Túcume az utolsó romváros, amit Peruban látunk. Pont olyan az érzésünk vele kapcsolatban, mint egész Peruval: gyönyörű múlt, rengeteg látnivaló, mégis fellélegzünk, mikor elhagyjuk. Peruban még a leghíresebb tengerpart sem marasztal sokáig.
Múltkor későn értünk Túcumébe, így Piura felé utazva kénytelenek vagyunk újra útba ejteni a romokat. A buszon Endre nagyon okosan magára és a zsákjára borítja a terminálon vásárolt cevichéjét, így olyan szagot áraszt, mintha ő lenne a döglött cápa a halpiacon. Ez a helyieket egy cseppet sem érdekli, megszokták a ceviche izzadt ruhába beivódó bűzét. Túcume faluja pont ugyanolyan porfészek, mint bármelyik apró település Limától északra. Értem én, hogy az embereknek nincs pénze, de azt nehezen viselem, hogy a perui igénytelenség olykor az indiaival vetekszik.
A Purgatóriumon egykoron embereket áldoztak fel, most turisták fotózkodnak rajta
A Lonely Planet azt írja, hogy a romok könnyed sétával elérhetők, de a három kilométeres menet az árnyék mentes sivatagi úton 20 kilós zsákokkal nem annyira könnyed. Jócskán fogytán már a türelmem, mire a park bejáratához érkezünk. A hátizsákokat hátrahagyjuk a jegypénztárnál, ami nagy segítség, ugyanis a régészeti park tekintélyes mérete első ránézésre több órás programot ígér. Két fajta jegy létezik a romokhoz, az olcsóbbikkal csak a piramisok látogathatók, a drágábbikkal a múzeum és egyéb épületek is. A jegyszedő néni annyira jófej, hogy a drága jegyet adja az olcsó áráért, így mindent láthatunk.
Két bejegyzéssel ezelőtt említettük a sicán kultúrát, amit olykor a lambayeque kultúrával azonosítanak. A régészek sem tudják, hogy a két kultúra között pontosan milyen kapcsolat volt, de valami biztosan volt, mivel egymástól alig 10 kilométerre éltek. A moche kultúra 8. századi eltűnése után emelkedtek fel, majd a sicánok 1150 körül központjukat áthelyezték az ekkor már régen lakott Túcumébe. Hogy a lambayequeiek ezt miként fogadták, nem tudjuk, de mivel nem találtak semmilyen erőszakra utaló nyomot, feltételezik, hogy az átköltözés csendesen zajlott.
A chimúk a templomokat magas fallal vették körbe
Túcume valószínűleg a legtöbbet látott város volt a perui történelem során. 800 körüli alapítása után nem csak a sicánok tették itt tiszteletüket, hanem 100 évig a chimúk, majd 80 évig az inkák is lakcímkártyával rendelkeztek. Ma összesen 26 vályogpiramis található itt, és mind árulkodik építtetőiről.
A nyilvánvaló különbség Batán Grande homokváraihoz képest az, hogy Túcumében az állagmegóvásra és a sérülékeny ősi építmények restaurálására komoly gondot fordítanak. Ennek köszönhetően a látogatók csak egy kiépített ösvényen mozoghatnak, így a feltárás alatt álló területeket nem lehet látogatni. Fel lehet azonban mászni a Purgatórium névre hallgató sziklára. A hatalmas kőhegyet a spanyolok nevezték így, mivel az inkák annak tetején áldozták fel ellenségeiket. A konkvisztádorok nyilvánvalóan túlzó leírásai alapján a szikla folyamatosan vörös színben tündökölt az emberi vértől, bár 1547-es érkezésükkor a város tulajdonképpen már lakatlan volt.
A Purgatórium oldalában kialakított kilátóból gyönyörűen belátni az összes piramist. A nyugati épületeket fallal vették körül a chimúk, csak úgy mint Chan Chanban. A romváros egyetlen laikus szemmel is érdekes épülete a Túcume déli csücsképen álló templom, amin a chimúkra annyira nem jellemző részletesen kidolgozott falminták láthatók.
A legszebb chimú falfaragásokat nem Chan Chanban, hanem Túcume piramisain találja az ember
A park kijáratánál mototaxiba pattanunk (én mégegyszer nem battyogok végig a tűző napon 20 kilós zsákkal) és felszállunk egy buszra, ami egészen Piuráig szállít. Ez az a város, ahol először érzem azt, hogy nem vagyunk messze az ecuadori határtól, ugyanis Piura nem illik bele a perui képbe. A város már nem szedett-vedett, az utcák tiszták, a szállások minősége is magasabb, igaz, drágábban is jutunk szobához, és az élelmiszerek ára is duplája az ország középső valamint déli részén megszokottnak. A vacsora elfogyasztására alkalmas helyek felderítése során sikerül a belváros csaknem valamennyi utcáját megismernünk, így nem időzünk sokat Piurában, hanem másnap már tovább is utazunk egy tengerparti szusszanásra Máncorába.
Az utazás nem megy könnyen. Az összes busz tele van, emberek tucatjai várják, hogy felférjenek valamelyik járatra. Vannak kisbuszok, amik a normál ár duplájáért vállalják a fuvart, amire mi csak rázzuk a fejünket. Egy alkalommal még a rendőrök is beszállnak az alkudozásba, és cseszik le a sofőrt, hogy miért akarják lehúzni a turistákat. Végül a kisbuszosok hoppon maradnak, mert délutánra sikerül intéznünk két darab buszjegyet.
Piura környékén csak a naplemente emlékezetes
Máncora alig nagyobb két-három utcánál, amin végig szállások sorakoznak a legalacsonyabb minőségtől kezdve az elfogadhatón át egészen a luxus, medencés kategóriáig. Az utcán sokkal több szőke gringó flangál, mint helyi, akik közül kivétel nélkül mindenki a vendéglátóiparban dolgozik. Vagy hostelt üzemeltet, vagy étterme van, vagy pizzát süt, vagy a főút menti standokban kézművesportékát árul. Az egész falu olyan, akár egy dél-európai mediterrán nyaralóhely, leszámítva az óceán vizét, ami olyan hideg, hogy ember legyen a talpán, akinek van mersze bemerészkedni. Arról már nem is beszélve, hogy a strand csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető tisztának. A parton tett séta során különösen sok pelikántetem nyújt gyomorforgató élményt. Na de ettől még a tenger az tenger. Lehet sötét homok a finom fehér porrá zúzott kagylótörmelék helyett, és éktelenkedhetnek kopár sziklák ott, ahol szívesebben elbűvölő pálmaligetet képzelnék, én akkor is szeretem. Hallgatom a hullámok zaját és órákig bámulok a nagy végtelen kékségbe.
Kifújjuk magunkat és csak két nap múlva szállunk ismét buszra. A cél Tumbes. Egy élhetetlen, nyomasztó és veszélyes város, ahol áprilisban a legrosszabb rémálmaim váltak valósággá. Sosem akartam ide visszajönni, de az ecaudori határ átlépése előtt kénytelen kelletlen újra útba kell ejtenünk. Annak idején értékeimtől és útlevemtől megfosztva, negyven fokos lázzal és hidegrázással vettem szemügyre a tájat a busz ablakából, és be kell valljam, nem sokra emlékszem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden méteren tolvajok ólálkodnak körülöttem, és olyan nyomasztó a közeg, hogy menekülési kényszer kerít hatalmába.
Máncora strandja tök átlagos, de legalább hideg a víz
Endrének támad egy egészen jónak tűnő ötlete, miszerint Rica Playa faluja a közelben egy csodás nemzeti parkkal nem csak megnyugvást, de akár még kellemes élményt is nyújthat a mai délutánra. Adunk neki egy esélyt, és iránytaxiba pattanunk. Egy óra múlva megáll az autó s int a sofőr, hogy megérkeztünk. Endrével meglepetten pislogunk egymásra, a látvány ugyanis cseppet sem hasonlít arra, mint amit vártunk. Rica Playa egy apró falu néhány jellegtelen házzal a kopár szárazerdőben. Csalódottan teszünk egy rövid sétát a dombokon, de egyetértünk abban, hogy itt nincs mit nézni.
Délután kettő körül jár az idő, még jók az esélyeink arra, hogy elcsípjük az utolsó buszt Tumbesből az ecaudori határra, s ez esetben az éjszakát már a határ túl oldalán, Machalában tölthetjük. Visszarobogunk a rémálmok városába és kikocogunk arra a buszterminálra, ahonnan a machalai buszok indulnak. Beállunk a jegypénztár előtti sorba. Sorra kerülünk, erre a pénztáros csaj közli velünk, hogy már csak a reggel nyolcas járatra van jegy. Na, erre jól felmegy bennem a pumpa, mert hogy én nem töltök egy éjszakát sem Tumesben az ziher. Pláne nem egy buszterminálon.
A tengerpart tele van döglött pelikánokkal
A váróteremben a sok latin arcon kívül két európai is tanácstalanul fészkelődik egy-egy széken. Egy idősödő belga pár, akik egy árva szót sem beszélnek spanyolul, bennünk látják a megváltót. Szintén Ecuadorba igyekeznek, és nekik sincs szándékukban az éjszakát Peru legveszélyesebb városának busztreminálján tölteni. Közös a probléma, a megoldáson együtt agyalunk tovább. A határig még csak eljutunk valahogy, ha más nem, hát taxival, de honnan tudjuk, hogy onnan lesz valami járat Machalába? Igaz, a terminálnál még a peru-ecuadori határátkelőhely is elfogadhatóbb egy éjszakára. Végül lesz, ami lesz alapon taxiba pattanunk. A taxis persze átver 5 sollal, de negyed óra múlva már a kilépő pecsétre várók sorában toporgunk.
A dolog korántsem ígérkezik egyszerűnek. Az útlevelem történetét egy korábbi bejegyzéseben tárgyaltuk részletesen, ezért most nem szeretnék kitérni rá. A mai történethez elég annyi, hogy perui tartózkodásom első napján ellopott útlevelem pótlását az argentin magyar nagykövetség intézte, és mert a posta késése miatt nem kaptam kézhez az új útlevelemet Buenos Airesból, kénytelenek voltunk három hónap helyett majdnem négyet tölteni az országban. Büszkén lobogtatjuk a dokumentumokat, amik igazolják a késésünk okát, de az egyik határellenőrt sem hajta meg. Másfél órás egymásnak feszülés után kiderül, hogy csak büntetés kifizetése fejében kaphatunk kilépő pecsétet és hagyhatjuk el Perut. Tehát legegyszerűsítve, kirabol egy perui állampogár, majd a bürokrácia miatt nem tudom időben elhagyni az országot, és még én fizetek büntetést. Hasogat a fejem, mire mindkét pecsét birtokában, 36 dolllár seggére verve belépünk Ecuador területére.
Ecuadorban úgy néz ki, csak a szegény negyedben fogunk tudni megszállni, olyan árak vannak
Mázlink van, a határon parkol egy taxis, aki vállalja, hogy Huaquillas határvárosába furikázza a négy gringót. Persze ez is átver minket, mint eddig az összes taxis a határon. Huaquillasban viszont mellénk szegődik a szerencse, pont indul egy busz Machalába, nem kell várni az este 9 órási járatra. Hihetetlen, hogy mekkorát változik a táj a határ túloldalán. Zöld banánligetek kényeztetik sivatagi homokhoz szokott szemünket.
Jócskán sötétedés után futunk be a machalai terminálra. A városba érve a nagy és takaros kőházak, a tiszta és rendezett utcák, a zöld pálmás főtér, a sétálgató jókedélyű emberek 108 nap perui "rabság" után igazi felüdülést nyújtanak. A szállások többsége tele van vagy horror drága, így jó fél órás séta után bukkanunk egy meglehetősen spártai, de egy éjszakára éppen megfelelő szobára. Persze az ilyen szállókat egész Latin-Amerikában órára adják ki, de 10 dollárért a miénk egész éjszakára. Az elveszett belga pár néz nagyokat, de nem akarnak máshová menni, újra fiatalnak érzik magukat...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
