolta, majd felgyújtotta Panama Viejót. Az egyik templomban egy hatalmas arany oltár állt, amit a pap feketére festetett, majd azt mondta a kalóznak, hogy a keresett oltárt már korábban szétlopták más kalózok, amit itt lát, az egy fából készült másolat. Henry Morgan erre azt felelte: "Nem tudom atyám, de van egy olyan érzésem, hogy maga nagyobb gazfickó, mint én vagyok". Az oltárt sikerült megóvni a gyújtogatás elől, így mikor Henry Morgan és bandája távoztak, átvitték azt Casco Viejóba, az új alapítású Panamavárosba.

Casco Viejo nagyon kellemes helyCasco Viejo nagyon kellemes hely

Casco Viejót sokan Havannához hasonlítják, mert a koloniális paloták mellett megmaradt a régi patinája. Az Avenida Central felé még állnak azok a lepukkant, karibi hangulatú faépületek, amiket fekete családok laknak be. Néhány éve még életveszélyes lett volna közöttük bolyongani, mostanra azonban az ott élők is felfedezték a hely hangulatát, és újabban kifőzdéket, romkocsmákat nyitnak a házak aljában.

Az óvárost néhány éve szépen rendbehozták   Az óvárost néhány éve szépen rendbehozták

Az Avenida Central környéke teljesen más világ. Itt cserél gazdát a sok kínai vacak, amik így vagy úgy, leesnek a csatornán áthaladó hajókról. Bár Panamaváros ma már nem olcsó hely, pólót és papucsot még mindig lehet két dollárért kapni. A legolcsóbb evők is itt sorakoznak. Emlékszem, 2010-ben Gábor barátommal beültünk egy helyre rántott májat enni salátával és lángossal, egy-egy dobozos kólával. A 3 dollár 30 centes áron meglepődtünk, pláne mikor kiderült, hogy a kettőnkké együtt annyi. Ma már 4 dollár alatt itt sem eszel, de még mindig ez a főváros legolcsóbb része.

Az Avenida Central az ócska, de olcsó dolgokról szól   Az Avenida Central az ócska, de olcsó dolgokról szól

A parton, ahol Caledonia összefut a felhőkarcolókkal, a halpiac található. Ahogy sok minden más, úgy ez a rész is teljesen megújult. A korábban szakadt és olcsó piac ma a középosztály hétvégi gasztrokalandjává vált. Egy sült halat nem átalkodnak 10 dollárért adni, a rákkoktélokról és cevichékről már nem is beszélve. Az egyedüli, aminek az árától nem dobunk hátast, az a sör, ami olyan Panamában, mint a benzin Venezuelában: tilos az árát emelni. Egy dobozos Balboa még mindig 50 centbe kerül, aminél olcsóbban csak Venezuelában ittunk.

A Torre Revolución Panamaváros leghíresebb felhőkarcolója     A Torre Revolución Panamaváros leghíresebb felhőkarcolója

A Costanera, vagyis a Csendes-óceán partján végigfutó sétány egy igazi sznob hely. Naplemente után, mikor egy kicsit enyhül a kánikula, több száz kocogó, görkoris és biciklis lepi el a parkot. Olyan, mintha a Baywatchot néznénk, csak itt kevesebb a szilikon. A séta a tömeg ellenére is megéri, mert a felhőkarcolók ilyenkor a legszebbek.

Éjszaka a legszebb PanamavárosÉjszaka a legszebb Panamaváros

Ami feltűnő, hogy este 10 után, mintha egyszerre oltanák le a villanyokat. A választ később tudjuk meg egy helyi barátunktól, Arieltől:

- A felhőkarcolók többsége szinte teljesen üres. Azért épülnek, hogy az off-shore cégeknek legyen hova bejelenteni magukat, fizikailag azonban a lakások üresek. Azt hiszem, van valami olyan szabály, hogy este 10-ig égetni kell a villanyokat, hogy a város jól nézzen ki, de ha éjfél után visszatérsz a Costanerára, olyan, mintha szellemvárosban lennél.

És tényleg. Az rendben van, hogy hétköznap éjfélkor elsötétül egy város, de hogy hétvégén is kihaljon, az több mint gyanús. Az egyedüli városrész, ahol a felhőkarcolók nem sötétülnek el teljesen, az Punta Paitilla. Itt épültek a legmagasabb és legexkluzívabb tornyok, köztük a város egyik jelképének számító Trump Ocean Club, ami sokban, főként formáját nézve, hasonlít a dubaji Burj al-Arabra. 

Punta Paitilla Panamaváros legexkluzívabb negyedePunta Paitilla Panamaváros legexkluzívabb negyede

Punta Paitilla nem nagy, de annál elitebb. Minden toronyháznak több szintes parkolóháza van, a díszes bejáratoknál pedig egyenruhás őrök sorakoznak. Olyan kocsik furikáznak itt, amiket Európában csak szalonokban lát az ember. Az, hogy minden második autó Porsche Cayenne, már fel sem tűnik a Ferrarik és Limuzinok között. 

Átlagos hétköznap egy benzinkútonÁtlagos hétköznap egy benzinkúton

Hat évvel ezelőtt jártunk Erivel először Panamavárosban, azóta sok minden változott. Már akkor látszott, hogy az ország egy hatalmas gazdasági bumm közepén tart, de azóta egy pillanatra nem lassult a fejlődés. Panamaváros azonban kirí az országból, más szabályok vonatkoznak rá, mint Panama többi városára. Mivel itt minden jóval drágább, a béreket is kénytelenek a körülményekhez igazítani. Amíg az országos minimálbér 488 US$ (kb. 135 000 Ft, vagyis duplája a magyarnak), addig Panamavárosban egy alkalmazottnak kötelező minimum 624 US$-t, vagyis kb. 175 000 forintot fizetni. Igen, ennyit keres egy mezei utcaseprő a fővárosban. Persze ennyiből nehéz itt megélni, mégis az az érzésünk, hogy San Miguel és környékét leszámítva Panamavárosban mindenkire szép jövő vár.

Rá is szép jövő vár   Rá is szép jövő vár

Punta Paitilla mögött a Campo Alegre városrészben található a Calle Uruguaya, Panamaváros bulinegyede. Nem olyan, mint Bogotában a Zona Rosa, mivel ide nem a városi fiatalok, hanem a sznob 30-asok járnak. Soha nem láttam még olyat, hogy egy utcában elguruljon egymás után egy Ferrari, egy Lamborghini és egy McLaren, mostanáig. Nem tudom milyen Dubaj, de feltételezem, valami ilyesmi lehet. 

Beugrunk pár klubba hörpinteni valamit, de errefelé egy feles annyiba kerül, mint máshol egy egész üveg. Tudomásul kell venni, Panamaváros már nem a hátizsákosok paradicsoma. Minden a csillogásról szól, az elmúlt években a duplájára mentek fel az árak, cserébe azonban rá lehet csodálkozni korunk legjobb építészeti remekeire. Holnap irány a San Blas-szigetek, aztán jövünk vissza.

Még több fotóért és sztoriért látogas el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Átkeltünk Panamába, de nem volt könnyű, mert a határon rendesen lehúzzák a turistákat. Bocas del Torón pihentük ki a hercehurcát, kismillió másik turistával közösen.

Cahuitától mindössze 40 percre van a panamai határ. Azért megyünk oda, mert kora délután szeretnénk megérkezni Bocas del Toróra, Panama egyik legegzotikusabb partszakaszára.

Amint lepattanunk a buszról Sixaolánál, rossz arcú srácok vesznek minket körbe. Azt kérik, adjuk nekik az útlevelünket 8 dollár kíséretében, és elintézik helyettünk a papírmunkát a határon. Soha nem értettem, hogyan tud megélni az ilyenfajta csőcselék, de egész biztos van rájuk igény, különben nem lennének itt. 

Alig bírjuk levakarni őket magunkról. A nagy vircsaftból leszűrjük, hogy a 8 dollár nem az ő tarifájuk, hanem szimpla határátlépési díj. Korábban nem kértek a Costa Rica-Panama határon pénzt az átkelésért, ez azonban 2015-től megváltozott. A ticók 2, a panamaiak 5 dollárt húznak le rólunk, a kezelési díj pedig további 1 dollár. Utálatos dolog az ilyen, pláne két olyan ország határán, amik a jóléttől nem tudnak magukkal mit kezdeni.

Iszonyú papírmunka, mire a Mirador csapat minden tagja után egyesével kifizetem a sarcot. Ezután következik a pecsételés, ami újabb fél órás procedúra. Utoljára az argentin-chilei határon volt ekkora balfaszkodás, mintha a bürokrácia kizárólag a fejlett országok privilégiuma lenne.

Így kell kinéznie egy határátkelőnek?   Így kell kinéznie egy határátkelőnek?

Másfél óra tökölés után végre átkelünk a határon, ami egy rommá szakadt híd. Hihetetlen, hogy Costa Ricában mindenre van pénz, csak az infrastruktúra fejlesztésére nincsen. Mintha megvárnák, hogy leszakadjon, hogy a bontással ne kelljen bíbelődni.

A panamai oldal sem jobb. Ott azzal fogadnak, hogy mindenki mutassa be a kilépő repülőjegyét, ami nekem természetesen nincsen. A csapat tagjainak azonban van, így előre küldöm őket, hátha a végén tőlem már elfelejtik elkérni. Szerencsém van, nem ismétlődik meg az Isla San Andrés-i történet.

A határról kisbuszok indulnak Almirantéba, az innen egy órányira fekvő kikötővárosba. Az út meseszép erdőkön át tekereg, mintha Panama ezen részén senki nem lakna. És tényleg nem. Az országnak összesen 3,5 millió lakója van, de ebből állítólag majd 1 millió az utóbbi két évtizedben ide költöző amerikai nyugdíjas, akik a Boquete környéki lakóparkokban lelhetők fel. Érdekes módon a karibi oldalon alig lakik valaki, ami annak fényében érthető, hogy a partszakasz jó része nem érhető el közúton.

Almirante nem szép városAlmirante nem szép város

Almirante egy igazi koszfészek. Mindenki abból próbál megélni, hogy a gringókat átfuvarozza Bocas del Toróra, de szerencsére mostanra szervezett keretek között zajlik az egész, így nem szednek szét minket mindenféle csónakosok.

Fél órán át szeljük a habokat, mire feltűnik Bocas del Toro, Panama bulivárosa. Hála a határon való tökölésnek, délután 4 óra magasságában esünk be a szállásunkra, ami szerencsére távol esik Bocas irtó zajos központjától.

A Bocas melletti Isla Carenero szigete     A Bocas melletti Isla Carenero szigete

Az elmúlt napok utazásai és a bulijai lefárasztották a társaságot, ezért hiába töltjük az éjszakát Panama legturistásabb városában, a többség inkább az alvást választja.

Bocas önmagában nem nagy szám. Ami miatt külföldiek százezrei látogatnak el ide minden évben, azok a környező szigetek tengerpartjai. Ezek közül a leghíresebb a Bastimentos-sziget északi felén fekvő Red Frog Beach, ami egy apró, ciripelő hangot hallató vörös békáról kapta a nevét. A békák nem a strandon élnek, hanem a sziget erdeiben, de mivel azokon át vezet az út a sárga homokos partra, a név végülis találó.

Red Frog Beach

Red Frog Beach

Red Frog BeachRed Frog Beach

100 dollárért repíti át a csapatot a csónak úgy, hogy a kapitány meg is várja, amíg beleununk a strandolásba. Végülis nem rossz bér. Úgy keres 28 000 forintot naponta a fickó, hogy semmi más dolga nincsen, csak egész nap a strandon ülni. Merthogy a Red Frog Beachen tényleg csak ezt teheti az ember, hiszen egyetlen pici öblöt leszámítva nem lehet a tengerben úszni az erős áramlatok miatt. Szerencsénkre van egy bár a parton, ahol sikerül kiinnunk a sörkészletet, így gyorsan eltelik a nap.

Nekem kell a sör ahhoz, hogy túléljem a strandolástNekem kell a sör ahhoz, hogy túléljem a strandolást

Maga a város naplemente után kezd éledezni. A rákvörösre égett gringók ellepik az éttermeket, majd miután jól belaktak, mindenki beül a hangulatos bárok egyikébe egy sörre. A kaja ma már nem sokkal olcsóbb, mint Costa Ricában, pedig három éve Panama még az olcsó latin-amerikai országok közé tartozott. 3000 forint alatt már itt sincsen pizza, de a sör továbbra is csak fél dollár a boltban, ami nagy könnyebbség Costa Rica után.

Indulás Panamavárosba!Indulás Panamavárosba!

Bocasból Panamavárosba repülünk. A reptér alig öt percre van a szállónktól, így az éjszaka leple alatt kisétálunk a váróterembe. Hiába van reggel 7-re kiírva a gép, a ködös reggel miatt 11 előtt nem tudunk elindulni. Dél magasságában landolunk a kontinens legmodernebb, valamint a Föld leggyorsabban fejlődő városában, Panamavárosban...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Costa Rica az élővilágról szól. Ha az ember járt már Monteverdében és Tortugueróban, akkor nehezen hiszi el, hogy van náluk jobb hely az országban állatokat nézni. Pedig van. Egy apró karibi falu, Cahuita az.

Csónakkal érkeztünk, csónakkal is hagyjuk el Tortuguerót. Három órán át szeljük a habokat egy Karib-tengerrel párhuzamos csatornán Puerto Limón ipari kikötőjébe, Moínba. Hiába van tele a csónak turistákkal, a kapitány sehol nem hajlandó megállni, csak egy semmi közepén álló boltnál, ahol kismillióba kerül minden. Néhány madarat azért sikerül lencsevégre kapnunk, köztük gémeket, sirályokat és kormoránokat. 

Csónakkal utazunk MoínbaCsónakkal utazunk Moínba

A csatorna végén feltűnik egy hatalmas tanker, amibe éppen banánnal teli Chiquita konténereket pakolnak be. Costa Rica elmúlt 150 éve összefonódott a banánnal. 1871 -ben egy Henry Meiggs nevű amerikai üzletember azzal kereste meg a Costa Rica-i kormányt, hogy vasúti összeköttetést teremt San José és a Karib-tenger között unokaöccse, ifj. Cooper Keith vezetésével. 1884-ben, az építkezés végső stádiumában Keith kifogyott a pénzből, s mivel a Costa Rica-i kormánynak nem volt elegendő tőkéje a munkálatok befejezésére, ezért az amerikai üzletember bankoktól vett fel kölcsönt 1,2 millió font értékben.

Egy csodaszép kék gém Egy csodaszép kék gém

Costa Rica, hogy támogatásáról biztosítsa Keithet, 3200 km² földet, az ország területének 6 %-át adományozta az üzletembernek, amin 99 éven át adómentesen gazdálkodhatott. Mivel a banán ára a 19. század végén megugrott, Keith ültetvényeket hozott létre, a vasúton pedig ingyen szállította a gyümölcsöt Puerto Limónba. Az üzlet annyira felfutott, hogy pár éven belül Kolumbiában is terjeszkedni kezdett, majd 1899-ben egy rossz tőzsdei tranzakción bukott 1,5 millió dollárt. Nem tudta fizetni a hiteleket, ezért egyesült a Boston Fruit Company-vel, ami Jamaikában ültetvényezett. Így alakult meg a United Fruit Company, mely a következő 80 évben meghatározta egész Közép-Amerika gazdaságát. 

Ő itt valami kormoránféle     Ő itt valami kormoránféle

A cégből 1930-ra 215 millió dolláros megavállalat lett több százezer alkalmazottal, és olyan politikai befolyással, amivel vállalat a Földön sem előtte, sem utána soha nem rendelkezett. 1968-ban nevet változtattak United Brands Company-re, de az 1974-es hondurasi hurrikán csődközelbe juttatta a céget. Végül 1984-ben, a 99 éves adómentes földhasználat lejáratakor korrupciós ügyekbe keveredett a cégvezetés, és felfüggesztették a működésüket. Egy Carl Linder nevű milliomos üzletember kivásárolta a United Brands-et, és Chiquita néven folytatta az exportot egészen mostanáig, már adófizetés terhe mellett. 

Csónakunk eltörpül a hatalmas tanker mellett. A környék szörnyen ramaty, de szerencsére a kapitány szervezett nekünk egy kisbuszt Cahuitáig. Tíz dollárba kerül a fuvar fejenként, de inkább ez, minthogy helyi buszokra kelljen vadásznunk a kikötőben. 

Sirályok libasorbanSirályok libasorban

Puerto Limónon csak ketresztülautózunk, majd egy óra múlva befutunk Cahuitába. A karibi kisváros semmit nem változott az elmúlt években, azt leszámítva, hogy a főutcát sikerült leaszfaltozniuk. A falunak 30 éve még alig 200 lakója volt, a turizmus felfutásával azonban boldog-boldogtalan nyitott itt hotelt, éttermet vagy kocsmát.

A szállónk fehér tulaja ugyan tico, de ránézésre nem idevaló, Cahuitát ugyanis jellemzően feketék lakják. Ők azoknak a Jamaikáról áthurcolt, felszabadított rabszolgáknak a leszármazottai, akiket a vasút építése és a banánültetvények miatt telepített le itt a United Fruit Company a 20. század elején. Az 1980-as évekig kizárólag halászatból és a banánból tartották fenn magukat, ma azonban mindenki a turistákból próbál megélni. Nem, a feketék többsége nem étterem vagy szálloda tulajdonos, sokkal inkább díler. Este az utcán a legtöbb helyi fiatal füvet vagy kokót szív, valamint árul a temérdek gringónak.

Ezért a partért jön mindenkiEzért a partért jön mindenki

Ahogy egyébként Costa Ricában mindenhol, az árak itt is a csillagokban járnak. Az esti mulatságot így boltban vásárolt rummal indítjuk, majd bevetjük magunkat az éjszakába, ahol a turista tulajdonképpen két bár között választhat, a Coco's és a Riki Bar között. A két hely között semmi különbség nincs, még a teraszukról is ugyanúgy látni azt a lajhárt, ami minden éjjel pontban 11-kor végigmászik az utca felett átívelő elektromos vezetéken. Lajhárt eddig nem láttunk, így nagy az öröm, még ha nem is túl autentikus környezetben sikerül lencsevégre kapnunk.

Másnap kicsit megfáradva indulunk útnak. Cahuita ugyanis nem csak a buliról szól, hanem a mesés tengerpartról és az azt körülölelő nemzeti parkról is. Sokszor jártam már a parkban, de ennyi állatot, mint most, soha nem láttam.

Egy gyík az ösvény elején Egy gyík az ösvény elején

A Cahuita Nemzeti Parknak nagy előnye, hogy a többi ilyen "létesítménnyel" szemben ingyenes, illetve adomány alapon lehet belépni. Bedobunk a perselybe pár dollárt, majd nekiindulunk a parttal párhuzamosan futó ösvénynek. Az enyhe másnaposság ellenére korán indulunk, így elkerüljük a tömeget. A legtöbb turista túlárazott helyi guide-ot fogad, hogy láthasson állatokat, de jártam már itt annyiszor, hogy bízzak abban, magam is megpillantok egy kígyót vagy majmot.

Nem messze a bejárattól látunk pár bőgőmajmot és gyíkot, de utána jó húsz percen át kell menjünk, mire az egyik fán feltűnik egy lajhár. A hátát látjuk csupán, így továbbmegyünk, mígnem jó egy órás séta után megérkezünk a félsziget csücskéhez. Itt szoktak tanyázni a csuklyásmajmok, amik gyakran betámadják a turistákat, hogy a zsákjukból kilopjanak mindent, ami ehető. Ezúttal sehol egy példány, így kezdek aggódni. Lehet, rosszul tettem, hogy nem fogadtam fel egy helyi guide-ot?

Ráleltünk a csuklyásmajmokraRáleltünk a csuklyásmajmokra

Aztán újabb tíz perc séta után végre feltűnnek a jófejek. Pont ugyanúgy néznek ki, mint amiket Monteverdében láttunk, ezek azonban sokkal közvetlenebbek és agresszívebbek. Az egyik srácnál chipses zacskó van, amire úgy robbannak rá, mintha semmi más ennivaló nem lenne az erdőben. Negyed óra után egymásra ununk, úgyhogy továbbállunk. 

A félsziget túloldalán van a legelhagyatottabb, de egyben legszebb partszakasz, ahol strandolunk vagy másfél órát, majd visszaindulunk ugyanazon az ösvényen, amin jöttünk. 

Ki ne szeretne itt csobbanni egyet?    Ki ne szeretne itt csobbanni egyet?

Szembe hatalmas tömeg érkezik, többségük helyi vezetővel. Az egyik csajtól tudjuk meg, hogy kicsit odébb egy vipera heverészik az egyik ágon. Azonnal kiszúrjuk, hiszen pont az ösvény mellett piheg a kis mérges. Egy sárga lándzsakígyó az, ami tele van, mint a duda, mozdulni sem bír. A sárga lándzsakígyók visszahúzódó, rejtőzködő fajták, az, hogy egyik példányuk egy zsúfolt nemzeti parkban pont az ösvény mellett vadásszon le egy pockot, szinte lehetetlen. Sanszos, hogy a helyi vezetők pakolták őt ide reggel, hogy mutogathassák a turistáknak. 

A sárga lándzsakígyókat valószínűleg a helyi vezetők rakják ki     A sárga lándzsakígyókat valószínűleg a helyi vezetők rakják ki

Visszafelé ismét belefutunk a lajhárba, ezúttal már szemből is megmutatja magát. A lajhárok kétfélék lehetnek, két- és háromujjúak. A háromujjúnak, amit itt is látunk, mosolygós az arca és csíkos a háta, míg a kétujjúnak turcsi orra és malacképe van. Remélem, Panamában látunk majd belőle is egyet.

Közel a kijárathoz látunk egy újabb kígyót (nyilván a lustább turisták miatt rakták ide) és pár bőgőmajmot, no meg kismillió amerikai turistát.  

Ő itt a háromujjú lajhár (fotó: Michailovits Lehel)     Ő itt a háromujjú lajhár (fotó: Michailovits Lehel)

Cahuita a kedvenc helyem Costa Ricában. A városka sokkal kellemesebb, mint a szomszédos Puerto Viejo, a park pedig az egyik legjobb "szafari" Közép-Amerikában. Már most bánom, hogy holnap továbbállunk innen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A 2009-es Rio San Juanon tett utazásunk óta több alkalommal is visszatértünk a folyóra, mert azt a természeti csodát, amit ez a vidék tartogat, minden velünk utazónak meg kell mutassuk. Így volt ez idén is, s ráadásul olyan dolgot láttunk, amit korábban csak dokumentumfilmeken. Tortuguero pedig hozta a kötelezőt, a temérdek élőlényt. Fantasztikus háron nap van mögöttünk.

Señor Pollo, korábbi csónakosunk vállalkozása egész szépen felfutott az elmúlt időszakban. Ez az első év, hogy nem kell Puerto Viejo de Sarapiqui utcáin kóvályognom ahhoz, hogy ráleljek kedvenc csónakosomra, ugyanis az öccsével a kikötőben létrehozott egy apró túraszervező irodát. Még a csapat érkezése előtt kialkudtam a 650 dolláros, kb. 180 000 forintos menetdíjat az öt órás útért (hahó, ez Costa Rica!), így a csónak már bőven készen áll az útra, mikor megérkezünk a kikötőbe.

Hogy ne éhesen vágjunk neki az útnak, az egyik étteremben magunkba tolunk egy aránylag megfizethető árú rákos spagettit, majd elfoglaljuk az előre letisztított műanyag székeket. Pollónak újabban annyira jól megy a turisták furikázása, hogy már nem ő, hanem egy felbérelt csónakos tart velünk Tortugueróba.

Beszállás a csónakbaBeszállás a csónakba

Az első negyed órában a Sarapiquí-folyón csorgunk lefelé, közben a partmenti fákon bőgőmajmokat fotózunk. Nem tudom miként csinálják, hogy minden fán lóg egy majom, mikor Puerto Viejo környékén egy talpalatnyi erdő sem maradt.

Bőgőmajmokat fotóztunk menet közbenBőgőmajmokat fotóztunk menet közben

A Sarapiquí-folyó pár kilométerrel lejjebb beleömlik a Rio Sucióba, vagyis a Piszkos-folyóba. A név nagyon találó, ugyanis amíg a Sarapiquí kristálytiszta, addig a Sucio szürke és mocskos. A kosz persze csak hordalék, főként uszadékfa, ami remek rejtekhely a kajmánoknak. Több hatalmas példányt is sikerül lencsevégre kapnunk, de alig egy óra csónakázás után olyanra leszünk figyelmesek, amire korábban még egyikünk sem. Egy szarvas vágódik a vízbe, hogy átússzon a folyón, de pont mielőtt partot érne, egy jó öt méteres példány lecsap rá. 

Rasnya egy példányRasnya egy példány

Csónakosunk üldözőbe veszi a kajmánt, de az folyton alábukik a tetemmel. Fél órán át kergetjük, hátha sikerül jobb képet készítenünk a ragadozóról prédával a szájában, de végül feladjuk; nem csak a szarvast, minket is legyőzött a kroki.

Szarvaspöri volt ebédreSzarvaspöri volt ebédre

A Rio San Juanhoz érve megváltozik a táj. Amíg a Costa Rica-i oldalon ranch ért ranchet, Nicaraguában végtelen esőerdő teríti be a tájat. Kikötünk a Sarapiqui katonai bázison, ahol leellenőrzik az útleveleinket, majd egy kedves ismerős, William lép a fedélzetre. Azt kéri, vigyük el a Deltába, oda, ahol 2009-ben Erivel másfél napon át csöveztünk, tapírt ettünk és illegális határátlépőkké lettünk.

William nem ismer meg, de mikor szóba elegyedek vele és megmutatom neki a régi fotókat, derengeni kezd neki valami. Jót nevet azon, mikor elmesélem neki, hogy kis híján kitiltottak minket Costa Ricából a pecsétje miatt, majd legyint és annyit mond:

- A ticók hülyék!

A két oszág pont úgy van egymással, mint mi a románokkal: utálkozunk ugyan, de egymás nélkül nem megy. Deltánál kirakjuk Williamet, mi pedig kikötünk Flaquita házánál. Semmi nem változott a ranchen, csak annyi, hogy a bolt végleg bezárt, mert az öreglány hónapok óta gyengélkedik.

A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét     A tigrismadár állítólag nem csak csíkjai, de hangja miatt is kapta a nevét

Elered az eső, így visszaülünk a csónakba és folytatjuk utunkat Tortuguero felé. Először a Rio Coloradón haladunk, majd beevickélünk egy keskeny csatornába, ami a Rio San Juant hivatott összekötni Tortugueróval. Valamikor az 1950-es években vájták ki az átjárót, aminek környezetét szerencsére sikerült megőrizni eredeti valójában. Gémek, kócsagok, jégmadarak és ki tudja még hány fajta halászmadarat látunk a mocsári pálmák között röpködve.

Aztán egyszercsak feltűnik a Cerro Tortuguero, egy alig 100 méter magas domb, ami a turistaközpont egyik jelképe. Emlékszem, Erivel 2009-ben álltunk a csúcsán, aztán a helyiek hagyták annyira begazosodni az ösvényt, hogy egy évre rá már nem lehetett felmászni rá. 

A csónak közvetlenül a szállásunkon rak ki, mivel a vendégháznak, ahol sikerült szobát foglalnom, saját mólója van. A szobák meseszépek, a kilátás a teraszról pedig tökéletes. Fárasztó és látványos nap volt a mai, így néhány sör kíséretében semmi mást nem csinálunk, csak bámuljuk az őserdő mögött alábukó napot.

Ez a kép egy sör mellett?   Ez a kép egy sör mellett?

Másnap reggel felkeresem régi cimborámat, Bonnie-t, aki kenukat és kajakokat ad bérbe. Minden alkalommal, mikor csónaktúrára viszek egy csapatot, elviszem Bonnie-t is magammal, mivel hihetetlenül jó szeme van az állatokhoz. Most sincs ez másképp, így reggeli után kajakokba pattanunk és irány a mocsár.

Kajaktúrán a Mirador csapatKajaktúrán a Mirador csapat

Bőgőmajmokat, kajmánokat, baziliszkuszokat, gémeket, jégmadarakat és kolibriket kapunk lencsevégre, íme néhány fotó róluk:

Iguána

Baziliszkusz

KajmánIguána, baziliszkusz és egy kajmán is lencsevégre került

Majd négy órán át lapátolunk a lagúnákban, de dél magasságában egyszerűen elmenekülünk a Nap elől. Eszünk egy ráklevest az egyik helyi kifőzdében, majd egy páran lekocogunk a tengerhez, és elindulunk a part menti erdőkbe kígyókat nézni. Tortuguerónál a tenger nem kimondottan szép, strandolásra szinte teljesen alkalmatlan. Az uszadékfákat nem szedik össze, ugyanis azok menedéket biztosítanak a tengeri teknősöknek, amik itt költenek juniús és szeptember között.

Másfél órán át barangolunk az erdőben, de kígyót egyet sem látunk, viszont furcsa rovarokat és gyíkokat sikerül fényképeznünk.

Ormányos bogár

Valamilyen gyíkKígyó helyett ormányos bogár és egy újabb gyík

Tortugueróban - azon túl, hogy mindenfelé állatot látni - az a jó, hogy nincsenek autók. Mivel nem vezet közút a faluba, ezért a helyiek biciklivel és robogóval szaladgálnak, bár a többség inkább gyalogol. Nagy távok nincsenek, hiszen a településen 1000-en sem laknak. Az őslakosok feketék, akik a turizmus felfutása előtt halászatból tartották fenn magukat. Őseik rabszolgaként érkeztek a Costa Rica-i banánültetvényekre, aztán a 19. században szabadságjogokat kaptak, szétszóródtak a partvidéken. Bár spanyolul beszélnek, a viselkedésük pont ugyanolyan, mint a Karib-szigeteki feketéké. Mindenki laza, itt érződik igazán a Costa Rica-i Pura Vida! életérzés, ami annyit tesz: tiszta élet.

Este beülünk egy helyi késdobálóba, ahol rajtunk kívül egy 30 fős amerikai lánycsapat italozik. A helyi srácok azonnal rájuk repülnek, a lányok pedig szívesen veszik az udvarlást. Ahogy az európai férfiak Thaiföldre járnak csajozni, úgy az amerikai lányok a karib térségbe pasizni.

Tortuguero meseszerű hely, ahol nagyon kellemes eltölteni pár napot. Sokszor fogok én még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Milyen az, amikor Te vagy az illegális bevándorló? Costa Rica és Nicaragua határán éltük át, mekkora szenvedés az, mikor engedély nélkül akarsz átkelni egyik országból a másikba, ahogy teszik ma százezrével a szírek. Minket is segítettek, akik csak tudtak, de nem vágnánk bele újra, még ha az élmény - így utólag - megfizethetetlen is.

A Nicaragua és Costa Rica határán tekergő Rio San Juan egy furcsa nemzetközi egyezménynek köszönhetően 100 %-ban Nicaraguához tartozik, így azon túl, hogy számtalan konfliktus színtere, a ticók számára tiltott terület. Ez alól egyetlen ember a kivétel, Señor Pollo, vagyis Csirke Úr, akivel egy furcsa véletlen során találkoztunk. 

2009-ben a nicaraguai San Juan del Nortéból próbáltunk hajóval a Costa Rica-i Tortugueróba jutni, de a karibi kisvárosban azt a választ kaptuk Williamtől, az őszülő halántékú határőrtől, hogy térjünk vissza a Deltába (az a hely, ahol a folyó több mellékágra szakad) és próbálkozzunk ott. William előre belenyomta a pecsétet az útlevelünkbe, majd értesítette a Deltában állomásozó katonákat, hogy érkezik két gringó, akiknek segíteni kéne csónakot fogni Costa Rica irányába.

Megkaptuk a kilépő pecsétetMegkaptuk a kilépő pecsétet

A katonai bázis alig egy órányira feküdt San Juan del Nortétól, így már reggel 7-kor kiszálltunk a menetrend szerint hajnalban induló csónakból. A katonák felkészütek a fogadásunkra, már ami a militáris oldalát illeti a dolognak. Mindenki talpig felfegyverkezve, terepszínű ruhában pózolt a stégnél, de az egész csak addig tartott, amíg a csónak el nem távolodott a partoktól. Amint a ladik a látóhatáron kívülre esett, a srácok azonnal ledobták a textilt, és rohantak lehűteni magukat a folyóban.

Hajnal a Rio San JuanonHajnal a Rio San Juanon

A bázis parancsnoka halál jófej volt, bár azt nem értette, mit keresünk ott.

- Innen nem lehet Costa Ricába áthajózni, mert ez nem hivatalos határátkelő - okoskodott.
- De hát William adott nekünk kilépő pecsétet - bizonygattuk az ellenkezőjét.
- Van egy ember, úgy hívják, Pollo. Ő olykor-olykor szállít turistákat Puerto Viejo de Sarapiquíből Tortugueróba, csak nem tudunk vele kapcsolatba lépni, mert tönkrement a generátorunk. De ha jön is, akkor sem tudtok belépni Costa Ricába, mert Tortugueróban nincs határőrség.
- Saját felelősségünkre sem?
- Kilépő pecsétetek van, így tőlünk oda mentek, ahová akartok, de nem fognak nektek örülni odaát.
- Nincs senkinek a környéken rádiója vagy benzinje, hogy tudjunk beszélni ezzel a Pollóval?
- Flaquita, a túlparton. Neki van rádiója. 

Hiába vitt át két kiskatona minket a Delta túloldalán álló ranchez, Flaquita nem volt otthon. Egy levelet hagyott hátra, amelyen az állt, hogy majd késő délután jön vissza a földekről, addig a ranch és a hozzá tartozó bolt zárva tart.

William nem említette, hogy az átjutás Costa Ricába ennyire bonyolult lesz, ráadásul illegális határátlépők leszünk, így kezdtünk eltanácstalanodni. Mivel kaját sem hoztunk magunkkal San Juan del Nortéból, a kora délutáni órákban erősen korogni kezdett a gyomrunk. Nem szóltunk senkinek, inkább csak kikötöttük a függőágyainkat a pálmák közé és vártuk, hogy elteljen a nap. Vizünk sem volt, így jobb híján kókusztejet ittunk. Azt a Számkivetett című film óta mindenki tudja, hogy a kókuszból nem jó sokat fogyasztani, mert meghajtja az embert, s ez a mi esetünkben sem volt másképp. Végül feltűnt a katonáknak, hogy szenvedünk az éhségtől és a szomjúságtól, így ketten odaléptek hozzánk és beinvitáltak a barakkba, hogy együnk velük valamit.

Eri várja, hogy múljon az idő   Eri várja, hogy múljon az idő

- Kaptunk tapírt az egyik ranchről. Kértek? - tette fel a parancsnok a hihetetlennek tűnő kérdést.

Tapírt soha előtte nem ettünk (és azóta sem), így természetesen igent mondtunk. A tapír húsának elég erős szaga van, ráadásul nagyon rágós is, így igazi küzdelem az elfogyasztása. Eri nem is nagyon bírt az elé tolt darabbal, így a parancsnok felszólította két katonáját, hogy menjenek le a partra és fogjanak rákot a hölgynek. Úgy is tettek, így Eri végül kókusztejben főzött rákot falatozott, amíg én és a parancsnok marcangoltuk a gumihúsú tapírt.

Közben a parancsonk elmesélte, hogy a táborban mindenki 6 hónapos szolgálatát tölti, addig nem hagyhatják el a körzetüket. Minimális ellátást kapnak, a legnagyobb gond az élelemmel van, mert az mindig kevés. A másik probléma a nők hiánya. Eri meg is jegyezte, hogy a kiskatonák olykor túlzottan is kedvesek vele, de a parancsnok garantálta, hogy nem esik bántódása.

Tapír volt ebédreTapír volt ebédre

Naplementekor újra átevickéltünk a ranchre, ahová eddigre megérkezett Flaquita. Az 50 év körüli nő nevét testalkatáról kapta; vasággyal együtt nem lehetett több 40 kilónál. A boltot is kinyitotta, de vizet nem árult, így kénytelenek voltunk kólát venni, valamint hozzájutottunk egy halkonzervhez. Nem maradtunk sem szomjan, sem éhen.

Flaquitánál tényleg volt rádió, de nem kellett felhívnia Pollót, mert tudta, hogy holnap délben jön majd.

- Két ausztrált visz Tortugueróba, de hogy ők engedik-e, hogy beszálljatok, azt nem tudom - törölte le a mosolyt a szánkról Flaquita.

Az éjszakát nem tölthettük a függágyainkban, mert a parancsnok azt mondta, esténként gyakran lejönnek a jaguárok inni a partra. Egy kamrát félig kiüríttetett nekünk, amiben állt egy szakadt emeletes ágy. Nem sokat aludtunk, mert a lyuk másik végében összehordott holmik között egész éjjel tarantulák és egerek vadásztak egymásra.

Flaquita ranchén fotóztuk ezt az arátFlaquita ranchén fotóztuk ezt az arát

Pollo, ahogy Flaquita ígérte, másnap délben érkezett. Szerencsére az ausztrál párnak sem derogált minket elfuvarozni egész Tortugueróig, ahol végül három napot töltöttünk el. Belépő pecsétet csak négy nap elteltével, Puerto Limónban kaptunk, de csak irtózatos üvöltések és börtönnel való fenyegetések során.

Puerto Limón egy egészen szörnyű hely, olyan, mint a kolumbiai Barranquilla, csak kicsiben. Az éjszakát egy szakadt bordélyban töltöttük, mert nem volt pénzünk jobbra. Ekkor tudatosult bennünk először, hogy Costa Rica hihetetlenül drága.

A rendőrségről a tengerészeti hivatalba küldtek minket, lévén, aki Puerto Limónban akar belépő pecsétet szerezni, az hajóval kellett érkezzen. Mi nem így érkeztünk, így a még tőlem is egy fejjel kisebb hivatalnok tanácstalanul állt előttünk:

- Nem értem! Ha nem hajóval érkeztek, akkor hogyan?
- Csónakkal Tortugueróba.
- De hát Tortuguerónak nincs is kikötője.
- Nincsen. De minket Nicaraguából a folyón keresztül hoztak át.
- És hol lépték át a határt?
- A Deltában.
- Ott nincs határátkelő.
- Azt mi is tudjuk, mégis itt vagyunk - zavartuk teljesen össze a fickót.

Átnézte az útlevelünket, majd szépen lassan leesett neki, hogy tulajdonképpen a zöldhatáron keltünk át. Gyűlölet kezdett lobogni a szemében, de elsősorban nem miattunk, hanem nicaraguai "kollégái" miatt.

Katonai bázis a DeltábanKatonai bázis a Deltában

- Ez teljességgel törvénytelen. Mit képzelnek ezek a mocsok nicaraguaiak? Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad?! Milyen pecsét az, hogy San Juan del Norte? Ott sincsen határátkelő. Ti meg! Mit képzeltek magatokról? Honnan valók is vagytok? Magyarország? Hol a tökömben van az az ország? Afrikában? 
- Európában.
- És akkor mi van? A gringók azt hiszik, nekik mindent szabad?! Menjetek vissza azon az úton, amin jöttetek! Ne húzzátok az időmet! Nem kaptok semmilyen pecsétet.
- Tudjuk, hogy hibáztunk, uram! De nem akartunk visszahajózni a San Juanon. Mezei turisták vagyunk. Kérem, nyomja be a pecsétet az útlevelünkbe!
- Csak úgy? Azt hiszitek, lehet ilyet? Először is, illegális határátlépésért elzárás és 600 dollár büntetés jár, fejenként. Jó két hónapos papírmunka, amíg a sitten ücsörögtök. Jó eséllyel egy életre kitiltanak titeket Costa Ricából. Tényleg kell a pecsét?
- Nem fognak sehol sem átengedni minket - kezdtünk parázni.
- Az már a ti bajotok.
- Figyeljen! Nincs 1200 dollárunk. Nem lehetne ezt megbeszélni valahogy? Adunk valamit, csak hadd kapjuk meg a pecsétet! - rimánkodtunk.
- Meg akartok vesztegetni? Szarházi gringók! Örüljetek, hogy nem hívom ki rátok a rendőröket - eközben felemelte a pecsételőjét, és belenyomott két pacnit az útlevelünkbe - Egy hetetek van elhagyni az országot, egy perccel sem több. Takarodjatok a szemem elől! 

Úgy menekültünk ki a hivatalból, mintha kutyákat engedtek volna ránk. Az sem érdekelt minket, hogy Puerto Limón leggázabb nyomortelepén át szaladtunk vissza a szállásunkra. Így léptünk hát be először Costa Ricába, és utólag nagyon hálásak vagyunk mind a nicaraguai, mind a Costa Rica-i hatóságoknak, hogy nem lesitteltek, hanem segítették az utunkat. Egy biztos: ilyet nem csinálunk többé...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Puerto Viejo de Sarapiqui alig másfél óra kocsikázásra van La Fortunától, de ezen a szakaszon is van mit nézni. A jobb kéz felől feltűnő Poás- és Barva-vulkán látványa is megér egy misét, de az igazi meglepetést a nicaraguai határ felé eső alföld rejti. A Lagarto Lodge-on jártunk, ahol elámultunk a rengeteg madártól, majd csalódtunk egyet a La Selva Biológiai Állomásban.

2010-ben Bakos Gábor fotós barátommal jártuk körbe a vidéket. Sok turistának nem jutna eszébe Boca Tapada felé fordulni, mivel arrafelé nincsen semmi, csak ananászültetvények, mi mégis rákanyarodtunk az oda vezető útra. Jó okkal tettük, hiszen az ültetvényeken túl, közel a nicaraguai határhoz áll a Lagarto Lodge, ami közismerten a madárfotósok paradicsoma.

Magamtól soha nem jöttem volna ide, de Gábor ragaszkodott a helyhez, mivel a világhíres, millió díjjal megkínált Máté Bence itt lőtte azokat a fotókat, amikkel kivívta a szakma tiszteletét.

Boca Tapada tényleg nem szól másról, csak az ananászról. Bármerre fordítja az ember a fejét, szürke bokrokat lát valamint ültetvényekről kikanyarodó traktorokat. Mondanom sem kell, ez az út sem volt leaszfaltozva, de ehhez Costa Ricában már hozzászoktunk.

Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)Papagájok harca (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Boca Tapadától úgy tíz kilométerre volt maga a lodge, ami elsőre nem tűnt hívogatónak. A tulaj egy félig tico, félig német fickó, aki szüleitől örökölte meg a birtokot. Nem akart sem ananászt termeszteni, sem marhákat tartani, így néhány évtizede kitalálta, hogy megkíméli azt a falatnyi erdőt, ami még megmaradt, és turistáknak fogja mutogatni.

Az 1980-as években ez még nem volt nagy buli, de mostanra a lodge szépen kinőtte magát és tényleg nevet szerzett magának a fotósok körében. A szállás az árához képest nem volt nagy szám, de mi nem is a luxus miatt kanyarodtunk erre, hanem azért, hogy lencsevégre kapjunk néhány tukánt és oropendolát

Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)Tukán az esőben (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Nem maradtunk kapás nélkül. Két napot töltöttünk a lodge-on, ami alatt Gábor barátom egészen hihetetlen képeket készített. Tudni kell, hogy a szálló személyzete minden reggel kikötött egy fürt banánt az egyik közeli fára, amire az állatok berepültek. Ez jó volt a fotósoknak, jó volt a szállónak és jó volt a mezőgazdászoknak is, hiszen így nem az ő terméseiket dézsmálták le a madarak. Egészen elképesztő volt az, mikor a tukánok berepültek a teraszra és azt figyelték a kerítésen ülve, ahogy babráltuk a fényképezőket.

Boca Tapadától nem messze található az a Puerto Viejo de Sarapiqui, amit minden túra alkalmával útba ejtünk, mivel innen szoktunk lecsónakázni a Karib-tenger partján fekvő Tortugueróba. Így történt ez 2010-ben is. 

A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)     A vörösszemű levelibéka Costa Rica egyik jelképe (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Puerto Viejo unalmas kisváros, ahol azon túl, hogy néha megjelenik pár turistákat szálító busz, nem történik semmi. Tőle pár kilométerre azonban van egy park, ami miatt mégis érdemes ide ellátogatni. A La Selva Biológiai Állomás Costa Rica első kutatóbázisa, ami mai napig évi több száz önkéntest és egyetemi hallgatót foglalkoztat. Hogy miért? Azért, mert a mindössze 1500 hektár nagyságú őserdei parkban 467 fajta madár és mintegy 300 000(!) rovar figyelhető meg, nem beszélve az emlősökről, köztük a nem ritkán feltűnő jaguárról is. Ilyen fajsűrűséggel a Földön csak a panamai Canában lehet találkozni, máshol nem.

Mivel nem akartuk a klasszikus turisták útját járni, ezért úgy döntöttünk, bent alszunk a parkban, már csak azért is, mert ebben az esetben elengedik a 32 dolláros, kb. 9000 forintos belépőt. Ennek megfelelően a szállás sem volt olcsó. Egy bungalóban szállásoltak el minket, amiben volt vagy 10 ágy, egyenként 65 dollárért. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki a házikóban, így tulajdonképpen nem jártunk rosszul, bár ha a bungaló nem a parkon belül lett volna, egy lyukas garast nem adtunk volna érte.

Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)Aracari küzd a papagájjal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt persze csak a számla kiegyenlítése után árulták el, hogy hiába alszunk bent a parkban, magunktól nem kolbászolhatunk csak úgy. Vezetőt kellett magunk mellé kérni, és csak meghatározott órákban léphettünk az ösvényre, akkor, mikor a turistacsoportok ellepték a parkot.

Bíztunk a szerencsénkben, de szemben a Lagarto Lodge-dzsal, itt elkerült minket. Egyrészt két napon át esett az eső, másrészt a több száz amerikai nyugdíjasnak hála egyszer sem volt esélyünk állatot fotózni. Néhány agutin, egy pekarin és két curassow-n kívül semmit nem láttunk. Itt hagytunk egy valag pénzt a semmiért. Beigazolódott az örök érvényű utazó törvény: ha élvezni akarod a természetet, olyan helyre menj, ami nincsen benne az útikönyvekben.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Arenál-vulkán 2010-ig Costa Rica egyik highlightja volt, aztán a kürtő egyszercsak eltömődött, és a több éven át tartó lávafolyásnak vége lett. Ma már a turisták nem az Arenál miatt jönnek La Fortunába, hanem a ráépült szolgáltatások miatt. Rengeteg a spa, a termálfürdő, a latin viszonylatban jónak mondható étterem és a fiatal gringókat megcélző bár. Minket inkább a La Fortuna-vízesés és a Cerro Chato érdekelt.

Reggel nyolckor érkezik értünk egy busz, amivel az Arenál-tó partjára tartunk. Az utat itt sem sikerült az államnak megcsinálnia, így a 40 kilométert közel két óra alatt tudjuk le.

A táj egyébként szép, bár erdőknek errefelé nyoma sincsen. A testes marhák által belakott legelőkön szélkerekeket pillantunk meg. Costa Rica 2014 végétől kizárólag megújuló erőforrásokból termeli meg a szükséges áramot, ezzel az első ország a Földön, ami elhagyta a fosszilis energiahordozókat. A környezetvédelem jó dolog, de azért a szélkerekek rendesen elrondítják a tájat.

Costa Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használCosta Rica 100%-ban megújuló energiaforrásokat használ

A tópartra valamivel 10 után érkezünk meg. Rengeteg turista toporog egy helyben, senki nem tudja, mire várunk. Jobban mondva, de. Csónakokra, amik ki tudja, miért, de nem állnak a helyükön. Jó fél órán át ácsorgunk, mire befutnak a ladikok, amikbe kissé fejetlenül szállítják be a külföldieket. 

Nehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljonNehezen jöttek rá, ki melyik csónakba szálljon

Az út kellemes, de extrának egyáltalán nem mondanám. Sajnos az Arenál csúcsát felhők borítják, így igazán jó képeket nem sikerül lőnünk. Mint minden turistajárathoz, ehhez is tartozik egy guide, aki mesél a víztározó történetéről és arról, hogy amerikaiak ezrei vásárolták fel a környező rancheket, hogy azokban lodzsokat alakítsanak ki. Nem tudom miért, de olyan, mintha egy osztrák tavacskán csónakáznék, azt leszámítva, hogy itt a part nincsen kiépítve.

Ilyen ranchek sorakoznak a part menténIlyen ranchek sorakoznak a part mentén

La Fortunába kisbusszal visznek be minket. A főtértől két sarokra szállunk meg egy kellemes hotelben, amit egy testvérpár üzemeltet, ketten együtt biztosan nyomnak vagy 300 kilót. Hihetetlen jófejek, de megmozdulni soha egyiküket sem látjuk, csak ücsörögnek a recepción a székükben, mint két don. A személyzet nicaraguai, mint majdnem mindenhol Costa Ricában. Mivel az északi szomszédnál magas a munkanélküliség és a bér is töredéke az itteninek, ezért az elmúlt években mintegy 200 000 nicaraguai költözött a határ ezen oldalára. Többségük a turizmusban helyezkedett el.

La Fortuna pont ugyanolyan turista falu, mint volt Santa Elena. Hoteleken, éttermeken és bárokon kívül nincs itt semmi, a főtéren álló templom is pont olyan, mintha ideiglenesen tervezték volna oda, aztán valamiért a helyén maradt. 

Templom La Fortuna főterénTemplom La Fortuna főterén

Délután a szállónk buszával megyünk fel a La Fortuna-vízeséshez. A Cerro Chato oldalában alázúduló vízeséshez egy meredek lépcső vezet le, amit éppen ideje volt megcsinálniuk a jó ticóknak, mivel korábban a turisták estek-keltek a csúszós ösvényen. Csapatunk fiatal, így nekünk tulajdonképpen mindegy, de Costa Ricába többnyire nyugdíjas amerikaiak járnak, akiknek kínszenvedés volt a kirándulás a völgy aljáig.

Bár a Wikipedia azt írja, a vízesés 70 méter magas, szerintem ha 30 van, sokat mondok. Néhányan próbálnak fürdőzni a patakban, de a víz olyan hideg, hogy én a bakancsomat sem vagyok érte hajlandó levenni. Csapatunk lustábbik fele busszal tér vissza La Fortunába, ketten azonban vállalják, hogy legyalogolnak velem a hegyről. Megéri a másfél órás séta, mert így érti meg az ember, miért is olyan remek ország Costa Rica.

A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres     A La Fortuna-vízesés biztosan nincs 70 méteres

Bármerre tekintünk, madarak százai tűnnek fel a szemünk előtt. Tukánok, papagájok, oropendolák, motmotok, csirögék és oriolok tucatjait látjuk, nem győzzük kapkodni a fényképezőnket.

Oropendola

Oropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárbólOropendola és tukán - kettő a számtalan egzotikus madárból

Féltávnál megállunk egy helyi család portája előtt, ahol elszürcsölünk egy kókuszdiót, majd a lemenő Nap fényében fotózzuk az Arenál-vulkánt és a Cerro Chatót. Amint az ember 10 méterrel eltávolodik a turistahordáktól, Costa Rica egy hihetetlenül nyugodt és varázslatos hellyé válik, ahol minden annyira, de annyira egyszerű. Itt és most eldöntjük, hogy este kihagyjuk a bulit, inkább felkelünk hajnali 5-kor és megmásszuk a Cerro Chatót, csak hogy mégegyszer átérezzük ennek a környéknek a romantikáját.

Ezért a látványért érdemes reggel visszatérniEzért a látványért érdemes reggel visszatérni

Este azért elfogyasztjuk a megérdemelt vacsoránkat. Én mindig abba a főtéren álló evőbe szoktam menni, ahol bár nem főznek túl jól, de legalább az adagok méretesek. Jellemzően egész Latin-Amerikában gyenge a főzőtudomány, de ha valahol tényleg ócska a konyha, az Costa Rica. Ha nem lenne itt az a pár millió amerikai, akik miatt a ticók kénytelenek a steaket tisztességesen elkészíteni, mindenki gallo pintót zabálna. Nincs baj a babos rizzsel, ha helyén tudnák kezelni a Costa Rica-i konyha remekét, csakhogy a ticók úgy gonolják, hogy az annyira jó, hogy simán el lehet érte kérni 7 dollárt. Persze a csóringer hátizsákos kifizeti, mert ahol egy spagetti 4000 forintba kerül, ott a 2000 forintos gallo pinto valóban olcsónak számít. Levest eszem, abban legalább nincs hiba, de két és fél év távlatából egyre inkább hiányzik édesanyám főztje.

Ritkán mutatja meg magát a vulkán csúcsaRitkán mutatja meg magát a vulkán csúcsa

Hajnali 5-kor még teljesen kihalt a város. A főtéren ilyenkor jelennek meg az első taxik, mi is egy ilyennel megyünk a Cerro Chato csúcsára vezető ösvényhez, ami egyébként nem messze található a La Fortuna-vízeséstől. 

A Cerro Chato "szoknyája" magántulajdonban van. Az ösvényt egy hotel gondozza, így legombolnak rólunk 10-10 dollárt belépő gyanánt, majd a szálló kertjén keresztül nekiidulunk a hegynek. A napfelkelte az erdő határán ér minket, de az első napsugarak gyorsan bebújnak a hegy fölé tornyosuló esőfelhők mögé. Rákapcsolunk, de nem ússzuk meg a trópusi esőt. 

Napfelkelte a Cerro Chatoról nézveNapfelkelte a Cerro Chatoról nézve

2009-ben, mikor először másztam a Cerro Chatót, sikerült bőrig áznom, ez most sincsen másképp. A csúcs előtt pár méterrel leszakad az ég, így hiába érünk fel a kilátóhoz, a lagúnából nem látunk semmit. Ismerem eső idején a vulkánt, ezért futásra szólítom fel a csapatot. Az ösvényt sikerült egy meredélyben kialakítani,ezért ha esik, minden víz itt csurog le. Mire pont bokáig érne a víz a mederben, visszaérünk a hotel parkjához. Én még ilyen sebesen soha nem rohantam le egy vulkánról.

Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt Egy jófejet azért sikerült lefotózni az eső előtt

Ilyen korai órán taxit fogni nem lehet a hegyen, de mázlink van. Egy kisbusz forgolódik a parkolóban, s mivel szakad az eső, kinyitja nekünk az ajtót. Turistákért megy le a városba, de egy kis borravalóért cserébe kitesz minket a főtéren.

2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával2009-ben volt szerencsém látni a Cerro Chato lagúnáját két tico cimborával

Az Arenál-vulkán környéke kellemes hely, de igazán varázslatos akkor lenne, ha a tűzhányó lávát ontana magából. De nem ont. 2010-ben eltömődött a kürtő, azóta csak unalmasan pöfékel. Ismét láttunk sok szép állatot, amiért egyértelműen megérte a kiruccanás, de az igazi szabadtéri állatkert még csak most következik...  

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Közép-Amerika Svájca. Így szokták emlegetni Costa Ricát, de azért azt senki ne gondolja, hogy a Panama és Nicaragua közé szorult ország valóban olyan, mint Svájc. Hiába a jólét, a milliónyi turista és a brutális árak, Costa Rica máig őrzi latinos mivoltját. Monteverdében jártunk, ott, ahová az amerikaiak már nem turistáskodni, hanem lakni járnak.

Costa Ricába évente 2,4 millió turista látogat el, többségük tiszteletét teszi Monteverdében. Ennek ellenére San Joséból mindössze két busz indul egy nap egy olyan úton, amit 20 éve nem sikerül leaszfaltozni. Már kora reggel beszereztem a jegyeket a délutáni járatra, így nyugalomban várjuk a szállónk előtt az oda rendelt taxikat.

A három kocsiból kettő meg is érkezik, az utolsó azonban csak nem akar befutni. Amíg a Mirador csapat nagyobbik része gond nélkül kiér a terminálra, addig én és másik két ember fel-alá rohangászunk, hogy taxira leljünk. Végül egy elég rossz arcú fickó áll meg mellettünk. Jobb híján beülünk mellé.

- A terminálra? De hát tüntetés van a belvárosban - világosít fel minket.
- A többi taxis nem ezt mondta - okoskodom.
- Elviszlek titeket, ne aggódj! Kerülünk a piac felé.

Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot   Az egyszínű taxi még nem jelent biztonságot

Úgy is tesz. Nem tudom, hogy mi van a belvárosban, de a piacnál rosszabb nem lehet. Öt perc van a busz indulásáig, mi pedig mangóárusok és más piaci kofák között araszolunk.

- Ha lekésnénk a buszt, elviszlek titeket Alajueláig. Ott majd befogjuk őket - bíztat minket a rossz arcú.

Kezd az az érzésem lenni, hogy a fickó szimplán át akar verni minket. Costa Ricában taxizni pont olyan jutányos, mint Magyarországon, így tudtára adom, hogyha lekéssük a buszt, biztos, hogy nem megyünk vele Alajueláig, de még ezt a fuvart sem fogom kifizetni. Érzi, hogy rossz lóra tett, így hirtelen vesz egy éles jobbost és visszatér a belvárosba, ahol csodák csodájára nincs semmiféle tüntetés. A csapat többi tagja szerencsére feltartotta a buszt, így nem kell azon töprengjünk, hogyan jutunk Monteverdébe.

A busz csurig van turistákkal, Costa Rica-i nincs is az utasok között; amerikai tizenévesek, német huszonévesek és lengyel ötvenesek zsúfolódnak rajta. Costa Rica néhány éve profilt váltott. Nem akar több hátizsákost, inkább a tehetősebb turisták felé nyitna, ezért nem fejleszti a tömegközlekedést, nem sűrűsíti a járatokat a turista desztinációk irányába. Aki lemarad a buszról, az fogjon taxit vagy fizessen egy méregdrága shuttle-t.

Tiszta időben így néz ki a tájTiszta időben ilyen a táj

Mellettem egy amerikai srác ül. Elmondása szerint 2009-ben költöztek Monteverdébe, s bár az Egyesült Államokban dolgozik, a szünidejét mindig itt tölti a szüleinél. Elmeséli, hogy a városukból nem ők voltak az egyetlenek, akik itt kezdtek új életet, sőt. Állítólag az elmúlt öt évben 2,5 millió amerikai állampolgár költözött Costa Ricába, és másik 1 millió Panamába. A 2008-ban kezdődő gazdasági világválság nyertesei ezek az emberek, hiszen többségük az USA-ban jelzáloghitelt vett fel a házra, majd az ingatlant hátrahagyva és a pénzt felmarkolva Közép-Amerika felé vették az irányt. Az Egyesült Államokban hét évvel ezelőtt több millió lakáshitel omlott be, ami bankcsődökhöz, később pedig gazdasági válsághoz vezetett. Costa Ricában ebből csak annyit lehetett érezni, hogy egyik hónapról a másikra megugrottak az ingatlanárak. Aki tehette, eladta a házát, így ma Monteverde és környéke tulajdonképpen amerikai tulajdonban van.

Hiába azonban az országba érkező külföldi tőke és az évi 5 %-os gazdasági növekedés, arra nem futja a kormánynak, hogy az utat leaszfaltozza Coyolar és Monteverde között. Az egész táv San Josétól nincs 150 km, mégis 5 órán át tart az utazás. 

A szállónk nagyon rendben van     A szállónk nagyon rendben van

Mikor lekászálódunk a buszról, megcsap minket a zord monteverdei időjárás. Fúj a szél és szitál az eső, mint mindig errefelé. 1400 méter magasan, a köderdők szintjén vagyunk, ami még nem indokolná a rossz időt, de a völgynek saját mikroklímája van. A hegyek mögött húzódik az Arenál-tó, ami egy szélcsatornában fekszik, de a hegyek errefelé terelik a felhőket. A csapadék magasabban hull, de szél olyan erős, hogy befújja az esőt Santa Elenába.

Merthogy Monteverde igazából egy tájegység, a települést, ahová minden gringó befut, Santa Elenának hívják. A szállónk szerencsére nincs messze a termináltól, így csak egy kicsit ázunk el. A bungalók, amiket a Mirador csapatnak foglaltam, egészen mesések. Fából épültek, a teraszokon függőszékek himbálódznak, a házakat pedig sűrű köderdő veszi körbe. Tényleg paradicsomi a hely, csak ne lenne ilyen csúnya, nyálkás az idő. 

Rendesen megéheztünk az úton, így felbaktatunk a városka központjába és beülünk egy étterembe. Pizza 6000 forint, spagetti 4000, a húsokról pedig ne is beszéljünk, mert nem tudok annyi nullát leütni a gépen. Monteverde még Costa Rica-i viszonylatban is drága helynek számít, éppen ezért nem értem, hogy miért kell az embert ilyen árak mellett átverni. A szomszédos alja kocsmában, ahová rajtunk kívül csak az itt ragadt helyiek járnak, a 700 forintos sört a harmadik kör után 1000-ért, az ötödik kör után 1200 forintért mérik. Mikor szóvá tesszük a nyilvánvaló bunkóságot, nekik áll feljebb. Hiába az itt élő több millió amerikai, a helyiek még mindig azt gondolják, hogyha fehér vagy, akkor neked Costa Rica olcsó. Istenem! De jó is lenne 200 forintért legurítani egy jó Kőbányait!

0,33-as sör 1200 forintba kerül0,33-as sör 1200 forintba kerül (fotó: Kovács Zoli)

Monteverdében, aki tud, a turizmusba fektet be. Több tucat kalandpark és botanikus kert nyílt az elmúlt 20 évben, és akkor még nem beszéltünk a béka-, kígyó- és pillangóházakról, amik tulajdonképpen minden sarkon felbukkannak. Az összes létesítmény közül a leghíresebb a Selvatura, ahol egyszerre mindent megkap a látogató, már ha nem sajnál kifizetni egy fél napos programért több mint 100 dollártSzerencsére a programok szétszedhetők, így a csapattal a függőhidakra, a kolibriparkra és a kígyóházra esik a választásunk.

Amint rálépünk az ösvényre, szakadni kezd az eső. Ettől függetlenül tisztességgel végigjárjuk az amúgy profi módon kialakított függőhídrendszert, bár az utolsó állomásig egy-két bromélián és sárgarigón túl nem sok mindent látunk. Aztán az egyik faágon feltűnik az az állat, amire minden Costa Ricába vágyó turista vágyik: a quetzal. Lefotóznom nem sikerül, mert mostanra a fényképezőm rendesen bepárásodott, így jobb híján csak bámulom a kontinens legfenségesebb madarát

Quetzal helyett csapatkép a SelvaturábanQuetzal helyett csapatkép a Selvaturában

2010-ben jártam utoljára a parkban, akkor fedeztem fel, hogy a Selvatura legizgalmasabb része a kolibrikert. Tíz évvel ezelőtt, mikor egy kis guatemalai faluban éltem, az öreg Candelario mesélte el nekem, hogy az ősei miért tisztelték annyira ezt az apró madarat.

"A kolibri szó az aztékok nyelvén azt jelentette, hogy a Háború Istene. A kolibrik területvédők, folyamatosan csatároznak egymással. Úgy óvják a saját virágaikat, mintha az életük múlna rajta, de mindezt úgy teszik, hogy soha nem érnek egymáshoz. Mi maják is anno vívtunk olyan szakrális háborúkat, amik vérontás nélkül zajlottak le. Focimeccseken dőlt el egy-egy város bukása vagy felemelkedése. A kolibriktől tanultuk." - emlékszem vissza az öreg Cande szavaira minden alkalommal, mikor kolibrit látok. 

A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz     A kolobrik úgy harcolnak, hogy soha nem érnek egymáshoz (fotó: Bakos Gábor, 2010)

Azt mindenki tudja, hogy a kolibri percenként 3000-et csap a szárnyával, ami rengeteg energiát emészt fel. Éppen ezért, ha teheti, megpihen. A Selvaturában annyira megszokták a madarak az ember jelenlétét, hogy akár az ember ujjára is rászállnak, csak hogy fújjanak egyet. A műanyag itatók körül állítólag 22 fajta kolibri figyelhető meg, de nekem csak 16-ot sikerül összeszámolnom. Az is igaz, hogy nem időzünk túl sokáig a kertben, mert az eső egyre csak erősödik.

Percenként 3000-et csapnak a szárnyukkalPercenként 3000-et csapnak a szárnyukkal (fotó: Bakos Gábor, 2010)

A kígyóház szerencsére fedett, így több időnk van megfigyelni az állatokat. Látunk pitonokat és viperákat, de sajnos az összeset egy szűk kalitkában tartják, így elég siralmas képet mutat a létesítmény. Ráférne a kócerájra egy alapos átépítés, az állatokra pedig a vérfrisstés, mert elég rossz bőrben vannak. 

Egyike a Monteverdében élő mérges kígyóknakEgyike a Monteverdében élő mérges kígyóknak

Monteverde a canopy hazája, de ezúttal kihagyjuk a drótkötélen való csúszkálást, mert durván szakadni kezd az eső. Az alig pár kilométerrel odébb található Santa Elenában olykor előbukkan a Nap, az eső pedig szitálássá csendesül. A jobb idő hatására a szállónkon megjelenik egy halom csuklyás majom. Ágról ágra ugrálnak, távolról szemlélnek minket. A szálló recepciósa megjelenik egy tál dinnyével, mire a jófejek megrohamozzák a teraszt.

- Ha jó az idő, bejönnek a városba. Ilyenkor adok nekik gyümölcsöt - magyarázza a csaj.

Hála Istennek! Így legalább sikerül néhány remek fotót lőnünk a majomcsaládról. 

Csuklyás majmok lepték el a szállónkatCsuklyás majmok lepték el a szállónkat

A délután csendes esővel telik el, így előkerül csapatunk legújabb barátja, egy 7 éves Centenario. Jobb így, mint egy helyi kocsmában azon vitatkozni a pultossal, hogy miért kerül kétszer annyiba ugyanaz a sör, amit alig tíz perce fele annyiért adott.

Monteverde egy ökológiai csoda, csak nagy mázli kell ahhoz, hogy az ember tényleg élvezni tudja. Két feltételnek kell teljesülnie: a ritkán előforduló jó időnek és a rengeteg pénznek. Kimulattuk magunkat, jöhet az Arenál-vulkán!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Három éve nem jártam Costa Ricában. Korábban nagyon vegyesek voltak az érzéseim az országgal kapcsolatban, mert bár sok szépséget láttam itt, minden iszonyatosan drága volt. A helyzet nem sokat változott azóta, Costa Rica nem vált a hátizsákosok paradicsomává.

Isla San Andrés-ról Panamaváros érintésével érkezem meg San Joséba, Costa Rica fővárosába. Dühömben, hogy a Copa Airlines lerántott 1000 dollárral, végigvedelem a másfél órás utat, így sikerül oldott állapotban megérkeznem az előre foglalt szállásomra.

A hostel, ahol korábban mindig megszálltam, bezárt, a többi hátizsákos helyből pedig amerikai tinikre szakosodott parti hostel lett, így egy kellemes guesthouse-ra esik a választásom. Megtehetem, mert holnapután Mirador csapat érkezik, akikkel amúgy is kellemesebb ilyen helyen éjszakázni, semmint hálóteremben összezárva egy tucat örjöngő fiatallal.

Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!Pura Vida - Isten hozott Costa Ricában!

Costa Rica már régóta nem a hátizsákos utazók fellegvára, amit árainak köszönhet. Csak azért kapok 50 dollár alatt szobát, mert csoportot hozok a szállóra, amúgy 65 dollárt kéne fizessek egyetlen éjszakáért. Az ország már öt éve is döbbenet drága volt, mostanra azonban már a pofátlanság határát súrolják az árak. Hogy mást ne mondjak, egy fél literes kóla boltban vásárolva 500 forint, egy három decis ócska sör pedig 650 magyar pénz. Ugyanennyibe kerül egy literes ásványvíz is, egy minősíthetetlen gallo pintóért (rizses bab) pedig nem átalkodnak 2000 forintot elkérni még a legaljasabb kifőzdében sem.

San José nem szép, de legalább drága város San José nem szép, de legalább drága város

San José az elmúlt években semmit nem változott, ugyanolyan szedett-vetett közép-amerikai nagyváros maradt, mint Tegucigalpa vagy Guatemala. A belváros aránylag biztonságos, de pár utcával odébb már igazi dzsindzsa várja az utazót, a reptérre vezető út egyik hídja pedig továbbra is életveszélyes, mivel folyamatosan távolodik el a sziklafaltól valamint az aszfalt válik el az úttesttől. Az egyetlen szembetűnő változás az, hogy mostanra minden sarkon nyílt egy McDonald's vagy Burger King.

Egyike az értékelhető épületeknekEgyike az értékelhető épületeknek

A csapat érkezése előtti napot azzal töltöm, hogy leszervezek minden transzportot és szállást a következő két hétre, így a pályaudvarok, bankok és a vendégház között ingázva sikerül alaposan bejárnom a várost. Szerencsére nem felejtem a szobámban a fényképezőt, így tudok pár értékelhető fotót lőni az amúgy borongós városról.

Mivel a csapat tagjai különböző időpontokban érkeznek, a szálláson várom őket. Ilyenkor, ahogy lenni szokott, veszek pár üveg rumot, ezzel feloldva a jetlag okozta fáradtságot vagy éppen álmatlanságot. Olyan ritkán van, hogy már az első napon bulira vágyik a csapat, de a 7 éves Centenario megteszi a hatását. Így esünk be a San José-i éjszakába.

Biztos jó lehetBiztos jó lehet

A szállásunktól pár sarokra van egy utca, ahol egyetemi klubok sokasága sorjázik. Korábban ezek a mulatók hétköznap zárva tartottak, de itt is változnak a szokások, így hiába van csütörtök este, helyi fiatalok százai hömbölögnek az utcákon, bárról bárra vándorolva.

Amíg Magyarországon az egyetemistákra szakosodott kocsmák olcsók és aljasak, addig San Joséban drágák és trendiek. Latin-Amerikában főiskolásnak lenni kiváltság, többnyire jómódú családok csemetéi tanulnak tovább, így semmi meglepetés nincs abban, hogy egy kis üveges Imperial sör 2000 colónba, kb. 1100 forintba kerül. Csórónak érezzük magunkat.

Irány a Poás-vulkán!Irány a Poás-vulkán!

Megfáradva vágunk neki túránk első állomásának, a Poás-vulkánnak. Tegnap intéztem két furgont a csapatnak, szerencsére időben jönnek értünk a szállóra. Amíg tegnap ragyogó napsütés volt, addig mára lóg az eső lába, de hiába burkolódzik ködbe a vulkán teteje, egész a 2700 méteres csúcsig megyünk. A belépőt 10 dollárról 15 dollárra emelték, és annak ellenére nem adnak semmilyen kedvezményt, hogy szakad az eső és rajtunk kívül egyetlen turista sincs a hegyen.

Poás-vulkán

Amilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkántAmilyennek 2009-ben és 2015-ben láttuk a Poás-vulkánt

A Poás-vulkán kráteréhez aszfaltút vezet. 2009-ben jártam itt először, akkor megmutatta magát a gejzír, azóta azonban nem láttam az örökös köd és eső miatt. Most sincs ez másképp. Lövünk egy gyors csapatképet a tejfölben, majd elindulunk a Botos-lagúna irányába.

Izgalmas növények nőnek az erdőbenIzgalmas növények nőnek az erdőben

A Poás-nak három krátere van. A képekről mindenki által jól ismert, de az örökös köd miatt csak kevesek által látott gejzír, egy évezredek óta inaktív, erdővel benőtt beszakadás és a Botos-lagúna, amit szegény ember esernyőjeként gúnyolt óriás rebarbarák ölelnek körül.

Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt   Eri a rebarbarák között hat évvel ezelőtt

A lagúnához szépen kialakított ösvény vezet, de az egyre erősödő eső miatt nehéz élvezni a kirándulást, pedig tiszta időben sok szép trópusi madarat lehet itt látni. Az időjárás és a tegnap elfogyasztott rum hatására a csapat szó szerint visszamenekül a furgonokhoz. 

A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára     A Botos-lagúnát is régen láttuk utoljára

Az első napok felejtősre sikeredtek, de biztos vagyok benne, hogy látunk még ebben az országban sok-sok csodát.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!   

0 Komment

A kolumbiai konyha

Amíg nem jártam Kolumbiában, nem jutott eszembe, hogy főzzek egy jó cazuelát vagy ajiacót, sőt mi több, még csak nem is hallottam ezekről az ételekről. Nem csoda, hiszen Kolumbia nem tartozik a gasztronómia dobogósai közé. Az ország jó részén nem esznek mást, csak rizses csirkét, de elvétve bele lehet botlani néhány jellegzetes, afrikai, amerikai, francia és spanyol ízekkel operáló ételbe. 

Nagy az átfedés a venezuelai konyhával, de a tipikus ételeket az etnikai csoportok és a kulturális hagyományok  változatosabbá tették. Az elmúlt két és fél év alatt négy alkalommal jártunk Kolumbiában, ez alatt közel minden tipikusnak mondott ételt sikerült megkóstolnunk.

Azok kedvéért, akik gasztronómiai blogunkkal most találkoznak először, tisztázzuk a jól bevált pontozást:

1: bűnrossz, ehetetlen 
2: elfogadható, ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia

REGGELI VAGY ELŐÉTEL

Azt már a venezuelai konyháról szóló bejegyzésünkben részletesen kifejtettük, hogy a kukoricalisztből készült hússal, zöldséggel vagy sajttal töltött arepa és a kenyértésztából gyúrt, félhold alakú empanada Kolumbia nemzeti eledeleként is ismert. Nincs ez másképp azzal a dedito, azaz 'ujjacska' nevű sajttal töltött tekercsszerű rudacskával sem, amit itt tequeñonak neveznek.

1) Tequeño

3 csészényi liszthez adnak egy tojást, egy csészényi tejet, egy kis étolajat, ízlés szerint cukrot és sót, élesztőt, és az egészet massza állagúra gyúrják, majd körülbelül 40 percig letakarva egy nagy tálban kelni hagyják. Ezután hosszúkás szalagformákat nyújtanak belőle sodrófával, majd gondosan beletekernek egy szelet sajtot. Az így keletkezett tekercsszerű rudacska két végét lezárják, forró olajba dobják. A venezuelai változatában a tejet gyakran vajjal és meleg vízzel helyettesítik, de nekem a kolumbiai változat jobban bejön. Mivel már nagyon untuk az empanadát és az arépát, a tequeñoból gyorsan nagy kedvenc lett, bár a tésztája sokkal olajosabb és nehezebb a hazai sós péksüteményeknél. 

Pontszám: 4/5

A tequeño pont olyan, mint Venezuelában a dedito     A tequeño pont olyan, mint Venezuelában a dedito

2) Buñuelo

Nincs olyan kolumbiai település, ahol valamelyik utcában ne sütögetnék az arany színű, körülbelül 5 cm átmérőjű golyócskákat. Az egész művelet úgy kezdődik, hogy 1 kg reszelt sajthoz ugyanennyi búzalisztet, 2 teáskanál cukrot, 2 teásknál yukkaport és fél teáskanál sütőport kevernek majd a tésztát jól összekeverik. Egy kis só mehet bele, majd 2 tojás és a legvégén a víz. A tésztából kis labdákat gyúrnak és forró olajba dobálják őket. Akkor vannak készen, ha nem csak úsznak az olaj tetején, de a külsejük szép aranybarnára is pirult. Ha a tequeño bejött, akkor ezt is szeretni fogod.

Pontszám: 4/5

3) Carimañola

Ez egy henger alakú yukkakifli megtöltve tetszés szerint fűszeres darált hússal, zöldségekkel, esetleg sajttal. Az alapját természetesen nem az általunk jól ismert szobanövényből nyerik, hanem a maniókából, amit a dél-amerikai országokban étkezési céllal termesztenek. Mivel ez Magyarországon nagyon nehezen beszerezhető, nem hinném, hogy bárki kipróbálja. Ha mégis kedved szottyan hozzá, forró vízben főzd puhára a yukkadarabokat, majd turmixold le massza állagúra és töltsd meg olajon finoman megpirított hússal és a szezonnak megfelelő zöldségekkel. Az így keletkezett kis töltött kifliket süsd ki napraforgóolajban. Ötletelennek nem nevezném, de azért nem egy ízorgia. Viszont laktató. 

Pontszám: 3/5

4) Ceviche

Elsősorban nem Kolumbia, hanem Peru konyhájának híres darabja a citromlébe áztatott nyers hal. A kolumbiai csak abban különbözik a peruitól, hogy ők az egészbe belenyomnak egy fél tubus ketchupot. Mivel ki nem állhatom a paradicsomszószt, a nyers haltól pedig egyenesen feláll a szőr a hátamon, ne várd, hogy szuperlatívuszokban beszéljek róla, de be kell vallani, hogy a parányi rákokból készült változatával Santa Marta tengerpartján sikerült békét kötnöm. Endre viszont minden formában imádja. 

Pontszám: 2/5

5) Hormiga culona, a pörkölt hangyapopsi

Nem ismeretlen, hogy egyes indián kultúrákban, ahol bonyolult és kockázatos volt a húshoz való hozzájutás, az ízeltlábúakat használták fehérjeforrásként. Ebből Kolumbiában annyi maradt meg, hogy San Gil környékén pörkölt óriáshangyákat árulnak a kisboltokban, mint nálunk a tökmagot, vagy a szotyit. Ezek a körülbelül három centis jószágok szárnyukat és fejüket vesztve kerülnek a sós forróvizes fazékba, majd utána a forró serpenyőbe pirulni. Az ízük hasonlít a pirított magokhoz és az eredmény messze nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. Persze csak akkor, ha jól viseled, hogy időnként a kis ízelt lábak a torkodon akadnak. 

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Sancocho

Krumplis húsleves, amit gyakran friss hagymás-paradicsomos, citrommal és jalapeñoval fűszerezett salátával tálalnak. Marha vagy disznúhúsból készül, amit leveskockával, chilivel és apróra vágott yukkával, krumplival együtt főznek meg, majd végül korianderrel füszereznek. 

Pontszám: 2/5 (mert szörnyen utálom a koriandert)

2) Changua

Ennek a sós tejlevesnek már az elkészítése is annyira gusztustalan, hogy úgysem lesz kedved megkóstolni. De ha nagyon bevállalós és kíváncsi természetű vagy, akkor azért elárulom, hogy olajon pirított egész fokhagymára és vöröshagymára kell vagy három liter tejet önteni (egy liter víz és só kíséretében), majd jó sok koriandert keverni bele (én a szagától is rosszul vagyok), végül ráütni három-négy tojást. Kb. akkor van készen, mikor a tojás "kimenekül" a fehér kotyvalék tetejére. Akiknek még nem elég exrtém a sós, tojásos tejleves, azok tálaláskor úsztathatnak a leves tetején egy pirítóst és egy kis sajtot is. Állítólag az ételt az indiánok találták ki, bár megtarthatták volna maguknak.

Pontszám: 1/5

3) Ichituyca'ava

Az arhuaco indiánok tradicionális feketebablevese, amit Nabusimake környékén volt szerencsénk megkóstolni. Sajnos a receptjét nem sikerült megszereznünk, de nem lehet nagyon bonyolult, mert a kész étel úgy néz ki, mint egy nagyon híg babfőzelék a rántás előtt. Én inkább a jókai bablevesre szavazok.

Pontszám: 2/5

Ichituyca'ava, az arhuaco bablevesIchituyca'ava, az arhuaco bableves

4) Amun

Az ugyancsak arhuaco étel egy speciális tökleves. Érdekessége, hogy édes, mivel tejjel és rengeteg cukorral készítik. A pontos elkészítési módot itt sem árulták el nekünk, bár annyira nem bánom, mert biztosan nem fogom otthon elkészíteni. Nekem túl vad volt az íze.

Pontszám: 2/5

5) Cazuela de mariscos

A levesek királya, amiben megáll a kanál. Polipból, kagylóból, rákból és friss halból készült zseniális étel. Az elkészítése egy kicsit időigényes, de az íze minden fáradtságot megér, persze csak akkor, ha szereted a tengeri herkentyűket. Első lépésként olívaolajon meg kell pirítani 1 csészényi apróra vágott metélőhagymát és ugyanennyi felszecskázott vöröshagymát. Amikor megpirult mehet bele 1 kg előre megfőzött polip, negyed kg fésűkagyló, fél kg tintahal, esetleg negyed kg garnélarák. Sóval és borssal igény szerint füszerezzük, majd beleszórjuk a keskeny csíkokra vágott paprikát, ami paprikaporral is helyettesíthető, kiegészíthető. Beleöntünk 2 csésze paradicsomszószt és az egészet fedő alatt kb. 15 percig főzzük. Közben megkeverjük, beleteszünk 1 kanálnyi fokhagymapürét, majd a kockára vágott és már előzőleg megfőzött halat. 10-15 perc múlva ellenőrizzük, hogy a tengeri herkenytűk megfőttek-e. A cazuela de mariscos nem kimondottan kolumbiai étel, de itt ettük belőle a legjobbat.

Pontszám: 5/5

Kolumbia legfinomabb kajája, a cazuela de mariscosKolumbia legfinomabb kajája, a cazuela de mariscos

6) Ajiaco Bogotano

Avokádóval és rizzsel tálalt csirkehúsleves, zöldséggel. Nagyon tartalmas, de nem sorolnám a kedvenceim közé. Megfőzik a kicsire vágott csirkemellet és eközben a levébe kukoricát, felszecskázott koriandert, húsleveskockát, picire vágott póréhagymát, ízlés szerint sót, borsot, fokhagymát és krumplit tesznek, majd kiveszik a csirkét, és a zöldségeket a hús levében főni hagyják. A végén a csirkehúst még kisebbre vágják és visszateszik a lébe egy kis tejszínnel együtt. 

Pontszám: 4/5

Kolumbia klasszikus étele az ajiacoKolumbia klasszikus étele az ajiaco

FŐÉTELEK

1) Friché

A Guajira-félszigeten mindenhol árulják a frissen sült, natúr kecskehúst. Erős túlzás egytálételnek nevezni, de az éhség gyors elűzésére és fehérjepótlásnak elmegy. A hátránya, hogy iszonyú erős kecskeszaga van akkor is, ha már megsült és fogyasztásra kész. A szegény emberek fantáziátlan eledele, szerintem egy igazi rémálom.

Pontszám: 1/5

2) Bandeja paisa

Kolumbia talán legismertebb étele, a mindenhol rendelhető sült hús (olykor kolbász vagy hurka) fehér rizzsel, babpürével, tükörtojással, avokádóval és arépával tálalva. Ennél ezerszer jobb kajákat lehet kóstolni, mégis mindenhol ezt erőltetik.  

Pontszám: 2/5

Kolumbia büszkesége a szörnyen unalmas bandeja paisaKolumbia büszkesége a szörnyen unalmas bandeja paisa

3) Fritanga vagy picada

Az egyik legfantáziátlanabb étel, amivel valaha találkoztam. Nem más, mint sóval, borssal és fokhagymával fűszerezett, olajon megsütött vegyes hústál (kolbász, hurka és oldalas), amit rendszerint sült banánkarikákkal tálalnak. Venezuelától Argentínáig bárhol fellelhető, Kolumbiában sem csinálják jobban, mint bárhol máshol.

Pontszám: 3/5

4) Lechona colombiana

Vélhetően az egyik legbonyolultabb és legidőigényesebb kolumbiai étel, amire külön 'lechonázó' helyeket hoztak létre. Malacbőrben sült disznó- és marhahús rizzsel, amiből fogyasztásra a töltelék kerül a tányérra. A húst nyersen vöröshagymából, fokhagymából, metélőhagymából, borsból és piros paprikából (vagy valami piros színt adó füszernövényből) alló szószban áztatják, és zárható neylonban egy napig a hűtőben hagyják pácolódni. Másnap a malacbőrt kibélelt tepsibe terítik, belső felét megkenik narancslével és rétegesen belepakolják az előzőleg megfőzött rizst és a szószban pácolt húst, majd az egészet pár órán át sütik. Jobban hangzik, mint amilyen, a végeredmény így is csak hús rizzsel, amihez ráadásul nem esznek salátát, így iszonyúan száraz.

Pontszám: 3/5

5) Sült marhanyelv maracujás szószban

A marhanyelvet olajon megsütik. A friss maracujából cukorral vagy mézzel, csipet sóval, borssal, citrom vagy narancslével 15-20 perces főzés során szószt készítenek, amivel jól nyakon öntik a húst. A szósznak markáns, savanykás íze van, a nyelv pedig kifejezetten omlós, ha átsül, így sokkal jobb, mint bármely más marhahús, amit Kolumbiában nagyon rágósan készítenek.

Pontszám: 4/5 

A marhanyelv yukkával meglepően jó     A marhanyelv yukkával meglepően jó

6) Mazorcada

Többféleképpen is lehet készíteni, de nagyon egyszerű és kolumbiai viszonylatban remek gyorsétel. Négy adag elkészítéséhez 400 g kockákra vágott disznócsülökre van szükség, amit serpenyőben növényi olajon megpirítunk és kakukkfűvel, sóval, borssal fűszerezzük. Adunk hozzá egy-egy apróra vágott paradicsomot, hagymát, fokhagymát. Miután a hús megsült, a zöldségek megpirultak, keverünk hozzá főtt szemezett kukoricát és majonézt, majd sajtot olvasztunk a tetejére. Tökéletes buli kaja. 

Pontszám: 4/5 

Remek gyorskaja a mazorcadaRemek gyorskaja a mazorcada

ITALOK

1) Gyümölcslevek

Ha valamit ki kéne emeljek, amit igazán imádok, azok a kolumbiai turmixok lennének. Sok helyen lehet gyümölcsleveket inni, de olyanokat, mint Kolumbiában, sehol. Ráadásul nem drágák, egy dollárért adnak belőle fél litert, és olyan gyümölcsökből készítik őket, amiket máshol nem is ismernek. Aki járt már Kolumbiában, az tudja, hogy a lulónál zseniálisabb ital nincs a Földön.  

Pontszám: 5/5

2) Sörök

Dél-Amerikában egyetlen országban lehet jó sört inni és az Kolumbia. A Club Colombia nem olcsó sör, cserébe azonban nagyon markáns, édeskés íze van. A Poker egy fokkal gyengébb, de még abszolút iható, az Aguila azonban pont olyan, mint bármelyik latin light sör.

Pontszám: 4/5

A Karib-tenger partján mindenki Aguilát iszik     A Karib-tenger partján mindenki Aguilát iszik

3) Rumok

A fiatalok az Aguardiente nevű szörnyűségre esküsznek, ami olyan, mint egy rossz ouzo. Nem értem, hogy tudják ezt a szörnyű ánizsos ócska rumot vedelni, amikor olyan csodái vannak Kolumbiának, mint a Caldas vagy a Medellín. Ráadásul ez utóbbi elindult a premium rumok útján, és nagyon jó irányba halad. Kolumbiában jó rumozni!

Pontszám: 4/5


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Kolumbiát vetjük össze Magyarországgal. Azt a Kolumbiát, ami 20 évvel ezelőtt még a Föld legveszélyesebb országai közt szerepelt, ami máig a Föld második legnagyobb drogtermelője, és ami mai napig csak akkor kerül be a híradásokba, ha a FARC robbantásokat hajt végre az országban.

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Kolumbiában jobb-e lenni kolumbiainak vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-es adatok szerint Kolumbia GDP/fő mutatója 8076 US$ volt, ami jócskán kevesebb a magyarnál (13 480 US$). Fontos azonban megjegyezni, hogy amíg Magyarországon az elmúlt 15 évben csak 2,8-szorosára nőtt a nemzeti össztermék (133 milliárd dollár), addig Kolumbiában 3,8-szorosára (378 milliárd dollár). Az éves gazdasági növekedés az elmúlt évtizedben Kolumbiában 5%-os volt, ami latin-amerikai léptékkel is kiugrónak számít. Ennél jobbat csak Argentína tudott a kontinensen, de ők 2002-ben lenullázták magukat. 

Mindez persze nem sokat jelent, hiszen mezei polgárként az számít, mennyit ér az ember keresete egy hónapban. A kolumbiai minimálbér 644 350 peso, ami mostani árfolyamon számolva 207 US$-nak felel meg, szemben a magyar minimálbérrel, ami 68 775 Ft, kb. 250 US$. Az elmúlt egy évben mindkét pénz sokat vesztett az értékéből. Tavaly augusztusban 1 dollárért 230 forintot és 1900 pesót adtak, ma ezzel szemben 280 forintot és 3100 pesót. A magyar pénz egy év alatt 20%-ot, a kolumbiai pedig 60%-ot romlott a dollárral szemben, így elmondható, hogy az elmúlt egy évtized sikerországának számító Kolumbia monetáris válságban van.

A kolumbiai gazdagok faluja: Villa de Leyva     A kolumbiai gazdagok faluja: Villa de Leyva

Gazdasági szakemberek szerint a peso romlása az ecuadori olajtermeléssel hozható összefüggésbe. 2014-ben jelentette be Rafael Correa (Ecuador elnöke), hogy Amazónia alól megkezdik az olaj kitermelését. A megnövekedett kínálat lenyomta az árakat, ami a kolumbiai pénz romlásához vezetett (hasonló problémával küzd Peru is). A szakemberek szerint ez a folyamat szelídülni fog és a peso vissza fog állni legalább az ez év eleji szintre. 

Ahogy a legtöbb latin-amerikai országban, úgy Kolumbiában sem számolnak átlagbért. Nehéz is lenne, mert Amazóniában és a gerillák által uralt vidékeken a kormány sem tudja pontosan, mi történik. Nincs más, mint az állásajánlatok között körbenézni, hogy az ember el tudja helyezni az országot a bértérképen. Ez alapján egy kolumbiai nagyvárosban élő

- diplomás ápoló nettó 180 000
- sürgősségi orvos nettó 320 000
- egy titkárnő nettó 72 000
- egy kezdő ügyvéd nettó 90 000
- általános iskolai tanár nettó 110 000
- építészmérnök nettó 270 000

forintot keres egy hónapban. Nagy különbség tehát nincs a magyar és a kolumbiai  keresetekben, bár ha mindezt az egy évvel ezelőtti dollár árfolyamon számoljuk (ami jó eséllyel év végére visszaáll), akkor a kolumbiai béreket magasabbnak tekinthetjük. 

Kolumbiában az elmúlt 15 évben folyamatosan csökkent a munkanélküliek száma. Amíg 2000-ben a munkanélküliségi ráta 20 % volt, addig 2015 elején már csak 9,9 %. Magyarországon ez az érték 7,3 %, de ugye tudjuk, hogy a jónak mondható ráta a közmunkának és a kivándorlásnak tudható csak be. 

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Nem meglepetés, hogy Kolumbiában is kevesebb az adó, így könnyebb vállalkozni, mint Magyarországon. 

Az ÁFA mértéke 16 %, de azt kizárólag késztermékekre kell megfizetni. Ez alapján egy hentes húsáruján nincsen ÁFA, de az étterem ételein van. Ugyanez a helyzet állítólag az önmagában fel nem használható alkatrészekkel is. Tehát egy csavar nem ÁFA köteles, de a mosógép már igen. 

Ún. fogyasztási adót fizettetnek minden egyes mobilhívás (4 %), vendéglátás (8 %) és autóeladás (16 %) után, az ÁFA kiegészítőjeként.  

Kolumbiában létezik SZJA (25 %), de azt havi bruttó 3 740 000 pesóig (kb. 340 000 Ft) nem kell fizetni. Van egy társadalom biztosításnak nevezhető CREE (9 %), ezt kizárólag a szellemi munkát végzőktől szedik be.

Bogotá a gazdaság motorjaBogotá a gazdaság motorja

Van egészségügyi hozzájárulás (8,5 % a munkáltató + 4 % a munkavállaló részéről) és nyugdíjjárulék (12 % a munkáltató + 4 % a munkavállaló részéről), de ezek kijátszhatók, mivel aki megbízási szerződéssel (max. 3 hónap) van állásban, nem kötelezhető annak megfizetésére.

Az iparűzési adó 0,4 és 1,2 % között mozog, attól függően, hogy milyen szektorban működik a vállalkozás. 

A bankadó 0,4 % minden egyes tranzakcióra, az ingatlan adó pedig 0,3-3,3 %, de ezt kizárólag Bogotában vetik ki.

Létezik ún. alkalmi bevétel adó, amit olyan hirtelen nyereség (pl. lakás eladás) után szednek be, ami meghaladja a 29 256 690 pesót (kb. 2 650 000 Ft). A különbözet után 10 % adót kell fizetni.

Vegyünk egy példát! Hentes vagy és csak nyers húst árulsz, készterméket nem, így ÁFÁ-t és fogyasztási adót nem kell fizetned. A hónap végén 500 000 forint marad a kasszában. Az SZJA-d a 160 000 Ft 25 %-a, tehát 40 000 Ft. Mivel nem luxusterméket állítasz elő, ezért az iparűzési adód csak 0,4 %, tehát 2000 forint. A nettód így 458 000 forint, és ha három havonta megbízási szerződést kötsz magaddal, mint alkalmazottal, akkor nem kell befizesd se a TB-t, se az egészségügyi hozzájárulást. Ha ezt mégis megtennéd, akkor 28,5 %, vagyis 142 500 forint lenne az elvonás. A hónap végére 315 500 forintod maradna, és így biztosítva vagy.

Alkalmazottként még jobb a helyzet. Tételezzük fel, hogy a munkáltatód 300 000 Ft bruttó fizetésért alkalmaz téged, így nem kell fizess SZJA-t. Mivel a munkáltatód köteles fizetni a járulékokat (20,5 %), a bruttód teljes elvonása csak 8 %, jelen esetben 24 000 forint. 300 000 bruttó nettója Kolumbiában 276 000 Ft.

Magyarországon még a minimálbért is megadóztatják, a munkavállaló, ha jól tudom 44,5 %-ot kell befizessen, a munkaadó pedig majdnem ugyanennyit.

3) ÁRAK

A pénz hirtelen romlását a piac nem nagyon reagálta le, az árak csak kis mértékben emelkedtek. Ez alapján a következő árakkal lehet számolni Kolumbiában: 

1 l tej: 220 Ft
1 kg kenyér: 360 Ft
1 kg rizs: 240 Ft
1 kg csirkemell: 900 Ft
1 kg krumpli: 180 Ft
1,5 l ásványvíz: 240 Ft
1 kg paradicsom: 190 Ft
1 db tojás: 27 Ft
menü egy kifőzdében: 800 Ft
1 üveg sör: 180 Ft

Piacon kell vásárolni, ott minden olcsóbbPiacon kell vásárolni, ott minden olcsóbb

Amint a példa mutatja, jelen pillanatban Kolumbia egy árnyalattal olcsóbb Magyarországnál. Azt is tegyük hozzá, hogy ez most, a peso gyengülése miatt van így, alig fél éve még jó 30 %-kal magasabbak voltak az országban az árak.

Elektronikai cikkekben és ruházatban nincsen nagy különbség, bár most az is olcsóbb lett valamivel. Ami jellemzően drága Kolumbiában, az az új autó, köszönhetően a 16 %-os fogyasztási adónak.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Magyarországon az elmúlt egy évben nagyon megugrott az ingatlanok bérleti díja, bár az európai átlagtól még így is fényévekre vagyunk. Kolumbia sem maradt ki a szórásból, az Airbnb ott is fénykorát éli, ami az egekbe emelte a bérleti díjakat. 

Bogotá biztonságos kerületeiben (pl. Chapinero), egy 50-60 négyzetméteres ingatlan bérleti díja havi 150-200 000 forint. A budapesti belvárossal közel egyenértékű Zona Rosában azonban már havi 300 000 forinttól kezdődnek a bérleti díjak, amik valamivel magasabbak, mint Budapesten. Olcsóbban csak a belvárostól messzebb lehet albérletet találni. A pályaudvar környéke aránylag biztonságosnak mondható, és ott akár 80 000 forintért is talál már lakást az ember.

Vidéken nem ennyire rossz a helyzet. Bár Medellínben is megugrottak az árak, Barranquillában, Bucaramangában vagy Calíban még magyar vidéki árakkal lehet számolni.

Lakást, házat vásárolni sem olcsóbb Kolumbiában. A fővárosban egy 50-60 négyzetméteres újépítésű lakás ára biztonságos környéken 25-35 millió forintba kerül. Ehhez jellemzően jár őrzött parkoló és portaszolgálat. Vidéki nagyvárosokban (Medellínt és Cartagenát leszámítva) az árak kb. 20 %-kal alacsonyabbak. 

Cartagena központjában a legdrágábbak az ingatlanokCartagena központjában a legdrágábbak az ingatlanok

Ami megéri, az a házépítés. Hasonlóan a többi dél-amerikai országhoz nem foglalkoznak a szigeteléssel és a fűtéssel, még Bogotában sem, ahol azért lenne rá igény. Az építés szabályai is lazábbak, annak ellenére, hogy Kolumbiát gyakran sújtják erős földrengések. Más téma a telekár, ami a nagyvárosok környékén és a Karib-tenger partján igen drága tud lenni.

Összefoglalva: lakást vagy házat bérelni Kolumbiában drágább, venni kb. magyar árakon lehet, építkezni azonban a magasabb telekárak ellenére is olcsóbb. A rezsi Kolumbiában picit alacsonyabb, mint Magyarországon, de komoly különbség nincs az árakban.

5) KÖZLEKEDÉS

Kolumbiában olcsóbb a benzin, mint Magyarországon. 1 gallon ára 7800 peso, ami azt jelenti, hogy litere 186 forint, tehát kb. fele a magyarnak.

Ez a hihetetlen különbség nem mutatkozik meg a közlekedés áraiban, bár az is valamivel olcsóbb, mint odahaza. Bogotából Villavicencióba a buszjegy ára 20 000 peso, vagyis kb. 1800 forint, ami egy 115 kilométeres útért nem olyan rossz ár. Jellemzően azokba az irányokba, ahová sokan közlekednek, olcsóbbak a buszjegyek, viszont ritkábban járt útvonalakon akár a duplájába is kerülhet egy kilométer utazás.

A városi közlekedés már követi a benzin árát. Bogotában egy jegy a Transmilenióra (állami zártpályás buszhálózat) 1800 pesóba, kb. 160 forintba kerül, tehát fele a budapestinek. A kis utcákban és külső kerületekben magán busztársaságok futtatják a lepukkant buszaikat, amik ennél is olcsóbban, 1200-1500 pesóért vállalják a fuvarozást. 

A távolsági buszok, mivel magán tulajdonban vannak, sokkal jobb minőségűek, mint a magyar Volán, és a járatsűrűséggel sincsen gond. Bár vasút nincsen Kolumbiában (leszámítva egy-két turista járatot), a buszközlekedés jobb és olcsóbb a magyarnál.

Az úthálózat évről évre jobb, de autópálya nem igazán van, csak a nagyvárosok 50-100 kilométeres körzetében. Mivel az áruszállítás a vasút hiánya miatt kizárólag közúton történik, ezért a haladás nagyon lassú, állandóak a dugók. 

Mindent összevetve Kolumbiában olcsóbb a közlekedés, de lassabb is. Döntse el mindenki maga, hogy mi a fontosabb.  

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Azt tudtad, hogy Kolumbiában a legmagasabb a Földön az ünnepnapok száma? A 18 ünnepnap mellett minden kolumbiai 15 nap szabadságot vehet ki, ezzel Ausztria és Málta mögött a Föld harmadik legkevesebbet dolgozó nemzete. 

Ilyen tengerpartokon tölthetik el az évi 33 szabadnapjukat a kolumbiaiakIlyen tengerpartokon tölthetik el az évi 33 szabadnapjukat a kolumbiaiak

A kolumbiaiak hatalmas partiarcok, bárhol és bármikor képesek fiesztázni. Volt olyan, hogy órákon át ácsorogtunk a Bogotába vezető főúton, csak mert azt egy falu lakói kibérelték néhány óra erejéig, hogy az aszfalton táncolhassanak. Bogotá, Medellín, Calí vagy Cartagena állandó pörgésben van, mindig találni valahol egy diszkót vagy bárt.

Újabban egyre népszerűbbek a fesztiválok, és Bogotában sűrűn futhatsz bele rockkoncertekbe is. A színházi élet valamivel gyengébb, mint Magyarországon, viszont a kolumbiai filmipar a mexikói mellett Latin-Amerika legjobbja. 

Operába nem Kolumbiába járnék, de a mindennapi programok és a rengeteg szabadnap miatt ezt a kategóriát mindenképp Kolumbiának ítélném oda.  

7) KÖZBIZTONSÁG

Kolumbia a 20. század végéig a Föld egyik legveszélyesebb országa volt. Bár azóta a bűnözést jelentősen sikerült visszaszorítani, valamint a gerillaszervezeteket gyengíteni, azért a közbiztonság még nem emelhető európai szintre. Annyit mostanra elértek, hogy sereghajtókból az élmezőnybe kerültek a kontinensen, csak Argentínát éreztük eddig biztonságosabbnak Kolumbiánál.

Az elmaradott térségekben máig szörnyű a közbiztonság   Az elmaradott térségekben máig szörnyű a közbiztonság

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Kolumbiában bár vannak állami kórházak, az elmondások szerint elég gyenge színvonalúak. A privát kórházak viszont jók és nem drágábbak, mint Magyarországon. 

A kolumbiai egyetemek nem világszínvonalúak, de a topuniversities.com szerint a bogotái Los Andes Egyetem a Föld 262. legjobb felsőoktatási intézménye. További két kolumbiai egyetem fér be az első 500-ba, míg magyarból sajnos egy sem. 

Kolumbia az elmúlt pár évben hatalmas pénzeket fordított a startup cégek támogatására. Ma Medellín a kaliforniai Szilícium-völggyel verseng a menőbb fejlesztő cégekért, adókedvezményekkel és tervezhető jövővel kampányolva. A mérnöki és számítástechnikai képzés Kolumbiában egyre jobb, bár tény, aki bekerül, sokat fog fizetni érte.

Mindemellett Kolumbia máig küzd a vidék felzárkóztatásával. Amazóniában és a gerillák által uralt vidékeken nem a drága egyetemek jelentik a legfőbb problémát, hanem az oktatás teljes hiánya és az analfabétizmus.

Egészségügyben a két ország kb. ugyanúgy áll, az oktatás azonban már megosztó. Az alapképzés gyengébb, de a felsőoktatás annak ellenére magasabb színvonalon áll, hogy az egyetemek mindegyike fizetős. 

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Kolumbiában van nyugdíj, de a járulékok megfizetése könnyen megkerülhető. A 2-es pontban már felvázoltuk, hogy az össz nyugdíjjárulék 16 %, de ha három havonta megbízási szerződést kötsz a munkáltatóddal, akkor nem kötelező ezt befizetni. A nyugdíjkorhatár amúgy nőknél 60 év, férfiaknál pedig 65 év, viszont a nyugdíjazáshoz mindössze 25 év munkaviszonyra van szükség. 

A nyugdíjat úgy állapítják meg, hogy a mindenkori bejelentett béredet átlagolják, majd 25 év munkaviszony után annak 60-65 %-át utalják ki, attól függően, hogy mekkora lett az átlagod. Ha tovább maradsz állásban, évente 1,5 %-ot növekszik a nyugdíjalapod, de nem lehet több, mint 80 %. Ha tehát átlagosan 300 000 forintot kerestél, akkor 25 év munkaviszony után 180 000 Ft nyugdíjat kapsz kézhez, de ha 40 évet dolgozol le, akkor 240 000 Ft-os nyugdíjjal számolhatsz. A minimum nyugdíj Kolumbiában nem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, tehát 58 400 Ft-nál. A rokkantsági nyugdíj sem lehet alacsonyabb a minimálbérnél, értéke pedig a bejelentett bérek átlagának 45-54 %-a.

Kolumbiában nem rossz nyugdíjasnak lenniKolumbiában nem rossz nyugdíjasnak lenni

A gond az, hogy a legtöbb munkáltató megbízási szerződéssel alkalmazza a munkavállalót, így nem fizet utána járulékokat, vagy pedig áthárítja annak fizetését az alkalmazottra, így sokan spórolás címén nem tagjai a nyugdíjrendszernek.

Kolumbiában létezik munkanélküli segély, de az nem túl sok, és nem az állam, hanem a korábbi munkáltatód fizeti. A képlet egyszerű. Ha négy év munkaviszony után felmondanak neked, akkor négy éven át évente egyszer megkapod az utolsó havi béredet addig, ameddig nem találsz új munkahelyet.

Kolumbiában komoly hagyománya van a családok megsegítésének. Gyermekek után ugyan nem jár GYES, de a hátrányos helyzetben lévő embereket a kolumbiai állam sokban támogatja. Ilyen például a gyermekeit egyedül nevelő anya vagy a kiskorút nevelő 60 évnél idősebb szülők megsegítése. A rendszer hihetetlenül szerteágazó és szociálisan érzékeny, de pénzbeli juttatás szemszögéből nehezen értelmezhető, ahogyan az is, ki jogosult a segélyre.   

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, Bogotában vagy Budapesten?

Kolumbiai minimálbér (2 fő): 116 400 Ft

- átlagos bogotái lakás bérleti díja külvárosban: 80 000 Ft
- rezsi: 20 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 40 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 12 800 Ft
MARAD: -36 400 Ft

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja külvárosi lakótelepen: 70 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -21 450 Ft

A példából látszik, hogy minimálbérből sem Bogotában, sem Budapesten nem lehet kijönni a hónap végére, főleg a magas bérleti díjak miatt. Minimum 160 000 forintot kéne keresni ahhoz, hogy egy pár a külvárosban lakva ki tudjon jönni a pénzéből, de ebben az esetben egy fillér megtakarítása sincsen, nem ruházkodott, nem volt nyaralni.

Az életszínvonal ma Magyarországon és Kolumbiában nagyon hasonló, a bérekben és az árakban sincs nagy eltérés.  

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Kolumbia és miben Magyarország.

- Amiben Kolumbia nyert: adózás és vállalkozás, árak, építkezés, szórakozás és szabadidő, nyugdíj és szociális háló. 
- Amiben Magyarország nyert: lakhatás, kultúra, közbiztonság.  
- Döntetlen: keresetek, közlekedés, egészségügy és oktatás.

Kolumbiában ezerszer jobb az adózás (többek között 340 000 forintig nincs SZJA) és vállalkozói környezet. Az árak most alacsonyabbak a magyarnál, de ez csak átmeneti állapot; amint emelkedni fog az olaj ára és egyenesbe jön a peso, az árak is visszaállnak a normális kerékvágásba. Ezzel párhuzamosan a keresetek is változni fognak (fél éve a minimálbér még 280 dollárt, ma csak 207 dollárt ér), bár a bérek még így sem alacsonyabbak a magyarnál

A lakásbérlés picit drágább, az építkezés azonban olcsóbb, mint hazánkban, s bár a közbiztonság nem túl fényes, a kolumbiai az egyik legszabadabb nemzet (évi 33 szabadnappal nem nehéz).

Meglepő módon a szociális háló és nyugdíjrendszer jobb Kolumbiában, mint nálunk, viszont könnyű megkerülni. Nem sok az elvonás, de a minimálbérből élők nehezen tudják kigazdálkodni a járulékokat, és sok munkáltató ezt kihasználja.

A közlekedés olcsóbb, de lassabb, mint Magyarországon, az egészségügy pedig pont ugyanolyan béna. Az oktatás az alap- és középiskola szintjén gyengébb, a felsőoktatás szintjén azonban erősebb a magyarnál, még ha fizetős is.  

Bár Kolumbia monetáris válságban van az olaj alacsonyan tartott ára miatt, amint ez változik és visszaáll a rend, Kolumbia újra Magyarország előtt fog járni, ahogy tette azt akár tavaly ilyenkor. Bár az életszínvonal jelenleg hasonló a magyarhoz, Kolumbia a kontinens leggyorsabban fejlődő országa, ezért pár éven belül jó eséllyel elviharzik mellettünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A Kolumbiához tartozó San Andrés szigetéről nekem Costa Ricába, Erinek pedig Panamába kell repülnie, hogy szervezni tudjuk a holnapután induló Mirador csapat túráját. Hónapokkal ezelőtt megvettük az egyirányú jegyünket a két említett országba nem kevesebb, mint 1040 dollárért, ami elég sok pénz egy röpke egy órás útért. A Copa Airlines azonban úgy véli, ez kevés. Ők 2000 dollárt, vagyis kb. 560 000 forintot tartanak korrektnek ezért a szolgáltatásért. Soha többé nem repülünk velük! 

Másfél órával a gép indulása előtt érünk ki a San Andrés-i repülőtérre. A check-in pultnál egy karibi szépség kezébe nyomom a kinyomtatott jegyemet és útlevelemet, aki bütyköl pár percet a számítógépen, majd egy kérdést intéz felém.

- Elnézést, uram! Van kilépő jegye Costa Ricából?
- Nincsen. Mexikóból fogok hazarepülni, ahogy a párom is - adom az egyenes választ.
- Az a probléma, hogyha nincs kilépő jegyük, akkor nem szállhatnak fel a panamai gépre.

Korábban már repültem Kolumbiából Costa Ricába, akkor ezzel nem volt gond, de a lány elmondása szerint 2014-től új bevándorlási szabályok vannak érvényben mind Panamában, mind Costa Ricában.

- Mi a teendő?
- Venniük kell egy jegyet, ami igazolja, hogy három hónapon belül elhagyják Costa Ricát és Panamát.
- Buszjegy is jó lehet?
- Akár az is.

Szép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatságSzép sziget San Andrés, csak egy kicsit drága mulatság

Bekísérnek minket egy hátsó irodába, ahol bekapcsolnak nekünk egy ezer éves számítógépet. Nagyon lassan haladunk, már csak egy óra van a felszállásig. A Tica Bus az egyetlen olyan Costa Rica-i busztársaság, ami értékesít nemzetközi jegyet neten keresztül, azonban a reptéri rendszer nem engedélyezi a vásárlást.

- Elfelejtettem! - kap fejéhez a csaj - Buszjegyet nem lehet vásárolni a reptéren.
- Van még ötven percünk. Visszasétálunk a városba, elmegyünk egy netkávézóba és megvesszük ott.
- Ott sem fog működni. A légitársaság üzemelteti az egész sziget nethálózatát és tiltja az ilyen oldalakon történő vásárlást.
- Akkor hogy legyen?
- Mindenképp új repjegyet kell venniük.

Itt egy pillanatra kikelek magamból. Nem kevesebb, mint 480 dollárt fizettünk Eri repjegyéért Panamába és 560 dollárt az enyémért Costa Ricába. Mikor a jegyeket vettük, semmi olyan üzenetet nem kaptunk a légitársaságtól, hogy kötelező lenne kilépő jeggyel rendelkeznünk, most pedig azt követelik tőlünk, hogy vegyünk két új repjegyet.

San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké San Andrés a kolumbiai elit nyaralóhelye, nem a hátizsákosoké

- Sajnos nem mi vagyunk a bevándorlási hivatal - nyugtatgat a csaj - Ha nem akarja lekésni a repülőjét, muszáj másik jegyet vennie.

Leülünk és kutakodni kezdünk. Két héttel későbbre találnak nekem egy jegyet San Joséból Panamavárosba 480 dollárért. Öröm az ürömben, hogy a jegy visszaváltható, így belemegyek a vásárlásba. A kártyámon összesen 500 dollár maradt, amennyiért Erinek Panamavárosból a következő három hónapra semmilyen irányba nincsen jegy. Végén a csaj vesz neki is egy San José-Panamaváros jegyet 480 dollárért. Értitek, ugye?! Van egy San Andrés-Panamaváros jegyed, de a bevándorlási törvények miatt csak akkor ülhetsz fel a gépre, ha veszel mellé mégegy San José-Panamaváros berepülő jegyet.

Nincs időm elküldeni az egész bagázst az anyjába, tudomásul veszem, hogy 560 000 forintért repülünk Kolumbiából Panamába és Costa Ricába. Így mulatnak a magyar hátizsákosok! Copa Airlines-szal pedig vigyázzatok nagyon! Mocsok egy társaság!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

San Andrés szigetére azért jutottunk el, mert csak rajta keresztül tudtunk Kolumbiából Panamába repülni. Egyáltalán nem bántuk meg a kalandot, annak ellenére sem, hogy három nap alatt egy kisebb fajta vagyont hagytunk ott. Többek között itt pillantottuk meg az elmúlt két év legszebb tengerpartját és olcsón jutottunk új fényképezőhöz is...

Kolumbiából Panamába az átjutás nem egyszerű. Mivel a két ország között nem épült meg a Pánamerikai autóút, ezért az ember vagy repül, vagy hajózik, vagy gyalogol. Ez utóbbi a kontinens egyik legkockázatosabb vállalkozása: a Darién Gapen az elmúlt 50 évben kevesebben jutottak át élve, mint ahányan egy nap megmásszák a Mount Everestet. 

A legtöbb turista az öt napos vitorlázást választja, de ennyi időnk sajnos nincsen, mivel Endrének négy nap múlva indul egy túrája Costa Ricában. Nem marad más, mint a repülés, azonban ez sem kis kihívás. Cartagenából nincs közvetlen járat az alig 40 percre fekvő Panamavárosba, így vagy visszatérünk Bogotába, vagy felrepülünk a Nicaragua partjainál található San Andrés-szigetre és onnan panamavárosi átszállással San Joséba. 

Karibi ház és hulladék rákKaribi ház és hulladék rák

Latin-Amerikában fapados légitársaság nem lévén, a legolcsóbb jegy Cartagenából Panamába Bogotá érintésével 450 dollár, vagyis 125 000 forint, egy irányba. Picivel többért San Andrésnak is repülhetünk, így bár nem volt tervben Kolumbia luxusszigete, bevállaljuk a plusz 30 dollárt, és eltöltünk ott három napot.

San Andrés Kolumbia partjaitól északnyugatra található a Karib-tengeren, a geológusok szerint egy régi vulkánkitörés hozta létre. A szigetet 1527-től jelölik a térképek, bár állítólag Kolumbusz a negyedik expedíciója alkalmával járt itt korábban. A zsebkendőnyi sziget Nicaragua partjaihoz van közel, ami a két ország között mindig is diplomáciai vihart kavart. Nicaragua 1980-ban állt elő azzal a mai napig vita tárgyát képező követelésével, hogy a politikailag Kolumbiához tartozó sziget földrajzilag őt illeti. 2012-ben Nicaragua nagy bánatára a Nemzetközi Bíróság meghagyta Kolumbia fennhatóságát San Andres és Providencia felett, azt azonban elérte, hogy a 82. szélességi foktól nyugatra eső tengeri területek felett felügyeleti jogot kapott.  

San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás San Andrés legmagasabb pontjáról a kilátás

A szigetet 2000-ben az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította Providenciával közösen, bár az igazat megvallva San Andrés-en szinte semmi nem maradt az eredeti növényzetből és állatvilágból. A turizmus fejlődésével rohamosan nőni kezdett a lakosság, ma mintegy 75 ezer ember él a szigeten. Ennyi embert kizárólag az idegenforgalom képtelen eltartani, ezért néhány éve bevezették, hogy mindenkinek, aki a szigetre akar repülni, fizetnie kell 21,5 dollár belépési díjat. Mi erről csak a reptéren értesülünk, ami Endrénél rendesen kivágja a biztosítékot. 

Rengetegszer repültem már, de nemigen volt még olyan szép látványban részem, mint ezen az úton; a mélykék tengerben olykor világító foltként tűnnek fel a korallzátonyok, amik egyszer zöldre, máskor sárgára színezik a vizet. Másfél órás repülés után landolunk a levegőből túlnépesedettnek tűnő szigeten. 

Mókásan hangzik, de a repülőtérről gyalog indulunk be a városba, mivel a központ alig 15 perc sétára van a kifutópályától, így itt ez a bevett szokás. Bő fél óra alatt érünk a gyümölcsárusoktól, fürdőruhás csajoktól, kókuszdiót szürcsölgető gyerekektől hemzsegő strandra. Abban a reményben, hogy találunk valami olcsó szállást, a karibi stílusú, szedett-vedett belső utcák felé vesszük az irányt. Csalódnunk kell; 100 dollár alatt két főre csak a legócskább bordélyházak kínálnak fekhelyet. A sziget egyetlen hostelében is 120 dollár egy két ágyas szoba és 40 dollár egy ágy dormitorióban. Már öreg este van, amikor távol a nyüzsgő parttól az egyik eldugott utcában sikerül megegyeznünk egy kis panziót üzemeltető fickóval: 40 dollárért egy hiányosan felszerelt, de tiszta szobát kapunk.

Mirador túrák egész sora után kissé kimerültek vagyunk, így az első napot láblógatással töltjük. Nem ébredünk korán, a reggelit és az ebédet költséghatékonyan összekötjük, majd körbejárjuk a sziget fővárosának minden utcáját, hátha sikerül lecserélnünk a fényképezőgépünket, ami mostanra végleg felmondta a szolgálatot. Sajnos szieszta idején érkezünk, és ez San Andrés szigetén komoly dolognak tűnik, mert minden üzlet ajtaján a cerrado felirat fityeg. Dolgunk végezetlenül lekocogunk a strandra. A látvány meseszép, az időjárás azonban megtréfál bennünket. Másodpercek alatt olyan vihar kerekedik, hogy bőrig ázunk, mielőtt a part menti épületek valamelyikének terasza alá húzódhatnánk.

Az első fénykép az új géppel   Az első fénykép az új géppel

Délután négy után kinyitnak a boltok, így ismét nyakunkba vesszük a várost, hogy fényképezőt vehessünk. Jogos a kérdés, hogy miért itt és nem a szárazföldön veszünk kamerát, de San Andrés szigete vámmentes, így jóval olcsóbb minden, mint Cartagenában vagy Bogotában. További pozitívuma a városnak, hogy a nagy túlkínálat miatt minden üzletben lehet alkudni. Az azért kicsit vad, hogy egy hivatalos Sony boltban 100 dollárt engednek az árból alig pár perc üzletelés után. 

Baptista templom a Cerro LománBaptista templom a Cerro Lomán

Másnap kibérlünk két iszonyatosan szakadt kerékpárt. A sziget pici, egy negyven kilométer hosszú út fut rajta körbe a part mentén, ami biciklire pattanva egy nap alatt kényelmesen teljesíthető. A KRESZ szabályait teljes egészében mellőző városi közlekedéstől már az első kilométer után égnek áll a hajam; minden kereszteződésben frászt kapok az elém kihajtó kocsiktól. Szerencsére a város kicsi, így gyorsan kiérünk, és rögtön le is térünk a főútról. A sziget legmagasabb pontjára, a 85 méteres Cerro La Lomára épített baptista templom felé kanyarodunk. Jó meredek kaptató vezet fel, eltart fél óráig mire a tűző napon felküzdjük magunkat a templom bejáratához. Egy nagyon laza, meghatározhatatlan korú, sötét bőrű nő szedi a belépőt, ami fejenként 5000 peso. Endre felmászik a toronyba és lő néhány képet, majd tovább indulunk a sziget tavához, a Lago Grandéhoz.

Dél felé haladva vadabbá válik a táj  Dél felé haladva vadabbá válik a táj

Épp hogy legurulunk a dombról a völgybe, máris egy jegyszedő állja az utunkat közölve, hogy a lagúna megtekintése újabb két és fél dollár. Nem jelentős összeg, de ha minden utca végén ki kell egy ilyet fizetnünk, akkor gyorsan elfogy mind a pesónk, mind pedig a türelmünk. Távolról rápillantunk a max horgásztó nagyságú pocsolyára, és megyünk tovább. 

Endrét bántja a tengeri gejzírEndrét bántja a tengeri gejzír

Keresztültekerünk San Francisco faluján. Az egyik comedorban bedobunk egy frissen sült halat ebédre, majd újra nyeregbe pattanunk és röpke fél óra alatt egy egészen varázslatos helyre jutunk. A partot mindenütt óriási mészkősziklák borítják, amikbe itt-ott alagutat fúrt a tenger sós vize. A nagyobb hullámok alámossák a part menti köveket, és félelmetes zaj kíséretében törnek a felszínre alig fél méter átmérőjű lyukakon keresztül. Itt is odalép hozzánk egy magát jegyszedőnek nevező alak, de mostanra rájöttünk, hogy a sziget minden lakója azzá válik, ha külföldit lát.

A nyugati partvidék sokkal vadabb     A nyugati partvidék sokkal vadabb

A sziget déli csücskén áttekerve a vadabb, nyugati parton folytatjuk utunkatBámulatosan szép öblök mentén haladunk, jobbra pálmaültetvények, zöld legelők, 10-15 méter magas ősöreg fák szegélyezik utunkat, olykor pedig kis falvak uszadékfából összetákolt, düledező viskói tűnnek fel. Úgy belefeledkezünk a világoskék vizű öblök és élénkzöld korallzátonyok látványába, hogy majdnem elhajtunk a Morgan's Cave feliratú Kalózmúzeum mellett.

Henry Morgan barlangjában pózolokHenry Morgan barlangjában pózolok

A múzeum nem nagy durranás, viszont drága; 15 000 peso fejenként a beugró. A helyiek nagyon büszkék arra a tényre, hogy a sziget egykor Henry Morgan búvóhelye voltÉpített hajóroncsokban és pinceszerű helyiségekben elhelyezett viaszbábuk között kalóznak öltözött, nagyon lelkes fiatalok kísérgetik a látogatókat, és mesélik el a walesi kalóz történetét. Időnként a teljes sötétben nekivágják a kardjukat egy hordónak vagy egy kincses ládának, hogy az óriási robajjal a szívbajt hozzák a nagyérdeműre. Aztán a végén színes szoknyába bújt lányok tartanak táncbemutatót a rozsdás vasmacskák és rumos hordók között. Endrét is magukkal rángatják, igen nagy örömére. Nem szeretjük ezt a fajta turistabutítást. 

Endre pörgeti a fekete csajokatEndre pörgeti a fekete csajokat

Naplementére érkezünk vissza San Andrés városába. A nyereg úgy feltöri a hátsómat, hogy közlöm Endrével, holnap egy métert nem vagyok hajlandó tekerni. Nem is kell, inkább hajóval indulunk útnak a környező lakatlan szigetekre. Nem túl jó előjel, hogy a motorcsónakok olyan sűrűséggel közlekednek, mint Budapesten a 6-os villamos. 

Aquario szigete körül kicsit sok a turistaAquario szigete körül kicsit sok a turista

Röpke 20 perc alatt érkezünk az Aquario névre hallgató szigetre. Az alig pár négyzetméternyi fehér homokdűnén több mint száz turista zsúfolódik össze, akik fel-alá szaladgálnak hol a derékig érő vízben, hol pedig a szárazföldön méregdrágán buvárszemüveget és gumicipőt osztogató túravezetők között. A szigeten egyetlen fa sincs, csupán két fából épített bár azoknak, akik megunták már a snorkelt és ahelyett, hogy tovább aszalódnának a napon, elkortyolgatnak egy méregdrága sört. 

Nem sok helyen ilyen tiszta a tengerNem sok helyen ilyen tiszta a tenger

Aquarióban az a jó, hogy a halványkék víz annyira kristálytiszta, hogy igazából semmi szükség búvárszemüvegre, a vízben sétálva és úszva is több méteres mélységig láthatod az összes varázslatosan színes halacskát és tengeri herkentyűt. Endrével egyetértünk abban, hogy ennyire gyönyörű színű tengert még soha életünkben nem láttunk, pedig jártunk már néhány egzotikus tengerparton. 

Régen készült ugrálós fotóRégen készült ugrálós fotó

A vezetőnk, aki 11 órára rendelt minket a csónakhoz, hogy az egész csapat továbbinduljon az Aquariónál jóval nagyobb Johnny Cayre, eltűnt. Felismerünk egy amerikai párt, akikkel egy hajóval érkeztünk és hozzájuk szegődünk. A New York-i Adam és Jessica azonban viccesen szintén csak minket jegyzett meg a tömegből, így négyesben tanácstalankodunk tovább a sziget mellett ringatózó motorcsónakok között, majd ezt megunva bepattanunk egy idegen vezető ladikjába, ami szerencsénkre ugyanúgy a Johnny Cayre tart. 

Johnny CayJohnny Cay

Az Aquario nagy testvére már sokkal hangulatosabb. A helyiek jó néhány kellemes bárt építettek a kókuszpálmaligetben, ahol a sörön túl már koktélokat is árusítanak. Nem profi mixerek kutyulják az italokat, egyszerűen kiteszik az alaplét a pultra egy kókuszdióban, a vevő pedig annyi rumot tölt bele, amennyit csak akar. A piña coladán túl frissen sült halakat és tengeri herkentyűket is be lehet kebelezni, de az árlapra tekintve nem élünk a lehetőséggel.

Iguána

Iguánák és kék gyíkok lakják a szigetetIguánák és kék gyíkok lakják a szigetet

Amíg az asztaloknál ücsörgünk, helyi vezetőink ellátnak minket néhány, szerintük nélkülözhetetlen információval, többek között azzal, hogy hol a strand. Nem mintha ezt egy ekkora szigeten olyan nehéz volna kitalálni, lévén Johnny Cay semmivel nem nagyobb egy focipályánál. A sziget 15 perc alatt körbejárható, aminek egyik felében óriási iguánák egész csoportja pózol a turisták fényképezőgépeinekBár Endre nem egy strandkakas, biztosan meg tudnám győzni, hogy töltsünk egy kicsit több időt ebben az idilli környzetben, de délután 5-kor indul a gépe San Andrésról Costa Ricába.

Én Johnny Cayen   Én Johnny Cayen

Endre összerámolja a holmiját a szálláson, majd kisétálunk a reptérre. Ő San Joséba repül, én pedig másnap Panamavárosba. Két év után elhagyjuk Dél-Amerikát.

San Andrés szigete pont olyan, mint Tobago volt, de annál jóval drágább és turistásabb. Három napot töltöttünk a kolumbiai álomszigeten, ennél sokkal többet szerintünk nem is nagyon lehet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Az elmúlt pár évben többször jártunk a Tayrona Nemzeti Parkban, 2013-ban írtunk is róla itt a blogban. Most azért ragadunk újra klaviatúrát, mert a park az utolsó, 2014-es látogatásunk óta nagyon megváltozott. Több lett a turista, mint elfogyasztott rum egy Mirador túrán, ami nem akármilyen teljesítmény, s ami miatt kénytelenek vagyunk alternatív útvonalakon túrázni. Tayrona ma már nem hátiszákos központ, sokkal inkább amerikai pénzes fiatalok kalandparkja. Egy igazi gringolandia!

Már a bejáratnál meglepődünk. Hiába érkezünk korán, kígyózó sor tekereg az újonnan felállított jegyszedő kabinnál. Beállok a sorba, míg a csapat egy hűs ivóban lulót szürcsöl. Tíz perc is eltelik, mire feltűnik, hogy az előttem állók egy papírfecnit szorongatnak a kezükben. Felvilágosítanak, hogy enélkül a cetli nélkül valószínűleg nem vehetek jegyet. Hátrafelé mutogatnak, ahol egy fiatal kolumbiai srác egy térkép előtt spanyolul magyaráz valamit a 99%-ban amerikai közönségnek.

Ide vágyunk, de nehéz a bejutás  Ide vágyunk, de nehéz a bejutás

Miután befejezte a bemutatót, megkérdem tőle, mi ez az egész, de ő csak annyit mond, hogy üljek le és hallgassam végig, amit magyaráz. 

- A sorban állva már végighallgattam. Ráadásul tizedszer vagyok a parkban, mindent tudok - magyarázom azt remélvén, hogy nem kell kiállnom a sorból csak azért, hogy végignézzem, ahogy leolvassa a térképről az öbölneveket.
- Ha nem hallgatja végig, akkor nem adhatok igazolást Önnek és a csapatának, és nem vehetnek belépőt a parkba - okít ki a srác.
- Rendben! Hívom a csapatomat. Szerezzen addig legyen szíves egy magyar tolmácsot, lévén a csapatom nem beszél spanyolul - kötözködöm.
- Az előadás spanyolul van - válaszol.
- Nézzen körbe, ember! Önön kívül itt mindenki külföldi, senki nem beszél spanyolul.
- A szabály az szabály. Ha nem akarja végighallgatni, csak tessék, de ebben az esetben nem adok igazolást Önnek.

Végigülöm. Meghallgatom, ahogy végigmondja az öbölneveket, közben azon mosolygok, hogy körülöttem senki nem ért egy szót se, mert mindenki vagy amerikai, vagy európai.

Megkapom a régen várt cetlit, majd beállok újra a sor végére. Másfél órán át sínylődök a Napon, mire sorra kerülök. Útlevelek, karszalagok, két tonna papír, no és egy valag pénz cserél gazdát, mire végre bebocsátást nyerünk a Tayronába. Te jó ég! Tavaly az egész procedúra 3 percet vett igénybe.

Ezen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek seEzen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek se

A tömegre nem csak a jegyszedők nincsenek felkészülve, de a buszosok sem. Hiába tízszereződött meg a forgalom egyetlen év alatt, ugyanazzal a 4-5 szakadt kisbusszal furikázzák be az embereket a parkba, mint korábban. Zsúfolódunk, s mivel klíma az nincs, egymás izzadtságában tocsogunk az öt kilométeres út alatt.

A parti ösvénynél libasorban haladunk, aztán az első dombnál végre kicsit szétszéled a tömeg. Állatot egyet sem látunk, pedig ha belegondolok, hogy tavaly itt titimajmokat, kajmánokat és baziliszkuszokat fotóztunk, megfájdul a szívem. Mi lett veled, Tayrona?

Arrecifes után egy belső ösvényen túrázunk a Cabo San Juanhoz. Jól tesszük, mert itt legalább nem jön szembe minden másodpercben egy turista. Végre látunk egy madarat is: egy meseszép jacamar ücsörög az egyik ágon arra várva, hogy lencsevégre kapjuk.

Jacamarból van elég a parkbanJacamarból van elég a parkban

Cabo San Juanhoz érve ismét jön a döbbenet; a bejáratnál is nagyobb sor kacskaringózik az öbölben felvert sátrakért és felkötött függőágyakért. Újabb másfél órán át toporgok ezred magammal, mire sorra kerülök. Semmi másra nem tudok gondolni, csak egy üveg sörre. Jóska a csapatból - kiolvasván a gondolataimat - megjelenik egy doboz Aguilával - az Úr foglalja imába a nevét!

Mázlink van, pont van még négy szabad sátor. A mögöttem ácsorgó osztrák család már lemarad, szegények sétálhatnak vissza Arrecifesbe, hátha ott még maradt hely. Az egész hercehurca iszonyú primitív módon van levezényelve, itt és most döntöm el, hogy én következő alkalommal csapatot bent nem altatok a Tayronában.

Miénk lett az utolsó négy sátorMiénk lett az utolsó négy sátor

Alig marad időnk strandolni, a Nap már haloványan pislákol a horizonton. A vízben legalább kétszáz ember lubickol, a parton egy gombostűt nem lehetne leejteni. Olyan az egész, mint mikor nyár közepén ellepik az olasz és spanyol partokat a last minute nyaralók. Innánk valamit, de azt nem lehet. A kajálda és bár 2-től 6-ig zárva tart; addig dögölj szomjan!

Rengetegen vannak a partonRengetegen vannak a parton

Este jön az újabb tortúra: ételhez kell jutni. Ugyanaz a kígyózó sor alakul ki, mint a bejáratnál és a sátorfoglalásnál, csak itt mindenki sokkal feszültebb az éhségtől. A kaja, mint mindig, most is iszonyatosan drága, de eddigre már teljesen mindegy, tőlünk akár Michelin-áron is mérhetnék a rizst, akkor is megvennénk. Teljes a fejetlenség, mindenki össze-vissza rendel, az a pár pincér, aki a közel ezer fős vendégsereget próbálja kiszolgálni, nem kicsit frusztrált.

Irány Pueblito!Irány Pueblito!

Alighogy letesszük a villát, már néznek is ki minket a helyünkről, mert mondanom sem kell, asztalból és székből sincs elég. Jobbnak látjuk lemenni a partra. Amíg a csapattal bámuljuk a felkelő Holdat, egy srác rohan vissza a kajáldához segítségért kiáltva. Cimboráját megmarta egy kígyó. Hirtelen felbojdul a tábor, mindenki a szerencsétlen amerikait nézi, aki öntudatlanul remeg a földön, miközben bokája az ötszörösére dagad. Pár parkőr próbál segíteni rajta, másfél óra küszködés után sikerül annyi életet lehelni a hosszú időn át ájultan fekvő srácba, hogy áttegyék egy függőágyba, s abban néhány markos legény átszállítsa Arrecifesbe, ahol állítólag van ellenszer.

Meredek ösvény vezet fel PueblitóbaMeredek ösvény vezet fel Pueblitóba

Tayrona híres a kígyókról, az útikönyvek is mind megjegyzik, hogy éjszaka ne mászkálj mezítláb az erdőben, de mindig akad egy-két barom, aki Indiana Jones-nak képzeli magát. Az persze megint a fejetlenség csúcsa, hogy egy ekkora táborhoz nem tartozik orvos, és ellenméreg csak egy óra gyaloglásra lelhető fel. 

Az első teraszPueblito első terasza

Másnap a csapat egyik felével az erdő felé indulunk. A cél Pueblito, egy tayrona romváros. Ciudad Perdida után tudjuk, hogy nem lesz eget rengető élmény, de a strandon fetrengésnél még mindig jobb program.

Húsz perces séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin liánok segítségével kelünk át. Innentől hosszú, jó egy órás kaptató következik fel a romokig. Iszonyú meleg van, de ahogy mászunk fölfelé, úgy lesz egyre árnyékosabb az ösvény. Végre nincsen tömeg, csak néhány kósza túrázó barangol errefelé. 

Teljesen rekonstruálták PueblitótTeljesen rekonstruálták Pueblitót

Pueblito ugyanabban a korszakban futott fel, mint Teyuna, de annál azért sokkal kisebb volt. Jóval Ciudad Perdida előtt fedezték fel, de csak az utóbbi néhány évben tárták fel teljesen. Ugyanolyan kör alakú teraszokat képeztek, mint a fővárosban, a régészek itt is felépítettek pár klasszikus indián kunyhót rájuk. Ami pozitívuma a helynek, hogy tényleg kevés a turista, és hogy a partvidékhez képest kellemes a klímája

A vadabb partokon alig vannak turistákVadabb partokon alig vannak turisták

Egy másik ösvényen ereszkedünk vissza a partra. Állatokat itt sem látunk, leszámítva azt a milliárdnyi csatornabogár-szerű férget, amik úgy nyílnak szét a bakancsunkat megpillantva, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Negyven perc hegyről lekocogás után érkezünk meg ismét a Karib-tengerhez, egy elhagyatott, vadabb partszakaszhoz. Bár a Cabo San Juan innen alig fél óra séta, még sincs itt egy lélek sem. Úszni nagyon nem lehet, mert erősek az áramlatok, így a pancsolást későbbre hagyjuk.

Klasszikus kép Cabo San JuanrólKlasszikus kép Cabo San Juanról

Végül az állatok sem maradnak el. Sikerül a nagy tömeg előtt kiindulnunk a parkból, így látunk néhány iguánát, titimajmot és mókust. A kijáratnál ugyanaz a szervezetlenség fogad minket, mint befelé jövet. Amíg tavaly a buszban üldögélve kellett arra várnunk, hogy beessen még pár turista, hogy indulhassunk, addigra most vagy egy órát kell arra várjunk, hogy felférjünk az egyik helyi járatra.

Iguána

A végén az élővilág is megmutatta magátMegmutatta magát a végén az élővilág is

Tayrona egy év alatt egy kellemes őserdei parkból tömegnyomorrá vált. A szervezők képtelenek kezelni a helyzetet, a szabályozással pedig csak lassítják a bejutást és a sátorhelyek kiadását. Jövőre jövünk újra, addigra talán kitalálják majd a megoldást.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

2009-ben jártam először Kolumbiában, akkor döntöttem el, hogy egyszer eljutok Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. 2015-ben végre valóra vált az álmom, öt napos túra keretében megpillanthattam a tayronák egykor szent városát. 

Bucaramangából 10 órás buszúttal érkezünk meg a Karib-tenger partján álló Santa Martába. Mivel csapattal vagyunk, így Taganga hippifalujában szállásoljuk el magunkat. A mediterrán hangulatú öbölben kicsit elszálltak az árak; 60 dollárért tudjuk kivenni ugyanazokat a szobákat, amiket három éve még 30-ért dobtak utánunk. Maga a falu semmit nem változott tavalyhoz képest, kivéve, hogy még több lett a turista és még drágábbak lettek az éttermek.

TagangaTaganga

A délutánt egy közeli öbölben, Bahía Conchán töltjük el. A part szép, de olyan erős a szél, hogy a homokszemcsék pillanatok alatt beterítenek mindent. Pár órás akupunktúrás kezelés után kibaktatunk a parkolóba, ahová 5 óra magasságában kéne érkeznie az iderendelt kisbusznak, de nem jön. Szerencsénkre befut egy szakadt dzsip, aminek sofőrje aránylag olcsón visszavisz minket Santa Martába, így még naplemente előtt megérkezünk Tagangába. A kisbusz sofőrjét telefonon érjük el. Valami olyasmit hebeg, hogy egy amerikai csapatot kellett Palominóba vinnie, így késve indult vissza, nézzük el neki. Szerencsére szállásadónk érti a turizmust; azonnal kifizeti nekünk a kisbusz árát, amit majd - elmondása szerint - kiver a sofőrből.

Bahía Concha kellemes strandBahía Concha kellemes strand

Tagangában tényleg tudják, mitől döglik a légy. Annak ellenére érkezik ide napi több száz turista, hogy a strand nem kimondottan szép, az utcák porosak és a szállások drágák. Nem kell más, csak néhány lampionos kocsma, pár aránylag olcsó koktélbár és olyan éttermek, amikben ugyan európai árakon, de mást is lehet enni, mint a rizses csirke. 

Naplemente TagangábanNaplemente Tagangában

No, de mi nem a gasztronómia miatt jöttünk Tagangába, hanem azért, hogy elkalauzoljunk egy Mirador csapatot Ciudad Perdidába, az Elveszett Városba. Én sem jártam még itt, így izgatottan várom a következő öt napot. Tulajdonképpen Patagónia óta nem voltunk kitéve sorozatterhelésnek, de Endre megnyugtat, hogy simán bírni fogom, mert bár lesznek szintek, kis távokat fogunk sétálni. 

Helyi vezető nélkül nem lehet Ciudad Perdidába eljutni, így már hetekkel korábban leszerveztük a túrát, nehogy valami hibádzon. Szemben a tegnapi kisbuszos sztorival, most minden stimmel. A kora reggeli órákban érkezik egy dzsip tagangai szállásunkra Pedróval, aki a következő öt napban vállalja a velünk együtt tíz fős, nagyon lelkes Mirador csapat vezetését a tayrona indiánok letűnt romvárosához.

Dzsippel érkezünk El MameybeDzsippel érkezünk El Mameybe

dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkezünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagyjuk a kocsit és végre bevetjük magunkat az esőerdő sűrűjébe. 

Az első, Loma Solterónak nevezett pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kell átkeljünk, majd egy meredek kaptató következik. Az erdőt ezen a részen eléggé leirtották, így mire felérünk, mindenkinek vörösen izzik a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogat a turistáknak.

Indul a menet!Indul a menet!

Rövid pihenő után újra a nyakunkba kapjuk a zsákokat és 630 méteres magasságba kapaszkodunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következik a következő hegy oldalába, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. 

Mesés a táj Ciudad Perdida feléMesés a táj Ciudad Perdida felé

A völgy alján elszórtan néhány ház áll, amiket egy parányi függőhíd köt össze a patakká szelídülő folyó fölött. Az egyik házon La Casa de Adán felirat áll; ez az első, szállásra alkalmas táborhely. Naplementéig még van ugyan másfél óránk, de a csapat túlságosan kimerült ahhoz, hogy legyen esélyünk sötétedés előtt elérni az innen pár kilométerre álló Alfredo táborhelyet. Úgy döntünk, hogy jöjjön a jól megérdemelt vacsora és pihenés, töltsük az éjszakát itt, még akkor is, ha ez a következő napot nehezebbé teszi. 

Ó úgy élvezem én a strandot!     Ó úgy élvezem én a strandot!

Az Ádán háza táborhely több mint kellemes. A házaktól pár percnyi sétára a folyó vize természetes medencéket alakított ki, amik a sziklákról aláhulló parányi vízesésekkel valóságos élményfürdőként szolgálnak. Bár a víz hőmérséklete langyosnak egyáltalán nem nevezhető, a hat órás gyaloglás után így is jó érzés megmártózni benne és lemosni magunkról az út porát. 

Az itt élő népes család ma már csak a turizmusból él. Teraszukon vagy 25, szúnyoghálóval ellátott, összetákolt emeletes ágyat helyeztek szorosan egymás mellé és biztos, ami biztos a körülöttük lévő tartógerendákra néhány függőágyat is kikötöttek. Ma este teltház van, mert nem sokkal utánunk beesik egy amerikai turistacsapat is.

Tömegszállás az Ádán házbanTömegszállás az Ádán házban

Az erdőben általában korán nyugovóra szoktunk térni, itt azonban sokáig fészkelődünk az emeletes ágyak vacak és orrfacsaróan büdös matracán. A családnak már van generátora, így az álmatlan órákban a patak csobogása helyett telenovellák gondosan megszerkesztett dialógjait vagyunk kénytelenek hallgatni.

Napkelte előtt kissé gyűrödten kászálódódunk ki az ágyból, miközben Pedro és fia már a konyhában serénykedik, hogy a nyílt tűzön elkészítse a reggelinket. Elered az eső, de szerencsére mire megpirkad, alábbhagy és a fák között felszálló párában útnak indulhatunk.

Kogi öszvérhátonKogi öszvérháton

Az első két és fél órában egy erősen emelkedő, csúszós ösvényen kapaszkodunk fel, majd meredek lejtő vezet a Mutanzhi nevű kogi indiánfaluig

A pici völgyben fekete hajú, népviseletes gyerekek játszadoznak, az ösvényen magányos lovas kerül el bennünket, aki éppúgy földig érő fehér lepelt visel, mint délebbre élő arhuaco szomszédai. Elszórtan néhány tradícionális házikó áll, amiket ugyanúgy tapasztott sárból építettek és pálmalevél tetővel láttak el, mint Nabusimake házait, de szemben az arhuacókkal a kogik a köralapú épületeket szeretik.

Muthanzi falujaMuthanzi faluja

A házak között kokabokrok sorakoznak. A Sierra Nevada de Sanata Marta területén csak az indiánoknak engedélyezte a hatóság a koka termesztését, az okokat majd este tudjuk meg Pedrótól, no de erről később. 

Kokacserjék MuthanzibanKokacserjék Muthanziban

Bár az ösvény a falu mellett vezet, a kis indiántelepülésre tilos a belépés. Egyes házakat drótkerítéssel zártak el a külvilágtól, Pedro elmondása szerint azért, mert sok turista nem képes felfogni, hogy a kogik nem akarnak érintkezni az idegenekkel, és engedély nélkül bementek a házaikba.  

Dél magasságában pihenőt rendel el a csapat a Tezumake táborban. Pedro mindenkinek ebédet oszt, majd a folyóban hűsölve vészeljük át a legnagyobb hőséget. Erőt kell merítenünk a romváros előtti utolsó nagy kaptató leküzdéséhez. Mostanra szerencsére mindenki belejött a túrázásba, így az öt órára tervezett szakaszt alig négy óra alatt tudjuk le. 

Kogi kislányKogi kislány

A koraesti órákban érjük el a Rio Buritaca partját. A bővizű folyó sodrása elég erős ahhoz, hogy ne a köveken szökdécselve kíséreljük meg az átkelést, hanem szandálban a vizen keresztül, botokkal egyensúlyozva az ár ellenében. Innen már csak néhány szikla állja az utunkat, de amint leküzdjük őket, befutunk az El Paraíso táborhelyre

Az utolsó szakaszon mindenki belejött   Az utolsó szakaszon mindenki belejött

Pedro és fia fáradhatatlannak tűnik. Amíg a csapat többi tagja pancsol a táborhely melletti kis vízesésekben, ők zsenális vacsorát készítenek. A szabadtéri étkező egyik hosszú asztalánál, gyertyafénynél összegyűlik a csapat a vacsorához, Pedro pedig mesélni kezd.

A '70-es években, miközben egy helyi család a Buritaca folyónak ezen a szakaszán csónakázott, sziklákból épített lépcsősorra lett figyelmes a gazzal benőtt hegyoldalban. Követni kezdték az egymásra helyezett köveket és bő egy óra alatt megérkeztek a ma Elveszett Városként ismert, akkor még feltáratlan romokhoz. Rábukkantak a tayrona indiánok aranyszobraira és ékszereire, amiket elkezdtek a piacon értékesíteni. A kincsrablásból származó vagyon azonban nézeteltéréshez vezetett, végül irigységből a családtagok legyilkolták egymást. A vérengzés okán a romokról az állam gyorsan tudomást szerzett. A feltárások megkezdődtek ugyan, de ekkor még a gerilláktól hemzsegő Sierra Nevadában turizmusra senki nem mert gondolni

Az El Paraíso táborhely   Az El Paraíso táborhely

A gringók 2002 körül indultak meg a Machu Picchunál is nagyobb területű ősi város felfedezésére, de ez a túra ekkor még korántsem volt veszélytelen. 2003-ban például nyolc turistát raboltak el váltságdíj fejében. 

Pedro családja két generáció óta lakja a Sierra Nevada de Santa Marta domboldalait. A '60-as években a család a FARC árnyékában fakitermelésből tartotta fenn magát, hasonlóan sok más rancheróhoz. A gerillaszervezetek jó árat ajánlottak azoknak, akik fakitermelés és hagyományos gazdálkodás helyett marihuánát kezdtek termeszteni. Ez persze a kolumbiai kormánynak szemet szúrt, így rövidesen lepermetezték az ültetvényeket. 

Igen ám, de a permet nem csak a marihuánát pusztította el, hanem minden egyebet is, így sok családot nyomorba döntött. A gerillaszervezetek újra megjelentek a rancheróknál. Sokukat sikerült meggyőzni arról, hogy a kokacserje nem csak szívós, a méreg nyomán is újraéledő növény, hanem jobban is fizet a piacon a kitermelt fánál. 

Kosztol a csapatKosztol a csapat

Maga a kokalevél egy gyógynövény, aminek rengeteg pozitív élettani hatása van, a baj csak az volt, hogy a gerillák nem gyógyteát akartak főzni belőle. A rancherók két csoportra oszlottak. Egyikük a gerilákkal tartott, mások Hernán Giraldo vezetésével - ellenezve a FARC-kal való együttműködést - visszatértek a hagyományos földműveléshez és állattartáshoz. A kokatermesztők egyre nagyobb területeket hódítottak el a farmerektől, ami fegyveres összetűzésekhez vezetett. Pár évig lőtték egymást, majd újabb állami repülők érkeztek. Baklövés volt, az állam maga alatt vágta a fát. Az amúgy is szegény parasztoknak mindene odalett, a kokacserje azonban megmaradt, így a más gazdáktól kokát vásároló és kokaint termelő gerillák jó fegyvereket tudtak vásárolni, amivel a rancherók már nem tudták felvenni a versenyt. Hernán Giraldo párbeszédet kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy a FARC a gazdag nagybirtokost a térség gerillavezérévé tette. A vérengzés véget ért ugyan, de ezzel a lépéssel az utolsó paraszt is drogtermelővé vált.

Virágzott a kokaintermelés mindaddig, amíg 2002-ben az akkori elnök, Álvaro Uribe be nem állt Bush mögé a terrorellenes háborúba. Az Egyesült Államok felfegyverezte a kolumbiai állami hadsereget és megindult a háború. Mivel a FARC a Szovjetunió felbomlása után gyengülni kezdett, Hernán vállalta, hogy az állam oldalára állva lefegyverzi a gerillákat, de csak abban az esetben, ha nem adják ki őt az USA-nak. Uribe belement az alkuba, de a háború végeztével, 2008-ban mégis kiadta Hernán Giraldót az USA-nak, aki azóta is börtönben ül. Hogy jogosan-e vagy méltatlanul, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az Elveszett Város környékén lassan tíz éve szent a béke. Olyannyira, hogy 2014-ben már több mint 20 000 turista érkezet a romokhoz.  

Átvergődöm a folyónÁtvergődöm a folyón

Végre elérkezik a nagy nap, elérjük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt.

Pirkadatkor indulunk útnak. Az ösvény kezdetben egy folyó partján visz, a medret szegélyező nagy, gömbölyű sziklákon kell keresztülmásznunk, amit fél óra után egy a folyót keresztező keskeny ösvény vált fel. Az átkelés után a hegy oldalában felfelé ívelő, mohával borított titokzatos lépcsősorhoz érkezünk, ami 1000 méterre emelkedve közvetlenül az Elveszett Várohoz vezet. Az 1200 lépcsőfokon bő fél óra alatt sikerül felküzdenünk magunkat a köderdők szintjére. Elsőként érkezünk, a többi csapat még nem indult útnak. 

1200 lépcsőfok a célig1200 lépcsőfok a célig

A kora reggeli órákban sejtelmes köd borul a fák között megbúvó, misztikus hangulatú teraszokra. Ez volt az egykori városnak az a része, ahová a kereskedők érkeztek, és ahol alávetették őket annak a tisztító szertartásnak, ami nélkül a városba senki nem tehette be a lábát. 

Az egykori házak alapzatát képező kör alakú teraszok egy méterrel emelkednek a föld szintje fölé, felszínűket élénkzöld fű borítja. A belső területükre lépni szigorúan tilos, lévén a tayronák a halottaikat a házaikban helyezték örök nyugalomra, így ezek egyben sírhelyek is.

Ez itt állítólag egy térkép   Ez itt állítólag egy térkép

Az egyik terasz oldalában érdekes követ pillantunk meg. Rengeteg véset látszik rajta, amik Pedro szerint a tayronák ösvényeit és a folyókat jelölik. Nem tűnik térképnek, de elfogadjuk, amit mond.

Teyunát egykoron 8000 tayrona lakta. A várost vélhetően Kr.u. 800 körül alapították és a spanyol hódítások idején hagyták el. Virágzásának idején jóval nagyobb volt, mint a Machu Picchu.  

Endre örül magának Ciudad PerdidábanEndre örül magának Ciudad Perdidában

Feljebb merészkedünk a domboldalon elterülő romok között és néhány órára átadjuk magunkat a hangulatnak. Szerencsénk van, a következő csapat csak jóval utánunk ér fel, akkor, amikor mi már a hegyoldalon lefelé vesszük az irányt. 

Klasszikus kép a romokrólKlasszikus kép a romokról

A romok több pontján katonák legeltetik a szemüket a turistalányokon. Bár a környéken tíz éve béke van, a hadsereget az állam máig nem vonta ki teljesen. 

A lépcső lefelé sokkal több koncentrációt igényel, lassan haladunk a mohás, csúszós köveken. Az egyik terasznál a régészek felépítettek egy klasszikus tayrona házat, ami kiköpött mása a kogik bungallóinak.

Mirador csapat a Ciudad PerdidánálMirador csapat a Ciudad Perdidánál

Élményektől megittasodva vágunk neki a visszafelé vezető ösvénynek. Hosszú lesz az út, de ismervén a járást, tudjuk mire számítsunk. Jó volt itt lenni és látni Nabusimake után, honnan is jöttek a Sierra Nevada de Santa Marta indiánjai. Még két nap gyaloglás és ismét megérkezünk a Karib-tenger partjára.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Rio, Buenos Aires, Panamaváros, Cartagena... néhány azok közül a dél-amerikai városok közül, amik miatt érdemes átrepülni az óceánt. Villa de Leyváért vagy Baricharáért már nem sokan taxiznak ki Ferihegyre, bár ezek után a képek után talán változik majd a helyzet...

Mivel az észak-kolumbiai koloniális falvakról már írtunk korábban, most csak képeket mutatunk róluk. Szépek a Káli-medence települései, de azért sokkal inkább Barichara, mint Köveskál!

Villa de Leyva   Az 1572-ben alapított Villa de Leyva 2150 méter magasan fekszik egy aránylag száraz andoki völgy közepén. A bogotái és tunjai gazdagok kedvelt kirándulóhelye, éppen ezért az árak sem gyengék.

Villa de Leyva  Aki számít, annak van háza Villa de Leyvában. Ingatlanhoz jutni nagyon nehéz, nem elsősorban az ára miatt, hanem azért, mert a házát itt senki nem akarja eladni.

Villa de LeyvaHétköznap este Villa de Leyva csendes, de hétvégente megélénkül a falu. Ilyenkor gazdag családok gyermekei lepik el a főtér körüli bárokat és mulatókat.

Villa de Leyva    Mi hétköznap voltunk a faluban, így nyugodtan szürcsölhettük a Marqués Pince remekeit. Bár a kolumbiai borok nem túl híresek, a Villa de Leyva határában álló borászat egészen iható lőréket állít elő.

Villa de LeyvaVilla de Leyvában egyetlen dolog tud zavaró lenni, az a bármelyik pillanatban eleredő eső. Persze ebben is van valami jó. Ilyenkor egészen jó képeket lehet lőni a kiürült főtérről.

Barichara   Eri és a Mirador csapat baktat végig Barichara egyik meredek utcáján. A falut a latin sorozatok tették ismerté a nagyvilág számára, lévén vagy egy tucat novellát forgattak itt.

Barichara     A háttérben látható templom helyén 1702-ben megjelent Szűz Mária egy helyi pásztornak, így a spanyolok azonnal falut alapítottak a tiszteletére. Jól tették, mert Barichara tényleg csodaszép falu.

BaricharaHihetetlen, hogy a Baricharához hasonló településeken nem csak az ott élők, de a papok és apácák is fehérek.

BaricharaBarichara kevésbé elit, mint Villa de Leyva, de házhoz jutni itt is képtelenség. Egy 300 éves, átlagos méretű ház ára a 100 millió forintot is elérheti.

BaricharaBaricharában számtalan hotel működik, de 100 dollár alatt egyikben sem lehet megaludni. Ha a telenovellák sztárjaira akarsz hasonlítani, azért bizony csúnyán pengetni kell.

Guane     A Baricharától 8 kilométerre fekvő Guanéban mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy egy román Arót látunk majd a főterén.

Girón     A Bucaramanga mellett található Girónban minden hétvége buli. Ilyenkor emberek ezrei lepik el a tereket, és késő estig majális van. Igen, minden hétvégén!

Még több fotóért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Kolumbiában az a jó, hogy minden sarkon van egy koloniális falu, amiért megéri leszállni a buszról. Playa de Belén is egy ilyen falu. Mellette Los Estoraques pedig pont olyan, mint Kappadókia. Miért nem járnk ide turisták?!

Valledupar nincs rajta a gringó ösvényen, pedig egészen pofás kis város. Persze nem egy Cartagena vagy Villa de Leyva, de egy napot Nabusimake után pont el lehet itt tölteni levezetés képpen. 

Valledupart 1560-ban alapították a spanyolok, de érdekes módon nevét nem az aktuális spanyol királytól vagy valamilyen szenttől örökölte, hanem egy chimilia törzsfőnökről, Eupariról. Bár a konkvisztádorok erőltették a Santos Reyes nevet, az itt élők Valle de Euparinak hívták a várost, ami az évszázadok során Valleduparrá lett.

Valledupar főtereValledupar főtere

A főtér, amit egy neves kolumbiai politikusról, Alfonso López Pumarejóról neveztek el, nagyon szépen meg van csinálva. A templom pofás, a teret körbevevő koloniális házikók nem kevésbé, csak a függetlenségi háború emlékére emelt szobor zavar be egy kicsit a látképbe.

Nekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbeNekem ez a szobor valahogy nem passzol a képbe

A városka legjobb étterme a főtértől egy sarokra áll, ahol olyan csodákat lehet enni, mint a maracuyalében főzött marhanyelv. A kaja Kolumbiában kifejezetten drága és rossz tud lenni, de ebben az étteremben amellett, hogy jól főznek, az árakkal sem szálltak el nagyon. Az öt dolláros menübe még egy tamarindolé is befigyel, amit Közép-Amerika óta nem ittam.

Mivel pár nap múlva Mirador csapat érkezik Bogotába, ideje elindulnunk délnek. Nincs kedvünk 20 órát buszon ülni, ezért úgy döntünk, Ocañánál megszakítjuk az utunkat, már csak azért is, mert a várostól nem messze van egy La Playa de Belén névre keresztelt koloniális falu, amiről meseszép képeket láttunk az interneten. Hogy miként jutunk oda Ocañából, azt még nem tudjuk, mert a képeken kívül túl sok infót nem találtunk róla.

Ocañába az út elméletben hat órás, a valóságban azonban más a helyzet. Másfél óra sem telik el, mikor hatalmas kocsisor alakul ki a puszta közepén. Először valamilyen tüntetésről magyaráz a sofőr, majd tíz perc ácsorgás után a homlokához csap:

- Dehogy tüntetés! Ma van a becerrili fesztivál - fordul a kisbuszban ücsörgő kb. tíz utashoz - Sokáig fogunk itt ücsörögni.

És tényleg. Három órán át lépésben haladunk, tisztes távolból követve a felvonulókat, akik Casacara faluból Becerrilbe cipelnek át egy Mária-szobrot. Azt mondjuk nem értem, hogyha ez a fesztivál minden évben ezen a napon van, akkor a busztársaságok miért nem terveznek vele és mennek kerülőúton? Merthogy mehetnének, van olyan. Mondjuk az sem világos, hogy a rendőrség miként engedélyezhet egy olyan felvonulást, ami órákra lezárja a Valleduparból Bogotába vezető főutat?

Ebben a pusztában ácsorgunk három órán átEbben a pusztában ácsorgunk három órán át

Két órányi éhezés és szomjazás után azért a türelem kezd elfogyni. Az sem derít minket jobb kedvre, hogy a hülye jelmezekbe öltözött embersereglet szappanos vízzel locsol minket. Az út mentén végig kerítés van, így nincs hova menekülni, rommá áztatnak nem csak minket, a hátizsákjainkat is. Vannak bulik, amiket nem szeretek, és a becerrili felvonulás ilyen.

Három óra ácsorgás után végre megnyílik az út, és megindulhatunk Ocaña felé. Délután 4 órakor sikerül először ételhez és italhoz jutnunk, nemsokra rá befutunk Aguachicába. Szerencsére nem kell sokat az átszállással tökölnünk, azonnal indul egy kisbusz Ocañába. Az út egészen mesés, Bolívia óta nem láttunk ilyen szakadékokat. Annyi a különbség, hogy itt jó az út, bár a szembejövő kamionok itt sem kevésbé félelmetesek.

A busz Ocaña főterén rak le minket. A 200 ezres város így a koraesti órákban egészen zseniális; a templom gyönyörűen ki van világítva, milliónyi ember korzózik a koloniális utcákon. Néhány sarokra a központtól áll a San Francisco templom, ami ma múzeumként funkcionál. 1828-ban itt írták alá azt a dokumentumot, amiben felfrissítették az 1821-es, Cúcutában elfogadott függetlenségi egyezményt. 

A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül     A San Francisco templom csak egy az ocañai látványosságok közül

Hihetetlen, hogy bár Ocaña az ország egyik legfontosabb történelmi helyszíne, egyetlen útikönyv sem említi a nevét. Így vakon keresünk szállást, de nem tart sokáig, hogy 40 000 pesóért találjunk szobát. A recepciós lány tök aranyos, mindenben segít. Elmondása szerint a városukba szinte soha nem érkezik turista, pedig 30 kilométerre ide La Playa de Belén nagyon szép falu. Azt is megemlíti, hogy akkor sem fogunk csalódni, ha beugrunk Aspasicába.

La Playa de Belén látképe a Kálváriáról   La Playa de Belén látképe a Kálváriáról

Másnap kora reggel kibaktatunk a piacra, ahonnan 9 személyes kisbuszok indulnak La Playa de Belén irányába. A falu 1500 méter magasan fekszik, hasonlóan SalentóhozBaricharához és a legtöbb koloniális faluhoz Kolumbiában. A három párhuzamos utcára felfűzött település tényleg egy ékszerdoboz, nem véletlenül választották meg 1995-ben Észak-Santander megye legszebb falujának.

Klasszikus utcakép La Playa de BelénbenKlasszikus utcakép La Playa de Belénben

A legjobb képeket a falu fölé magasodó kálváriáról lehet készíteni, ahonnan azonban nem csak a házakra, de az innen nem messze fekvő, Los Estoraques névre keresztelt badlandig is ellátni.

Eri háttérben a Los Estorques badlanddel   Eri háttérben a Los Estorques badlanddel

A La Playa de Beléntől alig negyed órányi sétára álló Los Estoraques pont ugyanúgy alakult ki, mint a törökországi Kappadókia. Némelyik kárpiramis a száz méteres magasságot is eléri, a tornyok gyakran olyan sűrűn állnak, hogy ember át nem fér közöttük. Jó egy órán át mászkálunk a túlvilági homokkővidéken, majd egy gyors, ebédre elfogyasztott leves után elkapunk egy buszt, ami Aspasica irányába tart. 

Los Estoraques

Los Estoraques kárpiramisai Los Estoraques kárpiramisai

Az út innentől nincs leaszfaltozva, az alig 20 kilométeres utat több mint egy óra alatt tudjuk le. A táj, mondanom sem kell, mesés. Mindenhol gazdag birtokok sorakoznak, a földeken káposztát, paradicsomot és chilit termesztenek

Aspasica La Playa de Beléntől is sokkal kisebb, tulajdonképpen egy tér és más semmi. A helyiek ujjal mutogatnak ránk, nem szokványos látvány Kolumbia ezen részén a külföldi. Lövünk pár képet, ücsörgünk egy sort a templommal szemben, majd leintünk egy 40 éves teherautót, ami Ocaña felé tart. 

Aspasica főtereAspasica főtere

A platón egy észak-santanderi parasztcsalád ücsörög, velük próbálunk kommunikálni, nem sok sikerrel. Nem azért, mert nem beszélnek spanyolul, hanem mert annyira egyszerűek, hogy nincs miről velük társalogni. Csak az elágazásig visznek, mert a főúton nem lehet idegeneket engedély nélkül szálítani, így végül busszal érünk vissza Ocañába.

Ilyen teherautóval utaztunk mi isIlyen teherautóval utaztunk mi is

Azért imádjuk annyira Kolumbiát, mert bárhol megáll az ember, talál valami látnivalót. Vagy egy szép vízesést, vagy egy gyönyörű völgyet, vagy egy koloniális falut. Egy percig nem lehet itt unatkozni, s még csak most jön a Mirador csapat!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

2 Komment

Meghalt egy mamó

Minden utazásnak vannak olyan állomásai, amik megváltoztatják egy kicsit az embert. Ilyen volt nekünk korábban a Qoyllur Rit'i Fesztivál Peruban vagy a találkozás a shuarokkal Ecuadorban, s ilyen lett Nabusimake, az arhuacók szent faluja is. Ha az édenkert a Földön van, akkor jó hírünk van: megtaláltuk azt. Egy olyan közöséget ismertünk meg az elmúlt néhány napban, akikről a tudomány máig nem tud szinte semmit, pedig lassan 400 éve vagyunk velük kapcsolatban. Bár az arhuacók hihetetlenül zárkózottak, mi mégis bejutottunk egy mamó temetésére, ahol új értelmet nyert számunkra a halál utáni élet megítélése.

A Sierra Nevada de Santa Martát egykoron négy népcsoport lakta: kankuamák, kogik, sánhák és arhuacók. A kankuamák és a sánhák az elmúlt évszázadokban nem tudták megőrizni kultúrájukat, kogikkal és meszticekkel keveredtek és asszimilálódtak. A kogi indiánok némiképp homogénnek tekinthetők, ők a Sierra Nevada északi oldalát elfoglaló erdőkben, valamint a Tucurinca- és a Guatapurí-folyó termékeny völgyeiben élnek. Az arhuacók a hegyvidék déli lejtőin szigorúan zárt társadalmi struktúrát hoztak létre, ami az antropológusok számára is rejtély.

Amióta Palomino tengerpartján megpillantottunk egy népviseletes kogi családotsemmi másra nem tudunk gondolni, minthogy ellátogassunk egy a Sierra Nevada de Santa Marta mélyén megbúvó indián faluba. Valledupar városában a szállásadónktól hallunk egy érdekes nevet: Nabusimake. A hegyvidék napfényes déli lejtőjén, 2000 méter tengerszint feletti magasságban húzódó falu neve az indiánok nyelvén annyit tesz: a hely, ahol a Nap született. Az arhuacók szent faluja egy bizonyos Puerto Belloból közelíthető meg, ami mindössze 50 kilométerre található Valledupartól. 

Másnap hajnalban indulunk útnak, ekkor még mit sem sejtve abból, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb kalandja veszi kezdetétA legédesebb álmából felkeltett recepciósnak halvány fogalma sincsen, hogy honnan indulnak a buszok Pueblo Bellóba, csak annyit mond, a legokosabb, ha a piac felé vesszük az irányt. Az utcák néptelenek, a város még mély álmát alussza. Végül a piac mögött bukkanunk egy beállóra, ahol piros kisbuszok sorakoznak Pueblo Bello felirattal a szélvédőn. Nagy meglepetésünkre az egyik már majdnem teli, épp csak két utasra vár, így azonnal indulunk.

Reggel 8 előtt érkezünk meg a jellegtelen hegyvidéki faluba, Pueblo Bellóba. A néhány utcás kereskedelmi csomópont vélhetően azért jött létre, hogy a hegyekből érkező indiánok eladhassák terményeiket és beszerezhessék azokat a dolgokat, amiket odafenn a hegyekben nem tudnak maguknak megtermelni vagy előállítani.

Ilyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutniIlyen 4x4-es dzsippel lehet Nabusimakéba jutni

Egy óra múlva érkezik egy négy kerék meghajtású dzsip, ami állítólag minden nap egyszer megteszi az utat a 30 kilométerre található Nabusimakéba, összesen 3 óra alatt. Hogy a menetidő ezen a 30 kilométeren miért vesz igénybe egy fél napot? Világossá válik nem sokkal azután, hogy elhagyjuk Pueblo Bellót. 

Az erodálódott homokkőbe vájt úton mindenütt több méter mély, hosszanti irányban húzódó beomlások, valamint az út közepén emelkedő jókora sziklák jelentenek kihívást a sofőröknek. Európában az ilyenfajta úton max extrém terepversenyeket rendeznének, nem utasokat szállítanának, de hát ez Kolumbia. Bár az anyósülésen ülök, így is kis híján kijön a reggeli fánkom.

Tényleg pocsék az útTényleg pocsék az út

- Ugyan ki jön majd a segítségünkre, ha fenékkel végleg benne maradunk egy jó méteres kátyúban? - tör ki belőlem az aggodalom, mivel a dzsip függőleges irányban többet mozog, mint vízszintesen.
- Ne aggódjon, hölgyem! 20 éve minden nap megteszem ezt az utat és eddig csak egyszer ragadtam benne - szólal meg Eduardo nevű sofőrünk, aki egyébként tényleg zseniálisan kormányozza a járművet egyik mélyedésből a másikba.
- Hogyhogy 20 éve? Azóta nem újította senki fel ezt az utat?
- Felújítani?! - nevet - Az arhuacók elvannak a maguk világában, nem érdekli őket az út. Az állam minden évben felajánlja nekik, hogy leaszfaltozza az utat, de ők nem akarnak gépeket látni a hegyekben. Egyszer majd végleg járhatatlanná válik, akkor talán meggondolják magukat.

Eduardo vicces figura és úgy tűnik, szereti a kihívásokat. A sofőrködésnél csak a nősülés megy neki jobban, mert eddig összesen kilencszer házasodott, és pont ugyanennyiszer vált is el. Most épp nőtlen. Endrét arról győzködi, hogy hozzon neki egy gringát a következő alkalommal, ha erre jár. 

Folyókon is átkelünkFolyókon is átkelünk

Rajtunk kívül még két utas van a kocsiban. Rafael egy köpcös kereskedő, aki azt mondja, az arhuacók földje kiváló a kávétermesztésre, de hiába fizet nekik kétszer annyit, mint egy átlag gazdának, az indiánok nem akarnak senkivel sem együttműködni. Ez alól csak az a néhány család a kivétel, akik felismervén, hogy a 21. században nem éri meg bezárkózni, gyerekeiket a városokba küldik továbbtanulni.

Egy 18 év körüli, hosszú, fekete hajú, jóképű srác, Alexandro ül mellette, arhuaco népvisleletben. Fehér, lepedőszerű ruhát visel, fején merev, szintén fehér színű fejfedőt hord, oldalán egy mintás, horgolt tarisznya van, amiből kokalevél szag árad. Egyik kezében egy maroknyi méretű tököt tart, a másikban egy parányi botot, amit időnként beletuszkol a tök belsejébe, majd gondosan lenyalogatja azt, máskor meg szabálytalan formákat, vagy köröket rajzol vele a levegőben. Keveset beszél, de azért a három órás zötykölődés alatt ő is szóra bírható. Azt mondja, hogy programozónak tanul az egyetemen, de most hétvége van, így hazamegy meglátogatni a családját. Hét közben erre nincs esélye, mivel a majd öt órás utazás után még vagy két órás gyaloglás vár rá. 

Bőven dél van, amikor egy gyönyörű völgyben megpillantjuk a másfél méter magas, tömör sziklafallal körülvett indiánfalut. Eduardo a tisztás túlsó végében áll meg, és egy ranch kapujánál tesz ki bennünket. A kerítésen belül egy jókora barna kutya heverészik. 

Elsőre ennyit látunk a falubólElsőre ennyit látunk a faluból

- Ebben a házban lakik Lorena, aki ad ki bungallókat a bonachiknak.
- Bonachiknak? - nézünk rá bután.
- Az ő nyelvükön a bonachi idegent, külföldit jelent. 
- És a kutya? - nyilal át az agyamon a thaiföldi kutyaharapás lidérces emléke. 
- Brunslinak hívják. Menjetek be nyugodtan, nem bánt! - bíztat, majd visszaül a kocsiba és megkerülve a tisztást eltűnik az erdőben a fák közötti földúton.

A zárt kaputól a ház vagy 20 méterre van. Csengő sehol, így kezünkbe vesszük az irányítást és átmászunk rajta be az udvarra. Egy jó házőrző már régen lerángatta volna rólunk a gatyát, de Brunsli szerencsére nem veszi zokon a területsértést. háznál egy fiatal lány nyit ajtót, európai viseletben.

- Lorenát keressük.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
- Turisták vagyunk, Eduardo tanácsára jöttünk ide. Szállást keresünk éjszakára.

Lorena beenged minket a házikó mögötti udvarba, ahol csodás veteményeket látunk. Guayaba illat lengi be a yukka-, a bab-, a tök- és kávéföldeket, míg a kert végében egy kristálytiszta patak csörgedezik, aminek a partján három pálmatetős vályogház áll, döngölt padlóval, apró ablakokkal. Belül nagy a sötétség, az ajtón beáradó kis fénynél három ágy körvonalai vehetők ki.

Itt kaptunk szállást Lorenától     Itt kaptunk szállást Lorenától

 - Itt megalhatnak. A bungaló 60 000 pesoba kerül fejenként, napi háromszori étkezéssel. Hamarosan elkészül az ebéd. Addig is a legjobb, ha átmennek a faluba és kérik a sámánok engedélyét az itt tartózkodásra!

Lorena elég szűkszavú, de egyenes lány, így szedjük a sátorfánkat és átkutyagolunk a tisztás túlsó oldalára, ahol lovak, birkák és malacok legelésznek. Jó 20 perc múlva érünk a körülfalazott szent falu bejáratához. A kapu gondosan be van lakatolva, pár percig tanácstalanul álldogálunk előtte. Eközben megjelenik egy asszony. A kocsiban megismert sráchoz hasonlóan fehér lepelt visel, ami a derekán egy madzaggal van átkötve, nyakán apró gyöngyökből fűzött láncok lógnak. Messziről jöhet, mert fáradtnak tűnik.

Ebben a völgyben fekszik NabusimakeEbben a völgyben fekszik Nabusimake

Fedetlen fejéről kissé ápolatlan, koromfekete haja egészen a háta közepéig lóg félig takarva a zsákforma táskáját, amit a homlokán megtámasztva cipel a hátán és amiből egy egy év körüli kölyök kamillázik kifelé. Az asszony egy pillanatra sem néz ránk, üdvözlésünkre egy halk 'dusano'-val válaszol. A kapu mellett az egyik falrészhez támasztott létrához ballag, átmászik rajta és eltűnik a rejtélyes fal túloldalán. Összeszedjük a bátorságunkat és követjük, elvégre valahogy be kell jutnunk a sámánokhoz

A fal másik oldalán egy egészen más világ tárul elénk. Kör alapú, tapasztott sárból épült, pálmatetős fehér házak sorakoznak, amik között gömbölyű kövekkel kirakott szűk, árnyékos sikátorok futnak. Egy-két asszony tűnik fel fehér lepelben, de alighogy megpillanatanak minket, azonnal a házaikba menekülnekBeparancsolják a gyerekeket is és becsukják az ajtót. Egy férfi megáll mellettünk, barátságtalanul biccent a fejével, hogy kövessük és az egyik parányi, dohos szagú házikóba vezet minket. Annyira nagy a sötétség odabenn, hogy kezd rám törni a félelem, amikor egy férfi hangját hallom meg, aki indiánnyelven motyog valamit, majd megszólal spanyolul.

Arhuaco kislányArhuaco kislány

- Dusano bonachik! Mi dolguk erre? - üdvözöl minket az arhuaco indián.
- Turisták vagyunk - adja Endre a lényegretörő választ - szeretnénk pár napot eltölteni a faluban és készítenénk néhány fotót. Ehhez kérnénk a sámánok engedélyét. 

Lassan hozzászokik a szemünk a sötéthez. Egy rozoga asztal körvonalazódik ki, előtte két népviseletbe öltözött, hosszú hajú indián férfi áll, mögöttük a ház félhomályában két másik fekete szempár figyel némán és szigorúan. Magunkra erőltetünk egy kis mosolyt, de a jég csak nem akar megtörni.

- Írják föl a nevüket erre a papírra - vet elénk az egyik férfi egy egérrágta füzetet - és fizessenek fejenként 20 000 peso regisztrációs díjat! - adja ki az ukázt - A faluban nem maradhatnak, csak a kerítésen kívül. Fotózni tilos! Most távozzanak, nem érünk rá!

A sámánok szava komoly dolog, eszünk ágában sincs vitázni, bár azt nem értjük, ha a faluban úgysem maradhatunk, akkor miért kell kifizetni a fejenként 10 dollárt? Tudomásul vesszük a lehúzást, majd visszabattyogunk a szállásunkra, ahol Lorena egy-egy tál ichituyca'ava nevű feketebablevessel vár minket.

Egyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevestEgyszerűen csak ichituyca'avának hívják az arhuacók a bablevest

- Te nem vagy arhuaco, ugye Lorena?
- Az apám az volt, de anyám bogotái. Én öt éve költöztem vissza a városból a hegyekbe azután, hogy férjhez mentem egy arhuacóhoz. De nekünk már nem lehetnek mamók a gyerekeink.
- Mamók?
- Az arhuacók így nevezik a sámánjaikat.

Lorena körül két pici gyerek sertepertél, majd megjelenik népviseletben a nagymama. Mesélni kezdenek nekünk. 

Az arhuaco indiánok nagyon zárkózottak, máig őrzik hagyományaikat. A természeti képződményeknek szent, emberfeletti erőt tulajdonítanak. A Nap a vallásukban az apa szerepét tölti be, csakúgy mint a havas hegycsúcsok, a Föld és a Hold pedig az anya. A nők a faluban szülnek, nem kórházban, és minden gyermek születésénél jelen kell legyen egy mamó, aki a születés pillanatában a kezébe veszi a gyermeket, és a szellemek segítségével eldönti, hogyha kisfiú, akkor azért érkezett-e a földre, hogy ő is sámán legyen vagy azért, hogy ételt termesszen a népének. 

Talán belőle is mamó leszTalán belőle is mamó lesz

Mamónak lenni nagy megtiszteltetés, de óriási felelősséggel és számos kötelességgel járó feladat. A sámánjegyeket viselő kisfiút 8 éves kor körül egy barlangba kísérik és ott magára hagyják. A következő 8-10 évben ez lesz az ifjú mamó új otthona és amíg felnő, az öreg sámánok naponta oktatják, miként kell gyógyítani és a szellemek tanácsait megfogadni. Azután, ha felnőtt, visszatér a faluba és ugyanúgy dolgozik, mint a többi arhuaco, de mamóként haláláig az lesz a feladata, hogy fordítson az emberek és szellemek között

A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között     A mamók a kapocs a földi lét és a szellemvilág között

A mamóknak rendszerint két feleségük van. Az első egy korban hozzájuk illő, a második egy fiatalabb nő, akit akkor választanak, ha a feleségük terméketlenné válik. A házasságkötési szándék minden arhuaco indián számára egy mamó felkeresésével kezdődik, aki látomásai alapján eldönti, hogy a két fiatal egybekelhet-e. A ceremóniát egy hónapos megtisztulási szertartás előz meg, ami alatt a jegyesek nem találkozhatnak, és be kell tartsák a mamó által előírt dolgokat. Akad, aki napokig nem fürödhet, nem ehet vagy nem aludhat, azért, hogy ne kerüljön kapcsolatba negatív energiákkal, amik fertőznék a lelkét, illetve akadályoznák a tisztító szertartás sikerét. A férfiaknak és a nőknek külön temploma van, amit curvának neveznek.

Szent fa NabusimakébanSzent fa Nabusimakéban

Az arhuacók életében fontos szerepet tölt be a völgy több pontján feltűnő szent fa. A közép- és dél-amerikai ősi kultúrákban az életfának mindig kiemelt szerep jutott, de a shuarokon kívül eddig nem találkoztunk olyan közösséggel, akik a jelenkorban is mágikus erővel ruháznák fel a fákat. Mostanáig.

Bár a szent faluba egyelőre nem áll szándékunkban újra belépni, a délutáni órákban nekivágunk, hogy fölfedezzük a környéket. A völgy egy igazi édenkert.tisztást minden oldalról erdő veszi körül, amiben kristálytiszta, hűvös vízű patakok csörgedeznek. Az ösvényen sétálva egy különös alakba botlunk. A 40 év körüli emberről, akit Cocopilnak hívnak, lerí mesztic mivolta, mégis arhuaco ruhát visel. Azt mondja, épp egy halott sámánt készül meglátogatni

Mesés völgyben fekszik NabusimakeMesés völgyben fekszik Nabusimake

- Tegnap éjjel meghalt a falu bölcse, hozzá megyek látogatóba. Ha van kedvetek, tartsatok velem!

Lehet erre nemet mondani? Cocopil, ha szeretné se tudna minket magáról levakarni. A 96 évesen elhunyt öreg sámán háza a völgy másik végében található, szerencsére a szent falun kívül, így mi sem vagyunk kitiltva a területről. A másfél órás séta különös beszélgetéssel telik. Kiderül, hogy a srác egy bogotái természetgyógyász, aki mélyen tiszteli az arhuacókat, akiknek sámánjai titokzatos tudás birtokában állnak.

Tíz éve tanulja tőlük a gyógynövényekkel való gyógyítást, és a tegnap meghalt sámánra már-már úgy tekint, akár a nagypapájára. Az élet az arhuacók szerint a halállal nem ér véget, csak éppen a lélek új útra térését jelenti. De mielőtt ez megtörténne a halált követő két napig a halott a saját házában marad abban a helyzetben, ahogy a halál érte, és várja, hogy minden élő, aki búcsút akar venni tőle, személyesen meglátogassa és vigyen neki valami ajándékot. Út közben felbukkan néhány arhuaco a házhoz vezető ösvényen, akikkel Cocopil kokalevelet cserél a vállán lógó tarisznyájából. Érdekes, az arhuacók pont úgy üdvözlik egymást, mint a taquileiek a Titicaca-tavon

Fiatal mamók egy csokorbanFiatal mamók egy csokorban

A háznál óriási a tömeg. Kicsik, nagyok, közepesek, férfiak és nők sorakoznak a bejáratnál. Akik már tiszteletüket tették a megboldogult öregnél, azok a szomszédos házak előtt összetákolt padokon ücsörögnek. Nem sokat törődnek velünk, pedig vélhetően ritkán látnak szőke bonachit. Mindenki végzi a dolgát. Sok asszony kezében orsó van - ők usának nevezik -, amire hihetetlen gyorsasággal tudnak gyapjút feltekerni. A fiatalabbak láncot fűznek, egyesek - köztük sok 15 év körüli lányka - előrehúzzák az egyébként hátukon fityegő zsákjukat és szoptatják a csemetéjüket. 

A férfiak első pillantásra lepedőszerű ruhájukkal és hosszú fekete hajukkal nagyon hasonlítanak a nőkre, de aztán sikerül felfedeznem a népviseletben rejlő, nemhez kapcsolódó különbségeket. Azontúl, hogy a férfiakon kemény fejfedő van, a térdig érő lepel alatt rövidnadrág szerű szőttes anyagot viselnek, oldalukon pedig kis kokalevél tartó tarisznya fityeg. Szemben a kecsuákkal és az aymarákkal, az arhuacóknál a nők nem fogyaszthatnak kokalevelet

Poporó, az arhuacók misztikus eszközePoporó, az arhuacók misztikus eszköze

Sok férfi kezében van egy tök és egy pálca. Időnként megnyalják a pálcát és rajzolgatnak vele a tök körül, mint Alexandro tette azt a kocsiban idefelé. Cocopil nem sokkal később elárulja nekünk, hogy a tök neve poporó, a pálcát pedig soknának hívják, de a hozzá kapcsolódó ceremóniát máig homály fedi. Senki nem tudja, hogy a pálcával miért rajzolnak "rúnákat" a poporó körül, és hogy a rajzoknak van-e valami értelme. Az antropológusok máig nem fedeztek fel benne rendszert, s mivel az arhuacók számára a poporóról tabu beszélni, nem tudjuk pontosan mi célt szolgál az egész.

Egy biztos, a sárga színű tökben kagylóból nyert meszet tartanak. Állítólag azért kell, hogy felerősítse a kokalevél hatását, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy a mamók meghallják a szellemek szavát. Merthogy a poporót állítólag csak mamók használhatják. Ezek szerint Alexandro is egy arhuaco sámán? Hétköznap a városban ül a számítógép előtt és programoz, majd eljön a péntek, amikor európai ruháját népviseletre cseréli, rágja a kokalevelet, nyalja a soknát és egyszeriben indián mamóvá alakul át. Cocopil azt mondja, a kagylópor a kokalevéllel nagyon durva, úgy mar, mintha chilivel tömné ki a száját az ember

Arhuaco asszonyArhuaco asszony

Nem akarunk tolakodóak lenni, így nem megyünk be a halotthoz, egy közeli padon várjuk meg, amíg Cocopil visszatér. Azt mondja, hogy a temetés holnap a délelőtti órákban várható, de a helyszín még bizonytalan, mert azt az éjszaka folyamán a mamók fogják megálmodni. A szellemek utasítása alapján lehet akár a falu közelében vagy odafenn a havasokban is. Búcsút veszünk új barátunktól és visszatérünk a völgy túloldalára. Megtisztálkodunk a patak vizében és lelkesen belapátoljuk Lorena vacsorára szánt amun nevű édeskés töklevesét egy kis kecskesajttal.

Rémült tekintetRémült tekintet

Másnap reggeli után szállásadó családunk népviseletbe öltözik, és várják, hogy kiderüljön, hol lesz a temetés. Az egyik szomszéd érkezik a hírrel, miszerint mamók jóslata alapján az öreget a házától nem messze eső domboldalban helyezik örök nyugalomra. Délelőtt fél 10-kor, nem sokkal a család távozása után mi is a halottas házhoz indulunk. Nem tudjuk, hogy mehetünk-e, de tegnap is megtűrtek minket az egyik padon ücsörögve, tán most sem zavarja majd őket, hogy ott téblábolunk.

Arhuaco kislány portréjaArhuaco kislány portréja

Elhaladunk a sírhelynek kijelölt domboldal mellett is, ahol a kopár földben négy fiatal férfi ás egy jókora gödröt. A háznál nagy a tömeg, sokan még most is a bejárat előtt sorakozva bebocsátásra várnak, hogy búcsút vehessenek a mamó lelkétől. Nem merünk fotókat készíteni, csak figyelünk és várunk.

A tömegben kevés a bonachi. Van egy pár fős fehér csoport, akikkel sikerül még a temetés előtt szóba elegyedni; az állam küldte őket, hogy a falu lakóit regisztrálják és személyi igazolványt készítsenek nekik. Egyikük büszkén mutatja a halott mamóról készített fényképet a mobilján.

A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)     A halott mamó (Fotó: Alexander Moreno)

Feltűnik egy fiatalabb srác is, akiről később tudjuk meg, hogy antropológus és második éve él az arhuacók között. Neki sem sikerült még megfejtenie a poporó célját, de azt mondja, jó úton halad. Az egyik fa alatt néhány mesztic beszélget, szívesen váltanak velünk pár szót. Földművesek, családjukkal 20-30 éve érkeztek a környékre, és a most elhunyt mamó segítette őket földhöz. Egyikük azt állítja, apa-fiú viszonyt ápolt az öreg sámánnal, ezért ha szeretnénk, megadja nekünk az engedélyt a fényképezésre. Körbenézünk, s azt látjuk, a környéken ácsorgó arhuacók mind biccentenek a fejükkel, hogy fotózhatunk. Egy dolgot szigorúan tilos: fiatal, termékeny nőt fotózni! Az arhuacók hite szerint ugyanis, ha fénykép vagy rajz készül egy nőről, az meddőséget okoz. 

A tömeg csendes készülődését három idős nő siratóéneke töri meg, akik egyszer csak egymást karöltve, apró tánclépésekkel kisétálnak a ház ajtaján és a sírhely felé indulnak. Mögöttük arhuaco férfiak kisebb csapata lépdel egy fára kötött függőágyat cipelve, amiben az időközben zöld növényekbe bugyolált holttest ül.

A sirató asszonyok kilépnek a házból     A sirató asszonyok kilépnek a házból

tömeg a domb derekáig követi őket. Itt a férfiak a mamót a gödörbe csúsztatják, vizet, élelmet és kokalevelet helyeznek mellé. Lorena később elárulja nekünk, hogy mindez azért történik, mivel a mamó lelke előtt most igen hosszú út áll, szüksége van némi útravalóra. Ezután elégetnek néhány növényt és páran arhuaco nyelven beszédet intéznek az elhunythoz. Ebből ugyan egy szót sem értünk, de a hangulat olyan vidám, hogy ha nem tudnám, hogy temetésen vagyunk, az időnként felnevető tömegről könnyen azt hihetném, hogy vicceket hallgat.

A holttestet behelyezik a sírba     A holttestet behelyezik a sírba

A beszédek után a sírhely fölé egy nagy, kövekből álló tornyot építenek. Olyan, mint egy chullpa, ami megint csak a Titicaca-tó körül volt jellegzetes temetkezési forma. Ez úgy történik, hogy mindenki visz egy követ a sírhelyhez, amit a torony oldalára és tetejére a tapasztott sárba helyez.

Köveket cipelnek a temetkezési toronyhozKöveket cipelnek a temetkezési toronyhoz

A sírt végül egy férfi - az utolsó pillanatban kimászva a holttest mellől - egy 4-5 méter hosszú farúddal zárja le, ami az ég felé mutat. Egy kötelet csavarnak rá, aminek a végét a halotthoz kötik. Állítólag a lélek ezen keresztül tud majd "kimászni" a sírból, hogy megkezdhesse hosszú útját következő élete felé. 

A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet     A kötél azért kell, hogy a lélek el tudja hagyni a testet

A temetési ceremónia után az egész falu a hegy oldalában marad és kellemes hangulatú beszélgetéssel, közös italozással múlatja az időt. Minket egy dolog zavar csupán: az irdatlanul erős nap, aminek hála másfél óra alatt minden naptej ellenére paprikavörösre sülünk.

Mindenki a temetést figyeliMindenki a temetést figyeli

Az antropológus srác (aki már kétszer járt amúgy Budapesten és a kedvenc városának tartja) azt mondja, ilyenkor már nem történik semmi, lassan mindenki visszatér a házához. Rövid trécselés után mi is visszamenekülünk a szállásunkra, és a délután további részét patakban hűssöléssel és peto (az arhuacók édes tejbekukoricája) majszolással töltjük abban reménykedve, hogy másnap végre megkapjuk a sámánok engedélyét a szent faluba való belépésre és fotózásra. Lorena nem fűz hozzá nagy reményt, azt mondja, eddig csak néhány TV-stábnak és újságírónak engedték a filmezést és fényképezést odabenn.

Fiatal arhuaco a hegyoldalbanFiatal arhuaco a hegyoldalban

Másnap reggeli után útnak indulunk Nabusimakéba. Már rutinosak vagyunk, rögtön a létra felé vesszük az irányt és hipp-hopp a falakon belül találjuk magunkat. A falu épp olyan rideg, mint amilyen első alkalommal volt: az asszonyok és a gyerekek igyekeznek másodpercek töredéke alatt eltűnni a szemünk elől

Egyenesen ahhoz a házhoz megyünk, ahol két napja a mamók csapata fogadott bennünket. A házban ugyanazok a figurák ülnek az asztal körül a nagy sötétségben és semmivel nem tűnnek barátságosabbnak, mint ezelőtt két nappal. Húzzák a szájukat, végül kinyögik, hogy újabb 20 000 peso ellenében két fotót engedélyeznek, no és azt, hogy egészen addig a faluban maradhatunk, amíg elsétálunk a kijáratig. Nyugtázva, hogy ismét két lábon járó bankjegynek néznek, letesszük az újabb 20 000 pesót az asztalra, majd kijövünk a házból. Mondanom sem kell, hogy "véletlenül többször eltévedünk", mielőtt megtalálnánk a kijáratot, fényképező pedig kettőnél kicsit többször exponál

Nabusimake

Nabusimake

NabusimakeNabusimake, az arhuacók szent faluja

Ahogy hátranézünk, látjuk a sámánok elégedett arcát, mi pedig szintén elégedetten átmászunk azon a bizonyos létrán, ami mögött megtaláltuk a rejtélyes, szent falut. Visszatérünk a szállásra, hogy búcsút vegyünk Lorena családjától és a földi paradicsomtól. Nem sokkal dél után befut a tisztásra Eduardo, hogy küzdelmes útját vissza Pueblo Bellóba a mi társaságunkban tegye meg... 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Kolumbia az elmúlt száz évben néhány focistán és Pablo Escobaron túl két nagy hírességet adott a világnak: Shakirát, az énekesnőt, valamint Gabriel García Márquezt, a Száz év magány Nobel-díjas íróját. Shakira Barranquilla szülöttje, Gabo - ahogy a helyiek hívják - pedig Aracataca falujában nevelkedett. Mindketten magukkal vittek egy életérzést, amit csak az érthet meg, aki már járt Barranquillában és Aracatacában.

Felbuzdulva a Santa Marta-i szervizes srác javaslatán, másnap kirobogunk a terminálra és felülünk egy Barranquillába tartó autóbuszra. Közel két óra alatt érkezünk meg Atlántico megye ipari és kulturális központjába, az ország negyedik legnagyobb városába. Azt, hogy nekünk, mint turistáknak a kamerajavításon kívül nincs itt a világon semmi keresnivalónk, nyugtázzuk az első másfél óra után, ami alatt a város szedett-vedett utcáit rójuk, hogy szállást találjunk. Látjuk például a katedrálist, aminél rondábbal még nem nagyon sikerült találkoznunk utunk során.

Színháznak néz ki Barranquilla katedrálisaSzínháznak néz ki Barranquilla katedrálisa

Végül egy egészen újnak ható panzió elfogadható minőségű szobájában kötünk ki, ahol gyanúsan sok a nagy méretű tükör. Bordélyház vagy sem, ez van 25 dollárért, a városnak ezen a viszonylag biztonságosnak tartott részén egyszerűen nincs olcsóbb opció.

Mire lepakoljuk a csomagokat 5 óra is elmúlik, így a Sony szervíz felkutatása másnapra marad. Helyette a szállóval szomszédos park felé vesszük az irányt. Amíg a szülők a padokon ücsörögnek, addig a gyerekek valami új őrületnek hódolnak: kerekekkel felszerelt, mókás nyugágyakban kergetik egymást a járdán. Hamarosan sötétedik, így a mai napba már csak egy jó sült hal, egy zseniális maracuyás szószban forgatott marhanyelv és egy frissen facsart luló fér.

Másnap reggel nagy lelkesen összecsomagoljuk a meghibásodott fotómasina minden papírját és útnak indulunk. Csak a kapuban tör ránk a felismerés: vasárnap van. A Sony szervíz? Naná, hogy zárva. Hurrá! Nyertünk egy hangulatos vasárnapot a világ egyik legrondább metropoliszában. 

A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű     A San Nicolas tér jól néz ki, de a környéke szörnyű

Barranquilla a legveszélyesebb városok listáján mindössze az ötvenedik, így nem sokat teketóriázva vágunk neki a város másik végében található San Nicolas térnek. Az elhagyatott utcákon a vasárnap délutáni hőségben könnyen lehet, hogy csak mi ketten kóválygunk. Ez azért nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul a térhez közeledve megváltozik minden, és a csendes utcákat egyszeriben rossz arcú tolvajoktól és nincstelenektől hemzsegő, rothadt szagú piac váltja fel, ahol bokáig gázolunk a bűzös szemétben, miközben igyekszünk nem tudomást venni a hozzánk intézett keresetlen szavakról. Minden percben az az érzésünk, hogy a kameránkért vagy a zsákunkért simán kést mártanának belénk. Gyorsan lövünk pár fotót a San Nicolas térről, majd eltiplizünk a környékről.

Barranquilla valódi arcaBarranquilla valódi arca

Másnap végre hétfő, irány a Sony. Már reggel 9-kor 36 fok van, így nem mondom, hogy jól esik a másfél órás kutyagolás a szervízig, ami juszt se ott van, ahol a térkép mutatja, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy Sony szervízt európai fejjel gondolnánk. Mondjuk úgy, hogy kívülről nézve semmiben sem különbözik azoktól a nevenincs fényképezőjavító műhelyektől, amik egy-egy piszkos és parányi garázsféleségben üzemelnek. Az aggodalmunk csak akkor kezd a tetőfokára hágni, amikor a szervizes srác fél órás javítás után a fejét csóválva megjelenik a gépünkből kiszerelt képstabilizátorral, és közli velünk, hogy ilyen alkatrész sajnos nincs nekik

Piaci hangulat BarranquillábanPiaci hangulat Barranquillában

- Ezt csak Japánból lehet beszerezni, így egészen biztos, hogy nem tudunk segíteni. Talán próbálkozzanak Bogotában - adja a tanácsot.
- Képstabilizátor nélkül működik?
- Igen, megy, de nem fog sokáig tartani. Mindenképp vigyék el Bogotába!

Barranquilla veszélyes és ronda, a gépet nem javítják meg, el innen! Délután kettőkor már a terminálon vadászunk az Aracatacába induló buszra. Mázlink van, épp 10 perc múlva indul. Két órás zötykölődés vár ránk kietlen vidéken keresztül, mire berobogunk a Barranquilla után nagyon kedvesnek és hangulatosnak mondható kis faluba, ami Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nyomán Macondo néven lett ismert. Az író itt töltötte élete első 9 évét a jómódú nagyszülők parasztházában, amiben jelenleg a róla elnevezett múzeum működik, és mint olyan, hétfőn zárva tart. Másnap reggel viszont irány a nagyszülői ház.

A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt     A templom, ahol megkeresztelték Gabriel García Márquezt

Márquez 1928-ban született, és mivel a nagyszülei ellenezték a szülők házasságát, a kisfiú nevelését kivették az anya kezéből és magukra vállalták. Ez több szempontból is érdekes. Egyrészt az elsöprő sikerű regényben is találunk példát hasonló sorsú gyerekre, aki ráadásul épp úgy a nagynénjével együtt nevelkedett, mint az író, másrészt ez az időszak a nagypapa meséivel annyira meghatározó volt az életében, hogy ő maga azt vallotta, 9 éves kora után nem is történt az életében semmi említésre méltó, ami mókásan hangzik annak tudatában, hogy külföldi tudósítóként dolgozott Rómában, Párizsban, Barcelonában, majd élt Caracasban és New Yorkban is.

A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát     A nagyszülői ház és a fa, amihez kikötötték José Arcadio Buendíát

Azt mondják, a Száz év magány önéletrajzi ihletésű. És valóban, a parasztház egyes udvarra nyíló helyiségeiben a regény történetei olyan mértékben elevenednek meg az előtt, aki ide belép, mintha maga a könyv válna valósággá. Az az érzésem, hogy a konyhában bármikor ott teremhet Ursula vagy Amaranta, a műhelyben az asztal mellett pedig úgy sorakoznak az aranyhalacskák, mintha Aureliano épp csak az imént tette volna le a szerszámokat, amivel készítette őket. A kertben a vén fánál szinte már keresem a megtébolyult, öreg José Arcadio Buendiát.

Aureliano asztala és az aranyhalakAureliano asztala és az aranyhalak

Hogy maga a falu milyen? Pont olyan, mint bármelyik falu Észak-Kolumbiában. A főutca mentén mindenki árul valamit, a csacsis szekerek és az őket kerülgető tuktukok gázolnak a szemétben. Aracataca pont olyan szedett-vetett, mint amilyennek Macondót gondolja az ember a könyv alapján. A legtöbb házról lerí az igénytelenség, senkit nem érdekel a kosz. Van néhány család, akik próbálnak kitörni ebből a latin valóságból, de Aracataca messze van attól, hogy olyan legyen, mint Barichara vagy Salento.

Életkép MacondóbólÉletkép Macondóból

A múzeum megtekintése után leintünk egy minibuszt, ami Rio Bello felé tart. Ott átszállunk és másfél óra múltán megérkezünk Valleduparba. Azért kerültük meg a Sierra Nevada de Santa Martát, hogy találkozzunk a hegyekben élő arhuaco indiánokkal, bár azt továbbra sem tudjuk, hogy kontaktálunk velük.

Még több fotóért és sztoriért látgass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Rátalálunk egy nagyon kellemes karibi falura, majd Santa Martában időzünk egy rövid ideig. Tönkrement a fényképezőnk...

Riohachából a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál fekvő Palominóba utazunkAhogy közeledünk a Föld legnagyobb szigethegységéhez, úgy változik meg a növénytakaró; a Guajira-félsziget borzalmasan unalmas félsivatagos bozótját végre zöldellő erdők váltják. Amazónia óta nem láttunk trópusi erdőt, és már nagyon hiányzott.

Palomino egy nagyon apró falu, amit csak most kezdenek felfedezni a turisták. Annak rendje és módja szerint mindenki hostelt vagy kajáldát nyitott az elmúlt években, ránézésre azonban csak minden második üzemel. Bár Tagangánál jóval olcsóbb Palomino, így is nehezünkre esik megfizethető szállást találni. Végül hosszú alkudozás után Luciana, egy bogotái idősebb nő bambuszhostelében kapunk szobát 20 dollárért, de könyörög, hogy a többi turistának ne áruljuk el, hogy csak ennyit fizetünk érte, mert a normál ár 35 dollár.

80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben   80 dollárba, vagyis kb. 22 000 forintba kerül egy éjszaka ebben a hostelben

A falu tengerpartja szép, pláne Cabo de la Vela után. Bár a hullámok elég nagyok, a majd 5 kilométeres strand azért hívogató. Közvetlen a parton két menő hostel áll, medencével, bárral és rengeteg turistával. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk az árakra, de a 180 000 pesós (kb. 80 US$) ártól azért leesik az állunk. Attól meg méginkább, hogy a recepciós lány azt mondja, két hétre előre nincsen szobájuk. Valami kezd nagyon megváltozni Kolumbiában. Vagy mi szegényedtünk el nagyon az elmúlt években, vagy a turisták cserélődtek ki az országban, de az biztos, hogy ez a Kolumbia már nem az, mint volt pár éve.

Bár Palomino strandja rendben van, a tengert elég könnyű megunni. Eri még csak-csak el van pár napot a parton, de én egy óránál tovább képtelen vagyok a tengert bámulni, így másnap ahelyett, hogy kifeküdnénk a turisták közé a homokba, nyakunkba akasztunk két gumibelsőt és nekivágunk az erdőnek. Azért tesszük mindezt, mert szállásadónk azt mondja, a Rio Palominón végigcsorogni hatalmas élmény.

Divathippik lepik el PalominótDivathippik lepik el Palominót

Mototaxikkal vitetjük el magunkat az erdő széléig, majd onnan gyalog indulunk neki az erdőnek. Lucianának igaza volt: ez a túra tényleg hatalmas élmény. Főleg ez a papucsban csetlés-botlás az erdő mélyén, amit 40 percen át csinálunk, mire a folyó partjára érünk. 

Papucsban az erdő mélyénPapucsban az erdő mélyén

A csorgás a folyón tényleg jó dolog, bár kissé unalmas. Másfél órán át nézni az erdőt és a gémeket jópofa, de ahogy közeledünk a tengerhez, úgy lassul be a folyó, a végén pedig olyan sekéllyé válik, hogy gyalogolhatunk a folyómederben egész a torkolatig. Az egyetlen izgalmat csak az a tehéncsorda jelenti, amelyik pont akkor akar átkelni a folyón, mikor mi is ott vagyunk. Egy kis hullámverést leszámítva nincs ok az izgalomra.

Csorgás a Rio PalominónCsorgás a Rio Palominón

A part mentén visszasétálva látunk egy kogi családot, ahogy túrnak a homokban. Nem várat építenek, hanem kagylót keresnek, ugyanis a kogi férfiak napi rutinjához hozzátartozik az abból készített por szívása. A kogik Kolumbia egyik legzárkózottabb és legmisztikusabb közössége, kultúrájukat máig nem tudták az antropológusok teljesen feltérképezni. Ezzel szemben ez a család nagyon nyitottnak tűnik. Bár fotót csak titokban tudunk róluk készíteni, de szóba elegyednek velünk, ami nagy megtiszteltetés. Ráadásul ők kezdeményezik a társalgást azzal, hogy mindenképp meg akarják fogni Erinek a haját. Itt döntjük el, hogy a következő hetekben valahogy megpróbálunk bejutni a kogik közé, de hogy miként csináljuk, még nem tudjuk.   

Titokban készített fotó az egyik kogi kislányrólTitokban készített fotó az egyik kogi kislányról

Palomino nagyon kellemes hely, de két napnál többet csak az tud itt eltölteni, aki kőkemény tengerbuzi. Mi nem vagyunk azok, így hát harmadnap elbuszozunk Santa Martába. Hihetetlen, de én még soha nem aludtam meg ebben a városban, valahányszor erre jártam, mindig Tagangába vitt az utam. Pedig Santa Marta egyáltalán nem rossz hely. Még a piac is - ahol a busz letesz - elfogadható, nem tűnik veszélyesnek, a belváros pedig kezd egészen exkluzív hely lenni. Ennek megfelelően az árak sem akármilyenek. Újra kezdődik a szállásvadászat, de 40 dollár alatt csak úgy tudnánk megszállni, ha dormitorióba mennénk, amihez nem igazán fűlik a fogunk. Így kötünk ki a csóró negyed határán egy bordélyházban, ahol sikerül 15 dollárért kivennünk egy csótányjárta, lepukkant szobát. 

Bár Santa Marta szeretne a második Cartagena lenni, azért annyit messze nem tud. Van pár szép koloniális épülete ugyan, de a főtéren álló tíz emeletes betonkocka - ami valószínűleg már építésekor is cikinek számított -, valamint az innen pár sarokra kezdődő lepukkant kikötő elcsúnyítják a látványt. Pedig a város nem kisebb címmel rendelkezik, minthogy ő Kolumbia legöregebb települése; Cartagena előtt 8 évvel, 1525-ben alapították. Mivel azonban a nagytestvér gyorsan túlnőtt rajta, Santa Marta lassan fejlődött. Sem a koloniális időkben, sem a függetlenség kiharcolása után nem jutott igazán szóhoz, így valószínűleg a turizmus sem lesz képes Santa Martát igazán izgalmas várossá tenni. Ezen az sem segít, hogy a város tényleg nagyon drágává vált. Az éttermek étlapjain tíz dollár alatt nincsen semmi, egy másfél literes víz ára a boltban 500 forint.

Gyönyörű betonkocka Santa Marta főterénGyönyörű betonkocka Santa Marta főterén

Santa Marta napközben elég unalmas hely, a többség ilyenkor Rodaderón sütteti a hasát. A szomszéd öbölben felépült nyaralóváros pont olyan, mint egy spanyol üdülőfalu a Costa del Solon. Hotelek és resortok sorakoznak a parton, az épületek aljában drága éttermek kínálják ugyanazt az ötlettelen kolumbiai kaját, mint bárhol máshol. A strand hétköznap is dugig van emberekkel, akik között fagyi- és sörárus rúgja a homokot. Ha csak úgy letettek volna ide, biz' Isten azt mondanám, a Földközi-tenger partján járok.

Rodadero

Brutális tömeg RodaderónBrutális tömeg Rodaderón

Este azonban Santa Marta megváltozik. Kinyitnak a bárok, az óváros romkocsma hangulatot áraszt, bár a turisták hiányoznak belőle. Ennek oka, mint oly sok mindennek Santa Martában, az árakban keresendő. Még egy norvég is kétszer meggondolja, hogy kifizet-e négy dollárt ugyanazért sörért, amit a hostelben egy dollárért is megihat, így az asztaloknál többnyire csak jómódú kolumbiai fiatalok ücsörögnek.

Romkocsma hangulatot áraszt az esti Santa MartaRomkocsma hangulatot áraszt az esti Santa Marta

A nap végére a tavaly ősszel Paraguayban megszerelt fényképezőnk ismét bemondja az unalmast. Ugyanaz a hiba, mint korábban, a képstabilizátor ment tönkre. Beadjuk egy Santa Marta-i szervízbe, de onnan fél nap után visszaküldik, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mivel a Sony fényképezők képstabilizátorát csak a Sony tudja cserélni. Azt ajánlják, menjünk Barranquillába, mert ott van hivatalos márkaszervíz, így bár nem állt szándékunkban útba ejteni Kolumbia negyedik legnagyobb városát, másnap kénytelenek vagyunk buszra ülni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Guajira-félszigeten élő wayúukról sok izgalmas dolgot lehet olvasni az interneten, de a valóság egy kicsit más, mint amire az ember azok alapján számít. Ekkora koszt még sehol nem láttunk, és az indiánoktól sem azt kaptuk, amit vártunk. Cabo de la Velában elég nagyot csalódtunk.

Maicaóból a Karib-tenger partján fekvő vidám és hangulatos városkába, a Száz év magány című regényben is gyakran emlegetett Riohachába utazunk. Hatalmas a kontraszt Venezuelához képest, például nyugodt szívvel léphetünk ki az utcára anélkül, hogy attól kellene tartanunk, valaki pisztolyt tart a fejünkhöz.

Jó másfél órán át bolyongunk a városban, hogy megfizethető szállásra bukkanjunk. Feladjuk, kénytelenek vagyunk elfogadni azt a Venezuela után kissé sokkoló tényt, hogy Riohachában nem lehet 25 dollár alatt megaludni. Miután lepakolunk a parányi, egyszerű szobában, lesétálunk a partra és az egyik étteremben elmajszolunk egy tál rákos rizst, amit egy rég áhított, mennyei lulólével öblítünk le. Nem fér a fejembe, hogy ebből a zseniális gyümölcsből miért csak Kolumbiában készítenek italt?

Riohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednekRiohacha izgalmas köztéri szobra, amin a muzsikusok a nemesek fölé kerekednek

A késő délutáni órákban az óriási pálmákkal szegélyezett partmenti sétányon latin párok andalognak, a homokos strandon kisgyerekes családok gyűjtögetik a kagylót, és mindenki tetőtől talpig ragad az utcai árusoktól vett görögdinnyétől és sült kukoricától. A járdán gyönyörű, színes, horgolt táskákat kerülgetünk, amiket megtermett, sötét bőrű, vászonlepelben járó indián asszonyok árulnak. A város főtere rendezett és tiszta, már-már azt is mondhatnám, hogy szép. Egy szó, mint száz, Riohacha kellemes hely.

Wayúu táskák színesítik a parti sétánytWayúu táskák színesítik a parti sétányt

Mi mégsem a városka miatt utaztunk idáig, hanem azért, hogy ellátogassunk a Guajira-félszigetre, és hogy találkozzunk a wayúukkal, akik azokat a színes táskákat készítik, amiket nem csak itt, hanem Kolumbia szerte mindenhol próbálnak rátukmálni a turistákra.

A wayúukat a homok, a szél és a Nap népének tartják, talán épp azért, mert ezenkívül más nem is nagyon akad a Guajira-félszigeten. Békés, de elég öntudatos törzs, még a spanyolok sem tudták őket távozásra bírni a sivatagból. A 20. század második felében aztán minden megváltoztott. A gerillák és a hadsereg egymás ellen vívott háborúja kiterjedt a félszigetre, menekülésre kényszerítve a wayúukat. Többségük Venezuelában kötött ki, és csak az utóbbi két évtizedben kezdtek el visszaszivárogni.

Wayúu asszony a Guajira-félszigetenWayúu asszony a Guajira-félszigeten

A wayúuk számára érdekes módon nem a férfi, hanem a termékenységgel és az élet adásának képességével megáldott nő a nagyobb érték. Tradícionálisan közülük kerültek ki a sámánok és a közösség vezetői is, bár a nőuralomnak ellentmond az a tény, hogy a számos afrikai törzsnél gyakorolt infibulációt - azaz a női nemiszerv rituális megcsonkítását - állítólag ők is alkalmazták a kislányoknál. Márpedig kétlem, hogy a személyiségi jogokat nem tisztelő, sok gyerek életét követelő veszélyes és rendkívül fájdalmas hagyománynak bármely közösségben nők volnának a támogatói.

A wayúukra jellemző a poligámia, de - ismét aláásva a nők felsőbbrendűségének képzetét - a kiváltság csak a férfiakat illeti meg. A házasság feltétele a lány családjával kötött gazdasági szerződés. A házasságkötés előtt a férfinek el kell látogatnia a lányos családhoz és tisztáznia kell, mennyi kecskét tud hozzátenni a családi vagyonhoz. Tiszta Afrika, nem igaz?

Ezen információk birtokában másnap reggel izgatottan pattanunk be az iránytaxiba, amivel egy unalmas pusztaságon át Uribia poros falujáig utazunk. Az úttal párhuzamosan vonatsín fut, amin Kolumbia legnagyobb szénbányájából, Cerrejónból szállítják a szenet a félsziget északnyugati csücskében fekvő Puerto Bolívárba, majd onnan hajókkal az Egyesült Államokba. 

Unalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la VelábaUnalmas sivatagon át vezet az út Cabo de la Velába

Uribia az a hely, ahol véget ér az aszfaltút, s ahonnan kezdődik a sivatag. Innen egy teherautó platóján meglehetősen drágán, fejenként 15 000 pesóért utazunk Cabo de la Veláig. Csak néhány élettelen, szürke fatörzs töri meg a kietlen táj egyhangú látványát, no meg az a szembejövő teherautó, ami úgy felveri a port, hogy utána percekig nem találom a tőlem fél méterre ácsorgó Endrét.

Amúgy nem vagyunk egyedül a platón. Két német nővel, egy perui sráccal és bolgár barátnőjével, valamint négy argentin csajjal együtt utazunk a tengerpartig. Elég sokan vagyunk tehát, sofőrünk azonban úgy vélekedik, hogy van még kihasználatlan kapacitás hátul. Egyszercsak megáll egy háznál, és a lelkes turistacsapat kellős közepére egy mázsás olajoshordót és egy ember magasságú hűtőt biggyeszt. Legalább van mire leülnünk.

Az első wayúu ház   Az első wayúu ház

Cabo de la Velához közeledve megjelenik néhány bokor, amik színes köntösbe vannak öltöztetve. Nem kell népművészeti alkotásra gondolni, a szél díszítette fel nylonzacskókkal a kiszáradt növényzetet. Megjelenik az első wayúu farm néhány szegényes vályogviskóval, amik között tető magasságig emelkedik a szemétkupac. Semmi kétségem nincs afelől, hogy Nyugat-Szaharában járunk.

Tiszta udvar, rendes házTiszta udvar, rendes ház

A wayúuk sosem építettek városokat, legfeljebb 8-10 kunyhóból álló tanyákat. A házaikat (amiket miichinek neveznek) jellemzően uszadékfákból, fűből és gallyakból tákolták össze, csak a spanyolok megjelenése után kezdtek vályogot vetni. 

Klasszikus wayúu tanyaKlasszikus wayúu tanya

Mivel a wayúu legendák szerint Cabo de la Vela öble a halott lelkek hazája, sokáig még tanyát sem mertek itt létrehozni. Aztán jött a turizmus, és a környékről hirtelen mindenki ideköltözött. Cabo de la Vela ma már a legnagyobb wayúu település, egy új birtok ára közel annyiba kerül, mint Riohachában egy lakás. Az, hogy ez a rongyos halászfalu hogyan vált ilyen turistássá, egyelőre nem fér a fejembe, de az biztos, hogy az igénytelen épületek többsége egy hostelt vagy egy éttermet rejt.

Furgonunk megáll az egyik előtt, ahol rögtön el is foglaljuk aznapi szállásunkat. Nagy túlzás volna szobának neveznünk azt az omladozó vályoghelyiséget, ahová betuszkolnak minket, de legalább nem kell érte sokat fizetni. Megkockáztatom, hogy az ágyunkon több a homok, mint a tengerparton, de ez szállásadóinkat egyáltalán nem érdekli, mivel ők hagyományosan függőágyban alszanak.

Eddig nem nyerte el a tetszésünket a vidék, de talán majd a tengerpart. A szállónktól alig 30 méterre húzódó, több kilométer hosszú homokos föveny pont ugyanolyan piszkos, mint a falu. Mindenhol zacskókat fúj a szél, folyton arra kell figyelnünk, hogy ne gyalogoljunk bele egy kupac kecskebogyóba. A strandon alig pár ember lófrál, többnyire hozzánk hasonló hátizsákosok, akiknek ugyanúgy tanácstalanság rí le az arcáról. Ez lenne a Kolumbia szerte mindenhol hirdetett mesés Cabo de la Vela? Hiszen itt nincs semmi, csak néhány szakadt ház, pár unott demóindián és ipari mennyiségű kecskeürülék.

Halász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerpartonHalász bíbelődik a hálójával az érdektelen tengerparton

Felerősödik a szél, aminek hála megjelenik néhány kiteszörfös; legalább van mit néznünk a naplementében. Megkordul a gyomrunk, így beülünk az egyik comedorba, ahol 20 percbe telik előkeríteni egy pincérfélét. Végül jól sül el a dolog, Cabo del la Vela ugyanis vélhetően az egyetlen hely Kolumbiában, ahol 8 dollárért lehet enni egy finoman elkészített langusztát. Legalább az este jól kezdődik.

Nyolc dollárért megéri langusztát enniNyolc dollárért megéri langusztát enni

Visszafelé sétálva összefutunk a perui-bolgár párossal, akik nehezen álcázzák csalódottságukat.

- Holnap megyünk innen - kezdi a srác- Nincs miért itt maradni.
- Merre mentek? Punta Gallinasba?
- Dehogyis! Most beszéltünk egy sofőrrel, 180 000 pesót kér az útért.
- Az nem olyan drága, ha össze tudjuk dobni páran - okoskodom.
- 180 000 pesó fejenként, és minimum tíz emberrel indul neki - savaz le minket a perui.

Sok helyen olvastuk a neten, hogy a Guajira-félsziget legizgalmasabb partszakasza az ide kb. 100 kilométerre fekvő Punta Gallinas. 180 000 peso az 80 dollár fejenként, ennyit egészen biztosan nem fizetünk egy kirándulásért. Később több kocsi is megáll mellettünk, hogy holnap nagyon szívesen elvisznek minket a félsziget északi csücskében fekvő faluba. Olyan is akad, aki felajánlja, csak minket kettőnket akciósan, 1,5 millió pesóért elvisz és még vissza is hoz. Ennyi pénzből egy hétig elvagyunk luxuskörülmények között Isla San Andrésen, úgyhogy követjük mi is a perui-bolgár párost: holnap elhagyjuk ezt a koszfészket.  

Kiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la VelaKiteszörfözösén túl nem sok mindenre jó Cabo de la Vela

Este enyhül a hőség, a helyiek is kimerészkednek házaikból, de mivel nincs áram, a generátor működtetése pedig drága, nem sokáig viháncolnak az utcákon. A közösségi fürdőben persze nincs víz, csak vödörből lehet merni, azt is csínyján, mert nincs belőle sok. 

Szállásunkon azt mondják, hogy a furgonok reggel 4 és 9 között indulnak vissza Uribiába. Az, hogy ennek a kijelentésnek csak az első fele igaz, akkor derül ki, amikor reggel 6-kor a szállás előtt ácsorogva felvilágosít minket egy csapat táskát horgoló öreglány:

- Minden kocsi elment 4-kor. Majd holnap lesz újra fuvar. 

Mielőtt nyugtáznánk, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen ragadtunk, érkezik egy kocsi egy bogotái párral a platóján, és felvesz minket. Rendbontóan nem a "kitaposott" földúton megyünk keresztül, hanem a sivatag kaktuszosában törünk utat magunknak. Reggel 9-kor farkaséhesen és a szomjúságtól majd elpusztulva érünk Uribiába, ahol azonban a sarki boltban nincsen ásványvíz, sem üdítő. Van viszont sör, így hát azt reggelizünk, amitől gyorsan rendben lesz nem csak az emésztésünk, de a közérzetünk is.

Wayúu kislány Cabo de la VelábanWayúu kislány Cabo de la Velában

A bogotái párral együtt fogunk iránytaxit Riohacha felé. Az egyik kereszteződésben az út szélén frichét, azaz sült kecskehúst árulnak arépával, amivel sikerül felitatnunk a még fel nem szívódott folyékony kenyeret. Egyáltalán nem jó, de hát az elmúlt másfél napban semmi sem volt igazán jó, leszámítva a langusztát.

Cabo de la Vela hatalmas csalódás volt. Elhiszem, hogy azokat a turistákat, akik még életükben nem láttak népviseletbe bújt indiánokat, megbabonázza a hely, de azt nem nagyon értem, hogy nem veszik észre, hogy ez az egész egy nagy színház. Utoljára az Úszó-szigeteken éreztem hasonlót; ott is csak addig kedvesek az emberrel, amíg az hajlandó költeni. Lehet, hogy Punta Gallinas és környéke más, de el kell telnie egy kis időnek, hogy újra a Guajira-félszigetre vágyjak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átkelünk a kontrabandák földjén, ahol fegyveresek uralják az utcákat. Aki nem fizet védelmi pénzt, arra egyszerűen tüzet nyitnak. Venezuela legveszélyesebb faluján, Guarerón autóztunk keresztül, de előtte még ettünk kutyahúst és jártunk a jobb sorsra érdemes San Carlos-erődnél.

A venezuelai helyzetet gyönyörűen ábrázolja, hogy évről évre egyre nehezebb az utazás. Az embereknek nem futja jegyre, ezért sok helyen megszűnt a buszközlekedés. Maradnak a jóval drágább por puestók, a 6-7 ember szállítására alkalmas, 40 éves Dodge-ok. Carorából sincs busz Maracaibóba, így kénytelenek vagyunk ismét egy ilyennel utazni. Ciudad Ojedáig két óra az út, onnan Maracaibo újabb 40 perc. A délutáni órákban futunk be Venezuela második legnagyobb városába, ahol utoljára 2013 végén jártunk.

Ugyanahhoz a szállóhoz igyekszünk, ahol korábban is megszálltunk. A Golden Monkey Suite egy három csillagosnak mondott üzleti hotel, ami pont ugyanúgy le van robbanva, mint minden Venezuelában. Bár van medence, víz nincs benne, a fürdőszobánkban a tükör össze van törve, de kicserélni nem tudják, mert a városban nem lehet tükröt kapni. Hét dollárt fizetünk a szobáért, fele annyit, mint 2013-banA szálló éttermében próbálunk vacsorázni, de csirke kivételével nincsen semmi. Azt mondják, hónapok óta nincs se marha-, se disznóhús a piacokon. A csirke sem csirke, hanem valószínűleg kutya. Illetve ilyen szép nagy és vörös húsú csirkecombot utoljára tíz éve ettem Belize-ben, és az kutya volt.

Templom Moján főterénTemplom Moján főterén

Maracaibót korábban már körbejártuk, a környéke azonban akkor kimaradt. Pedig a Maracaibo-öblöt (ami egyébként tó) és a Karib-tengert összekötő szoros Venezuela egyik legfontosabb történelmi emlékét, a San Carlos-erődöt rejti. Ahhoz, hogy megpillantsuk a Kalózok című kalandfilmből elhíresült erődöt, Mojánig kell utaznunk. Ez sem megy könnyen. A pályaudvaron kígyózó sor várakozik a buszra, ami nem akar jönni. Mi is beállunk az ácsorgók közé, de az első busz csak másfél óra múltán jelenik meg. Ebben a pillanatban a sor feloszlik és mindenki rohan, hogy felférjen. Indiában érezzük magunkat, ahol minden esetben verekedned kell a helyért. Ezúttal nem vesszük fel a kesztyűt, inkább beszélünk egy sarki por puestóssal, nem csinálna-e egy fuvart Mojánba. Szerencsére van rajtunk kívül még pár ember, aki hasonlóképp gondolkodik, így végül a busz előtt érkezünk meg a kisvárosba.

Innen egy naponta négy alkalommal közlekedő, ezer éves hajóval jutunk el az erődhöz. A helyiek nagyon néznek minket, a fiatalok többsége még soha nem látott turistát. Titokban fotóznak minket a csak venezuelaiaknak gyártott, kínai okos telefonjukkal, és egy pillanatra nem veszik le rólunk a szemüket.

Ilyen hajók vánszorgonak a szorosbanIlyen hajók vánszorgonak a szorosban

Az út szép, az erőd lábánál fekvő falu már kevésbé. Pedig minden adott hozzá, hogy turistaközpont váljék belőle, mert az épületek többsége koloniális, a tengerpart pedig fehér homokkal borított. A falu kikötőjénél mindenki kiszáll a hajóból, csak mi nem, mert a kapitány azt mondja, elvisz minket egész az erődig. Így legalább látjuk a víz felől is az épületet, ami sokkal kisebb, mint korábban gondoltam. Klasszikus, csillag formája van, de a várfal nem lehet magasabb öt méternél. Természetesen felújítás miatt zárva tart, bár munkásokat sehol nem látunk. Néhány kupac lefóliázott téglát találunk ugyan, de azok úgy néznek ki, mint amikhez egy évtizede nem nyúlt senki.

Hajó ácsorog a San Carlos-erőd előttHajó ácsorog a San Carlos-erőd előtt

Visszasétálunk a faluba, ami igazi ékszerdoboz lehetne, ha a kolumbiai határ túloldalán találtatna. De nem ott találtatik, hanem itt, így nem több egy elhanyagolt porfészeknél, ahol máig mindenki szamárháton közlekedik. Van egy hangulata, de attól még roppant szegény az egész.

Szamár vontatta kocsi a helyi buszSzamár vontatta kocsi a helyi busz

Mojánba behajózván feltűnik a partvidéken néhány palafitos. Ezekről a cölöpökre épült házakról nevezte el Américo Vespucci az országot Kis-Velencének, azaz Venezuelának. A tradicionális kunyhókat a modernizáció jegyében a Chávez-kormány modern viskókra cserélte, lenullázva ezzel a cölöpfalvak romantikáját. Nem érezzük azt, hogy érdemes lenne őket körbecsónakázni, így visszasietünk a városka termináljára, ahol a maracaibóihoz hasonló sor fogad minket. Mikor beesik az első busz, a sáskák ismét ellepik azt. Másik két járattal is így járunk, így végül ismét ki kell béreljünk egy por puestót, hogy visszataláljunk Maracaibóba.

San Carlos faluja többre érdemes San Carlos faluja többre érdemes

Elkerülvén a kutyahúst, vacsorára egy közeli pizzériában kötünk ki. A pizzát sütő srác mondja, hogy először fizessük ki a pultnál a kívánt pizzát, hozzuk vissza neki a blokkot és ő már készíti is. Gond egy száll se, másfél dollárt hagyunk ott egy szalámis, olivabogyós pizzáért, de mikor a srác kezébe odanyomjuk a blokkot, csak annyit mond, hogy kukoricán és hagymán kívül nincsen semmije. Persze, hogy nincsen, hiszen ez Venezuela.

Indul a busz MaracaibóbaIndul a busz Maracaibóba

Elég volt ebből az országból. Hiába kerül minden fillérekbe, nem bírjuk az állandó sorban állást és azt, hogy mindenből hiány van. Már korán reggel kint vagyunk a pályaudvaron, de eszünkbe sincs buszra várni, azonnal a por puestók felé vesszük az irányt. A másfél órányira álló Maicaóba 1000 bolívár, vagyis 7 dollár a menetdíj. Ennyiből kétszer oda-vissza megjárnánk Caracast, de Chanchito, azaz Malacka névre hallgató kövér sofőrünk elmagyarázza, miért ennyi az annyi.

- Látjátok, milyen szép új szélvédőm van? - mutat Chanchito a tényleg karcmentes üvegre.
- Igen.
- Na, ezt tegnap csináltattam. Azért kellett új, mert három napja elfelejtettem védelmi pénzt fizetni Guarerónál, és a régit kilőtték.
- Védelmi pénzt?
- Guarero és a határ között 2000 bolívárt kell fizetni, ha nem akarod, hogy szétlőjék a kocsidat, plusz a maicaói terminálon is pengetni kell.  

Kifizetjük a kért összeget, majd bevágódunk a hátsó ülésre és irány a határ! El innen, minél gyorsabban!

Por puestók Maracaibo terminálján  Por puestók Maracaibo terminálján

Guarerónál olyan, mintha háborús övezetbe érkeztünk volna. Minden ház romos, a szemetet fújja a szél, nincstelen alakok lődörögnek az út szélén. Mintha a Mad Maxba csöppentünk volna bele? Feltűnik szemben egy motor, mire Chanchito félreáll. Ketten ülnek a gépen, jól láthatóan fegyver van náluk. Valamit mutogatnak, majd eltűnnek. Várunk.

- Vissza fognak jönni. Senki ne szóljon semmit, mindjárt megyünk tovább - adja ki az utasítást Chanchito.

Könyörgöm! Az elmúlt két évben a katonák többször megloptak minket Venezuelában, majd pont a banditák fognak futni hagyni minket?

- Nem lesz semmi gond! - nyugtatgat minket Malacka - Naponta háromszor fordulok meg, minden alkalommal kapnak 2000 bolívárt. És nem én vagyok az egyetlen, vagyunk vagy húszan, akik ezen az útvonalon járunk.

A határra ilyen Dodge-ok mennek     A határra ilyen Dodge-ok mennek

Eközben előttünk ugyanúgy leáll egy másik por puesto és várakozik. Megjelennek ismét a motorosok, de nem foglalkoznak az utasokkal, csak kiveszik a pénzt Chanchito kezéből, majd mutatják, hogy kövessük őket.

- Ha megy előttünk egy motor, akkor a többi bandita már tudja, hogy fizettünk és nem nyitnak ránk tüzet - magyarázza sofőrünk.

Egy kilométerre a határtól a motor eltűnik és befutunk egy katonai ellenőrzőpontra.

- Adjon mindenki 50 bolívárt - szól hátra Chanchito - Nyerünk vele vagy fél órát.

Mindenki bedobja a kért pénzt, amit barátunk átnyújt a katonáknak.

- Ahelyett, hogy a banditákkal foglalkoznának - dünnyögöm a bajszom alatt.
- Összedolgoznak velük. Szerintem a banditák is tejelnek a katonáknak, cserébe nincs lövöldözés. Csak akkor, ha elfelejtesz védelmi pénzt fizetni, mint én pár napja - vigyorodik el Malacka.

A határon könnyedén kelünk át. Maicao nagyon ronda város, de így is felüdülés Venezuela után. Elbúcsúzunk kövér sofőrünktől és felülünk az első, Riohachába tartó buszra. Mostantól legyen béke!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A venezuelai bor

Gondosan tervezett állami mezőgazdaság nincs valamirevaló borászat nélkül - ezt tudják Venezuelában is. Bár a klíma teljességgel alkalmatlan a szőlőtermesztésre, az állam mégis erőlteti a Pomar Borászat létezését. Hogy milyen a carorai bor? Fogalmunk nincs, mivel a borászat pont olyan, mint az ország vezetése: eszetlen. Ki tud meginni egyszerre 25 liter bort?

Barquisimetóból egy szakadt, 50 éves por puestóval utazunk Carorába. A Lonely Planet azt írja erről a szakaszról, hogy gyönyörű, én azonban kétlem, hogy a szerző ezen sorok papírra vetése közben nem állt drogok hatása alatt. A Barquisimeto-Carora szakasz kiégett pusztaságaival minden, csak nem szép.

Az apró carorai terminálról taxival megyünk a belvárosba. Nem szórakozunk, a könyv által ajánlott legdrágább hotel felé vesszük az irányt. Igen, a legdrágább felé, mert a mostani feketepiaci dollárárfolyamnak hála egy-két dollár pluszért mindenhol a legjobb helyeken aludhatunk. Most is meseszép szobát sikerül kivennünk, légkondival, meleg vizes zuhannyal és wifivel, ráadásul a szálló alatt egy egészen zseniális pizzéria működik. Azon túl, hogy a 12 szeletes családi pizza másfél dollárba kerül, még finom is.

Carorát a 16. század közepén alapították a spanyolok, hirtelen felindulásból kétszer. Mivel az első telepet a környéken élő indiánok lerombolták, a másodikat kicsit odébb, a mostani város helyén hozták létre. Ezúttal a spanyolok mészárolták le az indiánokat, így Carora maradhatott.

Carorát kétszer alapították megCarorát kétszer alapították meg

Kezdetben húsmarhákat tartottak a környéken, majd a 19. századtól jött a kaucsukláz. Mikor az lecsengett, ismét a marháké lett a főszerep. Az 1990-es évektől szőlőtermesztéssel kezdtek kísérletezgetni, majd Chávez hatalomra kerülésével megindult a tömeges bortermelés. Az persze senkit nem érdekelt, hogy Venezuela klímája alkalmatlan a minőségi borkészítéshez, egy volt a fontos, hogy a népnek saját lőréje legyen.

A hasonló éghajlattal bíró Kolumbiában már volt szerencsénk bort kóstolni, s bár az felejthető volt, azért adunk egy esélyt a venezuelai bornak. A hotel recepciósa szívesen felhívja nekünk a pincét, ahol azt mondják, délben várnak minket nagy szeretettel. Taxival megyünk a város határán álldogáló Pomar Borászathoz, ami egy hatalmas hodály. A bejáratnál nem értik mit akarunk, de öt perc beszélgetés után végül felhívják az illetékest.

Kellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzáKellemes hely, csak egy pohár bor hiányzik hozzá

- Nem érünk rá sajnos, jöjjenek vissza délután 2 után - mondja egy kellemes női hang a telefonban.

Pompás! Nincs kedvünk a külvárosban időzni, így visszataxizunk a központba, majd ebéd után ismét a borászathoz igyekszünk. A recepciósok most is ugyanolyan értetlenül néznek ránk, mint két órával ezelőtt. Végül meggyőzzük őket, hogy engedjenek be, de Erire mutogatnak, hogy ő nem jöhet, mert rövid gatyában van.

Mi van??? Miért nem lehet egy borászatba bemenni rövid gatyában? És ha még ilyen hülye szabály van is, miért nem mondták két órával ezelőtt, hogyha jövünk vissza, öltözzünk át? Ja, tudom a választ: ez Venezuela.

Eri végül kint marad, én pedig besétálok a tartályok mentén a központi épületbe, ami már egészen borászat hangulatú. A csaj a pultnál iszonyatosan zavarban van, nem igazán érti, mit keresek itt. Elmagyarázom neki, hogy délelőtt velem beszélt telefonon, délben pedig azt kérte, hogy jöjjünk vissza délután, úgyhogy most itt vagyunk.

Carorai utcaképCarorai utcakép

- Értem. De mit szeretne pontosan? - teszi fel a meglepő kérdést.
- Bort szeretnék kóstolni, ha lehet. Magyarországról vagyok, ahogy a barátnőm is, aki kint ácsorog a borászat előtt, mert nem engedték be. Egy blogot vezetünk Dél-Amerikáról, gyakran írunk a kontinens ételeiről és borairól, szeretnénk a Pomar Borászat remekeiről is írni.
- A barátnőjét miért nem engedték be?
- Mert rövid nadrág van rajta, és a kollégái elfelejtettek szólni két órával ezelőtt, hogy ide nem lehet, csak hosszú nadrágban bejönni.
- Igen, ez a szabály nálunk - magyarázkodik a csaj.
- De miért?
- Nem tudom. Ez a szabály, be kell tartani. Visszatérve a borokhoz. Lehet kóstolni, de a minimum vásárlási tétel 5 liter.

Mármint hogy 5 liter bort kell megkóstoljak. Ezek nincsenek eszüknél. Ki a fene iszik meg kóstolás céljából 5 liter bort? 

- Én úgy gondoltam, hogy végigkóstolnám egy-egy pohárral az összes borukat, ha lehetne - okoskodom.
- Ha felbontunk egy üveget, azt el is kell vigye magával - kapom a választ.

Érződik, hogy ez a kóstoló egy kicsit más lesz, mint egy otthoni borászatnál, de a tarijai pincészet után, ahol tíz embernek ugyanabból a pohárból kellett a bort kóstolnia, gondoltam, már semmin nem lepődöm meg. Aztán mégis.

- Mennyibe kerül egy üveg bor? - kérdezem.
- 400 bolívárba.

Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk  Ezt a bort nem sikerül megkóstolnunk

Az Venezuelában jó sok pénz, de nekem csak két és fél dollár, így belemegyek az alkuba.

- Legyen! Akkor szeretnék öt palackkal öt különböző évjáratú vörösborból - adom le a rendelést.
- Sajnálom uram, de különböző évjáratú borokat nem rendelhet, az 5 palack bornak ugyanolyannak kell lennie.
- Jól értem? Ha szeretnék öt külön évjáratú bort megkóstolni, meg kell vegyek 25 palack bort? - próbálom értelmezni a csaj szavait.
- Pontosan, uram.
- Már ne haragudjon, hölgyem, de ki az ördög vesz meg 25 liter bort egy kóstolóra?
- Általában állami cégektől jönnek csoportosan. Ők szokták megvenni. Az igazat megvallva, még soha senki nem jött szólóban, hogy végigkóstolná a választékot.

Carora főtereCarora főtere

Nyilván nem fogok megvenni 25 palackot csak azért, hogy belenyaljak egy nevenincs pincészet néhány borába. A csaj azt ajánlja, hogy menjek végig Carora piaboltjain, hátha ott tudok venni pár palackot. A negyedik bolt után feladom, főként azután, mikor az egyik bolttulajdonos felvilágosít a venezuelai borkultúráról:

- Mikor a borászat elkészül az újborral, mindenki azt vedeli. Két hét alatt megisznak mindent. Fél éve nem láttam egy palack bort sehol Carorában. Ne is keresse, uram! Talán Caracas elit boltjaiban fellelhető pár palack az idei évjáratból, de ott sem biztos.

Hát ennyi. Nem iszom Pomart. Kénytelen vagyok maradni a sörnek nehezen nevezhető Polarnál. Mivel ma már nincsen busz Maracaibóba, lófrálunk Erivel a városban. Carora meglepően szép kisváros, régi, koloniális házakkal, ódon templomokkal és persze kihalt utcákkal. Az egyik sarkon befordulva látjuk, hogy miért nincs senki a főtéren és környékén: mindenki egy bevásárlóközpont előtt sorakozik, pici babákkal a kezükben. 

- Pelenkáért állnak sorban - okít ki minket egy étterme előtt ácsorgó arab fickó.
- Mióta?
- Reggel 8 óta.
- Dehát délután 3 is elmúlt.
- Mit számít az? Ez Venezuela.

Pelenkaosztás CarorábanPelenkaosztás Carorában

Eszünk egy jó kebabot a szírnél, aki felvilágosít minket a damaszkuszi helyzetről is:

- Tegnap jöttem haza Szíriából. Minden évben megyek párszor. Ne higgyetek a TV-nek! Vannak ugyan gondok, de messze nem olyan súlyos a helyzet, mint amit nyomnak a hírekben. Szíria ma is pont ugyanolyan, mint volt tíz éve. És nem hazudok, keresztény vagyok.

Azt tudom, hogy Venezueláról Chávez idejében rengeteg hazugság jelent meg az európai sajtóban, ami ha nem is közvetlenül, de részben azért hozzájárult ahhoz, hogy most félezer asszony és gyermek ökölharcot vív néhány darab pelenkáért a carorai bolt előtt. De hogy Szíriával kapcsolatban is át lennénk verve, az elég félelmetesen hangzik.

- Ez a gáz, barátom, nem az Iszlám Állam - zárja rövidre a kebabos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig.

Már a reptéren érződik, hogy a helyzet semmit nem javult tavaly óta, sőt. A rendőrök mellett szólítanak le minket a pénzváltók, hogy 150 bolívart adnak egy dollárért. Tavaly ilyenkor még 45-ért váltottunk, egy év alatt több mint 200%-ot inflálódott a venezuelai pénz. Egy étterem asztalánál ejtjük meg a váltást, összesen 50 dollárt váltunk be, ami 75 darab 100-as bankó. Hihetetlen, hogy mostanra a legnagyobb értékű venezuelai bankjegy mindössze 180 forintot ér.

A reptér előtt ácsorognak azok a buszok, amik mennek Caracas belvárosába. 60 bolívárba, vagyis 40 centbe kerül a jegy, ami pont fele annyi, mint tavaly ilyenkor. A metrójegy ára sem változott, 4 bolívárba, vagyis 7 forintba kerül a menetdíj. Altamirába, Caracas elit negyedébe tartunk, oda, ahol tavaly kis híján fejbelőtt egy katona, mikor kiléptem a szálló ajtaján. Mivel mostanra vége a tüntetéseknek, nem félünk újra itt megszállni, már csak azért sem, mert a tavalyi események ellenére még mindig ez Caracas legbiztonságosabb része. A három csillagos szobáért 800 bolívart, picit több mint 5 dollárt fizetünk. A recepciós ugyanaz a fickó, mint tavaly volt. Szegény ördögnek a szállítmányozó cégét az állam annektálta, vitték mindenét, fizetni pedig értéktelen bolívárban fizettek neki a kamionokért és telephelyekért. Azóta havi 40 dollárt keres recepciósként.

Altamira Caracas legbiztonságosabb városrészeAltamira Caracas legbiztonságosabb városrésze

Eri először jár Caracasban, így szívesen jön ki velem este az utcára, hogy harapnivaló után nézzünk. A Plaza Francián az éttermek ugyan nyitva tartanak, de az áraikat a fekete piaci váltáshoz igazították, így nem ül bennük senki. Volt itt korábban egy kedvenc pizzériám, de az mostanra sajnos bezárt, ezért visszafordulunk és a Caracas Palace luxusszállodával szemben álló pékséghez igyekszünk. 

Az egyik pillanatban azt látom, hogy előttünk két méterrel egy fekete srác előhúz a kabátja alól egy pisztolyt és egy, a motorjára éppen felszállni készülő fickó homlokához nyomja azt. Erit azonnal betessékelem a sarki boltba. Nálunk van a nemsokára érkező Kolumbia csapat pénze, nem akarunk megint úgy járni, mint két éve Peruban, amikor 6000 dollártól szabadítottak meg minket. Szerencsére a rabló nem szúr ki minket, pedig alig egy másodperce karnyújtásnyira voltunk tőle. A motoros átnyújtja a kulcsokat a fegyveresnek, aki a zacskókat lesöpri az ülésről, nyeregbe pattan és elhúz a helyszínről. Szegény srác csak áll döbbenten, miközben többen segítenek neki összeszedni a szétszórt szatyrokat.

A Hotel Intercontinentallal szemben rabolták el a motort     A Caracas Palace-szel szemben rabolták el a motort

Mára ennyi elég is volt. Gyorsan veszünk kenyeret és vizet a boltban, majd visszasietünk a szállónkra, mielőtt valakinek szemet szúrunk. Tavaly úgy búcsúztam Venezuelától, hogy majdnem fejbelőttek, most pedig ezzel a rablással indítunk. Van itt baj bőven.

Eri egy percet nem akar tovább maradni Caracasban, de én ragaszkodom az egyetemi központ meglátogatásához, ami 2000 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. Argentínában két világörökséget annak ára miatt már kihagytunk, ezt nem fogjuk holmi fegyveres rablók miatt. 

Eri az egyetemi park bejáratánál   Eri az egyetemi park bejáratánál

A metró az egyetem bejáratánál tesz le minket. Vasárnap van, így rajtunk kívül csak egy-két ember lézeng a campus területén, ami pont úgy néz ki, mint egy összeomlás szélén álló ország egyeteme: siralmasan. A parkban nő a gaz, az épületek omladoznak, minden a végtelenségig elhanyagolt. Emlékszem, mikor 2013-ban Trujillóban összefutottunk egy másod éves angol szakos hallgatóval, aki bemutatkozni nem tudott angolul. Akkor ezen meglepődtünk, de most, hogy itt állunk az ország állítólag legjobb egyeteme előtt, minden világossá válik. Egy olyan épületbe, ami úgy néz ki, mint a 20 éve zárva tartó almásfüzitői timföldgyár, nem szívesen járnak sem a diákok, sem az oktatók. Minőségi képzés Venezuelában 15 éve nincsen, mivel az összes neves professzor elhagyta az országot. Semmire nincsen pénz, az UNESCO által kapott összeget minden bizonnyal csak papíron költik az egyetemi városra, a valóságban az egész egy romhalmaz. Azt amúgy nem értem, hogy egy ilyen ízléstelen betonváros hogy lehet egyáltalán a Világörökség része? Az rendben van, hogy az 1960-as években elkészült egyetem az egyetlen 20. században felhúzott campus, s mint olyan, mérnöki bravúr, de mostanra szörnyen ciki az egész.

Ez itt kérem a Világörökség része   Ez itt kérem a Világörökség része

Az egyetemtől gyalogosan jutunk el a Sabana Grande városrészbe, amiről minden internetes portál azt írja, hogy messziről el kell kerülni, mert rengeteg a zsebes és a fegyveres. Kellemesen csalódunk. Sabana Grande központjában egy több kilométer hosszú sétálóutcát alakítottak ki, s bár a butikok többsége zárva tart, egyáltalán nem gáz rajta végigsétálni. Még egy fagyit is sikerül vennünk, így végül Eri sem távozik olyan rossz szájízzel a venezuelai fővárosból.

A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek     A Sabana Grande egyáltalán nem tűnik veszélyesnek

Másnap abba a Barquisimetóba utazunk, ami - ha hinni lehet a statisztikáknak - a Föld 21. legveszélyesebb városa. Az út, amin az elmúlt pár évben már többször végigbuszoztunk, semmit nem változott. A Valenciát Caracas-szal összekötő vasút máig nem készült el, rozsdás vaskoszorúként kíséri az egyre rosszabb állapotban lévő autópályát, ami az ország egyetlen gyorsforgalmi útja. Barquisimetóba a késő délutáni órákban futunk be, s mivel a pályaudvar környéke igazolja az előkelő 21. helyet, taxival megyünk be a belvárosba.

Egy üzleti hotelben találunk szállást, 8 dollárért. Az utcák délután 6 után kihalnak, mint mindenhol Venezuelában. Mi sem szívesen mozdulunk ki a szobából, de muszáj ennünk valamit. Néhény sarokkal odébb felfedezünk egy kínai éttermet, ahol fejenként 70 centet fizetünk a kajáért. Már a tavalyi két dolláros árak is a vicc kategóriába tartoztak, de ami most van, az egyszerűen felfoghatatlan.

Barquisimetónak van egy egész pofás óvárosi részeBarquisimetónak van egy egészen pofás óvárosi része

Másnap délelőtt körbejárjuk a várost, ami bár nem szép, de a központjában van néhány koloniális hangulatú utca. Az argentin városok egyhangúsága után még Barquisimeto is élmény, bár egy délelőttnél többet ez se nagyon tud. Kitaxizunk a pályaudvarra, majd bepattanunk egy por puestóba és irány Carora, a venezuelai bor hazája. Igen, venezuelai bor. Ilyen is van. Hogy milyen? Az majd a következő bejegyzésből derül ki.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

1 Komment

Hol jobb? sorozatunk következő fejezetében Argentínát hasonlítjuk össze Magyarországgal. Argentína 2002-ben túlélt egy összeomlást, amiből hipersebességgel épült újjá, de most ismét gondok vannak. A feketepiaci váltás hatására az elmúlt egy évben a peso értéke 30 %-ot esett, de az argentinokat ez nem nagyon zavarja. Azt mondják, megszokták az államcsődöt, ha jön, hát jön, korábban is túlélték. Vajon az összeomlás szélére sodródott Argentínában még így is magasabb az életszínvonal, mint Magyarországon?

Ezúttal sem azt vizsgáljuk, hogy magyarként hol vár az emberre nagyobb jövő, hanem hogy Argentínában jobb-e lenni argentinnek vagy Magyarországon magyarnak. Íme!

1) KERESETEK 

2014-es adatok szerint Argentína GDP/fő mutatója 14 715 US$ volt, ami nem sokkal több a magyarnál (13 480 US$). Fontos azonban megjegyezni, hogy a 2002-es gazdasági összeomlás hatására az argentin GDP 70 %-ot zuhant, s a korábbi szintre csak 6 év múlva, 2008-ban sikerült visszakapaszkodnia. Azóta egy rövidebb megtorpanást leszámítva a gazdaság évi kb. 6 százalékot bővül, szemben a magyar 2,5 százalékos növekedéssel.

Mindez persze nem sokat jelent a hétköznapi életben, mert hiába pozitívak a számok, egyik ország lakói sem érzik úgy, hogy jó irányba mennének a dolgok. Ennek oka az alacsony keresetekhez köthető. A magyar minimálbér ma mindössze 250 US$, az argentin ennek több mint duplája, 524 US$ (4716 peso), de az országban uralkodó gazdasági válság hatására kialakult kettős váltás (dólar blue) eredményeként a valós piaci értéke csak kb. 393 US$. 

Argentína azon kevés dél-amerikai országok közé tartozik, ahol a gazdasági kutatók számolnak havi átlagbért, ami a magas, majd 30%-ot kitevő fekete gazdaság miatt mindössze 6464 peso (540 US$, hivatalosan 720 US$). Magyarországon ugyanez a mutató a gyenge forint ellenére is egy picit magasabb, kb. 560 US$.

Ebből az következne, hogy Argentínában kicsik a jövedelemkülönbségek, de ez nem így van. A legtöbbet kereső 10 % tizenhétszer keres többet, mint a legkevesebbet kereső egytized (Magyarországon ez az arány csak tízszeres). 

A minimálbér és az átlagbér közötti kicsi különbségből arra lehet következtetni, hogy a középosztály Argentínában igen gyenge lábakon áll. Pedig Argentínában egyes szakmákkal igen jól lehet keresni. Mezei háziorvosként például havi 25-30 000 peso (580-690 000 Ft) az átlagbér, mérnökként pedig a kezdő fizetés nettó 12-15 000 peso (275-345 000 Ft), ráadásul ez utóbbi erősen hiányszakma az országban.

Tanárnak és ápolónak lenni Argentínában ugyanúgy nem kifizetődő, mint Magyarországon. Középiskolás tanárként a havi átlagkereset 6500-7000 peso (150-160 000 Ft), ápolóként pedig 5000 pesónál (115 000 Ft) többet nehéz keresni.  

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Az eddig elemzett országokban az adók nem sok vizet zavartak. A legtöbb dél-amerikai országban minimálisak az elvonások, sok helyen az alkalmazottak bérét semmilyen adó nem terheli. Argentína más világ. A lakosság 95 %-a fizet adót, ami európai szemmel nézve is figyelemre méltó teljesítmény. Valószínűleg azért tudják mindezt megtenni, mert a teljes elvonás nem sok.

Ahol minden eldől: a KapitóliumAhol minden eldől: a Kapitólium

Van nyugdíjjárulék (11 %), egészségügyi hozzájárulás (3 %) és társadalom biztosítás (3 %) is. Venezuela után  Argentínában is van jövedelemadó, de amíg Maduro országában nem kerül behajtásra, Argentínában igen. Bruttó 15 000 pesóig (345 000 Ft) nem vonják az SZJA-t, csak a fentebb vázolt 17 %-ot. 15 000 és 25 000 peso között a jövedelemadó 20 %-os, de rengeteg kedvezmény kapható, attól függően, hogy van-e házastársad, vannak-e gyermekeid, stb. Ha tehát ma valakinek Argentínában egyedülállóként havi bruttó 20 000 peso a keresete, akkor a nettója 15 600 peso. 25 000 peso (575 000 Ft) felett az SZJA nem sávos, hanem a teljes összeg ötöde, így aki ma 30 000 peso bruttó bérrel rendelkezik, az 37 % adót kénytelen befizetni.

A vállalkozások adóterhei alacsonyak. Minden cégnek kötelező helyi adót fizetnie az önkormányzatnak, de ezek az illetékek általában nem függnek a bevételtől. ÁFA Argentinában is van, ráadásul a kontinens többi országához képest igen magas, 21 %-os. Nincs azonban profit- és osztalékadó, van azonban bruttó bevételadó, ami 1,5%-a a teljes forgalomnak.

Mindent összevetve, Argentínában alacsonyabbak a terhek, mint Magyarországon.

3) ÁRAK

Argentínában, mint már korábban írtuk, kettős váltás van. Senki nem számol a hivatalos árfolyammal (1 dollár = 9 peso), így mi sem fogunk. Maradjunk a dólar blue-nál, vagyis a fekete piaci árfolyamnál (1 dollár = 12 peso). Ez alapján:

1 l tej: 250 Ft
1 kg kenyér: 300 Ft
1 kg rizs: 390 Ft
1 kg csirkemell: 1600 Ft
1 kg krumpli: 280 Ft
1,5 l ásványvíz: 280 Ft
1 kg paradicsom: 460 Ft
1 db tojás: 38 Ft
menü egy kifőzdében: 1400 Ft

Argentína csak egy árnyalattal drágább MagyarországnálArgentína csak egy árnyalattal drágább Magyarországnál

Az ételek árában nincsen nagy különbség, csak egy árnyalatnyival éreztük drágábbnak az argentin árakat a magyarnál. Nem úgy a ruhák esetében. Amíg 2007-ben akár Európából megérte átrepülni Buenos Airesbe az olcsó és minőségi cuccokért, addig most ez inkább fordítva lenne igaz. Argentínát ellepte a rengeteg gagyi, a minőségi ruha pedig pofátlanul drága lett. Kivétel ezalól Tűzföld, ami adómentes övezet, bár Ushuaiában többnyire csak túraruházat kapható.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Lakást bérelni Buenos Airesben nem olcsó mulatság. Ha az ember végigböngészi az erre szakosodott oldalakat, egészen elképesztő árakkal találkozhat. Az elit negyednek tartott Palermóban 12 000 peso (kb. 275 000 Ft) alatt nincs lakás, de az amúgy átlagosnak mondható San Telmóban is 8000 pesónál (kb. 185 000 Ft) kezdődnek a bérleti díjak. A külvárosokban, mint Quilmes, Banfield vagy San Isidro, már lehet találni 3000 peso (kb. 70 000 Ft) környékén lakásokat, de a város méretei miatt ezek már nehezen jönnek számításba, ha az embernek a belvárosban van a munkahelye.

A helyzet a vidéki nagyvárosokban egy fokkal jobb. Bár Córdoba, Mendoza vagy Salta központjában a bérleti díjak még mindig nagyon magasak, a külvárosokban azért egész olcsón lehet albérlethez jutni, s ezeken a helyeken a bejutás sem olyan bonyolult, mint a fővárosban. Mindent összevetve a bérleti díjak Argentínában még így is jóval magasabbak, mint Magyarországon.

Lakást bérelni jó környéken egy vagyonLakást bérelni jó környéken egy vagyon

Nem úgy a rezsi, ami tulajdonképpen ingyen van. Amíg Magyarországon egy köbméter gáz 130-150 Ft-ba és egy kilowatt áram ÁFÁ-val 58 Ft-ba kerül, addig Argentínában a gáz 55 Ft-ba és az áram 19 Ft-ba, tehát a rezsi közel harmada a magyarnak. Érdekes módon a rezsiköltségeket Argentínában is államilag szabályozva tartják alacsonyan.

Házat vagy lakást venni megint csak nem olcsó mulatság a dél-amerikai országban. Buenos Airesben egy átlagosnak mondható városrészben (pl. Belgrano, Saavedra) egy 40 négyzetméteres lakás ára 1 millió pesonál (kb. 23 millió Ft) kezdődik, a belvárosban a határ a csillagos ég. A rosszabb nevű külső kerületekben vagy akár Bocában vannak lakások 500 000 peso (11,5 millió Ft) környékén, de ezekbe ép eszű ember nem szívesen költözik.

Jellemzően a vidéki nagyvárosokban kerülnek annyiba a lakások és házak, mint a magyar fővárosban, ezért ingatlanhoz jutni Argentínában általánosságban sokkal többe kerül. Építkezni azonban olcsóbb. Az ország északi részében (és így a fővárosban is) nem kell foglalkozni a szigeteléssel, ami jelentősen csökkenti a költségeket, de mivel az alapanyagok is olcsóbbak, mint odahaza, Patagóniában sem vész a házépítés. Mivel az ország jó része ritkán lakott, sok helyen hihetetlenül olcsón lehet földhöz jutni. Vannak olyanok, akik fél magyarországnyi földterületet birtokolnak.

5) KÖZLEKEDÉS

A benzin Argentínában olcsó. Egy liter ára 12-12,5 peso (275-285 Ft), vagyis jó 100 Ft-tal kevesebb, mint odahaza. Ennek megfelelően a közlekedés is kedvezményesebb. Egy menetjegy ára a nagyvárosokban 3-4 peso (70-90 Ft), ami negyede a magyarnak. Bérlet nincsen, de ilyen árak mellett nem is nagyon van rá szükség.

A távolsági buszközlekedés közel van a kiválóhoz, az egyetlen gond a hatalmas távokkal van. Nem ritkák az 1500-2000 kilométeres utazások, amik igénybe veszik a buszokat, így előre kalkulálni kell a technikai problémákból adódó késésekkel. Egy 1600 kilométeres Buenos Aires-Bariloche buszjegy 880 pesóba, kb. 20 000 Ft-ba kerül, ami nem rossz ár a megtett távolsághoz mérten.

Érthető módon sokan inkább repülnek országon belül, ami azonban költséges. Az Aerolineas Argentinas nem kíméli a pénztárcát, s mivel nincs fapados vetélytársa, egy ideig nem várható változás.     

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Buenos Aires Dél-Amerika kulturális életének a központja. Van minden: színházak, operák, koncerttermek, stb. Semmivel nem rosszabb a helyzet Córdobában vagy Rosarióban sem, így minőségi szórakozásban az argentinok nem szenvednek hiányt. A városi kávézók és sörözők is mindig tele vannak, és Argentína nagyobb városait a nemzetközi előadók is gyakran útba ejtik. És akkor még nem beszéltünk a minőségi fociról, ami külön világ Argentínában.

A legnagyobb gond a hétvégékkel van. Az ország lakosságának 40 %-a a fővárosban és annak vonzáskörzetében él, ahol nincs mit csinálni a szabadidővel. 1000 kilométeres távolságon belül nincsenek kiránduló helyek, a tengerpart nem túl látványos errefelé, a téli időszakban pedig kellemetlen az időjárás. Aki szeretne hosszú hétvégére elvonulni a természetbe, annak muszáj repülőre ülnie, ami egyáltalán nem olcsó mulatság. Más a helyzet az Andokban; Salta vagy Mendoza környékén rengeteg lehetőség adódik a kikapcsolódásra.

Messzire kell utazni, ha az ember kirándulni szeretneMesszire kell utazni, ha az ember kirándulni szeretne

A kettős váltás eredményeképp az országban nehéz dollárhoz jutni, így a külföldi utazás is nehézkes. Egy évben egyszer igényelhető utazási támogatás 2000 dollárig, amit hivatalos árfolyamon vált az állam, azonban nem készpénzben fizetik ki, hanem banki utalással. A feketepiaci váltáson való nyerészkedést elkerülendő a pénzkivételt 30%-os extra adóval sújtják Argentínában. 

Úgy gondolom, hogy kultúrában Argentína egy lépéssel Magyarország előtt jár, szórakozásban nincsenek nagy különbségek, a szabadidő eltöltésében azonban Európa bármely országa beelőzi őket. 

7) KÖZBIZTONSÁG

Argentína biztonságos ország. Vidéken teljes a nyugalom, a nagyobb városokban sem történik semmi extra. Vannak Buenos Aires-nek városrészei, mint pl. Avellaneda vagy Fuerte Apache, ahol vannak gondok, de ha az ember ezeket a negyedeket elkerüli, pont ugyanakkora biztonságban fogja magát érezni, mintha Európában lenne. A turistát a helyiek szeretik ijesztegetni, hogy egyes városokban rossz a közbiztonság, de mi annyi út szélén nyitva hagyott autót még sehol nem láttunk, mint itt. Szumma-szummárum, a helyzet nem rosszabb, mint nálunk.

Avellaneda azon városrészek egyike, ahol nem jó a közbiztonságAvellaneda azon városrészek egyike, ahol nem jó a közbiztonság

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Argentínában az állami egészségügy jól működik. A kórházak modernek, a sürgősségi ellátás nem csak adófizetőknek, de külföldieknek is ingyenes. Az orvosi bérek európai színvonalúak, de az ápolók keresete nem túl magas (bár így is több, mint Magyarországon). Az egyetlen gondot a vidék jelenti. Bár rendelő és sürgősségi ellátás a legkisebb városokban is van, a komolyabb felszereléssel bíró kórházak között hatalmasak a távolságok. Patagónia és a pampák apróbb településein ne érjen senkit gutaütés, mert jó eséllyel nem éli túl a kórházba szállítást!

A World Talent Ranking listája alapján Argentína az 55. helyen áll, Magyarország mögött négy hellyel. A PISA-felméréseken elért eredmények terén mindkét ország elmarad az OECD-országok átlagától, így elmondható, hogy az oktatás színvonala egyik országban sem túl magas. Amíg Magyarországon a GDP 1,3 %-a fordítódik az oktatásra, addig Argentínában annak fele, 0,65 %. 

Az egyetemi oktatás Argentínában ingyenes. Valószínűleg ennek tudható be az, hogy az ország világelső az egyetemet elkezdők, de be nem fejezők arányában. A felsőoktatásban résztvevők 73 %-ának nem sikerül diplomát szereznie, de Magyarország sem büszkélkedhet a maga 45 %-ával, bár ennek jó része a nyelvvizsga hiányához köthető.

Mindent összevetve, egészségügyben jobbak az argentinok, oktatásban, ha csak egy hajszálnyival is, de mi, magyarok nyerünk.

9) NYUGDÍJ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Argentínában hihetetlenül erős a szociális háló, ami miatt sokan támadják a most regnáló elnökasszonyt, Cristina Kirchnert. A 41,5 milliós ország 19 millió aktív állampolgára 7,6 millió nyugdíjast tart el. Ezzel szemben Magyarországon 4,2 millió aktív 2,9 millió nyugdíjast. Ez azt jelenti, hogy amíg odahaza másfél keresőre jut egy nyugdíjas, addig Argentínában 2,5-re. Így nem nehéz kifizetni az államnak a 88 000 forintos minimumnyugdíjat, amihez képest a magyar 28 500 forint egy vicc.

A másik sokak által kifogásolt tétel a munkanélküli segély, ami az utolsó hat havi bér átlagának az 50 %-a, 8-12 hónapon keresztül. Bár Magyarországon az utolsó négy havi bér átlagának 60 %-át adják az embernek, azt csak 3 hónapig teszik. Argentínában ma sokan élnek ezzel a kiskapuval, főként elmaradott térségekben, mint az Entre Rios és Chaco. Ez utóbbi környékén rengetegen panaszkodtak nekünk a munkakerülő indiánokra.

Sok nyugdíjas költözik a Hét-tó vidékére Sok nyugdíjas költözik a Hét-tó vidékére

Ezek után nem meglepő, hogy Argentínában létezik családi pótlék. Az adózási részben már leírtuk, hogy a gyerekek után csökken az SZJA, továbbá minden gyerek után az állam 644 pesót (14 800 Ft) utal havonta a családnak, ha annak bevétele nem éri el az 5800 pesót (133 000 Ft). Fogyatékos gyermek esetén ez az összeg 2100 peso, vagyis 48 000 Ft. Ezek az alapösszegek, szegényebb régiókban a támogatás ennek akár a duplája is lehet. Magyarországon a gyerekek után 12 200-16 000 Ft jár, fogyatékos gyermek után azonban csak 23 300 Ft.

10) PÉLDA

Ahogy eddig, most is két fő minimálbérével fogunk számolni. Ahogy mindenki Argentínában, úgy mi is a dólar blue, vagyis a feketepiaci árfolyamot vesszük alapul (1 U$ = 12 peso). Lássuk, hol jön ki jobban egy pár a pénzéből, Buenos Aires-ben vagy Budapesten?

Argentin minimálbér (2 fő): 217 000 Ft

- átlagos Buenos Aires-i lakás bérleti díja Saavedrában: 120 000 Ft
- rezsi: 8 000 Ft
- kaja ára havonta 2 fő részére: 65 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyre és vissza 2 fő részére: 7000 Ft
MARAD: 17 000 Ft (a két fizetés 8 %-a)

Magyar minimálbér (2 fő): 137 550 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja lakótelepen: 60 000 Ft
- rezsi: 25 000 Ft (a nagy rezsicsökkentés után) 
- kaja ára havonta 2 fő részére: 50 000 Ft
- havi bérlet 2 fő részére: 14 000 Ft (2/3-át állja a munkáltató)
MARAD: -11 450 Ft

Hiába duplája Buenos Airesben egy lakás bérleti díja, a rezsin és a közlekedésen spórol annyit az ember, hogyha nem is nagy lábon, de meg tud élni a minimálbérből. Ugyanez Budapestről már nem mondható el, ahol a rezsicsökkentés után is szinte lehetetlen nullára kijönni a hónap végén. A megmaradó 17 000 forintból az argentin fővárosban sem jut sokáig az ember, de vidéki városokban, ahol olcsóbb a bérlés, már egész szépen el lehet navigálni. 

Mivel Argentínában számolnak átlagbért, így érdekességből ezt is érdemes összehasonlítani. Az előző számítás nyomán egy közepes jövedelemmel (Argentínában 540 US$, Magyarországon 560 US$) bíró pár a hónap végére 95 000 Ft-ot tud megspórolni, míg Magyarországon 159 000 Ft-ot. Mivel a szabadidő és szolgáltatások ára Argentínában magasabb, ezért odahaza jobbak a kilátások az átlagjövedelemmel bírók körében. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Argentína és miben Magyarország.

- Amiben Argentína nyert: adózás és vállalkozás, építkezés, közlekedés, egészségügy, nyugdíj és szociális háló. 
- Amiben Magyarország nyert: árak, lakhatás és szabadidő.  
- Döntetlen: keresetek, közbiztonság, szórakozás és oktatás.

Argentínában bizonyos területeken jól lehet keresni, a minimálbérből pedig túl lehet élni. Magyarországra ez nem mondható el, de az átlagjövedelem, ha nem is sokkal, de több.

Az adók Argentínában alacsonyabbak, vállalkozni is könnyebb, viszont az árak magasabbak. Házat építeni Argentínában, lakást bérelni Magyarországon olcsóbb. A közlekedés töredéke az otthoninak, de amiben igazán lekörözi Magyarországot Argentína, azok a nyugdíjak, az egészségügy és a szociális háló.

Mindent összevetve, a gazdasági válság és a kettős váltás ellenére is ma magasabb az életszínvonal Argentínában, mint Magyarországon. 

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Az argentin konyha

Elérkeztünk újabb gasztronómiai témájú írásunkhoz, az argentin konyhához. Tekintve, hogy Argentína lakossága a világ legkülönbözőbb pontjairól származik, konyhája területenként más és más. Az első és legfontosabb, hogy az argentinok szeretnek enni.

Hosszú évek után Argentína az első hely, ahol azt érezzük, hogy a hétköznapi ételeknek is van íze, és nem csak a só, hanem egyéb fűszerek is kényeztetik az ízlelőbimbóinkat. Az asado, a parilla, a desszertekhez vagy a reggelihez használt dulce de leche, és a nap bármely szakában forrón szürcsölt maté az ország minden területén megtalálható, ezeken túl személyes élményeink többnyire a fővárosban és az ország déli régióiban kóstolt ételekhez kötődnek. 

Pontozásunk:
1: bűnrossz, ehetetlen 
2: ötlettelen, túlélni jó 
3: meg tudom enni minden nap, ha kell 
4: szívesen választanám étlapról 
5: ízorgia 

ELŐÉTELEK

1) Empanada

Minden dél-amerikai országban előfordul, így már számtalanszor találkoztunk vele és írtunk is róla. A különbség most csak annyi a többi országhoz képest, hogy Argentínában snacknek számít a főételek előtt és a főétkezések között, de önálló ételként ritkán fogyasztják. Hála Istennek, mert őszintén szólva már nagyon unjuk. 

Pontszám: 3/5

2) Pan al ajo

Nagy örömünkre az argentinok tudnak kenyeret sütni, szemben a kontinensen bármely más országával, akik cukros, száraz vacakot árulnak kenyér gyanánt. A pan al ajo, azaz foghagymakrémes kenyér közkedvelt vendégmarasztaló az éttermekben. A pincér már akkor kihozza a ropogós, langyos bagettkarikákat és a finoman füszerezett, gyakran répakrémmel kevert fokhagymakrémet tartalmazó tégelyt, amikor még nem is rendeltél semmit, épp csak leültél egy asztalhoz és elkérted az étlapot. Finom, otthon is jól ismert íz, az argentin éttermekben elutasítani udvariatlanság. Ebből kifolyólag Argentína egy üzleti vagy egy randis vacsorára nem a legideálisabb hely, de annál inkább az egy farkaséhes turista számára. 

Pontszám: 4/5

3) Chipa

A vajból, tojásból, tejből és yukkalisztből készült sós, fehér, nagyon lágy pogácsa nem Argentína, hanem Paraguay nemzeti kenyere, de a szomszédok is előszeretettel fogyasztják és egy kis kreativitással meg is bolondítják. A pogácsagolyók közé ugyanis sajtot szórnak, és úgy tördelik szét sütés után. Ez már majdnem a sajtospogi latin változata, bár azt nem értem, hogy a sajtreszelék miért a chipák közé és nem a tetejükre kerül.

Pontszám: 3/5

LEVESEK

1) Locro 

Andoki mivoltához képest meglehetősen bonyolult étel, aminek a főzési ideje a sokféle hús miatt akár két, két és fél óra is lehet. A készítéséhez babot és fehérkukoricát is használnak, amiket leszemezve egy éjszakán át vízben áztatnak. A sűrű leves készítéséhez szalonnát, kolbászt, disznóhúst aprítanak fel, amit lassú tűzön, pici olajon pirítanak meg. Érdekessége, hogy először a húsokat pirítják és csak azután adják hozzá az apróra szecskázott vöröshagymát, a kockára vágott sütőtök egyik felét és a többi zöldséget, köztük a beáztatott, szemezett kukoricát, s közben folyamatosan keverik, hogy nehogy az alja leégjen. Fedő alatt egy órán át főni hagyják, majd hozzáadják a sütőtök ledarált felét és egy csésze sűrű paradicsomlét. További kb. 40 perc főzést igényel attól függően, hogy a disznóhús mikorra puhul meg. Közben őrölt borssal, oregánóval, piros paprikával, meg nyilván sóval fűszerezhető. Az eredmény olyasmi, mint egy nagyon sűrű bableves kukoricával és sütőtökkel, amiben megáll a kanál. Felkarikázott poréhagymával a tetején tálalják, gyakran egy pici tál piros paprikával, ún. quiquirimichitallal együtt. Az év bármely szakában előfordul, de mivel nemzeti étel, május 25-én, az első Nemzeti Kormány évfordulóján tradícionálisan ezt fogyasztják. Azontúl, hogy finom, óriási kalóriabomba. 

Pontszám: 5/5

A locro nagy kedvencem lett     A locro nagy kedvencem lett

2) Guiso de lentejas

A Locróhoz nagyon hasonló módon készül, csak hiányzik belőle a bab, de helyette van benne lencse, csöves kukorica, krumpli és morrón. A kis olajon üvegesre pirított vöröshagymához szalonnát, disznóhúst, marhahúst és kolbászt kell adni, majd argentin paprikát, ami épp olyan, mint nálunk a kaliforniai, csak itt morrónnak hívják. Az egészet bőséges paradicsomszózsban főzik meg, kevés vízzel. Miközben fő, úgy néz ki, mint egy jó gulyás, de a színét nem a paprika, hanem a paradicsomszósz adja. A végén belekerül a nagy karikákra vágott csöves kukorica, egy nagy adag lencse - ezért hívják "lencsepörköltnek" -, majd az argentin konyhában elmaradhatatlan kedvenc, a reszelt sütőtök. A kész étel ízre nem hasonlít egyetlen magyar ételhez sem, olyan, mint egy édeskés, tökös lencseleves. 

Pontszám: 4/5

Majdnem olyan, mint egy lencsefőzelékMajdnem olyan, mint egy lencsefőzelék

FŐÉTELEK

1) Asado vagy Parillada

Mindenki tudja, hogy Argentína a steak hazája. Mindkettő kifejezés grillezett sült húst jelent, de a különbség a latinok között is vita tárgya. Egyesek szerint az asado csak a nyers húsból készült barbecue, a parillada pedig tartalmaz kolbászt, belsőségeket, hurkaféléket és disznósajtot is, mások viszont az egyes régiók eltérő szóhasználatával magyarázzák a két kifejezést. Annyi bizonyos, hogy az asado kifejezés nem csak az ételre, hanem magára az eseményre is utal, hiszen azt családi vagy baráti összejöveteleken illik csinálni. Olyannyira a kultúra része, hogy a kempingekben a sátorhelyhez külön parillázó hely jár. Az argentinok annyira élvezik, hogy nyáron két sütés között ki sem hűl a hamu a rács alatt. Hogy miként készül a tökéletes steak, azt nem tudom, hiszen a legmenőbb szakácsok között is folyamatos a vita, hogy mennyi ideig kell sütni és szabad-e közben a húst mozgatni. Az azonban biztos, hogy életemben először Argentínában kóstoltam meg a legkevésbé átsült változatot, és egyáltalán nem bántam meg.

Pontszám: 5/5

Sült vesék az asztalon Sült vesék az asztalon

2) Szarvashússal töltött sorrentino és egyéb olasz örökségek

Argentínában sokan olasz bevándorlók leszármazottai, így az étlapokról nem hiányozhatnak a tésztafélék. Félreértések elkerülése végett ezt a korong alakúra töltött tésztareceptet nem készen hozták az olaszok a Nápoly közeli kikötővárosból, hanem Buenos Airesben találták ki a Corrientes 668. szám alatti Sorrento étteremben. A fonott szélű tésztalabda csak a formájában különbözik a tortellinitől, és ugyanúgy bármilyen fajta hússal és zöldséggel megtölthető. A Junín de los Andesről szóló bejegyzésünkben már esett szó arról, hogy a Hét-tó vidékén kezelhetetlen mértékben elszaporodtak a szarvasok, így mi sem kézenfekvőbb számukra, mint szarvaspástétomot használni töltelékként, noha a sorrentino marhával töltve sem kevésbé isteni. Villa Angosturában éjjel-nappal ezt ettük és mindketten arra jutottunk, hogy kár, hogy az olaszok nem lepték el a többi latin-amerikai országot is. 

Bár én latin-amerikai utazásaim előtt jó ideig Olaszországban éltem, így volt időm ráunni a tésztafélékre, Dél-Argetínában mégsem okozott csalódást egyetlen alkalommal sem a sajttal töltött Calzone, a lasagna, a ravioli vagy a sajtos gnocchi. Ez utóbbi különösen akkor nem, ha az argentinok jól bevált asadója kísérte. 

Pontszám: 5/5

Sorrentino szarvaspástétommal és marhahússalSorrentino szarvaspástétommal és marhahússal

3) Királyrák

Az argentinok előszeretettel fogyasztják a tengeri herkentyűket. Ushuaiában lépten-nyomon olyan éttermek sorakoznak, ahol egy óriási akváriumból rémisztően nagy tengeri pókok bámulnak vissza rád a kirakatból. Ha hajlandó vagy hóhért játszani, te magad választhatod ki, melyikük kerüljön puhára főzve a tányérodra. 

A királyrák elkészítése valószinűleg nem igényel nagyobb szakértelmet, mint bármelyik más ráké, az elfogyasztása viszont már annál inkább. Nem elég, hogy hatalmas, az egész testét borító páncél csupa tüske, így ha hozzá akarsz jutni a fehér húshoz, szó szerint vért kell izzadj. A húsának az íze leginkább a poshadt tengervízhez hasonlítható. Fogyasztása inkább exkluzív élményt, mintsem ízorgiát jelent.

Pontszám: 3/5 

DESSZERTEK

1) Budin

A szintén gasztronómai "bevándorló" szoros rokonságban áll az angol és az amerikai puddinggal, Észak-Amerikától Dél-Amerikáig mindenütt megtalálható, de Argentínában különösen sokszor futottunk vele össze. Az elkészítése nem túl izgalmas. Öt tojást felversz, majd a habot összekevered egy kis sürített, cukrozott tejjel, végül öntesz hozzá fél liter sima tejet, és ízlés szerint kenyérdarabkákat áztatsz bele. Ezután kerülhet bele valami aroma, például vanília. Végül az egész masszát beletöltöd egy karamellával kikent kuglófsütőbe és kocsonyásra sütöd. Tejes, kocsonya állagú édességet kapsz. Endre a falra mászik tőle, én viszont az ő adagját is meg tudom enni. 

Pontszám: 4/5

A budin nagyon népszerű Argentínában     A budin nagyon népszerű Argentínában

2) Patagóniai és tűzföldi házi csokoládé

A tűzföldi Tolhuin  mélyen alvó, apró falujában nincs az ég világon semmi sem. Az egyetlen dolog, amiért nem bántuk meg, hogy leszálltunk a buszról, az a falu közepén található pékség, ahol házi csokoládét lehet vásárolni. A pult mögött több méter hosszan sorakoznak a különféle gyümölcsökkel ízesített bonbonok, amiket súlyra árulnak, tűzföldi díszdobozokba csomagolnak. Házi csokoládé és bolt Patagónia városaiban is sok helyen van, San Martín de los Andesben, Barilochéban és El Calafatéban is láttunk. Az argentinok az egyetlenek Dél-Amerikában, akik tudják, hogy mit kell csinálni a kakaóból.

Pontszám: 5/5

3) Cachafaz

A c-t k-nak, a ch-t cs-nek, a z-t pedig sz-nek kell ejteni. A mókás név nem áll semmilyen kapcsolatban a hím kacsák nemiszervével, hanem egy bizonyos márkájú linzer neve, ami az ország minden területén kapható. Két karika alakú kekszet jelent, amit dulce de lechevel, azaz karamellakrémmel ragasztanak össze és az egészet csokoládéval öntik le. Édesszájú vagyok, de ez még nekem is túl tömény.

Pontszám: 3/5

A cachafaz olyan, mint a puszedli     A cachafaz olyan, mint a puszedli

ITALOK

1) Mate

Nincs az az argentin, aki ne forróvizes termosszal a hóna alatt és bombillával (speciális szívószállal) ellátott pohárkával a kezében indulna útnak, akárhová is megy. A pohárban a maté megszárított levelei vannak, amit percenként egy-két korty forróvízzel öntenek nyakon.

A maté elkészítését a guaraní indiánoktól tanulták a gyarmatosítók. A guaraník pedig -  ahogy az lenni szokott - az istenektől kapták azt. Történt egyszer ugyanis, hogy a Hold és a felhők istenei lejöttek a földre látogatóba, és egy jaguárral találkoztak, aki meg akarta támadni őket. Egy öreg indián azonban időben észrevette a veszélyt és megmentette őket. Cserébe az Istenek nekiajándékozták a matéfát és elmondták neki, hogy a leveleiből italt kell készíteni, ami a barátság nedűje. 

Egyébként maga a matéivászat ceremóniája nem csak a nemzeti identitás egyfajta megnyilvánulása, hanem a társadalmi élet része, amihez külön etikett kapcsolódik. Minden társaságban egy ember felelős a minőségi maté készítéséért, ami nem lehet sem túl erős, sem pedig túl gyenge, csakúgy, ahogy ő ellenőrzi a víz hőmérsékletét is, ezért nem udvariatlanság, hogy ő iszik elsőként, majd újratöltve továbbadja a poharát, ami szépen körbemegy a társaság minden tagján. Megköszönni nem szabad, csak akkor, ha már nem akarsz többet inni, mert a köszönet azt jelenti, hogy elég volt. 

Ha a kávét szereted, akkor a matét sem fogod megvetni. Ennek is keserű íze van, ezért gyakran mézzel édesítik. Azontúl, hogy élénkít, nagyon sok pozitív élttani hatása van. Serkenti a központi idegrendszer működését, javítja a szellemi teljesítő képességet, fokozza a szívműködést, segít a zsírok lebontásában, immunerősítő, tisztító hatású az antioxidánsoknak köszönhetően és magas a C-vitamin tartalma is. Ha engem kérdeztek, nem az íze miatt, de egyszerűen zseniális bármikor, bárhol. Endre viszont utálja. Mondjuk mit várunk egy olyan valakitől, aki rosszul van a kávé szagától?

Pontszám: 5/5

2) Quilmes

Az egyetlen és mindenki által imádott argentin sör. Fájdalom, de a Quilmes egyáltalán nem nevezhető minőségi sörnek, bár egy árnyalattal jobb, mint a perui vagy bolíviai szörnyűségek. Előnye, hogy van literes kiszerelésben és nem olyan drága, mint a környező országok sörei. Ínyencek tartózkodjanak tőle!

Pontszám: 3/5

3) Bor

Minden ilyennemű italtól gyomorfájásom támad, ezért ebben a kérdésben kénytelen vagyok Endre véleményére hagyatkozni. Ő pedig azt mondja nekem, hogy az argentin bort nem kell bemutatni, így nem is fogjuk. Vegyen mindenki egy üveg Luigi Boscát, és élvezze!

Pontszám: 5/5  


Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Buenos Aires

Öt nap egy 13 milliós metropolisz megismerésére vajmi kevés, így nem állítom, hogy mindent láttunk, ahogy azt sem, hogy mindent tudunk róla. De ha valamit, akkor a város hangulatát sikerült átérezni, ami éppen annyira nem latin, mint amennyire nem európai. Az Avenida Florida sétálóutcáján bócorogva könnyen a Váci utcában érezheti magát az ember, Recoleta majdnem Párizs, a Costanera üvegpalotáival és piszkosul drága bevásárlóközpontjaival akár Miamiban is lehetne. Kedvencünké La Boca vált a színes, vidám, ugyanakkor nyomorúságos kikötőjével, ahol rongyos utcagyerekek rúgják a bőrt a színpompás El Caminito mögötti laminaházak között.

14 órás késéssel, csütörtök este helyett péntek délelőtt 10:30-kor szállunk le a fővárosi pályaudvaron, Retiróban. Olyan kimerültek vagyunk, hogy előzetes tervünkkel ellentétben nem vacakolunk új szállás keresésével, hanem korábbi hostelünk, a San Telmo-i Hostal International pici, tetőtéri szobájában kötünk ki. A hostel meleg külföldiek közkedvelt szálláshelye, a tetőtéri szoba a nyár beáltával pedig szaunaként üzemel, így kimondhatjuk: forrónak ígérkezik Buenos Aires. Igazából egyik sem zavar, olyan fáradtak vagyunk, hogy azonnal ledobjuk magunkat az ágyra és alszunk másnap reggelig.

Buenos Airest eredetileg pont itt, San Telmo városrészben alapították meg. A kikötésre alkalmas partvidék felfedezése a spanyol Juan Díaz de Solís nevéhez fűződik, aki 1516-ban lépett a mai főváros földjére. Sokáig nem tartott az expedíciója, mert a La Plata torkolatvidékénél élő indiánok azelőtt megölték, hogy várost alapíthatott volna. Így kötik ma Buenos Aires létrejöttét a spanyol aranyvadász, Pedro de Mendoza nevéhez, aki 1536-ban letette a város alapkövét, és a helyet Santa María del Buen Ayréra keresztelte

Cabildo, a koloniális időszak utolsó emlékeCabildo, a koloniális időszak utolsó emléke

A kikötő kezdetben szimpla megálló volt az Asunciónból érkező hajóknak, de a szárazföldi közlekedés, főként a vasút fejlesztése nyomán szerepe felértékelődött. A 19. század végére Buenos Aires lett a legfontosabb tengeri kikötő az Atlanti-óceán partján, aminek hála a város igazi metropolisszá vált. 

Főként spanyol és olasz bevándorlók lepték el a várost, de nagy számban érkeztek Közép- és Kelet-Európából is emigránsok. Buenos Aires ekkor nyerte el mai formáját klasszikus és eklektikus épületeivel. A 20. század elején jött a recesszió, ami kb. minden tizedik évben csőddel fenyegette nem csak a várost, az egész országot. A hullámvasútról Buenos Aires és Argentína azóta sem szállt le, most is súlyos gazdasági krízis uralkodik az országban.  

A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája     A Palacio de Aguas Corrientes az argentin eklektika legszebb példája

A válság legszembetűnőbb jele az Avenida Floridán fogad minket. Buenos Aires Váci utcájában méterenként állítanak meg minket illegális váltók, akik 13 pesót adnak egy dollárért (a hivatalos árfolyam 8,65). Két hónappal ezelőtt, mikor utoljára itt jártunk, még 15 peso felett volt a dollár, mostanra úgy néz ki, kicsit konszolidálódott a helyzet.

hírekben folyamatosan az megy, hogy a cuevákat, vagyis barlangokat (ahol a valutakereskedés folyik) felszámolja a rendőrség, de a járőrök nemhogy nem csinálnak semmit, tulajdonképpen ők irányítanak a váltókhoz, ha megkérdezed tőlük, hol vehetnél pesót. Persze nem nagyon kell szóba elegyedni a szervekkel, mivel a váltók emberei simán kurjongatnak az utcán, hogy dollárt vesznek.  

Buenos Airest Dél-Amerika Párizsának is nevezik, nem csak a városkép miatt, de azért is, mert a francia fővároshoz hasonlóan Buenos Aires is egy kontinens divatközpontja. Megszámlálhatatlan sok butik szegélyezi a belváros utcáit, de úgy tűnik, a válság ide is betokozódott. Amíg korábban minőségi holmikat lehetett kapni a boltokban, addig most minden kirakatból a kínai gagyi köszön visszaPatagónia teljesen leette a ruháinkat, ezért jó lenne beszerezni ezt-azt, de az egészen félelmetes, hogy Buenos Airesben még farmert sem lehet vásárolni. Ami megfizethető, olyan silány minőségű, hogy az ember nem szívesen húzza magára. Végül feladjuk abbéli szándékunkat, hogy Dél-Amerika divatfővárosában cseréljük le a ruhatárunkat. Nézzük meg inkább a várost!

A kapitólium     A kapitólium

Recoleta Buenos Aires egyik legelegánsabb negyede szép családi kúriákkal, drága luxuszállódákkal, pompás színházakkal és a nagykövetségek mutatós épületeivel. Számos olyan utcára bukkanunk, ami akár Budapesten is lehetne. A városrész a 18. században itt élt szerzetesközösségről kapta a nevét, ami 1716-ban kolostort, 1732-ben pedig barokk stílusú templomot hozott létre. Amikor a mintegy 14 000 emberéletet követelő 1871-es sárgalázjárvány kitört Buenos Airesben, a módosabb családok ide menekültek, ugyanis ez a város legmagasabb pontja, s mint ilyet, a vérszívók elkerülték. Ettől kezdve Recoleta lett az elit otthona. A negyedet azonban mégsem a pompa és a bőség tette híressé, hanem egy temető, ahol Argentína elnökei, híres költői, színészei nyugszanak a 4700 pazar eleganciával megépített kripta valamelyikében.

Alighogy belépünk a temető dór oszlopokkal diszített kapuján, az az érzésünk támad, mintha egy túlvilági városban járnánk. A szoborkerttel körülvett sírhelyekből olykor rémesen megtépázott, társaik által félholtra vert kandúrok ugrálnak ki, frászt hozva az elmerengve bámészkodó turisták hadára. 

A sátán macskái ijesztegetik a turistákat     A sátán macskái ijesztegetik a turistákat

Jó másfél órát bolyongunk a fehér márványból faragott, tornyos mauzóleumok, gondosan megmunkált szobrok és a cirádás emléktáblákkal ellátott családi kripták alkotta útvesztőkben. Olykor félig nyitott vagy üvegajtós kriptákra bukkanunk, ahol jól látható, hogy a koporsót nem földelték el. Itt nyugszik Napóleon egyik unokája és a 33 évesen elhunyt Evita, Juan Domingo Perón második felesége is. Kétségkívül az ő sírja a legnépszerűbb a temető látogatóinak körében. 

Sok kriptában halomban áll a koporsó Sok kriptában halomban áll a koporsó

Ahogy minden sírkertet, úgy a Recoletát is számos legenda lengi körül. Az egyik legmegrázóbb Rufina Cambaceres története, akit 19. születésnapján ért a halál. Nagy szülinapi ünnepségre készültek, este a család a Teatro Colónban akarta befejezni a napot. A lány legjobb barátnője indulás előtt hirtelen azzal állt elő, hogy Rufina udvarlója a lány anyjával folytat viszonyt. Rufina kiborult, összeesett és eszméletét vesztette. Több orvos is megvizsgálta, úgy vélték, hogy megállt a szíve. A család nem akart botrányt, ezért nagyon gyorsan koporsóba tették és a családi kriptába örök nyugalomra helyezték. A rémálom azonban még csak ekkor kezdődött szegény Rufina számára. A templom őre az éjszaka folyamán a Cambaceres család kriptájából zajt hallott, amit reggel jelentett is az illetékeseknek. Felnyitották a koporsót, amiben a lány teste össze volt zúzva és szét volt karmolva. Élve temethették el, s mikor magához tért az ájulásból, nem tudott menekülni, egyszerűen megfulladt.

A Recoleta temetőt legendák lengik be     A Recoleta temetőt legendák lengik be

Másnap a délutánt az argentin főváros egyik legrégebbi kerületére, La Bocára szánjuk. A városrész lakói 1880 és 1930 között érkezett genovai bevándorlók voltak, akik többsége a kikötőben talált munkát. A terület mocsaras volt, ezért az első házakat cölöpökre építették, főként fémlemezekből. A bevándorló segédmunkások nyomornegyedében nem volt pénz a laminaházak szépítésére, viszont a kikötő raktáraiban volt rengeteg megmaradt festék, amit hazavittek és felhasználtak. Azonban minden alkalommal csak egy kevéshez jutottak hozzá, ami az egész házra nem volt elegendő, így lett minden egyes fal, ablak, ajtó más és más színű. 

Quinquela Martín, helyi művész 1950-ben visszahozta a múltat. A sínek mentén húzódó macskaköves El Caminito házainak lefestésével igyekezett megidézni az egykori hangulatot. Az ötlet annyira bejött, hogy azóta sereglenek a turisták, a kreatív helyiek pedig úgy tűnik, minden hulladékot felhasználnak a negyed vonzóbbá tételére.

Ahogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La BocábanAhogy minden turista, úgy mi is szívesen fotózkodunk La Bocában

Az egyik erkélyről Maradona és Evita szemétből épített hatalmas szobra integet, az út széli fák törzseit pedig színes fonálból horgolt háló borítja. El Caminito La Boca leglátványosabb része, ahol a külföldi turisták nem csak a cifra házakkal fotózkodnak, hanem bámulják a profi táncosok tangóbemutatóit a kávézók teraszán, és elköltik a maradék pesojukat drága kézműves termékekre az utcai árusoknál. 

Errefelé minden a fociról szólErrefelé minden a fociról szól

Ha Boca szegénynegyedében jöttél a világra, akkor az egyetlen esélyed, hogy onnan kikerülj, a futball. La Boca adott is néhány nagy tehetséget ennek a sportágnak, a Boca Juniors pedig világhíres klub. Endre nagy fociőrült, így nem meglepő módon az El Caminito után a legtöbb időt a La Bombonera névre hallgató focistadionnál töltjük. Sajnos épp nincs meccs, de így is jól szórakozunk, mert a stadion melletti járdán minden egyes helyi focihíresség lábnyomát szó szerint kőbe vésték, mi pedig egyesével mértetet veszünk róluk.

Maradonát máig szentként tisztelik La BocábanMaradonát máig szentként tisztelik La Bocában

Mire körbejárjuk a stadiont, látjuk, hogy egy teherautó tolat ki a pályáról, csurig rakva gyeptéglákkal. Most cserélik le a régi füvet, néhány rajongó pedig azonnal megrohamozza a járgányt és leszed róla pár téglát, hogy magával vigye emlékbe. Bár a farmernek fenntartott hely megmaradt a zsákban, Endrének szerencsére nem jut eszébe ilyesmi.  

Endre a Boca Juniors stadionjának bejáratánálEndre a Boca Juniors stadionjának bejáratánál

Töviről hegyire bejárjuk a negyedet, ami nem nagy kihívás, mivel elég pici. A folyóparti sétányon kezd megváltozni a kép. Elfogynak a turisták, folyamatosan az az érzésünk, hogy rajtunk a helyi tolvajok szeme, és egyre többször kapunk önkéntelenül a táskánkhoz. A folyó a választóvonal, a Nicolas Avellaneda-hídon átkelve az argentin főváros egyik legveszélyesebb része húzódik. Lövünk pár képet a hídról és nem kockáztatunk, visszafordulunk.

Buenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán vanBuenos Aires legveszélyesebb része a Nicolas Avellaneda-híd túloldalán van

A következő napot Buenos Aires legújabb, egyben legmodernebb városrészében töltjük. A Casa Rosada mögött húzódó Costanerát egy rég nem használt kikötő helyén alakították ki. A régi dokkokból elegáns éttermek lettek, a darukat szépen lefestették, a gettósodott kikötőt pedig átadták a a befektetőknek, akik felhőkarcoló-negyedet álmodtak a helyére. Hogy jól sikerült-e? Igen. A sok üvegpalota és újépítésű lakópark igazi ellenpólust jelent az idősödő Recoletának és Palermónak, biztos vagyok benne, hogy néhány éven belül megtalálja magának az üzleti világ. 

A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik     A Costanera lakóparkjai elegánsak és trendik

Buenos Aires modern városrésze még csak épül, de már most látszik, hogy jó döntés volt idetenni. Jó példa lehetne Budapestnek, hiszen ott van a Hajógyári- és a Csepel-sziget jó része, amivel nem tudnak az önkormányzatok mit kezdeni, pedig kéne. Ha engem kérdeztek, kifejezetten utálom, mikor egy klasszikus városrészt megbontanak valamilyen modern épülettel, viszont az üvegpaloták, ha együtt vannak, igenis tudnak jól kinézni.

Felhőkarcolók sorakoznak a modern városrészbenFelhőkarcolók sorakoznak a modern városrészben

Sokan mondják, hogy Buenos Aires hasonlít a magyar fővárosra, de szerintem ez nem igaz. Inkább olyan, mintha Párizst mixelték volna össze Madriddal, és felturbózták volna egy kis olasz aromával. Buenos Aires szép és élhető város, az egyetlen gond az elhelyezkedésével van. Minden itt élő arra panaszkodik, hogy hétvégente nincs mit csinálnia. A legközelebbi kirándulóhely a nem olcsó Uruguay, de ha valaki természetre vágyik, akkor kénytelen repülőre ülni, mert 1000 kilométeres körben nincs se erdő, se hegy. Annak ellenére, hogy ezidáig ebben a dél-amerikai fővárosban éreztem magamat a legjobban, nem tudnék itt élni. Ez az öt nap most pont elég volt belőle, de lehet, egyszerűen csak hiányzik már a latin ritmus. Itt az ideje, hogy visszatérjünk Venezuelába...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Viedmától nem messze rábukkanunk a Föld legnagyobb papagájkolóniájára, majd lerobbanunk a buszunkkal a puszta közepén. 10 órán át javítjuk, de végül megérkezünk Buenos Airesbe. Itt volt az ideje!  

Las Grutastól mindössze 15 kilométerre fekszik San Antonio Oeste, egy régi halászfalu, ahová mindenképp el kell menjünk, hogy tudjuk folytatni utunkat tovább Viedmába. Hogy biztosra menjünk, már hajnalok hajnalán útra kelünk, de hiába minden, San Antonióból az egyetlen busz este fél 8-kor megy a Rio Negro tartomány határán fekvő nagyvárosba. 

A Las Grutas-i busz nem tudjuk miért, de a vasútállomáson tesz ki minket. Patagóniában évtizedek óta nem közlekedik vonat, így tanácstalanul toporgunk a kihalt pályaudvar előtt: mit keresünk mi itt? A bakterházban szerencsére laknak, így megtudjuk, hogy a busz a város másik végéből indul. Átsétálunk a kihalt kisvároson, de a buszterminálra csak nem sikerül rátalálnunk. Egy fickótól megtudjuk, hogy San Antoniónak nincsen pályaudvara, az a napi néhány busz, ami errefelé közlekedik, egy étterem előtt szedi fel az utasokat.

Mit keresünk mi itt?   Mit keresünk mi itt?

Végül nagy nehezen rábukkanunk a helyre, ami tényleg nem több egy parkolónál. A busz csak este fél 8-kor indul, így van egy teljes napunk San Antonióra. Hogy mit lehet csinálni az egykori halászfaluban? Semmit. Kétszer körbejárjuk a főteret, majd leülünk sörözni a tengerpartra, ahol nyolc órában bámuljuk az árapályt.

Mivel San Antonio és Viedma között 200 kilométeren át nincsen kanyar, buszunk másfél óra alatt abszolválja a távot. A terminál nagyon messze van a központtól, így taxival vitetjük be magunkat. Viedma nem turistás város, ezért újra nagyon nehezen találunk szállást.

Viedmát és a Rio Negro túl partján fekvő Carmen de Patagones-t nem walesiek, hanem egy spanyol felfedező, Francisco de Viedma y Narváez alapította 1779-ben. A két városrészt pont úgy választja el a Rio Negro egymástól, mint a Duna Budát és Pestet; Viedma a sík, Carmen de Patagones a dombos oldalon fekszik. 1827-ben itt győzték le az argentin seregek a brazil erőket, fontos történelmi szerepet adományozva ezzel a városnak (valószínűleg ennek tudható be, hogy 1987-ben Raúl Alfonsín elnök Buenos Aires helyett Viedmának szerette volna adni a fővárosi címet). 1899-ben egy árvíz teljesen elmosta Viedmát, koloniális hangulatát az újjáépítés után elvesztette. Azóta Rio Negro tartomány fővárosa.

Carmen de Patagones, ahogy Viedmából látszikCarmen de Patagones, ahogy Viedmából látszik

Viedmában a parti sétányon túl szinte semmi látnivaló nincsen, s az igazat megvallva, Carmen de Patagones se nyeri el túlzottan a tetszésünket. Egy koloniális várost az ember úgy képzel el, mint amilyen Cartagena, Cuzco vagy a guatemalai Antigua, de ez a város sokkal inkább hajaz egy magyar kisvárosra

Egyáltalán nincs koloniális hangulataEgyáltalán nincs koloniális hangulata

Amiben még inkább különbözik az igazi, koloniális városoktól Viedma és Carmen de Patagones, az a hangulat. Mindkét város pont olyan unalmas, mint eddig az összes település Patagóniában. Alig néhány lélek lődörög az utcákon, húsz perc alatt pont elunod még az életedet is. Lehet, hogy csak az elmúlt évek latin pörgése miatt, de Dél-Argentína városaiban azt érezzük, hogy senki nem boldog, utálja, hogy itt lakik.

Carmen de Patagones katedrálisaCarmen de Patagones katedrálisa

Viedmától 30 kilométerre található a Balneario El Cóndor névvel illetett tengerparti üdülőfalu. Las Grutas után pont nem vágyunk újabb strandolós napokra, de a városi tourinformnál azt mondják, mindenképp látogassunk el a településre, mert a határában található a Föld legnagyobb papagájkolóniája. Ez így már érdekes!

Másnap korán reggel már a buszon ülünk, alig 40 perc múlva pedig befutunk a faluba. Szemben Las Grutas-szal El Cóndor egy szinte teljesen lakatlan üdülőtelep, ahol annyira erős szél fúj a tenger felől, hogy a partmenti homokot ráhordja a házakra. 

Betemeti a homok a kihalt várostBetemeti a homok a kihalt várost

A papagájkolónia a városka nyugati végében, egy hatalmas sziklafalba fészkelte be magát. Innen kapták a nevüket is, a köznyelv üregi papagájnak nevezi őket. Érdekes, hogy amíg Chilében ez a faj védettnek számít, addig Argentínában irtják őket, mert vetés idején kikotorják a magvakat a földből. A Viedmában kezünkbe nyomott prospektusból megtudjuk, hogy több mint egy millió papagáj él ezen a helyen, bár szerintem ennél többen vannak. Vagy két kilométert sétálunk a szikla mentén, de ameddig a szem ellát, mindenhol csak papagáj és papagáj. Nem szeretik, hogy itt vagyunk, olyan hangosan rikácsolnak, hogy kénytelenek vagyunk visszafordulni.

Ebben a sziklafalban laknak az üregi papagájokEbben a sziklafalban laknak az üregi papagájok

Érdekes volt egyben ennyi színes madarat látni, de itt az ideje, hogy megérkezzünk Buenos Airesbe. Visszatérünk Viedmába, s kisétálunk a pályaudvarra, hogy egy esti busszal a 950 kilométerre fekvő fővárosba utazzunk. Kiérvén megtudjuk, hogy indul egy busz reggel 7-kor, ami este 9-re ér Buenos Airesbe, így úgy döntünk, maradunk még egy éjszakát, s csak holnap utazunk.

Másnap reggel, ha nem is 7-kor, de 8:30-kor befut a busz. Rio Gallegosból jön, 1700 kilométer van a háta mögött. A szagról, ami a buszban uralkodik, inkább nem írnék, maradjunk annyiban, hogy hiába a leglustább szervünk az orrunk, még egy óra múltán is vélek felfedezni illatfoszlányokat. A szagnál csak egy rosszabb van, és az a busz állapota. Bahía Blancáig nincs nagy gond, de száz kilométerrel odébb a buszunk zihálni kezd. Kétszer lefulladunk, a harmadik megálló után azonban a motor végleg feladja. A puszta közepén állunk, másfél órányira a várostól. Térerő szerencsére van, így sikerül értesíteni a szervízt, de a segítség csak négy(!!!) óra múlva érkezik. A mienkhez hasonló buszt küldenek, de nem ám azért, hogy arra átültessék az utasokat, hanem azért, hogy annak az alkatrészeiből működőképessé tegyék a mi lestrapált járgányunkat. 

Több mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékénTöbb mint egymillió üregi papagáj él El Cóndor környékén

Két óra múlva, már bőven naplemente után, az emberek hőzöngeni kezdenek, hogy éhesek és szomjasak. Sofőrjeinknek sikerül meggyőzni a szerelőt, hogy a pótbusszal elvisznek minket az innen 20 kilométerre álló benzinkúthoz. Mostanra a két megfáradt sofőr egész jóba lett az utasokkal, még az a fickó is jókat röhög velük, aki éppen most kési le a repülőjét Miamiba (az más kérdés, hogy miért utazik valaki 2650 kilométert busszal azért, hogy elérjen egy gépet?).

Másfél óra kávézás után csörög a telefon, hogy kész a busz, így a két sofőr és néhány utas (köztük én is), visszatérünk a helyszínre, de ott kiderül, mégsem működik a járgány. Újbb másfél óra várakozás következik, közben a benzinkútnál ragadt utasok (köztük Eri) semmit nem tudnak rólunk. Végül valamivel éjfél után tudunk elindulni egy olyan busszal, aminek a váltója folyton kiugrik a sebességből.

Mostanra olyan szinten összehaverkodott mindenki mindenkivel, mintha legalábbis két hetes buszos körutazáson vettünk volna részt. Mi sem szemlélteti jobban a szituációt, mint az a jelenet, mikor az éppen pihenő sofőr odafordulva az utasokhoz a következő mondatot ejti el:

- Az én gyönyörűséges kollégám, Jorge, pár perce összetörte a termoszomat. Elfolyt minden matém. Ha lenne oly kedves valaki, és adna egyet kölcsönbe. Ha nem, megfojtom Jorgét.

Végre ismét Argentínában vagyunk! Patagóniában inkább teáznak az emberek, de egy igazi argentin bizony matét iszik, s ha az elfogy, hisztissé válik. Tudja ezt mindenki a buszon, így azonnal akad pár darab termosz, amit bedobnak a közösbe. Mindenki megnyugszik, éppen aktív sofőrünk, Jorge is életben marad.

Sikerül aludnunk pár órát. La Plata határában ébredünk meg, arra, hogy rángat a busz. Egyesben araszolunk be a terminálra, ahol sofőrjeink próbálnak új kocsit intézni, hogy azzal mehessünk a fővárosba. Nem sikerül nekik, mert a társaság buszait kibérelte a La Plata-i focicsapat, így hát az utolsó 60 kilométert lépésben tesszük meg. Tegnap reggel 8:30-kor indultunk Viedmából és most másnap délelőtt 10:30 van. 26 órán át ültünk a buszon, de mi legalább nem késtük le a repülőnket...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Úgy néz ki, az argentin világörökségekkel nincs szerencsénk. A Cueva de las Manos után a Valdés-félszigetet is kihagyjuk, mert megfizethetetlenül drága. Cserébe azonban eltöltünk három remek napot egy olyan üdülővárosban, amit még a térképeken sem jelölnek.

Puerto Madrynba érkezvén végre az az érzésünk támad, hogy elhagytuk Patagóniát. Az igazat megvallva, már vártuk ezt a pillanatot, mert mióta eljöttünk Tűzföldről, nem láttunk mást, csak a kietlen pampát. Másfél hét alatt több mint 2000 kilométert utaztunk, de a Pingvin-sziget kivételével nem sok élményben volt részünk. 

Mikor leszállunk a buszról a Puerto Madryn-i pályaudvaron, langyos szellő fújdogál. Mindenki rövidujjú pólóban, a Napnak pedig van ereje. Több mint két hónap után végre megszabadulhatunk a pulóverünktől, ami pont akkora élmény, mint odahaza az első tavaszi nap a hosszú tél után. Nem tökölünk sokat a szálláskereséssel, a terminállal szemben álló hostelben veszünk ki egy szobát.

A majd százezer lakosú Puerto Madrynt ugyanúgy walesiek alapították, mint Caleta Oliviát, Comodorót vagy Trelewt. Bár az öblöt, aminek a partján a város fekszik, már a 18. században felfedezték spanyol hajósok, az első telepet csak közel száz évvel később, 1865-ben hozták létre. Húsz évvel később a vasút befutott az akkor még alig száz lelket számláló Puerto Madrynba, ami után gyorsan növekedésnek indult. Kezdetben a többi partvidéki városhoz hasonlóan gyapjúkikötőként funkcionált, de az 1970-es évektől egy új gazdasági szegmens, a turizmus vette át a vezető pozíciót. Ennek oka az innen 100 kilométerre fekvő Valdés-félsziget, ami 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezi.

Puerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turistákPuerto Madrynba óceánjárókon is érkeznek turisták

Adunk magunknak egy nap pihenőt az amúgy nem túl izgalmas Puerto Madrynban, majd nekivágunk a félszigetnek. Egy órás buszozás után megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol legombolnak rólunk fejenként 180 pesót, majd folytatjuk utunkat az enyhén sivatagos félszigeten Puerto Pirámides falujáig.

Szemben Puerto Madrynnal, Puerto Pirámides nem olcsó. 35 dollár alatt sehol nincsen szoba, így végül kikötünk egy hostelben, ahol kiveszünk két ágyat egy dormitorióban. A recepciós srác megnyugtat minket, hogy nem rak be mellénk senkit, mivel a következő napokra nincs semmilyen foglalása, hátizsákosok pedig ebben az időszakban nem szoktak érkezni. Örülünk, mert hogy őszinték legyünk, a közösségi szobákból elegünk van. Életünk során annyiszor aludtunk már dormitóriókban, hogy megcsömörlöttünk. Alapból kerüljük a találkozást a hátizsákosokkal, mert unjuk a "ki merre járt, mit látott, merre megy tovább?" kezdetű beszélgetéseket és azt, hogy beszámoljunk mindenkinek arról, miből telik nekünk arra, hogy lassan egy évtizede utazgatunk Latin-Amerikában.

Mint mindenki, úgy mi is azért jöttünk a Valdés-félszigetre, hogy bejárjuk a nemzeti parkot. Ezt leszervezni nem nehéz, mert Puerto Madrynhoz hasonlóan Puerto Pirámides is tele van túraszervező irodákkal. A gond nem az infrastruktúrával van, hanem az árakkal. Mivel gyalogosan vagy biciklivel bejárni a nemzeti parkot nem lehet a hatalmas távolságok és a szél miatt, az egyetlen járható út a befizetett túra, amit 80-120 dollár között hirdetnek fejenként. Hiába járunk végig több irodát, mindenhol ugyanezekkel az árakkal üldöznek el minket.

Puerto Pirámides környékén sivatagos a tájPuerto Pirámides környékén sivatagos a táj

A Valdés-félsziget különböző öbleiben pingvineket, kormoránokat és fókákat lehet látni, február és április között megjelennek az orkák, szeptemberben és októberben pedig a bálnák. Ez utóbbi kettőért befizetnénk a túrára, de mivel szezonon kívül vagyunk, esélyünk nincs megpillantani a vágyott állatokat. Pingvint és fókát már láttunk rahedlit, a Pingvin-sziget után úgyse lenne nagy élmény, ezért úgy döntünk, nem tapsolunk el egy nap alatt 200 dollárt.

Ennyi fókát láttunk összesenEnnyi fókát láttunk összesen

Hogy ne távozzunk a félszigetről csak úgy, délután eltúrázunk a Loberiának nevezett öbölhöz, ahol állítólag szép, nagy fókakolónia éldegél. Ahogy közeledünk a kiszögelléshez, úgy lesz erősebb a szél, a végére a szánk teli van homokkal. Ennyit én még néhány állatért nem szenvedtem, de legalább megérte volna a homoknyelés?! A tőlünk jó kétszáz méterre elterülő sziklán mindössze egy tucat tengeri farkas fetreng, olyan távolságban, hogy fotót készíteni róluk szinte képtelenség. Amíg érezzük a szánkban a por ízét, elindulunk visszafelé. Szerencsénkre féltávnál felvesz minket egy kocsi, így jó eséllyel megúszunk egy kiadós szilikózist.

Jófej úszik a tengerbenJófej úszik a tengerben

Biztos vagyok benne, hogy annak, aki még életében nem látott fókát, pingvint vagy bálnát, megéri és nagy élmény a túra a Valdes-félszigeten, de mi egy cseppet sem bánjuk, hogy megyünk innen.

Másnap korán visszatérünk Puerto Madrynba, ahonnan folytatjuk tovább utunkat északnak. A cél egy Las Grutas nevű település, amit kb. semmilyen térkép nem jelöl, a nálunk lévő LP is csak annyit ír róla, hogy Argentína legdélebbi tengerparti nyaralóhelye

Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye Las Grutas Argentína legdélebbi nyaralóhelye

Délután 4 óra magasságában futunk be egy világvége kinézetű kisvárosba, aminek terminálján néhány nőszemély ücsörög. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, hogy mi az ördögöt keresünk itt. Las Grutasban összesen két hónap a főszezon, január és február, és az nagyon nem most van. Végül az egyikük felajánlja, hogy elvisz minket a kocsiján egy hostelhez, ami talán nyitva tart. A fuvarért egy fillért nem kér el, ráadásul felhívja nekünk a tulajt a saját telefonján, mivel a hostel zárva van. Ismét egy rendes argentin! Úgy húsz perc várakozás után megérkezik a tulaj, s ha nem is Hilton-szerű szobát kapunk, de a célnak megfelel.

Főszezonon kívül ennyien vannak a strandonFőszezonon kívül ennyien vannak a strandon

A szállónktól a part jó tíz percnyi sétára van. Nem várunk tőle sokat, de mikor leérünk, meglepődünk. A strand vagy 300 méter széles és tele van emberrel. A parti sétány mentén végig bárok és éttermek sorakoznak, olyan az egésznek a hangulata, mintha valamelyik andalúz resortfaluban lennénk. Külföldi egy szál sincs a parton, csak argentin családok gyerekekkel, nyugdíjasok, és bulizó fiatalok. Honnan van itt ennyi ember? Kocsit alig láttunk az egész városban, itt meg százával sütkéreznek a népek a parton. A választ végül a szállásadónktól kapjuk meg:

- Las Grutas alig tíz éve egy csendes kisfalu volt. Aztán valami miatt megjelentek a gazdag városi emberek, és felvásárolták a telkeket. Mindenki épített magának egy villát a parton, és a nyarat itt töltik. A külföldiek még nem nagyon ismerik a várost, de a főszezonban azért olykor-olykor befut pár.

Annyira megtetszik nekünk a városka, hogy végül három napot itt töltünk. A második napon felfedezzük, hogy mikor apály van, a tenger hátrahagy a parton egy medencét, csurig vízzel. Évtizedekkel ezelőtt a helyiek faragták bele a kőbe a több méter mély gödröt, hogy alacsony vízállás esetén se maradjanak fürdés nélkül az argentinok.

Úszómedence a tengerpartonÚszómedence a tengerparton

Szemben a Valdés-félszigettel Las Grutas elnyerte a tetszésünket. Már csak 1100 kilométer és megérkezünk Buenos Airesbe...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Észak-Patagónia partvidéke a múlt század elejéig szinte teljesen lakatlan volt, aztán egy szép napon megjelentek a walesiek és minden megváltozott. Argentína ezen része olyannyira nem argentin, hogy errefelé az emberek nem matét isznak, hanem teáznak, egyesek pedig óangolul beszélnek.

Szerencsére elég korán visszaérünk a Pingvin-szigetről, így sikerül elkapnunk az utolsó, Comodoro Rivadaviába tartó buszt. Kanyar nem lévén Fitz Royig 150-nel megyünk, így Caleta Oliviába kevesebb mint két óra alatt érkezünk meg.

Caleta Oliviát 1901-ben alapították, rádióközpontként. Buenos Aires és a chilei határvidék között kellett kapcsolatot létesítenie, de 20 évvel később már minden az olajról szólt. 1907-ben ugyanis Comodoro Rivadavia környékén hatalmas kőolajmezőt fedeztek fel, aminek köszönhetően a szomszédos nagyváros hirtelen növekedésnek indult. A migráció azonban lassú volt, ezért néhány tartályt és finomítót Caleta Oliviába telepítettek, hogy az ott élő alig száz embert is bevonják a termelésbe. Caleta gyorsan városisasodott, s bár nem érte utol Comodorót, így is Santa Cruz legfejlettebb városa vált belőle.

Olajtározók Comodoro RivadaviábanOlajtározók Comodoro Rivadaviában

Ahogy jó eséllyel egy argentin nem szállna le a buszról Ózdon, úgy mi sem tesszük ezt Caletánál. Egy óra múlva, valamivel naplemente után futunk be Comodoro Rivadaviába, Patagónia legnagyobb városába. Comodorót hasonlóan Calétához, 1901-ben alapították, azonban nem rádióközpontként, hanem kikötőként. Az innen 150 kilométerre nyugatra fekvő Sarmiento környékén ekkor jelentek meg az első telepesek, s mivel elnyerte a tetszésüket a hely, várták az utánpótlást. A főként walesi származású bevándorlók mini-expedíciókat indítottak a partvidékre, hogy olyan öblöt találjanak, ahol fogadni tudják a Nagy-Britanniából és Dél-Afrikából érkező hajókat. Választásuk végül arra a partszakaszra esett, ahol ma a város áll. Nevét egy nagy tiszteletben álló tengerész, Comodoro Martín Rivadavia után kapta.

Az igazság az, hogy Comodoróban pont annyi értelme van leszállni a buszról, mint Caletában lett volna, de mivel ma már nem megy semmi északnak, muszáj vagyunk megszakítani az utunkat. Az útikönyvek szerint Comodoro Ushuaia után Argentína második legdrágább városa, és sajnos nem tévednek. Másfél órát bolyongunk, mire 400 pesóért, kb. 30 dollárért találunk egy szobát egy munkásszállón.

Tipikus utcakép Comodoro RivadaviábanTipikus utcakép Comodoro Rivadaviában

Másnap reggel megpróbáljuk megnézni a város nevezetességeit, de nem jutunk sokáig, mivel nincs neki egy se. Értem én, hogy az olajban rengeteg pénz van, de én akkor is képtelen lennék egy ilyen városban élni. Mindenhol betonból felhúzott, igénytelen lakó- és irodaházak sorakoznak, így negyed óra után elunjuk a dolgot. Szerencsére nem kell sokat várnunk arra a buszra, ami északnak tart, így öt órás, pampákat keresztülszelő utazás végén befutunk Trelew-ba

2000 kilométeren át semmit nem változott a táj2000 kilométeren át semmit nem változott a táj

Trelew neve nem hangzik túl spanyolosan, mert nem is argentin város. A 19. század végén ez a vidék teljesen lakatlan volt, az első telepesek - Sarmientóhoz hasonlóan - itt is walesiek voltak. Pár év alatt négy nagybirtok jött létre, melyek helyén az 1890-es években végül települések alakultak ki. Rawson, Dolovan és Trelew mind walesi nevet kapott (Trelew welshül azt jelenti, hogy Lewis faluja), az egyedüli kisváros, amit tehuelchéül neveztek el, Gaimán.

Mivel Trelew egy csúnya iparváros (az argentin gyapjú 90%-a innen származik), gyorsan továbbállunk. Átszállunk egy helyi járatra, amivel fél óra alatt abba a Gaimánba utazunk, amiről az útikönyvek csak annyit írnak: a tea hazája. Eri imádja a teát, így nagyon várja már a találkozást a kisvárossal, de elsőre bizony csalódik; Gaimán még a dél-patagóniai városkáknál is álmosabb. Minden zárva van, szállást is nehezen találunk, de legalább két hónap után először 20 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála

Gaimán katolikus templomaGaimán katolikus temploma

Lepakolunk a szállón, majd harapnivaló után nézünk, de egy lepuszult pizzériánál többet nem találunk. Odabenn két idős úr falatozik, akik mikor meglátnak minket, régies angol akcentussal köszönnek ránk. Nem gondoltam volna, hogy több mint 100 év távlatából még vannak olyanok, akik a vidéken tartják a nyelvüket, bár az is igaz, hogy egymás közt már nem welshül, hanem angolul társalognak. Ja, a pizza természetesen ehetetlen, de ehhez már hozzászoktunk Argentínában.

Szállásadó nénink ajánlására másnap kitaxizunk a falu határában álló paleontológiai parkba, amit Bryn Gwynnek, vagyis Fehér Dombnak neveznek. Rajtunk kívül nincs senki, csak egy unott parkőr, aki miután beszedte a sarcot, visszavonul a szobájába TV-t nézni.

Szép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai ParkbanSzép virágok közt túrázunk a Bryn Gwyn Paleontológiai Parkban

A park nem kicsi. Jó sokat kell kutyagolni felfelé, mire rátalálunk az első őstörténei emlékre, egy 40 millió éves darázsfészekre, ami néhány gumó a falon, semmi több. Nem igazán tudjuk hova tenni ezt a hihetetlen, eocén kori leletet, így továbbmászunk a domb oldalában. 

Negyven millió éves darázsfészekNegyven millió éves darázsfészek

Fél óra után egy platóra érkezünk, ahol néhány vitrin alatt csontokat látunk. Az egyik állítólag őspingviné, a másik egy ősfókáé, a harmadik pedig egy őstatué. Többségüket felismerni sem lehet, mert a csontjaikat csak úgy bedobálták az üveggúla alá. Feljebb a dombtetőn még van egy bálnacsontváz, de ennyi pont elég volt az őstörténeti utazásból; néhány csigolyáért nem fogunk újabb fél órán át menetelni a tűző napon. Elég lesz szétégni, amíg visszasétálunk a faluba, bár szerencsénkre egy kocsi féltávnál felvesz minket.

Állítólag ez egy őstatú maradványaÁllítólag ez egy őstatú maradványa

Mielőtt továbbutaznánk Puerto Madrynba, még marad időnk - Eri igen nagy örömére - beülni az egyik teázóba. Se innunk, se ennünk nem sikerül elsőre, mert a pincérek ragaszkodnak hozzá, hogy fizessünk be egy hét sütis kombóra, de se időnk, se kedvünk, se pénzünk nincsen végigenni az étlapot. Öt perc győzködés után, hogy mi csak egy teát innánk és egy pitét ennénk, végül felállunk, de ekkor kilép az ajtón a tulajdonos, aki leteremti az alkalmazottakat, majd pár perc múlva megjelenik kezében a vágyott sütivel és teával. Egyik sem hagy bennünk mély nyomokat, nem úgy a számla, ami majd 200 pesóról, kb. 15 dollárról szól. Szó szerint rossz szájízzel távozunk Gaimánból. Jó lenne már Buenos Airesben lenni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van egy sziget az argentin partoktól pár kilométerre, amitől még Charles Darwin is hátast dobott. Nem tudtuk kihagyni, még úgy sem, hogy rendesen megkérték az árát. Cserébe megvan patagóniai utazásunk legnagyobb élménye, a Pingvin-sziget.

Puerto San Julián után a következő falu 260 kilométerre északra található. Fitz Roy igazából nem is falu, sokkal inkább egy tanyabokor, ami egy benzinkút körül alakult ki. Bár minden útikönyv és internetes oldal óva int attól, hogy itt leszálljunk a buszról, mi mégis így cselekszünk, mert feltett szándékunk, hogy eljussunk az óceán partján fekvő Puerto Deseadóba

Öt óra magasságában intünk búcsút a busznak, majd beülünk a benzinkút mögött álló kávézóba, és várunk. Olyan az egész, mint egy amerikai filmben, amit a messzi vadnyugaton forgattak. A pultos lány azt mondja, este 10 óra magasságában szokott erre egy busz jönni, bár van, hogy kimarad. Ezúttal szerencsére nem így történik. Ha nem is 10-kor, de fél 12-kor végül befut a járat, amin rajtunk kívül összesen öt ember foglal helyet. Nem úgy tűnik, hogy Puerto Deseado egy turistaközpont.

Naplemente Fitz RoynálNaplemente Fitz Roynál

Valamivel hajnali 1 óra után érkezünk meg a kisvárosba, ahol fogvacogtató hideg és persze szél fogad minket. Fogalmunk nincs merre induljunk, így megkérdezünk két sarkon ácsorgó rendőrt, hol találunk szállodát. Nemigen vannak képben, végül a központ felé irányítanak minket.

Helybőség okán Patagóniában hatalmas telkeken építkeznek, amitől minden település, s így Deseado kiterjedése is nagy. 40 percig tart, amíg a terminálról a központba érünk. Két hotelt nyitva találunk ugyan, de 40 dollárnál alább nem hajlandók menni az árral, így hát elindulunk visszafelé, hátha a pályaudvartól kijjebb lesz valami. Újabb 40 perc séta után, mindössze egy sarokra onnan, ahol a rendőröket megkérdeztük, rátalálunk egy munkásszállóra, ahol hajnali 3 körül végül sikerül kivennünk egy szobát 20 dollárért.

Mivel a tegnapi nap elég hosszúra nyúlt, így mára pihenést rendelünk el magunknak. A városkát azért körbejárjuk, bár túl sok látnivalóval nem rendelkezik. A tengerparttól nem messze áll az egykori vasútállomás, ami ma múzeumként működik. Zárva találjuk, pedig a Puerto Deseado-i vasút története igen érdekes. 

Puerto Deseado egykor pályaudvaraPuerto Deseado egykori pályaudvara

A 20. század elején kezdték építeni, hogy Belső-Patagóniából a kikötőbe gyapjút tudjanak szállítani. 1912-re megérkezett ugyan a vonal Las Herasba, csakhogy addigra a telepesek migrációja lelassult. Ezzel párhuzamosan az innen északra fekvő Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia között kőolajat találtak, így az állam e két kikötő fejlesztésére fordította a pénzt, semmint felfuttatta volna Puerto Deseadót. A következő évtizedekben több alkalommal belekezdtek a vasút felfuttatásába, de végül 1978-ban bezárták a hányattatott sorsú vonalat. 

Puerto Deseadóból sem lett az, aminek száz éve tervezték, pedig védett kikötőjét az összes hajós kedvelte. Magellántól kezdve Cavendishen át egészen Fitz Royig mindenki tartott itt megállót, ez utóbbi kapitánnyal együtt még Charles Darwin is tiszteletét tette az öbölben. A híres természettudósnak köszönhetjük például azt, hogy a közeli Pingvin-sziget felkerült a térképekre, és nem lett az orvvadászok martaléka. Ma a Pingvin-sziget Puerto Deseado legnagyobb büszkesége, bár nem sok turista látogatja. 

Deseado kikötőjePuerto Deseado kikötője

Pedig van mit nézni rajta, illetve ezt állítja a faluban mindenki. Annyira agitálnak minket, hogy menjünk el a szigetre, hogy végül lesétálunk a kikötőbe, ahol a kirándulást szervezik annak a néhány elvetemültnek, aki idetévedt. Nem olcsó mulatságról van szó, fejenként 900 pesóba, majdnem 70 dollárba kerül a kaland. Láttunk mi már elég pingvint az elmúlt pár hétben, ezért hezitálunk, megéri-e kidobni ennyi pénzt egy kirándulásért, de végül rádumálnak minket.

Másnap reggel 8-kor indulunk tized magunkkal egy csónakkal a partoktól kb. 20 kilométerre fekvő szigethez. Az út alatt folyamatosan azért imádkozunk, hogy érje meg a kaland, mert ha újra csak néhány Magellán-pingvint látunk, biz' Isten belefojtom a csónakost a tengerbe.

Összesen két Commerson-delfint láttunkÖsszesen két Commerson-delfint láttunk

Szerencsére jól kezdődik a kirándulás, mert alighogy elhagyjuk a kikötőt, pingvinrajok dugják ki a fejüket a tengerből. Picit odébb Commerson-delfinek tűnnek fel, amikről azt kell tudni, hogy szemben a mindenki által ismert delfin fajtákkal fekete-fehér foltosak.

A partvidék mentén haladunk, aminek szikláin sarki csérek sorakoznak. Mind széllel szemben állnak, azért, hogy a huzat azonnal a nyílt víz felé sodorja őket, ha halászni támadna kedvük.

Sarki csérek a szélcsatornábanSarki csérek a szélcsatornában

Egy óra múltán megérkezünk a Pingvin-sziget mellett álló sziklaszirthez, amin százával fetrengenek a fókák. Most van az ellési időszak, bár egészen kicsiket még nem látunk. Körbehajózzuk a sziklát, majd tíz perc múlva kikötünk a főszigeten.

Tengeri farkasok

Most van az ellési időszak a tengeri farkasoknálMost van az ellési időszak a tengeri farkasoknál

Az első pár lépés után azonnal egy kisebb Magellán-pingvin kolóniába botlunk. Mikor másfél hete az Isla Magdalenán voltunk Chilében, még csak költöttek a jófejek, mostanra azonban már páran kibújtak a tojásból. A szülők nem engednek közel a kicsikhez, de így van ez jól. 

Magellán-pingvinek fogadnak minket a partonMagellán-pingvinek fogadnak minket a parton

Mindenesetre nem tétlenkedünk, fotózunk és filmezünk, bár a delfineket leszámítva eddig semmi olyat nem láttunk, amit máshol nem. Felbaktatunk a sziget közepén álló világítótoronyhoz, aminek belsejében ugyancsak pingvinek fészkelnek.

Költési időszak van a pingvineknélKöltési időszak van a pingvineknél

Éppen kezdenék hőzöngeni, hogy 140 dollárért egy kicsit többet vártam egy halom Magellán-pingvinnél, mikor a sziget túloldalán feltűnik egy csoport aranytollú pingvin. Arról híresek, hogy a szemöldökük szőke, és olyan dús, mint amilyen szegény megboldogult Körmendi Jánosnak volt. Vörös szemüknek hála igen mókás az arcberendezésük, a filmkészítőket is megihlették. A 2007-es Surf's Up című rajzfilmnek aranytollú pingvinek a főhősei. 

Tesznek rá, hogy köztük bóklászunkTesznek rá, hogy köztük bóklászunk

Hihetetlen módon tűrik, hogy közöttük kolbászoljunk. Simán pózolnak a kamerának, még selfie-t is lehet velük készíteni. Nehezen mozognak, tele vannak, mint a duda, öklendeznek a sok haltól. Ahogy kitátják a csőrüket, észrevesszük, hogy tulajdonképpen van foguk. Az alsó és a felső szájpadlásukon a bőr úgy módosult, mintha apró cápafogakat növesztettek volna. Szörnyű látvány.

Addig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüketAddig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüket

Nem úgy az a jelenet, mikor egy Magellán-pingvin véletlenül bekeveredik közéjük. Olyan hisztit csapnak miatta, mint amilyet az arabok csapnának Rijádban, ha egy rabbi végigslisszolna az utcán. Üldözőbe veszik az idegent és uszonyukkal addig csapkodják, míg az végül a tengerben köt ki.

Igazi kommandósokIgazi kommandósok

Az aranytollúak között olykor feltűnik néhány vörös csőrű csigaforgató, akik a pingvinekhez hasonlóan most költenek. Ők nehezebben tűrik a jelenlétünket, amint közel kerülünk a fészkükhöz, eszeveszett csipogásba kezdenek. 

Hisztisek a csigaforgatókHisztisek a csigaforgatók

Nem zargatjuk tovább sem őket, sem a szörfösöket, ehelyett átmászunk a sziget északi végébe, ahol egy több ezer tagot számláló fóka kolónia él. Bár ezek az állatok akár 600 kilósak is lehetnek, mégis annyira félnek az embertől, hogyha megérzik a szagát, máris menekülőre fogják. Próbálunk a közelükbe férkőzni, de egy szikla megálljt parancsol, mivel ha azt megkerülnénk, egészen biztos észrevennének minket. Így is max. 10 méterre lehetünk ezektől a remek állatoktól, ami hatalmas élmény. Végül valaki tesz egy szélesebb mozdulatot, amitől az állatok idegesek lesznek és megindulnak a víz felé. 

Ilyen közel mentünk a tengeri farkasokhozIlyen közel mentünk a tengeri farkasokhoz

Visszaindulunk a csónakhoz, de menet közben majdnem rálépünk egy szkuafiókára. A szkuák - amiknek a magyar neve megmagyarázhatatlan módon halfarkas(???) - eléggé pofátlan madarak. Mindig ott ólálkodnak a fészkek körül, s ha annak gazdái egy pillanatra nem figyelnek, már viszik is a tojásokat. A nagy tolvajlásnak azonban gyakran megisszák a levét, mert a szkuák saját fajtársaik fészkét is lerabolják, így a költési időszak végére sokszor maradnak utód nélkül. Mivel ezek a madarak nem csak rablók, de agresszívek is (állítólag az embernek is nekimennek), nem időzünk sokat a fészek körül.

Szkuafióka a fűbenSzkuafióka a fűben

140 dollárt fizettünk ezért a kalandért, de azt hiszem, megérte. Amíg Isla Magdalénán a pingvineken túl csak sirályokat láttunk, addig itt tényleg betekintést nyerhettünk Patagónia élővilágába. Ahhoz, hogy ez a sziget így megmaradt, valószínűleg az is kellett, hogy Puerto Deseadóról az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. A helyiek talán nincsenek így vele, de én azt mondom, hála Istennek, hogy a vasút tönkrement, és nem épült nagyobb kikötő a városban. Remélhetőleg még sokan láthatják azt, amit egykor Darwin, és most mi is láttunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!  

0 Komment

Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegos-ban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására: a cseresznyére.

Ushuaiából két módon lehet Buenos Airesbe utazni: egy könnyed négy órás repülőúttal vagy egy röpke, három napig tartó buszozással. Naná, hogy a buszt választjuk, de első körben csak a másfél órányira fekvő Tolhuínig jutunk. 

Az 1973-ban alapított településről mindent elmond, hogy az egyetlen nevezetessége a buszmegálló túloldalán álló pékség. Hogy mi a fenéért szálltunk itt le a buszról? Gondoltuk, inkább töltjük itt az éjszakát, mint a híresen szeles Rio Grandéban. A gond csak az, hogy főszezonon kívül egyetlen szálló sem tart nyitva, így jobb híján visszabattyogunk a buszmegállóba, és várunk valamit, ami Tűzföld fővárosába repít minket. 

Alig két óra múlva már Rio Grandéban nézünk szállás után, ami nem megy könnyen. Mivel errefelé nincsenek turisták, kizárólag üzleti hotelekbe vagy lepukkant munkásszállókba botlunk. Nem állítom, hogy az elmúlt években nem volt rosszabb szobánk a mostaninál, de ha tényszerű akarok lenni, akkor azt kell mondjam, az argentin nívót ezúttal nem sikerül hoznunk. Öröm az ürömben, hogy a szálló recepciósa egy hihetetlenül jópofa srác, aki megvesz a tudattól, hogy két külföldi az ő panziójában tölti az éjszakát. Meglepő módon - az amúgy kicsit sérült gyerek - egész jól beszél angolul, s hogy meg legyen az öröme, szívesen diskurálunk vele külföldiül.

Rio Grande főtere ilyen szép  Rio Grande főtere ilyen szép

Miután lecuccolunk a nem kicsit retkes szobánkban, nyakunkba vesszük a várost. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Olyan hiper erejű szél tombol odakinn, hogy a nylonzacskóktól kezdve a faleveleken át a műanyag flakonokig minden a nyakunkban köt ki. 90-100 kilométer/órás szelet tippelek, de lehet, némelyik lökés a 120-at is eléri. A bolttulajdonosok igen nagy örömére több ízben sikerül felkenődünk a kirakatok ablakára, ízlésesen hátrahagyván tenyerünk lenyomatát. 

Negyed óra kúszás-mászás után befutunk a főtérre, ahol néhány ñire fa árnyékában végre sikerül kinyitni a szemünket. Hogy mit látunk? Semmit. Rio Grande olyan érdektelen hely, hogy még a főtéren sincs semmi látnivaló. Nem értem, hogy miként képes majd 70 000 ember egy ilyen világvége helyen élni? A legmegdöbbentőbb, hogy Rio Grande Argentína állítólag legdinamikusabban fejlődő városa. Az van ugyanis, hogy Tűzföld vámmentes övezet, ezért az elektronikai cikkek ára itt a legolcsóbb az országban. Ettől persze nem kéne, hogy évente 3000 fővel növekedjen a város lakossága, de 2010-ben néhány befektető laptop összeszerelő üzemet hozott létre, amit követtek a fényképezők, a TV-k és a kamerák. Rio Grandéból egy mini Tokió lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy szép módszeresen lebontja a szél.

Másnap, amilyen gyorsan csak lehet, kikocogunk a terminálra és hátunk mögött hagyjuk Tűzföld legszörnyűbb települését. A munkásszállónk recepciósa volt annyira jófej, hogy kitelefonált a pályaudvarra, hogy a két turistának tegyenek félre két jegyet, így semmi más dolgunk nincs, csak letenni a hátsónkat az előre lefoglalt ülésekre. (A srác nevét elfelejtettük megkérdezni, de ha van az olvasók között olyan, aki  valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jár egyszer ezen az elátkozott helyen, keresse már fel a Hotel Rawsont, és hívja meg egy sörre a srácot a nevünkben.)

A chilei határon megint megy a tökölés. Minden csomagot átvilágítanak, kutyákkal szagoltatnak körbe, az emberekkel papírokat töltetnek ki. Mindezt azért a röpke öt óráért, amit a Rio Gallegos-i határig elérvén az országukban töltünk.

Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat

Három óra földúton zötykölődés után megérkezünk a Magellán-szoroshoz, majd annak túlodalán a Pali Aike Nemzeti Park érintésével újabb egy órát buszozunk az argentin határra. A Pali Aike Patagónia egyik legritkábban látogatott nemzeti parkja, annak ellenére, hogy minden busz keresztülrobog rajta. Az indok egyszerű: a környék egyáltalán nem látványos. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes, hiszen a Pali Aike a Föld azon kevés helyeinek egyike, aminek létezésére a tudomány nem igazán tud magyarázatot

Patagónia egy jellemzően óidei, üledékes kőzetekből álló táblás vidék, ezért senki nem érti, hogy alakult ki alig 250 000 éve a déli végében vulkáni tevékenység. Közel, s távol nincs egy törésvonal, vulkáni vonulat, lemezhatár, a természet mégis létrehozott egy lávamezőt. A tanácstalanság egész odáig vezetett, hogy néhány évvel ezelőtt az argentin állam felterjesztette a Pali Aikét az UNESCO Világörökség listájára, de végül a nemzeti park nem kapta meg a címet. 

Nincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó útonNincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó úton

A látvány tényleg nem egy nagy durranás, bőven megelégszünk azzal a pár fotóval, amit a busz ablakából és a határon készítünk róla. Sajnos van rá időnk, mert a chileiek itt sem spórolnak az idővel. Az előző határátkelőnél annyival rosszabb a helyzet, hogy a pecsételő szalon túl pici a tömeg befogadására, így kénytelenek vagyunk fél órán át a hideg szélben ácsorogni.

Rio Gallegos nincs egy órányira a határtól. A külvárosban kiábrándító kép fogad minket: a közeli szeméttelepről tonna szám hordja vissza a szél a szemetet a házak kertjébe, ahonnan képtelenség azt kitakarítani, így a házak falát nylonzacskók és kartonpapírok borítják. Ennyire koszos és rendezetlen városrészt utoljára Indiában láttam. 

A belvárosban sem jobb a helyzet. Hiába tiszták az argentinok, a folyamatosan tomboló szél kirántja a kukákból a zacskókat és üvegeket, majd szétteríti az utcákon. Az egykori elnök, a 2010-ben elhunyt Néstor Kirchner regnálása idején a város rengeteg pénzt kapott a helyzet javítására, de a problémát megoldaniuk nem sikerült. Annyit azért elért az önkormányzat, hogy a Rio Gallegos-i bevásárlóközpontokban nem lehet nylonzacskót kapni.

Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor  Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor

A város amúgy pont ugyanolyan szép, mint volt Rio Grande, bár itt egy fokkal melegebb van. Nem kell szaharai forróságra gondolni, de az esti sétához legalább már nem kell magunkra húzni az összes ruhánkat.

Rio Gallegos sem az a hely, ahol az ember szívesen időzik, így hát következő nap ismét buszra szállunk, és a 360 kilométernyire északra fekvő Puerto San Julianba utazunk. A 4 órás út során mindössze két települést, az alig párszáz fős Piedrabuenát és a hasonló méretekkel bíró Puerto Santa Cruzt érintjük. Az egész úton nincs egy kanyar, olyan szinten unalmas a vidék, hogy az már fájdalmas. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor guanacókat látunk átszaladni a busz előtt. Néhányan fennakadnak a minimális élővilágot rendesen tizedelő szögesdrót kerítésen.

Guanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukatGuanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukat

Puerto San Juliánba délután két óra magasságában futunk be, pont akkor, amikor minden bezár. Bár Patagóniában teljesen értelmetlen sziesztázni, az északi városokhoz hasonlóan itt is minden zárva tart egészen este 8-ig. Szállást könnyen találunk, ráadásul olcsón, így ha enni nem is sikerül, legalább van hol lepakolnunk.

Puerto San Julian valójában egy egyutcás faluPuerto San Julian valójában egy egyutcás falu

A városkának mindössze egyetlen látványossága van, Magellán egykori hajójának a másolata. Azért került ide, mert a portugál hajós 1520. március 31-én kikötött az öbölben, hogy tartson egy hosszabb pihenőt. Feltett célja volt, hogy körbehajózza a Földet, a szelek azonban nem kedveztek neki, így elnyúlt a megálló. A legénység ételadagját a felére csökkentette, hogy nagyratörő vágyát teljesíteni tudja. Ez lázadshoz vezetett, de Magellán minimális vérengzéssel leverte azt. San Julian öblét augusztus végén hagyták el, hogy október és november között, alig egy hónap alatt átkelljenek a hajósról elnevezett szoroson.

Magellán hajójának a másolataMagellán hajójának a másolata

Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a hajó élethű mása-e az eredetinek, de ha igen, minden tiszteletem a legénységé. El nem tudom képzelni, hogy ilyen pici bárkával hogy lehetett megkerülni a Földet?!

Magellán volt az első, aki körbehajózta a FöldetMagellán volt az első, aki körbehajózta a Földet

Odabenn fából faragott szobrok fogadnak minket, a kapitány szobájában magával, Magellánnal. Fotózunk párat, majd berobgunk az első boltba, ami megelőzvén a többieket, már 6-kor kinyit. És mit látunk? Egy láda cseresznyét. Három éve nem ettünk ilyet, így az árát nem kérdezvén berámolunk egy kilót a zacskóba. Öt dollárba kerül, de teszünk rá. Hát ezért kellett három napon át a buszon ülnünk, hogy ilyet ehessünk. Kezd visszatérni az életkedvem...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

3 Komment

Tűzföldet egykoron öt indiántörzs lakta. Mára mindössze egyetlen yamana asszony maradt, hála a fehérek által behurcolt betegségeknek és egy román fejvadásznak, aki egymaga kiirtott egy egész népcsoportot. Alig 40 év alatt sikerült a fehér embernek mindenkit elpusztítania a szigeten, mindezt azért, hogy birkát tarthasson. Hogy melyik évszázadról beszélünk? A huszadikról...

A Tűzföld Nemzeti Parkot 1960-ban azzal a szándékkal alapították meg, hogy megóvják a sziget törékeny ökoszisztémáját. Ekkor még nem gondolták úgy az argentin hatóságok, hogy a parkból a 21. századra turistaparadicsom válik, pedig ahogy körbenézünk, bizony az lett belőle. Ennek megfelelően az árak is igen borsosak. A 140 pesós belépő még megemészthető, de a 380 pesós erdei kisvasút ára már korántsem filléres tétel.

A tűzföldi kisvasút több mint 20 dollárba kerülKisvasút, ami több mint 20 dollárba kerül

Ettől függetlenül Endre és a Mirador csapat benevez a kirándulásra, én azonban megspórolva több mint 20 dollárt, busszal megyek a kisvasút végállomására. Toporgok vagy 40 percet a nyirkos hűvösben, mire a vonat befut. A többiek azt mondják, hogy felejthető kaland volt, így nem bánom meg a döntésemet. Jöhet végre a lényeg: túra az El fin del Mundóra, vagyis a Világ végére! 

Mesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partjánMesés táj fogad minket az Ensenada-öböl partján

Útunk első állomása az Ensenada-öböl partján található postahivatal, ami arról nevezetes, hogy ennél délebbről a Földön nem lehet levelet feladni. Néhányan azonnal postáznak is maguknak egy képeslapot, bár kötve hiszem, hogy meg fog érkezni. 

Az Ensenada-öböltől a Világ vége alig több mint 10 kilométer, de mivel menet közben számtalan szép lagúnába és tengeröbölbe botlunk, lassan haladunk. Rengeteget fotózunk, kagylókat gyűjtünk, nem tudunk betelni a természet csodáival.

Kagylók a Beagle-csatorna partjánKagylók a Beagle-csatorna partján

Két óra gyaloglás után feltűnik a zöldeskék színű Laguna Roca, aminek a túlpartján a chilei Cerro Condor égbe nyúló, havas csúcsa magasodik. A két ország közti választóvonal nagyjából a hóhatárnak felel meg, így magával a csúccsal már az Argentínával meglehetősen viharos viszonyt ápoló nyugati szomszéd büszkélkedhet. Nem vitás, hogy a Cerro Condor is megérne egy pár napos gyalogtúrát, de erre most nincs idő. Különben is, a Torres del Paine után egy ideig nem kívánkozom chilei hegyek közé.

A háttérben látható Cerro Condor már Chiléhez tartozikKözeledünk a világ végéhez

A havasok alatt elterülő hideg vízű lagúnákat többnyire lengákból és ñirékből álló erdő veszi körül. Döbbenet, hogy ezek a fák mennyire jól tudnak alkmalmazkodni a mostoha időjárási körülményekhez. A lombkoronájuk egyik fele szánalmasan megtépázott, jelezvén, hogy a szél egész évben viharos erővel tombol és száguld végig ezen a vidéken. Törzsükön úgy telepedtek meg a gombák, mint a szemölcsök az ember bőrén. 

Ronda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréketRonda gombák támadják meg a lengákat és a ñiréket

Helyenként nagy kiterjedésű, pitypanggal vegyülő füves puszták váltják fel a fásszárú növényeket a patagóniai ludak és a görbe csőrű íbiszek igen nagy örömére.

Íbiszek mindenholÍbiszek mindenhol

Úgy két óra múlva érkezünk meg a Laguna Negra partjára, aminek kávéfekete a vize a felszíne alatt felgyülemlő tundranövényzettől. Dél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található, bár azok sem túl nagy kiterjedésűek, mivel most sem vagyunk lejjebb, mint az 55. szélességi fok. 

A déli félteke tundráinak 99%-a Tűzföldön találhatóDél-Amerika tundráinak 99%-a Tűzföldön található

Egy kis hidegvizes láblógatás után indulunk tovább. Egy órás kényelmes séta után érkezünk meg a sárga sziklákkal szegélyezett Lapataia-öböl északi szegletébe, ahol a kontinens déli csücskébe vezető út hivatalosan véget ér. Ezen a vidéken - beleértve a szoros túloldalán sorakozó fagyos, chilei szigetvilágot - éltek egykoron a yamanák, Tűzföld talán leghányatottabb sorsú indiánjai.

Megérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhezMegérkeztünk a Pánamerikai autóút végéhez

Ferdinánd Magellán 1520-ban fedezte fel a kontinens legdélebbi csücskét. Hajója fedélzetéről jól látszódtak a partvidéken élő indiánok tábortüzei, ezért a szárazföldet Tűzföldnek nevezte el. A területet ekkor öt indián törzs lakta. A legdélebbi részen a yamanák (más néven yaghanok), tőlük keletre, Tűzföld csücskében a haushok, északra a selknamok (más néven onák), északnyugatra a kaweskarok, nyugatra pedig a tehuelchék éltek. 

A legnehezebb életük vélhetően a Magellán-szorostól délre húzódó, zsebkendőnyi méretű szigetekre visszaszorított, vadászó-gyűjtögető yamanáknak volt. A kopár és fagyos szigeteken nem élt meg a guanaco, így nem voltak szőrméik. A tudósok a mai napig nem értik, hogy a mínusz 20 fokos hidegben és a süvítő fagyos szélben hogyan tudtak anyaszült meztelenül életben maradni. Állítólag testüket fókazsírral kenték be, így legalább a víz lepergett róla, melegük azonban valószinűleg ettől nem volt. 

Yamanák egy 20. század elején készült fényképenYamanák egy 20. század elején készült fényképen

A tüzet sosem oltották el, még a csónakokba is magukkal cipelték, hogy köréje kuporodjanak halászat közben. Nagyjából egész életükben guggoltak - csökkentve ezzel a testfelületen keresztül távozó hőt -, így csupa ránc volt a térdükön a bőr, valamint a lábfejük is nagyra nőtt (a Patagónia név is innen származik, megközelítőleg annyit jelent: a nagy lábúak földje). A leszármazottaikon végzett későbbi orvosi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a yamanák egészséges testhőmérséklete nem 36,5, hanem 38 fok volt, mert a magasabb hőmérséklet késleltette a szervezet kihűlését, és ezzel növelte az életbenmaradási esélyeiket.  

A tengerparton talált kagylókkal, valamint fóka- és bálnahússal táplálkoztak. A férfiak feladata volt a vadászat, a nőké pedig a halászat, és úszni is csak ők tudtak. A csónakokat nem a parton kötötték ki, hanem a tengeren hagyták, hogy a rátelepedő algák megvédjék az alját a sérülésektől. Fából, gallyakból és falevelekből építkeztek, s mivel az éghajlat tökéletesen alkalmatlan volt a földművelésre, nomád életmódot folytattak.

Ehhez hasonló viskókban éltek a yamanákEhhez hasonló viskókban éltek a yamanák

Bár Magellánnak volt tudomása a Tűzföldön és Dél-Patagóniában élő indiánokról, a 19. századig az európaiak nem szenteltek nagy figyelmet az őslakóknak. Aztán az 1830-as években, mikor Robert Fitzroy expedíciót vezetett Tűzföldre, valamelyik törzs tagjai ellopták egy csónakját. Büntetésből elfogatott négy indiánt, akiket Angliába vitetett  tanulmányozás céljából. Az utat csak hárman élték túl, ők később legalább visszatérhettek szülőföldjükre. 

Patagóniai indiánok nem ekkor jártak utoljára Európában. 1881-ben európai antropológusok elrángattak magukkal 11 kawéskart, hogy a párizsi és a berlini állatkertben mutogassák őket. A viszontagságokkal teli utat csak négyen élték túl, a halottak testét tanulmányozás céljából a zürichi egyetemre szállították. A túlélők néhány évvel később elhagyhatták az állatkertet és visszatérhettek Chilébe, de valószínűleg egy életre megtanulták, milyen kultúrlény is a fehér ember.

19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról  19. század végi fénykép az utolsó élő selknamokról

Az első birkatartó telepesek az 1880-as évek második felében érkeztek Tűzföldre. Szinte azonnal konfliktus alakult ki köztük és az őslakosok között, mivel azok nemes egyszerűséggel levadászták a jószágaikat. A bevándorlók nem tudtak szót érteni az indiánokkal, így megbízták a román-zsidó származású Julius Poppert - aki ekkortájt aranybányák felkutatása céljából a környéken tartózkodott -, hogy ijesszen rájuk. 

Julius Popper nem volt egyszerű ember. Patagóniában magánhadsereget toborzott, és arra készült, hogy kikiáltja saját országát a pampákon, így a felkérés pont kapóra jött. Hogy jövőbeni országát biztonságban tudja, egytől egyig lemészárolta a selknamokat.

Julius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végénJulius Popper egy megölt selknam holtteste felett az 1880-as évek végén

A többi tűzföldi indiánt - ahogy az lenni szokott - megtizedelték az európaiak által behurcolt betegségek. A folyamat nem tartott sokáig; 40 év alatt tulajdonképpen az összes törzs kihalt vagy asszimilálódott. Az utolsó yamana az az 1928-as születésű Cristina Calderón, aki állítólag máig él a chilei Puerto Williamsben. Rajta kívül nem maradtak sem kawéskarok, sem selknamok, sem haushok, sem tehuelchék. Cristina Calderónnak köszönhetően a yamanák nyelve fent maradt az utókornak, két évtizeddel ezelőtt szótárt készített ősei nyelvéből.

Mára a tűzföldi indiánok kultúrájáról csak néhány írásos emlék maradt fenn. Az egyik legizgalmasabb hagyományuk a haín volt, egy beavatási szertartás, amin fiatal fiúknak kellett átesniük. A férfiak egy sötét házba zárták a felnőtt kor határán lévő fiatalt, hogy az találkozzon a szellemekkel. A szellemek maguk a férfiak voltak, álarcban. Ha a fiú elég bátor volt ahhoz, hogy lerántsa a maszkot a szellemekről, egyrészt férfivá lett, másrészt azonnal rájött, hogy azok saját családtagjai, barátai. 

A ceremónia egy régi legendára vezethető vissza, amiben egy selknam asszony szellemnek öltözve meg akarta regulázni az urát. A férfi nem ijedt meg tőle és lekapta a maszkot a feleségéről, bosszúból pedig a későbbiekben ő rémiszgette a nőt. A nő persze félt a szellemtől, nem sejtette, hogy viszontugratják, ráadásul a férfi, hogy még hihetőbb legyen a történet, barátait is beöltöztette szellemnek. A végén persze minden kiderült, de a móka megragadt az indiánok hagyományaiban. Az utolsó haín szertartást a 20. század elején tartották.

Készülődnek a haínra az egyik közösség tagjaiKészülődnek a haínra az egyik közösség tagjai

Az esti órákban érünk vissza Ushuaiába, és mivel ez a tűzföldi túránk utolsó napja, úgy illik, hogy búcsúvacsora is legyen. A város majd mindegyik éttermében lehet királyrákot enni, ráadásul úgy, hogy a vacsorát magának a vendégnek kell kiválasztania egy akváriumból. Én erre alkalmatlan vagyok, de szerencsére a csapatban vannak férfiak, akik hajlandóak hóhért játszani. 

A főtt herkentyű elfogyasztása némi szakértelmet kíván. Először is hatalmas, akkora mint egy tengeri pók (ami egyébként ugyanúgy rák), ezért a lábait fel kell darabolni. Ezt szerencsére megteszik nekünk az étteremben, de az így is termetes lábakat össze kell törni. A baj azonban az, hogy a királyrák páncélja csupa tüske, így mindenkinek véresre böki a tenyerét. A rák bosszúja. És ha búcsúvacsi, akkor búcsúbuli. Na meg rum, amiből egy ilyen fárasztó és hideg nap után nem kell sok ahhoz, hogy kellőképpen feldobja az estét...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút.

Több busztársaság is indít Punta Arenas-ból járatot Tűzföldre, természetesen mindegyiket turisták töltik meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyjuk a várost, ismét a végtelen és szeles pampán találjuk magunkat. Jó két óra elteltével érkezünk meg a Magellán-szoroshoz, ahol egy nagy komp biztosítja a Tűzföldre való átjutást. Az utasokat kiszállítják a buszokból és pici, ablakokkal ellátott kabinokba terelik, majd a buszok sorban felkaptatnak a komp középső, teherszállító részére. A hajó elindul, mindenki az ablakra tapad, bár a nagy szürkeségen kívül nem látni az ég világon semmit. 

Tűzföldre ez a komp visz átTűzföldre ez a komp visz át

Úgy fél óra múlva kötünk ki. A szoros túloldalán sincsen lakott település, csak a nagy és végtelen puszta, ami nem csak az argentin határig, de még azon túl is makacsul tartja magát. A végtelen, szublimált nagy semmit egy nem túl jó minőségű földút szeli át, így beletelik néhány órába, amíg ezen keresztültötymörögve az argentin határra érkezünk.

A kellemesen langyos buszban el-elnyom az álom. A szürke kábulatból csak az a mogorva, szigorú arcú határőr zökkent ki, aki minden utast leparancsol az autóbuszról csomagokkal és útlevéllel a kézben. A kilépő pecsét beszerzése viszonylag könnyű feladat, nem úgy a belépés, azaz visszalépés Argentínába. A macerás határátkelési procedúráról Endre már mesélt, ez alkalkalommal sem történik semmi zökkenőmentesen. A hátizsákokat sorban kinyitják, az elfeledett élelmiszereket elkobozzák (Chiléből Argentínába nem lehet ételt bevinni), majd visszavezénylik a társaságot a  járművekbe. Ezután a csomagtartóba pórázon tartott kutyákat terelnek be, akik fegyelmezetten végigszaglásszák az összes csomagot, majd dolguk végeztével egy méterszer méteres ketrecben landolnak, ami nálam totál kiveri a biztosítékot. 

A határ túloldalán a látvány semmit sem változik, de Argentínában legalább már van aszfaltút. Rio Grande terminálján megállunk, sofőrünk pedig levezényel mindenkit a fedélzetről, majd angolosan távozik. Mindenki értetlenül néz körbe, hiszen még messze vagyunk Ushuaiától. Végül sikerül kiderítenünk, hogy fél óra múlva jön értünk egy busz, azzal kell továbbutaznunk. Nem hazudnak. Fél óra múltán tényleg befut egy busz, de az jóval kisebb, mint az előző volt. A sofőrök ugyan megpróbálják felgyömöszölni a tanácstalanul toporgó és fagyoskodó utasokat, de végül rájönnek, hogy nem fog mindenki felférni. A végeredmény az, hogy a Mirador csapatot - pár másik turistával egyetemben - egész egyszerűen a pályaudvaron hagyjákA hideg miatt kezd paprikás lenni a hangulat, de megnyugtat minket a busztársaság egyik alkalmazottja, hogy nemsokára küldenek egy kisbuszt értünk. Újabb egy óra várakozás után végre sikerül buszra szállnunk, s végül nem járunk rosszul. A sofőr érzékeli, hogy vaj van a társaság füle mögött, ezért meglepően előzékeny velünk. Mikor Tolhuín faluja után megérkezünk a havas csúcsok árnyékába, kiengesztelésül megáll a Lago Escondido feletti kilátónál egy-két fotó erejéig. 

Meseszép a Lago EscondidoMeseszép a Lago Escondido

Az esti órákban futunk be Ushuaiába, amit hivatalosan a föld legdélibb településeként tartanak számon, de ha igazságosak akarunk lenni a chieiekkel, akkor el kell ismerjük, hogy a Beagle-csatorna túloldalán fekvő Puerto Williams 2000 fős faluja még délebbre helyezkedik el. 

A busz a város központjától pár sarokra szabadul meg az elcsigázott és hidegtől vacogó csapattól. A csatorna partján gigantikus óceánjárok várnak arra, hogy utasaikkal az Anktartisz felé vegyék az irányt. Máris megvan a következő álmom, de mivel egy ilyen túra ára alsó szinten 5000 dollár, most a csapattal együtt megelégszünk a Tűzföld Nemzeti Park adta lehetőségekkel. 

Ushuaia mindentől nagyon messze vanUshuaia mindentől nagyon messze van

Lepakolunk a szálláson, majd valami ehető után nézünk. Chile után ugyan olcsó Tűzföld, de a kontinenshez képest drága. Nem baj, csak túléljük valahogy a következő napokat. 

Másnap reggel hajóra szállunk. A két szintes turistajárat többségében amerikai, kanadai és német nyugdíjasokkal a fedélzetén indul útnak a Beagle-csatornán. Kihajózva Ushuaia kikötőjéből feltűnnek a várost északról körülölelő  Martial-hegység havas hegyvonulatai. 

Ushuaia háttérben a Martial-hegységgelUshuaia háttérben a Martial-hegységgel

Első állomásunk az Isla de los Lobos, vagyis a Farkasok szigete (az argentinok a fókákat tengeri farkasoknak nevezik, innen a név). Nem szállunk partra, mert a zsebkendőnyi szárazföldön annyi állat él, hogy maguk is csak úgy férnek el rajta, ha olykor belökik a vízbe az éppen alkalmatlan helyen terpeszkedő, tohonya társaikat. Odakinn egyébként a csontig hatoló hideg viharos erejű széllel párosul, így tíz perc fotózás után fájdalmasra fagy mindkét kezem.

Tengeri farkasok

Tengeri farkasok

Tengeri farkasRengeteg tengeri farkas

Továbbhajózva a Bridges-szigetek madarainál időzünk egy kicsit. Az egyiken kormoránok ücsörögnek, a másikon pingvinek totyognak, vélhetően utálják egymást, mert együtt sosem lehet őket látni. A sziklákon még feltűnik pár cauquen, szirti lúd és a Föld legtöbbet vándorló madara, a sarki csér is.

Cauquen, azaz patagóniai lúdCauquen, azaz patagóniai lúd

Szirti lúd totyog a sarki csérek előttSzirti lúd totyog a sarki csérek előtt

Visszafelé megállunk a Les Eclaireurs névre hallgató világítótoronynál, ami 1920 óta egy parányi szigeten álldogál. Épp olyan, mint bármelyik másik világítótorony a világon, csak egyetlen dolog teszi különlegessé: hivatalosan ugyanis ez a világ végének a világítótornya

Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya

Visszaérkezvén Ushuaiába megebédelünk, majd miután egy kis meleget magunkba szívtunk a hotelszobánkban, nekivágunk a havas hegyeknek. A város határáig taxival jutunk el, innen gyalog indulunk neki a Martial-hegység havas csúcsainak. 

Vége van a Martial-gleccsernekVége van a Martial-gleccsernek

A két hegy között húzódó ösvény egykor a környék legnagyobb gleccseréhez vezetett, a jégmezőnek azonban a globális felmelegedésnek köszönhetően híre-hamva sincsen. Nem baj, a táj így is gyönyörű. Az egykor volt gleccserig először sziklás, majd havas terepen át vezet az ösvény. 

Közel a csúcs!Közel a csúcs!

Sok időt nem tudunk a hegyen tölteni, mert hófelhők törnek be északról. Hiába vesszük sietősre, a havas esőtől rommá ázunk. Szerencsére a szállásunkon, ha valamivel, akkor a fűtéssel nincsen gond, olyannyira, hogy a szobában csak nyitott ablaknál lehet megmaradni. Legalább megszáradnak a ruháink a holnapi túrára, amikoris a Tűzföld Nemzet Parkot vesszük célba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Punta Arenas környéke már sokkal kevésbé turistás, mint volt a Torres del Paine. Pedig van itt mit nézni! Két nap leforgása alatt megismerkedtünk 100 000 pingvinnel, kis híján a tengerbe vesztünk a Magellán-szorosban, megtudtuk, miért menekült el mindenki a Bulnes-erődből, és hogy 90 éve kupleráj üzemelt a Lord Lonsdale hajóroncson.

Puerto Natales és Punta Arenas között igen unalmas, de legalább hosszú buszutat vagyunk kénytelenek végigülni. Háróm óra zötykölődés után a pampát legelők váltják, amiken milliónyi birka kóborol. Punta Arenas, ahol a következő néhány napot szeretnénk eltölteni, ezeknek a birkáknak (illetve őseiknek) köszönheti a felemelkedését.

A 19. század közepén a várost azzal a céllal alapították a Magellán-szoros partján, hogy vámot szedjenek a kontinens keleti és nyugati partvidéke felől érkező hajóktól. Mindez a Panama-csatorna megnyitásáig jó buli volt, de a közép-amerikai földhíd átvágása után Punta Arenas magára maradt. Mint derült égből a villámcsapás, hirtelen aranyat találtak a környező folyókban, így számtalan bevándorló, többnyire németek és horvátok érkeztek a városba. Az ám, de ahogy Alaszkában, úgy itt is idejekorán kimerültek a bányák, így az a pár ezer ember, aki szerencsét próbálni jött e messzi földre, kénytelen volt a mezőgazdaság felé fordulni. Csakhogy a Brunswick-félszigeten nem terem meg semmi. Még a legmelegebb hónapokban is ritkán megy 20 fok fölé a hőmérséklet, a konstans 60-70 kilométeres szél pedig semmilyen növényt nem kímél.

Sara Braun egykori kastélyaSara Braun egykori kastélya

Az 1880-as években egy lett zsidó családból származó fiatal hölgy, bizonyos Sara Braun érkezett a térségbe, aki a családi tőkét birkatenyésztésbe fektette. Néhány év alatt annyira felfutott a bolt, hogy végül saját hajózási társaságot nyitottak portugál származású férjével a gyapjú exportálására. A 20. század elejére Punta Arenas-ból a Föld egyik legnagyobb gyapjú exportőre lett, de a gazdasági világválság hatására 1930-ra minden összeomlott. Sara Braun elhagyta Punta Arenas-t és Buenos Aires-be költözött, palotáját pedig az államra hagyományozta. A birkákat a helyi lakosok gondozták tovább, de a város megállt a fejlődésben. A nihil egész az 1980-as évekig tartott, ekkor azonban a nagyhatalmak tekintetüket az Antarktisz felé fordították, és kiindulási bázisuknak Punta Arenas-t tették meg. Bár a legdélebbi kontinens kincseinek kiaknázása még várat magára, a város már készen áll arra, hogy ő legyen a láncszem a világ és a jégmezők között.

19. század végi épület a főtéren  19. század végi épület a főtéren

Mindez már a külvároson látszik. Hajóvállalatok lerakatai, logisztikai bázisok és halfeldolgozó üzemek sorakoznak egymás után, bár többségük - látszólag -  demóverzióban működik. Szerencsére a busz a központtól nem messze tesz le minket, így nem kell sokat kutyagolnunk a szállásunkhoz.

A város  turista szemmel kifejezetten nem szép. Sara Braun egykori kastélyán túl egyetlen épület kelti fel a kíváncsiságunkat, a főtértől egy sarokra álló Hrvatski Dom, ami a chilei horvát kisebbség kulturális központja. Hihetetlen, hogy 14 000 kilométerre Közép-Európától a horvát címer tűnik fel egy homlokzaton.

Horvát címer egy chilei épületenHorvát címer egy chilei épületen

Punta Arenas sokkal kevésbé turistás, mint volt Puerto Natales, az árakban ez mégsem látszik. Az itteni éttermekben sincs semmi 15 dollár alatt, tudomásul kell vegyük, hogy a magas árak nem a turisták lehúzása miatt van, hanem Dél-Chilében tényleg ennyire drága az élet.

A félsziget túloldalán, a várostól 50 kilométerre található a Seno Otway névre keresztelt pingvin kolónia, ahová fél napos kirándulásra viszik azokat a turistákat, akiknek az Isla Magdalena túlságosan drága. Olcsó húsnak híg a leve, szokták mondani, ami teljes mértékben igaz a Seno Otwayra. Egy kezemen meg tudom számolni, hány pingvint sikerül megpillantanunk az alatt a két óra alatt, amit a partszakaszon töltünk, így túl sok élménnyel nem gazdagodunk. 

Nincs pingvin, csak pampaNincs pingvin, csak pampa

Ha tehát az ember pingvint szeretne látni a Magellán-szoros környékén, akkor bizony ki kell pengetnie a 100 dollárt a Magdaléna-szigetért. Mi is így teszünk a csapattal, így másnap már korán reggel egy csónakban találjuk magunkat. Az idő továbbra is szeles, így nem nagy bizodalommal vágunk neki az útnak a kis lélekvesztővel. Szerencsére senki nem lesz rosszul a hullámoktól, így bő egy óra elteltével kisimult ráncokkal tudunk partot érni.

Világítótorony és egy halom pingvinVilágítótorony és egy halom pingvin

A sziget közepén egy világítótorony magasodik, de nem lakik benne senki. Nem úgy körülötte, ahol állítólag százezernél is több Magellán pingvin fészkel az év ezen szakaszában. Kijelölt ösvény mentén kell haladnunk, de a totyogó madaraknak mindig elsőbbséget kell adnunk. Nem tudom, hogy minden pingvin annyira barátságos-e, mint ez a százezer, de simán közel tudunk hozzájuk menni, még rosszul sikerült szelfit is tudunk velük készíteni. Kifejezetten tetszik a hangjuk, olyan, mintha egy szamár kivágná a magas C-t. 

Egész közel engednek magukhoz a pingvinekEgész közel engednek magukhoz a pingvinek

Bár a világítótoronyig alig 500 métert kell sétáljunk, az erős szél nagyon elcsigáz minket. A kezdeti örömködést vacogás és menekülési kényszer váltja, csónakosunk is siettet minket:

- Egyre erősebb a szél, muszáj indulnunk - adja ki az ukászt a csapatnak.

Olyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnakOlyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnak

Állítólag, ha a Magellán-szoros felett a szélerősség egy bizonyos szint fölé emelkedik, képtelenség rajta a navigáció. Negyed óra elteltével a hideg ellenére gyönyözni kezd a kapitány homloka, kétségbeesve keresi a kiutat a több méter magas hullámok közül. Egy órán át forgolódik a sziget körül, de nem nagyon talál megoldást. Mikor egy pillanatra leállítja a motort, mindenkin úrrá lesz a félelem. Szerencsére csak arról van szó, hogy segédjével a benzint csekkolják, mivel a terv az, hogy engedvén a szélnek és az áramlatoknak, ellentétes irányba haladva, kerülőúton közelítjük meg a partokat.

Búcsú portréBúcsú portré

Végül majd két és fél órás ringatózás után kötünk ki, teljesen átázva és átfagyva. Nem kell semmi több, csak egy meleg zuhany Punta Arenas-ban, s délután friss erővel vághatunk neki a környék utolsó látnivalójának, a Fuerte Bulnes-nek.

Az erőd, ami Chilében az út végét jelenti, kb. 60 kilométerre délre található Punta Arenas-tól. Ezen a vidéken csak néhány halász él, ezért tömegközlekedés nincsen; kénytelenek vagyunk kisbuszt bérelni. Egyáltalán nincs forgalom az úton, így a távot alig fél óra alatt abszolváljuk. A bejáratnál kifizetjük a 22 dolláros(!!!) belépőt, majd gyalogosan járjuk körbe a 19. században emelt faerődöt.

A Bulnes-erőd bejárataBulnes erőd bejárata

1843-ban, az akkori chilei elnök, Manuel Bulnes nyomására épült meg az erőd azért, hogy a Magellán-szoros biztonságát felügyelje. Bulnest nem érdekelte, hogy a Magellán-szoros déli kijárójánál minden korábbi városalapítási terv megbukott (a spanyolok már 1584-ben települést akartak létrehozni innen két kilométerre, de a kegyetlen körülmények miatt pár éven belül elhagyták a helyet), így alig pár hét leforgása alatt felépíttette az erődöt. Ahogy anno Puerto del Hambrét, vagyis az Éhség kikötőjét a spanyolok, úgy 1848-ban a Bulnes erődöt a chileiek hagyták el. Az ok azonnal nyilvánvalóvá válik, amint kiszállunk a kisbuszból. Olyan erős és csípős szél fúj a szoros felől, hogy a lábunkról majd ledönt minket.

Minden épület, a templom is fából készültMinden épület, a templom is fából készült

Az erődöt 1943-ban újították fel, azóta emlékmű. Minden épület, a templom, a laktanya, a konyha és a fegyverraktár is fából készült, az egésznek vadregényes hangulata van. Mintha egy western film forgatási helyszínén járnánk, csak hiányzik a stáb és Clint Eastwood. 

Az ágyú ma már csak díszletDekoráció az ágyú, nem több

A erőd mögött egy ösvény tekereg le a partra, ahol ha lehet, még nagyobb a cidri. Tényleg egészen élhetetlen ez a partszakasz, teljesen jogos, hogy mindenki Punta Arenas-ba költözött innen. Ez azért persze nem teljesen van így, ugyanis Puerto del Hambréban máig lakik néhány halászcsalád. Punta Arenas felé utazva beugrunk szétnézni, de csak romos bárkákat és  kóbor kutyákat találunk a világnak ezen nem kicsit elzárt vidékén. Lövünk néhány fotót, majd visszaszállunk a kisbuszba, és irány a civilizáció.

Bárkák Puerto del HambrébanBárkák Puerto del Hambréban

Punta Arenas határában egy hajóroncsra leszünk figyelmesek. A Lord Lonsdale névre keresztelt hajó állítólag 1909-ben kiégett a falkland-szigeteki Stanley-ben, de hogy pontosan hogy és mikor került Punta Arenas kikötőjébe, azt senki nem tudja. Az biztos, hogy a hajó az 1920-as években már itt horgonyzott, mert Rockwell Kent 1924-ben publikált Délre a Magellán-szorostól című könyvében arról ír, hogy egy ízben négy napot a fedélzeten kellett töltenie, amíg a saját hajóját javítgatta. Ekkortájt nény ember élt a hajón, akik tulajdonképpen kuplerájt üzemeltettek a roncson. Leírása szerint vad orgiák színhelye volt a bárka, az ott töltött négy napban nem volt egy tiszta pillanata.

A Lord Lonsdale kuplerájként működött, ma szimpla roncsEgykoron kuplerájként működött a Lord Lonsdale, ma szimpla roncs

Körbefotózzuk a roncsot, majd visszatérünk Punta Arenas-ba. Holnap új vizekre evezünk, irány Tűzföld!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Torres del Painéről a leghíresebb képeket helikopterről készítik. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer felrepülök az Andok leghíresebb csúcsai fölé, de egyik barátomnak hála erre most sor került. Hatalmas élmény volt, ennyi szép, havas csúcsot nem láttam még sehol. 

Az időjárással hihetetlen szerencsénk volt, egyetlen felhő nem volt az égen, s mivel széllökések sem voltak, nagyon könnyű volt fényképezni. Mondjuk 2000 mter magasan a -10 fokban a kezem majdnem lefagyott, de megérte. A 40 perces repülés során mintegy kétszáz képet készítettem, személyes kedvenceim a Grey-gleccser felett készültek. Íme néhány exkluzív fotó a Torres del Paine kevésbé ismert szegleteiből:

Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt

A Lago Dickson a park kevésbé ismert szegletében fekszikLago Dickson: a park kevésbé ismert szeglete

Elnyeli a jég a Nunatak-szigetetElnyeli a jég a Nunatak-szigetet

Ezeken a jégmezőkön még nem járt emberEzeken a jégmezőkön még nem járt ember

A Nap első sugarai megcsillannak a Cordillera Paine Grande csúcsainMegcsillannak a Nap első sugarai a Cordillera Paine Grande csúcsain

Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine

Lassan mindent beterít a napfényLassan mindent beterít a napfény

A tornyok, amiket mindenki ismerHíres kép: Torres del Paine

Nincs ennél szebb látványNincs ennél szebb látvány

Végül annyira megtetszett a hegyek közti repkedés, hogy - kiváltva a hosszú és poros buszutat - a délutáni órákban helikopterrel tértünk vissza Puerto Natalesbe. Ez az út sem volt kevésbé csúnya, íme néhány fotó a Torres del Painén túlról:

Gleccservizet szállít a Rio PaineGleccservizet szállít a Rio Paine

A Lago del ToroLago del Toro

Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet

A Milodón-barlangban 1895-ben egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak1895-ben a Milodón-barlangban egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak

Még a tavakat is lekerítik PatagóniábanMég a tavakat is lekerítik Patagóniában

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Nincs élő ember, aki ne ismerné fotókról Patagónia legszebb hegységét, a Torres del Painét. Dél-Chile egyik legeldugottabb szegletében található a vonulat, ami mostanra sokkal inkább a gazdag turisták kiváltsága lett, semmint a túrázóké. Hogy miért? Hát az ára miatt. Ha sok pénzt akarsz elkölteni, felejtsd el Párizst és Tokiót! Irány a Torres del Paine!

Mielőtt az ember a Torres del Painéhoz készül, jobb, ha informálódik kicsit. Nem elég csak a fotókat nézegetni, keményen tervezni kell. Nem csak a pénzzel, azzal is, hogy chileiekkel kell alkudozni, aminél keményebb meló Dél-Amerikában nem nagyon van. Félreértés ne essék, a hegyvidék meseszép, de az árak és a helyiek hozzáállása miatt egy rémálom az egész. Szolgáljon tanulságként mindenkinek, aki úgy gondolja, belevág a "nagy" kalandba.

Ezekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ottEzekért a hegyekért a turisták százezreket hagynak ott

A belépő árát lenyeli az ember (32 dollárt fizettünk már kevésbé híres látnivalóért is), de ami a nemzeti parkon belüli szállásárakat illeti, az egészen elképesztő. Évek óta nem néztem rá a Fantastico Sur honlapjára (kizárólag rajtuk keresztül lehet szállást foglalni a menedékházakba és kempingekbe), így a szemem elkerekedett, mikor úgy két hónapja ismét felkerestem az oldalukat. Emeletes ágy közösségi szobában 78 dollár, azaz 21 000 forint. Sátorhely kempingben fejenként(!!!) 14 dollár, vagyis 3800 forint. 7600 forintért verhetsz fel egy kétszemélyes sátrat, de ha nincs, bérelhetsz egyet újabb 27 dollárért, vagyis 7300 forintért.

Az ember azt remélné, hogy ezért az árért kap is valamit, de nem. A foglalási oldal nem működik, így kénytelenek vagyunk személyesen kontaktálni a céggel. Ja, azt nem lehet! E-mailre nem válaszolnak, telefont nem veszik fel, mikor Puerto Natalesbe érkezünk, akkor az iroda meg persze zárva tart. Beadjuk a derekunkat, és megkeresünk néhány utazási irodát, hátha tudnak nekünk és a csapatnak szállást foglalni.

A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul     A Torres del Paine egyik jelképe, a huemul

- Képtelenség! - kapjuk a választ mindenkitől - A Fantastico Surral nem lehet kapcsolatot teremteni. Ha nem reagálnak az e-mailetekre, akkor felejtsétek el, hogy sikerül szállást intéznetek odabenn.

Remek! Ezek szerint hiába 21 000 forint egy emeletes ágy, lefoglalni nem lehet. Öt nappal az érkezésünk előtt végül a menedékháztól nem messze álló Hotel Las Torresben foglalunk szobát. Egy négy ágyas szoba egy éjszakára 518 US$, vagyis 140 000 forint. Mi van?! Nincs mit tenni, Mirador csapat nem maradhat szállás nélkül a Torres del Painéban, így kifizetjük a képtelen összeget. 

Legelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine közöttLegelő valahol Puerto Natales és a Torres del Paine között

Végül három nappal az érkezésünk előtt a Fantastico Surnak sikerül válaszolnia. Azt írják, hogy természetesen vannak szabad ágyaik és szívesen állnak rendelkezésünkre. Két hónapon keresztül nem álltak, de most már igen. Írok vissza nekik egy Puta madre! kezdetű levelet, valószínűleg jól aláásva ezzel egy gyümölcsöző munkakapcsolatot. Még el sem indultunk a Torres del Painéhoz, máris okádnom kell tőle.

Ezen élmények birtokában nem éppen a legjobb hangulatban vágunk neki a Torres del Painénak. Reggel szállásadónk kivisz minket a pályaudvarra, ahol hihetetlen tömeg verődik össze. Tíz percenként indulnak a buszok a nemzeti park irányába, s mindegyik busz tömve van emberrel. A főszezon még legalább egy hónap, el nem tudom képzelni, akkor hogy néz ki a terminál.

Egy óra buszozás után, Cerro Castillónál kötelezően előírt szünetetet tartunkLehet pisilni és inni egy kólát 1000 forintért. A pontosan a határon fekvő Cerro Castillo semmi másról nem szól, mint az ide reggelente befutó turistabuszok fogadásáról és a turisták megkopasztásáról. Velünk nem járnak jól.

Cerro CastilloCerro Castillo

Az út a falu után egészen drámai. Feltűnik előttünk a Torres del Painét Argentínától elválasztó hegyvidék, ami már önmagában megérne egy 4-5 napos trekkinget. Miután a buszunk vesz egy éles bal kanyart és kelet felé megpillantjuk a Torres del Paine sziluettjét, azonnal bánni kezdjük, hogy nem jöttünk ide legalább két hétre.

Ahogy közeledünk a nemzeti park bejáratához, úgy sűrűsödik a guanacók száma. Mindenki ugrál jobbra-balra a buszon, de szerintem értelmes képet nem sikerül lőnie senkinek. Ennek legfőbb oka az, hogy a buszok hatalmas port kavarnak, mert hát ugye arra nincs pénz, hogy Chile leglátogatottabb és legdrágább nemzeti parkjához aszfaltozott út vezessen.

Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról Egy majdnem értékelhető kép a guanacókról

A bejáratnál iszonyatos káosz fogadja a turistát. Több száz ember áll sorban azért, hogy kitöltsön egy akármilyen papírt, amivel megveheti a belépőt, végül pedig megnézzen egy tíz perces filmet a természetvédelemről. Az egész full zavar, senki nem tudja, merre menjen, csak lökdösődnek az emberek. Nagy nehezen, jó egy óra bénázás után sikerül a dolgok végére érnünk. A buszosok kidobják a csomagjainkat az út szélére, ahol meg kell várjuk azt a buszt, ami a Hotel Las Torreshez visz minket. Hiába 518 dollár egy négy ágyas szoba az európai léptékkel mérve max. három csillagos szállodában, a recepción senkinek nincs fogalma semmiről. Egy órán át tart a becsekkolás, ami nem kicsit dühítő annak fényében, hogy milyen pofátlan árakkal dolgoznak.

A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka     A Hotel Las Torres-ben 140 000 forint egy éjszaka

A csapat azon felével, akik vállalták a kempinget, felverjük a sátrat a 7600 forint napi díjjal bíró 2x2 méteres placcon, majd nekiindulunk a hegyeknek, hogy bemelegítsünk a holnapi túráraA Los Cuerros menedékház felé vesszük az irányt, mely ösvény a kezdetekben nem túl élvezetes, de amint felbukkan az egyik domb mögött a kimondhatatlan nevű Nordenskjöld-tó, mindenkinek eláll a lélegzete. A tó vize olyan színben pompázik, amihez foghatót még sehol nem láttam, pedig voltam már egy-két tó partján.

Mirador csapat a Nordenskjöld-tó partjánMirador csapat a Nordenskjöld-tó partján

Mivel a hegyek fölött esőfelhők gyülekeznek, nem megyünk tovább, hanem visszafordulunk. Nem akarunk szétázni a holnapi menet előtt.

Gyülekeznek a hófelhők a hegyek fölöttGyülekeznek a hófelhők a hegyek fölött

Bár van kajánk, egy tál leves jól esne, mielőtt nekiállunk főzöcskézni. Betérünk a menedékházba (ahol végül nem sikerült megaludnunk), s kettőnkre kirendelünk egy 24 dolláros, vagyis 6500 forintos(!!!) menüt. Ezért az árért még New Yorkban is osztrigát kap az ember, de a Torres del Painénál nem. A leves még ehető, de a főételnek minősülő kotyvalékot még a rossz hírű magyar iskolai menzákon is jelentenék. Slussz poén, hogy mikor kérünk egy pohár vizet az ételhez, a felszolgáló csaj csak annyit vet oda, hogy ott a bár, lehet sört és kólát venni. Valóban lehet, 2000 forintért. Letuszkoljuk valahogy a tápot, majd visszabattyogunk a sátrunkhoz és készítünk valami ehetőt. 

A sátorban nem túl kellemes az idő, mivel nagyon erős, hideg szél tombol egész éjszaka, de túléjük valahogyan. Nem mondom, hogy reggel kipihent vagyok, de ez most egyáltalán nem számít, fel kell jussunk a szarvakhoz. Szerencsére csodaszép időnk van, így mindenki nagy kedvvel vág neki az amúgy egész jól kitáblázott ösvénynek.

Egy ilyen sátorban 15 400 forintért lehet megaludni két főnekEzekben a sátrakban 15 400 forintért lehet megaludni két főnek

Elsőként felkapaszkodunk egy hágóba, ahonnan feltűnik a Chileno menedékház. Alig másfél óra alatt érjük el a hoteltől, ami egészen remek idő, főleg annak fényében, hogy ez alatt mintegy 400 méter szintet és vagy 4 kilométert küzdöttünk le.

Ilyen szép idő is tud ám lenni a Torres del PainénálIlyen szép idő is tud ám lenni a Torres del Painénál

Nem sokat pihenünk a hűs lengaerdő mélyén megbúvó menedékháznál, főként azért nem, mert be akarjuk előzni a nagy tömeget. Az ösvény innen nyugodtan kanyarog végig egy pataknak a partján, s mivel követi annak az esését, nem igazán vesszük észre, hogy emelkedünk újabb 150 métert.

A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak     A völgy szép, de a szarvak még nem látszanak

Az utolsó szakasz fel a kilátóhoz eléggé macerás. Egyrészt sikerül belefutnunk egy jó 30 fős olasz csoportba, akiket nehezen kerülgetünk a mostanra emberszélességűre zsugorodott ösvényen, másrészt egy nem oly régi hegyomlás következtében a kilátó közelében kőről kőre kell ugráljunk. Végül jó három és fél órás erőltetett menet után végre megpillantjuk a hőn áhított szarvakat.

Turista karaván a hegyomlás menténTurista karaván a hegyomlás mentén

Nem először vagyok itt, a látvány mégis letaglóz. A három torony szinte teljesen kibukik a felhőkből, csak a csúcsuk vége burkolódzik ködbe, az előttük elterülő tavon szépen tükröződnek. Keresünk egy turistamentes zugot, és az igen erős szél ellenére vagy fél órán át úgy fotózkodunk, mint japán turisták a Halászbástyánál. A végére még az idő is teljesen kitisztul.

Én a tornyok előtt   Én a tornyok előtt

Aztán győz a hideg, így elindulunk lefelé. Alig két és fél óra alatt érünk vissza a hotelhez, valamivel 4 óra előtt. A buszunk csak este 8-kor indul a nemzeti park bejáratától, ezért a csapat úgy dönt, kisétál odáig. Nem döntünk rosszul. Hiába van már közel 20 kilométer és 1700 méter szint a lábunkban, ez a kirándulás is megér minden szenvedést. Guanacót sajnos egyet sem látunk, cserébe azonban megcsodálhatjuk, ahogy a Nap lebukik a Torres del Paine mögött.

Eri búcsúzik a Torres del Painétól   Eri búcsúzik a Torres del Painétól

Végül a buszunk csak fél 9 tájékán fut be, így sikerül kellőképp átfagynunk. A buszon végigzongorázom magamban ismét ezt az egész Torres del Paine sztorit. Végül arra jutok, hogy bár a hegyek szépek, ilyen áron azért keserédes az élmény. Ha belegondolok, hogy a Fitz Royt ennek tizedéből sikerült megnéznünk, akkor azt kell mondjam, sokkal inkább az, mint ez. A W-túra még várat magára, de lehet, megvárom vele, hogy a chilei gazdaság kicsit meginogjon, és csökkentsenek az árakon. Mondjuk úgy tizedére a mostaninak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Átlépünk Chilébe. A Torres del Paine felé tartunk, de előtte még benevezünk egy nem túl olcsó hajós kirándulásra a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban. Nem csak a kirándulás drága, minden. A chilei Patagónia más világ, az emberek is furcsák.

El nem tudom képzelni, mit csinál az egyszeri hátizsákos a főszezonban, mert mi még bőven nem vagyunk benne, mégis szinte képtelenek vagyunk buszjegyhez jutni Puerto Natalesbe. A szállásunkon azt mondják, hogy legalább két héttel az indulás előtt szerezzük be a jegyeket, mert a helyi túraszervezők előre felvásárolják azokat, és aki lemarad, az heteket ülhet El Calafatében arra várva, hogy az egyik napra talál magának valamit. A Mirador csapatnak úgy sikerül három héttel az indulás előtt jegyet szereznünk, hogy mi visszük el az utolsó helyeket. 

350 kilométer. Ennyit buszozunk az unalmasabbnál is unalmasabb dél-patagóniai pampán, mire megérkezünk a chilei határra. Bár a Torres del Paine mindössze 60 kilométerre fekszik El Calafatétól, út hiányában évente több tízezer turista kerüli meg fél Argentínát, hogy lássa az Andok valószínűleg legismertebb hegyeit. 

A buszunk csurig van, így jó két órát vesz igénybe, mire mindenkinek belepecsételnek az útlevelébe a határon. Az argentinok nem sokat pepecselnek velünk, de a chileiek akkora bürokraták, hogy azért is visszadobják a - ma már rajtuk kívül csak a venezuelaiak által erőltetett - bevándorlási papírokat, ha csúnyán kerekíted rajta a betűket. Mi szerencsére nem hibázunk, de van pár amerikai, aki nyelv hiányában összekeveri a mezőket, így kezdődhet előről a barkóba. Azt persze nem értjük, hogy egy olyan határon, ahol az átkelők 90 %-a külföldi, miért nincs valaki, aki beszél angolul, de hát ilyen apróságokon nem akadunk fenn.

A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok     A chilei oldalon már nincsenek pampák, csak havas hegycsúcsok

A határ túloldalán megváltozik a táj. Az unalmas és szürke pampát erdőkkel borított hegyvidék váltja fel. Mintha Perito Moreno anno úgy húzta volna meg a határt, hogy minden, ami rideg és barátságtalan Argentínához, és minden ami szép és élettel teli, Chiléhez tartozzék.

Végül a késő délutáni órákban, jó nyolc órás utazás után sikerül megérkeznünk Puerto Natales-be. A városka pont olyan, mint volt El Calafate; minden második épület panzió vagy étterem. Amiben más Chile Argentínához képest, azok az árak. A legolcsóbb lebujban is 20 dollár egy ágy, ha az ember picit normálisabb szobára vágyik, azonnal 70-80 dollárt fizet. Az étlapokon a legolcsóbb fogás a 14 dolláros hal, egy tál spagetti már 18 dollárba kerül. A marhahúsokat és a tengeri herkentyűket meg sem merjük nézni, mert 30 dollárnál kezdődnek. A boltban sem jobb a helyzet, minden háromszor annyiba kerül, mint a szomszédban, Magyarországhoz pedig nem is hasonlítanám. Ez van, tudtuk, hogy Dél-Chile drága lesz. Különben is, a Torres del Painéhoz képest Puerto Natales filléres tétel, de erről majd később.

Puerto Natales egy később készített légi felvételenPuerto Natales egy később készített légi felvételen

Mielőtt azonban beülnénk egy evőbe, pénzt kell váltsunk. Az árak láttán nem kis összeget tolok a nőszemély elé, aki gond nélkül nyújt át egy meglett pénzköteget chilei pesóban. Megköszönvén együttműködését visszasétálunk az étterembe, ahol kirendeljük a 14 dolláros halat, majd a biztonság kedvéért átszámolom a pénzt. A luvnya simán átvert, az ötvenezres címleteket kicserélte ötezresekre. Remek! A 14 dolláros halam azonnal 140 dollárba kerülne, de megelőzvén az éttermi hisztit, visszakutyagolok a pénzváltóhoz és azonnal üvölteni kezdek. A nő kihívja a férjét, aki látja, hogy tajtékzom a dühtől. Nyugalomra int és magyarázkodni kezd, hogy az egyik kollégájuk véthetett hibát, hogy a néhány ötvenezres bankó alá véletlenül ötezreseket tett. Persze, véletlenül. Szúrós szemmel nézek, mire kicserélik a bankókat, én pedig aljas bosszútól vezérelve belemarkolok a cukorkás köcsögbe és megköszönvén segítségüket, távozom.

Puerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltókPuerto Natalesben nem túl keresztényiek a pénzváltók

Nem jó szájízzel telik az első nap Chilében. Nem értem miért kell trükközni egy olyan városban, ahol ránézésre mindenki jól él. Puerto Natales hiába van elzárva Chile többi részétől, a gazdagság kézzel fogható. A házak jól néznek ki, ócska kocsit alig lát az ember az utcákon.

Hófelhők gyülekeznek a havasok felettHófelhők gyülekeznek a havasok felett

Másnap kora reggel egész napos kirándulásra indulunk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkba. A több mint 35 000 km² nagyságú park - ami az ország egyik nagy szabdságharcosáról kapta a nevét - Chile legnagyobb természetvédelmi területe, s mivel milliónyi apró fjord tagolja, kizárólag hajóval járható be. A hajóút ára nem olcsó, 135 dollárba kerül, ezért nagy várakozásokkal nézünk elébe.

Hajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti ParkbanHajóval megyünk a Bernardo O'Higgins Nemzeti Parkban

A bárka majdnem tele, a tenger durván hullámzik. A távolban csúnya hófelhők gyülekeznek, a szél is felerősödik, de azért mi kint állunk a hajó orrában. Az sem zavar minket, hogy a vízpermet olykor teljesen beteríti a társaságot, csak fotózzuk a havas csúcsokat. Egy órányi hajókázás után vízesések tűnnek fel az északi szirteken, többségük száz méter magasból szakad bele a tengerbe. Az egyik sziklán fókák sütkéreznek, bár nem tudom mit élveznek annyira, mivel napfénynek nyoma sincsen. Sajnos a hullámverés miatt nem tudunk elég közel menni hozzájuk, hogy értékelhető fotókat készítsünk róluk.

Vízesések szakadnak a tengerbeVízesések szakadnak a tengerbe

Ilyen közel mentünk a vízesésekhezIlyen közel mentünk a vízesésekhez

Jó két és fél órás utazás után tűnik fel a hófelhőkből kirajzolódó Balmaceda-gleccser. Egykoron ez volt a környék legnagyobb jégmezője, de a globális felmelegedésnek köszönhetően az utóbbi három évtizedben a felére zsugorodott. Ma már nem éri el a tenger szintjét, jó száz méterrel feljebb ér véget a gleccser.

A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott     A Balmaceda-gleccser a felére zsugorodott

Lövünk náhány fotót, majd egy még szűkebb fjordra kanyarodunk rá. Nem sokkal később - pont mikor a havaseső esni kezd - kikötünk. A majd száz turista libasorban indul neki a Serrano-gleccser által táplált tó körüli ösvényen, hogy karnyújtásnyira megközelítse a jégfolyamot. Senki nem rohan, mindneki fotóz, így nem zavar, hogy lépésben haladunk. A látvány tényleg mesés, bár a Perito Moreno-gleccsert nem tudja űberelni a Serrano.

Én a Serrano-gleccser előtt   Én a Serrano-gleccser előtt

Dél is elmúlik, mire ismét a hajón találjuk magunkat. Iszonyú éhes vagyok, ezért rendesen fejbevág az a pohár viszki, amit kissé teátrális módon a Serrano-gleccserből kivájt jéggel szolgálnak fel. Szerencsére féltávnál megállunk a környék egyetlen lakott épületénél, a Perales farmon, ahol jó fajta birkahúst szolgálnak fel, vörös borral. Annyira eltöm mindenkit, hogy az út utolsó egy órájában a népek kókadtan ücsörögnek a helyükön, az sem érdekli őket, hogy menet közben kisüt a Nap.

Kellemes kirándulás volt a gleccserekhez, de holnap végre tényleg megnézzük magunknak a Torres del Painét.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Perito Moreno-gleccser az Iguazú-vízesés után Argentína második számú látványossága. Mint ilyentől, félni szoktunk, de ezúttal nem csalódunk. A gleccser zseniális, az idő szép, a táj felejthetetlen. Kell ennél több?

Elhagyjuk El Chaltént. A napi egyetlen busz délután 5 körül indul, ráadásul 20 dollárba kerül fejenként, úgyhogy hallgatván Izire és Eloi-ra, mi is kibaktatunk a falu határát jelképező hídhoz, majd hüvelykujjunkat az égnek felfelé tartván várjuk a csodát

Hogy ne legyen torlódás, a holland párost egy órával magunk elé engedjük. Mikor odaérünk a hídhoz, látjuk, hogy ők már pakolnak is be egy kocsiba. Nekik szerencséjük volt, most mi jövünk.

Esni kezd az eső, ráadásul öt foknál biztosan nincs melegebb, így gyorsan kihűlünk. Két órán át didergünk az út szélén, mikor végre jön egy kocsi. Már távolról látjuk, hogy az az amerikai páros az, akikkel tegnap a Fitz Royról lefelé jövet találkoztunk. Elsőre nem ismernek meg, de mikor leesik nekik a tantusz, azonnal nyomnak egy satuféket és visszatolatnak értünk. Meg vagyunk mentve!

El Calafate körül ismét vannak legelők    El Calafate körül ismét vannak legelők

A táj El Calafate irányába iszonyatosan unalmas, ugyanaz a kietlen pusztaság, mint Esqueltől volt idáig. A 220 kilométeres út felénél van egy ház, ahol mindenki megáll egy pillanatra. Kávét és üdítőt lehet kapni nyugat-európai árszínvonalon, mi jobb híján egy hátrahagyott kocsitengelyt fotózunk, amire a ranch lakói kitűztek egy argentin zászlót.

Az amerikaiak csak a reptérig mennek, mert gépük van Buenos Airesbe. Sajnos nem rakatjuk ki magunkat a lehajtónál, így fizethetünk fejenként 100 pesót a buszért, ami El Calafatéba viszi az embereket.

El Calafate El Chalténhez képest igazi nagyváros. Nincs száz éve, hogy megalapították, létezésének oka nem más, mint az innen 80 kilométerre fekvő Perito Moreno-gleccser. Az 1990-es évekig a városkának alig 500 lakója volt, aztán jött a nagy turista bumm, és a jobb élet reményében boldog-boldogtalan ideköltözött.

A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették     A Cerro Fríast egyszerűen körbekerítették

Mivel nincs foglalásunk sehol, ezért a város központjában rakatjuk ki magunkat. Véletlenszerűen a Lago Argentino irányába indulunk el, s jól tesszük, mert az olcsóbb vendégházak itt találhatók. Néhány megtekintése után egy idős asszony panziójában kötünk ki, ahol bár papírvastagságúak a falak, a 15 dolláros szobaár maradásra bír minket.

El Calafate mögött magasodik a Cerro Frías. Remek kirándulás lenne fel a csúcsra, ha az elmúlt pár évben ne szögesdrótozták volna ezt is körbe. Egy órán át nyeljük a port a hegy oldalában vezető úton, hogy ráleljünk egy nyílásra a kerítésen, de semmi. Hermetikusan elzárták a hegyet. Szerencsére nem azért jöttünk ide, hogy felmásszunk egy csúcsra, hanem azért, hogy lássuk a Perito Moreno-gleccsert. 

Útban a Perito Moreno-gleccserhezÚtban a Perito Moreno-gleccserhez

Ha az embernek nincs saját kocsija, akkor két módon juthat el a gleccserhez. Vagy a tömegnyomort jelentő túlárazott turista busszal, vagy taxival. Hihetetlen, de három főre a taxi már olcsóbb, mint a busz, így - egyik menet közben hozzánk csatlakozó magyar cimboránkkal - kisétálunk a remis-állomásra (Argentínában a taxit remis-nek hívják). 800 pesót, mindössze 53 dollárt fizetünk a 160 kilométeres útért, ami kevésnek tűnik, de azt tudni kell, hogy Dél-Patagóniában a benzin filléres tétel. Alig két évtizede hatalmas gáz- és kőolajmezőkre bukkantak Comodoro Rivadavia környékén, aminek hála a gázolaj ára errefelé alig 70 cent (északon egy dollár), a gázfűtés pedig tulajdonképpen ingyenes.

Az út a gleccserhez egészen mesés. A távolban feltűnnek a nagyon bénán hangzó Gleccserek Nemzeti Park havas csúcsai, de az igazi látványt a Lago Argentino nyújtja világoskék vizével, előtte sárga homokpaddal és zöld pampanövényzettel.

Lago ArgentinoLago Argentino

- Látjátok azokat a csúcsokat ott a távolban? - mutat balra sofőrünk - Az ott a Torres del Paine.
- Alig 50 kilométerre van - okoskodok.
- Nincs az 50. Most tervezik, hogy utat építenek a völgyön keresztül arrafelé, mert most meg kell kerülni fél Patagóniát.

Ez így van. El Calafatéból a többség a chilei Torres del Paine felé utazik tovább, de út hiányában egy 400 kilométeres kerülővel kell azt megtegye, amivel tulajdonképpen mindenki veszít egy teljes napot.

Eközben megérkezünk a nemzeti park bejáratához, ahol kipengetjük a fejenként 190 pesós belépőt, majd irány a gleccser. Az út továbbra is gyönyörű, bár a gleccser felett csúnya hófelhők kezdenek gyülekezni. Fél óra autókázás után megérkezünk a kikötőhöz, ahonnan komppal viszik az embereket be a gleccser lábához. Iszonyú a tömeg, elképzelni nem tudom, mi lehet itt a főszezonban. 

A gleccser a hajóról fotózva     A gleccser a hajóról fotózva

Szerencsére sofőrünk már induláskor ideszólt telefonon, így félretették nekünk a jegyeket. Remek, nem maradunk le a hajóról. A csónakázás alig 40 percig tart, de azt kell mondjam, megéri. Azon túl, hogy remek kilátásban van részünk, megtudjuk, hogy a glecser helyenként 40 méter magas, közben több mint egy kilométer széles, és hogy Patagónia azon vidékéről ered, ami mai napig felfedezetlen az emberiség számára. Az van ugyanis, hogy a jégtakaró olyan vastag a magasabban fekvő részeken, hogy a hegycsúcsok egyszerűen eltűnnek alatta.

A jéghegy csúcsa     A jéghegy csúcsa

Perito Moreno (akiről elnevezték a gleccsert) sem tudta kijelölni a Chile és Argentína közötti határt ezen a részen, ami a későbbiekben folyamatos surlódáshoz vezetett. A repülőgép felfedezésével sem kerültek közelebb a megoldáshoz, csak igazolni tudták az argentin felfedezőt, miszerint az Andok vízválasztó vonala kijelölhetetlen ezen a vidéken. Gyalogosan megközelíteni a gleccserek origóját nem lehet, helikopter képtelen a barázdás felszínen leszállni, így egyelőre várat magára a pontos határnak a kijelölése, fenntartva a feszült viszonyt a két ország között. Arra se nagyon lehet várni, hogy a gleccser majd leolvad, mert a Perito Moreno azon kevés jégmezők egyike, aminek mérete nem csökken, hanem nő.

Leszakad egy jéghegy a gleccserrőlLeszakad egy jéghegy a gleccserről

A hajón ücsörögve hatalmas mázlink van. Elkapjuk a pillanatot, amint egy hatalmas jéghegy leszakad a gleccserről, kisebb fajta cunamit előidézve. A hajónk kellemesen ringatózik a szökőáron, majd miután kihuny a hullám, visszafordul a kikötőbe.

Senki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határSenki nem tudja, hol van a valódi Argentína-Chile határ

A kikötőben visszaszállunk a taxinkba, ahonnan a kilátóponthoz igyekszünk. Nem egy toronyra kell gondolni, hanem egy több kilométer hosszú hídrendszerre, amin végigsétálva több oldalról lehet megfotózni a gleccsert. Közben a hófelhők szertefoszalanak, kisüt a nap, mi pedig élvezzük a lélegzetelállító látványt. Leírni úgysem lehet, úgyhogy itt vannak a képek:

Perito Moreno-gleccser

Perito Moreno-gleccserPerito Moreno-gleccser

El Calafate felé taxisunk felmutat egy sziklára, amin kondorok ücsörögnek, de olyan távol, hogy sajnos nem tudunk róluk normális képet lőni. Nem úgy az Elefánt-sziklákról, amiknél jobbat faragni sem lehetett volna.

Ráadásként az Elefánt-sziklákRáadásként az Elefánt-sziklák

Megnéztük a Perito Moreno-gleccsert és nem csalódtunk. Szemben az Iguazú-vízeséssel, ami nem tett ránk mély benyomást, Argentína második legismertebb nevezetessége örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. A Fitz Royhoz és a Cerro Torréhoz hasonlóan ezt is látni kellett. Eddig Patagónia beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de még csak most jön a legjava; irány a Torres del Paine!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

El Chaltén körül a Fitz Royon és a Cerro Torrén kívül is van élet. Sem a Viedma-gleccsernél, sem a Desierto-tónál nem sikerült jó időt kifognunk, de mindegyik kirándulás megérte valamiért. Két Mirador csapattal is sikerült bebarangolnunk a vidéket, a képek magukért beszélnek.

Az első Mirador csapattal sikerül elég korán befutni ahhoz El Chalténba, hogy pont be tudjunk nevezni egy hajós kirándulásra a Viedma-gleccserhez. Az idő elég zord, de a Viedma-tó fölött süt a Nap, így jó ötletnek tűnik befizetni a 40 dolláros kiruccanásra.

El Chaltén körül van mit nézni    El Chaltén körül van mit nézni

- Sajnos a buszaink már elindultak a tóhoz, így ha szeretnék elérni a kompot, gyorsan fogjanak egy taxit - kapjuk az intelmet a túraszervező csajtól.

Szerencsére nem nehéz kocsit szerezni El Chalténban. Minden hotelnek van kontaktja, így végül a buszok előtt érkezünk meg a falutól úgy 15 kilométerre lévő kikötőhöz. A hajóra felszállni még nem lehet, fedett helyiség pedig nincs a tóparton, így nem vagyunk túl boldogok, mikor elered az eső. Végül nem kell sokat áznunk, mert amint befutnak a turistabuszok, azonnal kinyitják a kiránduló hajó ajtajait.

A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere     A Viedma-gleccser Patagónia második leghosszabb gleccsere

Sajnos az eső végigkísér minket, így a Viedma-gleccsert csak az utolsó percekben sikerül megpillantanunk. Kimerésszkedünk ugyan a fedélzetre, de a hideg szél és a szakadó eső gyorsan visszazavar minket. Kénytelenek vagyunk ablakon keresztül bámulni Patagónia állítólag második legnagyobb gleccserét és a róla leszakadó jégtömböket.

Jéghegy a Lago ViedmánJéghegy a Lago Viedmán

A gleccser szélénél megállunk, hogy felszedjünk egy halom turistát, akik hágóvassal próbáltak mászkálni a jég hátán. Sűrű anyázások közepette özönlenek be a hajóba, üvöltöznek a szervezőkkel, hogy ilyen időben miért szerveznek túrát a gleccserre. Kis híján lincselésbe torkolik a vita, végül a szervező csaj ígéretet tesz arra, hogy visszafizetik a kirándulás árát a "károsultaknak". Erre fel a sok éhenkórász amerikai, akik csak nézelődni jöttek, azonnal óbégatni kezdenek, hogy akkor ők is kérik vissza a pénzt, mert alig láttak valamit a gleccserből. Mi csak ülünk és nem értjük, hogy lehetnek ennyire pofátlanok a turisták.

Ronda az idő, de a jéghegyek szépekRonda az idő, de a jéghegyek szépek

Sok jó képpel nem távozunk a helyszínről, de ezt is láttuk, s nem lettünk tőle kevesebbek.

Az idő sajnos másnapra sem javul. Ki kell hagyjuk a Fitz Roy túrát, mert a hegyek között hóvihar tombol, de hogy ne teljen el feleslegesen a nap, a szálló tulajával lebeszéljük, hogy vigyen el minket a Lago del Desiertóhoz, vagyis a Sivatag-tóhoz. Hogy a folyton csapadékos Patagóniában miért hívnak egy tavat Sivatagnak, az ördög tudja. A mai napon sem szolgál rá a nevére, mivel a Fitz Roy felől betörő felhőből félútnál elkezd szakadni a hó. Mire a tóhoz érünk, már majd 10 centiméter vastag fehér lepel borítja a tájat, így sem a tóból, sem a környező vízesésekből nem látunk sokat. Ismét lövünk pár értékelhetetlen fotót, és elraktározzuk magunkban, hogy hiába közeledik a főszezon, az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.

Igazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónálIgazi téli időben volt részünk a Sivatag-tónál

A második csapattal sincs szerencsénk El Chaltén környékén. Bár érkezésünkkor még szép az idő, már a Desierto-tó felé közeledvén látjuk, hogy a következő napok ismét esősek lesznek. 

Távolról látszik, hogy jön a viharTávolról látszik, hogy jön a vihar

Ezúttal megússzuk a havat, így sikerül tennünk egy rövid, három órás kirándulást a tó körül, de mikor visszatekintünk az egyik kilátópontból a Huemul-gleccser hegyeire, látjuk, hogy jobb, ha sietősre fogjuk. Lövünk néhány képet, majd megállunk a Chorrillo-vízesésnél, ahová még pont az eső előtt sikerül befutnunk.

Chorrillo-vízesésChorrillo-vízesés

Hogy a következő két nap minként telik? A Laguna de Torréhoz még csak-csak megérkezünk, de olyan orkán erejű szél tombol a partján, hogy többeknek, köztük nekem is sikerül seggre ülnöm a széllökésektől. Az esőt sikerül megúsznunk, de másnap a Fitz Roynál nagyon nincs szerencsénk. A szél mellett szakad az eső, a terep nem könnyű. A csapat kettészakad. Egyik része a két órás fagyoskodás után velem együtt visszatér a faluba, anélkül, hogy a hegy közelébe férkőzne. Eri két elszánt utassal délutánra feljut az utolsó kilátópontig, de csak bőrig ázniuk és szétfagyniuk sikerül.

Hegyek a Lago del Desierto túloldalánHegyek a Lago del Desierto túloldalán

Patagónia nem mindig kegyes az emberhez. Talán majd a Perito Moreno-gleccsernél nagyobb szerencsénk lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A Fitz Roy kétségkívül az Andok legismertebb hegycsúcsa. Egy kicsit félek tőle, mert a legnépszerűbb természeti csodáknál általában csalódni szoktam, de ezúttal nem így van. A Fitz Roy tényleg mesés, olyan szeglete a Földnek, amit egyszer mindenkinek látnia kéne.

Normális esetben egy ilyen hideg hajnalon nem akaródzik kimászni a  testmeleg hálózsák fogságából, de a mai nap egészen más. Tegnap a Cerro Torrénál mindketten egyetértettünk abban, hogy patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. Nem várunk azonban kevesebbet a vidék leghíresebb csúcsától, a Fitz Roytól sem.

Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa  Fitz Roy, az Andok legszebb hegycsúcsa

A Cerro Fitz Roy egy különleges alakú, nagyon nehezen mászható, 3375 méter magas hegycsúcs. A vad Patagónia merészen égbetörő, szürke sziklái az év nagy részében csak ritkán tűnnek elő a felhők alkotta misztikus félhomályból, ezért a csúcsot a korábban itt élő indiánok - a később létrejött faluval megegyezően - Chalténnek, azaz Füstölgő hegynek nevezték el. A mai nevét Francisco Moreno adta Robert Fitzroy iránti tisztelete jeléül, aki a Charles Darwin nyomán elhíresült Beagle nevű brit felfedezőhajó kapitánya volt, és az 1830-as években vezetett expedíciót Patagónia és Tűzföld felfedezésére. 

Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra   Az első kilátó a Rio de las Vueltas-ra

Magát a csúcsot eddig kevesen hódították meg, hiszen a mostoha időjárás és a meredek sziklafal a 8000-es tapasztalattal rendelkező hegymászókat is elbizonytalanítja. Elsőként Lionel Terray és Guido Magnone francia alpinisták jutottak fel a csúcsra 1952-ben, majd az 1960-as évek végétől a 2000-es évek elejéig alig néhány mászó kísérletezett vele. Az utóbbi tíz évben azonban egyre több és több mászó veselkedik neki a közel függőleges sziklafalnak, bár többségük nem jár sikerrel. Mi nem vagyunk hegymászók, sziklamászók még annyira sem, így maradunk a túrázásnál. Ha az időjárás ma is olyan kegyes lesz hozzánk, mint az elmúlt napokban volt, akkor a hegy lábánál fekvő Laguna de los Tres és Laguna Sucia mögött mi is megpillanthatjuk a Fitz Royt.

Endre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megyEndre annál a kilátónál, amin túl a többség nem megy

Izgatottan és nagyon lelkesen kezdünk neki az El Chaltén határában húzódó első kaptatónak. Az ösvényen több száz turista halad felfelé, libasorban. Szerencsére többször megállnak fotózni, ami jó alibi egy kis szusszanásra. Már majdnem a domb tetején járunk, amikor találkozunk egy budapesti lánnyal, aki egy csapat indiai férfi gyűrűjében halad. Váltunk néhány szót, majd mivel azt mondja, hogy nem áll szándékukban egészen a Fitz Royig túrázni, csak kirándulnak egy jót, búcsút veszünk tőlük.

Közeledünk a hegycsúcshozKözeledünk a hegycsúcshoz

A gondososan kiépített ösvény következő szakasza lenga bükkösön át vezet. A Poincenot névre hallgató táborhelyig nem sokat változik a táj, de errefelé jóval több a szürke és vörös sziklák közt futó patak és bozótos borította széles völgy, mint a Cerro Torre felé volt. A völgyben olyan erős szél tombol, hogy többször hanyat vágódok a lökésektől. Már kezdem feladni a küzdelmet, mire végre befutunk a Poincenot táborba, amit egy magas fákból álló, a szél elől védelmet nyújtó erdőben alakítottak ki. A turisták erre a szakaszra elfogynak, alig egy-két ember halad előttünk vagy mögöttünk.

Endre és a hegyEndre és a hegy

A táborhelytől következik a legnehezebb emelkedő a Fitz Roy előtt húzódó hegy tetejéig. Csúszós és omladozó sziklatörmeléken kell felkaptatnunk, ami átlagos tempóval durván egy óra alatt teljesíthető. Azt hiszem, ez életem egyik leghosszabb egy órája annak ellenére, hogy az elmúlt években sokkal komolyabb fizikai megpróbáltatásokon estem már keresztül (mint például a venezuelai Roraima vagy a perui Qoyllur Rit'i volt). Talán az alváshiány, vagy a nem megfelelő táplálkozás teszi, de ma nem vagyok formában. 

Régen szenvedtem ennyireRégen szenvedtem ennyire

Endre már rég odafenn fotózik valahol, míg én csak levegő után kapkodok és lassan bukdácsolva haladok felfelé, vért izzadva. A szikla második harmadánál potyogó könnyek között pillantom meg, ahogy egy 75 év körüli néni, ráncos kezeivel két túrabotjára támaszkodva halad lefelé és biztatóan rám mosolyog. Atyaég! Megcsinálta. Őt bámulom elképedve, miközben összeszedem minden erőm és keresztülmászok az utolsó, már térdig érő, hóval borított szakaszon. Megérkeztem. Előttem a világ egyik legtöbbet fotózott, döbbenetesen szép sziklája. A Fitz Roy lábánál fekvő Laguna de los Tres-t még jég és vastag hó borítja, a tőle balra és kicsit lejjebb fekvő Laguna Suciát pedig töredezett jégtáblák. Itt még bizony tél van.

Endre régóta vár rám odafennEndre régóta vár rám odafenn

 Délután fél 5 magasságában indulunk vissza. Nem kicsit parázok, hogy a terep miatt nem sikerül a távolságot sötétedés előtt abszolválnom, de végül minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi több, visszafelé bevállaljuk az ösvény eddig számunkra ismeretlen szakaszát a Capri-lagúnával. A lagúna gyönyörű környékét erdők borítják, de az ösvény itt is könnyen és gyorsan járható. Olyannyira könnyen, hogy nem csak turisták, hanem lámák is járnak rajta; úgy négy kilométerrel El Chaltén előtt futunk bele egy csordáját terelgető pásztorba. A láma errefelé nem őshonos, fogalmam nincs, mit keresnek itt ezek a szegény párák.

A Laguna Suciáról már leolvadt a jég     A Laguna Suciáról már leolvadt a jég

Kicsit odébb belefutunk egy idősödő amerikai párosba. Nagyon el vannak készülve az erejükkel, de annyit sikerül megtudnunk tőlük, hogy holnap bérelt kocsijukkal El Calafatéba mennek. Endre - miután elhagyjuk őket - viccesen megjegyzi, hogy holnapra meg van a fuvarunk. Legyen úgy! A buszjegy El Calafatéig majdnem 20 dollár fejenként, úgyhogy tényleg jól jönne egy kocsi.

A Laguna de los Tres-t még jég borítja     A Laguna de los Tres-t még jég borítja

Izivel és Eloijal ez az utolsó közös esténk. A párolt zöldségből álló búcsúvacsorát borozós terefere követi, ami nem nyúlik sokáig, mivel mindannyian holtfáradtak vagyunk. Sok ezer kilométer van mögöttünk, de azt kell mondjam, megérte a rengeteg utazás. A Cerro Torre és a Fitz Roy látványa igazán fenséges. Aki teheti, az mindenképp látogasson el ide, mert ilyen szép havas csúcsokat nem sok helyen lehet látni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Cerro Torre formája miatt az egyik legnehezebben mászható szikla a Földön. Eddig kevesebb, mint száz ember állt a csúcsán, mi meg sem próbáltuk megmászni. Megelégetdünk a látvánnyal. Patagóniai utazásunk eddigi legszebb túráján vagyunk túl. 

Borús reggelre ébredünk, de a felhők nincsenek olyan sűrűn, hogy ne induljunk neki a hegyeknek. Mára a Cerro Torrét terveztük be, ami a kicsit furcsán hangzó Gleccserek Nemzeti Parkban található, közvetlenül a Fitz Roy háta mögött. A terv kivitelezése nem egyszerű. El Chaltén annyira kihalt (Endre már említette az előző bejegyzésben, hogy hivatalosan csak ketten lakják a falut), hogy az év nagy részében, vásárló híján, a boltok zárva tartanak. Aki van akkora vagány, hogy a téli időszakot is itt tölti, az jó előre feltankolja az éléskamráját, így a boltosoknak csak nyáron kell kinyitniuk.

El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van    El Chalténnak hivatalosan csak két lakója van

De mi van a hátizsákosokkal, akik a költséghatékonyságot figyelembevéve ilyenkor vágnak neki Patagóniának? Na, ők vagy csalódottan jó nagyra nyitják a tárcájukat, és beülnek valamelyik hotel méregdrága éttermébe, vagy fogyókúráznak. Reggel 8 óta járjuk a falu közértjeit, mindhiába. Amelyik nyitva van, abban sem lehet semmit kapni, de végül rálelünk egy kis pékségre, ahol legalább találunk túlélésre és töménytelen cukorbeviltelre kiválóan alkalmas kókuszos sütit. Bevágunk egy zacskónyit belőle a túrazsákba, majd jó két órás késéssel végre irány az ösvény. 

Én az ösvény bejáratánál   Én az ösvény bejáratánál

Az időjárás ma kiváltképp kegyes hozzánk. Nem havazik, sőt, olykor még a nap is előbukkan a fehér bárányfelhőkkel tarkított égbolton. Az ösvény jól követhető és könnyen járható, az elágazásoknál az argentinok szépen kitáblázták a helyes irányt. Az első egy órás szakasz kopasz, dimbes-dombos vidéken visz keresztül, majd szürke sziklák között kanyarog meredek kaptatókon - inkább fel, mint le -, így a hidegről tökéletesen megfeledkezünk. A táj még kopár, téli álmát alussza eltekintve pár vörös virágba borult bokortól. Út közben meg-megállunk, átszellemülve bámuljuk a nemzeti park fotókról már jól ismert havas csúcsait. A Cerro Torre 3128 méter magas, merészen égbe törő tűhegye már abból a kilátóból is lélegzetelállítóan szép, ahová indulástól számítva két óra múltán érkezünk. 

Az első kilátópontnál   Az első kilátópontnál

Innen vár még ránk egy leereszkedés a csúcs előtt elterülő völgybe, ahol valótlanul misztikus táj fogad minket. Szürke, kiszáradt, élettelen fatörzsek ezrei sorakoznak egymás mellett, mint egy leégett erdő utolsó maradványai. Patagónia ezen vidékén állandóan erős szél fúj, ezért ha az erdő egyszer lángra kap, a tűz megállíthatatlanul perzsel fel mindent maga mögött. 

Misztikus, túlvilági tájMisztikus, túlvilági táj

Bő fél óra múlva érkezünk a kékeszzöld színben játszó Torre-lagúnához, ami az azonos nevű hegycsúcs lába előtt terül el. A Cerro Torre szürke, óriási sziklája elsőre szűrt fényben mutatja meg magát nekünk. Körös-körül a hegyeket mindenütt hó borítja, a Cerro Torre tó felőli oldalán gleccser tekereg egészen a lagúna partjáig. Döbbenetes, ember nagyságú, hegyes jégtornyok alkotják, amik időnként életre kelnek, és hátborzongató morajlás kíséretében, hatalmas reccsenéssel szakadnak bele a tóba, ahogy megolvasztja őket az első tavaszi napsugár. 

A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni     A Laguna Torrénál muszáj vagyok filmezni

Letelepszem a lagúna partján és előszedem a kókuszos sütit. Azonnal akad rá komoly érdeklődő egy sasmadár személyében. Nem gondolom, hogy új barátunk édesszájú fajta, de ez a példány olyan kíváncsi, hogy nem tudom megállni, hogy ne kínáljam meg. Miután lelkesen összeszedte a földre hullott morzsákat, majdnem lenyúlja a zsákomat is; még az sem tartja vissza, hogy ehhez gyakorlaitlag fél méterre kell megközelítenie minket.

Ilyen közel jött hozzánkIlyen közel jött hozzánk

A Cerro Torre látványa annyira lenyűgöz minket, hogy tökéletesen megfeledkezünk az idő múlásáról. A sziklák között átmászunk a szomszédos hegy hótól mentes, kőtörmelékes nyergébe, így egészen közel kerülünk a gleccserhez. Minden tökéletes és gyönyörű. 

A tériszony el van felejtve     A tériszony el van felejtve

Endre produkálja magát a Cerro Torre előttEndre produkálja magát a Cerro Torre előtt

Izi és Eloi már réges-rég visszaindultak El Chalténba, de mi Endrével sikeresen ott felejtjük magunkat a lagúna partján pár órára. Mivel nincs elemlámpánk, okosabb ha iparkodunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a falut. A tervet nagy rohanás árán sikerül abszolválni, végül este 8 után nem sokkal futunk be a fő utcára farkaséhesen és iszonyú fáradtan. Úgy érezzük, hogy megérdemlünk a hosszú nap után valami finomat, ezért beülünk az egyik étterembe enni egy jó locrót, ami olyan, mint a bableves, csak csicseriborsóból. 

Ezért a látványért nagyon megérteEzért a látványért nagyon megérte

Az élménytől és az egész napos gyaloglástól kimerülten térünk vissza a szállóra, ahol Izi és Eloi az aznapi "védőitallal" már vár ránk. Az esti eszmecsere során megint gyorsan repülnek az órák, így azon kapjuk magunkat, hogy máris éjfél. Ideje ágyba kerülni, másnap ugyanis irány Patagónia jelképe, a Fitz Roy!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Esquel és El Chaltén között elterülő pampán mindig hideg szél fúj, ami élhetetlenné teszi Patagónia ezen vidékét. Megállunk két napra a semmi közepén fekvő Perito Morenóban, hogy lássuk a Világörökség részét képező Kezek barlangját, de elérhetetlensége miatt le kell mondanunk róla. Nem baj, annál több energiánk marad a Fitz Royra.  

Esquel nem csak világvégi városnak tűnik, az is. Innen délnek csak két naponta van busz, szerencsénkre azonban ma délután 5-kor pont indul egy. Az egész napot lődörgéssel töltjük, nehezen múlik az idő. Szerencsénkre a terminálra pontosan fut be a busz, így bevethetjük magunkat végre az igazi Patagóniába.

Klasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno közöttKlasszikus patagóniai táj valahol Esquel és Perito Moreno között

Minden útikönyv azt írja, hogy Esquel után nem csak a táj és az időjárás változik meg, hanem az árak is. Ebben sajnos igazat kell adjunk az útikönyveknek, mivel a hét órás utazásért Perito Morenóba nem átalkodnak fejenként több mint 500 pesót, azaz 33 US$ lehúzni rólunk. A válasz a miértre azonnal érkezik, amint felszállunk a buszra. Rajtunk kívül alig egy tucat ember, többnyire turisták foglalnak helyet rajta, a kétszintes busz maradék 50 ülése teljesen üres. Esquelből El Calafatéba csak október és május között közlekedik bármi is, így örüljünk annak, hogy bár drágán, de legalább megy valami.

A látvány nem túl izgalmas, nagyon hasonlít az Esquel utáni vidék az Altiplanóra. Néhány patak árterén még vannak zöldellő legelők és rajta marhacsordák, de ahogy megyünk délnek, úgy tűnnek el az állatok. Illetve nem eltűnnek, csak átalakulnak. A marhákat guanacók, a gémeket nanduk, strucc méretű futómadarak váltják, a legelőket pedig sivár, szürke pampa. Ami feltűnő, hogy bár több száz kilométeren belül sehol egy ház, mégis az egész vidék körbe van kerítve. A teljesen értelmetlennek tűnő szögesdrótokon mindenhol fennakadt és elhullott guanacókat látunk.

Esquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnekEsquel környékén még vannak legelők, aztán azok is megszűnnek

Este fél 9 magasságában esik le a Nap a horizont mögött, először narancssárgára, majd vérvörösre festve az ég alját. A buszon lassan mindenki bedobja a szunyát, mi pedig vadul pislogunk az éjszakába, nehogy elfelejtsünk leszállni Perito Moreno falujánál. Valamivel fél egy után futunk be a hideg és szeles településre. 

Mesés naplementénk voltMesés naplementénk volt

Rajtunk kívül egy másik pár is itt gondolta megszakítani az utazását. Izi és Eloi hollandok, bár a srác anyja révén katalán, amire nagyon büszke. Izi 22 éves és balett táncos, Eloi pedig 24 és fizioterapeuta. A busz elmegy, mi pedig forgolódunk, hogy miként is tovább?! Nem kell sokáig töprengenünk, mert a terminálon ácsorog egy fickó, aki a falu kempingje felé irányít minket.

Keresztülbattyogunk az alig két utcás falun. Hihetetlen, de 300 pesóért, valamivel kevesebb mint 20 dollárért tudunk kivenni egy öt fős bungalót négyen, amit ráadásul úgy befűtöttek, hogy a meleget még az 50 kilométeres, jeges szél sem képes kisöpörni. 

Perito Moreno arról a fickóról kapta a nevét, akit az argentin állam az ország függetlenedése okán Patagóniába küldött, hogy jelölje ki az Andok vízválasztó vonalát, egyben az Argentínát Chilétől elválasztó határt. Ténykedése tiszteletéül Patagónia legszebb gleccsere mellett ezt a falvat is róla nevezték el. Hogy pontosan mi célja volt ezen település megalapításának, nem tudom, mert a környéken sem bánya, sem legelő nincsen, csak állandó por és szél. Mégis kb. 500-an élnek itt, a téli hónapokban a világtól teljesen elzártan, mivel akkortájt megközelíthetetlen a falu.

Másnap reggel szörnyen hideg időre ébredünk. Szitál az eső és tombol a szél, de hogy ne teljen unalmasan a nap, kikocogunk Iziékkel a pályaudvarra, ahonnan 10 óra után indul egy busz a chilei határon fekvő Los Antiguosba. A változatosság kedvéért itt is van egy szép tó, bár a faluból nem könnyű megközelíteni, mert mint minden Patagóniában, ez is le van kerítve. Többször mászunk át szögesdrótokon, mire sikerül megérkeznünk a partra, ahonnan átlátni a már Chiléhez tartozó havasokhoz. 

Azok a havasok már Chilében vannakAzok a havasok már Chilében vannak

A Buenos Aires-tó partján     A Buenos Aires-tó partján

A Los Antiguos mögötti platóról (amiből állítólag Argentína legújabb nemzeti parkja lesz rövid időn belül) csúnya viharfelhők kúsznak a falu felé, ezért rövidre nyúlik a tónál tett látogatásunk. Visszaspurizunk a faluba, ahonnan csak délután 5 után indul vissza busz Perito Morenóba, így beülünk pizzázni egy chilei árakkal operáló étterembe, majd konstatálva, hogy itt is voltunk, visszautazunk a falunkba. 

Állítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park leszÁllítólag ebből a hegyből nemsokára nemzeti park lesz

A hideg ellen védekezve Perito Morenóban veszünk egy üveg rumot és pár üveg olcsó, argentin bort, amit a lányok hallgatólagos beleegyezése mellett lenyelünk Eloi-jal, közben pedig eltervezzük, hogyan tovább. Holnap csak késő este megy busz dél felé, ugyanaz a járat, amivel mi is érkeztünk. Ott van az egész holnapi nap, ami alatt elmehetnénk a Cueva de las Manoshoz, vagyis a Kezek barlangjához.

Perito Morenótól úgy 120 kilométerre fekszik a Világörökség részét képező, több száz kezet ábrázoló barlangrajz, ami állítólag 9300 éves, ezzel a kontinens legősibb kulturális emléke. Nagyon szeretnénk látni, de főszezonon kívül szinte lehetetlen odajutni. Van ugyan egy kis túraszervező iroda a faluban, de ott reggel azt mondják, ha csak négyen vagyunk, akkor fejenként több mint 100 dollárt kéne fizetnünk, s ha nem akarunk ennyit, jöjjünk vissza januárban, amikor 30-40 fős csoportokat indítanak a barlangokhoz. Próbálunk kocsit bérelni, de nem sikerül, mert a faluban ezzel nem foglalkozik senki, stoppolni pedig eszünkbe se jut, mivel egész nap egyetlen falun áthaladó autót sem láttunk. Három órás próbálkozás után végül feladjuk és tudomásul vesszük, hogy a Világörökség ezen tagját nem most fogjuk megnézni.  

Kissé csalódottan ugyan, de kisétálunk a pályaudvarra, ahol megvesszük a jegyeket El Chalténba. A patagón árak tegnapelőtt óta továbbemelkedtek, az újabb 500 kilométeres szakaszért már 810 pesót, mintegy 55 dollárt kérnek el tőlünk. Ez már jó európai ár.

Buszablakból fotózott, még élő guanacoBuszablakból fotózott, még élő guanaco

A busz hajnali egykor fut be Perito Morenóba. El Chalténba az út majdnem tíz óra, mivel a Ruta Nacional 40 elnevezésű főút egyik szakasza máig nem került leaszfaltozásra. A rázós szakaszon pont éjnek évadján kelünk át, így egy hunyást nem sikerül aludnunk.

Gaucho a Viedma-tónálGaucho a Viedma-tónál

Reggel a táj továbbra is változatlan. Kopár dombok, szögesdróton fennakadt guanacók, fiókáikat terelgető nanduk. 10 óra magasságában megérkezünk a Viedma-tóhoz. ahol a buszunk vesz egy éles jobb kanyart. Alig pár perc múlva feltűnik a távolban a Fitz Roy lélegzetelállító csúcsa. Minden turista rohan előre, hogy fotózzon, mi sem maradunk ki az őrületből. 

Ezért érdemes volt tíz órát a buszon ülniEzért érdemes volt tíz órát a buszon ülni

Az argentin Patagónia jelképeként szolgáló Fitz Roy az a hegy, amiért megérte ennyit sínylődni a buszon. Láttam már szép csúcsokat életemben, de ehhez foghatót még nem, így izgatottan szállunk le El Chalténban. Az apró településnek állítólag csak két állandó lakója van, mindenki más csak időszakosan, a turizmus miatt tartózkodik a faluban. Tulajdonképpen az összes épület étterem vagy szálloda, így főleg most, szezonon kívül, kedvünkre válogathatunk.

Reméljük, holnap is szép időnk leszReméljük, holnap is szép időnk lesz

Megnézünk egy-két panziót, de egyiket sem találjuk megfizethetőnek. Látván toporgásunkat megáll mellettünk egy kocsi. Nem szoktunk csak úgy beszállni bárki mellé, de ezúttal kivételt teszünk. A fickó elvisz a falu végében álló hostelébe, ahol 70 pesóért, kevesebb mint 5 dollárért kapunk ágyat egy négy ágyas szobában. Hihetetlen! Itt vagyunk Patagónia közepén, és fillérekért tudunk megaludni. Ráadásul jár a szobához fűtés, van közösségi konyha, s még a wi-fi is működik úgy ahogy. Annyira megörülünk az olcsóságnak, hogy Eloi-jal ismét berúházunk pár üveg olcsó, argentin borra, italozás közben pedig azért fohászkodunk, hogy a következő napokban legyen szép, tiszta idő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

Ahogy átlépjük Patagónia határát, a táj és az időjárás azonnal megváltozik. Ismét látunk pár csodás tavat, majd a Los Alerces Nemzeti Parkban megtudjuk, miért vadásszák errefelé a marhákat, s hogy az argentin elnökasszony Patagónia kiárusításával próbálja megfékezni a gazdasági válságot. Hong Kongban pedig nem dolgoznánk... 

Bariloche és Bolsón között ugyanolyan mesés a táj, mint volt ezidáig. Bár már fulladásig vagyunk a szép tavakkal és havas hegycsúcsokkal, azon kapom magamat, hogy röpke két óra alatt újabb ötven fotót sikerült lőnöm a busz ablakából. 

Este 9 óra után futunk be Bolsónba, ahol nem megy könnyen a szálláskeresés. Csepereg az eső és hideg van, így mire találunk egy megfizethető szobát, mindenünk tele van mindennel. A szállónk rém egyszerű, a konyha, amit használhatnánk, a főszezon óta nem volt kitakarítva.

Bariloche és Bolsón között továbbra is szép a tájBariloche és Bolsón között továbbra is szép a táj

A kései érkezésnek egyetlen előnye azért még is csak akad: nem kell megvárnunk a szieszta végét, hogy kinyissanak az éttermek. Ismét hús-tészta kombót választunk az étlapról, amiből kezd lassan elegünk lenni, de hát szegény ember vízzel főz.

Az étterem falán mindenhol festett tányérok sorakoznak, a szemünk megakad egy Budapestet ábrázoló darabon.

- Egy kedves magyar barátunk hozta Budapestről néhány éve. Korábban sokat járt ide, de egy ideje már nem láttuk - magyarázza a pincér, aki egyben szakács is.

Dög fáradtan, de legalább jóllakottan térünk nyugovóra, hogy másnap szakadó esőre ébredjünk. Egész nap csak esik és esik, nem tudunk kimozdulni a szállásról, ahol ráadásul nincs fűtés. A hideget legyőzendő a szálló egyetlen macskájával játszunk, akit a youtube megérdemelt hőse után Boiler Gyulának nevezünk el. A kandúr, amint magára hagyjuk öt percre, azonnal feltelepszik a boiler tetejére és várja, hogy jöjjön a nyár.

Ő itt Gyula!Ő itt Gyula!

Elunjuk a játékot Gyulával, ráadásul meg is éhezünk, így eső ide, eső oda, nyakunkba vesszük a várost. Ebédre betérünk egy jobb panzió étkezdéjébe, ahol a legzseniálisabb argentin kajára, a guiso de lentejasra bukkanunk. Látszik az argentinokon az európai vér, tudják, hogy kell a lencsét elkészíteni. Nem mondom, hogy a guiso van olyan, mint édesanyám lencsefőzeléke, de két év után enni valami ahhoz hasonlót igazán felemelő érzés.

Argentin lencsefőzelékArgentin lencsefőzelék

Délután kitisztul kicsit az idő, így megpillantjuk a Bolsónt körülölelő hegyeket. Konstatáljuk, hogy ismét csodaszép helyen vagyunk, még ha maga a város nem is túl látványos. 

Másnap végre ragyogó napsütésre ébredünk, így felkapjuk a kis zsákokat és irány Epuyén. A Bolsóntól úgy 30 kilométerre fekvő Epuyén pont akkora, hogy ne vegyük észre, mikor átsuhanunk rajta. Szerencsére a busz a falutól pár kilométerre fekvő tónál megáll, így nem maradunk le semmiről. 

Bolsón felett a hegyekBolsón felett a hegyek

A tó ugyanolyan, mint az eddig látott tavak mindegyike volt, azonban a teljes szélcsendben ennek tükörsima a felszíne. Csak bámulunk és bámulunk, gyönyörködésünket csak megkorduló gyomrunk zavarja meg. Visszasétálunk Epuyén falujába, ahol néhány hétvégi házon és egy kicsi kórházon kívül nincsen semmi. Szerencsére a falu egyetlen boltjában lehet kenyeret kapni, így nem kell sokáig szenvednünk az éhségtől.

Nyugodt az Epuyén-tó vizeNyugodt az Epuyén-tó vize

Kora délután érünk vissza Bolsónba. Kihasználva a szép időt egy újabb tavat, a Lago Puelót vesszük célba. A busz alig húsz perc alatt levisz minket a külön nemzeti parkként funkcionáló tóhoz, aminek keleti partvidékét körbe lehet járni, persze csak a főszezonban, mert ilyenkor, tavasz derekán az ösvény és az annak végén álló menedékház le van zárva. Nem marad más, mint bámészkodni a parton. Dél felől szürke felhők kezdenek gyülekezni, így nem kockáztatván egy rommá ázást, felülünk a következő buszra és visszatérünk bolsóni szállásunkra. Boiler Gyula továbbra is ott tesped a vízmelegítő tetején, várja, hogy jöjjön a nyár.

A Lago Puelóval nincs szerencsénkA Lago Puelóval nincs szerencsénk

A következő állomásunk Esquel. A két város között igazi, patagón táj fogad; végtelen füves sztyeppe, ameddig a szem ellát. Valahol féltávnál átlépünk Chubut megyébe, ami már hivatalosan is Patagónia. Annyira egyhangú a látvány, hogy óhatatlanul felelevenedik bennünk az Altiplano kietlen vidéke.

Esquel is teljesen más, mint az eddigi települések voltak. Színes, kopár hegyek között fekszik, létezésének oka már nem a turizmus, hanem a bányászat. Nincsenek panziók és hostelek, csak minőségi szállodák és munkásszállók. Hosszú keresgélés után mi is egy ilyenben kötünk ki. Rajtunk kívül a dormitorióban csak kereskedők és bányászok alszanak, de más megfizethető helyet sajnos nem találunk. A recepciós lány nagyon rendes, ellát minket kismillió infóval. Mar del Platából származik, s mikor ide jött dolgozni, azt hitte, hogy hátizsákos hostelben kap munkát, de mint mondja, turistát csak akkor lát, ha felutazik Bolsónba. Pedig Esquel környékén van egy nemzeti park, ami éppen idevonzhatna egy kupac külföldit, de mégsem.

Kezdődik Patagónia!Kezdődik Patagónia!

Tegnap, a Puelo-tónál látott déli esőfelhők vélhetően innen származtak, mert a kora esti órákban ismét locsogni kezd az eső. Hideg van, de a legrosszabb nem az eső és a hőmérséklet, hanem a messze földön híres patagón szél. Néha bizony meg kell kapaszkodjunk a villanyoszlopokban, hogy talpon maradjunk. 

Sem Esquel, sem a szállásunk nem marasztal minket, így hiába borongós a reggel, felülünk a Los Alerces Nemzeti Parkba tartó buszra. Negyven percnyire a várostól egy szörnyű baleset nyomaira leszünk figyelmesek. Egy kocsi a felismerhetetlenségig összezúzva fekszik az árok mélyén, belőle egy ránézésre halott fickó lóg ki. A mentők már itt vannak, így nem állunk meg.

Mire a park főhadiszállására érünk, már szakad az eső, de ettől függetlenül a belépők megvétele után visszaszállunk a buszra, és egész a Laguna Verdéig utazunk. Mikor megérkezünk, a buszsofőr figyelmeztet minket, hogy nehogy lekéssük az este 8-kor visszainduló buszt, mert az az egyetlen járat így szezonon kívül, amivel visszajuthatunk Esquelbe. A hátsó sorokból előrejön egy kínai srác is, hogy ő is a Laguna Verdéhez tart, így végül édes hármasban kezdhetünk szétázni az erdő mélyén.

Los Alerces Nemzeti ParkLos Alerces Nemzeti Park

Teke egy 48 éves Hong Kong-i fickó, aki hozzánk hasonlóan második éve van úton, bár jóval nagyobb léptekkel halad, mivel ez idő alatt bejárta már Európát és Ausztráliát is. Miközben baktatunk fel a Laguna Verde fölé emelkedő kilátóba, azt is megtudjuk tőle, hogy 46 évesen nyugdíjaztatta magát, mert 25 év szabadság nélküli meló után kezdett az egészsége leromlani.

- 25 év szabadság nélkül? - értetlenkedünk.
- Igen. Hong Kong ilyen. Ha szeretnél valamit elérni az életben, akkor nem lehet lazítani. Ha szabadságra akarsz menni, akkor rossz szemmel néznek rád és elkönyvelnek munkakerülőnek.
- Mi történt két éve?
- Besokaltam. Azon kaptam magam, hogy évek óta nincs kapcsolatom senkivel, csak a munkámmal. A gyerekeim az anyjukkal Bangkokba költöztek, azt sem tudom, mi van velük. Nem állnak szóba velem. Depressziós lettem, az orvos azt mondta, ha nem lazítok, elpatkolok. Így hát felmondtam, de rendesek voltak a cégnél, és nyugdíjaztak. Annyi pénzt kapok havonta, amiből életem végéig oda utazok, ahová csak akarok. Most az Antarktisz a cél. Budapest amúgy nagyon tetszett, kétszer is voltam az elmúlt két évben. A legjobb város egész Európában.

Közben felérünk a kilátóba, ahol mondanom sem kell, esik. Egy tisztább pillanatban sikerül lőnünk egy fotót, majd leereszkedünk a tó partjára, ahol ott állnak azok a kiránduló hajók, amik főszezonban elviszik a turistákat a legöregebb alerce fához. Merthogy a nemzeti park azokról a fákról kapta a nevét, amik a chilei határvidéken lengedeznek évszázadok óta.

Egyre erősebben esik az eső, így bemenekülünk egy használaton kívüli erdészház teraszára. Iszonyatosan fázunk, így - mikor kicsit alábbhagy az eső - továbbindulunk. Egy óra baktatás után egy újabb erdészházhoz érünk, aminek tornácán egy kutya ücsörög. A ház lakott, de zárva van. Már egy lépést nem vagyunk képesek ebben az időben megtenni, így megvárjuk, hogy a ház lakója visszaérjen. Szerencsére nem kell sokat a tornácon ücsörögnünk. 

Hajók munka nélkülHajók munka nélkül

Juan, a nemzeti park alkalmazottja egy Daciára hajazó, 40 éves Renault-val érkezik. Amint meglát minket, betessékel a házba és forró teával kínál. Nem mondom, hogy nem esik jól kibújni a vizes bakancsból és teát szürcsölni a kandallónál.

- Hárman lakunk itt erdészek - kezdi a mesét Juan.
- Nem unalmas?
- Nem. Én szeretek itt élni. A főszezonban rengeteg a munka, mert az argentinok nem tudják, miként kell viselkedni az erdőben. Elindulnak mindenféle felszerelés nélkül, mi meg kereshetjük őket - nevet.

Egyszercsak megcsörren a telefonja, majd közli, hogy mennie kell, mert meghalt az egyik kollégája.

- Csak nem a reggeli balesetben?
- De igen. Nem tudom mi történhetett, de nem élte túl. Kivigyelek titeket a park bejáratához?
- Megköszönnénk.

Bekucorgunk a szakadt Renault-ba és folytatjuk a beszélgetést.

- Közeli ismerősöd volt a srác?
- Nem igazán. A park hátsó részében élt, ő üzemeltette a menedékházat.
- Az ilyenkor zárva tart, nem?
- De igen. Egyedül élt ott, ha jól tudom. Azt mondták a többiek, hogy újabban keményen ivott, talán a magány miatt. Most meg lett az eredménye.

Egyszercsak félrekapja Juan a kormányt, mert tehenek lépnek ki az útra.

A patagón íbiszből rengeteg van a parkbanA patagón íbiszből rengeteg van a parkban

- Ezek mit keresnek itt az erdőben?
- A hideg elől menekülnek ide a pampáról. Megszokják az erdőt és itt maradnak. Iszonyú károkat okoznak, lelegelnek mindent. Újabban ugyanúgy lövik őket, mint a szarvasokat. 
- Vadásszák a marhákat?
- Ezek már vadmarhák. Több tízezren élnek a park területén, vannak olyanok, amelyek már vadon nevelkednek. A legtöbb gondot azonban nem ők okozzák, hanem a patkányok. Láttátok a házak körül a paravánokat?
- Igen. Az a patkányok ellen vannak? Azt hittem, a vadak ellen.
- A patkányok ellen. Tavaly virágzott a colihue. Ötven évente csak egyszer virágzik és hoz termést, amit imádnak a patkányok. Akkora lett a túlszaporulat, hogy még most, egy év után is irtjuk őket. Ezidáig több mint egy millió példányt öltünk le. Volt olyan erdészház, amit pár nap alatt szinte felfaltak.
- De honnan jönnek a patkányok?
- Onnan, ahonnan a marhák. A környező birtokokról. Azt tudtátok, hogy a szomszéd hegy a North Face tuladonosáé? Állítólag több mint 100 000 négyzetkilométer birtoka van csak neki. A parktól jobbra pedig a Benetton tulajdonol több ezer négyzetkilométert.
- Hogy juthatnak ekkora földbirtokhoz?
- Tudom én? Kérdezd Kirchnert. Állítólag Patagónia felét eladta izraeli befektetőknek. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a peso továbbromoljon.  

Közben megérkezünk a nemzeti park főhadiszállására, ahol elbúcsúzunk Juantól. Délután 5 óra van, még vagy három óra a buszig. Egy kis bolt ugyan nyitva tart, de nem lehet benne semmit kapni. Nincs hová bújnunk a hideg elől, így jobb híján összeborulunk Tekével a buszmegállóban. Egyszer csak befut két biciklis. Egy ausztrál pár, nem kevésbé fáznak mint mi. 

Teke és én a Laguna VerdénélTeke és én a Laguna Verdénél

- Mennyi még ide Esquel? - kérdezősködnek.
- Úgy 30 kilométer lehet.
- Remek! Szétfagyunk - mondják, majd leülnek mellénk egy rövid időre - Tűzföldig akarunk lejutni, de nem tudom hogyan kivitelezhető? - panaszkodik a srác.
- Hát, a java még hátra van - nyugtatjuk meg őket.

Az eső közben eláll, így nyeregbe pattannak és tekernek tovább. A busz végül fél 9 magasságában fut be. Hosszú nap volt. Nem sok mindent láttunk, de legalább megtudtunk ezt-azt a parkról és a vidékről. Még egy éjszaka a bányászok és kereskedők között, aztán irány a messzi dél, az igazi Patagónia!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Villa La Angosturába két dolog miatt jönnek az emberek. Az egyik, hogy túrázzanak egyet az Argentína szerte híres Los Arrayanes Nemzeti Parkban, a másik pedig, hogy egyenek egy jót valamelyik helyi étteremben. Mi is követtük a klasszikus példát, de arra nem számítottunk, hogy magyar pörkölttel fogjuk tömni magunkat. 

Egy teljes napon át a szobában ücsörgünk, mert hol az eső, hol a hó esik. Csak egyetlen órára függeszti fel magát a csapadék, ekkor kimerészkedünk ebédelni. Egy jópofa fickó faluvégi kajáldájában kötünk ki, ahol nyolc dollárért két személyes, szarvaspástétommal töltött sorrentino tálat eszünk. Visszagondolok a Peruban eltöltött hónapokra, ahol nyolc dollárért max egy tál spagettit toltak elém, itt pedig ugyanezért az összegért szarvast töltük magunkba, ketten.

Eri és a két személyes szarvas tál   Eri és a két személyes szarvas tál

Másnap gyönyörű reggelre ébredünk. Szikrázik a Nap, így gyorsan húzzuk a bakancsot és kicsattogunk a pályaudvarra. Mivel nincs szezon, a buszok a Nahuel Huapi-tó partjára csak három óránként közlekednek, így nem marad más hátra, mint végiggyalogolni az úton. Másfél óra múlva érkezünk meg a kikötőbe, ahol pont indulásra kész a napi egyetlen hajó, ami az Arrayanes-félsziget déli csücskébe szállítja azt a maroknyi turistát (többnyire córdobai és Buenos Aires-i diákokat), akik a nemzeti parkot szeretnék felkeresni.

A jegyszedő lány közli, hogy a jegy ára fejenként 180 peso, azaz 12 dollár. Nem igazán hátizsákos ár, így megpróbálunk alkudni:

- Nincs valami kedvezmény hátizsákosoknak? - kezdem a flörtöt a roppant dekoratív hölggyel.
- Nincs. De adok feláras, nyugdíjas jegyet, oké? - néz rám mosolyogva.

Hajókázás a Nahuel HuapinHajókázás a Nahuel Huapin

Engem - így 33 évesen - mélységesen felháborít, ha egy négy éves gyerek a liftben lecsókolomoz, most meg legszebb mosolyomat elővéve egy 20 éves lány nyugdíjas jeggyel kínál. Ez van! Ami elmúlt, az elmúlt. Hiúságomon győzedelmeskedik a hátizsákos vér, így megköszönöm a lehetőséget, és örülök, mint majom a farkának, hogy fél áron szállhatunk fel a hajóra (köztünk legyen mondva, szerintem meglátta Erit a hátam mögött, azért akart nyugdíjas jegyet adni).

A komp félig üres, a másik fél mi vagyunk és két iskolás csoport, akik folyamatosan a fényképezőnk előtt toporognak, így nyögvenyelősen sikerül fotókat lőnünk az amúgy mesés tájról.

Kicsit beállított távolba nézős természetfotóKicsit beállított távolba nézős természetfotó

Egy órás ringatózás után érkezünk meg az Arrayanes-félsziget déli csücskébe. Szerencsére a gyerekeket a tanárok nehezen szedik össze, így sikerül előttük az ösvényre tévednünk. Az út első negyed órájában a nemzeti park névadó fájának ligeteiben bóklászunk. Az arrayanes (vagy magyarul chilei mirtusz) egy igen lassú növésű örökzöld, aminek legöregebb, 600 éves példányai itt, valamint a pár száz kilométerrel délebbre fekvő Los Alerces Nemzeti Parkban lelhetők fel.

Enyém a tó!Enyém a tó!

Amint elhagyjuk az arrayanes erdőket, az ösvény klasszikus, alpesi tájra téved. Hosszan, jó három órán át baktatunk a nem túl izgalmas erdőségben, majd a csapás felkapaszkodik egy kiszögellésre. Ha másért nem, hát ezért a látványért mindenképp megérte: a lábunk alatt a Nahuel Huapi-tó a zöld és a kék minden színében pompázik.

Bócorgás a chilei mirtuszok közöttBócorgás a chilei mirtuszok között

Órák múltával arra leszünk figyelmesek, hogy az idő messzi távolba rohant, így kénytelenek vagyunk szedelődzködni és - busz ismételt hiányában - visszasétálni a faluba. Este ismét szarvast vacsorázunk, igazolva ezzel a Junín de los Andes-i Hernandez állítását, hogy Argentína ezen részén szarvashús annyiba kerül, mint a marha.

Ezer színben pompázó Nahuel HuapiEzer színben pompázó Nahuel Huapi

Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben    Mi a Nahuel Huapi-tóval a háttérben

Másnap, bár kicsit borongós és szeles az idő, nekivágunk a Villa La Angostura fölé magasodó hegyeknek. Tesszük ezt azért, mert állítólag van a hegyekben egy szép vízesés, amit Inacayalnak neveznek a helyiek. Nehezen találunk rá a faluból kivezető ösvényre, de másfél óra bócorgás után csak rálelünk a helyes útra. Az ösvény egy erdők mélyén megbúvó mapuche falun, bizonyos Paycil-Anxeawon át vezet. Alig pár ember tartozkódik a településen, s mindenki azonnal mutogat, hogy eszünkbe ne jusson felemelni a fényképezőt. Mintha érdekelne minket az a pár romos viskó, amit felhúztak a bozót közepén?! Hát persze, hogy érdekel, de tiszteletben tartjuk kérésüket, így nem lövünk fotókat, csak nagy titokban.

Sasmadár a faágonSasmadár a faágon

A faluból az ösvény meredeken kaptat fel a hegy oldalában. Több mint egy órán át mászunk fölfelé, mire meghalljuk a zuhatag hangját. Kilátó nem nagyon van, így jó fotót az amúgy magas vízesésről nem sikerül lőnünk. Visszafelé fel akarunk mászni a Belvedere-csúcsra, de az sajnos le van zárva. Háromszor ugyan átküzdjük magunkat a szögesdrótokon, de a negyedik kerítés után úgy döntünk, ennyit nem ér az egész.

Az Inacayal-vízesés   Az Inacayal-vízesés

Kissé csalódottan ereszkedünk vissza a faluba, ahová betoppanván azonnal megváltozik a hangulatunk. Az egyik étterem előtt azt látjuk kiírva, hogy goulash. Ez az első alkalom Dél-Amerikában, hogy magyar kaját látunk egy étterem étlapján, így gondolkodás nélkül betérünk. Egy tál 150 peso, így Erivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kóstolás címén csak egy adagot rendelünk ki. 

Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt   Az argentin gulyás igazából tejkrémes pörkölt

Jól tesszük, mert csalódunk, bár nem tudom pontosan mire számítottunk? Az argentin gulyás ugyanis egy olyan pörkölt, amit a szakácsnő a német felmenőitől tanult, de amíg ők valószínűleg tejfölözték azt, ő nyakon önti tejkrémmel. Nem baj! Tíz dollárért a tudat, hogy két év után pörköltet ettünk, már megérte.

Mivel a Belvedere-csúcsra nem sikerült felmásznunk, így elég korainak érezzük ahhoz az időt, hogy búcsút intve az elmúlt időszak legjobb szállásának meginduljunk Bariloche érintésével délnek, El Bolsón felé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Hét-tó vidékén végigutazni olyan, mint Olaszországban kocsikázni a Garda- vagy a Comói-tó partján: meseszép, de főszezonon kívül hátizsákosként komoly kihívás. Tíz fokban platón vergődni nem annyira nagy élmény, de egy izraeli pár megment minket, így csodás utazásban lesz részünk...

Nem vagyok egy konyhatündér, de kihasználva azt a ritka alkalmat, hogy a Tromén Hostelben a konyhát is használhatjuk, már hajnalban a tűzhelynél serénykedem. Az eredmény egy kiadós reggeli Endre örömére, majd a főzőcskézéssel eltékozolt idő következtében egy nagy rohanás a buszterminálra - az én nem annyira nagy örömömre.   

A Junínból San Martín de los Andesbe közlekedő buszokat csak chipkártya segítségével lehet igénybe venni. Hanyagolandó a papírfecni formátumú jegyeket ez kétségkívül környezetkímélő megoldás és praktikus is az itt lakók számára, viszont egy kis macera a magunkfajta turistáknak, merthogy a menetdíjon felül még kifizethetjük a kártya árát is, amit jó esetben soha többé nem használunk.

San Martín de los Andes - ahová szűk fél óra alatt érkezünk - a Hét-tó vidékének legkevésbé festői környezetben épült, ennek ellenére leggazdagabb, legelitebb és legszebb települése fából készült, nagy luxusvillákkal, virágillatú, élénkzöld kertekkel, teniszpályákkal és rendezett parkokkal, amikben olyan vén fenyők nyúlnak az égig, hogy a törzsüket négy ember sem érné körbe. Hiába a csípős szél, a langyos napsugár és a barátságos hangulat ahogy a város más lakóit, úgy minket is az utcára csalogat azután, hogy a Hostel Secuoya nevű szállásunkon elfoglaljuk 24 dolláros parányi, de tiszta szobánkat. 

San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban San Martín de los Andes simán lehetne az Alpokban

A város főtere közelében rábukkanunk egy turinform irodára, ahol készséggel felvilágosítanak a közeli Chachín-vízesés létezéséről, továbbá arról, hogy főszezonon kívül a vízesés csak borsos árú, privát taxival látogatható. Láttunk már néhány zuhatagot az elmúlt két évben, ezért spórolási szándékkal lemondunk róla. Marad a város körüli gyalogos bócorgás. 

Szürkületkor fagyos szél támad, így visszatérünk a szállásra. A hostelben ismét van konyha, így ma is előrukkolhatok nem létező főzőtudományommal, amiből egyéb nyersanyagok hiányában egy túrós-tejfölös tésztának álcázott ricottás-joghurtos gnocchira futja. A konyha a hostelben megszálló hátizsákosok közkedvelt találkozóhelye, ahol rendszerint egyidőben többféle nyelven folyik a társalgás. Mindenre számítok, de a legkevésbé arra, hogy valaki a következő percben tökéletes magyarsággal szólít meg és mutatkozik be arra hivatkozva, hogy a recepción a regisztrációs könyvben látta a nevemet.

A 234-es út a Hét-tó vidékén     A 234-es út a Hét-tó vidékén

 A srác román fotós és magas szinten beszél még vagy 8 idegen nyelvet. Endrével gyorsan egymásra találnak, alig egy óra leforgása alatt eltűntetnek két üveg vörösbort. Nem egy visszahúzódó típus, a második üveg után kiváltképp megered a nyelve.

- Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
- A '90-es években egy ideig Magyarországon dolgoztam, egész pontosan Budapesten.
- Mit?
- Drogdílerkedtem. Abban az időben nálatok mindent lehetett - röhög.

Kicsit nehezemre esik leplezni a meglepettséget, de mégiscsak jól sikerülhet, mert a srác rezzenéstelen arccal folytatja:

- Aztán jobbnak láttam kereket oldani. A legtöbb barátom meghalt kábítószertúladagolásban még mielőtt elérte volna a harmincat, vagy lesittelték, és azóta is rács mögött ül. Európában nincsen senkim. Sőt, tulajdonképpen máshol sincs. Hol itt élek, hol ott, de amúgy erre a célra az egyik kedvencem Mexikó. Ötvenegy országban fordultam meg eddig.

A srácok lassan elég magas véralkoholszintet ütnek meg ahhoz, hogy egy számomra ismeretlen, kilencedik nyelven folytassák a társalgást, ráadásul a konyhában is fagypontra hűl a hőmérséklet a dohányzók által folyton kitárt ajtón beáramló 120 km/órás szél hatására, így a szobába húzodom vissza, ahol gyorsan elandalít a langyosság és a süvítő szél hangja. 

San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak San Martín és Villa La Angostura között ilyen hegyek sorakoznak

Másnap Endrén nem mutatkoznak a tegnap elfogyasztott jó fajta argentin borok utóhatásai, így a hideg reggel ismét korán, a buszterminálon talál bennünket. A cél Villa La Angostura, de a terv az, hogy csak a nagy zsákokat vitetjük el egészen a városig, mi lepattanunk pár kilométerrel arrébb a Laguna Hermosánál, és majd az esti órákban eredünk a nagy csomagok nyomába. Az ötlet sajnos már a San Martín-i buszterminálon kudarcot vall, ugyanis a sofőrök - amúgy érthető módon - nem vállalják nélkülünk a nagy csomagok Angosturába szállítását. 

Így történik meg, hogy 20 kilós zsákokkal a hátunkon vagyunk kénytelenek letudni azt a 6 km-es sétát a földúton, ami a 234-es számú autóúttól a mókás nevű Pudu Pudu-tó érintésével a Laguna Hermosához vezet. Hogy méltatlanul miért ez az egy tó kapta a Gyönyörű nevet a vidéken az az argentinok titka marad, mert a Hét-tó vidékének minden egyes állóvize álomszép, hihetetlenül kék és olyan kristálytiszta, hogy ha akarom, a több méter mély szakaszokon is meg tudom számolni az összes kavicsot az alján. 

Endre a Laguna HermosánálEndre a Laguna Hermosánál

Lago MachonicoLago Machonico

Visszakutyagolunk a bekötőút végéhez, ahol felvesz bennünket egy platós autó. Platón utazni alapvetően nagyon jó dolog, de gyorsan kiderül, hogy 12 fok alatti hőmérséklet és 50 km/órás, jéghideg szél esetén mellőzendő utazási forma. Bő tíz perc alatt érkezünk meg a Machonico-tóhoz, ami épp ellenkező irányban van, mint amerre igyekszünk, de megér egy fotót, úgyhogy leolvasztjuk platóhoz fagyott végtagjainkat, majd lemászunk a kocsiról. Új barátaink nem Villa La Angostura felé igyekeznek, úgyhogy búcsút veszünk tőlük és annak tudatában, hogy a következő, menetrend szerinti buszjárat öt úra múlva várható, stoppolni kezdünk

Fuvarra várva a 234-es út szélénFuvarra várva a 234-es út szélén

Az út szélén álló kilátóról a völgyben elterülő tavak látványa lélegzetelállító, így minden autós megáll bámészkodni, de felvenni sokáig senki nem akar minket. Vagy teli vannak, vagy nem sikerül empátiát ébresztenünk bennük, pedig elég látványosan vacogunk az aszfaltcsíkon. Felmálházzuk a hátunkra a csomagokat és szélvédettebb helyet keresünk, de sokat ez sem javít a helyzeten.

Lago Espejo ChicoLago Espejo Chico

A fagyhaláltól végül egy fiatal, izraeli pár ment meg minket, akik pár hetes vakációjukat töltik a Hét-tó vidékén. Az egész délutánt együtt töltjük, mert nekik bérelt kocsijuk van, nekünk pedig térképünk és több órát kitöltő programunk, amibe végül belefér egy cauquén les az Espejo, azaz Tükör névre hallgató tó partján. A cauquén egy úszóhártyás lábú, karcsú, lúdszerű szürke madár, ami kedveli Argentína déli csücskének hűvös és szeles éghajlatát. Endre következetesen csak kamu kémnek hívja.

Ő itt kérem egy kamu kém     Ő itt kérem egy kamu kém

A Hét-tó vidékén nem csak a tavak szépek, hanem a vízesések is. Megállunk fotózni a Rio Filucóba 20 méter magasról aláhulló Vullignanco-zuhatagnál, így kompenzálva a San Martín környékén elmaradt vízesésélményt.

A Vullignanco-vízesés     A Vullignanco-vízesés

Kezd lemenni a Nap, mire befutunk Villa La Angosturába. Megköszönjük az izraelieknek a fuvart, majd kipattanunk a még nyitva lévő turinform iroda ajtaja előtt. Az iroda dolgozói tüneményesek, és tanácsukra villámgyorsan rábukkanunk a mindössze 20 dolláros, gyönyörű szobákat kínáló Hotel Rio Bonitóra, ami ár-érték arányban egyértelműen az elmúlt két év csúcsa. Minden tiszta és új, a radiátorok ontják magukból a meleget, Magyarországon egy ilyen szobáért 20 000 forintot is elkérnének. Most már csak a gyomrunk korgásán kellene enyhíteni, ami megint komoly kihívás, mivel 9 előtt semmi nem nyit ki, és ami ki is nyit, iszonyatosan drága. 

Naplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öbleNaplementéhez készülődik a Nahuel Huapi nyugati öble

Villa La Angostura iránt táplált szerelmem első pillanata, amikor felfedezem az utcán sorakozó, szebbnél szebb díszcsomagolású csokoládékat kínáló boltokat. Tiszta Svájc! Bár vacsora gyanánt kapható volnék minden ravaszságra, ezekbe a boltokba sem sikerül bejutnunk. Végül az első, sziesztát megszakító bárban kötünk ki, ahol kénytelenek vagyunk a tárcánk mélyére nyúlni. Durván 15 dollárért szalonnába tekert sült virslit kapunk, chucrutnak nevezett savanyított káposztával és egy kis sült krumplival.

Nem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz kiNem, ez még mindig nem Svájc, csak úgy néz ki

Teletömött pocakkal, 30 fokosra felfűtött szobában nincs gond az alvással. Még jó, hogy Argentína ezen részén ingyen van a gáz!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Lanín-vulkán

A Barilochétól északra fekvő Lanín-vulkánhoz utaztunk, ahol mesés táj fogadott minket. Hó, papagájok, csodás kilátás a Tromén-lagúnára és egy jópofa ravaszdi - ennyi történt pár óra leforgása alatt.

A barilochei utolsó reggel nagyon álmosan indul. Mindkettőnknek az a határozott meggyőződése, hogy mire kiérünk a terminálra, a Junín de los Andesbe induló busznak bottal üthetjük a nyomát. Tévedünk. A busz járó motorral ugyan, de még a parkolóban áll, amikor megérkezünk. Felpattanunk rá és a következő három órában tökéletesen belefeledkezünk a havas hegycsúcsok, örökzöld erdők, lankás dombok, kristálytiszta tavak és csörgedező hegyi patakok fantasztikus látványába. Nem sokkal azután, hogy átszeljük a Collon Cura-folyót és elhaladunk egy festői szépségű víztározó mellett, begurulunk Junín de Los Andes pici falujába

Elhagyjuk BarilochétElhagyjuk Barilochét

Junín de los Andesben nincsen semmi érdekes, ennek ellenére a falu főszezon idején rengeteg látogatót vonz a varázslatos táj és a környező nemzeti parkok miatt, így szinte minden helyi a turizmusból tartja fenn magát. Decembertől februárig az apró település vélhetően pezseg az élettől, most viszont hideg és szeles, téli álmát alussza. Minden házban van egy kiadó szoba vagy lakrész, ami üresen áll.

A Hostel Troménben kötünk ki, ahol meglepő módon mindössze 16 dollárért kapunk egy egészen kényelmes szobát, igaz az óránként kikapcsoló fűtés és a folyamatosan terjengő gázszag hagy némi kívánnivalót maga után. Az egész épületben rajtunk kívül csak két Buenos Airesből érkezett vándorárus száll meg, akik kínai portékát szállítanak a fővárosból a kontinens déli csücskében lakó honfitársaik számára. 

Lélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határábanLélegzetelállító pusztaság Junín de los Andes határában

Délután verőfényes napsütésben van részünk, ezt kihasználva körbejárjuk a kissé kihalt települést. Így ismerkedünk meg Hernandezzel, aki ahogy meghallja, hogy magyarok vagyunk, nagyon lelkesen mesélni kezd azokról a nagytestű szarvasokról, amik azóta élnek a Hét-tó vidékének erdőiben, mióta egy múlt századbeli angol kalandornak vadászni támadt kedve, és az akkori Magyarországról ideköltöztetett néhány szarvaspárt.

- Mivel korábban kiirtották a pumákat, természetes ellenfél nélkül úgy elszaporodtak a szarvasok, hogy a populáció mára több milliósra hízott. Nem tudnak velük mit kezdeni. Vadászszezon idején a szarvashús ára egyenlő a marháéval - okoskodik Hernandez.   

A fickó jól ismeri a környéket, így azt is tőle sikerül megtudnunk, hogy a másnapra tervezett Lanín Nemzeti Parkot a chilei határra tartó buszokkal lehetséges megközelíteni.

Átkelés a Rio Collon CuránÁtkelés a Rio Collon Curán

Másnap már hajnalban a buszterminálon ácsorgunk. A jegyárus kialvatlan fejjel, kissé flegmán világosít fel, hogy a nemzeti parkhoz szezonon kívül nincsen közlekedés. Megemlítjük neki, hogy úgy tudjuk, a fél órán belül érkező chilei busz érinti a park bejáratát, de a nő tovább akadékoskodik, miszerint amennyiben oda szeretnénk utazni, egészen a Chile közepén fekvő Villarricáig kell megvennünk a jegyeket. Szerencsére a sofőrök kicsit rugalmasabban kezelik a kérdést, így fejenként alig több, mint 3 dollárból ússzuk meg az amúgy csak 40 perces fuvart. 

Vékony, tavaszi dzsekiben pattanunk le a buszról a határ előtt valamivel, ahol óriási meglepetés fogad minket. Amíg a faluban nyoma sem volt csapadéknak, addig a vulkán lábánál mindent 8-10 centis friss, vakítóan fehér hó borít. Szerencsére akad a táskámban sál, sapka, kesztyű, de így is fürgén kell szedjük a lábainkat a ropogós hóval takart erdei ösvényen, hogy ne vacogjunk a hidegtől. 

Tavaszi hó borítja a tájatTavaszi hó borítja a tájat

A zuzmarás erdő látványa lenyűgöző. Az élményt tetőzi, amikor egy kövérke, szürke nyúllal sikerül összetalálkoznunk az egyik kopasz bokor alatt. Nem egy modell alkat, azonnal rémülten menekülni kezd, ahogy meglát minket. A nyomába eredünk, és bár gyorsan eltűnik a szemünk elől, helyette temérdek madarat sikerül lencsevégre kapni a fehér, téli erdő sűrűjében. A legtöbb fa törzsén magellán harkály néven ismert tűzpiros fejű, fekete testű madarak kopácsolnak olyan elmélyülten, hogy sokszor az sem tűnik fel nekik, hogy alig három méterről fotózzuk őket. Van közöttük teljesen fekete, vélhetően ő a tojó, mert olykor kacérkodva kergeti el a közelébe férkőző vörös fejűeket. 

Magellán harkályMagellán harkály

Egy másik fán egy egészen nagy csapat papagáj ücsörög. Papagájt eddig csak trópusi környezeteben láttunk, így alig akarunk hinni a szemünknek. A cachaña loro egy különleges, hűvöskedvelő fajta, így megél még innen jóval délebbre, a  Falkland-szigeteken is. 

A cachaña loro bírja a hideget     A cachaña loro bírja a hideget

Bő egy órán át követjük az ösvényt az erdőn keresztül, amikor elfogynak körülöttünk a fák és egy lávával borított platón találjuk magunkat. A vulkán csúcsából sajnos nem sok látszik, az egészet sötét hófelhők borítják, amik ráadásul vészesen közelednek felénk. Kikapni egy jókora hóvihart egy vulkán oldalában nem annyira mókás dolog, ezért menekülőre fogjuk, vissza az erdő felé. A felhők elakadnak mögöttünk egy völgyben, így megússzuk egy kis szitáló havasesővel. 

A Lanín-vulkán előtti lávamező     A Lanín-vulkán előtti lávamezőn sétálok

Az út túloldalán a nemzeti park faháza álldogál, egy fiatal csaj a parkőr. Hasznos információkkal szolgál, miszerint az ösvény túloldalán, a háztól mintegy 6 km-re található a Tromén-lagúna. Bár a hó elállt, azért nagyon hideg szél fúj, de tudom, hogy hiábavaló kísérlet volna Endrét visszatartani az újabb, két és fél órás sétától. A lagúna gyönyörű, de nem állítom, hogy az elmúlt pár napban nem láttunk már hozzá foghatót. Lassan kezdem megszokni, hogy Argentínának ezen a vidékén minden utca végén van egy kristálytiszta, mélykék tó egy havas hegycsúccsal a háttérben

Endre a Tromén-lagúna partjánEndre a Tromén-lagúna partján

Amiért mégis megérte a séta, azok az araucariák. Nagyon tetszetős örökzöldek, amiknek az ágait körkörösen elhelyezkedő, tüskeszerű levelek borítják. Első rénézésre olyanok, akár egy nagyon szigorúan fegyelmezett fenyő, amiknek az ágai tökéletes mértani pontossággal illeszkednek egymáshoz. Annyira kedvelik Dél-Amerika ezen csücskének hűvös éghajlatát, hogy képesek 30 méternél is magasabbra megnőni

A másik érdekes dolog a colihue névre keresztelt, tövisben végződő, igen erős nád, amivel az őslakosok gyakorlatilag tökéletes, 6 méter hosszú dárdákat kaptak készen a természettől. A mapuche indiánok ma is előszeretettel használják, de már nem fegyverként, hanem hangszerként, amit trutrucának hívnak.

Colihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánálColihuék és egy araucaria a Tromén-lagúnánál

Nem sokkal dél után érkezünk vissza a nemzeti park bejáratához, ahol szeretnénk leinteni egy Junín de los Andesbe közlekedő autóbuszt. Állítólag egy óra magasságában jön majd valami, addig pedig reménykedünk, hogy amíg itt vagyunk, a Lanín-vulkán is elődugja az orrát a felhők gyűrűjéből, ezért kitartóan rakosgatjuk a kamerát jobbra-balra a legjobb beállítást keresve. 

A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül     A Lanín-vulkán kidugja csúcsát a felhők közül

Ahogy a beállítással szenvedünk, valami nagyon meglepő dolog történik. Az erdőből egyszerűen csak kisétál Vuk, és egyenesen felénk tart, mintha nem volna jobb dolga a vulkán előtti pózolásnál. Azonnal előszedem az elemózsiás csomagot és kenyérrel kínálom, amit ő - szerencsére - jó néven vesz. Ebben a pillanatban kitisztul az ég. A vulkán hóval borított csúcsa előtti kis ravasszal elkészül a Mirador vélhetően legjobb természetfotója. Rázendítünk a "fürge róka lábak"-ra, majd ahogy az illik, megérkezik a busz és visszaszállít minket Junín de los Andesbe.

Ilyen képet nem sűrűn lövünkIlyen képet nem sűrűn lövünk

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Egy csepp Tirol

Bariloche egy csepp Tirol Dél-Amerikában. Olyan érzés fog el minket ide érkezvén, mintha Svájcba csöppentünk volna: havas hegycsúcsok, mélykék színű tavak, bernáthegyik a parkban, málnakehely az étteremben. Egyik pillanatról a másikra a latin nemtörődömséget a német precizitás váltotta fel. Kivéve persze a buszközlekedést...

Buenos Airesben hideg van, az ég is borús. Visszajövünk majd nyáron, amikor sokkal kellemesebb a klíma, különben is a Patagónia túra előkészítése okán sietős a dolgunk. Hiába ültünk végig már több mint 1000 kilométert Argentína területén, ismét kénytelenek vagyunk bevállalni egy nagyon hosszú buszutat

A délután 3-kor induló, Barilochéba tartó éjszakai járatra vásárolunk két jegyet. A jegyárus csaj azt mondja, ha készpénzzel fizetünk, elenged 30 %-ot az árból. Kevesebb mint 900 pesót, kb. 55 dollárt hagyunk ott egy jegyért. 

Ki nem állhatom az éjszakai buszokat, de van, hogy egyszerűen nincsen jobb megoldás. Argentína a világ nyolcadik legnagyobb országa, európai szemmel elképzelhetetlenek a távolságok. Vannak olyan, Patagóniába tartó buszok, amik napokig egyfolytában úton vannak, mégsem lépik át az ország határát. Mi csak Barilochéba igyekszünk, ami még messze nem Patagónia, de így is 1600 kilométer utazás vár ránk

Soha nem akar véget érniSoha nem akar véget érni

Nagyon lassan hagyjuk el a fővárost, már sötétedik, mire feltűnik az országút. Hosszú az éjszaka, mintha sosem akarna véget érni. Zökkenőmentesen hasítunk délnyugatnak a nyílegyenes, tökéletes minőségű aszfalton, ami mentén több száz kilométeren át alig akad lakott település. Egyszer, valamikor hajnali 2 tájékán megállunk. Santa Rosa az, jó 600 kilométerre Buenos Airestől.

Lassan pirkad. Ahogy a koratavaszi reggelen a felhők által szűrt nap gyenge fényénél körülnézek, máris feltűnik, hogy mennyire megváltozott a táj. A zöld mezőket kopár sziklák váltották fel, amiket sztyeppenövényzet borít, olykor pedig fákkal tűzdelt bozótos töri meg a monoton tájat. 

Közeledik BarilocheKözeledik Bariloche

Neuquén után feltűnnek a horizonton a hegyek. Derekukat fenyőerdő, tetejüket pedig vakítóan fehér hósipka borítja. A fák között akadnak lombhullatók is, de azok többsége még épp csak fehér vagy rózsaszínű virágait kezdi bontogatni, jelezve, hogy amíg Argentína északi részén tombol a nyár, addig a kontinens déli csücskében épp csak pedzegeti érkezését a tavasz. Odakinn nincs több 6 foknál, s mivel a busz első ülései mentén a fűtés nem szuperál, nyári meleghez szokott testem azok után is rémesen vacog, hogy már minden létező göncömet magamra húztam. Fáradtságtól elcsigázva pislogok ki a fejemből. Nem leplezem örömöm, amikor az indulástól számított 25. óra elteltével az egyik sofőr elkurjantja magát: Bariloche!

Lecihelődünk. Bár a buszterminál a külvárosi részben található, ezúttal nem érezzük magunkat veszélyben. Ami itt fogad bennünket, az cseppet sem hasonlít egyetlen latin országban megszokott külvárosi képre sem. Már maga a terminál épülete olyan, akár egy alpesi fogadó, jól tervezett, szépen kivitelezett, igényes épület, ahol enni lehetne a padlóról. 

Gyalog kelünk útnak a Nahuel Huapi névre hallgató, hihetetlneül sötétkék tó partján. Háttérben az Andok havas csúcsaival olyan látványt nyújt, amihez foghatót az elmúlt két évben még nem láttunk. Úgy 40 perc kutyagolás után érkezünk a parányi belváros egyik terére, ahol a csomagokkal letelepszem egy padra, amíg Endre megkísérli a lehetetlent: megfizethető szállást találni. A park hemzseg a tavasz első langyos napsugaraiban sütkérző vidám fiataloktól és családoktól. Két padot nagy tappancsú, gyönyörű bernáthegyi kutyacsalád foglal el. Gyorsan rájövök, hogy nem a napi sétát tudják le, hanem igazából modellkednek. Egy tüneményes bernáthegyi kutyakölyök háttérben a Nahuel Huapival és a havas hegyekkel kétségkívül pompás fotótéma, és sok turistának megér néhány dollárt. 

Bariloche főtere

Bariloche főtere éjszakai fénybenBariloche főtere nappal és éjjel

Másfél óra múlva, amikor már épp kezd rám sötétedni, Endre visszatér. A Hostel Patanukban kötünk ki, ami a tó és a 237-es számú főút közötti keskeny, de sűrűn beépített partszakaszon található. A társalgó közvetlenül a tóra és a szemközti havas hegyekre néz. A puritán, de tiszta szoba 350 pesóba, durván 23 dollárba kerül. A magas árért cserébe konstans 42 fok van a kizárólag maximum hőfokon üzemelő radiátoroknak köszönhetően. Az éjszakát kitárt ablakoknál töltjük, de így is majdnem megkukulunk a hőségtől, és komoly aggodalmaink támadnak, hogy reggelre a szobaablakunkon kiáramló hőtől leolvadnak a Andok hósipkái.

Ilyen kilátás fogad minket a hostel ablakábólIlyen kilátás fogad minket a hostel ablakából

Másnap reggel ismét buszra pattanunk, amivel szűk fél óra alatt Pañuelóba érkezünk. Pañuelo egy kikötő, ahonnan az Arrayanes Nemzeti Parkba és Chilébe indulnak hajók. Nem, mi ezúttal nem szállunk hajóra, a kikötő csupán kiindulópontja a mai gyalogtúránknak. A büfében elmajszoljuk a világ legdrágább szendvicsét, majd útnak indulunk. 

Kilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóraKilátás Villa Taculból a Nahuel Huapi-tóra

A Laguna Escondida és a Lago Perito Moreno mélykék, fantasztikusan szép tavát érintve haladunk hegyi ösvények mentén egész Villa Taculig, majd hol az erdőben, hol a hegyekben tekergőző aszfaltúton át jutunk el este 6-ra a Colonia Suiza névre keresztelt parányi faluba, ahonnan nem visz tovább út. 

Én a Laguna Escondida partjánÉn a Laguna Escondida partján

A faluban ma kézművesvásárt tartottak, de már majdnem mindenki összepakolt és hazament. Sajnos épp zárórára toppanunk be farkaséhségtől szenvedve, de még időben ahhoz, hogy megvásároljuk egy bajor srác utolsó adag német kolbászát savanyúkáposztával és egy szeletet a legfinomabb feketeerdő tortából, amit életemben ettem. Leküldünk rá egy korsó házi sört a piaccal szemközti vendéglőben, miközben egy gigantikus kandalló tüzénél van szerencsénk kiolvasztani a hidegtől elgémberedett végtagjainkat. Szent habakukk! Hol vagyunk? Tirolban vagy Argentínában? 

Ez most Tirol?Ez most Tirol?

Az utolsó előtti busznak az online menetrend szerint 20:10-kor kellene indulnia Barilochéba, az utolsónak pedig 22 órakor, és erről a helyiek sem vélekednek másként. Jól ismerjük a latin mentalitást (értsd: a busz akkor jön, amikor a sofőr úgy gondolja), ezért biztos, ami biztos már 19:40-kor ott toporgunk a buszmegállóban... tizedmagunkkal. Ezen döntésünket gyorsan megbánjuk, mert naplemente után a hőmérséklet villámgyorsan zuhanva eléri a zérót. 20:10-kor sajnos nem jön semmi - hiába azért az argentinok is dél-amerikaiak -, a helyzet este 10-ig változatlan. Azon a tíz itt ragadt emberen kívül, akik most velünk együtt kezdenek hozzáfagyni a kézművespiac bejárati kapujához (beleértve egy nyolc hónapos bébit és két 7-8 éves gyereket), sehol egy teremtett lélek. A hideg már-már csontig hatol, a hó is csak azért nem esik, mert túl hideg van hozzá. Éhesek és szomjasak vagyunk, fázunk.

A piac területén áll néhány üres hordó. Egyet kigurítunk a buszmegállóba, száraz fát pakolunk bele és tüzet gyújtunk, majd olyan közel bújunk hozzá, hogy néhány perc alatt kis híján mindenki odakozmál. Várunk, várunk és várunk. A tűz közben leég, fakészletünk kimerül. Nem merek belegondolni, hogy a reggel még milyen nagyon, de nagyon messze van. 

Próbálunk túlélniPróbálunk túlélni

Fernando - az egyik itt ragadt fickó - egész este hívogatja a busztársaságot, de nem meglepő módon nem érkezik válasz egészen 11-ig. Ekkor egy nő felveszi és közli vele, hogy az utolsó busz épp az imént ért be a terminálra és végzett a mai műszakkal. A buszsofőr úgy gondolta, hogy ma anélkül tér vissza Barilochéba, hogy öszeszedné a Colona Suiza-i utasokat. Fernando sűrű anyázások közepette leteszi a telefont, és közli velünk azt a nem túl megnyugtató tényt, miszerint a következő járat reggel 8 körül lesz várható. A slamasztikából végül egy barilochei fickó húz ki nem sokkal éjfél után, aki furgonjával épp arra jár és vállalja, hogy a teljesen elcsüggedt csapatot leolvasztja a kerítés oldaláról, aztán mint az összafagyott mirelitcsirkéket betuszkolja a kocsi hátuljába, és elfuvarozza a városba. Hajnali kettőkor kerülünk ágyba. 

Colonia Suizában rajtunk kívül csak a madár jártColonia Suizában rajtunk kívül csak a madár járt

A másnap délelőtt láblógatással telik, élvezzük a szobánkban továbbra is tomboló hőséget, hiszen a radiátorokat nem sietnek megjavítani. A kora délutáni órákban a Barilochétól 18 km-re lévő Cerro Campanario lábához buszozunk, ami vélhetően a vidék legszebb kilátója. A csúcsra ösvény és kétpados felvonó egyaránt vezet. A felvonó ára kissé borsos, ezért a 40 perces, de ingyenes kaptatót választjuk. A látvány szavakba nem önthető. Beszéljenek helyettem a képek!

Kilátás a Cerro Campanarióról

Kilátás a Cerro CampanariórólKilátás a Cerro Campanarióról

A kora esti órákban érünk vissza Barilochéba, ahol a hideg ellenére ellátogatunk Argentína állítólag legjobb fagyizójába, de a jeges lötty, amit fagylalt gyanánt a tölcsérbe gyömöszölnek, nem okoz maradandó élményt. Legalább drága. 

Ezzel szemben az El Fondo del Tio névre hallgató vendéglő málnakelyhe zseniális. Az elmúlt két hazai nyarat Dél-Amerikában töltöttük mindig valahol Venezuela és Bolívia között, ahol nem él meg a málna, pedig annyira szeretem, hogy könnyedén bele tudnék fulladni. A könnyem majd kicsordul, mikor elém tolják a kelyhet.

Két év után málnát eszemKét év után málnát eszem

Bariloche és környéke megvolt. Meseszép vidék, amihez foghatót még nem láttunk Dél-Amerikában. Holnap irány Junín de los Andes és a működő Lanín vulkán, ami reményeink szerint nem lesz kevésbé emlékezetes...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment