MIRADOR - "Kilátó a világra"

Csináltam már életem során éktelen nagy ökörségeket, de akkorát, mint a Rucu Pichincha mászása közben, még soha. Farmerben, mindenféle biztosítás és akklimatizáció nélkül IV+ nehézségű sziklákon lógtam 4600 méter magasban, közben azon járt a fejem, mi a fenét is keresek ott. Túléltem...

Ecuador fővárosa fölé magasodik egy majd 4800 méter magas, kettős kráterű vulkán, a Pichincha. Ezt mondjuk nem tudom igazolni, mert bár vagy féltucatszor jártam Quitóban, látnom még soha nem sikerült, mivel a város fölé bekúszó felhők állandóan eltakarják. 

Guagua nevű krátere 1999-ben porral és hamuval lepte be a több milliós város utcáit, azóta azonban a Pichincha csendes. 2005-ben a főváros megnyitotta a TelefériQo névre keresztelt lanovkát, ami 3100 méterről 4000 méterre, egy Cruz Loma nevű kiszögelléshez hivatott szállítani a kilátásra vágyó turistákat. A csapatom érkezéséig még van egy napom, így kora reggel kitaxizom a TelefériQo állomásra, ahol megveszem a 8,5 dolláros jegyet az oda-vissza útra, majd néhány fiatallal együtt beszállok egy hat fős kabinba.

Ritkán száll fel a köd, de akkor ilyen látvány tárul elénk

Gyorsan kiderül, hogy nem csak a kilátóhoz igyekeznek, hanem a vulkán valamivel alacsonyabb, inaktív kráteréhez, a 4696 méter magas Rucu Pichinchához, amiről minden interenetes oldal azt írja, hogy kellő akklimatizációval könnyen elérhető. Bár másfél éve nem voltam magashegyi környezetben, bízom abban, hogy szervezetem emlékszik a magasságra, és egy rövid eszmecsere után rákérdezek, tarthatnék-e velük. Hatalmas üdvrivalgás tör ki közöttük, hogy egy gringóval együtt mászhatják meg a csúcsot, de azt azért elmondják, hogy csapatuk másik fele már felment egy korábbi kabinnal, így nem csak velük ötükkel, hanem velem együtt tízen vágunk majd neki a hegynek.

A Cruz Lomán köd fogad minket, ami errefelé teljesen normális. Kilátót építeni a Föld egyik legpárásabb városába nem hat túl logikusnak, de így legalább nem kell a túrázóknak megküzdeniük a sáros, köderdős ösvényekkel a csúcs felé. 4000-ről 4700-ra felküzdeni magadat nem tűnik komplikáltnak, és az igazat megvallva, nem is az, kivéve, ha saját magad megnehezíted az utadat.

 Nem túl izgalmas az első egy óra

Lassú tempóban haladunk a 25-30 közötti társasággal. Két lány, Tita és Andrea, valamint nyolc fiú, Santiago, Miguel, José, Félix, Edwin, Erik, Chris és én. Chris tűnik a csapat vezetőjének, lévén ő már vagy egy tucatszor járt a Rucu Pichinchán, alig két hete pedig a Chimborazót is megmászta. Mindannyiukról elmondható, hogy a 4000 méteres magasság meg se kottyan nekik, és szerencsére, egyelőre nekem sem.

Mivel a vulkán aktív, ezért a paramo nem tud hosszú távon fennmaradni, helyette marad az unalmas és végtelen sztyeppe, ami lassan kúszik fel a Pichincha oldalán. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágunk, úgy ritkul a köd, így sikerül néhány majdnem értékelhető tájfotót készítenem.

Paramo helyett füves puszta borítja a Rucu Pichincha oldalát

Jó másfél órán át kaptatunk felfelé, mikor Chris kérdést intéz a bandához:

- Kinek van kedve a Paso de la Muertéhez?
- Mit tud? - kérdezem.
- Kicsit izgalmasabb, mint a normál út. Van benne egy kevés mászás, de semmi extra.

Chris követ felfelé a sziklákon

Mivel a pusztában baktatást már mindenki unja, megszavazzuk a nehéz utat. Sziklás, meredek terep fogad minket, ami negyed óra alatt kifog Titán és Josén. Tériszonyuk van, ezért úgy döntenek, visszafordulnak és inkább a normál úton célozzák meg a csúcsot. Bár már 4400 méteren járunk, még mindig nem érzem a magasságot, a tériszony pedig szerencsére nem sűrűn gyötör, úgyhogy maradok a sziklák között.

Innen ketten nem jönnek tovább

Kifejezetten feldob, hogy nem a pusztában kell caplassak, de jó egy óra sziklákba kapaszkodás után el kezdek fáradni. Beüt a magasság is, de a fejem szerencsére nem fáj, csak mérhetetlen légszomj tör rám. Aztán nagy nehezen felérünk az Agujas-hágóba, amiről egy pillanatra azt hiszem, hogy maga a csúcs, de Chris megnyugtat, csak most jön a neheze.

Felfelé az Agujas-hágó III-as nehézségű falán

Az egyik lépésnél szétszakad a farmerom, konstatálom, hogy nem vagyok megfelelően felöltözve egy ilyen kalandhoz. Mondjuk a többiek se nagyon, Andrea például egyszerű leggingsben van, ami biztosan nem melegebb és kényelmesebb viselet, mint az én gatyám.

Chris nem hazudott. Lemászunk az UIAA-skála szerint III-as nehézségű Agujasról, majd feltűnik előttünk a Kémény, a Paso de la Muerte, vagyis a Halál-hágó legnehezebb szakasza. Mint később megtudom, a Kémény IV+ nehézségű fal, amibe már belefér néhány aláhajló szikla is. Összehasonlításképpen a Pichinchával közel azonos magasságú Mont Blanc csak II-es, a valamivel alacsonyabb Matterhorn pedig III+ nehézségű. 

  Már a Kémény bevezetője sem életbiztosítás

Mikor meglátom, kis híján összecsinálom magamat. Szakadt farmerben, mindenféle biztosítás nélkül kell átküzdenem magamat a sziklán. Edwin néz ki a legviccesebben, mert ő gumicsizmában vág neki, és hihetetlen módon elsőként abszolválja a szakaszt. Chris követi, majd egymásba kapaszkodva nyújtják a kezüket minden őket követőnek.

Követem Santiagót és Miguelt a IV+ nehézségű Kémény falán

Mikor Andrea is felér cicanadrágban, megjön a bátorságom, de pár méterrel feljebb alábbhagy. Az egyik szikla egy jó három méter magas aláhajló kő, amin fogalmam nincs miként kéne átküzdenem magamat. Chris mutat ugyan egy jó másfél méterre kiálló kapaszkodóra, de ahhoz bizony ugrani kell, alattam pedig alsó szinten száz méter mély szakadék tátong. Nincs mit tenni, ugrom. Remegő kézzel kapom el a fogódzkodót, aztán nyújtom a másikat Chris felé, aki belém markol és felránt a szikla tetejére. Egészen elképesztő, de mindannyian sértetlenül jutunk fel a Kémény tetejére, hogy aztán elfeküdjünk, mint akiket agyonlőttek. 

Közel végre a Kémény csúcsa

Andrea meggyújt egy darab balzsamfát, aminek füstjéből mindenki szippant egy nagyot. Állítólag segít a légzésben, de nekem nem válik be. Eszünk pár falatot, aztán folytatjuk az utunkat fel a csúcsra. Innentől a III-as nehézségű falakat már olyan könnyedséggel vesszük, mint a zergék. Végül jó négy és fél óra alatt érünk fel a Rucu Pichinchára, ahová érdekes módon Titáék még nem futottak be.

Erikkel pózolunk a csúcsot jelölő tábla előtt

Újra bejön a köd, így az orrunkig sem látunk. Jó fél óra is beletelik, mire a többiek felérnek a normál úton, nem kevésbé elcsigázva, mint mi. Az egyetlen örömöt a csúcson egy sas jelenti, ami kaját koldul tőlünk.

Koldus van közöttünk

Miután Tita és José is kipihenték magukat, visszaereszkedünk a lanovkához. A normál út egyáltalán nem veszélyes, de könnyűnek azért nem mondanám, mert bokáig érő homokban kell baktatni. Lefelé vicces az ugrálás, de azok, akik épp most tartanak felfelé, nagyon szenvednek.

Lassan visszaérünk a lanovkához

Érdekes módon a fejfájás már a TelefériQón ér utol. Mire leérünk a parkolóhoz, már iszonyatos migrénem van. Szerencsére a srácok kocsival vannak, így nem kell újabb két kilométert sétálnom, hogy visszaérjek Quitóba. A szállón konstatálom, mekkora állatságot csináltam. Farmerben, kis kabátban, mindenféle felszerelés nélkül Paso de la Muertét csak a vadbarmok másznak. Mi nyolcan azok voltunk. Ettől függetlenül remek kis túra volt...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Quito az egyik kedvenc fővárosom Dél-Amerikában. Az óváros koloniális hangulatával egyszerűen elvarázsol, az ódon templomok történeteitől pedig feláll a hátamon a szőr. Aztán ott van az Egyenlítő és egy érdekes kráter, a végén pedig Petőfi is feltűnik a színen.

Bár elég sokszor jártam már Quitóban, a Panecillóra soha nem sikerült feljutnom. Vagy épp rohanásban voltam, vagy szakadt az eső, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem elverni három dollárt taxira. Most azonban várva egy Mirador csapatot van pár napom Ecuador fővárosában, s mivel megszületett a döntés, hogy ezúttal nem hagyom ki a dombot, az első, kevésbé borongós napon bepattanok egy taxiba, és... és pattanok is ki, ugyanis amint beteszem a hátsóm az anyósülésre, egy rettentően bedrogozott srác bekúszik az ablakon, benyúl a rádióért, és elkezdi feszegetni azt. A sofőr azonnal reagál és két maflással kínálja meg a tolvajt, aki a pofonok hatására a gatyámra csorgatja a nyálát. Végül kihúzza a fejét, a sofőr és én pedig kiszállunk. A gyerek nem adja fel a küzdelmet, bár alig áll a lábán. Újra bemászik az ablakon, és ezúttal a kulcsot próbálja kitépni. Átfogom a derekánál fogva, úgy rángatom ki a kocsiból, a taxis pedig ismét bever kettőt a srácnak. Hirtelen ott terem két rendőr, akik lefogják a nyomorultat, majd azt tudakolják, hogy jól vagyok-e. Ecuadorban nagyon nem szeretik a szervek, ha egy turistát vegzálnak, s mivel azt hiszik, hogy ez a barom velem kekeckedett, kap még gumibottal is kettőt. A srácot elvezetik, én meg annak ellenére visszaülök a taxiba, hogy az ülést összetaknyolta.

Quito gyönyörű város, de azért vannak helyek, ahol jobb az elővigyázatosság

Három dollárért visz fel a kicsit feszült sofőr a Panecillo tetejére, ahová a jó quitóiak alumíniumból építettek egy gigantikus, 45 méter magas Mária-szobrot. A domb állítólag 3000 méternél is magasabb, de én nem érzem, pedig jó másfél éve nem jártam magashegyi környezetben.

     Az a domb ott hátul a Panecillo

A legtöbb útikönyv azt írja a Panecillóról, hogy napközben is veszélyes, ennek kicsit ellent mond, hogy a jó időnek hála quitóiak százai korzóznak a szobor körül. Van, aki kutyát sétáltat, más a párjával andalog szerelmesen, sokan pedig piknikezni jöttek fel a dombra. A szobor lábánál rendőrök sorakoznak, azt mondják, nyugodtan sétáljak vissza a központba, nem esik bántódásom, a hegy minden része biztonságos. Mióta Ecuador megkezdte az olaj kitermelését Amazónia alól, rengeteg pénz áramlott a közigazgatásba, alig öt év alatt már-már európai színvonalúvá vált Quitóban minden, a közbiztonság is. Még a hegyek oldalán felkúszó favellákat is elkezdték felújítani, szép színesre mázolva a házakat. Elbámészkodom egy órácskát, majd visszaereszkedem a központba.

Újabban a favellák sem annyira veszélyesek, mint voltak akár öt éve

Egy kifőzdében ebédelek - most kapaszkodj meg - zseniálisat. Latin-Amerikában ha két havonta egyszer sikerül jót enni jó áron, akkor már örülhet az ember, s úgy néz ki, most eljött ez a pillanat. 3,5 dollárért egy hatalmas chicharrónt kapok kukoricával és ganca szerű krokettel, hozzá ecetes, csípős salátát és egy paradicsomlevet, de nem az Európában ismert paradicsomból, hanem az itteni, fán termőből. Ott se akarom hagyni az éttermet, annyira bejött a koszt.

   Két hónapja nem ettem ilyen jót

Quito központja alig 26 kilométerre fekszik az Egyenlítőtől, és hát nem Ecuadorban lennénk, hogyha ezt nem lovagolta volna meg az ország vezetése. A Mitad del Mundo névre keresztelt park San Antonio várokájában található, kb. minden Ecuadorba érkező turista ellátogat ide. Pedig az igazat megvallva, nincs itt nagyon semmi.

Mitad del Mundo

Felszállok egy Metrobusra, ami 25 centért, kb. 70 forintért visz el az Ofelia terminálig. Innen indul a busz San Antonióba, amiért 15 centet kérnek el tőlem. Közép-Amerika sok országában sem volt drága a közlekedés, de itt tényleg viccesen olcsó. Nem úgy a belépő a parkba, ami 7,5 dollárba kerül, ami kicsit túlzó ahhoz képest, amit nyújt. 

Mint utóbb megtudom, az Egyenlítő vonalát nem sikerült pontosan kimérni, így tulajdonképpen húztak egy random csíkot, aminek a két oldalára ecuadori politikusok mellszobrai kerültek, egy ponton pedig emeltek egy kilátót, amiben kialakítottak egy múzeumot. Itt az ember megismerkedhet az elmúlt évszázadok gravitációs felfedezéseivel, illetve megtudhatja azt, hogy az Egyenlítőnél majdnem fél kilóval kevesebb a súlya, mint az Északi- és Déli-sarkon. 

A panoráma a torony tetejéről nem ég bele az ember agyába, mivel Ecuador ezen része nem túl impozáns. San Antonio egy kőbánya mellett fekszik, ettől mindent beterít a por, szürkévé varázsolva a tájat. Egy dolog azonban feltűnik, az pedig egy oszlop a szemben lévő hegyen.

     Az a sárga csík ott lenn bizony nem az Egyenlítő

A parkban ezenkívül túlárazott ajándékboltok, kávézók lettek kialakítva, valamint egy planetárium, aminek sikerül beülnöm a fél órás előadására. Olyan az egész, mint egy harmadik osztályos környezettan óra, de az 1980-as évekből. Régi képeket mutogatnak a naprendszerről, ügyetlenül megvilágítva a csillagokat, ráadásul a terem annyira szűk, hogy az embernek megfájdul a nyaka a folyamatos felfelé bambulástól. Azt hiszem, túl sokat töltöttem már így is Mitad del Mundónál, úgyhogy az előadás után kimenekülök a parkból, felpattanok egy buszra, és a Pululahua-kráter felé veszem az irányt.

A busz egy elágazásnál tesz le, ahonnan két kilométert kell hegynek felfelé gyalogoljak, mire megérkezem a kihunyt vulkán pereméhez. Szerencsére itt nem szednek belépőt, kicsit fájt volna, ha azért a ködért, amit látok, még le is vesznek. Fél órán át várakozom, mire egy picit megmutatja magát a kráter, aminek mélyén ma mezőgazdaság folyik. Állítólag a 200 méterrel lejjebb fekvő földeken akár 5 fokkal is magasabb lehet a hőmérséklet, így olyan növényeket is meg tudnak termeszteni, amiket csak az Andokon túl tudnának. Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. 

 Nem sokat látni a Pululahua-kráterből

Pár száz méterre a kráter peremétől egy furcsa épületet pillantok meg. Az van rá kiírva, hogy Templo del Sol, vagyis Naptemplom, így két dolgot tudok elképzelni. Vagy egy inka utánérzés az épület vagy valami spirituális központ, s bár egyik sem érdekelne normál körülmények között, rengeteg időm van még, úgyhogy betérek.

Inkább maja romnak néz ki a Templo del Sol, semmint inkának

Egy hosszú, fekete hajú kichwa srác fogad a bejáratnál, olyan, mint akik a budapesti aluljárókban fújják a pánsípot. Három dollárt kér a belépésért, majd bekísér egy terembe, ahol két quitói fiatal ücsörög. Összeken minket eukaliptusz olajjal, majd körbepöfékel valami füsttel, utána egy didjeriduhoz hasonló hangszerrel próbál misztikus hangulatot teremteni. Sem én, sem a két quitói fiatal nem vagyunk kaphatóak a dologra, érzi, ennél több kell ahhoz, hogy elvarázsoljon. Arra kér minket, próbáljunk fél lábon állva leguggolni. Persze mindannyian felborulunk, majd jön a csodatevő kő, talán egy hematit, amit a kezünkbe nyom, s megkér, most próbáljunk meg újra leguggolni. Sajnos ugyanúgy felborulunk, pedig elmondása szerint nem szabadna, merthogy a kőnek mágikus hatása van a csakrákra, és javítja az egyensúlyt a testben és lélekben. Elég a hókuszpókuszból. Körbesétálom az emeleti műtermet, ahol egy ecuadori művész, Cristóbal Ortega képeit és szobrait lehet látni. A spirituális indiánvilágot mutatja be műveivel, amik közül egy-kettő egész jó. Kifelé rákérdezek a srácnál, hogy mi az az oszlop a szemben lévő hegyen, mire ezt mondja:

- Az Catequilla, az inkák szent helye. A Mitad del Mundo vonalát majdnem kétszáz méterrel sikerült délebbre behúzni, s mikor újra bemérték, kiderült, a valós vonal pont azon a hegyen megy át. A régészek ásatni kezdtek a tetején, s kiderült, hogy az inkák évszázadokkal korábban pontosabban jelölték ki az Egyenlítőt. Egy apró templom volt a tetején, annak a maradványait találták meg. Talán még most is ásnak, nem tudom.

Azt is elmondja, hogy vezet fel út a tetejére, de az nagyon rossz állapotban van. Nem számít, elhatározom, hogy elmegyek az igazi Egyenlítőhöz. Lebaktatok az elágazáshoz, és visszatérek a parkhoz, ahol próbálok egy 4x4-es furgon fogni. Az akcióm sikeres, de a sofőr nem ismeri a Catequilla nevet, így csak bőszen mutogatok a hegy tetejére. Húsz dollárt kér az oda-vissza fuvarért, ami nem kevés, de kisebb hülyeségért is dobtam már ki ennél több pénzt az ablakon.

- Március és szeptember végén, a nap-éj egyenlőségkor szoktak ide feljönni imádkozni a kichwák - meséli a sofőr, aki nem kicsit küzd az úttal.
- Akkor nem kamu, hogy ott fut az igazi Egyenlítő?
- Állítólag nem. Bár az igazat megvallva, fogalmam nincs, mert még én sem voltam fent a csúcson soha - válik őszintévé.

San Antonio városa az Egyenlítőn fekszik

Majdnem negyven percig autókázunk egy iszonyatos földúton, mire felérünk a csúcsra. Az oszlop, amit láttam, újonnan lett emelve a kichwák által, az eredeti, inkákról ránk maradt kőemelvény tetejére pedig egy betonpillért raktak. Varázslatosnak egyáltalán nem mondanám a helyet, de legalább elmondhatom magamról, hogy én több millió turistával szemben hivatalosan is álltam az Egyenlítőn.

Catequilla, az igazi Egyenlítő

Sofőröm jó fej, azt mondja, ezért a pénzért lerak engem a San Antonio határában fekvő Rumicucho romjainál, amit az inkák építettek valamikor a 15. század legvégén. A katonai erődként funkcionáló Rumicochát állítólag Atahualpa tette fontos állomássá, innen vezette hadjáratait az északra élő népek ellen. Ez azonban nem tartott sokáig, mert seregét délnek kellett irányítania a testvérével folytatott polgárháború okán.

Rumicucho nem a legszebb inka romváros, de ha az ember itt jár, érdemes beugrani

Azon túl, hogy Rumicocho erőd volt, központi épülete szakrális szerepet is betölthetet, erre fokpontos kelet-nyugati tájolása enged következtetni. A belépő egy dollár, és az igazat megvallva ennél többet nem is nagyon érnek a romok, mivel nem sok maradt belőlük. Valószínűleg a spanyolok pusztították el Quito eleste után, bár erről a történészeknek nincs sok infójuk. A taxisofőr búcsúzóul azt meséli, hogy az utolsó nagy feltárás a 2000-es évek elején volt, akkor ő furikázta a katonákat, akik felügyelték a munkálatokat és távol tartották a rablókat.

- Csakhogy San Antonióban - ahogy manapság -, akkor sem voltak rablók. Mi, itt élők azonban láttuk, ahogy láda szám hordták ki a romok közt talált arany ereklyéket a katonák, majd vitték őket a piacra eladni. Ilyen volt Ecuador régen. Szerencsére ma már rend van, hála Correának.

Busszal megyek vissza Quitóba. A Metrobusról az Ejido Parknál pattanok le, aminek északi végén híres írók és költők szobrai sorakoznak. Kicsit meglepődöm, mikor megpillantom köztük Petőfi Sándort.

Mit keres Petőfi Ecuadorban?

Még van két napom, mielőtt megérkezik a Mirador csapat. Ha jó idő lesz, felmegyek a Rucu Pichinchára. Ha jó idő lesz...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Mindig félve érkezem a latin nagyvárosokba, mert általában veszélyesek és csúnyák. Lima, Caracas, San José vagy Guatemalaváros mind elég szörnyű helyek, de értek már kellemes meglepetések is az elmúlt 8 évben, például Panamavárosban, Buenos Airesben vagy Paramaribóban. Hogy Quito hová tartozik? Egyértelműen a második csapatba, mégha a klímája hagy is kívánni valót maga után.

Ecuador fővárosa egy roppant szűk, de annál hosszabb völgyben fekszik. A 4000 méteres csúcsok árnyékában megbúvó Quito belvárosát sem az északi, sem a déli terminálról nem ajánlatos taxival megközelíteni, mert azok annyira messze vannak mindentől, hogy az ember egy napi büdzséjét hagyhatja ott a sofőrnek.

Mi sem keressük a taxisok társaságát, inkább felszállunk a Quitót behálózó trolik egyikére, amivel irány a központ. Az út hosszú, nagyon hosszú. Egy óra múlva Erinek sürgős pisilhetnékje támad, így néhány megállóval a kitűzött cél előtt lepattanunk a troliról és bevetjük magunkat egy kifőzdébe.

Utcakép Quitóban, háttérben a Panecillóval és a szárnyas Szűz Máriával

Este 9 óra lehet, nehéz ilyenkor a szálláskeresés. A központban próbálkozunk, mert a népszerűbb hostelekkel rendelkező új városrész eléggé messze van. Semmit nem találunk 30 dollár alatt, így kénytelenek vagyunk az óváros külső kerületei felé kutakodni. Végül picivel éjfél előtt találunk szobát a sötét Alameda Parktól pár sarokra. A szoba nem szép, se nem kényelmes, de legalább csak 13 dollárba kerül.

Bár korábban már jártunk itt, puszta időtöltés gyanánt mászkáltunk a városban, most azonban módszeresen szeretnénk felfedezni a latin fővárosokhoz mérten egészen pofás Quitót. Az első lépés egy mosoda felkeresése, ami hihetetlenül nehéz feladatnak bizonyul. Akik a hátizsákos hosteleket részesítik előnyben, nem is tudják, hogy olykor milyen nehéz mosást intézni. Másfél órán át bóklászunk, mire találunk egy helyet a belvárosban, ahol nem kizárólag öltönyökkel és vasalt ingekkel foglalkoznak, és bevállalnak szakadt zoknikat és alsógatyákat is.

A Voto Nacional neogótikus bazilika

Miután leadjuk a mosást, utunk a Voto Nacional neogótikus bazilikához vezet. A városból majd mindenhonnan látható templomot közel tíz éven át építették, befejezni azonban soha nem sikerült, bár a hiányzó részek nem zavarják az esztétikai élményt. A templom építésének valószínűleg soha nem akarnak majd a végére érni, mert a városi legenda szerint, ha az utolsó kő is a helyére kerül, vége lesz a világnak. A legenda feltehetően pont a soha véget nem érő munkának köszönheti létezését és fennmaradását.

A Voto Nacionaltól pár sarokra található a Plaza del Teatro. Ez a torz trapéz alakú tér leginkább Prágára emlékeztet engem, ami furcsa, mert európai hangulatom eddig csak Buenos Airesben volt. Quito bár nem a legszebb város, ahol voltam életemben, de az épületei pofásak, mégha egy nagy mix is az egész. Néhol koloniális lakóépületek, mellettük a 19. századi európai építészetre jellemző tömbházak vagy a 20. század végén elszaporodó betontömbök tűnnek fel.

A Plaza San Francisco Quito legszebb tere

A főtéren hatalmas tömeg fogad minket; az elnöki palota teraszáról épp az alelnök magyaráz valamit a tüntetőknek - már amit sikerül kivennünk a szónoklatból. A hangulatos térről gyorsan továbbállunk a La Merced bazilikához, aminek harangtornya a legmagasabb Quitóban. Hiába a magassága, a harang több mint 200 éve néma. A legenda szerint az egyetlen szerzetes halála óta, aki meg tudta szólaltatni a harangot, az ördög lakik a toronyban, így aki oda felmerészkedik, biztosan meghal. Az elmúlt két évszázadban senki nem vette a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzen a gonosz erőkkel.

A Plaza San Franciscóra érve ezúttal nem Prágában, hanem Rómában érzem magamat. Az állandóan hűvös idő ellenére (Quito 2700 méteren fekszik) kávézók sorakoznak a téren, az oda beülőket pedig galamb seregek kergetik el rövid időn belül. A tér északi oldalán álló San Francisco zárda is egy furcsa legendától terhes.

A Santo Domnigo templom van annyira szép, hogy ne kelljen hozzá legendákat párosítani

Egy Cantuña nevű indián feladata volt a zárda felépítése, az átadás azonban késett. Tudta, ha nem készül el időben, a spanyolok börtönbe zárják, ezért az utolsó éjszaka imádkozni kezdett. Isten nem hallgatta meg, így Luciferhez fordult, aki megjelent és a lelkéért cserébe átvállalta az építkezést. Cantuña úgy ment bele az üzletbe, hogy a lelkét csak akkor adja, ha minden kő pontosan a helyére kerül. Ha egy is hiányzik, az ördög nem veheti el a lelkét. Lucifer belement az alkuba, és sok kis ördögöt küldött, akik építeni kezdték a templom falát. Hajnalban, mikor megszólalt a harang, Cantuña tudta, hogy eljött az idő. Elment a templomba, azonban támadt egy ötlete: az egyik követ kiemelte a helyéről és eldugta. Lucifer vitte volna a lelkét, de az a kő bizony hiányzott, így mérgelődve visszatért a pokolba, Cantuña pedig nem került börtönbe. A hiányzó követ évszázadokon át keresték, de nem találták. Mindenesetre érdekes, hogy Quito minden templomának van valami kötődése az ördöghöz.

A Plaza San Franciscótól két sarokra fekszik az elmúlt pár évben rehabilitált Plaza Santa Clara. Az épületeket szépen felújították, de a tér funkcióján sokat változtatni nem tudtak: mindenfelé igen ronda és dagadt utcalányok strihelnek. A tér fölé magasodik Quito jelképe, a Panecillo, egy 3100 méteres domb, tetején egy hatalmas, szárnyakat növesztett Mária szoborral. Mivel a szobrot nyomortelep veszi körbe, kihagyjuk a sétát.

Kevés helyen újítanak fel egy teret a prostiknak

Quito két legszebb temploma a Santo Domingo és a La Compañía de Jesús. A Santo Domingo kívülről pont ugyanolyan, mint a San Francisco, viszont belülről igen díszes. A La Compañía de Jesús belseje még az előbbinél is giccsesebb, kívülről pedig barokk és mór jegyeket hordoz magán. Ez a két templom van annyira szép, hogy nem kellett legendákat kreálni ahhoz, hogy érdekessé és eladhatóvá váljanak a turisták számára.

Guapulo temploma és kolostora Quito óvárosa alatt fekszik

Mindent összefoglalva Quito óvárosa nekem kellemes meglepetés, sokkal szebb, mint bármelyik eddig látott főváros az elmúlt egy évben. Persze az összkép nem lehet teljes a modern városrész megismerése nélkül, így másnap észak felé indulunk, az Ejido Parkon túlra. Az egyetemi városrész után Guapulo felé vesszük az irányt. Itt jövünk rá, hogy Quito igazából két egymás alatt fekvő völgyben fekszik. Hogy az óvárost a spanyolok miért a magasabban fekvő és ezzel hűvösebb platóra építették, az ördög tudja. Guapulo után egy sokkal fényesebb és kellemesebb klímájú völgy húzódik, amiben egykoron egy tó volt, de azt a spanyolok lecsapolták. Ma elit lakóparkok és golf pályák foglalják el a völgyet, míg Guapulo háta mögött a plató szélén modern üvegpaloták és toronyházak sorakoznak.

Nincs latin főváros üvegpalota nélkül

Sokan félnek a latin nagyvárosoktól, de Quitóban nincsen semmi félni való. Bogotá mellett itt éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban, még éjfélkor sem volt bennünk semmi félsz, ha sétálni támadt kedvünk. Quito jó hely, Ecuador talán legszebb és leghangulatosabb városa...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!