Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Dél-Ecuador hegyvidéke végre visszahozza az életkedvünket. Zaruma egy igazi ékszerdoboz, Vilcabamba pedig - bár nem látványos - magával ragadja az embert. Nem véletlen költözött ide több ezer gringó. Ja, a tigrillo személyében hosszú hónapok után eszünk valami olyan helyit, ami jó is. Peru után Ecuador felüdülés...

Machalában a zajos utca korai ébredése ellenére csak fél 8-kor térünk magunkhoz. A szomszéd szobában éjszakázó idősödő belga párnak ekkor már hült helye, ajtónkon kívül egy papírcetlit lenget a lépcsőházi huzat. A nyúlfarknyi búcsúlevélből úgy tűnik, sokkolta őket a szállás és a kora hajnali órán odébb álltak. A reggeli rutin részeként fogkefével a számban szélesre tárom a szoba utcára nyíló ablakát, és néhány perc erejéig bámulom a piac eleven reggeli nyüzsgését.

Az utca teljes hosszán óriási, vidám napernyők sorakoznak szorosan egymás mellett, olyan harsány színekben pompázva, hogy nehezemre esik levenni róluk a szemem. Csak egyetlen dolog szomorkás, az időjárás. Az eső kitartóan szitál és a tenger felől pedig makacs köd nyomul a város fölé, csak úgy, mint Peruban. Az eredeti terv mára a Jambelí-sziget meglátogatása lett volna, de cseppet sincs kedvünk az egész napot ebben a szürkeségben eltölteni, ezért úgy döntünk, jobb idő reményében a szárazföld belseje felé utazunk. Tíz órakor érkezünk a machalai buszterminálra, ahol a Zaruma feliratú járat sofőre a busz mellett bámészkodik.

Zaruma városa valamivel naplemente utánZaruma városa valamivel naplemente után

-  Mikor indul? - érdeklődünk tőle.
- 11:15-kor.

Endre a boleteria feliratú üvegablakohoz kocog és megvásárolja a jegyeket, közben a buszok jönnek-mennek. Tollászkodunk még egy bő fél órát a váróteremben, majd kimegyünk a zarumai buszhoz, hogy bepakoljuk a csomagokat.

- Ez a jegy nem jó, nem erre a járatra szól - közli velünk a buszsofőr.
- Hogyhogy nem erre szól?
- Tíz óra van ráírva. Most mennyi az idő?
- 10:55.
- Na, akkor az önök busza már elment. Sajnálom. Forduljanak a jegyárushoz! Viszontlátásra!- száll fel a buszra.

Zaruma gazdag város, ez a főtéren is látszikZaruma gazdag város, ez a főtérből is látszik

Pislogunk Endrével, hogy most mi van. A jegyárus csaj a vállát vonogatja. Tíz órakor is volt egy busz, ő ugyan nem tudhatta, hogy mi arra nem tudtunk menet közben felugrani, mert hogy kvázi akkor húzott ki a terminálról, amikor mi megérkeztünk. Persze Zaruma a 11:15-ös járattal is ugyanúgy elérhető, sőt, a távolság és így a busz fogyasztása is ugyanannyi lenne, a menetdíj sem lenne drágább, de a sofőr más, ezért a jegyet újra meg kell vásárolni.

Na, Endrének se kell ennél több. Kitér a hitéből, miközben dühtől lángoló arccal élénk szájkaratéba kezd a jegyárus csajjal. Végül győz az igazság meg Endre, és az eredeti jegyünkön gyöngy betűkkel átjavítva ott vigyorog a 11:15-ös felirat.

Azt mondtam, hogy a hegyekbe megyünk? Azért ezt nem kell olyan szigorúan venni, mintha még mindig Peruban volnánk, ahol minden utca végén négyezres csúcsokba botlik az ember. Zaruma alig több mint 1000 méter tengeszint feletti magasságban van, így ahogy közeledünk, zöld erdővel borított dombok feledtetik a Peruban szokványos kopár tájat.

Vadnyugati hangulatú alpesi városVadnyugati hangulatú alpesi város

A busz a város szélén található terminálig közlekedik. Zaruma első pillantásra, na meg másodikra is, nagyon bájos és tüneményes település. Az egyetlen negatívuma, hogy gyakorlatilag minden utcája meredeken emelkedik a hegy tetejére épült városközpontig. Úgy negyven percen át kaptatunk felfelé a nagy gonddal rendbetartott, tekintélyes méretű házak között, mire szállásra bukkanunk az egyik régi épület ötödik emeletén. Ezúttal nem bánom, hogy lépcsőznünk kell, mert cserébe a kilátás a szomszédos hegyekre több, mint mesés. Azt hiszem Endre egyetért velem abban, hogy Zaruma a perui városok után a földi Paradicsom.

A közép-európai stílust és a vadnyugatot vegyítő épületek, a már-már művészien faragott kapuk és zsalugáterek az alpesi kisvárosok hangulatát idézik. A színes házak között tekergő szűk utcákon bóklászva még el is hinném, hogy egy osztrák városkában járunk, ha nem árulkodna a főtér zölden burjánzó pálmaligete. A szökőkutas tér már önmagában bámulatos, erre csak rátesz egy lapáttal, hogy a városháza jóvoltából hol latin, hol pedig relaxációs halk muzsika szórakoztatja a járókelőket az esti varázslatos fényjáték kíséretében. És ami az időjárást illeti? Ennél jobbat kívánni sem lehetne. Zarumában ugyanis nem csupán a napsütéses órák száma magas, de az év minden napján 26-28 fok a csúcshőmérséklet, ami éjszakára sem hűl a kellemes 20 fok alá.

Loja egyetlen látnivalója a városkapuként szolgáló kastélyLoja egyetlen látnivalója a városkapuként szolgáló kastély

És ha már magáról a városról ódákat zengünk, nagy hiba volna nem említeni a zarumai konyha kiváló specialitását, a tigrillót. Félreértések elkerülése végett, nem tigriskölykök kerülnek a tányérra, hanem egy összetört sült főzőbanánból, olvasztott sajtból, tojásból, szecskázott sovány húsból és zöldségekből készült zseniális étel, ami nem csak felülmúlja az unalmas grillcsirke ízét, hanem legalább olyan laktató is, mint amilyen egészséges. Egy szó mint száz, Zaruma annyira belelopja magát a szívünkbe, hogy három nap után is nehezünkre esik a távozás.

A kíváncsiság és a kalandvágy nagy úr és továbbhajt minket keleti irányba. Busszal a Lojába vezető útig megyünk, majd stoppolunk. Szokás szerint egy otromba kamion áll meg, ami olyan komótosan mozog, akár egy nagy víziló. A jókedélyű sofőr jópár órán át furikáz minket, mígnem megérkezünk Catasmayóba. Catasmayo ugyan nem szép, de egy éjszakára átmenetileg ez is megfelelne, ha volna a városban olyan ATM, ahol sikerülne pénzt felvenni. Hiába. Bankkártyával Latin-Amerikában utazni bődületes nagy ostobaság, nem is tennénk, ha az áprilisi lopás miatt nem volnánk rákényszerülve. Megint jön az újratervezés. Irány a buszterminál, még ma el kell jutnunk Lojába, hogy pénzhez jussunk. Összesen 3 dollárunk maradt, de a szerencse ismét mellénk szegődik, így sötétedéskor már Loja utcáit koptatjuk.

Vilcabamba főtereVilcabamba főtere

Zarumát követően Loját a legjobb jóindulattal sem nevezném szépnek. Két nap után sem bukkanunk egyéb látnivalóra egy tekintélyes méretű lovasszobornál és egy mutatós, de aprócska kastélynál a város határában. Ráadásul tigrillo sincs. De nem is Loja miatt vagyunk itt, hanem mert innét indulnak a buszok a híres Vilcabambába.

A városkában nincs semmi érdekes, mégis gringók tucatjai nyüzsögnek az utcákon. Ennek oka az, hogy sokak szerint Vilcabamba völgyében olyan pozitív energiák gyűlnek össze, amik rendkívül előnyös hatást gyakorolnak nemcsak az emberi lélekre, de a testre is. A statisztikák azt mutatják, hogy itt élnek a Föld legidősebb emberei, életkoruk rendszerint meghaladja a száz évet. A hosszú élet reményében rengeteg amerikai és európai nyugdíjas költözött ide az elmúlt évtizedekben, elég rendesen fehigítva a városka lakosságát.

Vilcabamba a lábaim alattVilcabamba a lábaim előtt

Szállásunk egész jó, nincs messze a busztermináltól. Mivel ez az egyetlen hostel Vilcabambában, ahol olcsón lehet megszállni, a legtöbb hátizsákos itt tölti az éjszakát. Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára utazókkal, s bevallom, ennyi idő után jól esik egy kicsit európaiakkal lógni. A szállón természetesen van egy halom német, egy chilei 60 év körüli fickó, valamint egy Suriname-i származású holland lány, Jackie, aki nem kevesebb, mint két és fél éve utazik magában.

A szálló elsőre jónak hat, de másnap reggel kiderül, hogy a ház egy mészárszékkel szomszédos, így minden reggel szörnyű malacvisításra ébredünk. Ettől eltekintve sikerül itt eltöltenünk három igazán remek és pihentető napot. Vilcabamba azt hiszem, az a hely, ahol egy kicsit megáll az élet. Mi viszont nem állunk meg, vagy legalábbis nem sokáig, hiszen még sok kaland vár ránk Dél-Amerikában...

Dél-Ecuadorban a legnagyobb gondot az erdőirtás jelentiDél-Ecuadorban a legnagyobb gondot az erdőirtás jelenti

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Túcume az utolsó romváros, amit Peruban látunk. Pont olyan az érzésünk vele kapcsolatban, mint egész Peruval: gyönyörű múlt, rengeteg látnivaló, mégis fellélegzünk, mikor elhagyjuk. Peruban még a leghíresebb tengerpart sem marasztal sokáig.

Múltkor későn értünk Túcumébe, így Piura felé utazva kénytelenek vagyunk újra útba ejteni a romokat. A buszon Endre nagyon okosan magára és a zsákjára borítja a terminálon vásárolt cevichéjét, így olyan szagot áraszt, mintha ő lenne a döglött cápa a halpiacon. Ez a helyieket egy cseppet sem érdekli, megszokták a ceviche izzadt ruhába beivódó bűzét. Túcume faluja pont ugyanolyan porfészek, mint bármelyik apró település Limától északra. Értem én, hogy az embereknek nincs pénze, de azt nehezen viselem, hogy a perui igénytelenség olykor az indiaival vetekszik

A Purgatóriumon egykoron embereket áldoztak fel, most turisták fotózkodnak rajtaA Purgatóriumon egykoron embereket áldoztak fel, most turisták fotózkodnak rajta

A Lonely Planet azt írja, hogy a romok könnyed sétával elérhetők, de a három kilométeres menet az árnyék mentes sivatagi úton 20 kilós zsákokkal nem annyira könnyed. Jócskán fogytán már a türelmem, mire a park bejáratához érkezünk. A hátizsákokat hátrahagyjuk a jegypénztárnál, ami nagy segítség, ugyanis a régészeti park tekintélyes mérete első ránézésre több órás programot ígér. Két fajta jegy létezik a romokhoz, az olcsóbbikkal csak a piramisok látogathatók, a drágábbikkal a múzeum és egyéb épületek is. A jegyszedő néni annyira jófej, hogy a drága jegyet adja az olcsó áráért, így mindent láthatunk.

Két bejegyzéssel ezelőtt említettük a sicán kultúrát, amit olykor a lambayeque kultúrával azonosítanak. A régészek sem tudják, hogy a két kultúra között pontosan milyen kapcsolat volt, de valami biztosan volt, mivel egymástól alig 10 kilométerre éltek. A moche kultúra 8. századi eltűnése után emelkedtek fel, majd a sicánok 1150 körül központjukat áthelyezték az ekkor már régen lakott Túcumébe. Hogy a lambayequeiek ezt miként fogadták, nem tudjuk, de mivel nem találtak semmilyen erőszakra utaló nyomot, feltételezik, hogy az átköltözés csendesen zajlott.

A chimúk a templomokat magas fallal vették körbeA chimúk a templomokat magas fallal vették körbe

Túcume valószínűleg a legtöbbet látott város volt a perui történelem során. 800 körüli alapítása után nem csak a sicánok tették itt tiszteletüket, hanem 100 évig a chimúk, majd 80 évig az inkák is lakcímkártyával rendelkeztek. Ma összesen 26 vályogpiramis található itt, és mind árulkodik építtetőiről.

A nyilvánvaló különbség Batán Grande homokváraihoz képest az, hogy Túcumében az állagmegóvásra és a sérülékeny ősi építmények restaurálására komoly gondot fordítanak. Ennek köszönhetően a látogatók csak egy kiépített ösvényen mozoghatnak, így a feltárás alatt álló területeket nem lehet látogatni. Fel lehet azonban mászni a Purgatórium névre hallgató sziklára. A hatalmas kőhegyet a spanyolok nevezték így, mivel az inkák annak tetején áldozták fel ellenségeiket. A konkvisztádorok nyilvánvalóan túlzó leírásai alapján a szikla folyamatosan vörös színben tündökölt az emberi vértől, bár 1547-es érkezésükkor a város tulajdonképpen már lakatlan volt. 

A Purgatórium oldalában kialakított kilátóból gyönyörűen belátni az összes piramist. A nyugati épületeket fallal vették körül a chimúk, csak úgy mint Chan Chanban. A romváros egyetlen laikus szemmel is érdekes épülete a Túcume déli csücsképen álló templom, amin a chimúkra annyira nem jellemző részletesen kidolgozott falminták láthatók. 

A legszebb chimú falfaragásokat nem Chan Chanban, hanem Túcume piramisain találja az emberA legszebb chimú falfaragásokat nem Chan Chanban, hanem Túcume piramisain találja az ember

A park kijáratánál mototaxiba pattanunk (én mégegyszer nem battyogok végig a tűző napon 20 kilós zsákkal) és felszállunk egy buszra, ami egészen Piuráig szállít. Ez az a város, ahol először érzem azt, hogy nem vagyunk messze az ecuadori határtól, ugyanis Piura nem illik bele a perui képbe. A város már nem szedett-vedett, az utcák tiszták, a szállások minősége is magasabb, igaz, drágábban is jutunk szobához, és az élelmiszerek ára is duplája az ország középső valamint déli részén megszokottnak. A vacsora elfogyasztására alkalmas helyek felderítése során sikerül a belváros csaknem valamennyi utcáját megismernünk, így nem időzünk sokat Piurában, hanem másnap már tovább is utazunk egy tengerparti szusszanásra Máncorába.

Az utazás nem megy könnyen. Az összes busz tele van, emberek tucatjai várják, hogy felférjenek valamelyik járatra. Vannak kisbuszok, amik a normál ár duplájáért vállalják a fuvart, amire mi csak rázzuk a fejünket. Egy alkalommal még a rendőrök is beszállnak az alkudozásba, és cseszik le a sofőrt, hogy miért akarják lehúzni a turistákat. Végül a kisbuszosok hoppon maradnak, mert délutánra sikerül intéznünk két darab buszjegyet.

Naplemente1

Naplemente2

Piura környékén csak a naplemente emlékezetes

Máncora alig nagyobb két-három utcánál, amin végig szállások sorakoznak a legalacsonyabb minőségtől kezdve az elfogadhatón át egészen a luxus, medencés kategóriáig. Az utcán sokkal több szőke gringó flangál, mint helyi, akik közül kivétel nélkül mindenki a vendéglátóiparban dolgozik. Vagy hostelt üzemeltet, vagy étterme van, vagy pizzát süt, vagy a főút menti standokban kézművesportékát árul. Az egész falu olyan, akár egy dél-európai mediterrán nyaralóhely, leszámítva az óceán vizét, ami olyan hideg, hogy ember legyen a talpán, akinek van mersze bemerészkedni. Arról már nem is beszélve, hogy a strand csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető tisztának. A parton tett séta során különösen sok pelikántetem nyújt gyomorforgató élményt. Na de ettől még a tenger az tenger. Lehet sötét homok a finom fehér porrá zúzott kagylótörmelék helyett, és éktelenkedhetnek kopár sziklák ott, ahol szívesebben elbűvölő pálmaligetet képzelnék, én akkor is szeretem. Hallgatom a hullámok zaját és órákig bámulok a nagy végtelen kékségbe.

Kifújjuk magunkat és csak két nap múlva szállunk ismét buszra. A cél Tumbes. Egy élhetetlen, nyomasztó és veszélyes város, ahol áprilisban a legrosszabb rémálmaim váltak valósággá. Sosem akartam ide visszajönni, de az ecaudori határ átlépése előtt kénytelen kelletlen újra útba kell ejtenünk. Annak idején értékeimtől és útlevemtől megfosztva, negyven fokos lázzal és hidegrázással vettem szemügyre a tájat a busz ablakából, és be kell valljam, nem sokra emlékszem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden méteren tolvajok ólálkodnak körülöttem, és olyan nyomasztó a közeg, hogy menekülési kényszer kerít hatalmába.

Máncora strandja tök átlagos, de legalább hideg a vízMáncora strandja tök átlagos, de legalább hideg a víz

Endrének támad egy egészen jónak tűnő ötlete, miszerint Rica Playa faluja a közelben egy csodás nemzeti parkkal nem csak megnyugvást, de akár még kellemes élményt is nyújthat a mai délutánra. Adunk neki egy esélyt, és iránytaxiba pattanunk. Egy óra múlva megáll az autó s int a sofőr, hogy megérkeztünk. Endrével meglepetten pislogunk egymásra, a látvány ugyanis cseppet sem hasonlít arra, mint amit vártunk. Rica Playa egy apró falu néhány jellegtelen házzal a kopár szárazerdőben. Csalódottan teszünk egy rövid sétát a dombokon, de egyetértünk abban, hogy itt nincs mit nézni.

Délután kettő körül jár az idő, még jók az esélyeink arra, hogy elcsípjük az utolsó buszt Tumbesből az ecaudori határra, s ez esetben az éjszakát már a határ túl oldalán, Machalában tölthetjük. Visszarobogunk a rémálmok városába és kikocogunk arra a buszterminálra, ahonnan a machalai buszok indulnak. Beállunk a jegypénztár előtti sorba. Sorra kerülünk, erre a pénztáros csaj közli velünk, hogy már csak a reggel nyolcas járatra van jegy. Na, erre jól felmegy bennem a pumpa, mert hogy én nem töltök egy éjszakát sem Tumesben az ziher. Pláne nem egy buszterminálon. 

A tengerpart tele van döglött pelikánokkalA tengerpart tele van döglött pelikánokkal

A váróteremben a sok latin arcon kívül két európai is tanácstalanul fészkelődik egy-egy széken. Egy idősödő belga pár, akik egy árva szót sem beszélnek spanyolul, bennünk látják a megváltót. Szintén Ecuadorba igyekeznek, és nekik sincs szándékukban az éjszakát Peru legveszélyesebb városának busztreminálján tölteni. Közös a probléma, a megoldáson együtt agyalunk tovább. A határig még csak eljutunk valahogy, ha más nem, hát taxival, de honnan tudjuk, hogy onnan lesz valami járat Machalába? Igaz, a terminálnál még a peru-ecuadori határátkelőhely is elfogadhatóbb egy éjszakára. Végül lesz, ami lesz alapon taxiba pattanunk. A taxis persze átver 5 sollal, de negyed óra múlva már a kilépő pecsétre várók sorában toporgunk.

A dolog korántsem ígérkezik egyszerűnek. Az útlevelem történetét egy korábbi bejegyzéseben tárgyaltuk részletesen, ezért most nem szeretnék kitérni rá. A mai történethez elég annyi, hogy perui tartózkodásom első napján ellopott útlevelem pótlását az argentin magyar nagykövetség intézte, és mert a posta késése miatt nem kaptam kézhez az új útlevelemet Buenos Airesból, kénytelenek voltunk három hónap helyett majdnem négyet tölteni az országban. Büszkén lobogtatjuk a dokumentumokat, amik igazolják a késésünk okát, de az egyik határellenőrt sem hajta meg. Másfél órás egymásnak feszülés után kiderül, hogy csak büntetés kifizetése fejében kaphatunk kilépő pecsétet és hagyhatjuk el Perut. Tehát legegyszerűsítve, kirabol egy perui állampogár, majd a bürokrácia miatt nem tudom időben elhagyni az országot, és még én fizetek büntetést. Hasogat a fejem, mire mindkét pecsét birtokában, 36 dolllár seggére verve belépünk Ecuador területére.

Ecuadorban úgy néz ki csak a szegény negyedben fogunk tudni megszállni, olyan árak vannakEcuadorban úgy néz ki, csak a szegény negyedben fogunk tudni megszállni, olyan árak vannak

Mázlink van, a határon parkol egy taxis, aki vállalja, hogy Huaquillas határvárosába furikázza a négy gringót. Persze ez is átver minket, mint eddig az összes taxis a határon. Huaquillasban viszont mellénk szegődik a szerencse, pont indul egy busz Machalába, nem kell várni az este 9 órási járatra. Hihetetlen, hogy mekkorát változik a táj a határ túloldalán. Zöld banánligetek kényeztetik sivatagi homokhoz szokott szemünket.

Jócskán sötétedés után futunk be a machalai terminálra. A városba érve a nagy és takaros kőházak, a tiszta és rendezett utcák, a zöld pálmás főtér, a sétálgató jókedélyű emberek 108 nap perui "rabság" után igazi felüdülést nyújtanak. A szállások többsége tele van vagy horror drága, így jó fél órás séta után bukkanunk egy meglehetősen spártai, de egy éjszakára éppen megfelelő szobára. Persze az ilyen szállókat egész Latin-Amerikában órára adják ki, de 10 dollárért a miénk egész éjszakára. Az elveszett belga pár néz nagyokat, de nem akarnak máshová menni, újra fiatalnak érzik magukat...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A perui konyha

Nem vagyok finnyás fajta, igazából megeszek mindent. Volt már szerencsém élő szöcskéhez, hagymás pumához és iguána tojáshoz is, így a perui konyha remekei, mint a tengerimalac és a ceviche - gondoltam - nem jelent majd gondot. Nem is jelentett. A baj nem a specialitásokkal van Peruban, hanem sokkal inkább a hétköznapi kajákkal.

Ha az ember éveken át tartó utazáson vesz részt, nem eszik minden nap étteremben. Jobb esetben főz magának, rosszabb esetben az utcai evészetre kénytelen hagyatkozni. Vannak országok, ahol ez remek mulatság, de Peru nem tartozik közéjük. Kimerem jelenteni, hogy a perui konyha utazó szemmel az igen rossz kategóriába tartozik. Íme egy lista arról, hogy miket is kóstoltunk több mint 100 napos perui utunk során.

A piacon rengeteg fűszer kapható, csak nem tudom, mire használják, mert főzéshez biztosan nemA piacon rengeteg fűszer kapható, csak nem tudom, mire használják, mert főzéshez biztosan nem

A kajákat a következők szerint pontoztuk:
1: bűnrossz, ehetetlen
2: ötlettelen, túlélni jó
3: meg tudom enni minden nap, ha kell
4: szívesen választanám étlapról
5: ízorgia

ELŐÉTELEK VAGY LEVESEK

1) Anticucho

Klasszikus utcai kaja a pálcikára húzott hús, amit szénen sütnek meg. A hús általában alpakka vagy sertésszív. Utcán sok helyen kapni, jobb éttermekben előételként szervírozzák.

Pontszám: 3/5

2) Quinua leves

Főként a Titicaca-tó környékén fut bele az ember. A quinua olyan, mint valami miniatűr árpagyöngy, ezt főzik össze zöldségekkel. A szegények étele, a zöldségeket olykor chuñóval, egy furcsa ízű andoki krumplival pótolják, amit én kifejezetten nem szeretek. Nem tudnám minden nap enni, de egyszer megkóstolni jó.

Pontszám: 2/5

A legjobb kajákat elit étteremben kóstolhatod, de ott pörög a számláló rendesen

A legjobb kajákat elit étteremben kóstolhatod, de ott pörög a számláló rendesen 

3) Rocoto Relleno

Egy igazi klasszikus a kalifornia paprikának tűnő méregerős rocoto, amit darált hússal, sajttal, zöldségekkel, olykor gombával töltenek. Jobb éttermekben szószokkal tálalják, pl. mogyorókrémmel. Érdekes íze van, de a rocoto legtöbbször annyira erős, hogy csak rövid ideig élvezhető.

Pontszám: 4/5

4) Papa a la Huancaina

Klasszikus perui előétel. Egy fél főtt krumpli nyakon öntve egy sárgás színű szósszal. Szinte mindenhol olivabogyóval díszítik. Jobban néz ki, mint amilyen az íze, de kétségkívül a jobb eresztésből való.

Pontszám: 3/5

5) Chupe

Egy klasszikus rákleves, amit a többség irgalmatlanul elszúr. Igazából semmi extra nincs benne, ha teli nyomják rákkal, akkor egész jó, de legtöbbször csak üres levet kapsz, aminek kellemes tenger íze van. Ha ebből jót akarsz, akkor csúnyán a pénztárcádba kell nyúlj, s még akkor sem ér a nyomába a guatemalai tapadónak.

Pontszám: 3/5 

FŐÉTEL

1) Seco de Pollo/Carne

A legnagyobb klasszikus, amit minden evőben lehet kapni, sok helyen csak ezt. Áll egy nagy adag fehérrizsből, egy darab csirke- vagy marhahúsból, ritkán jár hozzá spenótszósz, és jó esetben kapsz hozzá egy salátalevelet paradicsomkarikával. Fűszert a táplálék (nem nevezném ételnek) nem ismer, csak a sót. A spenót olyan, mintha csak azért volna a tányéron, hogy feldobja a színvilágot. Az utazó sajnos ezt kénytelen a legtöbbször enni, pedig egészen szörnyű.

Ponszám: 2/5

Ha PEruba utazol, ezt fogod enni majdnem minden nap

Ha Peruba utazol, ezt fogod enni majdnem minden nap

2) Cau Cau

Pont ugyanolyan, mint a seco de pollo, csak ezt többnyire pacalból készítik. Én szeretem a pacalt, de ez a fehérrizses szörnyedvény egészen minősíthetetlen. Több mint három hónap alatt egyszer sem sikerült ehetőt kifogni belőle. 

Pontszám: 1/5

Ez volt az egyetlen ehető cau cau, de ettől meg sikerült összecsinálnom magam

Ez volt az egyetlen ehető cau cau, de ettől meg sikerült összecsinálnom magam

3) Adobo

Nem tudom, hogy az adobónak van-e pontos receptje, mert ahányszor próbáltuk, mindig mást kaptunk. Az Andokban enyhén ecetes ízű hagymafőzelék rengeteg malachússal, Amazóniában inkább leves sok répával és fejhússal. Fűszert ez az étel sem ismer. Íze leginkább a lucskos káposztára hasonlít, amit én kifejezetten utálok, de a sok seco de pollo után azt kell mondjam, zseniális. Ára mindnehol 10 sol, ami egy levesért vagy főzelékért nem kevés.

Pontszám: 3/5

4) Ceviche

Ha valamiről híres a perui konyha, az a ceviche. Tévedés azt hinni, hogy a spanyolok közvetítésével került Peruba a recept, mivel már a preinka időkben fogyasztották a nyers halat maracujalében, algával tálalva. A klasszikus ceviche alapanyaga: nyers tengeri hal citromlében pácolva, lilahagyma, főtt camote (édeskrumpli), choclo (nagyszemű fehér kukorica), rocoto, alga vagy salátalevél. Az ételt nagyon könnyű elkészíteni. A friss nyers halat lilahagymás citromlében áztatod, mellé pakolod a kukoricát, az édeskrumplit, majd jól megpakolod algával. Könnyű elszúrni, sokan túlcitromozzák, mások túl sok rocotót tesznek bele, amitől olyan csípős lesz, hogy csak több liter sörrel válik fogyaszthatóvá. Többnyire reggelire esszük, amitől kellemes szaga lesz az embernek egész nap. Megfigyelés, hogy inkább a férfiak szeretik, és hogy nincs olyan ember, aki csak úgy fogyasztja. Vagy imádják vagy utálják, nálam imádatot vált ki. Az ára nagyon változó, 3 soltól 30 solig láttunk cevichét, ami függ a helytől, az adagtól, a haltól, stb.

Pontszám: 5/5

5) Chifa

A chifa igazából a perui kínai éttermet jelöli. Mindenhol bőséges a kínálat, bár csak két fajta ízvilág jellemzi: sós vagy édes. Az étel általában valamilyen hús szószban, tallarínnal (tészta) vagy chaufával (barnarizs csirkedarabokkal) tálalva. Minden étel elé jár a wantán, vagyis csirkeleves. Eléggé ízetlen lötty, mintha csak azért jönne, mert illik levest is enni a főétel előtt. A chifa az egyetlen hely szerte Peruban, ahol ehetőt kapsz megfizethető áron, de ha valódi kínait vársz, csalódni fogsz.

Pontszám: 3/5

Miért minden csirkéből készül?

Miért minden csirkéből készül?

6) Tengerimalac

Évekkel ezelőtt gond nélkül ültem be perui étterembe tengerimalacot enni. Ma már ezt nem tehetem meg, mert a perui konyha jelképének számító cuy megfizetehetetlen a hátizsákos számára. Igazából elkészítése nem nagy kunszt, mivel a tengerimalacot egyszerűen kibelezik, majd egy fűszernövénnyel kitömik, amitől a húsa zöld színűvé válik. Nyársra húzva sütik, majd főként krumplival és rocotóval tálalják. Magán a malacon kevés a hús, az is rágós, a bőrét gyakran olyan keményre sütik, hogy ehetetlenné válik. Jóllakni vele szerintem nem lehet. Az ára nagyon változó, fesztiválok idején lehet a legolcsóbban megkóstolni, egy teljes malac ára 30 solnál kezdődik, éttermekben olykor 50-60 solt is elkérnek érte.

Pontszám: 4/5 (de csak mert érdekes, igazából nem nagy szám)

7) Chicharón

Tulajdonképpen egész Latin-Amerikában kapható étel az olajban kisütött malac vagy alpakka hús, amit choclóval és krumplival szolgálnak fel. Semmi extrát nem tud, de arra tökéletes, hogy megtömje vele az ember a gyomrát. Korábban klasszikus hátizsákos kaja volt, ma sajnos pofátlan árat kérnek el ért, 10-15 solba kerül egy tál chicharón kifőzdében.

Pontszám: 3/5

8) Ají de Gallina

Egy újabb klasszikus, a majd minden étteremben kapható csirkéből, rosszabb esetben tyúkból készült étel. A főtt szárnyast egy hasonló szósszal tálalják, mint amit a Papa a la Huancaina mellé adnak, bár ez egy picit ízesebb. Van, hogy az ajíval, vagyis a chilivel nem fukarkodnak, akkor egészen vad élményt okozhat. Ettől függetlenül egész tűrhető kaja, csak ne ezt is rizzsel szervíroznák.

Pontszám: 3/5

Az adobo az ehető kategóriába tartozik, csak mindenki másképp csinálja

Az adobo az ehető kategóriába tartozik, csak mindenki másképp csinálja

DESSZERT

1) Zselé

Az egyetlen, amit ezek a jó peruiak desszertként fogyasztanak. Úgy műanyag, ahogy van, de legalább édes. Én tiltanám, vegyifegyvernek minősíteném.

Pontszám: 1/5

ITALOK

1) Meleg italok

Nem vagyok se kávés, se teás, tehát nem is tudnám ezeket a dolgokat magasra osztályozni. Kávésok elmondása szerint a klasszikus perui kávé (hasonlóan a többi országhoz) híg mosogatólére emlékeztet. A kokateának állítólag vannak jótékony hatásai, bár én ezeket nem nagyon éreztem magamon, ráadásul az ízét sem szeretem. A muña az egyetlen meleg ital, amit szeretek. Az Altiplanón növő fűféléből főzött tea valóban segíti a légzést, kellemes mentolos íze van.

Pontszám: 2/5

2) Gyümölcslevek

Peruban minden gyümölcs megterem a mangótól a szederig, ezért nem értem, hogy a peruiak miért nem isznak gyümölcsleveket. Az éttermekben tulajdonképpen csak kóla és sör kapható, ha valami mást ígérnek, az ihatatlan felvizezett lötty lesz. Az almalé a konzerv alma leöntött leve felvizezve, a chicha morada a fekete kukoricából készült édes valami. Egészen szörnyű mind, pláne akkor, ha Ecuador felől érkezel.

Pontszám: 1/5

Malac tamarindo szószban - olcsóért jót

Malac tamarindo szószban - olcsóért jót

3) Alkoholos italok

Sör minden mennyiségben. A limaiak Pilsent vagy Cristalt isznak, a trujillóiak Trujillót, az arequipaiak Arequipeñát, a cuzcóiak Cusqueñát. Kikérni a másik város sörét skandallum, mintha a Fradi pálya előtt végigsétálnál Újpest sálban. Hogy mire annyira büszkék, azt nem tudom, mert az összeset egyetlen cég gyártja, az íze is pont ugyanolyan mindegyiknek, csak a címke más. Amúgy olyan jó Kőbányai minőség. Borok közül van igen jó eresztés, csak az megfizethetetlen, az olcsóbb borok meg olyan édesek, hogy én sütibe se tennék belőlük. A rum Latin-Amerika nemzeti itala, de Peruban ezt is sikerül elbaltázni. Persze vannak minőségi rumok horror áron, de az asztali rumok, mint a Cartavio, a kontinens legrosszabb rumjai közé tartoznak.

Pontszám: 2/5

0 Komment

A fej nélküli sicán király

Bár már jártunk korábban Chiclayóban, van még mit nézni a környékén. Sipán király múzeuma egyértelműen higlightja az északi partvidéknek, de itt áll Batán Grande és Túcume romvárosa, valamint van egy csak kevesek által ismert múzeum, ahol a sicán kultúrával ismerkedünk. Ja, és egy hónap után újra látunk fát!

Chiclayo városában nincsen semmi vonzó, koszos utcák, tömeg és benzingőz jellemzi. Már áprilisban sem tartozott a kedvenc településeink közé, de a sipáni király múzeuma magával ragadott. Kevés ennyire jól átlátható múzeumban jártam életemben, bár az is igaz, hogy itt nem kellett sokat agyalni azon, miről szóljon a gyűjtemény, mivel az kizárólag a moche uralkodó sírjában talált holmikat mutatja be. A múzeum emlékképével a fejünkben vágunk neki Chiclayo környékének, első körben Batán Grandénak.

Kisfiú Pomac bejáratánálKisfiú Pomac bejáratánál

Lonely Planetünk meglehetősen zavaros képet fest a romvárosról. Beszél valamilyen Pomac névre hallgató erdőről, amit közös park alá vontak a romokkal, de arról, hogy azon belül a piramisok hol találhatók, egy szót nem szól. A kissé zűrös környéken található pályaudvaron tanácstalanul keringünk, fogalmunk nincs, milyen buszra kéne szállnunk. Mivel a helyiek a romvárosokat nem szokták ismerni, a Pomac névvel próbálkozunk. Bejön, bár azt kérdezik tőlünk, hogy az erdőbe megyünk vagy Batán Grandéba? De hát a romok nem az erdőn belül vannak? Kicsivel később elmagyarázza egy velünk utazó a buszon, hogy Batán Grande egy település, a busz is oda tart. A romok az erdőn belül vannak, de nekik azok csak romok, nem nevezik Batán Grandénak, mivel az ma már a település.

Megvilágosodva szállunk le másfél óra utazás után a buszról egy nagy Santuario de Pomac táblánál. Helyiek ücsörögnek egy mototaxira szerelt platón, várják, hogy induljon a fuvar. Elkap minket egy nemzeti parkos mellénybe bújt fiatal srác, aki bevezényel egy épületbe, ahol egy térkép előtt azonnal magyarázni kezdi Pomac történetét, meg néhány szót a romokról. Pár perc kiselőadás után leállítom, hogy nincs szükségünk vezetőre, de ha ez a szolgáltatás része, hát legyen. Természetesen nem az, s bár nincs belépő, addig nem enged ki minket a házból, amíg nem támogatjuk adománnyal a parkot.

Eri a sivatagi akácligetben, a Pomac erdőbenEri a sivatagi akácligetben, a Pomac erdőben

- Rendben van. Hova dobjam az adományt? - egyezek bele a nyilvánvaló lehúzásba.
- Add csak nekem, majd én bedobom - jön a válasz.
- Szívesebben dobnám én be a dobozba, ha lehet - erősködöm.
- Nincs doboz, de majd én elviszem a titkárságra.

Biz' Isten dobtam volna be vagy 5 solt, ha lett volna doboz, de így fogtam magam, benyomtam a kezébe egy 1 solost és angolosan távoztunk. A srác nem is foglalkozik a továbbiakban velünk, mert hirtelen befut egy taxi, benne három holland középkorú hölggyel. Biztos vagyok, hogy velük sikerül nagyobb summában megállapodnia.

Pomac madárvilága egyedülálló - ja, és van ott még egy mókus isPomac madárvilága egyedülálló - ja, és van ott még egy mókus is

A mototaxi platóján ülők mutogatnak, hogy induljunk befelé a földúton, pár kilométer múlva ott lesznek a romok. Gyaloglunk. Csodásan érzem magam, mert Pomac valóban egy erdő. Amazónia vagy akár a Pilis után halálosan unalmasnak tartanám, de egy hónap élettelen táj után felüdülés látni valami kis zöldet. Az egész egy hatalmas akácliget, aminek köszönhetően rengeteg madárral találkozunk. Vannak itt gerlefélék, pintyek, de látunk furcsa narancssárga és piros madarakat is. A néhány órás séta alatt arra is fény derül, hogy mi volt az a furcsa békabrekegésre hasonlító hang, amit olykor-olykor hallani véltünk az Andok lábánál növő fákról. Egy felfújódott szürke galambféle csipogása ez a legkevésbé sem vonzó frekvencia.

Húsz perc séta után egy kiszáradt, ránézésre öreg fához érünk. Az előtte álló tábla azt magyarázza, hogy ez Peru legöregebb fája. Hualluri előtt (nem messze Nazcától) láttunk egy ugyanilyen öreg fát, amit több mint 2000 éves korával a Föld legöregebb fájának neveztek. Közben persze kiderült, hogy a világon több ezer ezeknél idősebb fa van, de turistacsalógatónak nem rossz egyik szlogen sem. Újabb kb. egy órás gyaloglás után egy hegyhez érünk. Előttünk egy kocsi fordul a szikla felé, mi meg követjük azt. A szikla oldalából belátni az egész erdőt, s feltűnik, hogy pár kilométerrel odébb valóban piramisnak tűnő dombok magasodnak a fák fölé.

A fák közül előbukkannak Batán Grande egyik piramisának maradványaiA fák közül előbukkannak Batán Grande egyik piramisának maradványai

Újabb egy óra gyaloglás után érkezünk meg Batán Grandéhoz, vagyis a romokhoz. Mivel hétvége van elég sok chiclayói családdal találkozunk, akik gyerekeiket hozták el egy kicsit művelődni. Persze a perui gyerekeket az ilyesfajta program még annyira sem érdekli, mint a magyar kortársaikat, legnagyobb örömüket abban lelik, hogy fára másznak. Jogos, homokbuckákat sűrűbben látnak, mint fát. Mert hogy Batán Grande sem lóg ki a sorból, az egykori vályogpiramisokból mára nem maradt több néhány földkupacnál.

Batán Grandét a sicán kultúra (nem összetévesztendő Sipán királyával) emelte a mochék összeomlása után. 700-tól kb. 1150-ig éltek az erdő mélyén, aztán feltételezhetően az El Niño elmosta őket, így kénytelenek voltak továbbállni, vagyis Túcumébe költözni. Az erdő a birtokába vette a romokat, s annyira lepusztította azokat, hogy tulajdonképpen feltárhatatlanokká váltak. A régészek olyannyira nem foglalkoztak az állagemóvással, hogy ma boldog boldogtalan felmászhat a vályogpiramisok tetejére. Nem jó érzés a csúcson állni, mert bakancsunk alatt omlik le az egész, de valószínűleg nem mi okozzuk a romok vesztét, hanem az a több száz gyerek, akik minden hétvégén homokozónak nézik az épületeket. A kilátás a tetőről szép, már amennyire egy akácliget szép lehet.

Eri örömében, hogy zöldet lát, táncra perdülEri örömében, hogy zöldet lát, táncra perdül - bár lehet épp leesni készül

Batán Grandéból kisétálunk Túcume irányába. Szerencsénkre féltávnál jön egy újabb platós mototaxi (úgy néz ki itt ez a népautó), ami méheket szállít. Beülünk a mindenfelé röpködő méhek közé, és irány ki a Panamericana. Későn érünk Túcumébe, már zárva találjuk a romvárost, így visszabuszozunk Chiclayóba.

Másnap, ha már láttuk a sicáni kultúra romjait, úgy döntünk, hogy ellátogatunk Ferreñafébe, ahol a kultúrának emelt múzeumot keressük fel. Batán Grande romjait látván nincsenek nagy elvárásaink, de ha már itt vagyunk, miért is ne? Rajtunk kívül egy lélek nincs az épületben, így egyedül fedezhetjük fel a tárlatot. Szó nincsen második Sipán királyról, a sicáni kultúrából elég kevés maradt ránk. Egy izgalmas lelet azonban itt is lenyűgöz minket.

Batán Grande uralkodóját a képen látható pozicióban temették elBatán Grande uralkodóját a képen látható pozicióban temették el

Mintegy 20 éve egy japán régész furcsa sírra bukkant Batán Grandéban. A korszaknak megfelelően a sírba nem csak az uralkodó holtteste került, hanem vele együtt az egész királyi udvar és fél rokonsága. A meglepő nem is ez, hanem a holttest poziciója, mivel azt fejjel lefelé temették el, fejét pedig levágták és a test elé helyezték. A király előtt egy fiatal nő holttestére bukkantak, akit szülő pózban temettek el. A régészek ezidáig nem találtak magyarázatot a jelenségre, de elég valószínű, hogy a sicánok hittek az újjászületésben, ezért temették el az uralkodót fejjel lefelé, mintha a szülőcsatornában volna.

Az uralkodó halotti maszkja az egyik legszebb Peruban. A koponány jól látszik a vöröses sinabrió méreg.Az uralkodó halotti maszkja az egyik legszebb Peruban. A koponány jól látszik a vöröses sinabrió méreg.

Érdekes módon a többi holttesten nem találtak külsérelmi nyomokat, nem haltak erőszakos halált. Egyes koponyákon erősen mérgező sinabrió port találtak, így feltételezhetően az uralkodó hozzátartozóit és szolgáit megmérgezték.

Ferreñaféből visszatérünk Chiclayóba, majd onnan Zaña falujába buszozunk. Ez a falu ad otthont a vidék legnagyobb romkatedrálisának, amit 1573-as alapítása után rengetegszer pakoltak ki a kalózok, végül 1720-ban az El Niño pusztította el. A falu egy igazi porfészek, a katedrális nem különben. A bejáratnál ketten próbálnak belépőt szedni, de annyira nem fog meg minket a látvány kívülről, hogy kifizessük érte a beugrót, így inkább megspóroljuk a 3 solt fejenként.

Zaña romkatedrálisa kívülről is megcsodálhatóZaña romkatedrálisa kívülről is megcsodálható

Harmadnap elindulunk észak felé, hogy élvezzük egy kicsit a perui tengerpartot, s hogy kipipáljuk utunk utolsó vályogpiramisát, Túcumét...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Megfojtott indián királynő

A moche kultúráról már írtunk az előző bejegyzésben, de El Brujo romvárosa és temetkezési helye felülírja eddigi ismereteinket. Például nem tudtuk azt (a tudmány sem tudta 2006-ig), hogy a mochék választottak női uralkodókat, akik harcosok is voltak egyben, de azt sem tudtuk, hogy azokat fel is áldozták idejekorán. 

Imádom a semmibe vesző nagy kék vizet, legyen az tenger vagy óceán. Képes vagyok órákig bámulni, ahogy az óriási víztömeg mélykék színe sejtelmesen összemosódik az égbolttal. Huanchacónál a víz sajnos nem kék, hanem szürke, de mivel az égbolt is pont ugyanolyan, az összemosódás megmarad. Lehet, hogy igazából a végtelenséget szeretem, mert így is megbabonáz a látványa.   

Szitál a köd, amikor magamra rángatom a nyirkos ruháimat, és vacogva kibújok a nedves sátorból. Ma reggel szedjük a sátorfánkat, visszatérünk Huanchacóból a trujillói terminálra. Ismét buszra szállunk, Chocope felé vesszük az irányt. Túlzás volna azt állítani, hogy a trujillói chimú és moche romvárosok, a faragott falak és a színes festett falmaradványok lenyűgöztek volna bennünket, de érdeklődésünk a letűnt korok kulturális emlékei iránt azért nem csökkent.

El Brujo piramisának falrészlete pont olyan, mint Huaca de la LunaEl Brujo piramisának falrészlete pont olyan, mint Huaca de la Luna

Az El Brujo, vagyis "A varázsló" névvel illetett temetkezési hely Chocopétól néhány kilométerre fekszik az óceán partján. Ez a világ egyik legnagyobb ősi temetője, ami napjainkban is feltárás alatt áll. Köztudott, hogy a misztikus helyet az elmúlt évszázadokban sírrablók fosztogatták, de ennek ellenére bízom benne, hogy akadt mit kiállítani a nemrég megnyitott múzeumban. Na jó, legyünk őszinték! Legjobban egy újabb múmia látványának lehetősége csigáz fel, amire azért van esély, mert a huacerók, vagyis a kincsrablók ritkán tartottak igényt a sírlakók testének földi maradványaira.

Chocopéban iránytaxiba pattanunk és Magdaléna kicsiny, csendes sivatagi falujába utazunk. A „főtéren” szállunk ki. Magdaléna nem több néhány szegényes színesre meszelt háznál, de már attól pozitív érzésem támad, hogy három hét után újra napfény éri az arcomat. Lima óta egyszer sem láttuk a Napot, Magdalénában végre felszáll a garúa. Sehol egy lélek, csupán néhány barátságos, csont és bőr kóbor eb kószál a téren. Nekivágnánk gyalog a romvárosnak, de bizonytalan az irány és a távolság, ráadásul velünk vannak a zsákjaink is. A csendet motorzaj töri meg. Feltűnik egy mototaxi, sofőrje ismerve a járást néhány solért örömmel vállalja a fuvart El Brujo bejáratáig.

Bár a mochék élőhelyén nem élnek kondorok, megjelennek falfestményeikenBár a mochék élőhelyén nem élnek kondorok, megjelennek falfestményeiken

Rövidesen újra az óceán partján találjuk magunkat, s már messziről feltűnik, hogy az egyik tisztességes méretű homokdombon lépcsőzetes piramis emelkedik. Egyes falakat elkerítettek, jelezve, régészek dolgoznak, itt még feltárás folyik. A vadonatúj, igényesen felépített múzeum a két jegyárussal azt sejteti, hogy a romvárosban a közeljövőben igazi turistaseregek látogatására számítanak. A homokdombon felvezető lépcsőn csak néhány helyi család lézeng rajtunk kívül, de úgy gondolom, hogy ez nem lesz mindig így, mert amit itt látunk az az elmúlt néhány hét csúcsélménye.

Nem tartom magam szélsőséges feministának, de valljuk be, a moche egy felettébb intelligens nép lehetett. Nem csak a nemek közötti egyenlőséget hirdették, hanem a nőknek kijáró tiszteletet olyan fokra emelték, hogy egyenesen női uralkodót választottak maguknak. Mindig érdekelt, hogy milyen lehetett egy rézbőrű királynő élete, de azért Caóval, El Brujo uralkodójával nem szívesen cseréltem volna.

A rája fontos jelképe a mochéknakA rája fontos jelképe a mochéknak

A piramis előtt berendezett múzeumban egy egész jó állapotban megmaradt, tetoválással díszített, kiszáradt női testet pillantunk meg. A perui archeológusok egy csoportja 2006-ban bukkant rá a vályogpiramisban egy a fosztogatások ellenére csaknem sértetlenül maradt sírra, amely négy múmiát, ékszereket és fegyvereket rejtett. A Dama de Caónak nevezett huszonöt év körüli hölgyről a kutatások során kiderült, hogy a térségben élő mochék törzsi vezetője volt, és feltételezhetően megfojtották. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szó mai értelmében véve gyilkosságról volt szó. Ne feledjük el, hogy kr.u. 450-et írunk, amikor a társadalmi hierarchiában előkelő helyet elfoglaló személyeket előszeretettel áldozták fel az isteneknek. A királynő halála után testét hosszú szövetanyagba tekerték, illetve ekkor készülhettek tetoválásai is, amiknek vallási szerepet szántak. A kutatás jelenleg is folyik, így a többi múmiáról meglehetősen keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy Cao holtteste a moche kultúra ezidáig legjobb állapotban megmaradt múmiája.

Sírjából két harci bunkósbot és huszonhárom lándzsa is előkerült, mint hatalmi szimbólumok, ami egészen egyedülálló a női sírok történetében. Ennek köszönhető, hogy egyes tudósok arra a feltételezésre jutottak, az uralkodónő egyben harcos is volt, meglehet eddig úgy tudtuk, hogy a mochékra nem volt jellemző a nők fegyverhasználata.

Cao arcát arany lemezzel fedték el Cao arcát arany lemezzel fedték el

A múzeum és az indián királynő meglátogatása után visszatérünk Chocopéba. A terv az, hogy Peru északi partszakaszán továbbhaladva közeledjünk az ecuadori határ felé. A mai éjszakát már Pacasmayo városában akarjuk tölteni, de érkezésünk meglehetősen esetleges. Egy órát dekkolunk a chocopei buszmegállóban úgy ötvenedmagunkkal, amikor érkezik egy Pacasmayo feliratú járat, aminek kvázi még az ablaktörlőjén is utasok lógnak. Ennek ellenére agresszív könyöklőháború indul a lépcsőn elfoglalható utolsó helyért, de az utasok többsége velünk együtt a megállóban ragad, a busz pedig elhajt. A jelenet húsz percen belül háromszor ismétlődik meg, erre nálunk úgy betelik a pohár, hogy húsz kilós zsákokkal a hátunkon gyalog vágunk neki az országútnak. Párszáz méterrel arrébb egy kamion lassít le mellettünk és felajánja, hogy egészen Pacasmayóig szállít bennünket. 

A komótosan döcögő óriás néhány óra múlva tesz le a pacasmayói elágazásnál. A városba befelé vezető poros út szélén csak pár lepukkant ház és düledező parányi vegyesbolt sorakozik egymás mellett. "Pacasmayo nem nagy település, tehát a városközpont sem lehet több negyed óra sétánál"-típusú mondatokkal bíztatom magam, ahogy hátunkon a nagy zsákokkal, hasunkon meg a kisebbekkel gyalogolunk az út mentén, akár két feldíszített karácsonyfa. Eltelik egy óra, de a központot csak nem sikerül elérni. Ráununk a fárasztó nap utáni erőpróbára és leintünk egy mototaxit. Jó döntés. A mototaxi még vagy tizenöt utcán át furikáz minket, mire leparkol a főtéren, közvetlenül az óceán partján.

Pacasmayo furcsa, de tengerimádó tere Pacasmayo furcsa, de tengerimádó tere 

Pacasmayo első ránézésre nem más, mint egy barátságos szörfparadicsom, igaz, most nincsen fő szezon, így az utcákon meglehetősen kevés külföldi alak lézeng. A part mentén szemtelenül drága szállók sora díszeleg, ezért inkább a belső utcákban próbálkozunk a szálláskereséssel. Pár perc múlva egy recsegő padlójú lépcsőházban találjuk magunkat. A hostelben néhány ausztrál szörfösön kívül nincs senki, csak mi. Amúgy a tulaj kedves, és a méltányos ár a konyha használatát is tartalmazza. A zuhanyzóban ugyan nincs víz, de annyi baj legyen, az esti fürdés azért nem marad el; vicces módon a szálló raktárában sikerül letudni. A szobában mindenütt falhoz támasztott szörfdeszkákba botik az ember, de ezt egy ilyen tartalmas és élménydús nap után szinte már észre sem veszem...

0 Komment

A Föld legnagyobb vályogvárosa Chan Chan. Kár, hogy úgy néz ki, mint egy hatalmas homokozó a sivatagban. Szerencsére Trujillo környékén van mást is nézni, például a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot, ami bár nem a legnagyobb moche piramis, mégis fantasztikus látvány. Nem is annyira vacak ez a perui sivatag.

Trujillóba késő délután érkezünk. Nem akarunk Eduardónál legyeskedni, meg amúgy sem szeretünk vadidegeneknél aludni, így a buszmegállóban azt az utasítást adom az egyik taxisofőrnek, hogy vigyen ahhoz a buszhoz, ami Huanchacóba megy. Tudtommal ez a pont a főtéren túl van, jó 3 kilométerre innen, így az 4 solos menetdíj korrektnek tűnik. A taxis kigurul, majd 300 méterrel odébb megáll, hogy itt jön majd egy sárga busz, arra szálljunk fel. Nézek rá összehúzott szemöldökkel, s annyit mondok:

- Itt a 4 solod, megérdemled, de azt is, hogy a következő sarkon eltörjön a tengelyed.

A fickó csak mosolyog, mi meg felpattanunk a huanchacói buszra. 4 sol ismételten nem nagy pénz, de nagyon unom, hogy Peruban mindenki hülyének néz minket, és vállvonogatva vernek át folyamatosan. Lassan nyolc éve utazom Latin-Amerikában és azt kell mondjam, a peruiak a ticókon (Costa Rica lakói) is túltesznek tahóságban.

Huanchaco tengerpartján csak az árusok vannakHuanchaco tengerpartján turisták nincsenek, csak árusok

Huanchacóban a Naylampban szállunk meg. Aludtam már meg itt korábban, de ezúttal nem a hátiszákos feeling miatt érkeztünk ide, hanem azért, mert a kertben olcsóért felverhetjük a sátrat. Trujillo környékén a garúa már csillapodik, így reménykedhetünk benne, hogy az itt töltendő pár nap alatt nem ázik szét mindenünk.

Huanchaco a trujillóiak kedvenc partszakasza. Decembertől márciusig tízezrek látogatják a több kilométer hosszú homokos strandot, megtömve minden szállót. Július végén azonban nincs itt senki, csak néhány utazó, akik Lima és az ecuadori határ között szeretnének fújni egyet. Ennek hála az a pár étterem, ami nyitva tart, igen olcsón szolgál fel cevichét. Erinek mindegy, mert ő utálja a nyers halat, de én a 8 solos púpozott tányérnak nagyon megörülök.

Chan Chan jellegzetes őreChan Chan jellegzetes őre

Nem véletlenül nem Trujillóban szálltunk meg, hanem a tengerparton. Mikor utoljára, 2011-ben itt jártam, Trujillo nem úgy nézett ki, mint ahová egy turista vágyik. Még a főtér is elég zűrösnek és lepukkantnak nézett ki, nem hogy a hátsó utcák. Másnap, mikor betévedünk a központba, meglepődve tapasztalom, hogy mennyire átalakult a város. A főteret kicsinosították, sétálóutcát hoztak létre, egész kellemes várost csináltak Trujillóból. Csak emiatt azonban nem jöttünk volna ide, ennél sokkal izgalmasabb, ami a város határán kívül látható. Már ha izgalmasnak lehet nevezni azt a tucatnyi vályogpiramist, aminek a többsége úgy néz ki, mint egy sárkupac.

Pelikánok sorakoznak az épületek aljánPelikánok sorakoznak az épületek alján

Első körben a chimúk egykori központját, a Föld legnagyobb vályogvárosát, Chan Chant látogatjuk meg. A chimú kultúra 900 körül emelkedett fel a mai Trujillo környékén, bár egyes történészek úgy gondolják, hogy volt egy politikai vezetés nélküli korai chimú korszak is. Könnyen válhattak a térség vezetőivé, mivel az itt élő mochék civilizációjuk végnapjait élték. Jellemző a perui kultúrákra, hogy építészetükben és kerámiáikban követték elődjeiket, illetve átvettek tőlük számos ábrázolást és technikát. Ez alól kivétel Chan Chan.

Chan Chan se Caralra, se Sechínre, se semmilyen később látott moche városra nem hasonlít. A több mint 20 négyzetkilométer nagyságú városnak ma alig 10%-a látogatható, de ez is elég ahhoz, hogy tudjuk, a chimúk teljesen függetlenítették magukat a mochéktól. Nem építettek piramisokat, bár voltak vallási épületeik. A hatalmas városfallal körbevett terek mind gyülekezésre szolgáltak, csak igen kevés helyen láthatók lakóépületek. A városfal mérete arra utal, hogy a chimúk nem a legbékésebb népcsoport volt a térségben, állítólag olykor egész Limáig meneteltek egy kis háborúért.

A chimúk durván politizáltak és háborúztak, ezt a leletek is alátámasztjákA chimúk durván politizáltak és háborúztak, ezt a leletek is alátámasztják

Mivel az elmúlt évszázadokban Chan Chant számos alkalommal elmosta az El Niño, ezért a város egészének feltárására esély sincsen. Annyi azonban bizonyos, hogy a chimúk elválaszthatatlanok voltak a tengertől. A szürke homokfalakat legtöbbször halakkal és tengeri madarakkal, főként pelikánokkal díszítették. Nem csak halásztak, mezőgazdálkodtak is, főként kukoricát és babot termesztettek.

Chan Chan tündöklése 1470-ig tartott, ekkor törtek be az inkák a völgybe és telepedtek rá a chimúkra. Sokáig nem élvezhették a vályogváros vendégszeretetét, mert 50 évvel később már a spanyolokkal csatároztak ugyanitt. Chan Chan az enyészeté lett, s bár 1969-ben elkezdték a feltárását, az 1997-es El Niño lehetetlenné tette a további munkálatokat.

Csókolózó sárkányok mindenhol, mégis a szívárványról kapta a nevét a Huaca Arco IrisCsókolózó sárkányok mindenhol, mégis a szivárványról kapta a nevét a Huaca Arco Iris

Turista szemmel Chan Chan nem az a hely, amiért az ember több száz kilométert utazik. Sem a temetkezési helyek, sem a frízekkel borított városfalak, sem a ma már kacsaúsztatóként működő víztározó nem kiált fényképért, Chan Chant körbejárni igen unalmas.

A kijáratnál belebotlunk két amerikai csajba, akikkel közösen fogunk egy taxit, s megosztva a költségeket másik két kisebb chimú romot is felkeresünk. A Huaca Arco Iris még csak-csak élvezetes látvány a szívárványra hajazó csókolózó sárkányfrízekkel, de a Huaca Esmeraldánál az egyetlen említésre méltó esemény, hogy a kerítésről egy bagoly mosolyog ránk. Leéltem 31 évet úgy az életemből, hogy soha nem láttam baglyot állatkerten kívül, erre Trujillo legzajosabb városrészén botlunk bele egybe.

Életem első nem állatkerti baglyát sikerült lefotóznunkÉletem első nem állatkerti baglyát sikerült lefotóznunk

Bár a chimú városok rendesen lefárasztottak, délután - már a két amerikai csaj nélkül - úgy döntünk, hogy nem hagyhatjuk ki a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot. A moche civilizáció a wari és az inka mellett Peru legizgalmasabb kultúrája volt. A chimútól eltérően nem csak a mai Trujillo környékén volt felfedezhető, moche emlékekkel Chiclayo környékén is lehet találkozni.

A mochék a tenger istent tisztelték és imádtákA mochék a tenger istent tisztelték és imádták

A mochék csillaga időszámítástól kb. 800-ig ragyogott, ez idő alatt mesterszintre emelték kerámiaművészetüket. A legtöbb lelet a limai Larco Múzeumban is tőlük származik, és ne felejtsük el, hogy a sipáni király sírja is moche. Bár mindenki az inkákért van oda, a mochéktól sokkal több minden maradt ránk, még ha 500 évvel meg is előzték Cuzco lakóit. A Huaca de la Luna egészen hihetetlen élmény. Távolról úgy néz ki, mint egy hatalmas homokozó, amit körbeépítettek álvánnyal, de mikor az ember bemerészkedik a tető alá, csuda dolgokat lát. A mochék például festettek. Persze a chimúk is használtak ecsetet, de azok állítólag egy-, max. kétszínűre festették a falakat, nem úgy a mochék, akik mindent aprólékosan kidolgoztak.

A mochék ugyancsak tengerimádók voltak, mitológiájukat is átszőtte az óceán. A falakon feltűnő vörös ördögfej állítólag valamilyen tengeristent ábrázol, vannak olyan régészek, akik úgy gondolják, az ő kiengesztélésére embereket áldoztak, és olykor szakrális kannibalizmust követtek el. Hogy ezeket pontosan miből következtetik ki tudósok, nem tudom, mivel a mochék hasonlóan más perui kultúrákhoz nem írtak, és a majáktól eltérően frízeiken sem jelentették meg a történelmüket.

A Mítoszok fala a legzseniálisabb moche falfaragványA Mítoszok fala a legzseniálisabb moche falfaragvány

Két éve jártam utoljára a Hold templomnál, és ez az egyetlen hely, ahol tényleg azt látom, hogy a régészek haladnak a munkával. Számos új falrészlet került elő 2011 óta, de a legszebb továbbra is a Mítoszok fala, ami egy nagy katyvasz, de szép katyvasz. Néhány négyzetméterre ezek a jó mochék minden általuk ismert élőlényt odafaragtak, de ábrázoltak csillagokat és királyokat is. Ember legyen a talpán, aki bármit is kihámoz belőle, de a színes falfelület mindenkit megbabonáz.

Visszabuszozunk Trujillóba, s hogy Eduardo ne gondolja, hogy megfeledkeztünk róla, felhívjuk, s az estét egy perui rockkocsmában töltjük. Megtehetjük, mert Trujillo két év alatt 180 fokos fordulatot vett, így nem kell attól tartanunk, hogy valaki kést márt belénk...

0 Komment

Caral, az ókor bulivárosa

Kevesen tudják, de a Föld egyik legősibb városa Peruban található. Az 5000 éves romokról nincs sok ismeretünk, annyi azonban van, hogy a carali emberek inkább buliztak, mint hogy háborúztak volna. Sechín lakói sem fegyverkeztek, inkább orvososat játszottak és táncoltak. Nem csoda, hogy ezen a vidéken még a rendőr is jófej...

Buenos Airesből érkezett ideiglenes útlevelemmel a kezemben nyugtázzuk, hogy végre megszűnt két hetes limai fogságunk. Endre reggeli gyanánt bedob egy adag cevichét, majd buszra szállunk és északi irányba utazunk tovább. A perui fővárosból óránként indulnak buszok Barrancába, ami éppúgy nem tartozik Dél-Amerika gyöngyszemei közé, mint ahogy - kevés kivételtől eltekintve - a perui városok többsége.

A garúa júniustól októberig az egész perui partvidéket betakarjaA garúa júniustól októberig az egész perui partvidéket betakarja

A garúának nevezett makacs köd ide is kitartóan elkísér minket, a hűvös idővel összekötve számomra a hazai novembert idézi. Talán a ceviche teszi - mondom én, mert hogy utálom a nyers halat -, de alighogy elfoglaljuk a perui viszonylatban kiválónak mondható szállásunkat, Endre beront a fürdőszobába és kvázi két napig nem is hajlandó távozni onnét, így egyedül indulok a három-négy utcás poros kis Barranca felfedezésére.

A városka kicsiny méretei ellenére olyan zajos, hogy a fővárossal is könnyen versenybe szállhatna. Nappal az utcákon hemzsegnek a mototaxik, amik olyan agresszív módon közlekednek, mintha az egész város egy nagy versenypálya volna. Próbálok átkelni a szomszédos oldalra, ahol a pékségek sorakoznak, de nem tudok. Kénytelen vagyok a főtér felé menni, ahol feltűnik egy kávézó.

Caral romvárosát lassan betakarja a ködCaral romvárosát lassan betakarja a köd

Nagy kávéimádó vagyok, de ezt a legkevésbé sem nevezném függőségnek. Vicces, hogy a világ legnagyobb kávétermelő országaiban az európai ember számára általában csapnivaló fekete készül, ezért amióta úton vagyunk, rendszerint le kell mondjak erről az élvezetről. Ma azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, és betérek a kávézóba.

Életem legérdekesebb kávéját itt sikerül elfogyasztanom. A pincér először kihoz egy apró üvegkancsót, aminek tartalma pont úgy néz ki, mint a kínai éttermekben használatos szójalé. Gyanakodva körülnézek, hogy tuti nem chifában (kínai étterem) ülök-e, de nem. A parányi kancsót egy decis csésze követi csurig töltve forró vízzel. Ebbe kell ízlés vagy inkább űrtartalom szerint önteni a szójalének nézett löttyből néhány millilitert. Az így nyert langyos, áttetsző, halványbarna folyadék garantáltan nem okoz szívdobogást.

Barrancától néhány kilométerre keletre található Dél-Amerika kultúrájának bölcsője, a mintegy 5000 éves romváros, Caral. Olyan izgalmas látnivalónak ígérkezik, hogy ezt másnap még Endre sem hagyja ki, bármennyire is a WC-hez kötötte az életét.

Cara piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékeiCaral piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékei

Kevesen tudják, hogy Paul Kosok és Richard Schaedel amerikai régészek 1948-ban Limától 200 kilométerre olyan romváros maradványaira bukkantak, aminek korát korábbra datálják az ókori Mezopotámia, Kína, India és Egyiptom virágzásánál. Caral az amerikai kontinens legősibb városa volt, s már akkor fénykorát élte, mikor az egyiptomi piramisokat csak építeni kezdték.

A zseniális felfedezés piramisokból, gondosan kivitelezett templomokból, egy amfiteátrumból, valamint lakóházakból állt, mintegy 60 hektárnyi területen, sejtelmesen megbújva a perui sivatag homokjában. Az építmények pontos kora és a caral kultúra ma is vizsgálat tárgyát képezi a tudósok körében, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a romváros a turistáktól eddig igen kevés figyelmet kapott.

A régészek nem találtak háborúkra utaló nyomokat, sem fegyvereket, vagy megcsonkított testeket, ezzel szemben a leletek közül meglehetősen sok hangszer került elő, főként keselyű- és pelikáncsontból készült fuvolák, valamint szarvas- és lámacsontból készült kürtök. Drogok, valamint a nemi aktivitást és vágyat élénkítő afrodiziákumok használatára utaló jeleket sikerült kimutatni. Zene, hallucinogén szerek, vágyfokozók... Caral nem volt más, mint az ókor bulivárosa, egy Szodoma és Gomora.

Paramonga erődje bár a Pánamerikai autóút mellett fekszik, még sem könnyű odajutniParamonga erődje bár a Pánamerikai autóút mellett fekszik, még sem könnyű odajutni

Caral bár régóta fogadja a turistákat, a helyiek csak most kezdtek el komolyabban foglalkozni az idegenforgalom fejlesztésével. Ma a bejáratnál igényesen kinéző jegyiroda üzemel, ahová kis létszámú csoportokban érkeznek a vendégek befizetett túra keretében, főként Limából. Mi csak ketten vagyunk Endrével, így megvásároljuk a belépőket és várunk. A jegyszedő hölgy udvariasan közli velünk, hogy a helyi vezető bérlése a piramisokhoz kötelező, de belépni csak csoportosan lehet. Egy órán át dekkolunk a bejáratnál, de a csoport csak nem jön, így nincs kihez csatlakozni, be viszont nem engednek. Végül megjelenik egy helyi család. A jegyárus odalép hozzánk és közli, hogy ha be akarunk menni, akkor mi fizetjük a vezető bérleti díjának a felét, jól lehet, mi csak ketten vagyunk, még a család hat fővel érkezik. Ugye egyetértünk abban, hogy ez így nem fair? Nem vagyunk akadékoskodó típusok, de annyira felmegy a pumpa, hogy a belépők visszaváltása után életünkben először vendégkönyvet követelünk. Nagy szerencsénk, hogy néhány piramis a külső részen őrizetlenül áll, így belépőjegy és vezető nélkül belógunk, legalább lássunk valamit.

Nem maradhatunk romok nélkül, így délután megcélozzuk Paramongát. A buszsofőr kirak minket egy kereszteződésnél, ahonnan gyalogosan folytatjuk az utat a Pánamerikai autóút szélén. Fél percenként óriási teherautók zúgnak el mellettünk, néha olyan közel, hogy kénytelen kelletelen bevetjük magunkat az út melletti sűrű cukornád közé. A jó paramongaiak azt állították, hogy az erőd alig több mint fél órás séta a kereszteződéstől. Nagy lelkesen kutyagolunk, de egy óra elteltével kezd gyanús lenni a dolog. Stoppolunk. Egy elképesztően nagy cukornádszállító kamion áll meg, a sofőr pedig röhögve közli, hogy az erőd innen még legalább 10 perc kocsival. Kicsit bánatos, remélte, hogy legalább Trujillóig vele utazunk, de természetesen így is elvisz minket. 

A Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd voltA Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd volt

Az erődöt állítólag 875-ben építették szakrális és csillagászati céllal, csak úgy, mint a benne található Nap és Hold házát. A két apró épületet úgy pozícionálták, hogy a napfordulók alkalmával a felkelő nap fénye pont besüssön az ajtaján. Azt azért nem mondanám, hogy Paramonga nagyon megfogott, de be kell valljam, hogy amikor megpillantottam az erőd tetejéről a sivatagos dombokat és a messze elnyúló óceánt, akkor egy pillanatra elakadt a szavam.

A Barranca környéki romok kipipálva, épp itt az ideje, hogy odébb álljunk. A hátizsákolás két aspektusa a rugalmasság és a gazdaságosság, így a kora reggeli órákban már a Panamericana szélén ácsorgunk és stoppolunk. A forgalom elég nagy, és ebben a kereszteződésben mindenki lassít, ha nem is miattunk, hát a melletünk parkoló trafipaxos rendőrök miatt. Az egyik egyenruhás odalép hozzám.

- Jó reggelt! Európaiak?
- Igen.
- Hová mennek?
- Ha minden jól megy, akkor egészen Trujillóig.
- Nem probléma. Egy percig se aggódjanak, majd mi megállítunk Önöknek egy autót.

Barranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolniBarranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolni

A rendőrök kedvessége nagyon jólesik, s még az sem zavar, hogy közbejön a műszakváltás, így távozniuk kell, mielőtt megfelelő kocsit fognának. Úgy bő egy órája ücsörgünk az út szélén, amikor lassít mellettünk egy szürke dzsip a trujilloi Eduardóval, aki négy órája egyedül ül a volán mögött és majd megöli az unalom. Nagy örömmel szállít minket egészen Casmáig, Sechín romváros bejáratáig. Eduardo igazi szószátyár, elmeséli az egész életét A-tól Z-ig, majd a fuvar végén közli, ha ma megérkezünk Trujillóba, mindenképp keressük meg, nála megszállhatunk teljesen ingyen. Ma valahogy csupa jófejjel találkozunk.

Sechín romvárosa a hegyoldalból fotózvaSechín romvárosa a hegyoldalból fotózva

Sechín romjainál az azonos nevű népcsoport élt, a kultúra virágzásának idejét Kr. e. 1600-ra datálják. Az óceántól kb. 10 kilométerre, a homokdombok lábánál rendeztek be egy múzeumot a kultúra tárgyi emlékeivel, valamint egy-két múmiával. Endre szerint kicsit perverz, de engem a tárgyi emlékeknél sokkal jobban lázba hoznak az emberi test maradványai. Most is rátapadok arra az üvegfalra, amely mögött egy hosszú, barnásvöröses hajú, kiszáradt női múmiát helyeztek el. Sok ép foga arra a következtetésre juttat, hogy fiatalon veszíthette életét. Ruhája és a nedvesség hiányától összeaszott bőre között alig látszik a határ. Mellette mágikus mintákkal telitetovált levágott kezek láthatók.

A Sechín kultúra épületkomplexumának jelentős része épen maradt. A homokos domboldalon húzódó kőfalakon fantasztikus gondossággal kidolgozott faragványokat fedezünk fel, amelyek táncoló embereket, feltehetően isteneket vagy félisteneket, harcosokat, papokat, megcsonkított testeket és végtagokat ábrázolnak. A faragványok készítésének okára többféle magyarázat létezik. Egyesek szerint a casmai harci jeleneteket ábrázoltak a valós életből, míg más tudósok azt állítják, hogy a helyszínen létezett egy ősi anatómiai laboratórium, és az emberi test tanulmányozása magyarázza a testrészek, a csontok és a végtagok megfaragását.

Az ókori Dél-Amerika csak bulizott és táncoltAz ókori Dél-Amerika csak bulizott és táncolt

Sechínből a parkőr furikáz minket vissza Casmába, ahonnan kisbusszal Chimbotéba utazunk. Az alig egy órányira fekvő város Peru legnagyobb halászkikötője, és itt található Dél-Amerika legnagyobb halfeldolgozója is. Mikor kiszállunk a buszból, öklendezni kezdünk. Az egész várost átitatja a rothadó hal szaga, s ez nem csak minket zavar, minden velünk utazót is. Azt mondják, az orr a leglustább szervünk, de ezt a bűzt fél óra után sem tudom megszokni. Még szerencse, hogy nem kell sokat várni a Trujillóba tartó buszra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Virágzik a sivatag

Lima környékén van mit nézni, de nem kell úgy készülni, hogy hátast is dobsz a látványtól. Azonban egy helyen, alig 100 kilométerre északra a fővárostól nagyot néz az utazó, pláne így, szeptemberben. Viszont az is tanulság, hogy a sivatagba nem dzsippel elindulni őrültség, pláne ha utána repülőre akarsz ülni.

Limát már kivesésztük kettővel ezelőtti posztunkban, de egy valamit kihagytunk a felsorolásból, ez pedig a Larco Múzeum. Tettük mindezt azért, mert a Larco az egyetlen olyan nevezetessége a fővárosnak, amit mindenki kötelezőnek és zseniálisnak tart. Évek óta készültem ide, de a több mint 10 dolláros belépő mindig visszatartott. A majd két hetes limai semmittevés annyira lefárasztott minket, hogy eldöntöttük, itt az ideje megnézni a Larcót.

Néhány szépség a Larco MúzeumbólNéhány szépség a Larco Múzeumból

Költséges napnak ígérkezik a mai, így se taxit nem fogunk, se buszra nem ülünk, hanem kisétálunk a Pueblo Libre városrészbe. A várostérképen Pueblo Libre sokkal inkább belváros, mint külterület, mégis iszonyat messze van mindentől. Legalább másfél órán át kutyagolunk olyan városrészeken át, ahol a helyiek pontosan ugyanúgy néznek ránk, mint tették azt Espinarban. Aztán a múzeum körül minden megváltozik. Megjelennek a hatalmas turistabuszok, amikből ömlik ki a rengeteg gringó. Hirtelen a sarki boltban a kóla is kétszer annyiba kerül, megint mintha a Machu Picchunál lennénk.

Eri elveszik a Larco raktárjábanEri elveszik a Larco raktárjában

Előttünk néhány hátizsákos vesz jegyet, és szörnyülködik el a 30 solos belépőn. Mivel nekik is azt mondták, hogy a Larcót látni kell, hát nagy duzzogva lerakják az asztalra a pénzt. Mi is így teszünk, aztán elindulunk felfedezni a múzeumot. Első lépésként egy több termes raktárban kötünk ki, ahol öt méter magas állványokon mindenféle kerámiák láthatók, ömlesztve. Olyan, mintha egy köcsöggyár éppen dobozolásra váró termékeit bámulnánk. Némelyik alatt egy-egy cetli lóg, rájuk csak ennyi írva: majomfejű kerámia, inka harcost ábrázoló edény, festett chichatartó.

Erivel nézünk egymásra, hogy ez most micsoda, ez lenne a Larco? Egy hatalmas ömlesztett kerámiakollekció, aminek csak annyi a célja, hogy megmutassa, a Larco család kb. 100 éve mit vásárolt össze? Mert hogy a Larco valójában nem adományokból és régészeti feltárásokból táplálkozott, hanem egy jómódú perui család pénzen vett gyűjteménye. Aztán felfedezzük a többi termet is, ahol világossá kezd válni, miért is oly népszerű ez a múzeum. Igényesen kialakított termek, amikben már nem csupán preinka kerámiák kaptak helyet, hanem ezüst és arany leletek is. Az egyetlen probléma az a múzeummal, hogy nehezen érthető a szisztémája.

Királyi koronázási ékszerekKirályi koronázási ékszerek

A terem egyik végében moche hangszerek, a másik végében paracasi szőttesek, a következő teremben arany királyi ékszerek és gyönyörűen festett chichatartók láthatók. A harmadikban kipuk és kagylóból készült láncok lógnak a falon, a negyedik szobában újra agyagedények, majd arany korongok láthatók. Persze mindegyikhez tartozik magyarázat, nekem valahogy mégsem áll össze a kép, hogy a Larco pontosan mit is akar bemutatni azon túl, hogy egy bámulatos gyűjtemény. Egy szó mint száz, nem lettem tőle okosabb, s messze nem varázsolt úgy el, mint tette azt a Sipán királyt bemutató múzeum Lambayequében.

Mikor kilépünk az ajtón, az egyik őr közli, hogy menjünk le a földszintre, mert ott még van egy terem. Lebotorkálunk, s beesünk egy egészen hihetetlen terembe, ahol a mochék szexualitást egyáltalán nem visszafojtó kerámiái láthatók. Van itt orális szex, gruppen, a Kámaszútra minden felállása, gyerek szülés, szűzesség vizsgálat és önkielégítés. Nekünk is tetszik a tárlat, de az előttünk haladó német fiatalok egyenesen kúrjongatnak örömükben. Ez az a terem, ahol legalább leesik, hogy mit is akartak bemutatni, szemben a felső szint ömlesztett cuccaival.

A Larco legizgalmasabb tárlata a preinka szexkiállítás A Larco legizgalmasabb tárlata az igen beszédes preinka szexkiállítás 

S ha már történelem... A fővárostól úgy 20 kilométerre délre fekszik Pachacamac romvárosa. Az egykor wari, majd ichsma, végül inka erődnél évekkel ezelőtt jártam először. Akkor is feltűnt, hogy milyen rossz állapotban van, s most is konstatálnom kell, semmivel sincs jobb színben, mint pár éve. Annyi változás történt csupán, hogy minden sarokra állítottak egy őrt, akik nagy hévvel sípolnak, amint azt látják, hogy filmezni próbálunk. Nem értjük a dolgot, de később kiderül, azért nem engednek mozgóképet készíteni, mert a 2008-as földrengés után a szervezet, ami a helyreállítást kéne végezze, azon kívül, hogy a sérült falrészleteket fekete nylonnal eltakarja, egy kapavágást nem tesz, csak felmarkolja a nemzetközi adományokat. Pachacamac pedig úgy esik elemeire, ahogy akar, bár az is igaz, hogy egy vályogváros megóvása ezen a vidéken csak adományokból nem megmenthető.

A sivatag homokja elnyeli ak orábban feltárt épületeket - ez PachacamacA sivatag homokja elnyeli a korábban feltárt épületeket - ez Pachacamac

Több mint egy hete vagyunk Limában, s a garúától kezdünk befordulni. Úgy döntünk, hogy ha nem is magasra, de egy nap erejéig és a Nap erejéért kicsit felkapaszkodunk a hegyekbe. Chosicába a limaiak hozzánk hasonlóan azért jönnek, hogy feltöltődjenek. Nincs itt az égvilágon semmi látnivaló, de már attól is tök jó hangulata van az embernek, hogy Chosica a garúa felett fekszik, így állandóan süt a nap. Az emberek kint szédelegnek a tágas park sétányán, beszélgetnek vagy beöltöztetett kutyáikat sétáltatják. Igen, Lima és környékén, meg amúgy a legtöbb nagyvárosban, hihetetlen divatja van a kutyák beöltöztetésének. Hogy ezt a hülyeséget kitől szedték, nem tudom, de olyan gazdával is találkoztunk, aki a plusz 20 fokos hideg téli időjárás hatására a huskyjára húzott pulcsit. Én magam azon is kiakadok, amikor Budapest belvárosában remegő lábú csivavákon látok kardigánt, de hogy egy szibériai szánhúzóra minek rugdalózót adni, fel nem foghatom.

Pachacamacban már csak néhány helyen maradt meg olyan falrészlet, ami áll isPachacamacban már csak néhány helyen maradt meg olyan falrészlet, ami áll is

Talán két éve volt, hogy először jutottam el Lachayba, egy sivatagi völgybe, ami szeptember közepe táján virágzásnak indul. Mióta jártam itt, azóta minden szeptemberi csapatomat rábeszélem, hogy vállalja be azt a kis plusz költséget, ami az ide való eljutást jelenti, mert olyat fog látni, amit csak kevesen. Az odavezető út nem kifejezetten látványos, bár egy szakaszon Ancón felé az út a parti homokdűnék oldalában halad, csodás kilátást biztosítva a Csendes-óceánra. Lachay úgy 10 kilométerre a pánamerikai autóúttól beljebb fekszik, egy meglehetősen vacak földút végén.

Lachay szeptemberben kizöldülLachay szeptemberben kizöldül

Ilyenkor szeptember közepén az történik, hogy a sivatag fölött több hónapja nyújtózó garúából annyi csapadék gyűlik össze a talajon, aminek hatására a homokban rejtőző magokból élet fejlődik. Alig két-három hét alatt a semmiből virágzó, majd zöldellő mezők, végül kiszáradt kórók keletkeznek. Az Andok magasabban fekvő vidékeiről rágcsálók ereszkednek alá és lepik el az aljnövényzetet, amikből az ugyancsak az Andokból iderepülő sasok csemegéznek. Hihetetlen kontraszt van ilyenkor Lachay és a környéke között, vannak olyan limai családok, akik napokra ideköltöznek, hogy magukba szívják a virágillatot.

350 napig semmi, aztán két hét édenkert350 napig semmi, aztán két hét édenkert

2012 szeptemberében azonban nem csak a növények és az állatok miatt volt emlékezetes számomra Lachay. Sikerült egy olyan balfék sofőrt kifognunk a csapattal, aki a pánamerikai autóutat egészen a Lima tábláig ismerte, onnantól kezdve elvesztette minden tájékozódó képességét. Szerencsésen elirányítottam a völgyig, azonban visszafelé benézte az elágazást, s nem visszatolatott, hanem úgy gondolta, hogy átvágja a sivatagon keresztül a kurflit. Mint mikor a Macskafogóban a patkányok időt akarnak nyerni Grabovszkival szemben és leszaladnak az árok mélyére. Mi ugyan fel nem robbantunk, de a félnótás pilótánknak sikerült úgy elakadnia a főúttól 10 méterre, hogy a kisbuszunk tengelyig süllyedt a sivatag homokjában. Emlékszem Karesz barátom beszólására a hátsó ülésről.

- Bravó pajti! Ezt innen bizony ki nem szeded!

Még a Hortobágyon sem fotózol olyan könnyen sast, mint ittMég a Hortobágyon sem fotózol olyan könnyen sast, mint itt

A sztorin ma már jót röhögünk, de akkor nem volt ilyen vicces a helyzet, mivel nekem alig három órán belül indult a gépem Kolumbiába. Többszöri nekifeszülés után a busz olyan szinten ásta be magát a homokba, hogy a végén hozzáférni is nehéz volt. Végső kiábrándultságomban kirohantam a Panamericanára és leintettem egy szemetet szállító teherautót. 10 dollárért a srác nagyon szívesen állt a rendelkezésünkre, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a kötele a szemét alatt hevert. Mire kibányásztuk azt, mindenünkből folyt a rohadt káposztalé, de megérte, mert három kötélszakadás és egy lökhárító letépés után buszunk kikerült a homok fogságából

A reptérre az utolsó pillanatba sikerült kiérnem. Gondolhatod mennyire örült az, aki mellettem, a rohadt káposztaszagú mellett kapott helyet a gépen?

0 Komment

Rengeteg gazdasággal foglalkozó oldalon lehet olvasni, hogy Latin-Amerika felzárkózott Európához, egyes államok pedig túl is nőttek rajta. A legtöbb ilyen oldal hivatalos statisztikák alapján operál, ami elég kevés ahhoz, hogy érdemben válaszoljuk meg azt a kérdést: jobb-e ma az élet Latin-Amerikában, mint Magyarországon? Nem kisebb dolgot találtunk ki, mint hogy a lehető legrészletesebben bemutatjuk a latin országok mindennapjait, hátha kapunk valami használható végeredményt. Elsőként kezdjük Peruval.

1) KERESETEK

A Világbank éves kimutatása szerint Magyarországon az elmúlt pár évben nem történt jelentős változás a GDP adatok alapján. Ahogyan 5 éve, úgy 2013-ban is 12 600 US$ volt a GDP/fő mutatónk. Ezzel szemben Peruban ez az érték 2008 óta közel megduplázódott, idén a GDP 6600 US$/fő. Ez persze semmit nem jelent, csak azt mutatja, hogy az ország állampolgárai mennyivel járulnak hozzá átlagosan az ország termeléséhez.

Kérdésünk megválaszolásában sokkal fontosabb részlet az, hogy mennyi is ma az átlagkereset Peruban. Magyarországon tudjuk, 148 000 Ft-ot keresünk adózás után. Fontos, hogy a mi jövedelmünk adózott, mivel emiatt úgy ahogy ingyenes az oktatásunk, az egészségügy és van szociális hálónk, valamint feltételezhetően a következő egy évtizedben is lesz még nyugdíj. Peruban, mint majd lejjebb látni fogjuk, a többség nem adózik, viszont az állam más bevételekből finanszírozni tudja az oktatást és az egészségügyet, a nyugdíjakat és segélyeket viszont nem.

Vannak, nem is kevesen, akik nem szerepelnek a statisztikákban, Vannak, nem is kevesen, akik nem szerepelnek a statisztikákban

Magyarországon tehát 148 000 Ft-ot kapunk kézhez. Peruban a hivatalos adatot levadászni nehéz a netről, de Limában átlagosan 1350 solt, azaz kb. 115 000 Ft-ot keresnek a népek. Amíg odahaza egy diplomás átlag 180 000 Ft körül keres, addig ez az érték Peruban 2070 sol, tehát 176 000 Ft, közel ugyanannyi. Ezzel kijelenthető, hogy Peruban a diploma ma többet ér, mint Magyarországon. Persze ezt a munkaerőpiacon is kamatoztatni kell.

Otthon a 2013-as első negyedévi munkanélküliségi ráta 10,5%, ezzel szemben Peruban ez az arány csak 5,6%, tehát Peruban átlagosan ugyan 20%-kal kevesebbet keresnek az emberek, viszont nagyobb valószínűséggel találnak munkát. Ezek az adatok azért ne tévesszenek meg senkit, mert Peruban jelentős azok aránya, akik tradicionálisan nem jelennek meg a statisztikákban, így Amazónia őslakói vagy az Andok lámatartó közösségei, akik aránya elég magas.

Sokak vesszőparipája odahaza a közalkalmazottak bérezése, közte a rendőrök és orvosok alulfizetése. Peruban ők nem keresnek rosszul, Ancelmo barátom, aki rendőr, havi 1700 solt (145 000 Ft) visz haza, tehát bőven többet az országos átlagnál. Egy orvos állítólag a 2000 solt (170 000 Ft) is megkapja havonta, míg a tanárok átlag 1300 solt (110 000 Ft) kapnak kézhez.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Két dolog biztos: a halál és az adók - szokták mondani. A peruiak biztosan nem ismerik ezt a mondást, ugyanis Peruban jellemzően nincs adó. Amíg nálunk azért is fizetsz, mert dolgozol, addig Peruban egy átlag embertől még egészségügyi hozzájárulást és TB-t sem vonnak. Gondolnánk, ha nincs adó, akkor nincs szociális háló, ingyenes oktatás, egészségügy vagy közút fejlesztés, de ez nincs így, bár kétségkívül az élet ezen aspektusai nem olyan fejlettek, mint nálunk.

Peruban egyetlen adónem van, az pedig az ÁFA, ami 17%-os, legyen szó a kenyérről vagy a luxus Merciről. Azt, hogy ezt ki fizeti, tulajdonképpen nem tudom, mert blokkot szinte sehol nem kap az ember. Illetve olykor igen, így pl. a Metróban (lásd lejjebb) vagy a patikákban mindig jár számla, kisebb boltokban, éttermekben, vasboltban vagy autószerelőnél azonban sehol nem találkoztunk ilyesmivel. Ennek az oka az, hogy a kisvállalkozókat Peruban nem ellenőrzik, így nem is kötelezik őket az ÁFA megfizetésére.

Nincs számla, nincs adó - a kisvállalkozó szabadon gazdagodhatNincs számla, nincs adó - a kisvállalkozó szabadon gazdagodhat

Ma Peruban működési engedélyt kapni nem nehéz, csak hosszadalmas, mivel a bürokrácia malmai errefelé igen lassan őrölnek. Ha azonban az ember hozzájutott az engedélyekhez, onnantól szabad az út a meggazdagodás felé. Egyesek szerint 3000 solig (255 000 Ft), mások szerint 10 000 solig (850 000 Ft) terjedő havi bevételig az éves adó 30 sol (2550 Ft). Ezt egy összegben kell letenni az év elején az adóhivatal asztalára, utána már csak az ÁFÁ-t kell fizetni, illetve nem fizetni, mert az senkit nem érdekel. Ha tehát igaz az, hogy havi 850 000 Ft-ig nem emelkedik az adó, akkor évi 10 000 000 Ft-os bevételig mindössze 2550 Ft adót kell fizetni, tehát az éves adó mértéke 0,02%, szemben a mi olykor kb. 60% + ÁFA adóalapunkkal. És akkor nem beszéltünk az olyan járulékos költségekről, mint a könyvelő tartása.

Az engedély megszerzése hosszadalmas folyamat ugyan, de a későbbiekben a fogyasztóvédelem és egyéb hatóság sem piszkálja a kisvállalkozót. Ennek persze vannak hátulütői, így például az ételek minősége olykor nagyon gyatra az éttermekben, a szállások piszkosak, de azért ezek a dolgok elég könnyen kivédhetők a fogyasztó részéről.    

3) ÉLELMISZERÁRAK

Ami Európában a Tesco, az Peruban a Metro. Minden nagyobb városban megtalálható, de errefelé jellemzően a középréteg vásárol benne. Íme egy lista arról, mi mennyibe kerül egy bevásárló kosárban, forintosítva (1 sol = 85 Ft).

1 kg kenyér: 420-450 Ft
1 liter tej: 300 Ft
1 kg krumpli: 85 Ft
1 kg cukor: 170 Ft
1 kg rizs: 140 Ft
1 kg sertéshús: 1300 Ft
1 kg tengeri hal: 1000-2500 Ft
1 kg banán: 200-250 Ft
1 kg paradicsom: 85-250 Ft
2 liter víz: 170-250 Ft
0,5 liter kóla: 150 Ft
1 üveg sör (600 ml): 300-400 Ft
1 db Nivea testápoló (250 ml): 1400 Ft
Pantene hajsampon: 1000 Ft
1 tekercs WC-papír: 70 Ft

Az árakból látszik, hogy a perui Metro egyáltalán nem olcsóbb az otthoni Tescónál. Tapasztalataink szerint Peruban egy bevásárlás 10-20%-kal kerül többe, mint Magyarországon. Az illatszerek és alkohol jóval drágábbak, az import élvezeti cikkek ára duplája az otthoninak. A jellemzően helyi termékek - köztük a krumpli és a kukorica - viszont olcsóbbak, mint otthon.

A Metróban, mint már említettem, csak a középréteg vásárol. Vidéken marad a piac, ahol nagyon változó árakkal szembesültünk. Volt, hogy fillérekért sikerült egy kiló banánhoz jutnunk, máshol, főleg a partvidéken az árak meghaladták a Metro árait. Valószínűleg minden idényfüggő, viszont pont emiatt vidéken az éppen nem termő zöldségek beszerzése lehetetlen vagy nagyon költséges. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy Peruban az élelmiszer árak valamivel magasabbak a magyarnál, olcsóbban csak akkor jön ki az ember, ha kizárólag idénytermékeket vásárol.

A mirafloresi étterem a turisták és gazdagok kiváltságaA mirafloresi étterem a turisták és gazdagok kiváltsága

Mivel az alapélelmiszerek nem olcsók, ezért a többség nem is nagyon főz, inkább kifőzdékben eszik. Egy átlagos perui menü ára 5 sol, azaz 425 Ft. Ez általában tartalmaz egy levest és egy főfogást, bár a minősége ezeknek igen alacsony, az európai gyomor éhes marad tőle, ha egyáltalán befogadja. Egy európai színvonalú menü, ami áll ugyancsak egy levesből, egy spagettiből és valami édességből (többnyire zselé), 10-12 solba, kb. 850-1000 Ft-ba kerül. Étlapról rendelni csak a gazdagabbak tudnak, pizzázni pedig még a náluk is gazdagabbak. Íme egy lista, milyen árakkal is operálnak a perui éttermek:

- klasszikus menü bárhol Peruban: 400-500 Ft
- európai menü turistás helyeken: 850-1000 Ft
- egész grillcsikre csirkézőben: 3000 Ft
- pizza (többnyire mirelit): 1700-3800 Ft
- ceviche étteremben: 1500-2500 Ft
- sült tengerimalac Cuzcóban: 2500-5000 Ft
- alpakka steak ugyancsak Cuzcóban: 2000-3500 Ft
- chifa (perui kínai): 650-1000 Ft
- menü a McDonald'sban: 1100-1400 Ft
- 1 üveg sör egy aljas kocsmában: 400-500 Ft
- 1 üveg sör egy belvárosi bárban: 600-850 Ft

Ha nem kizárólag energiabevitel céljából étkezel Peruban, tehát ízekre is vágysz, akkor 2013-ban legalább 30%-kal többet kell fizess egy étteremben, mint Magyarországon. Az egyetlen hely, ahol aránylag olcsón és jót ehetsz, a helyi chifa, vagyis kínai étterem. Borravaló nincs.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Kezdjük Limával, a fővárossal. Egy átlagos negyedben (értsd: nem ölnek meg éjjel) aránylag közel a belvároshoz a panel négyzetméterárak 80-100 000 Ft között vannak. Az épületek állaga jellemzően nagyon rossz, kinézetük szegényes. Az üzleti negyednek minősülő Mirafloresben egy új építésű, európai szemmel is tetszetős 100 nm-es lakás ára beljebb a tengerparti sétánytól 20-40 millió forintba kerül, kilátással az óceánra a 100 milliót is elérheti.

Vidéken az árak jóval alacsonyabbak. Kisvárosokban átszámítva már 2-3 millió forintért egész normális lakást lehet kapni, házakat pedig 5-8 millió forint között találtunk.

A lakásbérlésben is nagyok a különbségek. Amíg Limában (nem Mirafloresben) egy hónapra egy lakótelepi lakás havi bérleti díja 50 000 Ft körül mozog (rezsivel), addig vidéken akár már 10 000 Ft-nak megfelelő solért is lehet bérelni.

Az építkezés a helyiek elmondása szerint jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint Magyarországon. Nem igazán vannak szabályok, mindenki ott épít át, ahol akar, ettől a legtöbb város szedett-vedett hangulatú. Egy házat nulláról 5 millió forintból lehet felhúzni.

A sivatagban számos helyen lehet látni területfoglalókatA sivatagban számos helyen lehet látni területfoglalókat

A rezsi jellemzően nagyon alacsony. Egy átlagos lakás havi rezsiköltsége árammal és vízzel (a fűtés errefelé nem ismert fogalom, pedig igény lenne rá) kb. 2500-3000 Ft. Ha bérelsz, a havi díj tulajdonképpen mindenhol tartalmazza a rezsit.

A lakások és házak ára valamivel olcsóbb, mint Magyarországon, az építkezés költsége pedig annak töredéke. A bérlés jelentősen kedvezőbb az otthoninál, mivel rezsit alig kell fizetni. A lakhatásért tehát Peruban kevesebbet kell fizetni, viszont a minőség is elmarad a magyar mögött. Ettől függetlenül úgy gondolom, ma egy átlag nem Limában élő perui előbb tud lakáshoz vagy házhoz jutni, mint egy magyar.

5) KÖZLEKEDÉS

Városi buszokon a jegy ára távolságtól függően 1-1,5 sol (85-120 Ft), az európai színvonalú zártpályás buszokon 2 sol (170 Ft). Bérletről nem tudunk. A távolsági buszoknál nincsenek egységes kilométerárak, mivel azok magánkézben vannak. Ahol nagy a verseny, ott az árak hihetetlenül alacsonyak tudnak lenni. Másodosztályú buszon egy Puno-Cuzco szakasz (kb. 450 km) 1300 Ft, luxusbuszon (gyakran kajával a fedélzeten) ennek duplája. Rossz minőségű utakon a menetdíj magasabb, de ott sem éri el soha a magyarországi 20 Ft/km árat.

Peruban többnyire csak 84-es és 90-es oktánszámú benzin kapható. 1 liter 90-es 340 Ft-ba, 84-es pedig 290 Ft-ba kerül. A Pánamerikai autóút fizetős, általában 100 kilométerenként van fizetőkapu, ahol 6-8 solba (510-680 Ft) kerül az útdíj. Városokban vannak fizetős parkolók, ahol egy órára általában 150 Ft körül lehet leparkolni, egy napra 450 Ft-ért hagyhatod hátra a kocsidat. 

Mindent összevetve a városi tömegközlekedés ára kevesebb mint fele az otthoninak, bár a bérlet hiánya miatt nehéz az összehasonlítás. A távolsági buszközlekedés ára kb. ötöde a magyarnak, minősége viszont annak sokszorosa.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Egy átlagos élethez mindenképp hozzátartozik a szabadidő, s nem mindegy, az ember azt milyen módon tölti el. Peruban, hasonlóan Magyarországhoz, kb. 20-25 fizetett szabadnap jár. Ez persze csak az állami alkalmazottakra és a nagyvállalatoknál dolgozókra érvényes, kisvállalkozók maguk döntik el, mennyi szabadságot biztosítanak a beosztottnak. Tapasztalat, hogy hiába van állami ünnep, a legtöbb bolt ugyanúgy nyitvatart, mint egy átlagos napon.

A szabadságot a többség január és március között veszi ki, ilyenkor van elég meleg ahhoz a partvidéken, hogy a tengerparton múlassák az időt. A peruiak nagy fiesztázók, bármilyen ünnepről is legyen szó, az utcán örömködnek és iszogatnak. A rohamosan épülő plázákban megjelentek a mozik, színházat viszont csak nagyvárosokban láttunk, azokból is csak párat.

A legaljasabb kocsmában is minimum 400 Ft egy üveg sörA legaljasabb kocsmában is minimum 400 Ft egy üveg sör

Összehasonlítva Magyarországgal, a szabadidő eltöltésére Peruban sokkal kevesebb opció adódik, illetve ha vannak is lehetőségek, azok rosszul vannak marketingelve, mert velünk nem jöttek szembe. Ha döntenem kéne, akkor a szabadságomat inkább Magyarországon tölteném.

7) KÖZBIZTONSÁG

Ebben a kérdésben nincs vita, Peruban sokkal rosszabbak a statisztikák, mint Magyarországon. Amíg Magyarországon a bűnözés a keleti országrész kisvárosaiban és falvaiban a legkimagaslóbb, addig Peruban a nagyvárosok vezetik a listát. A legveszélyesebb városok Rinconada, Tumbes, Trujillo és Callao, de a biztonságosnak tartott településeken is érhetik az embert meglepetések.      

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Peruban az állami kórházak ingyenesek, viszont ránézésre rossz minőségűek és zsúfoltak. Gyakran nincs elegendő gyógyszer, így azt a beteg hozzátartozóinak kell állniuk, bár ez Magyarországon sincs másképp. A többség a magánklinikákat preferálja, az állami egészségügyet csak a rászorulók és a szegények használják. Ismereteink szerint a magánkórházak jó minőségűek, de nem olcsók. Egy konzultációs vizit ára 100 soltól 300 solig terjed (8500-25500 Ft), attól függően, hol és milyen klinikát választunk.

Peruban a fogászat nagy biznisz. Egyszer sikerült egy fogászat szállóján megaludnunk, s láttuk miként mennek a dolgok. A kezelő modern volt és jól felszerelt, bármelyik európai fogászatra beillett volna. A kezelések pedig olcsóbbak, mint odahaza.

A gyógyszerek ára kb. ugyanannyi Peruban, mint Magyarországon. A patikákat nem nagyon szabályozzák, a gyógyszerek többsége recept nélkül is kiváltható, előfordult, hogy számlát sem kaptunk a vásárlásról. Érdekes, hogy a gyógyszertárakban nem dobozra adják a tablettákat, hanem darabra.

A többség magánklinikán kezelteti magátA többség magánklinikán kezelteti magát

Peruban sok latin-amerikai országgal ellentétben az állami egyetemi oktatás ingyenes. 10 év általános és középiskola után a különböző szakokon ugyanúgy 4-6 évig tanulnak a diákok, mint Magyarországon. A legtöbb nagyvárosban van egyetem, de láttunk kihelyezett tanszékeket 5000 fős településeken is. Állami pénzen az elmúlt 5 évben rengeteg egyetemet újítottak fel vagy költöztetek modern épületekbe. A kampuszok állapota ma jobbnak mondható, mint az otthoniak. A színvonal azonban messze elmarad az otthonitól, már ha a fiatalok tájékozottságát vesszük alapul a világról.

Ha állami kórházba kéne mennem, akkor azt hiszem Magyarországot választanám, ha lenne pénzem magán klinikára, akkor mindegy, hogy Peru vagy odahaza. Tanulni mindenképpen Magyarországon tanulnék.

9) NYUGDÍ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Írtunk már a havi átlagkeresetekről és arról, hogy Peruban a többség nem adózik. A nem létező adóból, viszont más állami bevételekből az állam képes finanszírozni az oktatást és az egészségügyet, viszont a szociális háló ezzel véget is ért. Nyugdíjat csak az állami alkalmazottak kapnak, jellemzően 60 éves kor felett. Mértéke általában az utolsó havi fizetés fele, ami nem elegendő a megélhetéshez, viszont a nyugdíjba vonulók közül sokan (pl. rendőrök és orvosok) kapni fognak "lelépési pénzt", amit az állam egy összegben utal majd át az időskorúnak. Erről a parlament 2013 második felében szavaz. Ancelmo barátom, aki rendőr, néhány év múlva megy nyugdíjba, s elmondása szerint, ha a törvénytervezet átmegy a parlamenten, akkor 20-25 000 sol, azaz 1,7-2,1 millió forint lelépési pénzhez jut, amiből könnyedén nyit majd boltot nyugdíjas éveire. A nem állami alkalmazottak nem jogosultak nyugdíjra, így náluk marad az öngondoskodás és a család támogatása. Van állami biztosító, így ha akarnak, fizethetnek nyugdíjjárulékot, de ezt csak kevesen teszik.

Kérdezősködtünk arról, hogy jár-e gyermekek után állami támogatás, munka elvesztése esetén segély, de állami mentöőv csak a mozgáskorlátozottaknak és szellemi fogyatékosoknak jár, az is nagyon kevés, a megélhetéshez nem elegendő.

Nyugdíjas csak állami alkalmazottként lennék Peruban, segélyre pedig nem szívesen szorulnék sehol, de ha muszáj lenne, azt egyértelműen Magyarországon tenném. A szociális háló Peruban nagyon gyenge.

10) PÉLDA

Sok dolgot soroltam fel, itt az ideje átültetni azt a valós életbe. Vegyünk egy átlag keresettel bíró peruit és magyart, és nézzük meg, hogyan jön ki a fizetéséből havonta.

Perui havi átlagkeresete: 115 000 Ft   

- átlagos limai lakás bérleti díja: 50 000 Ft
- rezsi: 0 Ft (tartalmazza a bérleti díj)
- kaja ára havonta a Metróban vásárolva: 40 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyére és vissza: 5500 Ft
MARAD: 19 500 Ft (a fizetés kb. 17%-a)

Magyar havi átlagkeresete: 148 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 35 000 Ft
- kaja ára havonta a Tescóban vásárolva: 32 000 Ft
- havi bérlet: 0 Ft (többynire állja a munkáltató)
MARAD: 21 000 Ft (a fizetés kb. 14%-a) 

Peruban minden hülyeséget rásóznak a turistára, ebből (is) él az országPeruban minden hülyeséget rásóznak a turistára, ebből (is) él az ország

Ahogy látjuk, a hónap végén egy havi átlagkeresetből nem marad sokkal több a magyar zsebekben a hétvégi sörözésre. Peruban az alkohol, az éttermek és amúgy a szórakozás drágább az otthoninál, az utazás viszont töredéke a magyarnak. Nem véletlen, hogy a peruiak szabadidejükben leginkább az ország strandjait látogatják vagy a romvárosokat keresik fel, míg mi szívesebben járunk színházba, kiállításra vagy romkocsmákba.

Az is kérdés, mennyi idő alatt jön össze egy lakásravaló. Limában egy átlagos 70 nm-es panellakás ára kb. 6 millió forint, Budapesten 10 millió. Egy peruinak így 25,5 évet kell dolgoznia, hogy lakást vásároljon, egy magyarnak 39,5 évet. Igazából teljesen mindegy, segítség nélkül valószínűleg egyik sem vesz semmit, bár egy perui könnyebben vág bele az építkezésbe. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Peru és miben Magyarország.

-  Amiben Peru nyert: lakáshelyzet, közlekedés, adózás és vállalkozás.
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, élelmiszerárak, szabadidős lehetőségek és kultúra, közbiztonság, oktatás minősége, szociális háló.
- Döntetlen: egészségügy.

Minden gazdasági adatot nézve Peru jövőképe jobb a magyarnál, mivel a többi latin-amerikai országhoz hasonlóan folyamatos a gazdaság növekedése. Öt évvel ezelőtt a perui keresetek jóval a magyar jövedelmek alatt voltak, ma ezek közel kiegyenlítődtek, néhány éven belül pedig biztosan jobban keres majd egy perui programozó, mint egy magyar.

Vállalkozni könnyű, adók tulajdonképpen nincsenek, egyelőre. Az országnak jelentős színesfém és kőolaj tartalékai vannak, halászata világelső, az öntözéses mezőgazdálkodásban kiemelkedő, turizmusa évek óta aranyérmes a kontinensen, fejlődési üteme tehát fenntartható. Az egészségügy gyenge lábakon áll, szociális háló nincsen, mindkettőt fejleszteni kéne, bár nem feltétlen van rá szükség, mivel a keresetek rohamosan nőnek, így egy átlag középosztálybeli állampolgárnak a gazdaság növekedési ütemét nézve nem jelent majd problémát magánklinikán kezeltetnie magát, s lesz tartaléka a nyugdíjas évekre is.

A szegény rétegek és elzárt közösségek integrálása megkezdődött az oktatásba és a gazdaságba, de a folyamat jóval lassabb, mint amit az ország gazdasági szintje megkövetelne, így a perui rohamtempó vesztesei egyértelműen ők lesznek.

Mindent összevetve Peruban ma egy főiskolát végzett fiatalnak sokkal jobbak a kilátásai, mint magyar sorstársának. 2013-ban biztosabban talál munkát a szakmájában, keresete eléri a magyar átlagot, bár a szórakozás többe kerül neki. A félretett pénzt az adózási és vállalkozási kedvezmények miatt kockázatmentesen fektetheti be.

Egy szó mint száz: Peru 2013-ban talán egy picit Magyarország mögött van életszínvonal tekintetében, de néhány éven belül biztosan beelőznek minket.

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

8 Komment

A kürtős kalács Peruban

Nehéz Limáról szuperlatívuszokban beszélni. Egyszerűen azért, mert Limában nincs semmi szuperlatívuszos. Bármelyik latin-amerikai fővárosban jártam eddig, mindig találkoztam olyan utazóval, aki imádta azt, legyen szó a hondurasi Tegucigalpáról vagy a guyanai Georgetownról, pedig e kettőben tényleg nincs mit szeretni. Olyannal azonban, aki azt mondta volna, hogy Lima jó és élhető, még nem hozott össze a sors. Kivétel ez alól az a magyar páros, akik szerint a kürtös kalácsban van a jövő.

Nem először, és félek, nem is utoljára vagyunk Limában. A perui főváros úgy zavaros, ahogy van, s ilyenkor tél derekán még annál is keszekuszább minden. Gyakran az ember az orráig sem lát, várja, hogy a köd esőre váltson, de nem, soha nem vált arra, mindig csak az a szomorkás szürkület fedi be a házakat. Érdekes módon a garúát, vagyis az óceán felől érkező soha ki nem csapódó párafelleget a helyiek egész jól viselik. Viszont mi nem.

A Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embertA Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embert

A perui partvidék az ecuadori határtól a chileiig élettelen sivatag. Ennek oka a part menti hideg tengeráramlat, ami annyira lehűti az óceán vizét, hogy annak párája hűvösebb a levegőnél, így az nem tud felemelkedni. S mivel nem tud felemelkedni, eső sem esik belőle soha. Annak ellenére, hogy a téli időszakban a partvidék jó része ködben áll, az évi csapadékmennyiség nem éri el az 50 mm-t. Ez a minimális csapadék csupán arra jó, hogy az utcák állandóan nyálkásak legyenek, s az amúgy színes óváros is szürkévé váljon. A helyzetre a köd alatt megrekedő szmog rátesz még egy lapáttal, így Lima nem véletlenül nem szerepel a legélhetőbb városok listáján.

Majd két hetet sikerül eltöltenünk ebben a remek városban, így azt hiszem, egész jól sikerült feltérképeznünk minden zugát. Kezdjük Lima megismerését az óvárossal, mivel turistaszemmel ez a városrész a leglátványosabb. Francisco Pizarro 1535-ben fektette le a város alapkövét. Nem kellett hozzá sokat melóznia, mivel a Rímac-folyó völgye ekkor már rég lakott volt, így Pizarro egyszerűen csak széthordta a meglévő várost, és templomépítésbe kezdett. A La Merced templommal kezdte, ami sokáig Lima főkatedrálisának számított.

Eri halad a bíróság feléEri halad a bíróság felé

Tudni kell, hogy Limának nem csak a klímája szörnyű, hanem a földrajzi helyzete is, mivel alig pár kilométerre a partoktól az óceán mélyén fut a Nazca-lemez törésvonala, így állandóan reng a föld. A koloniális időkben sem volt ez másképp, ezért Limát minden évszázadban legalább kétszer kellett újjáépíteni. Volt olyan időszak, mikor a spanyolok ráuntak a természeti erőkre, és a fővárosi címet más településnek adományozták (lásd Jauja), de a végén valahogy mindig sikerült visszatérniük a ködös Limába. Biztosan hiányzott nekik a spanyol télre annyira emlékeztető borongós időjárás.

A katedrális oltára nem rosszA katedrális oltára nem rossz

A La Merced templomot is számtalanszor újjáépítették, utolsó alkalommal annyira, hogy kinézetre az egyik legjelentéktelenebb lett mind közül. Nem úgy a nem sokkal később emelt, ma rózsaszínre mázolt Santo Domingo templom, ami egész pofásan néz ki. A legizgalmasabb templom azonban nem ez, hanem a szállásunk mellett található San Fracisco, valamint a szomszédjában álló ferences rendi monostor, annak is a katakombái. Valamilyen oknál fogva 1808-ig Limában nem volt temető, így a halottakat a monostor alatt temették el. 70 000 embernek a csontjai hevernek hatalmas kőteknőkben, koponyák, lábszárcsontok, csigolyák. A temető megnyitása után a katakombák feledésbe merültek, s csak 1943-ban fedezték fel őket.

Limában a sárga hangulatú Plaza de Armas és a hófehér Plaza San Martin a két legismertebb tér. A terek közepén ácsorogva az ember azt hihetné, Lima szép, azonban nem az. A nevezetességeket összekötő utcák ugyanis jellegtelenek, állandó rajtuk a dugó. A járdák keskenyek, így ha nem lenne egy Limát átszelő sétálóutca, a turisták nagyon ki se mozdulnának a szállodájukból.

Miraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol városMiraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol város

Lima ma egy közel 10 milliós metropolisz, de nem volt ez mindig így. 100 évvel ezelőtt fél millióan se éltek itt, de az 1950-es évektől megkezdődött a népvándorlás a főváros felé a jobb élet reményében. A tőzsgyökeres limaiak nem szívesen vegyültek a hegyekből idevándorló csóró falusiakkal, így azokat többnyire a környező településeken, Rímacban és Callaóban engedték letelepedni. Azok a limaiak, akik nem bírták a városukat körülölelő nyomornegyedeket, a tengerpartra költöztek Mirafloresbe, ezzel új elit negyedet létrehozva. A Fényes Ösvény idején pár év alatt több százezren menekültek Limába, így az óváros elgettósodott, az élettelen hegyoldalakon pedig elszaporodtak a szegénynegyedek. Ezt a népességrobbanást Lima azóta sem heverte ki, az óvárosból a hegyek felé tekintve lepukkant nyomornegyedeken akad meg a szemünk.

Ha az ember azonban a tengerpart felé fordul, más látvány fogadja. San Isidro városrész átmenet az óváros és a modern városrész, Miraflores között. Itt él a limai középréteg, és itt kezdik építeni a felhőkarcoló negyedet. Persze ezt is várostervezés nélkül, így félő, néhány évtized múlva Limának lesz egy újabb szégyenfoltja. Miraflores viszont soha nem lesz az. A gazdasági élet jelenlegi központja a perui gazdagok, a külföldi üzletemberek és a tehetősebb turisták olvasztótégelye. A parton sétálva az embernek olyan érzése van, mintha Malágában vagy Valenciában lenne, sokkal több a fehér arc, mint a perui. Megy is a rongyrázás ezerrel; lakóparkok, szuper kocsik, megfizethetetlen éttermek, plázák és ötcsillagos szállodák. Ha nem lenne ez a fél éven át tartó komor szürkeség, azt mondanám, tudnék itt élni. De mivel van, azt mondom, Miraflores sem az esetem.

A limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felettA limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felett

Nem úgy Zolinak és Gyuribának, akiktől úgy két hónapja kaptunk e-mailt, mikor megtudták, Erinek ellopták az útlevelét. Gondoltuk, ha már ilyen jófejek, hozzunk össze egy sörözést. Lima belvárosában futunk össze, s rövid időn belül egyik limai törzshelyemen, egy eldugott késdobálóban találjuk magunkat.

- Gyuribá! Miért Lima? - teszem fel a triviális kérdést az 50 év körüli világjárónak, miután bevallom neki, Lima nem tartozik a kedvenc városaim közé.
- Miért ne? Jó ez itt, én szeretem - jön a székelyes válasz - Nincs bajom a köddel, a rizst is bírom, úgyhogy jó ez itt.
- És Te, Zoli! Miért költöztél ide? - fordulok a 30-as éveinek végén járó sráchoz.
- Asszony perui, jó ötletnek tűnt.

Konstatálom, hogy nem kell sok tervezés egy új kontinensen való élethez. Sokan regálják túl az ilyen kérdést tudatlanságuk és félelmeik miatt, pedig ha valakit tényleg nem zavar a köd, akkor éppen Lima is megteszi.

Ritka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúábólRitka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúából

- Jobb itt az élet, mint odahaza? - érdeklődöm.
- Nekem bejött - válaszol Zoli - Otthon elegem lett abból, hogy bármit akartam csinálni, küszködni kellett a bürokráciával, és már azelőtt költségekbe vertem magam, hogy egy kapavágást ejtettem volna. Itt minden sokkal egyszerűbb. Persze a bürokráciával itt is meggyűlik az ember baja, de csak egyszer, utána senki nem csesztet.
- Ezt hogy érted?
- Nincs ellenőrzés, nincs adó, nincs semmi. Ha van egy ötleted, nem akadályoznak meg benne, hogy véghez vidd. Hagynak élni és nekem ennyi elég.

Az biztos, hogy Peruban nem parázzák túl a dolgokat. Bár emiatt a "mindenki azt csinál, amit akar" elv miatt néz ki Lima úgy, ahogy.

- Miből éltek? - intimizálódom.
- Most éppen kürtős kalácsban utazunk. Holnap megyünk az első vásárunkra, most kiderül, van-e értelme vele komolyabban foglalkozni.

Másnap lekocogunk a Magdalena városrészbe, ahol egy apró termelői piac fogad minket. Nem nagy az egész, ha van 40 stand, sokat mondok. Házi lekvárok, sajtok, kolbászok lógnak mindenhol. Minden olyan európainak hat, a peruiak most ismerkednek az új dolgokkal. Az egyik kofa málnát és áfonyát árul, 10 dekát 15 solért, vagyis 1300 forintért. Viszik, mint a cukrot. A legnagyobb sor hol máshol lenne, mint Zoli és Gyuribá standja előtt. Feltűnik egy újabb magyar arc, Máté, aki korábban hajón dolgozott, majd azon beleszeretett egy perui lányba, így most ő is Limában él.

A kürtős kalácsban van a jövő! (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)A kürtős kalácsban van a jövő (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)

- Tudod mi a vicc, Endre? - néz rám Zoli - Mátéval Kecskeméten egy utcában nőttünk fel. Soha nem találkoztunk odahaza, nem is tudtam, hogy a világon van. Erre itt Limában tudom meg, hogy majdnem szomszédok voltunk 20 évig.
- Na, és hogy megy a kalács?
- Remekül. 9-kor kezdtünk, most 11 óra, s tulajdonképpen eladtunk mindent.
- Ennyire tetszik a népeknek?
- A limaiak nagyon nyitottak. Te is tudod, hogy a kaja itt nem olyan jó, most kezdenek ismerkedni az újjal. Mindent megvesznek. Ezeknél annyi pénz van, mint a pelyva.
- Egy kalács előállítása nem kerül másfél solba - veti oda Gyuribá - Tíz solért adjuk. A kürtős kalácsban van a jövő!

Na, ki nyitja az első magyar éttermet Limában?

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)