Van egy sziget az argentin partoktól pár kilométerre, amitől még Charles Darwin is hátast dobott. Nem tudtuk kihagyni, még úgy sem, hogy rendesen megkérték az árát. Cserébe megvan patagóniai utazásunk legnagyobb élménye, a Pingvin-sziget.
Puerto San Julián után a következő falu 260 kilométerre északra található. Fitz Roy igazából nem is falu, sokkal inkább egy tanyabokor, ami egy benzinkút körül alakult ki. Bár minden útikönyv és internetes oldal óva int attól, hogy itt leszálljunk a buszról, mi mégis így cselekszünk, mert feltett szándékunk, hogy eljussunk az óceán partján fekvő Puerto Deseadóba.
Öt óra magasságában intünk búcsút a busznak, majd beülünk a benzinkút mögött álló kávézóba, és várunk. Olyan az egész, mint egy amerikai filmben, amit a messzi vadnyugaton forgattak. A pultos lány azt mondja, este 10 óra magasságában szokott erre egy busz jönni, bár van, hogy kimarad. Ezúttal szerencsére nem így történik. Ha nem is 10-kor, de fél 12-kor végül befut a járat, amin rajtunk kívül összesen öt ember foglal helyet. Nem úgy tűnik, hogy Puerto Deseado egy turistaközpont.
Naplemente Fitz Roynál
Valamivel hajnali 1 óra után érkezünk meg a kisvárosba, ahol fogvacogtató hideg és persze szél fogad minket. Fogalmunk nincs merre induljunk, így megkérdezünk két sarkon ácsorgó rendőrt, hol találunk szállodát. Nemigen vannak képben, végül a központ felé irányítanak minket.
Helybőség okán Patagóniában hatalmas telkeken építkeznek, amitől minden település, s így Deseado kiterjedése is nagy. 40 percig tart, amíg a terminálról a központba érünk. Két hotelt nyitva találunk ugyan, de 40 dollárnál alább nem hajlandók menni az árral, így hát elindulunk visszafelé, hátha a pályaudvartól kijjebb lesz valami. Újabb 40 perc séta után, mindössze egy sarokra onnan, ahol a rendőröket megkérdeztük, rátalálunk egy munkásszállóra, ahol hajnali 3 körül végül sikerül kivennünk egy szobát 20 dollárért.
Mivel a tegnapi nap elég hosszúra nyúlt, így mára pihenést rendelünk el magunknak. A városkát azért körbejárjuk, bár túl sok látnivalóval nem rendelkezik. A tengerparttól nem messze áll az egykori vasútállomás, ami ma múzeumként működik. Zárva találjuk, pedig a Puerto Deseado-i vasút története igen érdekes.
Puerto Deseado egykori pályaudvara
A 20. század elején kezdték építeni, hogy Belső-Patagóniából a kikötőbe gyapjút tudjanak szállítani. 1912-re megérkezett ugyan a vonal Las Herasba, csakhogy addigra a telepesek migrációja lelassult. Ezzel párhuzamosan az innen északra fekvő Caleta Olivia és Comodoro Rivadavia között kőolajat találtak, így az állam e két kikötő fejlesztésére fordította a pénzt, semmint felfuttatta volna Puerto Deseadót. A következő évtizedekben több alkalommal belekezdtek a vasút felfuttatásába, de végül 1978-ban bezárták a hányattatott sorsú vonalat.
Puerto Deseadóból sem lett az, aminek száz éve tervezték, pedig védett kikötőjét az összes hajós kedvelte. Magellántól kezdve Cavendishen át egészen Fitz Royig mindenki tartott itt megállót, ez utóbbi kapitánnyal együtt még Charles Darwin is tiszteletét tette az öbölben. A híres természettudósnak köszönhetjük például azt, hogy a közeli Pingvin-sziget felkerült a térképekre, és nem lett az orvvadászok martaléka. Ma a Pingvin-sziget Puerto Deseado legnagyobb büszkesége, bár nem sok turista látogatja.
Puerto Deseado kikötője
Pedig van mit nézni rajta, illetve ezt állítja a faluban mindenki. Annyira agitálnak minket, hogy menjünk el a szigetre, hogy végül lesétálunk a kikötőbe, ahol a kirándulást szervezik annak a néhány elvetemültnek, aki idetévedt. Nem olcsó mulatságról van szó, fejenként 900 pesóba, majdnem 70 dollárba kerül a kaland. Láttunk mi már elég pingvint az elmúlt pár hétben, ezért hezitálunk, megéri-e kidobni ennyi pénzt egy kirándulásért, de végül rádumálnak minket.
Másnap reggel 8-kor indulunk tized magunkkal egy csónakkal a partoktól kb. 20 kilométerre fekvő szigethez. Az út alatt folyamatosan azért imádkozunk, hogy érje meg a kaland, mert ha újra csak néhány Magellán-pingvint látunk, biz' Isten belefojtom a csónakost a tengerbe.
Összesen két Commerson-delfint láttunk
Szerencsére jól kezdődik a kirándulás, mert alighogy elhagyjuk a kikötőt, pingvinrajok dugják ki a fejüket a tengerből. Picit odébb Commerson-delfinek tűnnek fel, amikről azt kell tudni, hogy szemben a mindenki által ismert delfin fajtákkal fekete-fehér foltosak.
A partvidék mentén haladunk, aminek szikláin sarki csérek sorakoznak. Mind széllel szemben állnak, azért, hogy a huzat azonnal a nyílt víz felé sodorja őket, ha halászni támadna kedvük.
Sarki csérek a szélcsatornában
Egy óra múltán megérkezünk a Pingvin-sziget mellett álló sziklaszirthez, amin százával fetrengenek a fókák. Most van az ellési időszak, bár egészen kicsiket még nem látunk. Körbehajózzuk a sziklát, majd tíz perc múlva kikötünk a főszigeten.
Most van az ellési időszak a tengeri farkasoknál
Az első pár lépés után azonnal egy kisebb Magellán-pingvin kolóniába botlunk. Mikor másfél hete az Isla Magdalenán voltunk Chilében, még csak költöttek a jófejek, mostanra azonban már páran kibújtak a tojásból. A szülők nem engednek közel a kicsikhez, de így van ez jól.
Magellán-pingvinek fogadnak minket a parton
Mindenesetre nem tétlenkedünk, fotózunk és filmezünk, bár a delfineket leszámítva eddig semmi olyat nem láttunk, amit máshol nem. Felbaktatunk a sziget közepén álló világítótoronyhoz, aminek belsejében ugyancsak pingvinek fészkelnek.
Költési időszak van a pingvineknél
Éppen kezdenék hőzöngeni, hogy 140 dollárért egy kicsit többet vártam egy halom Magellán-pingvinnél, mikor a sziget túloldalán feltűnik egy csoport aranytollú pingvin. Arról híresek, hogy a szemöldökük szőke, és olyan dús, mint amilyen szegény megboldogult Körmendi Jánosnak volt. Vörös szemüknek hála igen mókás az arcberendezésük, a filmkészítőket is megihlették. A 2007-es Surf's Up című rajzfilmnek aranytollú pingvinek a főhősei.
Tesznek rá, hogy köztük bóklászunk
Hihetetlen módon tűrik, hogy közöttük kolbászoljunk. Simán pózolnak a kamerának, még selfie-t is lehet velük készíteni. Nehezen mozognak, tele vannak, mint a duda, öklendeznek a sok haltól. Ahogy kitátják a csőrüket, észrevesszük, hogy tulajdonképpen van foguk. Az alsó és a felső szájpadlásukon a bőr úgy módosult, mintha apró cápafogakat növesztettek volna. Szörnyű látvány.
Addig aranyosak, míg ki nem nyitják a csőrüket
Nem úgy az a jelenet, mikor egy Magellán-pingvin véletlenül bekeveredik közéjük. Olyan hisztit csapnak miatta, mint amilyet az arabok csapnának Rijádban, ha egy rabbi végigslisszolna az utcán. Üldözőbe veszik az idegent és uszonyukkal addig csapkodják, míg az végül a tengerben köt ki.
Igazi kommandósok
Az aranytollúak között olykor feltűnik néhány vörös csőrű csigaforgató, akik a pingvinekhez hasonlóan most költenek. Ők nehezebben tűrik a jelenlétünket, amint közel kerülünk a fészkükhöz, eszeveszett csipogásba kezdenek.
Hisztisek a csigaforgatók
Nem zargatjuk tovább sem őket, sem a szörfösöket, ehelyett átmászunk a sziget északi végébe, ahol egy több ezer tagot számláló fóka kolónia él. Bár ezek az állatok akár 600 kilósak is lehetnek, mégis annyira félnek az embertől, hogyha megérzik a szagát, máris menekülőre fogják. Próbálunk a közelükbe férkőzni, de egy szikla megálljt parancsol, mivel ha azt megkerülnénk, egészen biztos észrevennének minket. Így is max. 10 méterre lehetünk ezektől a remek állatoktól, ami hatalmas élmény. Végül valaki tesz egy szélesebb mozdulatot, amitől az állatok idegesek lesznek és megindulnak a víz felé.
Ilyen közel mentünk a tengeri farkasokhoz
Visszaindulunk a csónakhoz, de menet közben majdnem rálépünk egy szkuafiókára. A szkuák - amiknek a magyar neve megmagyarázhatatlan módon halfarkas(???) - eléggé pofátlan madarak. Mindig ott ólálkodnak a fészkek körül, s ha annak gazdái egy pillanatra nem figyelnek, már viszik is a tojásokat. A nagy tolvajlásnak azonban gyakran megisszák a levét, mert a szkuák saját fajtársaik fészkét is lerabolják, így a költési időszak végére sokszor maradnak utód nélkül. Mivel ezek a madarak nem csak rablók, de agresszívek is (állítólag az embernek is nekimennek), nem időzünk sokat a fészek körül.
Szkuafióka a fűben
140 dollárt fizettünk ezért a kalandért, de azt hiszem, megérte. Amíg Isla Magdalénán a pingvineken túl csak sirályokat láttunk, addig itt tényleg betekintést nyerhettünk Patagónia élővilágába. Ahhoz, hogy ez a sziget így megmaradt, valószínűleg az is kellett, hogy Puerto Deseadóról az elmúlt évtizedekben megfeledkeztek. A helyiek talán nincsenek így vele, de én azt mondom, hála Istennek, hogy a vasút tönkrement, és nem épült nagyobb kikötő a városban. Remélhetőleg még sokan láthatják azt, amit egykor Darwin, és most mi is láttunk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
