Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Köszönetet kell mondjunk Don Adolfónak, aki látva a rablás utáni sokkot rajtunk, fél áron adja a buszjegyet Limába. Délután 1-kor indulunk Chachapoyasból és másnap délután 1-kor érkezünk a szmogos és folyton ködös perui fővárosba. A 24 órás út eléggé kikészít minket, így jól jön a két napos pihenő. Limáról lesz még szó a későbbiekben, így most ugorjunk egy kicsit távban és időben. Feldolgozván a rablás okozta sokkot, no meg azt, hogy a limai magyar konzulátus a konzul vakációja miatt egy hónapig zárva tart (így ügyintézni sincs esélyünk), a Paracas-félsziget felé vesszük az irányt Ancelmo barátunk segítségével.

Ancelmo egy 50-es éveinek elején járó idősödő zsaru, aki szabadidejében a reptérre furikázza a Hotel España vendégeit. Így ismerkedtem meg vele én is. Emlékszem, mikor pár évvel ezelőtt egy szokásos reptéri fuvar során elvitt Lima külvárosába, hogy megmutassa, ki karolta fel kölyökként. Egy iszonyatosan szemetes mellékutcába hajtottunk be, ahol gyerekek fabottal terelgették az égő gumiabroncsot. Az utcában mindenki nagyot köszönt a rendőrnek, mintha a keresztapa érkezett volna haza. Leparkoltunk egy autószerelő előtt, ahol Ancelmo csak annyit mondott az ott ácsorgó nyakig olajos szerelőnek, hogy:

- Mosd le, kérlek, amíg Don Luízzal beszélünk!

Gyomorpróbáló találkozás az első fókávalGyomorpróbáló találkozás az első fókával

Beléptünk a szemközti oldalon álló bolt ajtaján. Odabenn csupa semmirekellő alak toporgott. A sarokban pedig ott ült botjára támaszkodva fekete napszemüvegben és fehér öltönyben Don Luíz, a 70 éves főgengszter. Bár az előbb még Ancelmót képzeltem keresztapának, mikor barátom kezet csókolt az öregnek, azonnal leesett, hogy le vannak osztva a lapok; Ancelmo sem véletlenül lett rendőr.

- Hadd mutassam be magyar barátomat, Andrést - mutatott rám.
- Isten hozott a házamban - szólt oda a Don.

Nem tudtam mit kéne tegyek, mivel érezhető volt, hogy az egész slepp a boltban és az utcában a Don alatvalója. Nem szoktam kezet csókolni senkinek, így gondoltam, simán kezet nyújtok. Meglepetésemre a Don elfogadta a kézfogót, nem éreztette velem, hogy fölöttem áll.

Candelabra, a Gyertyatartó, ami valójában San Pedro kaktuszCandelabra, a Gyertyatartó, ami valójában San Pedro kaktusz

- Mama! - kiáltott be a pult mögé Don Luíz - Készítsen már egy jó cevichét a magyar barátunk tiszteletére és hozzon pár sört!

Előlépett a 70 éves Don kb. 95 éves édesanyja és lerakott az asztalra néhány üveg sört és hat poharat.

- Nálunk az a szokás, - kezdte a Don - hogy mindenki ugyanazt az üveg sört issza, s ha elfogy, bontunk egy újat.

Mire a harmadik liter sör végére értünk, megjelent egy hatalmas tepsi nyers hal, édes krumpli, kukorica, sülttök és egy halom paprika az asztal közepén. Megkezdődött a nagy ceviche zabálás külvárosi gengszter módra. Közben csak nyakaltuk a sört és többnyire - rajtam - röhögtünk; a Don házában sem sűrűn fordult meg korábban magyar turista.

Nem leszel egyedüli turista PerubanNem leszel egyedüli turista Peruban

Öt órányi dorbézolás után, mikor már ülni sem tudtunk az elfogyasztott sör hatására, úgy döntöttünk, ideje indulni. Ancelmo közel négykézláb kúszott ki a kocsihoz.

- Gyere! Elviszlek a szállóra.
- Ancelmo! Tök részeg vagy, biztos tudsz így vezetni?
- Viccelsz? Rendőr vagyok!

Megnyugodtam. Ha a részeg sofőr rendőr, akkor nincs para. És tényleg felesleges volt aggódnom, Ancelmo megittasodva is kiválóan vezetett.

- Don Luíz karolt fel, mikor kölyökként Limába kerültem. Neki köszönhetem, hogy rendőr lettem és nem pedig söpredék, mint a többi a boltban - vallott be mindent enyhén illuminált állapotban.

Hát valahogy így kezdődött a barátságunk Ancelmóval, ami azóta is tart. Ha Limába érkezem, mindig beülünk egy sörre valahol és ha lehet, vele megyek Paracasba és Nazcába, természetesen már józanul. Így történik ez most is, három évvel később.

Paracas kb. 3-4 órányi autókázásra fekszik Limától. Ahogy Chiclayótól Limáig, úgy a fővárostól Paracasig is végtelen és unalmas kősivatag mentén halad a pánamerikai autóút. A fővárostól 20 kilométerre délre már nyoma sincs az életnek, csupán néhány tengerparti magánvilla jelzi, hogy nem a Marson vagyunk. Értem én, hogy minden gazdag házat akar a tengerparton, de könyörgöm, ezen a vidéken még a pitypang sem él meg. Miért öli a pénzét a limai elit a szublimált nagy semmi kellős közepén luxusvillákba?

Jófejek sütkéreznek a sziklákon, tesznek rá, hogy Te ott vagyJófejek sütkéreznek a sziklákon, tesznek rá, hogy Te ott vagy

Még soha nem volt olyan, hogy ne essen le a fejem Ancelmo mellett ülve egy-egy ilyen úton, s ez most sincs másképp. Az út egyszerűen unalmas. Mindig felüdülést jelent, mikor megjelenik a Chincha tábla az út szélén. Ez egy részt azt jelenti, hogy közeledünk Paracashoz, más részt pedig, hogy a megfáradt utazó olcsón nyakalhat egy kevés perui vörösbort. Mert hogy Chincha Peru egyik legnagyobb borvidéke, még ha az a sivatag kellős közepén lett is kialakítva.

Odahaza a többség Dél-Amerikából csak az argentin és a chilei borokat ismeri, pedig a perui lőrék is megérnek ám egy misét. No persze a nagy borászatoknál megállni egy kóstolóra eléggé reménytelen vállalkozás lenne, de egy jó 18 %-os édes Borgoñáért mégis csak érdemes leparkolni a kocsit az út szélén. Tudom, hogy vitát szül, de szerintem Magyarország klímája alkalmatlan a bortermelésre. Ezen véleményemet azóta tartom, mióta kóstoltam nem csak az olyan argentin és chilei borokat, amiket otthon nem is lehet fellelni, hanem olyan perui és bolíviai szőlőitalokat is, amiknek ízvilága tökéletesen más, mint bármelyik európai boré. Itt van például a Borgoña, ami 16-18 %-os alkoholtartalom mellett olyan édes, mint egy aszú.

- Általában 32-40-es cukorfokkal szoktunk szüretelni - világosított fel az egyik önjelölt borász néhány éve Chinchában.

Szulából is van elég - nehéz egymagában lencsevégre kapniSzulából is van elég - nehéz egymagában lencsevégre kapni

Otthon a legtöbb borász 20-as cukorfoknál már tombol örömében, Chinchában eközben a tőkén mazsolásodik a szőlő és sok esetben a hordóban likőr szerű konyak forr ki bor helyett. S ha már a konyaknál tartunk... Chincha nem csak borairól nevezetes, hanem a törkölypálinkájáról, azaz a piscóról is. Bár nagyon büszkék rá, törköly kérdésben maradok a magyar oldalon.

A chinchai kiruccanás után Ancelmóval Pisco városa felé vesszük az irányt. 2007-ben a pálinka nevű települést egy 8-as erősségű földrengés rázta meg, összeomlasztva annak majdnem minden épületét. A több mint 500 áldozatot követelő katasztrófa nyomai máig láthatók; már a bekötő úton szembetűnik a rengeteg sitt, amit a nagytakarítás után terítettek szét a város határában. Éveken át úgy mentünk keresztül a városon, hogy kérdezősködni kellett, éppen melyik út járható, mivel a földmozgás hatására az utak szétszakadtak és felhullámosodtak. Jelentem, ennek vége. Pisco városa 2013-ban végre hozzájutott valamilyen városfejlesztési pénzhez, így roham léptekben újítják fel az utakat és az épületeket. Tavaly őszhöz képest a város a felismerhetetlenségig megújult, pár hónap és nyoma sem lesz a múlt nyomorúságának.

Gyertek srácok! Mutatom az utat."Gyertek srácok! Mutatom az utat!"

Érdekes, hogy amíg Pisco tulajdonképpen megsemmisült a földrengésben, a tőle 20 kilométerre fekvő Paracas faluja szinte semmit nem érzett meg belőle. Jobb is így, mert nem kellett újra kiépíteni az idegenforgalmi infrastruktúrát. Paracas ugyanis a kiindulópont a közeli Ballestas-szigetekhez, ahová másnap reggel indulunk.

Az állam csak a délelőtti időszakot engedélyezi arra, hogy a turisták a szigetekhez utazzanak motorcsónakkal. Emiatt minden reggel hatalmas tumultus alakul ki a kikötőben, ahová magukban érkező hátiszákosok, szervezett úton lévő turisták és Limából hajnalban deportált limai kíváncsiskodók érkeznek tömegével. Hogy ki melyik csónakba száll be, azt igazából senki nem tudja, de nem is ez a lényeg. A Ballestas-szigetek egy igazi kincs.

A kb. 40 perces csónakúton elsőként a paracasi kultúra ősi nyomai mutatkoznak meg. A szárazföld egyik vörös színben pompázó dűnéjén egy hatalmas kaktuszforma tűnik fel. Korát és eredetét nem tudják pontosan, mivel élő organizmust nem találtak a közelében, így csak feltételezések vannak. Az egyik - s talán a legelfogadhatóbb - az, hogy a 183 méter magas Candelabra, azaz Gyertyatartó (a spanyolok így nevezték el) valójában egy hallucinogén San Pedro kaktuszt jelöl. A San Pedro, bár Európában tiltott, ugyanúgy fellelhető minden perui piacon, mint a krumpli vagy a paradicsom, és minden andoki kultúrának fontos részét képezte.

Nem vagyunk rokonok, mégis megférünk egymás mellettNem vagyunk rokonok, mégis megférünk egymás mellett

Hátrahagyjuk a Candelabrát és a szigetek felé fordulunk. A Kis-Galápagosnak is nevezett sziklaszirtekhez közel érvén a tengerből feltűnik néhány fóka feje. Sokan álmodnak arról, hogy egy raj delfin kíséri majd a csónakukat, ehelyett itt csak fókák néznek kíváncsian az amúgy megszokott turistaáradatra. A szigetekhez közel érvén durva guanó szag fogad. Aztán a szagot kíséri a látvány: több mint egy millió madár kuporog a sziklákon. Van itt minden, kormorán, pelikán, szula, s olykor még a pingvin is feltűnik. Az ember nem győzi kattintgatni a fényképezőjét, az egyetlen zavaró tényező csupán, hogy a csónakban rajtad kívül húsz másik turista is ezt csinálja. Itt érződik igazán, hogy Peru nem Venezuela vagy Kolumbia, ahol csak elvétve találkozol turistákkal. Itt futószalagon megy minden, ettől az állatok is teljesen közönyösek velünk. A csónak olykor olyan közel merészkedik a fókákhoz, hogy azt képzeled, azok egyszer csak beugranak melléd a járműbe. De nem teszik, inkább fetrengenek a tűző napon mit sem törődve a fényképezők kattogó zajával.

Két óra múlva már ismét Paracasban vagyunk. Bár éhesek vagyunk, enni nincs lehetőségünk, mivel a partmenti éttermek mondjuk úgy, nyugat-európai áron kínálják a rántottát. Marad a bolt és a túlárazott banán. Isten hozott Peru gringó ösvényén!

0 Komment

Gocta és Kuélap

Fölébredve az előző napi rémálomból nem kis fejtörést okozott az irataim pótlása, azaz az ideiglenes útlevelem beszerzésének kérdése. Kiderült, hogy perui magyar nagykövetség híján az argentin nagykövetség az illetékes az ügyben, amely a limai konzulon keresztül működik Peruban. A konzul azonban egy hónapon át nem tartózkodik az országban, vakáción van, helyettese pedig nincs. Lassan kezdtünk olyan reménytelenül belegabalyodni a bürokrácia szövevényes és misztikus hálójába, akár egy pókfonálba. A Buenos Aires-i nagykövet türelemre intett, és bevallom péntek lévén 660 kilométerre a fővárostól nem is nagyon volt más választásom. Maradt még 48 óránk arra, hogy megérkezzünk Limába (a csapat érkezéséig), s a két napot gyengélkedésem ellenére a szokásos intenzitással éltük meg. Ellátogattunk a Sipán királyának sírját rejtő lambayequei múzeumba, majd Peru legnagyobb és legfantasztikusabb vízeséséhez a Chachapoyastól néhány órányira található Goctánál tettünk egy kirándulást, végül a még Machu Picchunál is nagyobb méretű romvárosban, Kuélapban tettük tiszteletünket.

Új nap, új élmények. Négy évvel ezelőtt, mikor Costa Ricában a szállodai szobánkból emeltek el egy tetemesebb összeget, akkor rummal ünnepeltünk, feledtetve a rablás okozta sokkot. Mivel most az összeg nem csak tetemes volt, hanem jelentős is, így minimum egy 23 éves Zacapa rum dukált volna a felejtéshez, ami viszont lázas-hasmenéses állapotban nem annyira nyerő. Ehelyett úgy döntünk, a sipáni király múzeumával enyhítjük fájdalmunkat.

A chiclayói boszorkánypiac: tukán az aszaltmajom fejénA chiclayói boszorkánypiac: tukán az aszaltmajom fején

Azt mondják, a Sipánban talált moche uralkodó sírjának felfedezése egyenértékű a Machu Picchu megtalálásával. Való igaz, mindkettő hozzájárul Peru felemelkedéséhez. Amíg Machu Picchu dollár milliókat termel az országnak, addig a sipáni királyi sír egy ősi kultúrát, a mochét ismerteti meg velünk és tesz büszkévé egy fél országot. A múzeum érthetetlen módon nem Sipánban, hanem Chiclayótól északra, Lambayequében lett felépítve. Az 1987-es találat a régésztörténelem legnagyobb sírfosztása, mivel sehol a Földön nem találtak még egy olyan kriptát, ahol több száz kiló arany borította volna be a halottat. A múzeum gyönyörűen bemutatja hogyan bontották ki a moche uralkodó sírját, megszabadítva a testet a temérdek kincstől és ékszertől. A régészek a sír feltárása során arra is rájöttek, hogy a mochék az uralkodó halálakor feláldozták annak szűk pátriáját, mivel a sírban több csontvázat is találtak, akik feltételezhetően a király rokonai és szolgálói lehettek. Fontos találat volt, hogy a sír felsőbb részeiben ülő pózban találtak egy múmiát, ő lehetett a lelkek figyelője. A múzeum az egyik leggazdagabb perui tárlat, az egyetlen hibája, hogy nem engednek fotózni.

A múzeum meglátogatása után megcsappant zsebpénzzel ideje valami olcsóbb harapnivaló után néznünk. Kibattyogunk a piacra, ahol nem találunk olyan élelmiszerárust, akinek főztje megmozgatná a fantáziánkat, viszont belebotlunk a helyi boszorkánypiac figyelemreméltó portékáiba. A perui boszorkánypiacok arról nevezetesek, hogy a sámánok itt szerzik be a mágikus ceremóniákhoz szükséges tárgyakat. Nem jár messze a valóságtól, aki azonnal Henry Potter macskaszőrből vagy épp tintagomba kalapjából készült főzeteire asszociál, de ez itt a perui valóságban sokkal megdöbbentőbb számunkra. Az ayahuasca és a San Pedro kaktusz szinte már snassz, mellettük a pulton ott figyel a döglött kígyó, lelőtt tukán és nyakánál felkötve szánalmasan lifegő aszaltmajom.

Nem csúnya a táj Chachapoyas környékénNem csúnya a táj Chachapoyas környékén

A piacról a buszterminálra robogunk és megint felszállunk egy éjszakai buszra, amely ezúttal Chachapoyas kedves kis városába tart. Lassan már annyi éjszakát töltünk autóbuszon, hogy az „andalító” motorzaj és a kanyargás feelingje nélkül félő, hogy kényelmes ágyban puha párnák között képtelenek lennénk álomba merülni. Hajnali négy órakor érkezünk meg Chachapoyasba, ahol fiatal német lányokból álló csapat csatlakozik hozzánk. Még nem pirkad, sötét éjjel van és a hegyek között megbújó falu meghitt csendjét csak a maroknyi álmatlan turista töri meg, ahogy szállást keres az éjszakában. Tanácstalanul föl és le kacskaringózunk a dombos utcákon, amikor hirtelen egy megrakott kocsit toló jókedélyű öregember tűnik elő a semmiből. Nagy buzgón siet a segítségünkre és elvezet bennünket egy hostel felirattal rendelkező házhoz. Tétovázva csöngetünk be a hajnali órán. Néhány perc és kockás pizsamában mosolyogva üdvözöl bennünket idősödő szállásadónk, Eusebio, aki a következő két napban olyannyira szívén viseli a sorsunkat, mintha távol élő nagypapánk volna.

Dinoszauruszok és emberek - ayahuasca utánérzésDinoszauruszok és emberek - ayahuasca utánérzés?

A hegyek ölelésében Chachapoyas fehér kis házaival, barátságos zöld főterével, sürgő-forgó piacával, utcán fürjtojást áruló kiskölykökkel szinte azonnal belopja magát a szívünkbe. A falu éppen alkalmas arra, hogy pihenjünk és megpróbáljuk feldolgozni az utóbbi napok sokkját. Endrével nagy öröm együtt utazni, már csak azért is, mert a legjobb útitársakhoz méltón rendszerint mindent megosztunk egymással. Ez alól a néhány utamba akadó vírus sem lehet kivétel; Chachapoyasban ma este ő hánykolódik láztól dideregve a paplan alatt.

Reggel mégis elég erőt érez magában ahhoz, hogy elinduljon és lencsevégre kapjuk a Chachapoyastól  3-4 órányira alászakadó 771 méter magas Gocta-vízesést, amelyet az elmúlt évekig a világ harmadik legnagyobb vízeséseként tartottak számon. Ma már tudjuk, hogy legfeljebb a 16. helyre sorolható, de ettől még igéző a látvány. A történethez hozzátartozik, hogy ez a legkésőbb felfedezett nagy vízesés, mivel csak 2005-ben sikerült bemérnie a magasságát egy német utazónak. Addig a helyiek titkolták a zuhatag létezését. Pedig elérése könnyű, nem is érti az ember, hogy maradhatott titokban a vízesés létezése 2005-ig.

A 771 méter magas Goyta, ahogy a távolból látszikA 771 méter magas Gocta, ahogy a távolból látszik

Egy-másfél órát kanyargunk egy kisbuasszal Chachapoyasból az elbűvölően szép óriási hegyek között Cocachimba falujáig. Az úton kétszer is meg kell álljunk. Első alkalommal azért, mert egy hegyomlás következtében az út járhatatlanná válik, így egy jó órás várakozásra kényszerülünk, amíg egy munkagép megtisztítja az utat. A második megálló valamivel kellemesebb. Az út szélén egy magas sziklafalon ugyanis chachapoya kori petroglifek láthatók. Láttunk már ilyet Venezuelában is, de ez valóban elgondolkottatott. A petroglifek között feltűnik néhány dinoszaurusz ábrázolás, amit nehéz összekötnöm az 1000 évvel ezelőtt élt indiánkultúrával. A készítői vagy nagyon be lehettek ayahuascázva vagy a paleontológusok hazudnak.

Cocachimbából másfél órás gyalogtúra vár ránk a hegyeken át. A vízesés már több kilométeres távolságból előtűnik. A helyiek állítólag azért titkolták a létezését, mert hiedelmeik szerint a vízben egy fehér hajú sellő lakik, aki átkot szór a népre, ha otthonát turisták hada lepi el. A modernkori legenda kicsit bárgyú, bár a hegyoldalon lezúduló víztömeg gyermeki fantáziával tényleg olyan, mint egy fehér hajzuhatag.

És a Gocta közelről - bár a fényképező bánjaÉs a Gocta közelről - bár a fényképező bánja

Chachapoyasból a másik könnyen elérhető kirándulóhely Kuélap, a chachapoya kultúra egykori erődje és romvárosa, amely a Kr. u. 6 századtól a korai koloniális időkig élte fénykorát. Két és fél órát utazunk egy minibusszal, majd baktatunk föl-le egy hegy oldalában, amelyet ma is tökéletes állapotban megmaradt vastag fal vesz körül. A falakon kívül lámák és lovak legelésznek.

Kuélap kör alakú házai földrengésbiztosak voltakKuélap kör alakú házai földrengésbiztosak voltak

Bemerészkedünk a romváros belsejébe. A kör alakú, szalmatetős házakat a hegy tetejére építették, ahonnan kiváló kilátás nyílt a környező völgyekre. Természetesen nem az esztétikai élmény volt a fő építészeti szempont. A jó beláthatóság lehetővé tette a gyors válaszreakciót a huari és más ellenséges népek támadása esetén, a kör alaprajz pedig a földrengés ellen nyújtott kiváló védelmet. Az erőd belsejében számos üresen hagyott sírt fedezhet fel a figyelmes látogató, amelyekből megskalpolt fejű múmiák kerültek elő. Kuélap nagyon titokzatos és misztikus hely, így nem tartom méltónak, hogy Machu Picchuval szemben ilyen kevés figyelmet kapjon az újkori kultúráktól. Pedig ahogy a petroglifek között, úgy itt is megjelenik a falakon a dinó ábrázolás. Néhány óra misztikus barangolás után visszatérünk Chachapoyasba és élvezzük az elszigetelt falucska tökéletes nyugalmát, mielőtt újabb éjszakai buszútra vállalkoznánk Limáig...

A végére egy újabb dínó - több mint gyanúsA végére egy újabb dínó - több mint gyanús

0 Komment

Rablók és hasmars

A következő két napban egészen új vizekre evezünk, és alig több mint 48 óra alatt két országhatárt lépünk át. 1600 kilométert teszünk meg a kanyargós andoki szerpentineken, így jutunk Kolumbiából Equadoron át Peruba. Útközben nem vágyott kalandokba keveredünk. Az utazás nagy élvezet, de néha olyan komoly megmérettetéseket tartogat, amikre az ember a legrémesebb álmaiban sem számít.

A reggeli órákban Popayánban ismét buszra szállunk és egész álló nap döcögünk a Kolumbia délnyugati csücskében fekvő Pastoig. A városból remek kilátás nyílik a 4271 méter magas Galeras-vulkánra, de ennél többet Pasto nem nyújt. Sok felé jártam már életemben, de eltekintve a természeti környezettől, kevés volt közülük ennyire nyomasztóan szürke, semmit mondó és elhanyagolt település. A kapualjakban és a tereken hemzsegnek az összevert rossz arcú alakok, az alkoholisták és a drogosok. Pasto az a fajta város, amely cseppet sem tud esztétikai élményt nyújtani az átutazónak, és ahol sötétedés után az ember veszélyben érezve magát gyorsan behúzódik az olcsó szálló poros és dohos szobájába. Onnan aztán ki sem dugja az orrát pirkadatig.

Pastóban nincs is szándékunkban tovább időzni, de a kolumbia-equadori határvidékén azért akad még látnivaló, bármennyire is sietős a dolgunk (pár napon belül Limába kell érjünk, mivel jön egy csapat, aki kíváncsi Perura). A Pastótól mintegy 80 km-re található Ipiales falujának kanyonba épült sziklafalú Las Lajas katedrálisát például nagy hiba volna kihagyni. Látványra sem utolsó, de a története talán a templomnál is szebb. Több mint 300 évvel ezelőtt Maria Mueces süket-néma lányával, a kis Rosával pusztító viharba keveredett a hegyek között. Miközben próbálták menteni az életüket, a kislány egy villámok által létrehozott női sziluettet pillantott meg az egyik szikla oldalán.

Las Lajas, a jelenések templomaLas Lajas, a jelenések temploma

Anya és lánya a szikla oldalába bújva vészelték át a vihart. Az árnyalakot Szűz Máriával azonosították, így a kanyon népszerű zarándokhellyé vált, ahol az egyik sziklán ma is női alak vonásai figyelhetők meg. Az első szentélyt a kanyonba fából és szalmából építették, aztán 1802-ben egy másik, nagyobb templomot húztak fel a faszentély helyére, amelyet híddal kötöttek össze a kanyon szemközti oldalával. A mai lenyűgözően szép 30 méter magas neogótikus szentély, amelynek egyik falát a hegy oldala képezi, 1949-ben készült el.

Megittasodva a mesés látványtól taxiba pattanunk és meg sem állunk az equadori határig. Bár ezúttal sem arabnak, sem kínainak nem néznek, itt is akad némi bonyodalom. Taxisofőrünk átgurul az equadori buszterminálra anélkül, hogy megkapnánk a kolumbiai kilépő pecsétet, majd mint aki jól végezte dolgát, elhajt a kocsival. Nyakunkba kapjuk a húsz kilós zsákokat és visszaballagunk az országhatárt képező hídon. Egy órás sorban állás és máris mindkét pecsét ott figyel a bordó magyar útlevélben.

Az elmúlt napokban többet ültem buszon, mint eddig egész életemben. Hát most a változatosság kedvéért nagy duzzogva megint buszra szállunk és nem sokkal éjfél előtt Equador fővárosába, Quitóba érkezünk. A busz egy kieső külvárosi terminálon tesz le, így van szerencsénk taxival végigvágtázni a kivilágított városon. Bár az éjszakai fényekbe öltözött régi városközpont látványa lenyűgöző, győz a fáradtság és a város helyett csak az ágyba vágyunk.

Futottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokatFutottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokat

Ecuadori kalandjainkat néhány hónappal későbbre tervezzük. Most amilyen gyorsan lehet robogunk Peru felé, ennek pedig az a leghatékonyabb módja, hogy az ember éjszakai busszal Quitóból a perui határ közelében található Machalába utazik, ahonnan alig 60 kilométer az újabb határátkelőhely. Másnap tehát kirobogunk a terminálra és mire a nap nyugovóra tér egy újabb busz ülésén találjuk magunkat. Az éjszakai busz reggel 5-kor érkezik Machalába. Ilyenkor még a pályaudvar is alszik, így a kanyargós úton és a kényelmetlen üléseken átvirrasztott éjszaka után több órás várakozásra kényszerülünk a kihalt apró váróteremben, ahol rajtunk és egy kóbor kutyuson kívül egy teremtett lélek nincs. Álmos szemekkel fészkelődünk a repedt műanyagszékeken. Én naplót írok, Endre utazásunk költségvetésével foglalatoskodik, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy hamarosan teljes újratervezésre lesz szükség, mert hajszál híján kudarcba fullad az egész utazásunk.

Rajta vagyunk az első határra tartó buszon. Alig látok ki a fejemből a fáradtságtól, de délelőtt 10 órakor már a perui belépő pecsétért várók sorában toporgunk. Óriási a hőség, furcsán érzem magam, rám tör a hasmars, majd általános gyengeség vesz erőt rajtam, így ha Endre nem fog meg egy óvatlan pillanatban, csaknem a padlón landolok. Valami motoszkál bennem.

Az autóbusz Tumbes városáig szállít, ahol azonnal megvásároljuk a jegyeket a délutáni Chiclayóba tartó járatra. Tumbes Peru egyik legveszélyesebb települése, ahol számtalan rabló garázdálkodik, ezért mi is igyekszünk gyorsan továbbállni, mielőtt áldozatként növeljük az amúgy sem alacsony bűnözési rátát. Marad még két óránk a csatlakozásig, így ebéd gyanánt elfogyasztunk egy sült halat az egyik forgalmas, a helyiek által előszeretettel látogatott vendéglőben. Továbbra sem javul az emésztésem és a kínos probléma megoldásánál végzetes hiba merül fel. Válltáskámat (amiben kizárólag ma tartok pénzt, mert egyébként máshol szoktam) az asztalra helyezem, Endre orra elé, és már rohanok is a mosdóba. Endre meg nyugodt szívvel, a fáradtságtól kissé megzavarodva a táskát a mellettünk lévő hátizsákok tetejére teszi. Mire visszaérek a mosdóból az iratos táskámnak lába kél. Jobbra-balra futkosunk a vendéglőben, miközben a vendéglő tulajdonosa óbégat, hogy itt még sosem történt lopás és biztosan csak megfeledkeztem róla, hogy hová tettem a táskám. Még nekem kell őt nyugtatgatni, hogy nem fontos, történt-e valaha ilyen az ő éttermében, az eltűnt dolgokat meg kell találnunk. Én pedig nem vagyok idióta és tudom, hogy hová tettem a táskát. Mindent átkutatunk, természetesen hiába. Sietősen elhagyjuk az éttermet és a sarkon álló egyenruhás rendőrhöz fordulunk, aki nyilván nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, legkevésbé egy férfit női táskával szaladni. Mire berobogunk a rendőrkapitányságra, hogy feljelentést tegyünk, én már sokkos állapotban vagyok. A táska tartalma csak, hogy a leglényegesebbeket említsem: útlevél, oltáskönyv, 5600 dollár és 240 euró (a következő Mirador túra költségének jó része), MP3 lejátszó, néhány pótolhatatlan emlék otthonról.

Lopjuk az áramot a machalai pályaudvaronLopjuk az áramot a machalai pályaudvaron

A rendőrkapitány unottan firkál valamit egy papírfecnire, aztán felveszi az adataimat, majd egy ujjal idegesítő sebességgel gépelni kezd. Feltesz néhány kérdést, majd a fél órás ceremónia végén mutatóujjamat tintapárnába mártja és aláírásomat ezzel hitelesíti az összes dokumentumon. Mindenem kék, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A kezembe nyomnak egy papírt, amin az áll, hogy ezen és ezen a napon rablás áldozata lettem. A papírral állítólag 30 napig igazolhatom magam az ország területén belül és hogy ideiglenes útlevél birtokába hogyan és mikor jutok, azt majd Limában kell kideríteni.

Kirohanunk a chiclayói buszhoz és felszállunk. Többször újraolvasom a feljelentést, de sokáig képtelen vagyok elhinni a történteket és 10 percenként rám jön a frász, hogy hogyan tovább. A bennem tomboló vírus pedig láthatóan örvend a sokktól legyöngült állapotomnak és viháncolni kezd. Szerencsére van az autóbuszon WC. Este 6 körül, amikor 25 órás utazás után még mindig a buszon ülünk már több időt töltök a mosdóban, mint a helyemen. Úgy érzem sosem érkezünk meg. Vacogok a magas láztól, miközben Endre vízzel itat, majd a vastag téli pulóverét próbálja rámtuszkolni.

Nem tudom, vajon mennyi lehet az idő, de már órák óta beköszöntött az éjszakai sötétség, amikor végre Chiclayóba érkezünk. Gyors hideg vizes zuhany után beesek az ágyba és másodpercek töredéke alatt álomba merülök. Jó eséllyel életem egyik legrémesebb napját tudom magam mögött. Holnap majd új nap kel fel, és az élet sem áll meg. Újratervezni egyelőre nincs erőnk...

0 Komment

Tierradentro

Nem csak San Agustínban lelhet rá az ember letűnt kultúrák ősi emlékeire. 60 kilométerre északra az amorf szobroktól egy másik nép, talán a paezek ősei hagyták ott ujjlenyomatukat. Hatalmas gödröket ástak, kifestették őket és beléjük halottakat temettek. Persze mire a régészek rátaláltak a több mint 1000 éves sírokra, addigra azok jól ki lettek rabolva.

San Agustínt hajnali 5-kor hagyjuk el. A dzsipek, amik Pitalitóba tartanak, hátul teljesen nyitottak. A vidék klímája remek, de kora hajnalban azért nem olyan kellemes huzatban ülni. Mire Pitalitóba érünk, már fent van a nap. A terminálon azonnal átpakolnak minket egy iránytaxiba, ami Garzónba tart. Kicsit félek tőle, mert Kolumbiában messze nem olcsó a közlekedés, de szerencsére a taxis buszjegy áron visz minket az egy órányira fekvő városba. Az út egészen csodálatos, egy szakaszon a Magdalena ismét összeszűkül, az út pedig felette több száz méterrel kanyarog.

Tierradentróra csak nem egy arc figyel?Tierradentróra csak nem egy arc figyel?

Garzónban ismét átszállunk. Újra egy dzsip hátulján találjuk magunkat, ami La Platába tart. A platón egy kolumbiai párocska próbálja magyarázni, hogy milyen nehezükre esik angolul tanulni. Ha elmondanám nekik, hogy mit szenvedtem azzal, hogy felfogjam, mi a különbség a folyamatos és az egyszerű jelen között, biztos meglepődnének. Soha nem értem a spanyol nyelvet beszélőket, miért panaszkodnak, mikor a spanyol tök ugyanaz, mint az angol, csak magyar kiejtéssel.

La Plata egy poros kisváros az Andok egyik mély gödrében, alig 1000 méter magasan. Nincs itt az égvilágon semmi, így nem is akkora baj, hogy a piactérről azonnal indul egy újabb dzsip. Az egyetlen gond, hogy a kocsi, mire megérkezünk, már tömve van emberrel. Nem Latin-Amerikában lennénk, ha a sofőr ne találna számunkra 22 cm²-nyi helyet. Egymás nyakán lógva kb. másfél óra alatt érkezünk meg San Andrés de Pisimbalá falujába. Hét órán át utaztunk kb. 300 kilométert, légvonalban azonban alig 60-at San Agustínhoz képest.

Kevés természetesebb és szerethetőbb falu van San Andrés de PisimbalánálKevés természetesebb és szerethetőbb falu van San Andrés de Pisimbalánál

A nagyon ötletes nevű Hospedaje Pisimbalában szállunk meg 15 000 pesóért fejenként. Ennyire olcsón Kolumbiában Playa Blanca kivételével még nem sikerült megszállnunk, kezdem magam egész komfortosan érezni. A házinéni nagyon aranyos és kolumbiai mércével a kaja sem rossz, amit vacsorára főz. Viszont a kokalevélből készített bora egészen penetráns, így inkább átkocogunk a szomszéd boltba sörért.

Másnap irány a hegyvidék és az ezer éves sírok. Állítólag - San Agustínhoz hasonlóan - ezeket is a spanyolok fedezték fel a 16. században, de ideje-korán hátra kellett azokat hagyniuk, ugyanis a hegyekben élő indiánok gyorsan szétzavarták őket.

A sírok nem szépek, inkább érdekesekA sírok nem szépek, inkább érdekesek

Ekkortájt az Andok ezen részén a paezek domináltak, s bár több kisebb közösség is éldegélt a vidéken, a paezekkel folytatott csatározásaik során asszimilálódtak. Mire a spanyolok újra megvetették a lábukat a Nevado Huilát körülölelő völgyekben, addigra már csak paezek éltek errefelé. A kutatók a paez hegemónia révén feltételezik, hogy a tierradentrói kultúra alapítói az ő őseik lehettek, bár maguk az indiánok ezt tagadják. Mindenesetre a sírok léteznek, a turista legnagyobb örömére.

Az öröm azonban csak addig tart, amíg világossá nem válik, hogy a sírokat a hegyek oldalában és azok tetején ásták ki. A tűző napon nem kellemes a séta, de megérkezvén Segovia sírjaihoz eláll a lélegzetem - a kilátás fenomenális. Tierradentro hegyei nem olyanok, mint amilyenek Kolumbia más részein. Nincs buja köderdő, csak zöldellő füves hegyoldalak és mélybe szakadó karsztvidékek.

A néni, akire mindenki odafigyel - pedig némaA néni, akire mindenki odafigyel - pedig néma

A sírokba a bejutás nem könnyű, úgy építették őket, hogy a halott lelke ne tudjon kiszabadulni. A lépcsőfokok a kriptákba meredekek és nagyok, sok helyen csak ülve lehet leereszkedni. A legtöbb sír csupán egy üreg, némelyikbe cserépedények láthatók. Van azonban két kripta, amit a tierradentróiak gyönyörűen megfestettek. Jellemzően fekete és piros festéket használtak és rácsos mintákat festettek a boltozatra. Egy-egy oszlopon emberi arcok fedezhetők fel.

Száz méterrel Segovia fölött újabb sírok találhatók. A Duende névre hallgató nekropolisz már kevésbé látványos és zavaró, hogy nincs kivilágítva, így ha fejlámpa nélkül ereszkedsz le a mélybe, semmit nem látsz. Megnézünk vagy húsz sírt és úgy döntünk, elég az ősi temetőből, irány a falu, San Andrés. Az apró település főterén állt korábban egy templom, ami ijesztő módon a magyar vidéki építészet jegyeit hordozta magán. De csak állt. Húsvétkor ugyanis a templom tetőszerkezete lángra kapott és porrá égette a falu nevezetességét. Házinénink a könnyeivel küzködik, mikor az eseményekről faggatjuk. Azt mondja, fiatalok gyújtották fel, de senki nem tudja, hogy miért.

Mintha a Skanzenben járnék (a kép 2012-ben készült, azóta a templom leégett)Mintha a Skanzenben járnék (a kép 2012-ben készült, azóta a templom leégett)

Tierradentro sírjai érdekesek, de szépnek egyáltalán nem mondhatók. Az igazi élmény egyértelműen a táj és a falu lakóinak egyszerű bája. A kokaboruk? Na az nagyon nem jó...

0 Komment

Sokan élnek máig abban a tévhitben, hogy Kolumbia a gerillák és a kokain hazája. Nem állítom, hogy ne lenne jelen mindkettő az aktuálpolitikában és a gazdasági életben, de szerepük mára rendesen megcsappant. Olyannyira, hogy Kolumbia 2012 óta Peru mögött csak a második számú kokaintermelő ország, bár továbbra is a legnagyobb exportőr. Hiába az iparág hanyatlása, Kolumbiát nem ismeri az, aki nem próbált meg elmerülni a kokain világába ilyen vagy olyan módan. Mi az olyant választottuk...

A sztori, ami következni fog, nem kizárólag a mostani utazási élményeinken alapszik. 2011-ben, mikor először jártam San Agustínban, sikerült véletlenül összeakadnom egy fickóval, akinek személyazonosságát övezze mély titok. Az egyszerűség kedvéért hívjuk őt Albertónak. Alberto egy középkorú családapa, aki egy kis vendégházat üzemeltet a városban. 2011-ben valószínűleg egyike lehettem az első vendégeinek, s mint ilyennel, szívesen beszélgetett az élet nagy dolgairól. Azóta igen jóban vagyunk, pedig tudom, hogy Alberto nem egy ma született bárány, elég mélyen benne volt (benne van) a kokain szakma sűrűjében. Az évek alatt rengeteg részletét ismertem meg múltjának, így most álljon itt vegyítve az, miként élt egykor és él most egy kokaingyáros.

- Mikor kezdted a kokain bizniszt?
- Én soha nem bizniszeltem vele, csak dolgoztam a kokainnal. A '80-as évek első felében friss vegyészként kerültem kapcsolatba vele.
- Hogyan?
- Innen, Dél-Kolumbiából származom, de Medellínben tanultam. Akkortájt Dél-Kolumbia nagyon szegény vidék volt. Az emberek földművelésből éltek, napi egy dollárért dolgoztak. Kilátástalan volt a jövőjük. Az én családom megtehette, hogy iskoláztasson, így kerültem Medellínbe.
- Pablo Escobar városába.
- Nem volt az ő városa, de tény, sokat tett az ott élőkért. Lakótelepeket építtetett és munkát adott az embereknek. Medellín egy jelentős része szentként tisztelte. Persze volt, aki félelemből.

Jelenet a készülő filmből: Én és az alkatrészekJelenet a készülő filmből: Én és az alkatrészek

- Hogy kerültél vele kapcsolatba?
- Fiatal vegyészként Medellínben ez nem volt nehéz. Pablo vadászott ránk. Én pedig déli gyerekként pont kapóra jöttem, mert a Calí Kartel munkaerőhiányban szenvedett.
- Mi az a Calí Kartel?
- Pablo volt a kokain feje, de egyedül képtelen lett volna irányítani a milliárdos bizniszt. Zónák voltak kijelölve, és minden zónának az élén volt egy társaság, ami felügyelte a folyamatokat. Volt Medellín, Bogotá és Cartagena Kartel. Ezek a kartelek jelentettek Pablónak, de csak neki, a többi kartellel nem lehetett kapcsolatuk, így Pablo volt az egyetlen, aki mindenről tudott.
- Ezek szerint Pablo megtalált és munkát ajánlott a Calí Kartelben?
- Igen. Hárman voltunk. A mi feladatunk volt betanítani a munkásokat és helyi vegyészeket a kokain készítésére.
- Ezek szerint Te érted az egésznek a kémiáját?
- Nem egészen. Pablo azért volt egészen zseniális elme, mert csak ő ismerte a teljes receptet. A kokainnak vannak olyan összetevői, amiknek eredetéről máig nem tudok, és az igazat megvallva, nem is akarok tudni.
- Mik azok az összetevők?
- Egy több elemből álló koktél, aminek keverési arányát Pablo halála után is csak nagyon kevesen ismerik. Arra szolgál, hogy a kutyák ne tudják kiszagolni a port.

Jelenet a készülő filmből: A kokalevél fűszerezéseJelenet a készülő filmből: A kokalevél fűszerezése

- Hány éven át dolgoztál Pablónak, illetve a kartelnek?
- Sokáig, egészen Pablo haláláig. Jól kerestem vele, ebből van a szállóm is.
- Amúgy ismerted Pablót személyesen?
- Persze. Egy ideig sofőrködtem is neki.
- Milyen ember volt?
- Alapjában véve rendes fickó volt. Voltak allűrjei. Egyszer a reptérre kellett menjek egy pár thaiföldi kurváért, akiket Ázsiából rendelt csak úgy. Másnap mentek is haza.
- Nem volt durva? Az ember azt gondolná, hogy egy drogbáró nem apácalány.
- Nem volt apácalány, de durva sem volt. Persze egyes üzletfelekkel keményen bánt és nem riadt vissza a gyilkosságtól sem. De egy drogbáró már csak ilyen. Felénk soha nem volt egy rossz szava, teljesen normálisan kezelt minket. Aki nem akarta átverni, azzal úriember volt. Sokan szerették emiatt.
- Pablo halálakor mi történt?
- A kartelek egymásnak estek. Mindenki nagyobb és nagyobb szeletet akart magának az üzletből.
- És mi történt?
- Minket, akik értették a kokainkészítés módját, azonnal megkörnyékeztek. Hármunk közül ketten belementek a játékba a nagy pénz reményében. Beszéltek, majd egy héten belül halottak voltak. Calí környékén én maradtam egyedül, aki hallgatott, s még most is élek.

Jelenet a készülő filmből: A kávé leválasztása a húslevesrőlJelenet a készülő filmből: A kávé leválasztása a húslevesről

- Sikerült kiugrani a kartelből?
- Nem kellett kiugranom. A kartelek kinyírták egymást, én pedig kis hal voltam a vízben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nincs munkám.
- És jött a szállóépítés.
- Nem pont, de majdnem. Dolgoztam itt-ott teljesen legálisan, majd a turizmus felé fordultam.
- Minden kapcsolatod megszakadt a kokainnal?
- Dehogy. A kokaintól elszakadni nem lehet, de nem is kell. Ha kicsiben csinálod kulturált körülmények között, akkor nem piszkálnak.
- Ezek szerint máig csinálsz kokaint?
- Csak kis tételben. Többnyire turistáknak adom el. Pár kilónál többet soha nem gyártunk le.

Másnap, ahogyan az kell, Albertót elkísérem az egyik házi üzembe, hogy lássam, miként készül a kokain. Megdöbbenésemre a gyár nem több egy kuckónál a várostól alig pár kilométerre fekvő kávéföld közepén.

Jelenet a készülő filmből: Szódabikarbóna a löttybeJelenet a készülő filmből: Szódabikarbóna a löttybe

- Mindig cseréljük a helyszínt. Ha túl sokszor jelensz meg ugyanannál a háznál, gyanús leszel - mondja Alberto.
- Nem azt mondtad, hogy nem piszkálnak?
- A kartelek békén hagynak, s általában a helyi rendőrök is könnyen lefizethetők, de mióta az USA pénzeli az államot, hogy felszámolják a droggyártást, olykor furcsa alakok jelennek meg. Ezért kell folyton telephelyet váltanunk.

A kuckó valóban nem több egy sufninál. Van benne egy apró kemence, amiben lobog a tűz. Alberto és segédje kipakolják a felszereléseket és az alapanyagokat. Az asztalon megjelenik egy tál friss kokalevél, mellette benzin, cement, akkumulátorsav, éter, szódabikarbóna és egy zacskó ismeretlen eredetű granulátum.

Jelenet a készülő filmből: Forr az anyagJelenet a készülő filmből: Forr az anyag

- Ez Escobar nagy titka, ez a koktél - mutat rá Alberto a granulátumra. Van benne kálium, magnézium, nátrium és ki tudja még micsoda.
- Ezt Kolumbiában gyártják?
- Nem. Nem tudom hol. Buenaventurából szokták hozni nekem.

Megkezdődik a kokain gyártása. A kokaleveleket Alberto beszórja cementporral, majd egy kővel összetöri őket. A szétszecskázott levelekre ezután ráönti a vízben feloldott granulátumot, majd a benzint. Elkeveri, majd rövid állás után a levet leszűri. A kokaleveleket kidobja, a visszamardt folyadékot zacskóba teszi. A zacskóban szépen látszik, ahogy a benzin és a kokalevél olaja az egyéb adalékanyagokkal elválik egymástól. A benzint leengedi, a zacskóban pedig nem marad más, csak egy sötét színű folyadék.

Jelenet a készülő filmből: Az utolsó fázisJelenet a készülő filmből: Az utolsó fázis

- Ez a nyers kokain - mondja nagy büszkén Alberto.

A folyadékhoz akkumulátorsavat tölt és étergolyókat ad, közben segédje forralni kezdi a kemence felett a szódabikarbónát. Iszonyat szag kezd terjengeni a lacikonyhában. Amikor a szódabikarbóna elkezd pattogni, akkor Alberto nekilát belelapátolni azt a fekete löttybe.

- Kész, már csak fel kell forralni - mondja.

Kanálba teszünk egy keveset a folyadékból, majd gyertya felett elkezdjük hevíteni. 3-4 perc alatt a folyadék elpárolog, a kanálban pedig nem marad más, csak pár gramm szürke por.

- Ez így már elvileg fogyasztható, de fontos az esztétika - válik Alberto igényessé.

A port éter alá tesszük és várjuk, hogy kifehéredjen. 3 perc múlva kiemeljük a kokaint a lámpabúra alól és máris kész a mindenki által ismert fehér por. Az egész folyamat nem tartott tovább fél óránál, bekerülési költsége, leszámítva az ismeretlen eredetű granulátumot, nem lehet több 1 dollárnál.

2011-ben készült filmünkön végégikövetheted a kokain gyártását. A jövőben részletesebb dokumentációval jelentkezünk majd.

- Ilyen körülmények között mennyi kokaint tudsz előállítani? - kérdezősködöm.
- Nem sokat. 1-2 kilónál biztosan nem többet.
- Vannak még most is nagy gyárak?
- Persze. Ott egy kicsit másképpen készül, például a kokaleveleket nagy kádakban törik össze és hagyják összeérni a cuccot.
- Arról tudsz, hogy miként kerül a por Európába?
- Persze. Tengeralattjárón szállítják kolumbiai és panamai magánkikötőkből európai magán villákhoz. Azt hiszem Olaszországban ér partot a nagy része.
- Nem hajón?
- Már nem. Persze előfordul, de azok inkább csak csalik. Ezzel terelik el a rendőrség figyelmét, akik nagyon büszkék magukra, hogy lekapcsoltak 20 kiló kokaint. Csak közben a tenger alatt több tonnát szállítanak tengeralattjárón - mosolyog.

Hirtelen szöget üt a fejemben egy jó 10 éves hír a híradóból. A MAHART 1 Ft kikiáltási áron megszabadult három öreg tengeralattjárójától, amiket európai és panamai üzletemberek vásároltak meg. Magyarország ebből is hatalmas bizniszt csinált.

- El tudsz vinni egy nagy kokain gyárba? - szegezem végül Albertónak a kérdést.
- Persze, de az egy kis szervezést igényel.
- Nem sürgős. Év végén jövök vissza Kolumbiába, addig ráér.
- Addigra leszervezem neked, ne aggódj!

Hát így készül a kokain, Kolumbia és a világ megrontója. Érdekes élmény volt látni, hogy miből készül, és hogy a por mennyivel egyszerűbbé teszi az Albertóhoz hasonló hétköznapi emberek életét. Jó volt hallani Pablo Escobarról egy olyasvalakitől, aki személyesen is ismerte sőt, jó kapcsolatot ápolt vele. Most már csak azt kívánhatom, hogy biztonságban kijussunk a nagy üzemből is...

1 Komment

San Agustín apró kolumbiai városkája nem csak azért remek hely az utazó számára, mert csodaszép természeti környezetben fekszik kellemes hegyvidéki klímával, hanem mert kiváló kiindulópontja az azonos nevű régészeti parkba tett túráknak, ahol egy misztikus eredetű prekolumbián kultúra számos emléke látható. Nem csupán a parkban, hanem a környékén húzódó erdős dombvidéken is sok faragott kőre bukkanhat az ősi népek iránt érdeklődő túrázó. Mivel az indián kultúrák mindig is lenyűgöztek, ezért San Agustín is magával ragadott.

A kora reggeli órákban dzsipbe pattanunk és a park bejáratánál parkolunk le. A San Agustín Archeológiai Park az a fajta köderdő részlet, amelyet turisták számára olyan mértékben megtisztítottak és kövekkel kirakott ösvényekkel láttak el, hogy azok inkább egy gyönyörű botanikus kertben érezhetik magukat, mintsem őserdőben. A hely a prekolumbán régészeti emlékeiről világszerte ismert, így turisták egész áradata érkezik ide naponta külföldről és belföldről egyaránt.

Egyike a leghíresebb szobroknak San AgustínbanEgyike a leghíresebb szobroknak San Agustínban

Ahogy a bejáratnál sorakozunk, átfut az agyamon a gondolat, vajon milyen képet vágtak a spanyol hódítók, amikor a Magdalena-folyó mentén haladva nagy aranykincsek után kutatva ráleltek a földalatti sírhalmokra és azokból csupán néhány számukra értéktelen kőszobor vagy faragott szarkofág került elő. Persze a párszáz évvel később erre járó régészek arcán már bizonyára kiült az őszinte öröm, amikor feltárták az inkák előtt virágzó kultúra sokat mondó maradványait egy olyan népről, akiknek történetét még ma is nagy homály fedi. A San Agustín környékén előkerült faragott kőmaradványok és sírok arra engednek következtetni, hogy a kukorica- és babtermelésből élő ősi kultúra Kr.e. 6. és Kr.u. 12. század között virágzott, majd halt ki.

A vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsaA vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsa

Ahogy gyalogszerrel végigtekergünk az ösvényen, minden irányból egy-másfél méteres, többnyire emberi alakokat ábrázoló vulkanikus eredetű sziklák bújnak elő a burjánzó növények közül. Akad közöttük olyan, amely egy-egy sírkamrát őrzött és mágikus erejével hozzájárult a halott lelkének túlvilági életéhez. Az emberi formákon kívül gyakori a jaguár-, a kígyó-, a ragadozó madár- és a majomábrázolás is. A jaguár motívum különösen nagy szerephez jut, már csak azért is, mert az állatot a nép vezetőivel, a természetfeletti erővel felruházott sámánokkal társították. A hiedelmek szerint ők ugyanis képesek voltak jaguárrá változtatni emberi testüket, hogy így fejtsék ki erejüket a varázslatok során.

A sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San AgustínbanA sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San Agustínban

A park legnagyobb gonddal őrzött tisztásán hat-nyolc méter magas faragványok őrzik az ősi nép titkát. Alig néhány perces sétányira innen kanálisokból és faragott kövekből álló vízvezeték egész labirintusa, egyben komoly mérnöki számításokat igénylő remekmű tárul elénk. A szent helyet La Fuente de Lavapatas névvel látta el az utókor. Ez a név annyit tesz: lábmosó forrás. Számomra kevésbé tűnik méltó elnevezésnek a San Agustín-i kultúra egyik legszentebb helyének jelölésére, ahol vallási ceremóniákat és rituális fürdőzéseket tartottak. A faragott köveken az emberi arcokon túl kígyók, békák, gyíkok, teknősbékák fedezhetők fel, amik a víz segítségével rajzolódnak ki a sziklákból.

Elhagyjuk a park körbekerített területét és a San Agustínt körülvevő hegyek és völgyek erdejébe indulunk. A dzsip ezúttal egy burjánzó zöld növényzettel borított domb derekáig tekereg fel. Innen gyalogosan folytatjuk utunkat és néhány percnyi hegymenet után újabb faragott kőszobrokra bukkanunk. Az oszlopszerű kőtömbökből elnagyoltan kifaragott, egymás mellé állított szoborpár valószínűleg a nép sámánjait ábrázolja, amelyek szintén áldozati ceremóniáknál tölthettek be fontos szerepet. Azt gondolnám, hogy a nők ábrázolására utal a csecsemő kézben tartása, de Endre szerint sokkal valószínűbb, hogy áldozati gyermekről van szó. A nemre való következtetés eredményesebb, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a régészek a szobrokkal egykorú sírokban a női holttestek fején hárpia lábakból álló fejdíszt fedeztek fel. Az egyik sámánszobor homlokán is faragott hárpialábakat látunk.

Átölelni Chaquirát... sokan vágynak ráÁtölelni Chaquirát... sokan vágynak rá

Visszaballagunk az ösvény végére, ahol egy helyi asszony frissen facsart narancslevet és pánélát árul. A hideg reggeli órán jólesik a forró cukornád tea. Visszapattanunk a dzsipbe. Gondolataimban még mindig egy ősi indián sámán istenfélő és kiengesztelő szertartásánál járok s elképzelem, ahogy mágikusnak tartott tárgyakkal körberakja magát, miközben átszellemült arccal, ijesztő hangnemben varázsigéket mormol. Belefeledkezek a képzeletbeli szertartás izgalmába, s csak akkor veszem észre, hogy az autó megállt, amikor illemtudó sofőrünk kitárja előttem a dzsip ajtaját. A helyiek elmondása szerint innen indul a gazdag rancheken keresztül vezető ösvény az ősi faragott sziklákhoz. Közülük a legnevezetesebb Chaquira, amely egy emberi alakot ábrázol. Úgy fél órás gyaloglás után rátalálunk a szépen faragott óriási sziklára. Amikor ilyen misztikus és ősi helyeken járok mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem a mesélő köveket. Átpattanok az ösvény menti kerítésen és Chaquira mellé telepedek, miközben elgondolkodva végighúzom az ujjam a faragvány pár centis mélyedésén, amelynek keletkezéséről szinte semmit nem tud a tudomány. Chaquira amúgy Kolumbia egyik legcsodásabb völgyét bámulja az Andokban.

A nap már magasan jár az égen és a hőségben nem kis erőfeszítés újra megtenni az utat egy jókora kaptatón visszafelé az ösvény végéig. Valahányszor újra és újra megtapasztalom, mindig meglep, hogy a hegyvidéki területeken milyen magas a napi hőmérsékletingadozás. Az éjszakai órákban az ember vacogva húzza magára a szállás összes mozdítható ágytakaróját és pokrócát, míg nappal a délhez közelítő órákban patakokban folyik rólunk a veríték.

Az El Estrechónál a Rio Magdalena állítólag 60 méter mélyAz El Estrechónál a Rio Magdalena 2,2 méter széles és állítólag 60 méter mély

Épp megfelelő a hőmérséklet, hogy a Magdalena-folyó felé vegyük az irányt. A folyóhoz azonban nem pancsolási szándékkal érkezünk, hanem azért, mert az El Estrechónál a Magdalena egy mindössze két méter szűk kanyonba folyik bele. A Rio Magdalena nem kis patak, így ezen a ponton a vadul zúgó, félelmetesen rohanó folyó mélysége mintegy 60 méter. Aztán egyik pillanatról a másikra, még a látóhatáron belül, újra kiszélesedik a medre és a folyása is lelassul.

Készül a barnacukor... elég kemény munkaKészül a barnacukor... elég kemény munka

A Rio Magdalenától alig egy órás autóútra található a Puracé Nemzeti Parkban a közel négyszáz méteres Bordones-zuhatag. Mivel Kolumbia legmagasabb vízesése sem maradhat ki a mai programunkból, továbbindulunk a dzsippel. A poros út mindkét oldalán több hektáros cukornádültetvények egész sora követi egymást. Sokan éppen szüretelnek. Megállunk egy rögtönzött cukornádfeldolgozó üzemnél, ahol egy 6 fős család minden tagja sürög-forog. A présből kifolyó cukornádlé újabb és újabb forralás után válik képlékeny halmazállapotúvá. A krémszerű anyagot 2 kilós kockákká formálják és kihűlés után csomagolják. Egy ilyen tömböt 2500 peso áron vesznek át a termelőtől, aki ha iparkodik, napi akár 1000 kilót is megtermel belőle. Ez persze iszonyú kemény munka, gyakran több tucat méhcsípéssel jár, ami nem veszélytelen. De ha belegondolok, hogy az egy hetes szüret alatt akár 1,5 millió forintnak megfelelő pesót is megkeresnek vele, azt kell mondjam, megéri a kínlódást.

A méhek elől menekülőre fogva a Bordones-zuhataghoz érkezünk. Nem mondom, hogy a látvány nem csodaszép, de az Angel Venezuelában úgy elkényeztette a szememet, hogy kistestvére már nehezen kápráztat el. Nem úgy, mint a többi hátralevő ősi indiánfaragvány.

A 400 méter magas Bordones-zuhatagA 400 méter magas Bordones-zuhatag

Az archeológiai park egy másik területét képezi az Alto de las Piedras, amely 7 km-re található Isnos falucskájától. Arról híres, hogy itt őrzik a San Agustín-i kultúra legreprezentatívabb alkotását, a három méter magas Doble yot, azaz kettős ént, ami megosztja a tudós társadalmat. Annyi bizonyos, hogy a kétarcú oszlopszerű faragvány egyszerre hivatott kihangsúlyozni a termékenység és a nőiesség szimbólumát a terhes anya ábrázolásával és a férfiasság erejét az oszlop tetején látható krokodiltestű férfiarccal.

Doble yo, a két énű szobor földi arca Doble yo, a két énű szobor földi arca

Bármennyire is megbabonáz az ősi kultúra minden emléke, a Doble yo után úgy érzem, belefásultam a nézelődésbe. Sofőrünkkel visszavágtázunk San Agustín-i szállásunkra, ahol egy üveg rum mellett érdekes társalgásba keveredünk szállásadónkkal, aki anno Pablo Escobar jobb keze volt. No de erről szóljon majd a következő bejegyzés...

0 Komment

Guambiano

Sokan Popayánt egyéjszakás kalandnak tartják Ecuador felé utazva, pedig a "fehér város" és környéke rengteg csodát rejt. Nem kizárólag a hangulatos utcákról, kiskocsmákról és csodaszép templomokról beszélek, hanem Silviáról, a guambiano indiánok településéről is, akik keddenként az ország legszínesebb piacán gyűlnek össze, a turista legnagyobb örömére.

Salentóból Calí érintésével érkezünk Popayánba. A buszpályaudvar alig egy kilométerre van a belvárostól, így gyalog indulunk szállást keresni. A Hostel Trailben lelünk menedéket a kolumbiai standardhez hasonló minőségű, de alacsonyabb árú szobában. Kolumbiában eddig sehol nem sikerült 30 dollárnál olcsóbban kétágyas szobát találnunk, ehhez egészen délre kellett utaznunk.

A San Fracisco katedrális 30 éve nem így nézett kiA San Fracisco katedrális 30 éve nem így nézett ki

A várost nem véletlenül nevezik fehér városnak. Minden belvárosi épület hófehér, a falak egyhangúságát csak az apró barna keretes ablakok és nehéz fakapuk törik meg. Kevés modern épületet látni, a város vezetése gondosan ügyel arra, hogy Popayán megtartsa ódon hangulatát. Egyetlen épület üt el a többitől, az pedig a sárga színben pompázó San Francisco katedrális. A templom 1983-ban került be a híradásokba, ugyanis 30 éve a nagy pénteki mise alatt 5,5-ös erősségű földrengés rázta meg a várost, ami beomlasztotta a mennyezetet, maga alá temetve a húsvéti menet tagjait. Több mint 100-an vesztették életüket, ami egészen baráti szám ahhoz képest, hogy a város 30%-a tulajdonképpen megsemmisült. Hogy a felújított San Francisco katedrálist végül miért sárgára festették és nem fehérre, fogalmam nincs.

A földrengésnek ma már nincsen nyoma, bár Popayán az elmúlt három évtizedben sem volt valami békés hely. A Cauca-folyó völgye a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) úgymond őshazája. 2011. november 5-én (ekkor jártam itt először) arra ébredtem, hogy katonai helikopterek és vadászgépek húznak át a fejem felett. Két órával később a hírek arról szóltak a TV-ben, hogy a kolumbiai hadsereg lebombázta azt a tanyavidéket 40 kilométerre Popayántól, ahol a FARC vezére, Alfonso Cano bújdokolt. Vagy féltucat civil áldozatot hozott a bombázás, de Kolumbiában a mindenkori FARC vezér legyilkolása nemzeti ügy és ilyenkor nem számít a járulékos veszteség. Emlékszem, hogy ujjongtak a népek az utcán. Azóta Popayán a béke városa.

A kívülállóA kívülálló

Másnap reggel, kedd révén, a 2700 méter magasban fekvő Silvia felé vesszük az irányt. A máskor unalmas kisváros ezen a napon színes forgataggá válik. A környező hegyi falvakból, mint Pueblitóból vagy Campanából, indiánok százai érkeznek a piacra, hogy eladják krumplijukat, kukoricájukat vagy házilag sütött kenyerüket. A guambiano nők és férfiak népviselete között nincs nagy különbség, mindketten fekete szoknyában járnak-kelnek az utcán. A nők jellemzően kék, a férfiak pedig fekete palástot viselnek, a sötét színű kemény kalap egyikük fejéről sem hiányozhat. Némelyik férfinél bot van, ez azt jelenti, hogy ő a faluja casiquéje, azaz vezetője. A férfiak színes sálat, a nők pedig gyöngyből fűzött nyakláncot hordanak.

Guambiano férfi és nő a kötelező kemény kalappalGuambiano férfi és nő a kötelező kemény kalappal

A guambianók bár katolikusok, őrzik ősi hagyományaikat. Ezek közül az egyik legizgalmasabb antropológiai jelenség a nők elkülönítése menstruációkor. Hiedelmeik szerint a nők menzesz alatt hajlamosabbak a megbetegedésre és a betegségek terjesztésére, így ezeken a napokon gyógyítót, ún. merepikét hívnak a házhoz, aki gyógyfüvek segítségével tartja távol a rossz szellemek által okozott betegségeket. A pishimarep névre hallgató ceremónia több napig tart, ilyenkor állítólag férfi nem láthatja a nőt.

A piacon persze nem futunk bele a pishimerap ceremóniába, inkább csak nagy bőszen kattintgatjuk fényképezőnket, amint éppen egy birka vagy malac cserél gazdát. Voltam már sok indiánpiacon korábban, de ennél bőségesebb áruválasztékot még sehol nem láttam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a guambiano egy teljesen globalizált nép, így nem csak az általuk megtermelt javakkal kereskednek. Láttam a piacon eladó visszapillantó tükröt, bicikli kereket és puska alkatrészeket is.

Furcsa arc a piaconFurcsa arc a piacon

A silviai piac igazából kirakat, ahhoz, hogy megismerjük hétköznapjaikat, tovább kell menni a hegyekbe. Campana térsége teljesen alkalmas arra, hogy felfedezzük magunknak a 20 000-es közösség mindennapjait. Felpattanunk egy chivára, amolyan oldal nélküli csirkebuszra, és bevesszük magunkat a hegyek közé. A buszon csupa keménykalapos indián ül, nagy szemekkel bámulnak ránk. Silviában feltűnik olykor egy-két turista, de a falvakban szinte soha. A chiván a legtöbb gyerek már nem hord a népviseletet. A lányok Hello Kitty mintás felsőben, a fiúk pókemberes kabátban ücsörögnek a buszon és kérik, hogy fotózzuk le őket.

A chiva az Andok tömegközlekedéseA chiva az Andok tömegközlekedése

Egy nekünk tetsző helyen leszállunk a buszról, ahol egy már nem népviseletbe bújt férfi épp érkező feleségét fogadja. Ránk köszön. Nincs ennél jobb helyzet párbeszéd kezdeményezésére.

- Buenos días, Senor! Megmondaná hol vagyunk? - tesszük fel a kérdést tudatlanul.
- A házamnál. Ez nem falu, csak egy ranch, nincs neve. Mi járatban vannak?
- Csak azért jöttünk, hogy lássuk a guambianók életét - adjuk a majdnem tudományos választ.
- Fáradjanak be a házamba, szívesen látjuk önöket.

A gringó ösvényről letérve az indiánok szerte Dél-Amerikában nagyon kedvesek az idegenekkel. Az, hogy egy fehért beinvitáljanak a házukba, magától érthetődő, mivel annak érkezés új élmény a számukra, ami kirángatja őket a szürke hétköznapokból. Jesús Antonio is nagy elánnal vezet körbe a házukban, ami látszólag asszonykájának elsőre nem annyira tetszik.

Guambiano asszonyok Campana közelébenGuambiano asszonyok Campana közelében... gumicsizmában.

- Itt főzünk - mutat rá a gáztűzhelyre a konyhában.
- Gondolom korábban nem volt tűzhelyük?
- Nem. Pár éve modernizáltuk a konyhát. Korábban a földön főztünk tűz felett. Ott van a lábad alatt a helye - vált tegező módba és mutat le a földre, ahol egy fekete kör látható.
- Ma már senki nem főz hagyományos módon?
- Csak nagyon kevesen. Sokkal kényelmesebb gázon főzni, bár a legtöbb házban még van kemence, mert nincs mindenkinek pénze gázpalackot venni.
- Miből élnek a guambianók?
- Kukoricát, krumplit, búzát termesztünk és halat tenyésztünk.
- Halat?
- Igen, sok családnak a folyó mentén van haltelepe, ők abból élnek.
- Ti is piacoltok?
- Nem. Nincs akkora földünk. A feleségem olykor lemegy Silviába, hogy eladja a szőtteseit.

Ekkor felcsillan az asszonyka szeme. Bemegy a kamrába és kihoz egy tele zsák kézzel szőtt táskát. Gyönyörű darabok vannak közöttük, de sajnos nem tudjuk megvenni őket, mert bajos lenne akár egyet is magunkkal cipelni a következő hónapokban.

PortrékPortrék

- Ha nem piacoltok, miből van bevétele a családnak? - kíváncsiskodok.
- Malmot és malomköveket gyártok. Érdekel hogy néz ki?

Persze, hogy érdekel. Soha nem találkoztam még malomgyárossal. Követjük Jesús Antoniót a folyópartra, ahol egy ósdi épület áll.

- Ez a malmom. Nagyon régen, vagy 30 éve építettem.
- Kinéz vagy 100 évesnek - ugratom.
- Igen, mert vályogból készült.

Belépünk az apró malomba, ahol feltűnik egy vaskos malomkő és egy fa emelőszerkezet. Mindenen áll a finom fehér por. Olyan, mintha a komáromi lisztművekben lennénk, csak piciben.

- Mennyi idő alatt készül el egy ilyen malom?
- Ha van segítségem, akkor két hónap alatt, ház nélkül. A ház építését nem szoktam vállalni.
- Akkor csak a szerkezetet állítod fel, a házat pedig a helyiek építik köré?
- Igen. Bár a szerkezet bonyolult, mert alagutat kell építsek a víznek.
- És mennyibe kerül egy ilyen malom?
- A múlt hónapban csináltam egyet Santa Martában egy tayrona családnak. 8 millió pesót fizettek érte.

8 millió peso az 1 millió forint. Nem rossz pénz egy két hónapos melóért.

- Van a birtokomon pár kő, amin furcsa alakzatok vannak. Azok is érdekelnek titeket?
- Persze. Milyen alakzatok?
- Nem tudom hogy mondják spanyolul, ilyen karikák.

Én és az ismeretlen spirálokÉn és az ismeretlen eredetű spirálok

Felbattyogunk Jesús Antonio búzaföldjére, aminek közepén egy hatalmas monolit fekszik, rajta mindenfelé spirális alakzatokkal.

- Erről tud bárki bármit Silviában? - érdeklődöm.
- Igen. Egyszer kijöttek Popayánból megnézni, de nem tudtak semmit sem mondani róla.
- Azt sem, hogy hány éves vagy hogy kik csinálták?
- Semmit. Nem mozdíthatom el, pedig tudnék a helyére búzát vetni.   

Így élnek hát a guambianók alig egy órányira Kolumbia egyik legszebb városától, mégis kicsit elzártan a világtól, a globalizáció pozitív vívmányait kihasználva, de hagyományaikat őrizve. Visszatérünk ide is, mert ahogy a példa is mutatja, van még itt mit kutatni...

0 Komment

A Cocora-völgy

Három évvel ezelőtt jártam először Salentóban és a Cocora-völgyben. Azóta minden évben visszatérek. Kevés olyan hely van a világban, ami ennyi idő után is megbabonáz, de a Nevado del Ruíz Nemzeti Park déli csücskében aláereszkedő Cocora-patak völgye mindenképpen közéjük tartozik. Itt állnak a Föld legnagyobb pálmái, itt található a legnagyobb kiterjedésű paramo szerte Dél-Amerikában és itt él a legnagyobb kolibri. Ettől persze még senki nem vág hátast, de a képek magukért beszélnek.

Salentói naplemente, háttérben a Cocora-völgy hegyeivelSalentói naplemente, háttérben a Cocora-völgyet szegélyező hegyekkel

Észak-Kolumbia izzasztó partvidéke után épp itt volt az ideje, hogy visszatérjünk az Andok csúcsainak hűs árnyékába. Hosszú éjszakai buszút után Medellínben töltünk egy napot (a jövőben lesz még róla szó), majd onnan újabb öt órás menet következik Salentóba. Fárasztó a másfél napos utazás, de Salentóba érkezvén azonnal eltűnik a fáradtság minden nyoma az arcunkról. Szeretem én Villa de Leyvát és Baricharát is, de Salentónak más a hangulata. Ez a falu él. Szerencsére péntek van, így a tényleg csak pár utcás falu főtere tele van bulizni vágyó armeniaiakkal és pereiraiakkal. Mi persze nem csak a rum és a sör miatt vagyunk itt, hanem azért is, hogy lássuk a Föld legnagyobb pálmáit.

Cocora óriáspálmái a hajnali párábanCocora óriáspálmái a hajnali párában

Salento színes balkonjai elvarázsolják az embert. Olyan érzésem támad, mintha egy gyerekeknek építtt skanzenben lennék. A teraszokon hízott házimacskák heverésznek, alattuk mindenhol hangulatos éttermek, helyi kiskocsmák és kézműves boltok várják a betérő gazdag turistákat. Nem, Salento nem külföldiekkel van teli (bár azokból is van bőven), hanem jómódú városi fiatalokkal, akiknek Salento olyan, mint a braziloknak a Copacabana.

Ha ebben a városkában jársz, nem hagyhatod ki a trucha en salsa de ajo nevű helyi specialitást. 20 000 pesó nem kevés egy fokhagymás lében úszó sült halért, de szerencsére van akkora adag, hogy ketten bőven jól lakunk vele. Mindezt leöblíted a sarki kocsmában egy jófajta Medellín Anejóval és máris kész a tökéletes este.

Cocora élővilága egészen egyedülállóCocora élővilága egészen egyedülálló

Korán kelünk, mert rajta akarunk lenni az első dzsipen, ami Cocora faluba tart. Tíz éve még nem volt aszfaltút a 8 kilométerre fekvő tanyabokorra, így indokolt volt az Isuzu dzsipek jelenléte. Ma már jó minőségú út vezet fel a völgybe, de szerencsére a helyiek megtartották színes terepjáróikat, így nagy élmény a platón utazás.

Eri ormányos medvét etet az erdő szélénEri ormányos medvét etet az erdő szélén

Cocora falujából indul fel az ösvény az Acaime fincához. Az ösvény kezdetben élénkzöld legelőkön vezet keresztül, amit az osztrák teheneknél is hízottabb jószágok olykor három méter mély árokká jártak ki az évtizedek során. Szerencsénk van, hetek óta nem esett eső, így száraz lábbal ússzuk meg a mezőjárást. Egy óra múlva már a Nevado del Ruíz Nemzeti Park bejáratánál vagyunk. A zöld legelőket sűrű köderdő váltja. Olyan virágokat látunk, amiket eddig sehol máshol. Én korábban mindig november-december tájékán jártam erre, mikor sokkal kevesebb a virág, így nem győzöm kattintgatni a fényképezőt.

A kolibri azték eredetű szó, jelentése: a háború istene. Az elnevezés nem véletlen, mivel a Föld legkisebb madarai úgy védik területüket, hogy közben nem érnek egymáshozA kolibri azték eredetű szó, jelentése: a háború istene. Az elnevezés nem véletlen, mivel a Föld legkisebb madarai úgy védik területüket, hogy közben nem érnek egymáshoz.

Az ösvény egyértelmű, eltévedni rajta nem lehet, bár aki nem bírja a hegymenetet párában, az megszenvedhet vele. Vagy négy alkalommal kelünk át függőhídon, mire megérkezünk az Acaime fincához. A bejáratnál felszólítanak, hogy kutyát bevinni szigorúan tilos, mert az megzavarná a ma már inkább ökolodzsként működő farm élővilágát. És valóban, az Acaime ma inkább hasonlít egy egzotikus madárparkra, semmint gumicsizmás rancherók lakhelyére. A bokrok virágai körül ezerszám repkednek a kolibrik. Húsz perc alatt kilenc fajtát tudok megkülönböztetni, ilyen fajgazdagságot eddig sehol nem láttam. Fotózgatás közben az erdőből kikocog egy ormányos medve. Hondurasban és Guatemalában sokszor láttam, sőt ettem is ilyenfajta állatot, de ennyire fotogén egyeddel még sehol nem találkoztam.

Öröm, bódottá - repülök a fák közöttÖröm, bódottá - repülök a fák között

Acaime után felkapaszkodunk a Finca La Montañához. A 300 méteres kapaszkodó érdekes módon már nem köderdőkön, hanem fenyveseken át vezet, melyek tövében ízetlen málna és mérgesnek tűnő színpompás gombák nőnek. A 2860 méter magasban található fincáról egészen zseniális a kilátás a völgyre. Rövid pihenő után irány vissza Cocora. Séta közben az egyik bokorból szárnycsapkodást hallunk; paujil, azaz dzsungelcsirke család menekül előlünk. Fél óra ereszkedés után egy csodás kiszögelléshez érünk, ahonnan a túra legszebb kilátása tárul a szemünk elé. Lábunk alatt a Föld legmagasabb pálmái sorakoznak, tövükben a legelésző marhák hangyáknak tűnnek. Leérve a pálmák aljához olyan érzésem támad, mintha Panamaváros felhőkarcolói alatt sétálgatnék. Egy különbséggel, itt jó a levegő.

Eri a Föld állítólag legnagyobb pálmájánál pózolEri a Föld állítólag legnagyobb pálmájánál pózol

Naplementére érünk vissza Salentóba. Szombat este révén a kocsmák diszkóvá alakulnak, de vagyunk annyira fáradtak, hogy az aktuális reggaeton slágerek helyett inkább szállásadónk Garfieldra hasonlító macskájának, Monónak a nyávogását hallgassuk...

0 Komment

Amikor kislány koromban először hallottam Kolumbia karib-tengeri térségéről, mindig úgy képzeltem, mint ahol indiánarcú szépségek és kreolok vegyes gyülekezete jár táncot vérpezsdítő latin dallamokra a forró homokban. Mindenütt pálmafák, hőségtől vibráló bambuszkunyhók, vakítóan kék tenger sós illata. Aztán, ahogy idősebb lettem, úgy módosult a kép is. A sok rossz hír hatására így lett lelki szemeim előtt kokaint kultiváló veszélyes és titokzatos hely, amely hemzseg a bűnözéstől és a korrupciótól. Cartagena, teljes nevén Cartagena de Indias se nem a strandolni vágyók paradicsoma, se nem a drogbárók játszótere. Cartagena az a hely, amit egyszer kötelező látni, majd bele kell szeretni és vissza kell ide térni. Ahogy én is tettem.

Hétfőn a délelőtti órákban indulunk útnak Santa Martából egy kissé túlzsúfolt minibusszal. A húsvéti mulatságból hazatérő családokkal több kisgyerek is utazik, akik felváltva ürítik ki gyomruk tartalmát, így a busz belső terében meglehetősen kellemetlen szag terjeng. Bár a jegyet a Santa Marta-i buszpályaudvaron egész Cartagénáig vásároltuk meg, félúton elfogy az utas és a sofőr úgy dönt, hogy egy-két sápadt arcú gringóval mégsem éri meg neki a fuvar. Az autópálya szélén váratlanul átpakolnak bennünket egy ütött-kopott ócskavasba, amely olyan szagot ereszt magából, hogy még az elmúlt órák undorító hányásszagát is visszasírjuk. Az elmúlt éjszaka tengerparti rumpartija sokáig tartott, így elég fáradt vagyok ahhoz, hogy az irritáló ingerek ellenére gyorsan mély álomba merüljek. Cartagena buszterminálján ébredek, 2009 után másodszor.

Cartagena óvárosa a városfalról nézveCartagena óvárosa a városfalról nézve

Húsvét hétfő van, a helyi járatok ma sem közlekednek a városközpont felé, ezért kénytelenek vagyunk a gringók zsebeit előszeretettel ürítő taxisofőrökhöz fordulni. A buszpályaudvar falain kifüggesztett táblák tájékoztatnak az aktuális tarifákról, amelyek alapján Cartagena óvárosába való eljutásunk 12 ezer pesóra jósolható, de 20 ezer peso alatt egyetlen sofőr sem hajlandó velünk szóba állni. A taxi piszkos és poros nyomornegyeden halad keresztül, csak úgy, mint bármely hasonló méretű latin város esetében tenné. Alig 20 percnyire a kosztól és mocsoktól a városfalakon belül határtalan gazdagság tárul elénk. Óriási a kontraszt. Gyönyörűen felújított, gondosan faragott faerkélyes pompás házak egész sora követi egymást. Egyesek számára a kert nem más, mint egy burjánzó pálmaliget.

A néhány utcából álló óváros színes épületeinek sajátos bája már négy évvel ezelőtt is magával ragadott, de akkortájt a tengerparton futó városfal környékén való sétától a tolvajok és a koldusok tömege miatt óva intettek az útikönyvek. 2013-ra átalakult a kép, és Cartagena jogosan vívta ki magának a Karib-tenger gyöngyszeme címet, ahol egyre több az építészeti szépségre, romantikára, napfényre, latin vidámságra és lazaságra kiéhezett turista.

Cartagena a balkonok és színek városaCartagena a balkonok és színek városa

Az óvárost most is annyira vonzónak találjuk, hogy kedvünk támad egy kis városnéző sétára. Bár az utóbbi időben a helyiek utazókedve is nőtt, az óvárosban sok európai arcot vélek fölfedezni. Sokakat azonban nem a város páratlan szépsége vonz, hanem a szexbombának titulált kolumbiai lányok vagy macsó külsejű félvér fiúk. Rengeteg vegyes párost látok kézen fogva andalogni a városban, valószínűleg ez ihlethette meg Kányádi Sándort is, mikor megírta Románc című versét.

Az óvárosba három boltíves kapun keresztül vezet az út, amelyet 1888 óta egy - a város jelképének számító - óratorony díszít. Hogy miért ez Cartagena jelképe, nem tudom, mert sok szebb épület van nála a városfalon belül. Mögötte található a város egyik legszebb tere, a Plaza de los Coches, azaz a Hintók tere. Korábban ez volt Dél-Amerika legnagyobb rabszolga piaca, ma lovas kocsik parkolója, amik arra várnak, hogy hízott gringókat furikázhassanak körbe a városon. Nem kell sokat rostokolniuk, mert hetente több luxushajó érkezik, s ilyenkor amerikai és európai nyugdíjasok ezrei lepik el az óváros utcáit. Nagyon idegesítő, mikor nem lehet átkelni az utca egyik oldalról a másikra, mert több mint száz fogat libasorban szállítja a csak néhány órára érkező luxus nyaralókat. A kontraszt amúgy fájdalmas; pár sarokkal odébb másfajta lovas kocsik szemetet szállítanak ki a nyomornegyedekbe, de azok látványa kevésbé zavarja a szememet.

Vén gringók hintókon - kikerülhetetlenekVén gringók rontják az utcaképet

A San Pedro Claver tér felé haladva a pompás épületek között jut hely az afrikai színes népviseletbe öltözött telttomporú fekete gyümölcsárus asszonyoknak. Mellettük csillogó, felületesen kidolgozott fémszobrok mesélnek buzgón a város történetéről. A róla elnevezett téren Pedro Claver jezsuita szerzetes, az újvilág első szentje karol át egy kétségbeesett arcú fekete rabszolgalányt. Claver gyógyíttatta és védelmezte az Afrikából ideszállított rabszolgákat, amiért a feketék máig nagy tisztelettel tekintenek rá. Nem úgy a gyümölcskofák a turistákra, akik ha emelik a fényképezőjüket, azonnal tartják a markukat baksisért. Ha nem adsz, megkergetnek.

Nem vették észre, hogy fotózunk, így nem kevertek le egy hatalmasatNem vették észre, hogy fotózunk, így nem kevertek le egy hatalmasat

A Claver tértől nem messze található Cartagena legöregebb katedrálisa, amely szerencse, hogy nem vált a városhódító támadások martalékává. Történt egyszer, 1586-ban, hogy egy bizonyos angol kalóz, Sir Francis Drake kísérletet tett a város elfoglalására. Hónapokon át ágyúzta Cartagenát, majd a spanyol helytartó látván, hogy a rábízott kikötő lassan teljesen a tűz martalékává válik, alkut ajánlott. Többszöri egyezkedés után Sir Francis Drake lelépti díja 250 000 peso lett. Az arannyal teli ládákat állítólag több mint egy héten át rakodták be a kalóz hajójába.

A város főterén, a Plaza Bolívaron bámuljuk a virágillatú vidám utcák kedves nyüzsgését. A tikkasztó hőségben tett séta közben jólesik lekuporodni az egyik árnyékos padon. Mellettünk két hetvenegynéhány éves öregúr foglal helyet. Az egyik a zsebéből előkap egy nagy zacskó füvet, majd teker egy akkora jointot, amekkorát még életemben nem láttam. A sarkon lovas rendőrök fordulnak be, de a két öreget ez egyáltalán nem zavarja, rágyújtanak a méretes cigire. Kiszúrják, hogy bámuljuk őket.

- Hola chicos! Kértek?
- Köszönjük nem. De amúgy ott vannak a rendőrök - figyelmeztetjük őket.
- Ja! Ugyan már! - legyintenek -  Hiszen azok is szívnak - hangzik a megnyugtató válasz.

A 17. századtól a hajózás fejlődésének köszönhetően Cartagena Dél-Amerika legjelentősebb kikötővárosává nőtte ki magát, ahol hegyekben állt az Európába szállítandó arany és drágakő, majd párszáz évvel később a marihuána és a kokain. Állítólag ez a Föld legnagyobb drogkikötője, ahonnan évente több tonna fehér por kezdi meg utazását Európa felé.

Éjszakai idill - pecázz a téren!Éjszakai idill - pecázz a téren!

A várost 1533-ban a spanyol konkvisztádor, Pedro de Heredia alapította az elrabolt és spanyollá átnevelt szépséges indiánlány, India Catalina segítségével, aki eredetileg a calamari törzsfőnök lánya volt. 1974-ben szobrot állítottak az indiánlánynak az óváros bejáratánál, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt a döntést a leigázott őslakosok is helyesnek ítélték volna.

A szobron és az óvároson túl áll a San Felipe erőd. Latin-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt vára egy igazi monstrum, célja Cartagena védelme volt. Sokaknak azonban valószínűleg nem a történelem könyvekből ismerős, hanem egy filmből, aminek hatására Endre is - saját bevallása szerint - beleszeretett Kolumbiába. 1984-ban ugyanis itt forgatták Robert Zemeckis A smaragd románca című filmjének azon jelenetét, amikor a krokodil leharapja a gonosz katona kezét, miközben az Kathleen Turnert kívánja eltenni láb alól.

Cartagena a buli városa - ezért jön sok turista ideCartagena a buli városa - ezért jön sok turista ide

A San Felipe erőd bejáratánál áll a városvédő Fél Ember, azaz Blas de Lezo szobra. Lezo, aki egy korábbi kalóztámadásba elvesztette egy karját, egy lábát és az egyik szemét (innen kapta gúnynevét), 1741-ben Edward Vernon admirális csapatai ellen védte a várost. 3000 emberével lemészárolt 25 000 angolt és elsüllyesztett 180 hajót, amire Vernon csak ennyit mondott: "Az Isten verjen meg, Lezo!". Meg is verte. A rengeteg halottat nem tudták idejében eltemetni, ami miatt dögvész pusztított a városban. A csatában legyengült Lezo végül belehalt saját mészárlásába.

Ha már Karib-tenger, napfény és pálmafák, akkor bennem ellenállhatatlan erővel újul ki a strandolási kényszer. Cartagena partvidéke erre nem alkalmas, de a reggeli órákban a kikötőből kisebb bulicsónakok indulnak a mintegy negyven kilométerre található kicsiny szigetekre. Bömböl a zene, a helyiek talpa alatt ég a talaj, az épp nem táncoló utasokat humoristák szórakoztatják. A hajó végighalad a modern városrész felhőkarcolói mellett, amelyek Cartagena üzleti negyedét képezik, ismét nem kis kontraszttal az óvároshoz és a nyomornegyedhez képest. Az első megálló a gyomorpróbáló két órás hullámlovaglás után Isla Rosario, Kolumbia egyik legexkluzívabb szigete. Méregdrága minden, még a belépő is az az akváriumba, így kénytelenek vagyunk kihagyni. Az egyetlen olcsó dolog a mindenféle tengeri herkentyű. 10000 pesóért baráti egy adag languszta és homár. Most kóstoltam először ezeket a tengeri ínyencségeket, s úgy döntöttem, maradok a hortobágyi húsos palacsintánál.

A teknő árulkodik: Playa Blanca nem a gazdag turisták nyaralóhelyeA teknő árulkodik: Playa Blanca nem a gazdag turisták nyaralóhelye

Isla Rosario szigetétől már csak egy köpés Kolumbia egyik legszebb strandja, Playa Blanca. Napfény, homok, pálmafák, csend és nyugalom, andalgó párok, játékos kutyakölykök és rengeteg lepukkant hippi. Mikor szállást keresünk, úgy érzem, a helyiek ez utóbbiakra specializálódtak. Elfogadható szállás nincs a parton, csak nagyon ócska bungalók és függőágyak (mi is ilyenben alszunk), amik viszont hihetetlenül olcsók, cserébe piszkosak. Bár az éjszaka szinte ingyen van, a kaja nagyon nem. Vacsorára a legolcsóbb opció a 10000 pesós borzalamasan rossz hamburger. Ennyiért Isla Rosarión langusztát ettünk!

A tengerparton függőágyban alvás sokaknak nagy álma. Mindenki elképzeli, ahogy a holdvilágban lágyan morajlik a tenger és a kellemesen hűvös szellő simogatja a bőrét. Ezzel szemben reggel azt érzem, hogy ragadok a sótól és nem a szellő, hanem az általa szállított homok csípked. Ettől függetlenül egész Playa Blanca felejthetetlen élmény, ahogy Cartagena is az...

0 Komment

MIRADOR - "Kilátó a világra"


Irány Dél-Amerika! Célunk nem csak a képeslapokról visszaköszönő turista célpontok felkeresése, hanem a dél-amerikai országok mindegyikének teljes bejárása, őserdei indiánközösségek felkutatása, 6000 méteres andoki csúcsok megmászása és új, eddig senki által nem járt vidékek felfedezése és azok publikálása. Mindez egy sok helyet megjárt utazópáros, Erika és Endre tollából.

Itt járunk épp


Utazz velünk!


Facebook


Címkefelhő

Kolumbia (73),Venezuela (53),Peru (49),Ecuador (38),Argentína (28),Bolívia (28),Panama (21),Costa Rica (21),Nicaragua (16),El Salvador (15),Patagónia (14),Móricz János (13),Paraguay (11),gasztronómia (10),gazdaság (10),Altiplano (9),Los Llanos (9),Amazónia (6),Trinidad és Tobago (6),Titicaca-tó (5),jezsuita missziók (5),Gran Sabana (5),Chile (4),El Chaltén (4),Cuzco (4),Bogotá (4),Honduras (4),Tayos-barlang (4),Darién (4),Mérida (4),Gran Chaco (4),Sucre (3),Yungas (3),Potosí (3),Samaipata (3),Guatemala (3),Colca-kanyon (3),Urubamba-folyó (3),Cotahuasi-kanyon (3),Salento (3),Cuenca (3),Isla Ometepe (3),Caracas (3),Panama-csatorna (3),Panamaváros (3),Fusagasugá (3),sámánizmus (3),Granada (3),Rio San Juan (3),Quito (3),Andok (2),inka romvárosok (2),Copacabana (2),La Vega (2),Pisba Nemzeti Park (2),Sanare (2),Zipaquirá (2),FARC (2),Tena (2),gerilla (2),Paz de Ariporo (2),Rio Caura (2),Henri Pittier Nemzeti Park (2),Ayahuasca (2),Maracaibo (2),Isla Gorgona (2),Colón (2),La Unión (2),León (2),Santa Marta (2),Buenos Aires (2),Ushuaia (2),Masaya-vulkán (2),Isla San Andrés (2),La Palma (2),Azuero-félsziget (2),Alajuela (2),Tortuguero (2),Mombacho-vulkán (2), Tűzföld (2),Torres del Paine (2),San Ignacio de Moxos (2),Trinidad (2),Monguí (2),Laguna Colorada (2),Salar de Uyuní (2),Tarija (2),Cocora-völgy (2),San Salvador (2), Chile (2),Hét-tó vidéke (2),Mexikó (2),Posadas (2),Uyuní (2),Socha (2),Chimborazo (2),Vrae (2),asháninka (2),Isla Margarita (2),Padre Crespi (2),Orinoco-delta (2),Guayaquil (2),Chávez (2),Mochima Nemzeti Park (2),shuar indiánok (2),Chiclayo (2),moche (2),Trujillo (2),Vilcabamba (2),Lima (2),Melgar (2),Villa de Leyva (2),Tayrona Nemzeti Park (2),Huacachina (2),Paria-félsziget (2),Nazca (2),Machu Picchu (2),Szent-völgy (2),tsáchilák (2),Roraima (2),Angel-vízesés (2),indiánok (2),Crown Point (2),Perquín (1),Cerro El Pital (1),El Mozote (1),Sensuntepeque (1),Quelepa (1),Alegría (1),Usulután (1),Villeta (1),Esquipulas (1),San Miguel (1),San Vicente (1),Cerro Tabor (1),Pulí (1),Salto de Versalles (1),Chalatenango (1),Caparrapí (1),Isla Meanguera (1),Chaguani (1),Cerro Verde Nemzeti Park (1),Lago Güija (1),Guaduas (1),fociháború (1),Joya de Cerén (1),Ruta del Café (1),La Libertad (1),Juayúa (1),Suchitoto (1),Santa Ana-vulkán (1),Santa Ana (1),Cihuatán (1),San Antonio del Tequendama (1),Tapantí Nemzeti Park (1),Cartago (1),Manuel Antonio Nemzeti Park (1),Guayabo (1),Irazú-vulkán (1),Ujarrás (1),San Carlos (1),Catarata del Toro (1),Palmar Norte (1),El Castillo (1),David (1),Boquete (1),Comarca Ngäbe-Buglé (1),Piedras Blancas Nemzeti Park (1),Corcovado Nemzeti Park (1),Solentiname-szigetek (1),Sierpe (1),Bahía Drake (1),Puntarenas (1),Rio Celeste (1),Chinandega (1),Telica-vulkán (1),Flores (1),Cosigüina-vulkán (1),Nimaima (1),Tobia (1),Isla El Tigre (1),Amapala (1),Managua (1),Apoyo-krátertó (1),Rincón de la Vieja (1),Libéria (1),Tenorio Nemzeti Park (1),San Juan del Sur (1),Caño Negro (1),Tequendama-vízesés (1),Los Chiles (1),Salto de los Micos (1),Chetumal (1),Pore (1),El Totumo (1),Arbeláez (1),San Bernardo (1),Resera Natural San Rafael (1),Cabrera (1),Yopal (1),Támara (1),Venecia (1),Tame (1),Cerro Quinini (1),Ocetá paramo (1),Iza (1),Villarica (1),Cunday (1),Sogamoso (1),Chicamocha-kanyon (1),Carmen Apicala (1),Santa Catalina (1),Tauramena (1),Aguazul (1),Guavio-víztározó (1),Chivor (1),Somondoco (1),Pasca (1),El Escobo-vízesés (1),Gachetá (1),Vergara (1),Sueva-vízesés (1),Manta (1),Guayata (1),Sutatenza (1),Guateque (1),Maní (1),Monterrey (1),Garagoa (1),Tenza (1),Chinavita (1),Sumapaz-kanyon (1),Salto La Chorrera (1),Lago Tota (1),Cuevas del Edén (1),Nevado Tolima (1),Zipacón (1),Cachipay (1),Rucu Pichincha (1),Los Nevados Nemzeti Park (1),Armenía (1),Bojacá (1),San Francisco (1),Parque del Cafe (1),Mitad del Mundo (1),Cancún (1),La Florida (1),Petén (1),San Andres (1),Belize (1),Anolaima (1),Tulum (1),Nocaima (1),Salto de la Monja (1),Facatativá (1),Subachoque (1),Ubaté (1),Guasca (1),Sesquilé (1),Cucunubá (1),Chiquinquirá (1),Tunja (1),Ráquira (1),Chocontá (1),Icononzo (1),Sopo (1),El Tablazo (1),cégalapítás (1),Tabio (1),Pacho (1),Nemocón (1),Purificación (1),Guatavita (1),Prado (1),San Juan de Rio Seco (1), Guajira-félsziget (1),San Fernando de Apure (1),San Luís-hegység (1),Coró (1),Chichiriviche (1),Ciudad Bolívar (1),Grans Sabana (1),Medellin (1),Salto Pará (1),tepuik (1),Puerto Colombia (1),Boconó (1),gerillák (1),Tulcán (1),Quilotoa-lagúna (1),zene (1),stoppolás (1),San Cristóbal (1),Tama Nemzeti Park (1),Maduro (1),Capriles (1),Pablo Escobar (1),Calí (1),La Paz (1),Salar de Uyuni (1),Laguna Verde (1),Oruro (1),Huayna Potosí (1),Tiwanaku (1),Tóásó Előd (1),Coroico (1),Halál útja (1),Isla del Sol (1),Titicaca-to (1),Puyo (1),hegymászás (1),Puracé-vulkán (1),Buga (1),Rio Napo (1),Liebster Award díj (1),Bolivia (1),Pozuzo (1),Quillabamba (1),Puerto López (1),Canoa (1),Arequipa (1),Paracas (1),Ballestas-szigetek (1),Chachapoyas (1),Rinconada (1),Qoyllur Riti (1),Huancayo (1),Toro Muerto (1),Espinar (1),Tierradentro (1),kokain (1),Araya (1),Cueva del Guácharo (1),Plymouth (1),Pleasent Prospect (1),San Gil (1),Cartagena (1),San Agustín (1),Popayán (1),Valle Cocora (1),Huancavelica (1),útlevél (1),rovarok (1),Taisha (1),Sucúa (1),Podocarpus Nemzeti Park (1),Baños (1),Salasaca (1),Montañita (1),Cajas Nemzeti Park (1),Ingapirca (1),Saraguro (1),Zaruma (1),Satipo (1),Fényes Ösvény (1),Ayacucho (1),Tarma (1),Caral (1),Máncora (1),chimú (1),Sechín (1),Rurrenabaque (1),indián fesztivál (1),Girón (1),Barichara (1),Valledupar (1),Ocaña (1), Ciudad Perdida (1),Taganga (1),Monteverde (1),Poás-vulkán (1),San José (1), Playa de Belén (1),Nabusimake (1), Riohacha (1),Dél-Amerika (1),Carora (1),Barquisimeto (1), Palomino (1),Barranquilla (1),Macondo (1),Gabriel García Márquez (1),Száz év magány (1),Arenál-vulkán (1),La Fortuna-vízesés (1),La Chorrera (1),San Lorenzo erőd (1),Portobelo (1),Isla Grande (1),El Valle (1),Natá (1),Santa Fé (1),Pedasí (1),Chitré (1),Soberanía Nemzeti Park (1),San Blas-szigetek (1),La Selva Biológiai Állomás (1),Lagarto Lodge (1),Cerro Chato (1),Puerto Viejo de Sarapiqui (1),Puerto Limón (1),Guna Yala (1),Bocas del Toro (1),Cahuita (1),Viedma (1),Puerto Madryn (1),Itaipú vízerőmű (1),Salto Monday (1),Mbaracayú Nemzeti Park (1),Laguna Blanca (1),Brazília (1),Iguazú-vízesés (1),Concordia (1),Entre Ríos (1),San Ignacio Miní (1),Cerro Corá Nemzeti Park (1),Caacupe (1),jalqa indiánok (1),El Fuerte (1),Amboro Nemzeti Park (1),Santa Cruz (1),Tupiza (1),Sama Nemzeti Park (1),San Bernardino (1),Filadelfia (1),Asunción (1),Bariloche (1),Lanín-vulkán (1),Tűzföld (1),Rio Gallegos (1),Isla Magdalena (1),Punta Arenas (1),Pingvin-sziget (1), Puerto Deseado (1),Valdés-félsziget (1),Gaimán (1),Comodoro Rivadavia (1),Bernardo OHiggins Nemzeti Park (1),Perito Moreno-gleccser (1),Los Arrayanes Nemzeti Park (1),Villa de Angostura (1),San Martín de los Andes (1),Los Alerces Nemzeti Park (1),Cerro Torre (1),El Calafate (1),Viedma-gleccser (1),Fitz Roy (1),Santiago (1)