MIRADOR - "Kilátó a világra"

Egy csodás völgyben találkoztunk egy csodás emberrel, aki éppen negyedik feleségét keresi. A 60 éves zenész az utunk egyik legkedvesebb szállásadója volt. 

Felérünk a busszal egy hegytetőre, ahonnan letekintvén felsejlik előttünk egy katlanszerű meseszép völgy. 200 000 évvel ezelőtt egy hatalmas vulkán emelkedett ezen a helyen, majd egy gigantikus kitörés hatására a több ezer méter magas tűzhányó beomlott, hat kilométer átmérőjű kalderát hagyva maga után. Ebben az ősi kráterben fekszik El Valle de Antón.

El Valléban ma kb. 8000-en élnek, de évről évre egyre többen költöznek a kisvárosba a jó klíma és a szép fekvés miatt. La Chica is kellemes hely volt, de érezzük, El Valle több lesz nála.

El Valle egy kaldera mélyén fekszik

A buszról egy nagy kínai bolt előtt szállunk le. Ahogy lenni szokott, Erit hátrahagyom a zsákokkal, én pedig elindulok szállást keresni. Egy órán át hiába koptatom a bakancsomat, 40 dollár alatt nem találok semmit. Hol van már 2009, mikor még fillérekért aludtunk meg Panamában?!

Elkeseredésemben beugrok a városka turista irodájába, hátha szerencsével járok. A nagy darab egyenruhás fickó megszólalásom nélkül levágja, miért zaklatom.

- Szólok Arielnek. A magadfajta fickók nála szoktak megszállni.

Nem tudom, hogy érti, bár sejtem. Az elmúlt két és fél év folyamatos utazása azért nyomot hagy az ember arcán és ruháin.

Ariel egy menő városi terepjáróval érkezik. Mielőtt beszállnék, próbálok puhatolózni, mennyi nála egy szoba, de nyugalomra int, és becsomagol minket a hátsó ülésre. Nem szeretem az ilyesmit. Kivisznek a város szélére, távol mindentől, majd bemondanak egy elfogadhatatlan árat, aztán bumlizhatunk vissza felmálházva.

Ilyen busszal utaztunk El Valléba

Jó két kilométert autókázunk, mire megérkezünk egy roppant egyszerű, de hangulatos házikóhoz. Négy osztrák csaj cseverészik az asztalnál, egyikük sem beszél spanyolul. Ariel kinyit egy ajtót és betessékel minket egy szobába.

- Mennyibe kerül? - próbálom kiverni Arielből a választ.
- Mennyitek van?
- 20 dollárunk.
- Annyiért El Valléban sehol nem kaptok szobát. Ha maradtok 3 éjszakát, odaadom nektek 25 dollárért, de a csajoknak egy szót se, ők 35-öt fizetnek.

Maradunk. Ariel felajánlja, hogyha be akarunk menni a központba, csak szóljunk neki, és befurikáz minket. Ezután eltűnik, majd néhány perc múlva gitárszó csendül fel a nappalijából. Ariel zenész, lemeze is jelent már meg, bár inkább híres panamai énekeseknek ír dalokat. Mivel Eri is tud gitározni, gyorsan egymásba szeretnek. Szállásadónk soha nem tanulta a zenét, Eri viszont igen, ezért estébe nyúlóan arról fecsegnek, hogy miként kell kottát olvasni és írni. Én, aki az italo disco nagy rajongója vagyok, csak bután pislogok.

Ariel dalai a Youtube-on is fenn vannak

Az osztrák lányok reggel eltávoznak, hármasban maradunk Ariellel a szállón. Borús az idő, olykor esik is, így nem igazán mozdulunk ki, de nem is baj, mert így megismerhetjük kicsit közelebbről a zenészt. Háromszor nősült és vált el, éppen a negyedik feleségét keresi. Nem értem, miért kell sportot űzni a házasságból, de egy zenésztől hiába is várnánk magyarázatot.

Délután bevisz minket a városba, ahol bevásárlunk egy jó kis pörkölthöz. Ariel áthívja az egyik barátnőjét, akiről lesüt, hogy többet akar puszta barátságnál az amúgy hihetetlenül fiatalos zenésztől. Barátunk nem akarja venni a lapot, inkább elmeséli az életét, miközben bont egy üveg rumot.

 Pózolás a pörkölttel

Sokat mesél a nagymamájáról, aki egy igazi, temperamentumos spanyol asszony volt. Ő vitte azt a birtokot, ahol Ariel is felnőtt. Több ezer hektár földjük volt, de a család a nagymama halála után sokat elherdált belőle, a maradékot pedig később kisajátította az állam. Ettől függetlenül Arielnek soha nem volt megélhetési gondja. Egy logisztikai cégnek dolgozott 25 éven át. Jól keresett, s most, hogy 60 éves lett, vár az első nyugdíjára. Azt mondja, 1800 dollárt, kb. 530 000 forintot fog kapni havi nyugdíjként, de elképzelése sincs, hogy fog ilyen kevés pénzből megélni. Éppen ezért nyitotta ezt a hostelt, aminek a fenntartása töredéke egy panamavárosi házénak.

Másnap kitisztul az idő, így végre körbejárhatjuk El Vallét. Ha valaki erre jár, annak kötelező felkocognia a régi kráter peremére. Mi sem teszünk másképp. A bejáratnál persze belépőt szednek, cserébe pedig a kezünkbe nyomnak egy teljesen használhatatlan térképet.

   Eri szakérti a petroglifeket

Tíz perc séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin furcsa petroglifek látszanak. Olyanok mint a gráfok, de egy helyi kis srác azt magyarázza, hogy ez nem más, mint a környék térképe. Hogy kik és mikor vésték a vonalakat a kőbe, nem tudjuk. 

A következő egy órában érintünk néhány kisebb vízesést, majd közeledvén a hegyek tetejéhez, az erdőt füves puszta váltja. Egy ültetvénynél sikerül alaposan elkavarnunk, de egy helyi erő szerencsésen visszairányít minket az ösvényre.

   Ez tényleg csodás hely

A kaldera széléről csodálatos kilátás nyílik a völgyre, amit teljesen körbezárnak a hegyek. Vagy két órán át csatangolunk a kráter peremén, de aztán szürke felhők kezdenek gyülekezni az óceán felől, úgyhogy megindulunk lefelé.

Igazolandó, hogy én is ott voltam

Amíg esik, elfogy a maradék pörkölt, majd egy kicsit megkésve ugyan, de nekiindulunk a Chorro del Macho névre keresztelt vízesésnek. A városi térkép alapján közel van, de legalább egy órát kutyagolunk, mire a bejárathoz érünk, ami mostanra bezárt. Nincs az az Isten, hogy ide visszasétáljunk, úgyhogy átugrunk a kapun és roham léptekben a zuhatag felé vesszük az irányt. Az ám, csakhogy a kapu felett felvillan egy lámpa; a bejárat be van riasztózva. Nem baj! Két perc alatt oda-vissza megjárjuk a távot, még egy fotóra is van idő, aztán ahogy bejöttünk, úgy ki is jutunk. Száz méterrel visszább látjuk, ahogy egy kocsi leparkol a bejáratnál, majd a belőle kipattanó két fickó keresni kezdi a behatolókat. Mielőtt kiszúrnának minket, megáll mellettünk egy másik kocsi, és felajánlják, hogy visszavisznek minket a városba. Láttuk a vízesést, belépőt nem fizettünk, a rendőrök sem tartóztattak le.

Mérges lennék, ha ezért lecsuknának

Este Ariel felajánlja, hogyha akarjuk, visszavisz minket Panamavárosba, mert holnap délután ott lesz dolga. Annyira unatkozik, hogy meghív magához a házába. Nem ez volt a terv, de miért ne töltenénk el még egy-két napot a cimboránknál?

Másnap délelőtt még elkocogunk a Mosas-vízeséshez. Itt már nem ússzuk meg a belépőt, amit pontosan nem tudom, miért szednek, mivel zuhatagnak nyoma sincsen. Hacsak nem azt az alig öt méter magas zúgót nem mondják annak, ami ráadásul egy szűk kanyonban mossa a sziklákat, így nagyon nem is lehet látni. Nem baj, cserébe látunk pár szép madarat.

Hááát, nem egy Angel-vízesés

Késő délután futunk be Panamavárosba. Arielnek San Isidro városrészben van a háza, nem messze a metró végállomásától. A ház nem nagy, viszont egy magyar statikus biztosan hülyét kapna tőle. A tető úgy van odafabrikálva, hogy odahaza a tehenek nem mennének be alá, be is ázik a ház rendesen. Ezek után megtudjuk, hogy barátunk 180 000 dollárt, tehát több mint 50 milliót fizetett érte, ami elmondása szerint nagyon jutányos a fővárosban. Na, ja. Csak ide a központ egy óra kocsival.

Ariel elhív minket egy menő étterembe, ahol fellépése lesz. Pizzát eszünk, közben hallgatjuk a koncertet, majd beszélgetünk a zenész haverokkal. Ezután kocsiba pattanunk, mert barátunk fiának focimeccse lesz. Eri először lát meccset élőben, de nem hagy benne mély nyomot; ez mégis csak a panamai egyetemi bajnokság. Ariel fia pályára se lép, ráadásul kikapnak, így csendben térünk vissza San Isidróba.

Búcsúzóul egy kolibri

A tegnapi pizzázást ellensúlyozandó - Ariel nagy örömére - másnap ismét kibéreljük a konyhát. Elhozza a kisebbik fiát is, aki korához képest (még csak 12 éves) nagyon nyitott és barátkozó. Mustáros csirkét csinálunk, amihez hasonlót még soha nem ettek. 

- Holnap indulnunk kell - vetem oda mosogatás közben.
- És ki fog nekem főzni? - mosolyodik el Ariel.

Kell ide egy negyedik feleség...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Két hete írtunk Panamavárosról, Közép-Amerika legmodernebb metropoliszáról, ami jelenleg a Föld legdinamikusabban fejlődő városa. Meséltünk az óvárosról, Casco Viejóról (amit 2012-ben alig pár hónap alatt csodaszépen felújíttatott a városvezetés), jártunk Punta Paitillában, Latin-Amerika talán legelitebb negyedében, és persze láttuk San Miguelt is, azt a városrészt, amire a panamaiak egyáltalán nem büszkék. Akkor nem volt időnk végigjárni a város környéki parkokat, pedig nélkülük nehéz megérteni, miért is olyan remek hely Panamaváros. Mert hogy az. Élhető, rendezett és izgalmas metropolisz. 

A legtöbb latin-amerikai nagyvárosnak az a hibája, hogy amint elhagyod a központot, szörnyű nyomortelepekbe, szemét hegyekbe botlasz. Ezzel szemben Panamavárosnak a külvárosaival semmi gond nincsen, egy-két kivételtől eltekintve minden tiszta és rendezett.

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti végében fekszik. A környéke meglepően kulturált kertváros, az egyetlen gond csupán a mangrovéval van, ami a Csendes-óceán partvidékét bűzössé teszi. Mondják, hogy a mangrove erdőket védeni kell, mert azon túl, hogy menedéket biztosít számtalan állatfajnak, purifikálja is a vizet. A gond csak az, hogy egy milliós nagyváros mocskát képtelen megtisztítani az a keskeny sáv, ami megmaradt belőle, arra viszont jó, hogy a szennyvíz és a szemét fennakadjon az ágakon, szörnyű szagot engedve ezzel egyes városrészekre, például Panama Viejóra.

Panama Viejo a Világörökség részét képezi

Hétfő van, így zárva találjuk a romokat. Szerencsére néhány munkás épp térkövezi a múzeum előtti teret, így meg tudják mutatni, hol tudunk belógni az 1519-ben alapított Ó-Panamába. Mivel rajtunk kívül sehol egy lélek, a bevezető utat szegélyező sziklákon iguánák sütkéreznek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ott vagyunk, teljesen szelídek.

Iguánák sütkéreznek a köveken

Panama Viejo a 17. századig fontos arany kikötő volt. Hajókkal szállították ide Peruból az aranyat, innen pedig öszvérek hátán vitték azt a Karib-tenger partjára. Panama Viejo ettől függetlenül nehezen növekedett, mivel húsz évente vagy tűzvész, vagy földrengés pusztította el, amikor pedig nem küzdött az elemekkel, kalózok fosztották ki.

Ezek közül a legemlékezetesebb Henry Morgan 1671-es rombolása volt, mikor is azon túl, hogy minden aranyat felpakolt a hajójára, még porig is égette a várost. Ekkor a spanyol helytartó úgy döntött, elég volt Panama Viejo folyamatos balszerencséjéből, és pár kilométerrel odébb újra alapított a várost a mai Casco Viejo helyén.

Panamavárost a mai Casco Viejóban alapították újra

A romok hátramaradtak, és csak a 19. században szabadították ki újra a mangrove fogságából. A Világörökség részét képezi, így Panamaváros szépen újítgatja az épületeket, de a többségükből nem maradt semmi más, csak az alapjuk. Ettől függetlenül jó itt sétálni egyet, pláne úgy, hogy rajtunk kívül nincsen senki a parkban.

Panamaváros azon túl, hogy rendezett, még zöld is. Casco Viejo fölé emelkedik például az esőerdővel borított Ancon-hegy, aminek tetején egy hatalmas Panama zászló lobog. A Panama-csatorna megépítése után az amerikaiak itt alakították ki logisztikai és katonai központjukat, azonban az épületeket 1999 után Panamaváros vezetése kiárusította. Néhány hivatali épület ugyan maradt, de a legtöbb házból lakópark vagy magánvilla lett.

   Az Ancon-hegyről zseniális a kilátás a felhőkarcolókra

Taxival megyünk fel a tetőre, ahonnan egészen elképesztő a kilátás. Előttünk terül el Casco Viejo, balra feltűnnek a felhőkarcolók, a hátunk mögött pedig a Panama-csatorna hatalmas darui emelkednek. Mivel hétköznap van, itt sincs rajtunk kívül senki, csak három tengerész srác, akik kocogni jöttek fel a hegyre. A turisták hiányának hála látunk számtalan agutit, tatut, tukánt, a hegyről lefelé ereszkedve pedig még egy lajhárt is sikerül lencsevégre kapnunk. Milyen jó lenne, ha odahaza a Gellért-hegyen is ennyi állat volna.

Panamaváros minden fáján lakik egy lajhár

Mivel taxival mentünk fel, de gyalog jöttünk le a hegyről, sikerül elkavarnunk El Chorrillóban. Nos, ha San Miguelt nyomortelepnek tituláltuk a múltkor, akkor erről a kerületről nem tudom mit kéne írjunk. Maradjunk annyiban, hogy egyetlen képet lövünk csak, utána gyorsabban futunk végig az utcákon, mint azt tenné Usain Bolt. Távolról nem látszik, de Panamavárosnak azért vannak furcsa részei.

    El Chorrillo eléggé le van robbanva

A modern városrész mögött húzódik a Metropolitano Park, ami a legkönnyebben elérhető kirándulóhely az itt élőknek. Az Ancon-hegy után sokat várunk tőle, és szerencsére elég sokat is kapunk. Kifizetjük a pár dolláros belépőt, majd végigjárjuk az ösvényeket. Elsőként a Titi Trailre lépünk rá, ami ali pár száz méter hosszú, mégis látunk rajta névadó állatot, azaz titit. 

   Eri a Titi Trailen

A titi az amerikai kontinens egyik legkisebb majma, súlya az egy kilót sem éri el. Általában bandákba verődve látható, de ez a példány teljesen egyedül van. Állítólag van, hogy kiközösítenek maguk közül valakit, így fordulhat elő, hogy a titi magányos legelészik a lombkoronában. Mivel titit láttunk már eleget életünk során, nem ő, hanem egy gyík jelenti a legnagyobb élményt. Bár barna a feje és kék a teste, mégis sárgafejű gekkónak hívják.

Miért hívják sárgafejűnek, ha egyszer barna?!

A park leghosszabb ösvénye a Caobos Trail, ami az itt található mahagóni fákról kapta a nevét, és egy domb tetején álló kilátóhoz visz. Az ösvényen nem sok állatot látunk, csak egy ormányos medvét, de közel a kilátóhoz megjelennek a madarak és a lajhárok. Nem győzzük kattintgatni a fényképezőt, pedig a java még hátra van. Odafentről zseniális kilátás nyílik Panamaváros felhőkarcolóira, amik alig egy karnyújtásnyira vannak. Nem értem, hogy tud ennyi állat megélni egy ekkora metropolisz mellett, de hála Istennek itt vannak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy errefelé bóklászunk. Szemben Costa Rica parkjaival, itt nincs az az érzésem, hogy csak úgy iderakták őket, ezért nagy kedvencünk lesz a Metropolitana.

Lajhárok mindenfelé

Aki ellátogat Panamavárosba, az nem hagyja ki a csatornát sem. Mi sem tesszük, még a csapattal együtt látogatunk el a Miraflores Lockhoz. A belépő 15 dollár, ami elég sok ahhoz képest, hogy az ember csak hajókat jön nézni, mégis megéri, mert érdekes infókat lehet megtudni. Például azt, hogy a zsilipek 33,5 méter szélesek és 320 méter hosszúak, ami erősen lekorlátozza a 21. századi hajógyártást. Bár a technikai fejlettségünk alapján akár ötször nagyobb hajókat is tudnánk gyártani, ezzel jelentősen csökkentve a szállítási költségeket, a csatorna miatt ez egyelőre nem lenne kifizetődő.

Turistáskodunk

A Panama-csatorna jó részét elfoglaló Gatún-tó 26 méterrel van magasabban, mint a Csendes-óceán, így a beemelést három zsilip végzi el. Egy hajó átemelése egyik szintről a másikra lassú folyamat, így a teljes csatornán való átkelésre akár 10 órát is szánni kell. Ami érdekes, hogy a hajókat soha nem a kapitányok vezérlik a csatorna mentén, hanem arra van egy külön kiképzett személyzet.

Minden hajó maximum 32 méter széles lehet

Egy nagyobb tanker átkelési díja 1 millió dollárba, tehát kb. 280 millió forintba kerül. 2008 óta évente átlag 14 000 hajó halad keresztül a csatornán, ezek több mint harmada tanker, így évente a csatornának mintegy 6 milliárd dolláros, kb. 1,7 billió forintos bevétele van, amiből az államhoz 1 milliárd dollár, kb. 280 milliárd forint vándorol át. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben Panama megkezdte a csatorna szélesítését. A 17 milliárd dolláros beruházás jövőre ér véget, és már az első évben jelentős, 45 %-os bevételnövekedést remélnek tőle. Na ja, így könnyű!

 Egy ekkora bárka 1 millió dollárt fizet az átkelésért

A Miraflores Locktól kb. húsz kilométerre található Gamboa faluja, ahová busz hiányában taxival jutunk el. Gamboa az a hely, ahol a csatorna beletorkollik abba a Gatún-tóba, aminek partvidéke hihetetlenül tagolt. Rengeteg apró sziget és nehezen megközelíthető öböl található itt, ami számtalan állatnak nyújt menedéket. A vidék járhatatlansága miatt errefelé nem alakultak ki lakott települések, így adta magát, hogy nemzeti parkká nyilvánítsák a környéket. Így született meg a Soberanía Nemzeti Park, aminek főbejárata Gamboától pár kilométerre található.

     A Soberanía Nemzeti Parkban még kajmánt is láttunk

2009-ben jártunk erre Erivel, akkor sem volt belépő, ahogy most sem. Nem is találkozunk egy lélekkel sem a bevezető úton, ami egyébként egy magán kézben lévő kilátóhoz vezet. Bőgőmajmokat, tukánokat, kajmánokat és agutikat látunk, majd jó egy óra séta után - közel a kilátóhoz - felsejlik, hogy hat évvel ezelőtt itt lajhárt fotóztunk. Nem tudom, meddig él egy lajhár, de azt igen, hogy élete során ritkán hagyja el a körzetét, így nyitott szemmel mászkálunk, hátha újra rátalálunk a kis aranyosra. Nem kell sokat várni a pillanatra, alig pár perc keresgélés után megpillantjuk a valószínűleg hat éve is látott nőstényt, aki most a hasán cipeli a kicsinyét.

Régen látott barátnőnknek kicsinye van

A kilátónál már van belépő, ráadásul 20 dollárt akarnak legombolni rólunk, úgyhogy ezúttal kihagyjuk. Ehelyett továbbtúrázunk a konkvisztádorok által is használt ösvényen, amin anno aranyat szállítottak. Állítólag néhány év múlva újra megnyitják a turisták előtt a majd 70 kilométer hosszú útvonalat. Pénz, gondolom, van rá.

   Ha megnyitják az ösvényt és több lesz a turista, az agutik is el fognak tűnni

Panamaváros nem csak felhőkarcolóival varázsolja el az embert, hanem természetközelségével is. Csodálatos példája annak, hogy miként lehet gondos várostervezéssel (és persze rengeteg pénzzel) alig másfél évtized leforgása alatt egy szurtos kikötőből világvárost építeni. Mi nagyon élveztük, és biztosak vagyunk benne, hogy rengetegszer fogunk még ide visszatérni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Nem Dubajról, Hong Kongról vagy Szingapúrról lesz szó, hanem Latin-Amerika leggyorsabban fejlődő metropoliszáról, Panamavárosról. Húsz évvel ezelőtt Panama fővárosa nem volt több egy piszkos kikötőnél, mára azonban nem csak a kontinens, de a világ egyik vezető gazdasági központjává nőtte ki magát. Panamaváros exkluzív hely lett, ahol az utcaseprő jobban keres, mint Magyarországon egy tanár, és az utakon úgy futkároznak a Porschék, mint odahaza a Suzukik.

Gépünk Albrook repterén landol, nem messze a Panama-csatornától. Eri Caledonia városrészben foglalt szállást, mert az óvárosban és az üzleti negyedben 100 dollár alatt nem talált szobát. Caledonia nem a legszebb környéke Panamavárosnak, de az utóbbi években sokat tettek azért, hogy megtisztítsák a városrészt a bandáktól, akik így teljesen visszaszorultak San Miguelbe.

A taxi átvisz a nyomortelepen, csak pislogunk, hogy ilyen része is van Panamavárosnak. Szakadt házak szegélyezik az utcákat, zűrös alakok és utcagyerekek lófrálnak a járdán felhalmozott szeméthegyek között. Panamavárost mindenki másképpen képzeli el, de ilyennek valószínűleg senki. Öröm az ürömben, hogy San Miguel alig néhány utca széles, így pár perc alatt kiérünk a dzsindzsából.

 San Miguelben sok ilyen házat látni

Szállásunk egy jellegtelen hotel nagy, tágas szobákkal és légkondival. Ez utóbbi elengedhetetlen Panamavárosban, mivel napközben konstans 35 fok és 100 %-os páratartalom van. A szobáért 45 dollárt kell fizetni, ami a színvonalhoz képest elég sok, de azt már Bocason is megtapasztaltuk, hogy Panama rég nem az a filléres ország, mint volt korábban.

Az ország 1999-ben kapta vissza a Panama-csatorna kezelési jogát az Egyesült Államoktól, azóta példa nélküli a gazdasági fejlődés. 2007-ig évi 10-12 %-kal bővült a GDP, aminek a 2008-as világválság parancsolt megálljt. Ekkor sem állt le a növekedés, de a következő két évben csak 4-5 %-kal bővült a gazdaság, azóta beállt egy kellemesnek mondható 8-10 %-ra.

Panamaváros az 1960-as évek elején és 2015-ben

Panamaváros a 21. századig egy lesajnált kikötő volt, ami úgy ugrált, ahogy az amerikaiak fütyültek. Az Egyesült Államok 100 éven át semmi mást nem csinált, mint kilapátolta a nyereséget az országból, fejleszteni csak a csatorna mentén fejlesztett. 1960-ban még alig 250 000-en laktak az ország fővárosában, ez a szám ma az agglomerációval együtt 1,5 millió.

Még a vak koldus is jól néz ki

Mára Panamaváros nem csak a csatornának köszönhetően néz ki úgy, ahogy, hanem annak a több százezer cégnek is, amik adóoptimalizálás céljából ide helyezték ki a központjukat. Mivel évente több ezer új cég jegyezteti be magát a városba, az építőipar virágzik. 15 év alatt mintegy 200 felhőkarcolót húztak fel, az idei évben 21 új toronyházat fognak átadni.

Évente 20 felhőkarcoló épül a Föld legdinamikusabban fejlődő városában

Egy szó, mint száz, Panamavárosba dől a pénz. Bárhányszor visszatérek, új várostérképet kell vegyek, mert új utak, új parkok nőnek ki a semmiből. 2012 óta például épült egy metró, és az óceánba építettek egy belvárost elkerülő utat. Az óceánba!

Éjszakai látkép a felhőkarcolók előtt futó, oceánba épített autópályával

Az óvárost az állam három éve újította fel. Az utcák és járdák díszburkolatot kaptak, a vezetékeket pedig levitték a föld alá, így végre Casco Viejo is fotózhatóvá vált. A félsziget csücskében áll a Plaza Francia, annak közepén pedig egy oszlop, kakassal a tetején. Annak a 22 000 embernek állít emléket, akik a csatorna építésének első fázisában haltak meg. 

     A 22 000 munkás emlékére állított oszlop

Innen nem messze áll a San José templom, amiben az ország legszebb oltára látható. Úgy esett, hogy 1671-ben Henry Morgan kalóz kirabolta, majd felgyújtotta Panama Viejót. Az egyik templomban egy hatalmas arany oltár állt, amit a pap feketére festetett, majd azt mondta a kalóznak, hogy a keresett oltárt már korábban szétlopták más kalózok, amit itt lát, az egy fából készült másolat. Henry Morgan erre azt felelte: "Nem tudom atyám, de van egy olyan érzésem, hogy maga nagyobb gazfickó, mint én vagyok". Az oltárt sikerült megóvni a gyújtogatás elől, így mikor Henry Morgan és bandája távoztak, átvitték azt Casco Viejóba, az új alapítású Panamavárosba.

Casco Viejo nagyon kellemes hely

Casco Viejót sokan Havannához hasonlítják, mert a koloniális paloták mellett megmaradt a régi patinája. Az Avenida Central felé még állnak azok a lepukkant, karibi hangulatú faépületek, amiket fekete családok laknak be. Néhány éve még életveszélyes lett volna közöttük bolyongani, mostanra azonban az ott élők is felfedezték a hely hangulatát, és újabban kifőzdéket, romkocsmákat nyitnak a házak aljában.

   Az óvárost néhány éve szépen rendbehozták

Az Avenida Central környéke teljesen más világ. Itt cserél gazdát a sok kínai vacak, amik így vagy úgy, leesnek a csatornán áthaladó hajókról. Bár Panamaváros ma már nem olcsó hely, pólót és papucsot még mindig lehet két dollárért kapni. A legolcsóbb evők is itt sorakoznak. Emlékszem, 2010-ben Gábor barátommal beültünk egy helyre rántott májat enni salátával és lángossal, egy-egy dobozos kólával. A 3 dollár 30 centes áron meglepődtünk, pláne mikor kiderült, hogy a kettőnkké együtt annyi. Ma már 4 dollár alatt itt sem eszel, de még mindig ez a főváros legolcsóbb része.

   Az Avenida Central az ócska, de olcsó dolgokról szól

A parton, ahol Caledonia összefut a felhőkarcolókkal, a halpiac található. Ahogy sok minden más, úgy ez a rész is teljesen megújult. A korábban szakadt és olcsó piac ma a középosztály hétvégi gasztrokalandjává vált. Egy sült halat nem átalkodnak 10 dollárért adni, a rákkoktélokról és cevichékről már nem is beszélve. Az egyedüli, aminek az árától nem dobunk hátast, az a sör, ami olyan Panamában, mint a benzin Venezuelában: tilos az árát emelni. Egy dobozos Balboa még mindig 50 centbe kerül, aminél olcsóbban csak Venezuelában ittunk.

     A Torre Revolución Panamaváros leghíresebb felhőkarcolója

A Costanera, vagyis a Csendes-óceán partján végigfutó sétány egy igazi sznob hely. Naplemente után, mikor egy kicsit enyhül a kánikula, több száz kocogó, görkoris és biciklis lepi el a parkot. Olyan, mintha a Baywatchot néznénk, csak itt kevesebb a szilikon. A séta a tömeg ellenére is megéri, mert a felhőkarcolók ilyenkor a legszebbek.

Éjszaka a legszebb Panamaváros

Ami feltűnő, hogy este 10 után, mintha egyszerre oltanák le a villanyokat. A választ később tudjuk meg egy helyi barátunktól, Arieltől:

- A felhőkarcolók többsége szinte teljesen üres. Azért épülnek, hogy az off-shore cégeknek legyen hova bejelenteni magukat, fizikailag azonban a lakások üresek. Azt hiszem, van valami olyan szabály, hogy este 10-ig égetni kell a villanyokat, hogy a város jól nézzen ki, de ha éjfél után visszatérsz a Costanerára, olyan, mintha szellemvárosban lennél.

És tényleg. Az rendben van, hogy hétköznap éjfélkor elsötétül egy város, de hogy hétvégén is kihaljon, az több mint gyanús. Az egyedüli városrész, ahol a felhőkarcolók nem sötétülnek el teljesen, az Punta Paitilla. Itt épültek a legmagasabb és legexkluzívabb tornyok, köztük a város egyik jelképének számító Trump Ocean Club, ami sokban, főként formáját nézve, hasonlít a dubaji Burj al-Arabra. 

Punta Paitilla Panamaváros legexkluzívabb negyede

Punta Paitilla nem nagy, de annál elitebb. Minden toronyháznak több szintes parkolóháza van, a díszes bejáratoknál pedig egyenruhás őrök sorakoznak. Olyan kocsik furikáznak itt, amiket Európában csak szalonokban lát az ember. Az, hogy minden második autó Porsche Cayenne, már fel sem tűnik a Ferrarik és Limuzinok között. 

Átlagos hétköznap egy benzinkúton

Hat évvel ezelőtt jártunk Erivel először Panamavárosban, azóta sok minden változott. Már akkor látszott, hogy az ország egy hatalmas gazdasági bumm közepén tart, de azóta egy pillanatra nem lassult a fejlődés. Panamaváros azonban kirí az országból, más szabályok vonatkoznak rá, mint Panama többi városára. Mivel itt minden jóval drágább, a béreket is kénytelenek a körülményekhez igazítani. Amíg az országos minimálbér 488 US$ (kb. 135 000 Ft, vagyis duplája a magyarnak), addig Panamavárosban egy alkalmazottnak kötelező minimum 624 US$-t, vagyis kb. 175 000 forintot fizetni. Igen, ennyit keres egy mezei utcaseprő a fővárosban. Persze ennyiből nehéz itt megélni, mégis az az érzésünk, hogy San Miguel és környékét leszámítva Panamavárosban mindenkire szép jövő vár.

   Rá is szép jövő vár

Punta Paitilla mögött a Campo Alegre városrészben található a Calle Uruguaya, Panamaváros bulinegyede. Nem olyan, mint Bogotában a Zona Rosa, mivel ide nem a városi fiatalok, hanem a sznob 30-asok járnak. Soha nem láttam még olyat, hogy egy utcában elguruljon egymás után egy Ferrari, egy Lamborghini és egy McLaren, mostanáig. Nem tudom milyen Dubaj, de feltételezem, valami ilyesmi lehet. 

Beugrunk pár klubba hörpinteni valamit, de errefelé egy feles annyiba kerül, mint máshol egy egész üveg. Tudomásul kell venni, Panamaváros már nem a hátizsákosok paradicsoma. Minden a csillogásról szól, az elmúlt években a duplájára mentek fel az árak, cserébe azonban rá lehet csodálkozni korunk legjobb építészeti remekeire. Holnap irány a San Blas-szigetek, aztán jövünk vissza.

Még több fotóért és sztoriért látogas el Facebook oldalunkra!