A Prado-víztározónál jártunk, ami az egyik legszebb tó Kolumbiában. Tudják ezt a kolumbiai hírességek is, hiszen mindnek van itt háza. Még az sem zavarja Shakirát és Juanest, hogy drogbárók és smaragdcárok a szomszédjaik. Többek között a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt villája, de hogy itt él-e, azt a helyiek sem tudják. Prado az a hely, amiről a külföldi turisták azért nem tudnak, mert a kolumbiaiak el akarják titkolni előlük. Minket nem vezettek meg, láttuk, mitől döglik a légy errefelé.
Bár borsózik a hátunk a gondolattól, mégis kénytelenek vagyunk visszatérni Melgarba, mert a Cundayt Purificaciónnal összekötő földúton nem közlekedik semmi. Reggel 9-kor már az izzasztó és szemetes nyaralóvárosban vagyunk, de csak annyit töltünk itt, ameddig egyik buszról átszállunk a másikra.
A buszcsere is tartogat némi kalandot, ugyanis a csomagunkat cipelő srácot a szemünk láttára majdnem halálra gázolja egy dzsip, ami közel százzal hajt keresztül a városon. Melgarban minden délnek tartó busz megáll egy pár percre, így a 40-es főút rendesen betömörödik. Sokan nem bírják a tétlenséget, és elkezdik egymást előzgetni, behajtva a rakodók közé, akik megszokásból nem néznek körbe. A srác, aki Eri zsákját a fején próbálja átjuttatni az úttest túloldalára, belép a kocsi elé, és ha a sofőrnek nincs lélekjelenléte, biztosan kilapítja. Így a gyerek megússza azzal, hogy a dzsip elsodorja, amiből nagy egymásnak feszülés lesz a vége. Mikor lenyugszanak a kedélyek, végre mi is felszállhatunk egy Purificaciónba tartó buszra.
A buszok között olykor feltűnik egy ARO Carpatia
A 40-es útról Girardotnál kanyarodunk rá arra a 45-ösre, ami a Rio Magdalena völgyét követve Neiva és Mocoa érintésével egész Ecuadorig fut. A Rio Magdalena Kolumbia leghosszabb folyója, s mint olyan, nem sok izgalmat rejt magában. San Agustín környékén még látványos szurdokvölgyeket alakított ki, de Pitalitótól egész a Karib-tengerig unalmasan tekereg egy széles és igencsak száraz völgyben.
Először Espinalt, majd Guamót érintjük, aztán úgy két óra álmosító ringatózás után megérkezünk abba a Purificaciónba, amit a spanyolok a 17. században mezőgazdasági központként hoztak létre. Sokan nem tudják, de 1831-ben egy rövid időre Kolumbia fővárosa is volt, majd ahogy Bogotá szerepe felértékelődött, úgy vonult háttérbe a település. Ma nem több egy poros agrárvárosnál, ahol az ember pont csak annyit időz, amíg buszt fog Neivába vagy az ide nem messze fekvő Prado városkájába.
A Rio Magdalena túlpartján fekvő Pradót (nevének jelentése: rét) a poincos indiánok lakták, akik nem sok vizet zavartak, így a spanyolok egészen a 18. század végéig nem alapítottak itt települést. Az 1781-es térképeken már szerepel villaként, de falu rangot csak 1807-ben kapott, amit aztán egészen az 1960-as évekig őrzött. A változást a Rio Cundayon kialakított víztározó hozta, ami 4300 hektáros területével az egyik legnagyobb az országban. Prado hirtelen növekedésnek indult, mára több mint tízezer lakója van. A többség turizmusból él, mivel a víztározót sikerült egy meseszép völgyben létrehozni, ami az elmúlt években a kolumbiaiak egyik kedvenc hétvégi kirándulóhelyévé vált. Mivel nevezetesség, így az útikönyvek nem írnak róla, pedig nincs olyan kolumbiai elnök, akinek ne lenne háza a partján. Állítólag a volt panamai diktátornak, Manuel Noriegának is van itt egy villája, amit a legendák szerint maga Pablo Escobar építtetett neki, ezzel is elismervén a drogkereskedelemben elért sikereit.
Prado éjszaka
Ahogy Melgar, úgy Prado sem olcsó. 60 000 pesót kérnek minden egyes szobáért, legyen az csótányos dugófészek vagy medencével ellátott apartman. Bár már annyiszor aludtunk bordélyban, hogy lassan nem jön álom a szememre, ha nem sikoltanak a szomszéd szobában, ezúttal a medencés apartmant választjuk.
Prado bár turistaközpont, a külföldi számára nem rejt sok érdekességet. A helyi éttermek a kolumbiai vendégekre rendezkedtek be, így mindenhol bandeja paisát és lechonát lehet enni, ráadásul drágán, így maradunk a sarki cukrászdánál, ahol zseniális gyümölcskelyhet rittyentenek nekünk egész megfizethető áron.
Prado a kolumbiaiakról szól, nem a külföldiekről
Hétvége van, így joggal bízunk abban, hogy másnap reggel a tó partján sikerül csatlakoznunk egy kolumbiai családhoz, akik a víztározó nevezetességeit szeretnék körbecsónakázni. Tuktukkal igyekszünk a kikötőbe, ahol azonnal lecsapnak ránk a hajóskapitányok. 150 000 pesóért akarnak minket körbekalauzolni, de ennyi pénzt nem szeretnénk elkölteni, úgyhogy leülünk a kikötőben és várunk. Tíz perc nem telik bele, már érkezik is egy nagyobbacska társaság, akik szíves-örömest befogadnak a csapatba. Így is kell 60 000 pesót fizessünk a csónakosnak, de ennyit azért megér, gondoljuk.
Kikötő a Prado-víztározónál
És jól gondoljuk. A Hidroprado névre keresztelt víztározó tényleg mesés helyen fekszik. A Cunday környékén is látott kibillent plató két vonulata között hozták létre a tavat, aminek nyugaton lankás a partja, keleten azonban a homokkő szirtek függőleges fallal szakadnak a vízbe. Ha nem tudnám, hogy ezek a hegyek egészen fiatalok, a venezuelai tepuikhoz hasonlítanám őket.
Elég látványos a Hidroprado keletei partvidéke
Szerencsénkre a család egy egész napos kirándulásra fizetett be, így a tó minden szegletét sikerül körbejárnunk. A csónakos megmutatja Noriega házát, s arról mesél, hogy az 1980-as években számtalanszor jelent itt meg Pablo Escobar is, aki személyes jó barátja volt az egykori panamai diktátornak.
Állítólag ez a panamai diktátor, Manuel Noriega villája
Ma már nem csak drogbáróknak és diktátoroknak van itt háza, hanem filmsztároknak, zenészeknek és a bogotái elit tagjainak is. Azok, akik a víztározó építése után szereztek itt földet, ma gazdag embernek mondhatják magukat, mivel ezek a területek erősen felértékelődtek. A helyiek közül néhányan hotelt nyitottak a parton, de azt a mezei turisták nehezen fizetik meg, mert 200 000 peso alatt errefelé nincsen szoba.
Filmsztároknak és zenészeknek vannak házai a Hidroprado partján
Eközben megérkezünk egy keskeny szurdokhoz, ami mentén egy hasadékhoz jutunk el. Az alig öt méter széles járatot 60-80 méter magas függőleges sziklafalak veszik körbe, amik oldalából olajmadarak károgása hallatszik. A többség nem mer kiszállni a csónakból, de én és egy kanadai srác bemerészkedünk a sziklák közé. Megtudom, hogy a társaság a kanadai srác, Gregory barátnőjének a családja, akik a következő két hétben körbevezetik az idegent a környék nevezetességein, miközben azt vizsgálják, jó férje-e a messzi Kanadába költözött Tatiánának. Itt vannak a szülők, nagynénik, unokatestvérek, mindenki.
Jó magas a guachárók barlangja
A hasadék után kikötünk egy háznál, ami mögött egy természetes tó, a Laguna Encantada húzódik. Levesznek minket 5000 pesóra, hogy megmártózzunk benne, de az igazat megvallva elég zavaros a vize, így mellőzzük a pancsolást. Gregory és a gyerekek csobbannak egyet, utána elindulunk visszafelé.
Szép a Laguna Encantada, csak nagyon retkes a vize
Délután egy magasságában kikötünk egy étteremnél, ahol 25 000 pesóért sikerül ennünk egy furcsa kinézetű halat. A pincér dumál rá minket, elmondása szerint ez a helyi specialitás. Ha ez, akkor nem vagyok nagy véleménnyel a pradói halkonyháról. Ilyen íztelen hájas kopoltyúst még életemben nem ettem, hogy próbáljam feledni, magamba öntök egy liter mangólevet.
Ezért a halért 25 000 pesót elkérni skandallum
Hiába rossz a kaja, a társaság széppé teszi a délutánt. Az egész család kíváncsi ránk, nem értik, mit keres két magyar Pradóban, hiszen a gringók ezt a vidéket nem szokták útba ejteni. Meghívnak az ibaguei nyaralójukba, de sajnos nem tarthatunk velük, mert vissza kell térjünk Bogotába, hiszen nemsokára indul a repülőnk. Igen, két hét múlva elhagyjuk Kolumbiát, és addig még néhány kötelességünknek eleget kell tegyünk.
Ez a sasmadár búcsúztatott minket a tónál
Ebéd után visszatérünk a kikötőbe, ahol elbúcsúzunk útitársainktól, és felpattanunk egy camperóra (vidéki platós furgon), majd irány Prado.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
