Nehéz lesz felülmúlni a Henri Pittier Nemzeti Parkot, de folytatjuk utunkat a Karib-tenger partja mentén. Két újabb csodát fedezünk fel magunknak, a Morrocoy Nemzeti Park szigeteit, valamint Venezuela egyetlen sivatagát, a Médanos de Corót. Elvarázsol mindkettő, csak ne lenne mögöttük Chichiriviche és Coro városa.
Egy hét a Karib-tenger partján 150 dollárból nem rossz mulatság, de be kell valljam, hogy a száraz évszakban jobban élveztem volna a strandolást. Így viszont cseppet sem kellett attól tartanom, hogy leégek, vagy hogy kereskedelmi mennyiségű naptejre kell beruházzunk a falu egyetlen kis közértjében. Egy hét alatt csupán kétszer bukkant elő a nap, de a Henri Pittier Nemzeti Park a folyamatosan érkező csapadék hatására tényleg azt adta, amit csak adni tudott. Felpattanunk a maracayi buszra és a Karib-tenger partjáról újra felkaptatunk a köderdők borította hegyekbe. Vidáman szívom magamba a burjánzóan zöld, sűrű erdők friss illatát.
Három óra múlva szállunk le a buszról Maracayban, ahol rekkenő hőség, por és szárazság fogad. Teszünk egy tiszteletkört, ha már erre járunk, de gyorsan nyugtázzuk, hogy a főtéren kívül nincs semmi látnivaló. Nem telik bele húsz perc és egy Chichiriviche feliratú buszon találjuk magunkat, tolongó tömegben. Szerencsére a többség csak a környező falvakba utazik, így nem kell estig álldogálnunk.
A Cayo Sal egészen mesés
Chichiriviche Puerto Colombiához hasonlóan a tengerparton található, nem utolsó sorban azoknak a menetrend szerinti csónakoknak a kiindulópontja, amik a Morrocoy Nemzeti Park szigeteire közlekednek.
Ha az ember azt hallja, hogy Karib-tenger, hajlamos máris varázslatos, fehér homokos tengerpartot, forró szellőben hajladozó pálmafákat, krisztálytiszta, élénkkék tengert képzelni maga elé, amihez ésszerűen dukál egy-két drága, de színvonalas szállás, hangulatos, de főleg tiszta és takaros utcákkal. Ezzel szemben Chichiriviche egy lepukkant halászváros, mocsokban úszó utcákkal, igénytelen, omladozó házakkal, bűzölgő kikötővel. Csak egyetlen hotel van, ami tiszta és igényes, de olyan borsos áron adják, ami még egy európai turistának is megfizethetetlen, nemhogy egy helyinek. Nem is értjük, hogy kik szállnak meg benne. Maradunk egy düledező épület dohos szobájánál. Amikor a szállás tulajánál wi-fi felől érdeklődünk a következő a válasz:
- Hogyne lenne kábel-TV a szobában?!
Nem ez az első alkalom, hogy a wi-fi szót nem ismerik Venezuelában, és ismeretlen kifejezésként a kábel-TV-vel azonosítják.
Endrét befogták a helyi gyerekek homokvárat építeni
A reggeli órákban a kikötőbe kocogunk, ahol csónakba szállunk és az egyik lakatlan sziget, a Cayo Sal felé vesszük az irányt. A csónakban venezuelai turisták tartanak velünk, akik néhány napos családi kiruccanásra érkeztek Chichirivichébe. Egy négy év körüli, fekete hajú, tejkaramella színű, tüneményes kislány máris kiszúr minket azzal a szándékkal, hogy a délelőtt hátra lévő részét velünk tölti.
A szigeteken rengeteg az iguána
A csónak tíz perc múlva kiköt. A kislány kézenfogja Endrét, majd lekucorodnak a fehér homokba és megépítik a nap legszebb homokvárát. A lakatlan sziget egy igazi csoda telis-tele madarakkal. Ráadásul a paradicsomi környezetben nem csak forró napsütésben van részünk, hanem néhány unatkozó iguánára is rábukkanunk a part menti sétánk során. Csend, nyugalom, pálmafák, tenger... Kívánhat-e ennél többet az ember? Talán azt, hogy ne kelljen pár óra múlva visszaindulnunk. Azonban alig egy hét múlva a kolumbiai Cucútából indulok majd haza, addig pedig még vár ránk néhány kilóméter. Délben visszapattanunk a csónakba, majd partot érve Chichivirichében buszra szállunk, és meg sem állunk Coro városáig.
Coro főtere pofás, de ennyi és nem több
Ebben a városban sem könnyű szállásra akadni, a vendéglátóhelyek nagy része is bezárt már a kora esti órákban. Még szerencse, hogy az utcán rábukkanunk az utolsó hot-dog árusra, akinél elfalatozhatunk egy remek perro calientét.
Ma csak arra van pénz Coróban, hogy a durva hibákat javítsák
Coro Falcón állam központja, a legrégebbi nyugat-venezualai város. Viszontagságos múltja volt, hol hurrikán, hol a kalózok, hol meg gyarmati megszállók puszították el. Köszönhetően annak, hogy a gyarmati és a republikánus építészet remekei a 2000-es évek elejéig egész jó állapotban megmaradtak - beleértve az 1500-as évek közepén épült bazilikát is -, a belvárost 2005-ben az UNESCO a Világörökség részévé tette.
Ha az ember ma végigsétál az utcákon szomorúan nyugtázza, hogy amit az UNESCO tíz évvel ezelőtt arra érdemesnek talált, ma egy lepukkant koszfészek. A 18-19. században mutatósan kialakított épületek jelentős részét megette az idő vasfoga, s ami nem lett végleg az enyészeté, azt szándékosan elbontották felújítás helyett. A falak omladoznak, járdák gyakorlatilag nem léteznek, a sűrű trópusi esőktől az utcák kátyúsak és sarasak. Naplemente után az utcák kihalnak, Coro szellemvárossá válik. Pedig kis odafigyeléssel lehetne belőle egy második Cartagena.
Élet sarjad a sivatagban
Coro nem varázsol el bennünket, de amit másnap látunk, az annál inkább. A város határában található Venezuela egytelen sivataga vagy inkább majdnem sivataga, a Médanos de Coro. A tenger a partra hordta a homokot, majd a szél homokbuckákat épített belőle és elcipelte őket úgy 2-3 kilóméter távolságba a szárazföld irányába. A végtelenbe vesző narancsszínű homok a kék éggel fantasztikus látványt nyújt és csak néhány akácfa és a köztük szaladgáló kecskék emlékeztetnek rá, hogy nem igazi sivatagban vagyunk.
Élvezkedés a Médanos de Coro homokbuckái között
A Médanos de Coro bár szép, nem tartják biztonságosnak a helyiek. A bejáratnál többen utánunk szólnak, hogy ne forduljunk balra a nagy buckák irányába, mert arra banditák vertek tanyát. Jobb a békesség, így megelégszünk egy 4-5 kilométeres körtúrával a középső buckavidéken.
Kecskék a sivatagban, háttérben a következő állomással, a San Luís-hegységgel
Miután kibóklásztuk magunkat, visszarobogunk Coróba. Másnap irány az Andok egyik peremhegysége, a Sierra de San Luís...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
