Eltelt egy év. Ez idő alatt 96 bejegyzés született, így illene egy összegzést írnunk. Nem tesszük, mert mindenki ezt csinálja, inkább egy bulvárosabb témájú bejegyzéssel kedveskedünk Nektek. Szilveszter éjszakáján sokan buliznak mindenféle zenére. Én magam nem vagyok nagy kedvelője a latin muzsikáknak, sem a salsa, sem a ranchero, sem a reggaeton nem a szívem csücske, így a bejegyzés sem a latin szilveszteri nótákról fog szólni, hanem olyan dalokról és előadókról, akikről az ember nem is gondolná, hogy tudnak spanyolul vagy van spanyol nyelvű lemezük.

Mivel Latin-Amerikában csak nagyon kevesen beszélnek angolul, így az amerikai és európai muzsikák nem nagyon vertek gyökeret. Ne sűrűn kérdezd meg Peruban, hogy ki az a MetallicaJustin BieberRihanna vagy Adele, ezen előadók nótái soha nem fognak felzendülni egyetlen buszon sem. Mégis olykor-olykor hallani ismerős dallamokat, s most nem a kolumbiai Shakiráról vagy Juanesről beszélek, akik Európában is hírnévre tettek szert, hanem olyan európai vagy amerikai előadókról, akik felfedezték, hogy a latin piac hatalmas. Bizony, nem egy olyan világhíres nótafa van, aki spanyol nyelvű dalokkal vagy lemezekkel jelentkezett pályafutása során, közüllük sokan igen meglepőt húztak...

CHRISTINA AGUILERA

Aguilera kisasszony részvétele a listán nem annyira meglepő, már ami a nevét illeti, de azt elég kevesen tudják, hogy a New York-i születésű hölgy második albuma, a még világhírnév előtt megjelent Mi Reflejo összes dala spanyol nyelven került rögzítésre. A nem annyira rút Christina ebben a klipben még nincs 20 éves, jó szórakozást hozzá!

MADONNA

La Isla Bonita - gondolná az ember. Téved, aki azt hiszi, hogy Madonna egyik leghíresebb slágere lett spanyolra fordítva. Jobb is, hogy nem tették, mert a dal egy nagy zavar, már ami a címét illeti. A "szép sziget" ugyanis a Belize-i Amergris Caye, ahol a hivatalos nyelv az angol és nem a spanyol. Ezzel szemben egyik legsikeresebb balladájának spanyol nyelvű változatához külön jeleneteket is forgattak. Íme itt a You'll See spanyolul, melynek címe: Verás.

MICHAEL JACKSON

A pop királynője után jöjjön a pop királya. Michael Jackson egy szót nem beszélt spanyolul, s próbálkozása sem hagyott mély nyomot a latinokban. Mikor keresgéltük a meglepetés dalt, akkor bukkantunk erre a csodára, amit duettben énekeltek fel Siedah Garrettel. Ha engem kérdeztek az I Just Can't Stop Loving You jobban hangzik angolul...

SCORPIONS

A Scorpions német banda, akik angolul adják/adták ki lemezeiket. Ők sem rossz üzletemberek, ennek ékes bizonyítéka, hogy a Wind Of Change című dalukat ők is felénekelték spanyolul. Ezt a dalt olykor játszák a latin rádiók, viszont érdekes, hogy nem spanyolul, hanem angolul.

BON JOVI

Ha már rock, akkor itt egy nagy klasszikus, amit majd minden nap lehet hallani Latin-Amerikában. Bon Jovi korunk valószínűleg legsikeresebb rockbandája, így nem véletlen, hogy ők is megcélozták a latin piacot. Mind közül talán ők érték el a legnagyobb sikert Como Yo Nadie Te Ha Amado című szerzeményükkel, még úgyis, hogy Giovanni Bongiovi ugyancsak a spanyolt nem beszélők táborát erősíti. A dal sikerén felbuzdulva nem csak a Bed Of Rosest vették fel spanyolul, hanem Bon Jovi 1997-es szólólemezén, a Destination Anywhere latin piacra szánt speciális kiadására is felkerült egy spanyol nyelvű dal, a Miro a Tu Ventana.

PHIL COLLINS

A Genesis énekese az 1990-es években szóló karrierbe kezdett. A sikerek után várható volt egy filmzenei felkérés, amit 1998-ban be is zsebelt az azóta közel teljesen siket énekes. A Tarzan című Walt Disney rajzfilm két nótája is híres lett, s a nagy sikereket ugyebár illik spanyolosítani. Így hát Phil Collins a teljes soundtracket felénekelte spanyolul, meglepően jó akcentussal.

ROXETTE

A svéd rockbanda vágott neki a legnagyobb hévvel a latin piacnak. Nem szórakoztak, Baladas en Español címmel egy igazi best offal örvendeztették meg a romantikus rock szerelmeseit. Bár olyan népszerűségnek egyik sem örvend, mint Bon Jovi This Ain't Love Songjának a feldolgozása, de olykor-olykor felcsendül a Roxette spanyolul a latin klubbokban. Hogy ne kelljen egyesével keresgélni a dalokat, íme a teljes album elejétől a végéig:

EROS RAMAZOTTI

Az olasz énekes hasonlóan a Roxette-hez ugyancsak nem fukarkodott, Todo Historias című lemezére egy teljes albumnyi spanyol nyelvű dal került fel. Érthető módon a latinokat az olasz kevésbé zavarja, mint az angol, így az előadótól nem csak ezen dalokat, de olasz szerzeményeit is szívesen játszák a rádiók. Ahogy a Roxette esetén, úgy Ramazottinál is iderakjuk nektek a teljes albumot. Jó mulatást hozzá!

MARIAH CAREY

Az 1990-es évek talán legfoglalkoztatottabb dívája sem maradhat le a listáról. Az 1993-ban sikert sikerre halmozó, bár az énekesnő által nem éppen imádott Hero című dalt egy spanyol zenész, bizonyos Jorge Luis Piloto fordította le. Mariah Carey felénekelte a dalt, ami később a mexikói és argentin lemezeken volt hallható. Én magam - hasonlóan az énekesnőhöz - nem szeretem a dalt, de aki kíváncsi rá, hogy hangzik spanyolul, annak jó szórakozást hozzá!  

TONY BRAXTON

Számtalanszor hallottam buszokon utazva az Un-break My Heart Grammy-díjas szerzeményt spanyolul, de mindig azt hittem, hogy egyszerű feldolgozásról van szó. Aztán csak úgy véletlenül rákerestem a youtube-on az előadó nőre, s megpillantottam a Regresa A Mi (Térj vissza hozzám) című dalt. Rákattintva a linkre csodák csodájára a mindenki által jól ismert ballada csendült fel, mely az amerikai és angol kislemezeken is szerepelt.

 

Még több sztoriért és igazi latin muzsikákért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A perui tengerpartnál unalmasabb vidéken még nem nagyon jártam. Az ecuadori óceánt másnak képzeltem el; hangulatos bárokra, nyugodtabb és melegebb vízre, napsütésre számítottam. Az elvárások félig-meddig bejöttek, de azért nem estem hasra a látványtól. Illetve csak egy helyen, mikor bálnákat néztünk Puerto Lópeznél.

Miután búcsút veszünk Peña úrtól, buszra szállunk és irány az óceánpart. Utunk első állomása Salinas üdülővárosa, ahol nagy meglepetésemre égig érő elegáns hotelek egész sora váltja egymást sok drága étterem és pizzéria kíséretében. Salinas annyira nem illik bele abba a képbe, ami Ecuadorról eddig kialakult bennem, hogy egyenesen az az érzésem támad, mintha inkább Buenos Aires egyik elit szegletébe cseppentem volna. Ezt a benyomást csak tovább erősíti a tengerparti éttermek árainak színvonala - farkas éhségünket inkább a belső utcák egyik szegényes kifőzdéjében csillapítjuk. Jó döntés. A házinéni olyan remek krumplis, húsos tigrillót szolgál fel, amihez foghatót eddig csak Ecuador Svájcában, Zaruma városában sikerült fogyasztanunk.

Salinas akár Spanyolországban is lehetneSalinas akár Spanyolországban is lehetne

Salinas modern luxushoteleivel egyébként remek hely mindazoknak, akik egy kis kényeztetéssel teli nyaralásra vágynak, de hátizsákos szemmel nem több egy üdülőközpontnál. A Peruból jól ismert garúa sem túl vendégmarasztaló, így bóklászunk egy fél órát a végeláthatatlan nagy kékség partján, majd leintünk a főút mentén egy Santa Elena feliratú autóbuszt, ahová néhány perc alatt meg is érkezünk.

A parányi település merőben más mint a kicsit nyugatabbra fekvő szomszédja. Düledező, kicsi házak sorakoznak az út mentén, olyan az egész, mint egy végtelen nagy külváros. Az igénytelen külső egészen elképesztő múltat rejt. A már 10 000 évvel ezelőtt lakott vidéket Sumpának nevezték, s bár a régészek állandó település nyomaira nem bukkantak, egy közös sírban 200 halottat találtak. Eddig nem is lenne egyedülálló a sztori, de az embereket összeölelkezve temették el, ami már megmozgatja a történészek fantáziáját. Minket azonban első sorban nem a "sumpai szerelmesek" hoztak lázba, hanem egy 4 méter magas őslajhár csontváza, ami ugyancsak Santa Elenában látható. A kihalt élőlény maradványait sokan nézik emberi csontváznak, s kapcsolják össze azt a shuarok óriásokról szóló legendáival.

Az óriás csontváza Santa Elenában (forrás: www.ucmp.berkeley.edu)Az óriás csontváza Santa Elenában (forrás: www.ucmp.berkeley.edu)

Nagyon kíváncsivá tett a dolog, izgatottan várom, hátha a múzeumban többet is tudnak a bámulatos leletről. Az egyik csendes mellékutca végén található múzeum kapuját kulcsra zárva találjuk. Feltűnik egy egyenruhás múzeumőr és közli velünk, hogy a hétfő szünnap, az intézmény zárva tart. Nagy lelkesen magyarázzuk neki, hogy a világ másik végéről utaztunk egészen idáig és mi sem nagyobb vágyunk, mint megtekinteni ezt az óriási csontvázat, ezért ma velünk igazán tehetne kivételt. A fiatalember viszont hajthatatlan és konokul csak a fejét rázza. Lógó orral odébbállunk, konstatáljuk, hogy nem látjuk saját szemünkkel az óriást. A kora esti órákban Montañita kicsiny, de annál hangulatosabb turistaparadicsomában vígasztalódunk egy egészen kiváló pizza és egy kevésbé remek sör társaságában.

Montañita kedves, bambuszból és fából épített hosteleivel, kivilágított lampionos bárjaival, hangulatos kerthelyiségeivel gyorsan belopja magát a szívünkbe. Olyan vidám hely, ahol a kukásautó is amolyan 'Kukori és Kotkoda stílusú' dallal érkezik reggelente, és bájosan közli az emberekkel, hogy "vedd már a fáradságot és hozd ki azt a nyomorult szemetest!". Nincs itt semmi, csak óceán meg sok-sok homok, de azért Montañita remek falucska egy kis láblógatásra. Ez persze nem csupán nekünk tűnik így. A kora esti órákban a kivilágított sétányt fiatal külföldiek csapatai és kisgyerekes családok lepik el annak ellenére, hogy este 9 körül minden vendéglátó hely lehúzza a rolót. Mivel így télvíz idején eléggé borongós az idő, a tenger pedig hideg, nem sokáig húzzuk itt az időt, ismét buszra szállunk és a part mentén Puerto Lópezbe indulunk tovább.

Beszállás!Beszállás!

Puerto López - különösen Montañita után - nemcsak jelentéktelennek tűnik, hanem egyenesen csúfnak. Az sem javít az összképen, hogy a hegyekből leszivárgó víz sártengerré változtatja az utcákat, így már szálláskeresés közben nyakig retkesek vagyunk. Hiába az elrettentő külső, a városban rengeteg a turista. Rá kell döbbennem, hogy Puerto López egyetelen turista csalija, a bálnales, nem rossz üzlet. Évszázados tapasztalat, hogy az évnek ebben a szakaszában a partmenti szigetek közelében bálnák százai tűnnek fel, ugyanis ez a kedvenc randihelyük a párzási időszakban. Ezt meglovagolva számos utazási iroda létesült a faluban, akik motorcsónakokon naponta szállítják a vállalkozó kedvű kíváncsi látogatókat a szigetek közelébe.

Másnap mi is benevezünk egy bálnás kiruccanásra. A délelőtti órákban néhány fiatal párral együtt a kikötőben hajóra szállunk. A csajok gondosan kenegetik magukat illatos naptejjel, jóllehet a napnak esze ágában sincs megmutatnia magát, leégés veszélye nem fenyeget, az egész égboltot összefüggő, vastag felhőréteg borítja. De ha már vakáció, akkor naptej.

Jobb a horizontot bámulniJobb a horizontot bámulni

A hajó elindul, benne az utasok két sorban, egymással szemben helyezkednek el. Ez két szempontból is butaságnak tűnik. Egyrészt, ha az ember bálnalesre indul, akkor nem a szembe ülő turista arcát akarja bámulni. Másrészt alig lehet kilátni, a hullámok pedig nagyok és mire a szigetek közelébe érkezünk, már a fél hajó nyakatekert testhelyzetben bokákol a víz fölé hajolva. Megérkezünk. A hajó leáll, a motorzúgást izgalmas csend váltja fel, ahogy ringatózunk a nagy vízen. Aztán egyszer csak jönnek. A csónaknak hol az egyik, hol a másik végéből sikít fel valaki, s amikor odakapom a fejem, a tengerből kiemelkedik egy óriási test, majd egy hatalmas uszony, ami önmagában nagyobb, mint az egész hajónk. A legnagyobb élmény az a pillanat, amikor egy kis bálna szüleivel egyszerre érkezik a felszínre, hogy oxigénhez jusson. Jobbra-balra kapkodjuk a fényképezőgépet, de gyorsan kiderül, hogy a bálnafényképezés a fotózás egyik legbonyolultabb műfaja. Jókat mulatunk az elszalasztott pillanatokon.

Nehéz a bálnafotózás, többynire csak a hátukat mutatják megNehéz a bálnafotózás, többynire csak a hátukat mutatják meg

Visszafelé lencsevégre kapunk még néhány madarat a környező szigeteken, majd felfordult gyomorral, de elégedetten kikötünk Puerto Lópezben. Hosszú út áll még előttünk ma délután Canoáig. Jipijapában buszt váltunk. Ekkorra már a gyomrunk is megnyugszik annyira, hogy vásároljunk egy kis főtt kukoricát és némi harapnivalót a buszra felszálló piaci árusok portékái közül. A buszon csak egyetlen gringó van rajtunk kívül, a spanyol Carlos, aki egy hete indult útnak Peru fővárosából, Limából, hogy fél év alatt bejárja Dél-Amerikát. Nem fér a fejembe, hogyan tudott egyetlen hét alatt egészen Canoáig eljutni, miközben egyetlen egyszer sem repült. Mindenesetre most itt van és a következő két napot remek társaságával teszi érdekesebbé a számunkra.

Bahía de Caráquez egész tűrhető városnak tűnik, mégsem azBahía de Caráquez egész tűrhető városnak tűnik, mégsem az

A canoai szállásunk igencsak spártai. A plafon szigetelő funkciója annyira esetleges, hogy a szobában padlásról leáramló csípős guanószag terjeng. Amikor éjjel félálomban megébredek szilárd meggyőződésem, hogy egy barlang belsejében ért az éjszaka, nem pedig egy hostelben.

Bahía de Cáraquez meglátogatása másnapra marad. A város egy folyó és az óceán találkozásánál jött létre, azon a ponton, ahol a folyó széles tölcsértorkolattal érkezik a tengerbe. Egész Bahía olyan, mint a szellemek üdülővárosa sok-sok üresen álló, frissen épült, elegáns épülettel, amik vélhetően a helyi elit és felső-középréteg nyaralói lesznek idővel, egyelőre azonban üresen állnak. Felmászunk Carlosszal a dombtetőre épült kilátóba, ahonnan remek kilátás nyílik a félszigetre. Nem értem miért ilyen elhagyatott ez a város, mikor mind fekvését, mind épületeit nézve sokkal többre érdemes.

Mióta van híd, könnyebben jutsz el Bahíából CanoábaMióta van híd, könnyebben jutsz el Bahíából Canoába

Ellenben Canoa merőben más, nekem Montañitára hajaz. Színvonalas hátizsákos hostelek, pálmafás utcák (ahol mezítláb bokáig gázolhatsz a langyos homokban), hosszan elnyúló, széles óceánpart. Minden adott ahhoz, hogy egy népszerű tengerparti üdülő legyen, a garúa azonban itt sem kíméli az időjárást. Szürke köd telepszik a városkára.

Canoában szörfösnek lenni a legjobbCanoában szörfösnek lenni a legjobb

Épp ráérősen sétálunk az egyik nyugodt kis utcán, amikor ismerős arcokba botlunk. Bañosi barátaink, a spanyol Isa és az angol Luke jönnek szembe néhány amerikai fiatal társaságában, akikről mint utóbb kiderül, önkéntesek a falu nyelviskolájában. Az egész estét együtt töltjük egy hangulatos bárban a tenger partján ünnepelve. Remek a hangulat, így nehezünkre esik ágyba parancsolni magunkat. Pedig ránk férne egy kis pihenés, mielőtt újra bevetjük magunkat az esőerdőbe, hogy találkozzunk a tsáchila indiánokkal...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Faceook oldalunkra!

1 Komment

Guayaquilbe azért jöttünk, hogy találkozzunk Dr. Gerardo Peña Matheusszal, aki közeli jó barátja volt Móricznak. Manuel megígérte nekünk, hogy segít összehozni egy randevút az ügyvéd úrral. Azt reméltük, hogy sok minden kiderül majd Móricz múltjából, de a legizgalmasabb az volt, amikor megmutattuk neki a Juan Ramosszal készített interjút...

Az ügyvéd délelőtt 10 órakor fogad minket belvárosi, ódon hangulatú irodájában. Egy 60-as éveinek végén járó elegáns urat kell elképzelni, akiről lesüt, hogy semmiben sem szenved hiányt. Manuelnek köszönhetően Móricz egykori jó barátja abszolút felkészülten vár minket, a titkárnőjének meghagyja, hogy nem fogad senkit és telefonon se keressék őt a következő egy órában. Üdvözlésképpen azonnal átnyújt egy példányt az általa írt Tayos-barlangról szóló könyvből, aminek magyar nyelvű fordítását a Móricz János Kulturális Egyesület ezekben a hónapokban végzi.

Dr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvétDr. Gerardo Peña Matheus dedikálja könyvét

Dr. Matheus nem sokat tököl az ismerkedéssel, pár perc múlva már áll is a kamera, ő pedig elkezd mesélni:

- Juan 1969-ben jelent meg az irodámban és egy egészen elképesztő sztorit adott elő egy épített barlangról, ami több száz méter mélyen húzódik az Andok alatt.
- Miért kereste meg önt Móricz?
- Azért, hogy legalizálja a felfedezését, és hogy segítsek neki egy hivatalos expedíció háttérmunkájában.
- Ez mit jelent pontosan?
- Azt, hogy őt jelöljék meg a barlangok felfedezőjeként, és hogy nélküle ne végezhessenek lent vizsgálatokat.
- Mit mesélt Móricz a barlangról?
- Azt mondta, hogy a barlangnak számos járata van, és ezen járatok egy részét emberkéz alkotta, valamint azt, hogy ezen föld alatti alagutak és termek búvóhelyet nyújthatnának az emberiségnek egy esetleges katasztrófa esetén. Arról is beszámolt, hogy 3-400 méter mélyen olyan termekre bukkant, ahol szobrok és fémlemezek láthatók, az ezeken található írás pedig megváltoztatja az emberiség történelemről alkotott képét. Én azt mondtam neki, hogy szívesen vállalom az expedíció jogi munkálatait, de előtte mindent a saját szememmel akarok látni.
- Erre ő?
- Erre ő csak annyit mondott, hogy nagyon szívesen levisz a barlangba. Így kezdődött meg a hivatalos expedíció szervezése, amire elnyertük az akkori elnök, José María Velasco Ibarra támogatását, valamint engedélyt kaptunk a turisztikai hivataltól.
- Hogyan és hányan indultak útnak?
- 14-en voltunk 43 öszvérrel. 1969. július 26-án hagytuk el Guayaquilt, Limónig kocsival mentünk, onnan gyalog, vagyis öszvérháton. Augusztus 10-én érkeztünk Coangosba. Gondolhatod. Két hétig mentünk az erdőben, követtük Móriczot, mert csak ő tudta, hova is tartunk. Az öszvéreket végül hátrahagytuk azon a ponton, ahol a Rio Santiagóba beömlik egy másik, kisebb folyó (Rio Coangos). Innen gyalog kellett Coangosba mennünk, de két hét után végre megérkeztünk a Tayos-barlanghoz.
- Mennyi időt töltöttek odalenn?
- Nagyon kevés időt. Ez a menet nem szolgált másra, csak hogy lássuk, a barlang valóban létezik, és hogy az engedélyeket egy komolyabb expedícióhoz ne bemondásra kelljen megszereznünk. Csináltunk sok fényképet, leereszkedtünk a barlang aljára. A kürtő 67 méter mély, de a fölötte álló kiszögelléssel szerintem jó 120 méteres. Ami érdekes, hogy odalenn állandó légmozgás van, amitől egészen fantasztikus a barlang klímája. Egyes termek annyira szabályosak, hogy szeirntem azokat biztosan emberi kéz alkotta, nem pedig a víz romboló munkájának az eredménye, ahogy azt a barlangászok állítják.
- Mi történt ezután?
- Ez az expedíció csak arról szólt, hogy hivatalosan is igazolni tudjuk a Tayos-barlang létezését. Móricz szeretett volna szervezni egy második expedíciót, ami során több hetet töltöttünk volna lent a barlangban, s mely alatt ráleltünk volna azokra a termekre, amik - véleménye szerint - megváltoztatják a történelmet. Ez azonban nem valósult meg, főként politikai és gazdasági okokból kifolyólag, így állítását, miszerint odalenn olyan fémtáblák vannak, amin egy ősi civilizáció üzenetei olvashatók, nem sikerült igazolni.
- Aztán mégis volt egy expedíció 1976-ban...
- Igen. Neil Armstrong közbenjárásával sikerült pénzhez jutnia egy angol csapatnak, akik végül heteket töltöttek lent a barlangban, bár érdekes módon csak olyan fotókkal érkeztek vissza, amiket mi is meglőttünk odalenn egyetlen nap alatt.
- Mi úgy tudjuk, Móricz utoljára 1973-ban járt Coangosban. Mi történt utána, folytatta-e a kutatást ?
- Nem tudom. Arra emlékszem, hogy járt itt Erich von Däniken, akivel elment Cuencába.
- Däniken járt a barlangban?
- Soha! Egyedül Cuencába vitte el Móricz, ahol a svájci lefényképezte Crespi gyűjteményét.
- Az utolsó kérdésem az lenne, hogy Móricz említett-e olyat, hogy elhozott bármit is a barlangból?
- Nem, sőt! Móricz kijelentette, hogy egy esetleges expedíció során senkinek nincs joga semmit elmozdítani a barlangból, a táblákat helyben kell megvizsgálni.

Az ügyvéd úr érdeklődve nézi a Jan Ramosszal készített interjútAz ügyvéd úr érdeklődve nézi a Juan Ramosszal készített interjút

Az interjú után megmutatjuk Dr. Matheusnak a riportot, amit Nantipban készítettünk Juan Ramosszal. Az ügyvéd úrból furcsa reakciót vált ki a felvétel.

- Hazudik! - kiált fel, mikor Juan azt meséli kameránknak, hogy a magyar kutató egy harangot, egy karmot és három aranytáblát vitt el magával - Móricz soha nem hozott el semmit a barlangból. Juan Ramos egyszerűen hazudik!

Összenézünk Erivel, nem gondoltuk volna, hogy ilyen reakciót vált majd ki az ügyvédből Móricz egykori vezetőjének története. Én biztos vagyok benne, hogyha valaki nem hazudik a témában, akkor az Juan Ramos, ugyanis ha valakinek, akkor neki nem érdeke elferdíteni az igazságot.

Nem marad más hátra, mint felkeresni Móricz János sírját. Szerencsére a guayaquili temetőben nagyon segítőkészek a parkőrök, s bár megesketnek minket, hogy nem filmezünk odabenn, gyorsan magunkra hagynak, így itt is elindul a kamera. A sírról pár éve Golenya Ágnes készített képet, s ő azt írta honlapján, hogy Dr. Gerardo Peña Matheus ígéretett tett arra, hogy a sírt felújíttatja. Ez azóta sajnos nem történt meg. A betűk szinte teljesen lekoptak az elmúlt 22 évben, így rálelni sem könnyű a kutató nyughelyére.

Móricz János sírköve szomorú látványt nyújtMóricz János sírköve szomorú látványt nyújt

Szomorú látvány a sír, ahogy az egész történet szomorú. Sokan hordanak össze sok mindent Móriczról, neve máig nagyon heves indulatokat szít nem csak a tudósok, de a laikusok körében is. Az, hogy a barlangban talált valamit, nekünk - ugyancsak laikusoknak - egyértelmű. A magyar kötődést azonban továbbra sem érezzük igazolhatónak, s bár Salasacában árnyékra vetődtünk, úgy döntünk, adunk még egy esélyt elméletének. Santo Domingo felé vesszük az irányt, ahol a tsáchila indiánokkal szeretnénk találkozni, akik rokonai a cañari-puruhá nyelvcsalád fennmaradt közösségeinek. De előtte azért még megismerkedünk az ecuadori partvidékkel, mert jár mindenkinek egy kis pihenés...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

Guayaquilről az ember nem olvas túl sok jót. Minden útikönyv, blog és beszámoló egy csúnya és veszélyes nagyvárosként írja le, ahol egy turistának nem lehet más dolga, csak buszt cserélni. Mi sem várost nézni jöttünk ide, hanem azért, hogy találkozzunk Móricz ügyvédjével és közeli jó barátjával, Dr. Gerardo Peña Matheusszal, de amíg vártunk a találkozóra, sikerült alaposan bejárnunk Ecuador legnagyobb városát. Hogy mi a tapasztalat? Guayaquil nem is annyira gáz hely...

Cuencából jó hat órás a buszút Ecuador legnagyobb városába, Guayaquilbe. Ahogy leérünk a ködös Andokból, azonnal megüt minket a trópusi hőség. Elmondani nem tudom, mióta nem éreztem ilyet, talán utoljára Cartagenában. Leszállunk a buszról, és hirtelen soknak érezzük magunkon még az időközben hártyavastagságúra fogyott csíkos gatyát is. Miközben szállunk fel a városi buszra, ami épp indulna a központba, valaki megszólít:

- Endre! Nagy Endre!

Guayaquil a Guayas-folyó partján épültGuayaquil a Guayas-folyó partján épült

Eri rángat le a lépcsőről, hogy a háta mögött egy fickó a nevemen szólít. Senkit nem ismerek Guayaquilből, csak egyetlen emberrel váltottam pár e-mailt korábban, Manuel Palaciosszal, aki nagy Tayos-barlang kutató hírében áll, de személyesen soha nem találkoztam vele. Persze, hogy ő áll velünk szemben, s ő sincs kevésbé meglepődve, mint mi.

- Micsoda véletlen! Na ezt kell elmesélni [Golenya] Ágnesnek - kezdi Manuel a
bemutatkozást.

Épül a modern városrész a Santa Ana dombtól északraÉpül a modern városrész a Santa Ana dombtól északra

Nem tudom mennyi arra az esély, hogy egy majd 3 milliós városban az érkezésed pillanatában összefuss az egyetlen emberrel, akit itt ismersz, de felteszem, nem sok. Beülünk Manuellel meginni egy gyümölcslevet, s közben elbeszélgetünk a Tayos környéki élményeinkről. Nagyon kíváncsi mindenre, s már első beszélgetésünk során kiderül, hogy jó ideje a Móricz üggyel kel és fekszik. Mivel dolga van, így gyorsan búcsút intünk egymásnak, s megbeszéljük, hogy holnap este találkozunk.

A Seminario téren mindenhol iguánák fetrengenek a fűbenA Seminario téren mindenhol iguánák fetrengenek a fűben

Egy olyan nagyvárosban, mint Guayaquil, nem szeretünk olcsó szállásokat keresgélni, pláne nem éjszaka, így rábízzuk magunkat a Lonely Planetre, és a főtértől egy sarokra található Hotel Sanderben veszünk ki egy szobát 18 dollárért éjszakánként. Drága szoba, de cserébe van net és elég komoly biztonsági szolgálat, ami a környéket elnézve nem hátrány. Hiába csak egyetlen utcányira vagyunk a Parque de Centenariótól, az utcán prostik és rossz arcú alakok lófrálnak, a kapualjak pedig a hangulathoz illően eléggé lepukkantak.

Ma van Eri szülinapja, így bár gázos a környék, elindulunk, hogy találjunk valami jobb éttermet, ahol ünnepelhetünk. Egy ázsiai kajáldára esik a választás, azonban a dekorációt leszámítva semmi ázsiai nincs benne. A kaja úgy pocsék, ahogy van, de legalább jó drága. Nem húzzuk sokáig az ünneplést, mivel nem jó későn a belvárosban flangálni.

A család nemzeti lobogóba öltözöttA család nemzeti lobogóba öltözött

Guayaquil világosban egész más arcát mutatja. A főtérről induló Október 9. utca például bármely európai nagyvárosban megállná a helyét. Butikok, mozik, éttermek és kávézók sorakoznak mindenfelé. A Seminario tér bár nem kimondottan szép, a fákon sütkérező iguánák miatt egészen furcsa hangulata van, akárcsak a folyóparti sétánynak, a Malecón 2000-nek. A guayaquiliek nagyon büszkék a ramblájukra, s valljuk be, van is miért. A több kilométer hosszú, szépen rendben tartott sétány pont olyan a helyi fiatalság körében, mint a budapestieknek a Gödör. Aki teheti, suli után kijön ide biciklizni, gördeszkázni, a szerelmesek pedig kucorognak a lépcsőn és bámulják az amúgy barna színű folyót.

Las Penas nagyon hangulatos helyLas Peñas Guayaquil leghangulatosabb városrésze

A Malecón északi végében emelkedik egy sziklaszirt, rajta színekben pompázó házakkal. A Santa Ana dombra épült Las Peñas volt egykor Guayaquil szíve. A spanyolok nem véletlenül itt alapították meg a várost, mivel a védett kikötőt a domb tetejéről tökéletesen be lehetett látni, így időben fel tudtak készülni egy esetleges kalóztámadásra. Las Peñas évtizedeken keresztül egy pusztulat volt, ahová nem volt okos dolog a turistának betenni a lábát, azonban kb. tíz évvel ezelőtt az ecuadori állam megkezdte a városrész rehabilitálását. Az eredmény teljes siker; a Santa Ana domb nem csak biztonságos lett, de újra eredeti fényében tündököl. Sörözők, apró kajáldák sorakoznak mindenfelé, a házaik előtt ücsörgő öreg népek pedig Cartagena hangulatot adnak a városrésznek. Az egyetlen dolog, ami hiányzik innen, az egy normális hostel.

Felkutyagolunk a domb tetején álló világítótoronyhoz, ahonnan 360 fokban belátni az egész várost. Északon és délen hatalmas gyártelepek és olajfinomítók tűnnek fel, így nem véletlen, hogy a város felett állandó a szmogfelhő.

Megünneplem Eri szülinapját, ahogy azt illikMegünneplem Eri szülinapját, ahogy azt illik

Bár Guayaquil a legveszélyesebb város Ecuadorban, én nem éreztem magamat egy pillanatig sem kellemetlenül. Sokkal rosszabbra számítottam, utólag viszont azt kell mondjam, Guayaquil jó hely. Van mit nézni, a hangulata pedig kifejezetten nem rossz, már ha leszámítjuk a temérdek utcalány jelenlétét a főtér környékén naplemente után. Persze ha valaki pont miattuk jön a városba, akkor annak Guayaqil maga lesz a mennyország...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Banco Central igazgatója és a Crespi hagyaték vizsgálatát végző muzeológus állítása szerint a táblák egytől egyig hamisítványok voltak. Sajnos csak voltak, mert pár darab kivételével mindnek nyoma veszett, vagyis ez a hivatalos álláspont. Az összeesküvés-elméleteket gyártó honlapok azt mondják, az atya gyűjteménye vagy a mormonoknál vagy Vatikánban kötött ki, mert azok eredetét el akarják titkolni. Lássuk hát, mi az igazság?!

Jonathan Koupermann, a Banco Central fiatal igazgatója nem sok jóval kecsegtetett bennünket. Azt mondta, maradt két-három tábla a Maria Auxiliadora parókia birtokában, de oda idegeneket nem engednek be, így kicsit reményvesztetten vesszük nyakunkba a várost.

A parókia épülete az óváros északi végén áll egy modern templom tőszomszédságában. Kétszer érkezünk hiába, a recepciós mindig csak annyit mond, hogy Padre Gigi, a parókia vezetője nincs benn, jöjjünk vissza később. Másnap szerencsénk van, az atyát a parókia területén találjuk. Egy hetvenes éveinek az elején járó öregurat kell elképzelni, aki piros poncsóban és fekete kalapban fogad minket.

Eri és Padre Gigi azonnal barátok lettekEri és Padre Gigi azonnal barátok lettek

- Magyar turisták vagyunk, filmet forgatunk egy magyar kutató életéről, akinek felfedezése összekapcsolható Crespi atya fémtábláival - kezdjük az ismertető szöveget, amit az atya kíváncsian hallgat - A Banco Centralban mondták, hogy Önöknél van még pár darab, de hogy nem szívesen mutogatják őket idegeneknek - óvatoskodunk.
- Elég sokan jönnek a gyűjtemény miatt. Nem értem mi ez a Crespi mánia újabban. Néhány hónapja még a hazámból, Olaszországból is jöttek, ők is a táblákat keresték.
- Ön olasz? - lepődik meg Eri.
- Igen, Bologna mellől származom.

Eri azonnal olaszra vált. Az atya arcán mosoly jelenik meg, örül, hogy saját nyelvén beszélhet. Olyannyira megenyhül, hogy nagy sietve ad nekünk egy kulcsot.

- Nekem most el kell mennem - kezdi Padre Gigi -, de itt hagyom a kulcsot. Menjenek le a pincébe, ott van minden, amit keresnek. Évek óta senki nem volt lent, elég nagy lehet a kosz. Annyi kérésem van, hogy semmit ne vigyenek el magukkal.

Ezt megígérjük, s már megyünk is le a pincébe, ami valóban úgy néz ki, mint ahová jó ideje nem tette be ember a lábát. A pince hatalmas, mindenféle limlom fekszik a padlón. Építési törmelék, betonkeverő, könyvek dobozokban. Pont olyan, mint édesanyám garázsa, csak annál százszor nagyobb.

A Crespi hagyaték jelenkoraA Crespi hagyaték jelenkora

A jobb hátsó sarokban megpillantjuk azt, amiért jöttünk. Jonathan Koupermann tévedett. Nem csak abban, hogy a parókiára nem engednek be idegeneket, hanem abban is, hogy a hagyatéknak nyoma veszett. A sarokban legalább ezer tábla van összedobálva, amiket a gyűjtemény agyagedényei és faszobrai vesznek körbe. Most értem meg igazán, hogy mitől ilyen misztikus ez a Móricz mánia. A számtalan, témában magát járatosnak mondó laikus úgy állít dolgokat, hogy soha nem vette a fáradtságot, hogy ennek az egésznek utánamenjen csak egy picit is. A Vatikánba manifesztált hagyaték itt fekszik előttünk, elhanyagolva, porosodva. Nem a pápa engedélye kellett hozzá, hogy lássuk, csak egy "mezei" atyáé, akihez elég volt szólni néhány jó szót az anyanyelvén, és máris kezünkbe vehettük az elraboltnak hitt kollekciót.

Persze nem állítom azt, hogy ne lenne olyan lemez, amit az elmúlt évtizedekben széthordtak műkincsgyűjtők, de a hagyaték mérete még így is lenyűgöző. Elkezdünk matatni a táblák között. Az elsőre egyértelmű, hogy José Maldonado nem hazudott; bármelyik táblát a kezünkbe vesszük, mind alumínium lapra nyomtatott egyszerű figura. Vannak nonfiguratív alkotások is, de egyik sem tűnik írásnak.

Egy olyan lemez, amin tisztán látszik, hogy alumíniumból készültEgy olyan lemez, amin tisztán látszik, hogy alumíniumból készült

A lemez, ami a leginkább hasonlít írásra vagy valamilyen kódra, bár szinte biztos, hogy nem jelent semmitA lemez, amin írásra vagy kódra hasonlító jelek láthatók, bár szinte biztos, hogy nem jelentenek semmit

Mintha maga Crespi lenne a képen - az alatta lévő három jel akár még írás is lehetMintha maga Crespi lenne a képen - az alatta lévő három jel akár még írás is lehet

Mamuttal küzdő harcosok - mintha könyvből másolták volna kiMamuttal küzdő harcosok - mintha könyvből másolták volna ki

Sok táblán megjelenik a hold és a nap, valamint a kígyó. Egyes táblákon oroszlánok szerepelnek, másokon viking harcosok. Találunk egy meglehetősen súlyos koronát is, ami nem tűnik sorozatnyomásos lemeznek, zöld tónusa alapján réznek mondanám. Kibontunk néhány feltekert, igen méretes lemezt. Ezeken furcsán tekergődző alakzatok láthatók, amiknek akár jelentést is adhatnánk, de valószínűleg felesleges lenne. A kerámiák meglehetősen unalmasak, néhány faszobor azonban érdekesnek tűnik.

Az egyik polcon a kezembe kerül az igen kevés nem alumíniumból készült fémszerű tárgy egyike. Nem tudom az anyagát, de nehéz és tömör, viszont biztosan nem vas, mert nincsenek rajta rozsdanyomok. Egy ökröt ábrázol és amolyan papírnehezéknek tűnik.

Aztán a nagy rendetlenségben rátalálunk az egyik legizgalmasabb leletre, egy fából készült képre, aminek a szélét laminával díszítették. A képen egy szépen megfaragott arc látható koronával, valamint az ecuadori címerből jól ismert kondor és zászlók. A fából készült tárgyakról nehéz elképzelni, hogy ősrégiek lennének, mert ilyen körülmények között egy több száz éves emlék gyorsan tönkremenne.

A szakálas és koronás király az ecuadori címerrel a legizgalmasabb lelet

A szakálas és koronás király az ecuadori címerrel a legizgalmasabb lelet

Látván a Crespi hagyatékot pár kérdés merül fel bennem:
- Miért kell összeesküvés-elméleteket gyártani olyasvalamire, aminek ellenkezője ilyen könnyen kideríthető?
- Miért feltételezzük azt egyes neten keringő, állítólag a Crespi hagyatékból származó lemezekről, hogy azok eredetiek, ha a nagyjáról tudjuk, hogy hamis?
- Ha a táblák nem is egy ősi civilizáció emlékei, attól még néprajzi szempontból értékesek. Miért kell őket ott hagyni az enyészetnek egy koszos pince leghátsó sarkában?

A Crespi hagyaték tehát létezik. Az óriások gitárja és egyes érdekesebbnek tűnő lemezek már nincsenek köztük, azokat elhordták korábban műgyűjtők. Látván ezeket a táblákat ezen eltűnt műalkotások eredetisége is megkérdőjelezhető, illetve származásuk tisztázása nehézkes, mivel Padre Crespi antikváriumban is vásárolt, így a Föld bármely pontjáról származhatnak.

Itt az idő, hogy továbbálljunk Guayaquilbe, ahol találkozni szeretnék Dr. Gerardo Peña Matheusszal, Móricz ügyvédbarátjával. Ha valaki tudhat valamit a Tayos-barlangban talált tárgyakról, az talán ő...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Cuencába nem csak azért jöttünk, hogy várost nézzünk és bejárjuk a környéket, hanem azért is, hogy ráleljünk egy szalézi szerzetes, Crespi hagyatékára. Az olasz származású atya műgyűjtő volt, kollekciója legizgalmasabb leletei azok a táblák, amik ismeretlen feliratokat és furcsa ábrákat tartalmaztak, s melyről sokan, köztük Móricz is úgy gondolta, hogy egy letűnt kor emlékei.

Carlos Crespi Croci, vagy ahogy a köznyelv ismerte, Padre Crespi, 1891-ben született, 1923-tól pedig Ecuadorban teljesített egyházi szolgálatot egészen haláláig. Misszionáriusként járta a shuar indiánok falvait jó kapcsolatot kialakítva a közösségekkel, akik a városba eljutva gyakran ajándékot vittek a szerzetesnek. Ezek az ajándékok többnyire ősinek tűnő fémtáblák voltak, amin ismeretlen feliratok, furcsa ábrák és sorminták voltak láthatók.

Az atya 1982-es halála után a táblák egy tűzvészben állítólag elpusztultak, de olyan infók is napvilágot láttak, miszerint még Crespi életében Cuenca legnagyobb múzeuma, a Banco Central megvásárolta a szerzetes kollekciójának egy részét, amit aztán bevizsgálás után eltűntettek. Olyan összeesküvés-elméleteket is lehet olvasni a neten, hogy a táblákat Vatikánban őrzik és senkinek nem engedik azokat megtekinteni. Ahogy az egész Móricz történet, úgy a Crespi hagyaték körüli legenda is nagyon zavaros, így nekiláttunk, hogy kibogozzuk a szálakat.

Padre Crespi és az óriások gitára - egyike az eltűnt tárgynakPadre Crespi és az óriások gitára - egyike az eltűnt tárgyaknak

Elsőnek a Banco Central felé vesszük az irányt. Hétfői nap van, a múzeum zárva tart, de a recepciós csaj nagyon segítőkész és azt mondja, délután jöjjünk vissza, akkor bent lesz az igazgató, Jonathan Koupermann. Nem egy klasszikus ecuadori név.

Délután visszatérünk, az igazgató pedig azonnal fogad minket. Mikor belépünk, nagyon meglepődünk, mert múzeumigazgatónak egy idősödő tudósembert képzeltünk el. Jonathan Koupermann azonban egy alig 30 éves srác, aki kék szemű, világos bőrű és nagyon trendin van felöltözve. Azonnal hellyel kínál minket, mi pedig belekezdünk a mesénkbe. Beavatjuk a Móricz sztoriba, amit érdeklődve hallgat végig. Elmondása szerint csak alig pár hónapja a múzeum igazgatója, így nincs teljesen képben a Crespi hagyatékkal kapcsolatban, de természetesen hallott róla.

- Nézzétek! Én nem vagyok szakértője a témának, de annyit tudok, hogy az egész Crespi hagyaték hamisítvány volt.
- Sokan azt mondják, hogy a táblák jó részét itt őrzik a múzeumban.
- Dehogy őrzik. Valamikor az 1980-as évek elején a múzeum megvásárolta a táblákat, hogy bevizsgálhassa azokat, de mindet hamisnak találta.
- És mi lett velük?
- Nem tudom. Lekerültek egy raktárba, aztán a munkások széthordták. Nem maradt belőle semmi. Azt mondják, maradt egy-két darab a szaléziaknál, de oda nem fognak titeket beengedni.
- Az a Maria Auxiliadora kollégium?
- Igen az. De nem engednek be idegent.
- Ismer valakit, aki látta korábban a táblákat?
- Keressétek José Maldonadót. Ha jól tudom, ő végezte a táblák bevizsgálását.

Crespi egy lemezzel, ami furcsa feliratokat tartalmazCrespi egy lemezzel, ami furcsa feliratokat tartalmaz

José Maldonadóra még aznap rátalálunk a Remigio Crespo Múzeumban. José egy ötvenes éveinek a közepén járó csendes, de hihetetlenül művelt fickó. Móricz történetéről ő sem hallott, de Crespit személyesen is ismerte, a táblák bevizsgálását pedig valóban ő végezte. Mikor elmondjuk, hogy interjút szeretnénk vele készíteni, egy kicsit vonakodik, de azzal bocsát az utunkra, hogy jöjjünk vissza holnap, addig átgondolja, hogy kamera elé akar-e állni.

Másnap reggel 9-kor már ott állunk a múzeum ajtaja előtt. A biztonsági őr lekísér minket a muzeológus műhelyébe, ahol José éppen pre-inka edényeket osztályoz.

- Ez a mostani munkám. 10 000 darabos készlet. Nézzétek! Ez például a cañari korból származik - emel fel egy csíkos edényt - Hol vegyük fel az interjút?

Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy nemet mond, de szerencsére jó pillanatban kaptuk el az öreget. Előkerül a kamera, és indul a film.

José Maldonado munka közben

José Maldonado munka közben

- Padre Crespi műgyűjtő volt. Az volt vele a gond, hogy gyűjtött ő mindent.
- Mekkora volt a kollekció?
- Hatalmas, több ezer tábla s talán még annál is több kerámia.
- Ezek szerint nem csak táblák voltak nála?
- Nem. Rengeteg fából készült szobor, edények, ékszerek, minden.
- Hogy került ez a rengeteg holmi hozzá?
- Az amazóniai indiánok cipelték neki oda. Ő adott érte pár dollárt, így az indiánok egyre több és több táblát hoztak neki.
- Ön látta a táblákat. Milyenek voltak?
- Az egész kollekció hamisítvány volt. Laminákra nyomtattak formákat mindenféle rendszer nélkül. Volt, amin oroszlán szerepelt, másikon viking harcos, a harmadikon meg mindenféle sorminta.
- Mind lamina volt vagy akadt köztük arany, esetleg réz lemez is?
- Mind lamina volt. Olyannyira hamistívány volt, hogy sok lemez hátulján olvasható volt a Coca-Cola felirat. Egyszerűen lelopták az indiánok az útszéli táblákat és formákat véstek bele. Volt olyan, aki ebből egész iparágat csinált. Egy idősebb úr napi nyolc órában gyártotta például az edényeket, amikre össze-vissza festett mindent. Ezek jó része is Crespinél kötött ki.
- Tehát Crespi fizetett ezekért a tárgyakért?
- Igen. De nem csak az indiánoktól vett át dolgokat. Antikváriumokban is vásárolt. Így kerülhetett hozzá esetleg egy-két eredeti darab, amikkel tele van az internet.
- Mi lett a lemezekkel?
- Egy részét széthordták a múzeumi munkások, másik része pedig az enyészeté lett. Nem tudom hova tűnt a nagyja.
- Van, akik szerint a Vatikánban van.
- Miért lenne ott? Semmi értékes nincs benne, hacsak nem az, hogy érdekes néprajzi gyűjtemény. Igazából sajnálom, hogy ez lett a kollekcióból, mert egy kiállítást megért volna. Volt a táblák között rengeteg szép darab, de a Banco Centralt nem érdekelte a téma.

A tudós világ két képviselője, a Banco Central igazgatója és a bevizsgálást végző muzeológus mind ugyanazt állítják: a Crespi táblák hamisítványok. Persze az lenne az igazi, ha a saját szemünkkel látnánk a táblákat, bár nem kecsegtetnek sok jóval. Másnap ettől függetlenül felkeressük a Maria Auxiliadora szalézi rendi kollégiumot...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

2 Komment

A Chimborazo környéki városok nem nyerték el a tetszésünket, de Cuencáról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Elindulunk hát dél felé, hogy felkeressük Ecuador gyöngyszemét, de végül nem a város lopja be magát a szívünkbe, hanem a környéke. Nem véletlen, hiszen van itt inka romváros, vízesés és egy zseniális nemzeti park is...

Riobambából a buszút hat órán át tart Cuencába. Az egész nem több 250 kilométernél, de az út lehetetlen hegyek között kanyarog. A hosszú és fáradtságos menetért kárpótol minket a táj, ami olykor egészen lenyűgöző; zöld legelők, fenyvesek, az egész olyan, mintha Tirolban járnánk. Aztán egyszercsak megérkezünk Cuencába. Gyalog indulunk szállást keresni, s mivel a terminál jó messze van a belvárostól, már most sikerül megismernünk az északi negyedeket.

Ilyen táj fogad Cuenca felé utazvaIlyen táj fogad Cuenca felé utazva

Cuenca ránézésre szebb és élhetőbb, mint bármelyik eddig látott nagyváros Ecuadorban, de elsőre nem esem hasra tőle. Az egyik legolcsóbb hostelben sikerül szobát találnunk, így értelemszerűen rengeteg a hippi és az elmebeteg. A szomszéd szobában lakik Salvatore, egy 50 év körüli olasz szakács. Azon túl, hogy több mint 10 éve utazik, azt kell róla tudni, hogy állandóan fertőtleníti a kulcsait. Ahányszor berakja a zárba, lespricceli valami fertőtlenítővel, esténként pedig húsz percen át mossa szappannal. Nem merünk rákérdezni, hogy ezt miért teszi, mert egyértelmű, hogy elmebeteg.

A katedrális olyan nagy, hogy nem lehet lefotózni, így helyette egy utcaképA katedrális olyan nagy, hogy nem lehet lefotózni, így helyette egy utcakép

Cuenca nem olyan, mint amilyennek az ember a leírások alapján elképzeli. Egyáltalán nincs koloniális hangulata, mint az általában szépnek kikiáltott latin-amerikai városoknak szokott lenni, viszont pont ettől tűnik nekem élhetőnek. Nincs múzeum érzésem, mint Cuzcóban vagy Cartagenában volt, bár látványban sem éri utol azokat. A város jelképének számító katedrális ugyanúgy elüt a városképtől, mint az összes többi épület, de azért érdemel pár szót. Például meg kell említeni azt, hogy felépítése nagy vihart kavart, mert a lakók nem tartották odaillőnek. Aztán kiderült, hogy nem lehet a terveknek megfelelően felépíteni, mert akkor összedől. Végül a város kapott egy torony nélküli kék kupolás böszme nagy katedrálist, amit sokáig gyűlültek a cuencaiak, majd megszokták, végül büszkék lettek rá.

Cuencától 40 kilométerre északra található Ingapirca. Ez Ecuador legnagyobb romvárosa, így a pályaudvaron felpattanunk a 9 órakor induló buszra, ami közvetlen a bejáratnál rak le minket. Rajtunk kívül csak egy olasz lány kíváncsi a romokra, így elég magányosan járjuk körbe azokat.

A Nap templom Ingapirca egyetlen inka épületeA Nap templom Ingapirca egyetlen inka épülete

A romváros, mint a legtöbb inka romváros, kicsi. Ráadásul csak nyomokban tartalmaz inka épületeket, a központi Nap templomon kívül minden a cañari kultúra emléke. Állítólag erőd vagy katonai állomás volt, bár számos női holttestet is találtak a sírokban. A Nap templom, mint minden más inka városban, itt is a napjáráshoz lett igazítva. A kötelezően mellénk rendelt idegenvezető ugyanúgy előadja az árnyékvetülős történetet, mint perui kollégái kicsit délebbre, és ettől már mindketten falra mászunk Erivel. Az a szerény véleményem, hogy a régészeknek fogalmuk nincs semmiről, ha nem tudják megmagyarázni egy épület funkcióját, akkor kitalálnak neki valami szakrális mesét. 

A fejtágítás után felkeressük az indián arcot. Mint minden inka romváros, így Ingapirca is olyan helyre épült, ahol a természet furcsa alakzatokat teremtett. Ha másért nem, hát ezért a látványért valóban érdemes volt ide látogatni. Bár Ollantaytambóban is gyönyörűen megjelenik a sziklában Wiracocha, az ingapircai arc messze túltesz rajta. Azt kell mondjam, hogy Michelangelo sem faraghatott volna tökéletesebbet.

Ingapircát egy kőfej őrziIngapircát egy kőfej őrzi

Ingapircából visszafelé menet feltűnik az egyik hegyoldalban egy templom. Bár megvettük a jegyet vissza Cuencába, jelezzük a sofőrnek, hogy leszállnánk. Biblián városkája fölé emelkedik ugyanis egy katedrális, ami hasonlóan a cuencai katedrálishoz, kék kupolát visel. Elég hosszú séta várna ránk, ha nem jönne egy busz és vinne fel minket a bejárathoz, teljesen ingyen.

Biblián katedrálisa nagynak tűnik, de nem azBiblián katedrálisa nagynak tűnik, de nem az

A katedrális a létezését egy jelenésnek köszönheti. Egy pásztor valamikor réges-régen az állatait legeltette a hegyen, amikor megjelent neki Szűz Mária egy szobor képében. A szobrot a pásztor levitte a faluba, ahol az emberek imádkozni kezdtek hozzá, hogy a hosszú ideje tartó szárazság megszűnjön és végre essen az eső. Másnapra az ima meghallgattatott, s bár eső nem esett, harmat fedte be a mezőket. A csodának az egyház azonnal templomot emelt, és a Virgen de Rocio, vagyis a Szűz harmatja nevet adta neki.

A katedrális bár nagynak látszik, nem az. Lentről nézve hihetetlennek tűnik, de nincs hátsó fala, mert az maga a hegy. A belső tér is kicsi, viszont annál tetszetősebb. A kilátás a völgyre pedig lenyűgöző. Nehezen intünk búcsút a katedrálisnak, pedig nem vagyok nagy templomba járó.

Sok ecuadori máig hisz abban, hogy kérését meghallgatja a Mária szoborSok ecuadori máig hisz abban, hogy kérését meghallgatja a Mária szobor

Másnap dél felé vesszük az irányt, Girónba utaznk. A falu mögötti hegyekről egy csodaszép vízesés látványa tárul elénk, ami nagyon messzinek tűnik. Stoppolunk. Elsőként egy faszállító kamion vesz fel minket, ami féltávig visz. Innen egy furgon platóján utazva jutunk el a vízeséshez, ahol kifizetjük a belépőt, majd felmászunk a kilátóhoz. Nem tudom, hogy a turisták minek jönnek Cuencába, mert sem Ingapircánál, sem itt nem futunk bele senkibe. Ingapirca egy perui romokhoz szokott szemnek valóban nem nagy szám, de az El Chorro névre keresztelt vízesés csodaszép. Kolibrik röpködnek mindenfelé, a vízpárától pedig minden élénkzöld. A vízesés kb. 100 méter magas, de ez a legkisebb tagja, feljebb még két 300 méternél magasabb lépcsője van, azok elérése azonban több óra gyaloglás lenne. Rendben, hogy szép, de a tepuik után egyikünk sem érez magában affinitást ahhoz, hogy egész nap sétáljon egy zuhatagért.

Az El Chorro hatalmas vízesés, csak jó részét nehéz megközelíteniAz El Chorro hatalmas vízesés, csak jó részét nehéz megközelíteni

Harmadnap a Cajas Nemzeti Parkot célozzuk meg. Állítólag ez a legnagyobb egybefüggő paramo vidék Ecuadorban, így nem maradhat le a listáról. Busszal kb. egy óra az út a nemzeti park bejáratáig, ahol ezúttal sem kell fizetnünk. 2012-ben az állam eltörölte a belépőt a nemzeti parkokba (kivéve a Galápagos-szigeteket), hogy növelje a turisták számát, viszont szemben más latin-amerikai országokkal ez nem jelentette azt, hogy a szolgáltatás minősége is romlott. Teljesen ingyen a kezünkbe nyomnak egy térképet és egy katalógust, amin a park összes madara szerepel. A közeli csúcsot célozzuk meg a jó kilátás reményében.

Az alsó lépcső csak 100 méteres, mégse fér bele a képbeAz El Chorro alsó lépcsője csak 100 méteres, mégse fér bele a képbe

4000 méter magasan vagyunk ismét, Eri nagy bánatára. Sokszor megszenvedett a hegyekkel Peruban, s ezúttal sem érzi magát túl fényesen. Mikor megjelennek az esőfelhők, fellélegzik, mert tudja, visszafordulunk. Ebben a magasságban rommá ázni nem jó ötlet, így néhány fotó után lemászunk a hegyről és elindulunk vissza a völgybe. Közben csodás lagúnákat látunk, de turistából itt sincs sok.

Cajas Nemzeti Park

Pózolok a Cajas Nemzeti ParkbanPózolok a Cajas Nemzeti Parkban

A Cajas Nemzeti Park nem csak magashegyi környezetben fekszik. Stoppal jutunk el a 2900 méteren fekvő Laguna Llaviuco bekötőútjához. Ismét élénkzöld legelők között baktatunk, de féltávnál megtorpanunk, mert egy böszme nagy kutya ront ránk. Imádom a kutyákat, de a tanyasi ebektől tartok. Kiszámíthatatlanok és gyakran nekimennek az embernek minden ok nélkül. Szerencsére van nálunk pár keksz, így sikerül lekenyereznünk a nagyra termett masztifot.

A Laguna Llaviuco remek helyen fekszik. A fölé magasodó hegyeket paramo borítja, a laguna partját azonban már köderdő, ahol ismét milliószám röpködnek a kolibrik és megszámlálhatatlan az orchidea. Lassan sötétedni kezd, így visszaindulunk az úton. Ismét szerencsénk van a stoppal, ezúttal egy teherautó vagonjában utazunk egy nagyon kedves családdal.

A Laguna Lluvioco barátságosabb környezetben fekszikA Laguna Lluvioco barátságosabb környezetben fekszik

Cuenca környéke egészen lenyűgöző. A shuaroknál töltött három hét után egyértelműen ez eddigi ecuadori kalandjaink fénypontja. No de nem csak ezért jöttünk a városba, hanem azért is, hogy ráleljünk az elveszettnek hitt Crespi hagyatékra, amiről oly sokat lehet olvasni a neten. No de erről majd a következő bejegyzésben...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Az ecuadori Andok közepét az ország legmagasabb hegye, a Chimborazo foglalja el. Évszázadokon át nagy tiszteletnek örvendett, így nem véletlen, hogy sokan költöztek a közelébe. Persze az őslakosokból ma már csak hírmondó maradt (ők valahol 4000 méter magasan próbálnak lámatartásból élni), az újonnan betelepülők pedig csúnyácska városokat hoztak létre. A Chimborazóra szerencsére még nem költöztek emberek, így az szép maradt.

Ambato nem egy turistaparadicsom, sokkal inkább az a hely, ahol egy európai hátizsákos csupán addig tartózkodik, ameddig muszáj. Velünk sem történik másként. Alig kel fel a nap, már itt sem vagyunk, s az első buszok egyikével tekergőzünk fel az Andokba, ezúttal a hét hegycsúcs közé épült Guaranda felé. A város a majdnem 2700 méteres tengerszint feletti magasságával messze nem ér a nyomába a perui Andokban található településeknek, a lepusztított kopár hegyek azonban számomra mégis Perut idézik.

Nehéz szép képet lőni Guarandáról, ez talán nem ördögtől valóNehéz szép képet lőni Guarandáról, de ez talán nem ördögtől való

Guaranda sokkal szemrevalóbb település Ambatónál, ennek ellenére nyomasztó hangulat vesz erőt rajtam, ahogy szállást keresve kóválygunk a színesre meszelt, szorosan összeépült kőházak között. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtet, szürke és borús, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Guarandában minden picit is normálisan kinéző szálló 20-25 dollárba kerül, az ördög tudja, miért. A város valamennyi hostelét szemügyre vesszük mire végre akad egy 10 dolláros ótvar szoba. A szoba szó erős túlzás, a dohos helyiség olyan parányi, hogy a rozoga franciaágy elfoglalja minden négyzetcentiméterét. 

Másnap reggel, miután csellengünk egy kicsit a hegyi környezet ellenére meglehetősen zöld főtér környékén, tömött iránytaxiba pattanunk és Salinas faluja felé vesszük az irányt. Bár a hegyek között szendergő faluban nincs semmi különös vonzerő és csodálnivaló, mégis jó érzés átadni magukat a nyugodt falusi élet békés hangulatának. Endre természetesen itt sem bírja ki legalább fél órás hegymászás nélkül. Cserébe a falu fölé épült kőkereszttől mesés kilátás nyílik a környező völgyekre és dombokra.

Salinas faluja a kőkereszttőlSalinas faluja a kőkereszttől

Ahogy ráérősen baktatunk lefelé az egyik meredek utcán, erős kakaóillat csapja meg az orrunkat. A ház ajtaja hívogatva nyitva áll, bemerészkedünk. Az épületben egy apró csokoládégyár üzemel, úgyhogy számomra kétségkívül ez a nap fénypontja. A gyártósorhoz sajnos nem engednek közel - nyilván veszélyes a kinézetem a végtermékre -, de a kijáratnál található üzletben nem marad el a lényeg: egy kis kóstoló. A salinasi csokoládé nem túl édes, pláne a svájci és az osztrák csokoládék ízéhez képest, de így is jó móka Gombóc Artúrt játszani a mentolos, a kakaókrémes, a likőrös és csípős paprikás bonbonok között. 

Szép a táj Salinas körülSzép a táj Salinas körül

A délutáni órákat ismét utazással töltjük. A következő úticél Riobamba városa, ahonnan az Andok 6300 méteres rétegvulkánjához, a Chimborazóhoz szeretnénk eljutni. A Chimborazót sokáig a Föld legmagasabb pontjának tartották, így ragadhatott meg a magyarban a "mindennek a csimborasszója" szólás. A vulkán teteje a nap jelentős részében felhők közé bújik, de ma óriási szerencsénk van, mert ahogy a busz közeledik Riobambához, a hóval fedett vakítóan fehér csúcs néhány másodpercre megmutatja magát. 

Ma már tudjuk, hogy a Chimborazo elég messze van a legmagasabb csúcstól, de azzal a címmel azért még büszkélkedhet, hogy a teteje a Föld középpontjától legtávolabb eső pont, így elviekben ott a legkisebb a gravitáció. Tengerszint feletti magasság ide, gravitáció oda, a látvány több mint lélegzetelállító. 

A Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunkA Chimborazo ritkán mutatja meg gleccsereit, mi szerencsések voltunk

Nem vagyok hegymászó, de a látvány úgy megbabonáz, hogy úgy döntünk, másnap a vulkán közelébe férkőzünk és felmérjük a terepet. Riobambában a kora reggeli órákban verőfényes napsütésben van részünk, de ahogy a busz megközelíti a vulkánt, úgy válik egyre zordabbá, hidegebbé és csapadékosabbá az időjárás. A busz egy kereszteződésben tesz le minket, ahol viharosan erős szél fogad. Ömleni kezd a havas eső. A sáros földút mentén marhák és lámák legelésznek ügyet sem vetve a viharra.

Úgy negyed óra gyaloglás után pillantjuk meg a hegymászók menedékházát, amit egy férfi üzemeltet. Bozontos kutyája nagy örömmel fogad minket. Belépünk a házba, ahol a hangulatos, tágas társalgó kandallójában ég a tűz. Igyekszem közelebb húzódni hozzá némi langyosság reményében. Rodrigo, a menedékház magányos üzemeltetője egyébként nagyon kedves és barátságos ember, meleg itallal kínál és lelkesen végigvezet az egész házon, majd a kerten is. Felesége nem akarta minden áldott nap egy vulkán lábánál vacogva élni az életét, ezért amikor nincsen vendég a menedékházban, akkor Rodrigónak szerzetesi magányban telnek a napjai.

Ma már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszonyMa már ritka látvány Ecuadorban a lámákat vezetgető indiánasszony

Az egyik melléképületben tengeri malacokat tart, a vendégek ezt eszik vacsorára, a másikban pedig egy kis múzeumot üzemeltet helyi készítésű ékszerekkel. Részben azért meg tudom érteni Rodrigót, mert a ház valamennyi ablakából olyan mesés kilátás nyílik a tájra (már ha nem esik), amiért néhány magányos hetet még én is bevállalnék. Miután minden információt pontosan lejegyzünk a vuklánmászással kapcsolatban, amit jövő évre tervez Endre, visszaindulunk a városba.

Kikutyagolunk a főútra, de ezen az útszakaszon buszhoz a következő fél órában nincs szerencsénk. Ázunk és fázunk. Végül felvesz minket egy nagyon kedves és kíváncsi helyi család, akik Guanóba igyekeznek. Ez nekünk is tökéletes úticél, már csak azért is, mert Guano múzeumában egy több mint 400 éves múmiát őriznek, akit a régi templomban találtak befalazva. Végre megint egy múmia, ráadásul ilyen rejtélyes sorssal! Alig várom, hogy Endre megvásárolja a belépőket a jegypénztárnál, máris robogok befelé az aprócska múzeum főtermébe. A kiszáradt férfitest egy üvegkalitkában fekszik a hátán, arcát kendővel kötötték át, mitha fájna a foga. Állítólag szerzetes volt, de hogy miért került a falba, azt ezidáig nem sikerült kideríteni.

A szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalaztákA szerzetes, akinek nyilván fájt a foga, ezért befalazták

Guano városkája egyébként pont ugyanolyan, mint a többi Chimborazo környéki település. Egy-két színes, koloniális hangulatot árasztó házból és rengeteg szedett-vetett betonépületből áll. Sem Ambato, sem Guaranda, sem Riobamba nem került fel Latin-Amerika legszebb települései közé a listánkon. Jó volt, meg volt, mehetünk Cuencába. Arról amúgy is azt mondják, hogy gyönyörű...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Móricz János nem csak a Tayos-barlangban kutatott. Leírásai alapján jól ismert számos indiánközösséget (nem csak a shuarokat), s bár nem volt nyelvész, hasonlóságot vélt felfedezni egyes népcsoportok és a mi nyelvünk között. A nyelvész társadalom kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar rokona lenne bármelyik indián nyelvnek, de azok után, hogy Juan Ramos, Móricz egykori vezetője azt mondta nekünk, hogy értette egy filmen látott pakisztáni közösség minden szavát, úgy gondoltuk, utána megyünk Móricz nyelvelméletének.

"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni." - részlet Móricz János 1965-ös leveléből, amit Pataky Lászlónak címzett.

A Móricz János Kulturális Egyesület jóvoltából hozzájutottunk egy szószedethez, amit a magyar kutató állított össze 1967-ben. Több száz szó szerepel rajta rendszertelenül felsorolva, többségét nem lehet magyarul értelmezni. Nem vagyok nyelvész, így kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez valós tartalom, a szavak léteznek/léteztek. A lista tetején olvasható egy mondat, miszerint "Mochica magyar törzs nyelvéből közlök egynéhány szót úgy, ahogy azokat a spanyolok az erőszakos nyelvcsere idején feljegyezték."

Móricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkalMóricz 1967-ból származó listája a magyarral állítólag rokonságot mutató szavakkal

Móricz a puruhá, a cañari és a puruhá-mochica nyelvekkel rokonította a magyart, illetve a szószedet tetején ez a három nyelv szerepel. Hogy az erőszakos spanyol nyelvcsere mit fed, nem sikerült kiderítenünk, mert bár a spanyolok érkezésükkor komoly tisztogatásba kezdtek, sok amazóniai közösséggel évszázadokig nem volt kapcsolatuk, így a nyelvcserét is nehéz lett volna véghez vinni. A tisztázatlan eredetű puruhá nyelvek jó része kihalt, a cañari vesztét pedig igazolhatóan nem a spanyolok, hanem az inkák okozták.

A puruhá nyelvek közül Ecuadorban ma a shuar, a cayapa és a cofanes élő nyelv, bár ez utóbbit már igen kevesen beszélik. Móricz többször említi a salasacákat, akik nevét a Zala-szakasz szókapcsolatból eredezteti, s akik Bañostól nem messze élnek. Így hát buszra szállunk és irány Salasaca faluja, hátha sikerül valamit kiderítenünk.

Alig 40 perc utazás után szól a sofőr, hogy megérkeztünk Salasacába. Egy jellegtelen koszfészek, semmi indiános nincs benne, pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori kisváros. Ronda betonházak sorakoznak a főút mellett, olyan, mintha kiraktak volna minket Kazincbarcika alsón. Kérdezősködünk az utcán, hogy hol van a központ, de mindenki azt mutogatja, hogy ez itt az, ahol éppen állunk. Salasaca olyan település, aminek még egy latinos főtere sincs.

Salasaca bácsi a piaconSalasaca bácsi a piacon

Rátalálunk egy épületre, amire ki van írva, hogy Museo Cultural del Pueblo Salasaca. Bemenekülünk. Odabenn egy fekete hosszú hajú fickó ül két salasaca lánnyal. A lányok hosszú szoknyát viselnek, a fickó fekete ponchót. Pont ugyanúgy néznek ki, mint a saragurók Loja környékén. A fickó megpillantva minket azonnal odalép hozzánk, és elkezdi mesélni, hogy ő a múzeum igazgatója és csak nemrég nyitottak, mi vagyunk az első külföldi látogatók. Mielőtt nagyon belemerülne, közöljük vele, hogy keresünk valakit, aki a salasacák ősi nyelvéről tudna valamit mondani.

- A salasacák ősi nyelvéről? Szerintem senki. A nyelvünk közel 400 éve kihalt - zárja rövidre a témát Franklin.
- Valami csak van a régmúltról?
- Van. Egyetlen könyv jelent meg a témában, lehet másnál nincs is belőle példány.

Körbejárjuk a múzeumot, ami igencsak kezdetleges formát mutat. A három emeletből csak kettőben van mit nézni, azok is többnyire népviseletbe öltöztetett viszbábuk. Az egyik teremben a bábuk imádkoznak egy kőnél, hátuk mögött pedig megjelenik egy óriás. A shuarok legendájában is voltak óriások, máig vannak, akik látni vélik őket a barlangok mélyén. Miközben nézelődünk, Franklin mesélni kezd a kamerának.

Franklinnal beszélgetek a múzeumbanFranklinnal beszélgetek a múzeumban

- A salasacák az inkáktól származnak. Sokunk családneve inka eredetre vezethető vissza, vannak, akiket Apunak hívnak (Apu kecsuául a hegyek szellemét jelöli), másokat Chiliquingának, ami a chilei inkákra utal.
- A salasacák kicsuául beszélnek, igaz?
- Igen.
- Az olyan, mint a perui kecsua?
- Tulajdonképpen ugyanaz, csak néhány szóban van eltérés.
- De a salasacák korábban saját nyelvüket használták?
- Igen.
- Miért a kecsuára váltottak, miért nem a spanyolra?
- Ezt sajnos nem tudom. Valószínűleg azért, mert az Andokban rajtunk kívül mindenki más kecsuául beszélt.

Franklinnek igaza lehet. A hondurasi tawahkák nyelve a kihalás szélére került, mert az utóbbi
évtizedekben mindenki a szomszédos törzs, a miszkítók nyelvét kezdte beszélni. Közöttük sem a spanyol hódított.

Mikor az ember kutat az interneten Móricz után, számtalan hülyeséggel találja magát szemben. A Chiliquingára nyilván sokan kapják fel a fejüket, mivel Móricz anno beszámolt egy Chapaquingáról (Csaba inca), vagyis Csaba királyfiról, aki a perui Chan Chan városában élhetett. Önjelölt magyarság kutatók azonnal magukénak érezhetik a témát, de ki kell ábrándítsam őket, mert a Csaba szó valószínűleg a kecsua chapa, vagyis kém szó félrehallásából kelt életre. Ha élt is ez a Chapaquinga, sokkal valószínűbb, hogy gúnynevet kapva a kémek inkája, vagyis királya volt, sem mint maga Csaba királyfi.

David Guevara 1966-ban publikált könyvében fellelhető az összes salasaca családnévA salasaca településnevek nem mutatnak rokonságot a magyarral (Forrás: David Guevara, Quiche: Grámatica, 1966)

- A salasaca nyelvből maradt-e meg valami? Használnak még régi szavakat? - érdeklődünk.
- Nagyon keveset, talán úgy fél tucatot. Ott van például a négy, mint szám. Kicsuául tawa, de mi chuscónak mondjuk. Vagy a fej, ami kicsuául uma, salasacául mondongo.
- Mint a pacal spanyolul?
- Pontosan - mosolyodik el Franklin.

Megmutatjuk neki az egyesülettől kapott papírokat, amit nagyon érdekesnek talál. Cserébe elővesz egy fénymásolt könyvet és vadul lapozgatni kezdi.

- Ez itt mind, amit tudunk az ősi nyelvről - nyújtja oda a könyvet, amit David Guevara publikált 1966-ban Quiche: Grámatica címmel.

Ebben rátalálunk azokra a szavakra, amiket Franklin is mondott, valamint számos család- és településnévre, amik közül egyik sem hasonlít a Móricz listáján szereplő szavakhoz. Úgy néz ki, hogy a salasacákkal semmilyen kapcsolatunk nincs, de ha volt is, kiderülni soha nem fog, ugyanis a kihalt nyelvüket senki nem jegyezte le, az a pár szó, ami emlékként maradt pedig kevés ahhoz, hogy bármit igazolni lehessen. De akkor a magyar kutató honnan szedte azt a több száz szót?

Móricz tévedett, de adunk neki mégegy esélyt, ugyanis nem csak a kihalt salasaca volt puruhá nyelv, hanem a cayapáké, vagyis a vörös indiánoké is az, ráadásul ott igen gyakori a Calasacón családnév, ami hasonlít a Salasaca névre. Ha valamiben, akkor a Salasacában biztosan tévedett Móricz, meglátjuk mi lesz majd a vörös indiánok között...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

3 Komment

Baños

Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda ide viszi el a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt 9 hónapban...

Hétfő reggel van, 7-kor kikocogunk a taishai reptér kifutója mellé, ahol a katonaság épülete áll. Az itt várakozó helyiek a legkevésbé sem úgy néznek ki, mint akiket egy katonai repülőgépen el tudnék képzelni. Szülés előtt álló tini lányok és csecsemőket dajkáló fiatal párok üdögélnek a padokon.

- A katonai gépre vártok? - fordul Endre érdeklődve az egyik látványosan unatkozó srác felé.
- Igen. Itt mindenki arra vár.
- Mikor érkezik?
- Nem tudjuk pontosan. Reggel 7-kor szokott. Remek az időjárás, de a hegyek mögött akár felhőszakadás is lehet. Olyankor később jön.
- Mi is el tudunk vele jutni Shellbe?
- Hát, gringókat még biztos nem vittek soha. Majd megmondják.
- Mennyi a menetdíj?
- 10 dollár.

Tisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépreTisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépre

Levesszük a hátunkról a zsákokat, majd lekuporodunk az egyik padra és várunk. Jó másfél óráig nem történik semmi. Érkezik pár hagyományos kis Cessna, de egyik sem azonos a várva várt katonai járattal. A lurkók türelme már fogytán, amikor a hangosbemondó torz hangon, számomra tökéletesen érthetetlen módon közöl valamit a várakozókkal, akik ezután izgatottan összerámolják a nejlonzsákból rögtönzött, egyszer használatos csomagjaikat. Ezt bíztató jelnek veszem. Endrével mi is lelkesen a hátunkra kapjuk a zsákokat és kíváncsian kémleljük az eget. Feltűnik egy ormótlan fekete tárgy, ami sokkal inkább hasonlít egy felszárnyazott henger alakú fekete hordóra vagy egy selejt orvosi kapszulára, mint egy repülőgépre.

Landol a furcsa kinézetű katonai gépLandol a furcsa kinézetű katonai gép

Alig telik bele két perc, egy szigorú arcú egyenruhás a vegyes civil társaságot katonás libasorban a leszállópálya szélére tereli. Egy másik katona nagy buzgón a névsort írja össze és biztos, ami biztos még vagy háromszor körbemegy és újraszámolja a várakozókat. Minden olyan szigorú rendben történik, már-már az sem lepne meg, ha tisztelegnünk kellene a leszálló repülőgépnek. Végül az otromba fekete hordó nagy robajt csapva landol néhány méterre előttünk a réten. A törzse szétnyílik, és csodák csodájára a csúf, parányi repülőből mintegy 30 egyenruhás ugrál ki. Első ránézésre nem tudom elképzelni, hogyan fértek el benne.

Sosem utaztam még katonai repülőgéppel, de kis Cessnához már többször is volt szerencsém. Endrével ellentétben én imádok repülni. A Cessnák egyik legnagyobb pozitívuma számomra a remek kilátás, amit az alacsony replülési magasság következtében az egész utazás során élvezhet az ember. Ez annyira lenyűgöz, hogy a hányingert is készséggel bevállalom mindegy, hogy vízeséseket, vulkánt, vagy épp szavannát kell bámulnom a nagy fémmadár szárnyai alatt.

Így néz ki belülről egy katonai repülőÍgy néz ki belülről egy katonai repülő

Izgatottan toporgok a sorban. Vajon mehetünk vagy itt ragadunk az erdőben a világ végi városkában, Taishában? Velünk együtt még vagy 35 utas szándékozik eljutni Shell városába. A katonák kézről kézre adva bámulják tágra nyílt szemmel az európai útleveleket, amivel valószinűleg még sohasem találkoztak. Nem fér a fejükbe, hogy kerültünk ide, de végül úgy döntenek, hogy a helyieknek szabott áron, azaz 10 dollárért fejenként minket is magukkal visznek. Hurrá! Felmászunk a pár lépcsőfokos létrán a fekete kaszniba, ahol már-már elviselhetetlen hőség uralkodik. A repülőgép belső berendezése épp oly szokatlan, mint a külseje volt. Közvetlenül a bejárat mellett foglalunk helyet a műbőrrel borított padokon, az ablakoknak háttal. Sajnos az összes padot ilyen pozicióban helyezték el, ami teljesen ellehetetleníti a kilátást. Biztonsági övek nincsenek, de mivel úgyis olyan szorosan feszengünk a fémdobozban, akár a konzervben a heringek, nincs is rá szükség.

A Sangay-vulkán a gép ablakábólA Sangay-vulkán a gép ablakából

A gép fülsüketítő zaj kíséretében a magasba emelkedik. Kétségbeejtő klausztrofóbia kerít hatalmába, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten, miközben azon vagyok, hogy kissé nyakatekert pozícióban arccal az ablakhoz küzdjem magam. Ekkor tűnik csak fel, hogy a parányi ablakok és a pad háttámlája közötti résben egy négy év körüli kisfiú rejtőzködik. A lehetőségekhez mérten leplezem a meglepettséget és magamra erőltetem a legbarátságosabb arckifejezést, nehogy a kis srác égtelen visításban törjön ki ijedtében. Bejön a dolog, így egy-két fotó erejéig sikerül nekem is az ablakhoz férkőzni. A tájból ugyan nem sokat látok, de az amazónai esőerdő mögött emelkedő 5200 méter magas Sangay-vulkán lenyűgözően szép hófedte csúcsát nem lehet nem észre venni.

Megközelítőleg fél óra múlva érünk földet Shellben, ami nem egyéb, mint egy katonai ellenőrzőpont köré épült egy utcás kereskedőváros. Buszra szállunk és egy órán belül már a külföldi tuirstáktól hemzsegő Baños utcáit koptatjuk.

Baños szép vöégyben fekszik, csak erdő nincs seholBaños szép völgyben fekszik, csak erdő nincs sehol

Baños egy hűvös klímájú, nagyon bájos, de minden latin jelleget mellőző település kevés látnivalóval. Mégis van benne valami, ami napokig fogva tart minket, bár lehet, hogy csak jólesik a három hetes amazóniai kiruccanás után forró vízzel zuhanyozni, elnyújtózni egy igazi ágyon, hideg sört inni és librillóval tömni a hasunkat. Ebbe az ételbe első ízben sikerül belebotlanunk, mégpedig egy útszéli comedorban, ahol a soványnak egyáltalán nem nevezhető szakácsnőnek ez az egyetlen, de nagyon is ígéretes specialitása. A szószba áztatott pacalból készült étel burgonyapogácsákkal kísérve egyikünknek sem okozott csalódást, mi több, még gyomorrontást sem kaptunk tőle.

A csodatevő vízesés furcsa szögbőlA csodatevő vízesés furcsa szögből

Bañosban aligha akad egyéb látnivaló, mint a Szent Máriáról elnevezett vízesés. A legenda szerint réges-régen egy ember a hegy tetején leesett a lóról és a mély szakadékba zuhant, de nem halt meg. A hívők a Szent Szűz megjelenésével hozzák összefüggésbe a csodát, és a mai napig gyógyító erőt tulajdonítanak a hegyről lezúduló víznek, amit palackban hordanak otthonaikba a gyógyulás és a hosszú élet reményében. A meredek hegyoldal egyik lankásabb teraszán fürdőt is építettek, ami meglehetősen elhanyagolt és zsúfolt, ezért a megmártózás helyett beérjük egy arc- és kézmosással a kialakított forrásnál.

Az Agoyan-vízesés és a Manto de la NoviaAz Agoyan-vízesés és a Manto de la Novia

Másnap úgy döntünk, hogy bár a városban található látnivalókat a vízeséssel alighanem ki is merítettük, egy-két csillagtúrát azért bevállalunk a környező településekre. Az LP kulináris központként említi a Bañostól 30 kilóméterre található falut, Patatét, amiről nekem rögtön nagy krumpliföldek ugranak be (olaszul ugyanis a név krumplikat jelent). Ígéretes, hogy a buszon még vagy hat német és spanyol hátizsákos utazik velünk ugyanazzal az úticéllal. Úgy fél óra múlva érkezünk a völgyben húzódó alvó faluba, ahol mindenki szétszéled. Fél órás séta során egyetlen étteremre sem sikerül rábukkannunk. Ebéd helyett az egyik hegy oldalába épített kilátó felé vesszük az irányt, ahol az egész út során színes kolibrik kísérnek. A táj nem csúnya, de túloznék, ha azt mondanám, hogy felejthetetlen az élmény.

A Pailón del Diablo annyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratnálA Pailón del Diablo annyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratnál

Másnap kerékpárt bérlünk és a spanyol Isa, valamint az angol Luke társaságában indulunk útnak, hogy végigjárjuk a környék összes vízesését, a következő sorrendben: Chamana, Agoyan, Manto de la Novia, Pailón del Diablo. A térkép szerint mindvégig lefelé visz az út, ezért nem tudom mire vélni a nap nagy részét kitöltő hegymenetet. Az eső elered. Hol egyik, hol másik bicikliről esik le a lánc, de ez sem szegi kedvünket. Kitartásunkért cserébe minden fél órában egy újabb óriási vízesés köszön vissza a hegyoldalról. A legnagyobb élmény a kalandos Pailón del Diablo, vagyis az Ördög üstje, ahol sziklákba vájt szűk alagutakon át - egy kis zuhany kíséretében - a vízesés mögé is sikerül bemerészkednünk.

Ecuador talán legszebb vízesése az Ördög üstjeEcuador talán legszebb vízesése az Ördög üstje

Bañosból tett utolsó kirándulásunk gyalogosan a szomszédos hegyek tetejére, Bellavistába, majd Runtúnba visz. Reggel mellénk szegődik egy kutya, ami egész úton elkísér minket. Az ösvény kissé nehezen járható, de nem fogható a Nantpiba vagy Coangosba vezető úthoz. Egyik falu sem különösebben szép, a környező hegyekről pedig a növényzetet hiányolja az esőerdőhöz szokott szemünk. Runtúnt sokan misztikus energiával ruházzák fel, és Vilcabamba mellett Ecuador egyik titkolt gyöngyszemének tartják. Nekünk csalódás. Ha nem jött volna velünk a kutya, ami a faluban minden csirkét megkergetett, biz' Isten unatkoztam volna. Visszabattyogunk Bañosba, ahol a hostelünk előtt a kutya és a gazdája kölcsönösen egymásra találnak. Azt mondják, órák óta keresték, örülnek, hogy visszakapták.

Jófej vagy négy órán át kirándult velünkJófej vagy négy órán át kirándult velünk

Baños kedves hely, a vízesések szépek, de Amazónia után valahogy nem az igazi. Persze jól esett civilizációban lenni és találkozni európai arcokkal, de vagy elszoktam már a turistaközpontoktól, vagy Baños valóban túlértékelt. Holnap hajnalban ideje útnak indulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

4 Komment

Eddig nem szenteltünk bejegyzést pusztán fotóknak, de ezúttal ezt tesszük. Ennek az az oka, hogy Dél-Ecuador őserdőiben olyan csodálatos rovarvilágra bukkantunk, hogy muszáj megosszuk veletek a látványt. Úgyhogy fogadjátok szeretettel a Kondor-hegység bogarait, amik amatőr gépünk ellenére is igen fotogének. 

A hártyásszárnyú lepke mindenféle színben feltűnikA hártyásszárnyú lepke mindenféle színben feltűnik

Ez bizony krumplibogár, bár errefelé yuccabogárnak hívják

Ez bizony egy krumplibogár, bár errefelé yuccabogárnak hívják

Hernyók egy kupacban

Hernyók egy kupacban

Gyönyörű, de mérgező

Gyönyörű, de mérgező

Jó tíz centis, és elég rémisztő külseje van ennek a botsáskának

Jó tíz centis, és elég rémisztő külseje van ennek a botsáskának

A klasszikus példány nagyobb, de nehezebben felismerhető

A klasszikus példány nagyobb, de nehezebben felismerhető

Egy halom rondaság

Egy halom rondaság

Durva fogsora van a szöcsinek

Durva fogsora van a szöcsinek

Karneválkor tuti győztes

Karneválkor tuti győztes

A szöcske rémisztő is tud ám lenni

A szöcske rémisztő is tud ám lenni

Ez meglehetősen nagy példány volt

Ez meglehetősen nagy példány volt

Csak az ördög tudja mi ez, de az is csak azért, mert pont így nézhet ki

Csak az ördög tudja mi ez, de az is csak azért, mert pont így nézhet ki

A rovarfóbia versenyben tuti dobogós a 10 centisnél nagyobb, de ártalmatlan ormányos bogár

A rovarfóbia versenyben tuti dobogós a 10 centisnél nagyobb, de ártalmatlan ormányos bogár


Még több fényképért és sztoriért látogss el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Magunk mögött hagyva Móricz-vidéket elindulunk le Amazónia szívébe, illetve Ecuador legnagyobb közúton nem elérhető városába, Taishába, ahol jó a pörkölt, és ahová lopni járnak a tapírok.

Elhagyjuk Nantipot. Kifelé úton elkísér minket José Manuel és öccse, akik megesketnek minket, hogy visszatérünk és meglátogatjuk a falujukat, s hozunk magunkkal más turistákat is. Egyszer már tettem ehhez hasonló ígéretet a hondurasi tawahkáknak, s az bejött, azóta vagy fél tucatszor vittem csapatokat a Moszkító-partra. Egészen biztos vagyok benne, hogy Nantipban nem most voltam utoljára, így megígérem nekik, hogy a jövőben viszontlátjuk egymást.

Tiwintzába egy taxi visz el minket. Jófej a sofőr, mert amúgy is arrafelé tartana, így mindössze egy dollárt számol fel a 20 kilométeres fuvarért.

Másnap délelőtt úgy döntünk, hogy nem térünk vissza Sucúába, hanem megpróbálunk még mélyebbre merészkedni Amazóniába. Első állomásunk Peñas faluja, ami alig 10 kilométerre fekszik Tiwintzától, s egy shuar legendáról híres. Móricz azon elmélete, hogy az Andokot végtelen alagútrendszer szeli át, valószínűleg abból a peñasi meséből származik, amely földalatti emberekről szól, akik alkalom adtán megjelennek az itt található barlangok kijáratánál. Hogy pontosan miért jönnek, azt senki nem tudja, de mindig találni olyan shuart, akinek van egy nagybátyja, nagyapja vagy országos cimborája, aki már megtapasztalta a találkozást ezekkel a lényekkel. A mesét persze rengeteg összeesküvés-elmélet gyártó és UFO-látó sajátította már ki. Ők barlangi törpékről, óriásokról és űrlényekről mesélnek, akik a Móricz által talált fémkönyvtár őrzői is egyben.

A penasi labirintusA peñasi labirintus

Nem félünk a találkozástól, így Peñas faluban gyorsan kérdezősködni kezdünk, hol is vannak azok a bizonyos barlangok, amik állítólag egész Cuzcóig érnek. Szerencsére nem kell messzire mennünk, a főúttól alig 50 méterre kezdődik az ösvény, ami szép mészkőszirtek között kanyarog. Az erősen karsztosodott vidék alkalmas arra, hogy legendáknak legyen a múzsája. Bevallom, én is folyamatosan a hátam mögé nézek, de ott semmilyen misztikus alak nincs, csak Eri. Rengeteg a pókháló a mohával borított sziklák között, érezhető, hogy ez ismét nem a turisták közkedvelt túraútvonala. Jó egy órát baktatunk, mire egy lagúna partjára érünk. Néhány gémen kívül csak morfókat látunk körbe-körbe röpdösni, majd feltűnik egy asztal pár székkel, amit teljesen benőtt az aljnövényzet és beszőtték hálóval a pókok. Néhol lehet látni szűk kürtőket, amikbe az embernek a legenda hatására kedve lenne leereszkedni, de nem tesszük. Szerencsére barlangászok már megtették helyettünk, s pár méteres járaton túl állítólag nem találtak semmit.

Visszaérve a faluba leintünk egy buszt, ami Moronába tart. Féltávnál egy kilátóhoz érünk, itt végződik az Andok. A kilátóból rálátni a végtelen esőerdőre, ami úgy vész el a horizonton, mint a Csendes-óceán. Az út 2012-ben elkészült, de egy híd még hiányzik az üdvösséghez, így amíg a buszunkat egy komp átszállítja a folyó túloldalára, mi átsétálunk egy gyaloghídon.

Eri a világváros, Morona táblájánálEri a világváros, Morona táblájánál

Morona pont úgy néz ki, mint valaminek a vége. Mondjuk a világé. Az egykori misszió ma egy pár száz fős álmos falucska, ahol főként kereskedők és rancherók bandáznak az út szélén. Azért jöttünk ide, hogy eljussunk valahogy Taishába, Ecuador legnagyobb, közúton el nem érhető településére. Az interneten csak annyit találtunk róla, hogy az egyetlen közlekedési mód a repülő Macasból. Hacsak Taisha nem a második Monaco, akkor nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ez így van, s ha a sejtésem nem csal, lesz oda csónak.

A falu végi szállón felvilágosítanak, hogy majdnem minden reggel megy egy peque abba az irányba, így ha jó korán kimegyünk a kikötőbe, akkor lesz, aki elvigyen minket. Heuréka! Másnap hajnali 5-kor már az utcán bóklászunk, hogy elkapjuk az első kocsit, ami a kikötőbe tart. A falu kihalt, sehol egy lélek, csak egy-két kakas kukorékol ideje korán.

Család a folyópartonCsalád a folyóparton

Lassan hat óra, mire az első házból kilép két fickó. Azonnal megrohamozzuk őket, hogy el kéne jussunk a kikötőbe, de nem tudjuk hogyan. Az ilyen szegényes falvakban az a jó, hogy egy kis pénzért mindenkiből taxisofőr válik azonnal, így napfelkeltére már ott állunk a csónakok között. Többen tobzódnak hatalmas zsákokkal a folyópartra vezető lépcső tetején, mindenki arra vár, hogy valaki elinduljon. Taisha felé éppen senki nem akar menni, így úgy tűnik, hogy két nő egy gyerekkel, valamint mi hoppon maradunk. Aztán megjelenik egy csónakos és közli, hogy bár a barátja átvágta (marhákat mentek volna vásárolni a közeli ranchekre), elvisz minket egy kicsit emelt áron. Szívjuk a fogunkat, de az emelt ár még így is kedvezőbb, mintha újabb éjszakát kéne Moronában töltenünk, így rábólintunk.

Az út a folyón pont ugyanolyan, mint bárhol máshol Amazóniában. A településhez közel mindenfelé ranchek sorakoznak egyszerű, cölöpökön álló házakkal, amikbe nincs bevezetve az áram és az ivóvíz. Erdőnek ezen a szakaszon nem sok nyoma van, így állatot se sűrűn látunk. Persze, ha lenne is erdő se látnánk sok mindent, mert a pequénk olyan zajos, hogy kilométerekről kiszúrna minket még egy tök süket lajhár is. Ahogy haladunk feljebb a folyón, az úgy szűkül össze. Az utolsó két órában már nincsenek ranchek, csak erdő és erdő. A hangos pequének egyetlen előnye van, hogy a folyó állatai kíváncsiak rá. Az egyik pillanatban meglátok egy hatalmas sötétszürke hátat uszonnyal. Azonnal felkiáltok, hogy delfin (Amazónia folyóiban sok helyen lehet látni rózsaszín delfineket), de a csónakos megnyugtat:

- Ez nem delfin, hanem bufeo.
- Az micsoda?
- Egy hal, ami kétszer akkora, mint a delfin.

Gyerekek várják haza a szülőketGyerekek várják haza a szülőket

A bufeo a Föld állítólag legnagyobb édesvízi hala, akár négy méteresre is megnőhet. Sok pecás retteg tőle a méretei miatt, míg a sporthorgászok pont érte keresik fel Amazónia eldugodtabb folyóit.

Jó öt órás csónakázás után kötünk ki a semmi közepén. Mindenki kipakol, így mi is, majd követjük a népeket fel az ösvényen. Úgy száz méterre a folyótól egy ranchera (teherautóból kialakított busz) várakozik, rajta néhány emberrel. Felcuccolunk és már indulunk is. Minden nagyon gyorsan történik. Nem tudjuk hol vagyunk, így ugyanúgy cselekszünk, mint a többiek. A teherautó úgy 20 perc után befut egy faluba.

Bufetát nem sikerült fotózni, de teknősöket igenBufeót nem sikerült fotózni, de teknősöket igen

- Ez már Taisha? - érdeklődünk.
- Nem, ez Tuutinentza - közli a velem szemben ülő csónakos.

Tuutinentza határában a teherautó kirak minket és még néhányunkat. Megint csak követjük a népeket, akik átkelnek egy gyaloghídon, majd lecuccolnak a folyó túl partján.

- Jön majd értünk egy busz - szól oda az egyik idősebb hölgy.

És valóban. Tíz perc múlva megjelenik egy irgalmatlanul lepukkant sárga busz. Hogy miként került ide, az ördög tudja, de van. Egy ócska földúton drangálunk végig az erdőn. Úgy 40 perc múlva futunk be Taishába, ami az elmúlt hetek legnagyobb települése. Nem gondoltam volna, hogy a világtól ily elzártan egy ekkora városba futunk bele. Tiwintzánál jóval méretesebb, s az ember is sokkal több.

Így néz ki egy pequeÍgy néz ki egy peque

Taisha központja a repülőtér. A füves kifutópálya naponta mintegy harminc kisgépet fogad, amik kései érkezésünk idején is még röpködnek. Bár a városka nem Monaco, de az emberek valóban a repülőket használják, illetve sokkal többen ácsorognak gépre várva, mint Moronában csónakra. A szállón nagyokat pislognak, mikor megpillantanak minket. Elmondásuk szerint nem igen láttak még erre külföldit, csak néhány brazil és perui bányászt, de európaiakat soha. A recepciós csaj Macasból származik, állítólag elég sokan költöznek be az erdőbe, mivel itt sokkal többet lehet keresni.

Taishába az eljutás csónakkal és busszal komplikált, ezért mindent repülővel hoznak. Az árak jó duplája az ecuadori átlagnak, szállásadónk is 24 dollárt kér a szobáért, amit muszáj vagyok lealkudni. Mivel turisták vagyunk, sikeres a manőver, kifejezetten élvezik, hogy náluk szállunk meg.

Elsétálunk az önkormányzatra, hogy érdeklődjünk, mi látnivaló van Taisha környékén, és hogy milyen módon tudnánk visszatérni a civilizációba, de sok jóval nem kecsegtetnek az ott ténykedő fiatalok.

Csotrogány busz Taisha feléCsotrogány busz Taisha felé

- Nincs itt a világon semmi - közli a 20 éves Mafer, aki Riobambából származik és egyetemi gyakorlaton van Taishában.
- Van egy kis vízesés innen 10 kilométerre - szól oda az egyik srác -, de a kamion legalább 20 dollár.
- Mekkora a vízesés?
- Olyan 2-3 méteres, nem nagy.

Biztos, hogy nem fizetünk 20 dollárt egy két méteres vízesésért.

- Hogy juthatunk vissza Macasba? - próbáljuk menekülőre fogni a dolgot.
- Repülő, nincs más opció.
- Mennyibe kerül?
- 25 dollár fejenként.

Kezd zsákutca lenni a dolog.

- Hétfőnként nem repülnek a katonák? - kérdezi Mafer a srácot.
- De, igen, tényleg. Hétfőnként mennek a katonák Shellbe, velük azt hiszem csak 15 dollár a menet. Bár nem hiszem, hogy elvisznek turistákat is.

Ma péntek van, de 25 dollárt nem tudunk kifizetni fejenként a repülőre. Nincs más, mint maradni és megvárni a hétfőt, hátha elvisznek minket a katonák.

- Mit csináltok a hétvégén? - kérdezősködik az egyre népesebb fiatalokból álló csapat az önkormányzaton.
- Nem tudom, várunk valószínűleg.
- Holnap este megyünk bulizni, gyertek el.

Taishába a buszokat csónakkal szállítjákTaishába a buszokat csónakkal szállítják, de a legfontosabb közlekedési eszköz a repülő

A másnap csendben telik. Sétálgatunk a poros utcákon, amivel kivívjuk a helyiek figyelmét. A hentes srác odahív magához, és első kérdésként ezt szegezi nekünk:

- Drogban utaztok?
- Nem, mezei turisták vagyunk - adjuk a kikerülő választ.
- A brazilok és a peruiak mind kokainért jönnek. Ti honnan valók vagytok?
- Magyarországról, Európából.
- Mennyi Magyarországon egy kiló kokain?
- Nem tudom, de egy gramm úgy kb. 100 dollár lehet.
- Hallod ezt testvér - néz rá a haverjára - 100 dollár egy gramm kokó Magyarországon. Oda kéne szállítanunk. Nem akartok vinni magatokkal pár kilót? - fordul felénk - Egy kilót egy ezresért adok.

Hiába a sima százszoros haszon, erre nem tudnak rávenni. Összemosolygunk, s csak annyit mondok, hogy megmaradnék inkább mezei turistának, ha nem baj. Így már világos, hogy Taishában miért mindenki repülővel utazik. Ha a hentes kokainban utazik, akkor a pilótak mit kaszálhatnak ezen az üzleten?

Este összefutunk a fiatalokkal a városka diszkójában. Az őserdei falusi diszkók hangulata mindig varázslatos. Olyan zenékre lel itt az ember, amiket nem hallott már évek óta. Mikor felcsendül Jim Steinmantől a Nowhere Fast című dal, ami az 1984-es Streets Of Fire-ben volt hallható, azonnal meghívom a csapatot egy sörre. Jim Steinman nagy kedvencem, de ezidáig Latin-Amerikában csak egyszer hallottam tőle bármit is. Antigua Guatemalában a WC-s néni hallgatta csontra feltekerve az egyik dalát igen nagy örömömre. Kétszer pisiltem miatta.

A srácok amúgy hihetetlen jófejek. Mafer például járt már Európában hátizsákosként, Rafa pedig most készül Közép-Európába, jelenleg szerelmi bánatát van Taishában kiheverni nővérénél, Adriánánál, aki vendégül látja öccsét pár hétig. Meghívnak magukhoz holnapra vacsorára, mi meg kihasználva az alkalmat, hogy konyhához juthatunk, azonnal benevezünk egy pörköltfőzésre.

A vasárnap ugyanolyan semmittevéssel telik, mint a szombat, leszámítva azt, hogy most küldetés van; húst kell szerezni a pörkölthöz. A hentes srác bár szíve szerint fehér port sózna ránk, kiméri a két kiló húst. Lisztet is szerzünk a galuskához, igaz, horror áron. Valószínűleg ez lesz minden idők ledrágább pörköltje, de nem számít, végre nem kell rizst ennünk lencsével.

Pörköltözés AmazóniábanPörköltözés Amazóniában

Miközben pucoljuk a zöldségeket a srácok teraszán, a hátunk mögött megjelenik egy tapír. Igen, tapír. Életemben eddig egyetlen alkalommal láttam a természetben tapírt, jó 3 éve Bolíviában a Rio Benín, a mostani a második . Adriana felkiált:

- Florencio! De rég nem jártál erre! Ő Taisha jelképe - fordul felénk Adriana - Az erdőben él, de néha napján bejön a faluba, hogy banánt lopjon a helyiektől.
- A shuarok soha nem akarták leölni?
- Nem. Őket is meglepte, hogy simán besétált a faluba. Furcsának tartják, nem bántják.

Florencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttamFlorencio a legkezesebb vad tapír, amit valaha láttam

Florencio annak ellenére, hogy vadállat, nagyon kezes. Bár a tapír az egyik legrejtőzködőbb állat Dél-Amerikában, ez a száz kilós példány úgy döntött, ő bizony olykor meglátogatja az embereket. Mintha valamelyik embertársunk úgy döntene, hogy megpróbál elvegyülni a jegesmedvék között.

- Nagy mázlitok van - szól Rafa - Nem minden nap jön be a faluba Florencio, a kertünkbe meg még soha nem tette be a lábát.

Valóban szerencsénk van. Nem csak Florencióval, az egész dél-ecuadori Amazóniával. Majd három hetet töltöttünk itt, és megismerkedtünk számos remek emberrel, köztük Móricz egykori vezetőjével, s most ezekkel a srácokkal itt, Taishában. Eljön a hétfő, s nekünk nem akaródzik kirepülni innen...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Erich von Däniken, svájci író adta a Tayos-barlang kincseinek az Istenek aranya nevet. Ő bár azt állította, hogy járt a barlangban és a fémkönyvtárban, Móricz ezt mindvégig tagadta, és elítélte az írót szenzációhajhász magatartása miatt. Juan Ramos, Móricz egykori vezetője kameránk elé állt és elmondta, mi történt pontosan. Däniken neve neki sem ismerős, azonban aranyra és egy pakisztáni törzsre tisztán emlékszik...   

Juan Ramos, Móricz állítólagos vezetője nehezen mozog. Súlyos ólábúságtól szenved, lábfeje pedig bucira van dagadva. Unokájába, Sofiába kapaszkodva kísér fel minket a házához, amiben egyedül él.

- Aludjatok nálam! - kezdi az öreg - Úgyis mindig egyedül vagyok esténként.

A ház pont ugyanolyan cölöpház, mint bármelyik másik shuar épület a vidéken. Nincs odabenn semmi, csak egy ágy és két házilag gyártott szék. Az öreg leül az egyikre és nézi, ahogy sátrat verünk az előtérben.

Nantip maga az édenkertNantip maga az édenkert

- Juannak is volt ilyesmi.
- Mármint Móricznak?
- Igen. Ő is mindig sátorban aludt Coangosban.
- Jól ismerte őt?
- Hajjaj! Nálam jobban senki nem ismerte.
- Hány éves volt, mikor Móricz Coangosban járt?
- Fiatal voltam, úgy 25. Juan jóval idősebb volt nálam.

Közben elkészülünk a sátor felállításával, s konstatáljuk, hogy az egész falu bámul befelé az ajtón.

- Nem járnak errefelé turisták, igaz? - vetjük oda az öregnek.
- Nem, soha nem jártak még itt. Ti vagytok az elsők.

Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen csodálatos falu, mint Nantip, hogy nem válik Ecuadorban turista célponttá. Egy mesés völgyben fekszik, a környező hegyeket pedig érintetlen esőerdők borítják. Minden zöld és madárfüttytől hangos. Utoljára ilyen édenkerti hangulatom őserdőben a hondurasi Krautarában volt.

Juan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózvaJuan Ramos egyik dédunokája előnytelen pózból fotózva

- Mióta létezik Nantip?
- Az 1970-es évek közepétől. Akkor jártam itt először vadászni, és nagyon megtetszett a völgy.
- Ezek szerint ön a falu alapítója?
- Pontosan. Az egész falut egyetlen család lakja. Mindenki a gyermekem és az unokám.
- Mit jelent a falu neve?
- Semmit. Az egyik nagybátyámat hívták Nantipnak, róla neveztem el a falut.

A házba belép Juan Ramos egyik fia, José Manuel is. Fekete bajsza és fehér bőre miatt az ember könnyen meszticnek nézné, de a shuarok között sok a világos bőrű és hajú ember. Talán ezért is gondolta azt Móricz, hogy közünk lehet egymáshoz. José bemutatkozik, majd leül a lépcsőre és nézi, miként pakolunk be a sátorba.

- Ti Juannak a rokonai vagytok? - teszi fel a meglepő kérdést Juan Ramos.
- Nem, csak mi is magyarok vagyunk, mint ő. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mit talált a barlangban, és hogy igazoljuk vagy cáfoljuk az elméletét, miszerint mi magyarok rokonok vagyunk a shuarokkal.
- Nekem a druszám mindig azt mondta, hogy ő nem gringó, hanem földim. Soha nem értettem, mire gondol.
- Az volt az elmélete, hogy a magyarok rokonai egyes ecuadori indiánközösségeknek - magyarázzuk.
- Azt én nem tudom. Mi történt vele, hogy halt meg?
- Nem tudjuk pontosan. Van, aki azt mondja, hogy beteg volt, mások gyilkosságot emlegetnek.
- Miért ölték volna meg Juant?
- Nem tudom. Talán mert tudta, hogy van valami a barlangban.
- Nincs ott már semmi. Elvittek mindent - legyint az öreg.

José Manul és családjaJosé Manuel és családja

Éppen kezdene izgalmas lenni a dolog, amikor José Manuel közbevág:

- Nem akarjátok megnézni a vízeséseket?
- Dehogynem. Milyen vízesések?
- Hát a szent vízeséseket, ahová egykoron az uwishinek jártak natemet inni.
- Van Nantipban is uwishin?
- Nincsen, csak egy rossz - veti oda Juan Ramos - Ő miatta néz így ki a lábam. Nem tudom mit lehetne vele csinálni, de alig tudok járni.
- Orvosnak kéne megnéznie - okoskodom.
- Voltam már Tiwintzában, de a doktor csak egy darab gyógyszert adott. Mit gyógyít meg egy tabletta? Semmit. Méndezbe kéne eljussak, de hogyan? Nincs pénzem rá, meg nem is tudok kisétálni az útig.

Megnyugtatjuk az öreget, hogyha elmeséli kalandjait Móriczcal, akkor fizetünk valamennyit, ami talán elég lesz arra, hogy eljusson Méndezbe, és hogy orvosságot vegyen rajta.

Joséval, egyik öccsével és két fiatal sráccal nekivágok az erdőnek, hogy lássam az uwishinek szent vízeséseit. Eri nem jön, azt mondja, neki elég volt már az erdőben battyogásból. Jobban is teszi, hogy marad, mert az ösvény a zuhataghoz nem a legkönnyebb program. Mindig imádom azt a feelinget, mikor az indiánok először kontaktálnak turistával. Én alapvetően nem tartom magamat ügyetlen gyereknek, ami a szikláról sziklára ugrálást jelenti, de hozzájuk képest egy igazi kripli vagyok. Úgy másznak a csúszós köveken, mint a majmok a faágakon, elnézve őket fel sem merül bennem annak lehetősége, hogy esnek egy nagyot, bár biztos olykor előfordul. Az előrehaladást az sem segíti, hogy rajtam a semmire nem jó bakancsom van, így egy komolyabb zúgónál közlöm, hogy ez így nem lesz jó, mert én ebben a mamuszban nem tudok továbbmenni. José azonnal int az egyik fiatal srácnak, hogy vegye le a gumicsizmáját, azt adja nekem, ő meg jöjjön mezítláb. Ekkor veszem észre, hogy a srácnál laptop van.

- Minek az ide? - kérdem a srácot.
- Fényképezni - jön a természetközeli válasz.

A szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhetőA szent vízesés Nantip közelében ma már nem csak az uwishineknek elérhető

Az egy dolog, hogy már van bevezetett áram a faluban, de hogy laptop is van, az egy picit meglep. Bár a faluban azt mondták, a túra alig egy óráig tart majd oda-vissza, jó másfél órán át bukdácsolunk a folyómederben. Mert hogy ösvény az nincs, egész végig egy gyorsfolyású patak medrében menetelünk. Aztán egyszercsak feltűnik a kb. 15 méter magas vízesés. Öröm megérkezni, mert bevallom, nem kicsit féltettem a kamerát, amit egész végig a vállamon cipeltem.

- Miért nem jönnek ide turisták? - kérdezi José Manuel.
- Nem ismerik, valószínűleg azért. Meg lássuk be, a minden falu határában álló belépni tilos tábla sem túl turistabarát.
- Az a hülye tábla... Én mindig hangoztatom az önkormányzaton, hogy szereljük le, mert semmi értelme, de az irodisták nem értenek semmit.

A shuarok pár éve kitalálták maguknak ezt a politikai katyvaszt, és ugyanazt csinálják kicsiben, mint mi nagyban, vagy majdnem nagyban. Egymást fúrják, közben idióta szabályokat hoznak, amik megkeserítik a helyiek életét.

Shuar valóság a 21. századbanShuar valóság a 21. században

- Szeretnénk építeni egy turistaszállót a faluban. Szerinted lenne értelme? - próbál José evilági nyelven beszélni.
- Persze, hogy van. De fontos, hogy tudjanak róla az emberek. Beszéljetek túraszervező cégekkel szerte Ecuadorban, szervezzetek ide pár napos kirándulásokat, ayahuasca szertartásokat, és jönni fognak - adom a tippet, ami szerintem működőképes, bár általában süket fülekre talál.

Mire visszaérünk a faluba, már késő délután van. A falu közösségi házában (itt van a TV) felszolgálják nekünk a vacsorát. Yukka, páncélos hal és pálmakéreg a menü, ez utóbbi nagyon ízletes. Vannak olyan növények, amikbe ha az ember beleharap, azonnal érzi, hogy az egészséges és jót tesz. Na ez pont ilyen. A palmitónak nevezett pálmakéreg állítólag tele van vitaminokkal, ezért terjedt el az összes amazóniai közösségnél.

A shuar konyha egészséges, viszont egyhangúA shuar konyha egészséges, viszont egyhangú

Vacsora után a szürkületi fényben sétálunk Erivel egyet a faluban. Fotózzuk a gyerekeket, akik örömmel pózolnak a fényképezőgépnek. Egyszercsak elénk toppan egy eddig nem látott fickó. Bemutatkozik és közli, hogy ő itt az elnök, s érdeklődik, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt és milyen jogon fotózunk.

- Magyar turisták vagyunk, Juan Ramoshoz jöttünk, hogy interjút készítsünk vele.
- Milyen interjút? Ki adott erre engedélyt?
- Maga Juan Ramos. 40 éve ismert valakit, akinek az életéről forgatunk filmet.
- Ha nincs az önkormányzattól engedélyük, akkor ne fotózzanak és ne filmezzenek a faluban, mert az tilos - közli velünk az elnök a hivatalos álláspontját.

Elszakad a cérna. Annyiszor kötöttek belénk az elmúlt egy hétben, hogy az elmondhatatlan, és mindig ugyanazzal az idióta engedéllyel jönnek, aminek semmi, de semmi értelme nincsen. Kőkemény szóváltásba keveredünk a fickóval, elmagyarázom neki, hogy az engedély, amit minden elnök követel rajtunk egy baromság, mert ki fog minden alkalommal visszatérni Sucúába, hogy kapjon egy papírt. Mivel mi úgymond nyomozunk, soha nem tudjuk melyik faluba visz az utunk, és nem utazhatunk minden egyes nyom után egy teljes napot, hogy rábólintson a belépésünkre egy hivatalnok. Eközben megjelenik José Manuel és Juan Ramos is.

A shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegentA shuarok minden faluban ezzel riogatják az idegent

- Az, hogy Andrés (így szólítanak engem mindenhol Latin-Amerikában) és Erika velem interjút készít-e vagy sem, azt én döntöm el, nem az önkormányzat - fakad ki az öreg - A táblákat pedig le kéne szerelni.

Jó egy órán át megy az egymásnak feszülés, végül annyira besötétedik, hogy a szájkaratét átmenetileg beszüntetjük.

- Az unokám férje - mondja Juan Ramos a háza felé sétálva - Megválasztottuk elnöknek és azt hiszi, hogy ettől okos. Ez az egész önkormányzat egy nagy butaság. Holnap elmondok nektek mindent.

Másnap reggel már korán talpon vagyunk. Izgatott vagyok, mert ez lesz az a nap, amikor végre fény derül arra, hogy Móricz valóban felfedező volt vagy csak sarlatán. Reggeli után az öreg belebújik a legszebb ruhájába, ami egy kopottas melegítő, majd szól, hogy kezdhetjük. Beállítjuk a kamerát és pörög a film.

A shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshezA shuar lányoknak érzékük van a modelkedéshez

- Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- La Esperanzában. Éppen röplabdáztam a haverokkal, amikor megjelent Juan. Azt kérdezte, hogy tudom-e, hol van az a kő, amin rajzok láthatók. Mutatott néhány rajzot egy könyvben, s mivel azok ugyanolyanok voltak, mint a sziklán lévők La Esperanzában, hát megmutattam neki.
- Milyen rajzok voltak a kövön?
- Figurák, keresztek és valamilyen írás. Juan könyvében volt ugyanolyan írás.
- Mi történt ezután?
- Megkért, hogy vigyem el a faluba, ahol én lakom. Elvittem hát Coangosba. Ott élt a sógorom, Karunda Jambé, akinek az arcára ugyanazok a figurák voltak tetoválva, mint amik a sziklán voltak láthatók.

Hirtelen felrémlik bennem José Bajare arca Coangosból, neki is karikák voltak az arcára tetoválva.

- Móricz egyedül érkezett?
- Nem. Egy nővel, valamint egy helyi vezetővel, aki Limónból származott. De ő Yukiantzából visszafordult, Coangosba csak Juan jött és a nő.

Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)Stanley Hall a brit expedíció vezetője a La Esperanzában álló kő előtt (forrás: www.goldlibrary.com)

Móricz többször említ egy nőt, akit jó barátjának tartott és aki többször ott volt vele az expedíciókon.

- Milyen hosszú ideig volt Móricz Coangosban?
- Első alkalommal 15 napig.
- Mit csinált?
- Semmit. Fényképezett és írt, semmi többet.
- Mikor mentek le a barlangba?
- Harmadszorra. Mikor másodszor jött, akkor sem mentünk le.
- Harmadszorra is csak a nővel érkezett?
- Nem. Akkor helikopterrel jöttek és volt velük sok rendőr.
- Mindannyian lementek a barlangba?
- Nem. Az egyik unokatestvéremmel, Peterrel vittük le Juant és a nőt. Elsőként én mentem le, aztán a druszám, majd Peter. Végül a nő jött le.
- És a rendőrök?
- Ők nem jöttek le, fent maradtak.
- Önök Peterrel ismerték korábbról a barlangot?
- Persze. Sokszor mentünk le megcsapolni a tayosokat (a tayos shuar nyelven olajmadár, az indiánok az olajukat hasznosították).
- Odalenn mi történt?
- Egy ideig mentünk befelé, aztán Peter lemaradt. Juan hozott magával egy olyan eszközt, amivel fémet lehet keresni. Azt mondta, hogy egy arany harangot keres, amit az ősei hagytak ott.
- És megtalálta?
- Beljebb mentünk egy olyan helyre, ahol a barlang fala függőleges volt. Úgy nézett ki, mint egy terem. Itt kezdte el böködni a guanót, ami beterítette a barlang alját. Böködte a pálcájával, ami egyszer csak megakadt. Ott álltam a háta mögött. Kiásta a guanóból és a harang volt az.
- Hogy nézett ki?
- Sárga volt. Aranyból készült, tiszta aranyból.

Tehát Móricz talált valamit a barlangban, ez most már biztos. Ráadásul Móricz tudta, mit keres, de hogy az arany harangnak mi köze a magyar őstörténethez, arról sejtésem sincsen.

- Juan betette a zsákjába a harangot és kimentünk a barlangból - folytatja az öreg.
- Utána még lementek a barlangba?
- Minden nap. De csak mi, a rendőrök soha. Ők fent rádióztak.
- A következő napokon még találtak valamit?
- Igen. Először egy állatnak a karmát (Móricz egyik levelében mesél egy karomról, amit dinoszaurusz karomnak titulál), majd egy könyvet.
- Könyvet?
- Igen. Összesen három könyvet találtunk. Feketék voltak, de fémből készültek.
- Voltak belső oldalaik?
- Nem. Táblák voltak, jó méteresek.
- Volt rájuk írva valami?
- Igen, de nem tudtam elolvasni. A rendőrök is kérdezték odafenn, hogy mondjam el, mi van ráírva, de mondtam nekik, hogy nem vagyok tudós, nem ismerem azokat a betűket.
- Mi lett a haranggal, a karommal és a könyvekkel?
- A druszám elvitte őket magával.

Juan Ramos Móricz János vezetője és barátja voltJuan Ramos Móricz János vezetője és barátja volt

Móricz János ezek szerint nem írt igazat a leveleiben, mert azt állította, hogy nem nyúlt semmihez, mert meg akarta őrizni a tárgyakat a shuaroknak, hogy azokat a tudósok a barlangban vizsgálják majd meg.

- Ezután Móricz visszatért még?
- Egyszer. Egy vezetővel jött és sok meszticcel.
- Leereszkedtek újra a barlangba?
- Nem. Nem engedtük őket. Mondtuk Juannak, hogy ezek az emberek csak az aranyért jöttek, nem mehetnek le.
- Ezután?
- Soha többé nem láttam Juant.
- Milyen volt a viszonya Móriczcal? - próbálom a témát kicsit személyesebben megközelíteni.
- Jó, mondhatni barátok voltunk. Megbízott bennem. Mindig velem beszélt elsőnek, ha kellett neki valami. Egyszer még filmet is néztünk együtt.
- Filmet?
- Igen. Volt egy vetítője. Behívott a sátrába és mutatott egy kis filmet, azt hiszem Pakisztánról. Egy kis faluban készült a film és ami érdekes volt, hogy majdnem minden szavát értettem.
- Kinek a szavát?
- A pakisztániaknak, ahogy beszéltek a filmen. Mintha shuarul beszéltek volna. Tiwintza alatt Peruban is élnek shuarok, ők más dialektust használnak, mint mi. A pakisztániak egy picit gyorsabban beszéltek, de majdnem minden szót értettem belőle.
- Nem emlékszik, hogy mi volt a neve a falunak vagy a közösségnek?
- Nem. Ez nagyon régen történt, s mivel engem nem igazán érdekelt, elfelejtettem.

Juan Ramosszal a közösségi ház előttJuan Ramosszal a közösségi ház előtt

Létezhet az, hogy egy ecuadori shuar érti egy pakisztáni közösség nyelvét? Ha ez így van, akkor Móricz János elmélete sem lehetetlen, miszerint akár nekünk, magyaroknak is közünk lehet az amazóniai indiánokhoz. A távolság mindkét esetben szembetűnő, és a felvetés abszurdnak tűnik, de én hitelt adok a kis öreg, Juan Ramos szavának. Nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy értette-e a pakisztániak nyelvét, egyszerűen elfogadom.

- Miután Juan Móricz végleg elhagyta Coangost, mi történt?
- Egy évre és hat hónapra rá a rendőrség visszatért és elvitt mindent.
- Mi mindent?
- Amit anno hátrahagytak. Rádiókat, sátrakat. Nem akartak megismerni.
- Aranyat is vittek magukkal?
- Nem, aranyat nem. Bár nem voltam ott.

Itt Juan Ramos kicsit meginog. Mivel a rendőrök nem ismerték meg, nem vitték magukkal a barlanghoz. Van azonban a youtube-on egy felvétel, amin egy állítólagos hordár arról számol be, hogy az angol expedíció, ami kb. másfél évvel lehetett Móricz expedíciója után, vitt el arany tárgyakat a barlangból.

Én 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Móricz talált dolgokat a barlangban, azonban ő a felfedezését sokkal jobban kiszínezi. Beszámol egy fémkönyvtárról, ami ugyancsak a barlangban található, hatalmas arany táblákat említ és számtalan egyéb kincset, amit egy ősi civilizáció, Atlantisz vagy Mu örökségének tart. Juan Ramost mikor erről a könyvtárról kérdezzük, azt mondja, hogy ő semmi ilyenben nem járt Móriczcal, de azt megerősíti, hogy a Tayosban talált egy aranyból készült harangot, egy karmot és három fémkönyvet számára ismeretlen írással.

Folytatjuk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra

0 Komment

A shuarokkal nincs minden rendben. Az összes faluban megtalálnak minket a vad bürokraták és számon kérik rajtunk még a létezésünket is. Ettől függetlenül nem adjuk fel a kutatást, nem tántoríthatnak el minket attól, hogy ráleljünk Amazónia mélyén Móricz egykori vezetőjére, Juan Ramosra. Ugyanolyan kihívás ez, mint a fiatal shuargyerek uwishinné válása, aki ha sámán szeretne lenni, meg kell érintse Arutamot, a teremtő erőt. Minket azonban nem Arutammal, hanem a Juan Ramosszal való találkozás éltet.

Yukiantzából stoppal jutunk el a kb. 50 kilométerre fekvő Tiwintzába, más néven Santiagóba. Ahogy az a dzsungeltúrák után lenni szokott, az amúgy jelentéktelen kisváros igazi metropolisznak hat. Ehhez nem kell semmi más, mint hogy lehet enni sült csirkét és van sör.

Az Ayauch-lagúna igazán kellemes helyAz Ayauch-lagúna igazán kellemes hely

Pihenésképpen ellátogatunk a közeli Ayauch-lagúnához, ami alig pár kilométerre fekszik nyugati irányba. Bár Tiwintza környékén már nincsenek érintetlen esőerdők, a lagúna körül egy vékony sávban a falusiak megóvták a természetet. Rengeteg színes rovart, főként lepkét látunk, és maga a lagúna sem csúnya, így nem bánjuk a sétát, még ha fáradtak is vagyunk.

Másnap pihenő napot rendelünk el. Kimossuk a csupa sár ruháinkat és a bakancsokat, majd úgy döntünk, lesétálunk a folyópartra. Menet közben megállít minket egy shuar srác a feleségével, hogy telejesen eredeti fosszíliákat és aranyrögöket adjon el nekünk. Sűrűn rázzuk a fejünket, hogy nem veszünk semmit, a beszélgetést pedig inkább a kutatási téma medrébe tereljük.

Pecás fiú a lagúnánPecás fiú a lagúnán

- Nem ismered véletlenül Juan Ramost Nantipból?
- Juan Ramost? Nem, nem tudom ki az - válaszoja a srác.
- Van a falunkban egy José Ramos - vág közbe a felesége - Ő nem Nantipból származik? - fordul a férjéhez.
- Tényleg, José a falunk tanára. Őt kéne megkérdezni, lehet ő tud segíteni.
- Hol van a falutok? - kérdezősködünk.
- Ott a folyó túlpartján. Sétáljatok át a hídon és kövessétek az ösvényt. Húsz perc és ott vagytok.

Elbúcsúzunk a pártól és átkelünk a Rio Santiago felett. A faluba valóban nem több az út 20 percnél. José Ramost könnyen felkutatjuk, mert az övé az első ház a településen. Bent ül a szobájában elég rendesen betintázva.

- Az apám Nantipban él, de nincs túl jó színben - közli akadozó nyelvvel.
- Mi az, hogy nincs jó színben?
- Van valami a lábával, nehezen jár. Mondjuk jó ideje nem láttam.

Rio SantiagoRio Santiago

A tanárember nem a legtökéletesebb hírforrás. Olyan távolról mesél az apjáról, mintha nem is lenne egymáshoz közük. Nem időzünk tovább a házában, megköszönjük az infókat, majd indulunk vissza Tiwintzába. Illetve csak indulnánk, mert kifelé menet elkap minket a falu elnöke.

- Van engedélyük itt lenni? - kezdi ugyanúgy, mint Coangos elnöke.
- Csak José Ramost kerestük.
- Mit akarnak Josétól?

Elmeséljük neki, miért vagyunk itt, miközben bőszen bólógat, majd közli velünk, hogy mivel nincs engedélyünk a faluban lenni, fáradjunk vissza Tiwintzába. Én nem tudom mi van a shuarokkal. A falvak előtt mindenhol ki van rakva egy tábla, hogy a belépés szigorúan tilos, és idegen még az ösvényre sem teheti rá a lábát. Életem során számos indiántörzzsel találkoztam, de ilyen zárkózott és a szabályokat állandóan felemlegető bürokrata közösséggel még nem hozott össze a sors.

Eri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyelEri küzd a Kapisunba tartó ösvénnyel

Másnap abban a reményben, hogy rátalálunk Juan Ramosra, elindulunk Nantip felé. A sofőr nem tudja hol kell leszálljunk, de szerencsére a buszon utazik velünk egy fickó, aki jelzi, hogy a két gringó megérkezett. Az ösvény bejáratánál ismét belebotlunk a tiltó táblába, valamint egy férfibe, aki éppen most érkezik a folyótól.

- Hova tartanak? - kérdi.
- Nantipba - adjuk a rövid választ.
- Én vagyok Kapisun elnöke. Van engedélyük rá, hogy Nantipba menjenek?

Egyike a sok csodás őserdei teremtménynekEgyike a sok csodás őserdei teremtménynek

Ismét jön a sztori elmagyarázása, de szerencsére Kapisun elnöke értelmesebb a tegnapi fickónál, így engedélyét adja, hogy használjuk a falu ösvényét, ami a coangosi menet után egész kellemes. Jó egy óra alatt letekergünk a Rio Santiago partjára. Az ösvény mentén - az Ayuach-lagúnához hasonlóan - csodaszép pillangókat, hernyókat és botsáskákat látunk. Átkelünk a folyót keresztező függőhídon, majd elindulunk felfelé Kapisun falujába. Itt az ösvény ismét Coangost idézi, olykor térdig süllyedünk a sárban. Szerencsére ez a szakasz nem tart sokáig, a dombtető után már meg is pillantjuk a falut, illetve az azt körülölelő ültetvényeket. Az is feltűnik, hogy van távvezeték. 2013-ban a shuarok sem maradhatnak áram nélkül.

Kapisun inkább egy tanyabokor, semmint falu, mivel házai egymástól távol esnek, ahogy az a shuarokra anno jellemző volt. A shuarok évezredeken át nomád nép voltak, ideiglenes házaikat véletlenszerűen az erdő közepén húzták fel. Ha egy család egy adott erdőrészt levadászott, akkor továbbállt. A spanyolok gyakran bukkantak a dzsungel mélyén üres házakra, de ezek nem csak azért lettek hátrahagyva, mert elfogyott a vad az erdőkből. Shuar hagyományok szerint, ha egy házban valaki meghalt, azt a házat meg kellett hagyni a halott lelkének.

Kapisun faluja csodás környezetben fekszikKapisun faluja csodás környezetben fekszik

A lélek a shuar mitológiában nagyon fontos szerepet tölt be. Az ellenséges törzsek megölt harcosainak fejét például előszeretettel vágták le és csináltak belőlük tzantzákat. A tzantzák zsugorított fejek (innen származik a zanza, zanzásít szavunk), amiket nagy műgonddal készítettek el. Elsőként a bőrt lenyúzták a fejről, majd a fejtetőnél kivágtak belőle egy darabot, hogy kisebb legyen a térfogata. Ezután a bőrt gyógynövényes vízben kifőzték, majd ráhúzták egy fagolyóra. Miután az kiszáradt, az így kapott tzantzák száját és szemét bevarrták, hogy az ellenség gonosz lelke ne tudjon kiszabadulni. Hogy biztosra menjenek, a fejeket hamuval dörzsölték be, ugyanis a hamu benntartja a lelket az emberben. Ilyen tzantzákat a keresztény hitre térés óta, több mint 150 éve nem csinálnak, bár a 20. században még kerültek elő zsugorított fejek, melyekről utóbb kiderült, hogy hamisítványok. Azért gyártották le a shuarok őket többnyire majombőrből, mert műkincskereskedők jó pénzt fizettek érte.

A gonoszság a shuaroknál nem csak tzantzák képében jelenik meg. Ahogy más amazóniai népcsoportoknál, így náluk is fontos szerep jut a sámánoknak, akiket a shuarok uwishineknek neveznek. Az uwishin lehet jó és rossz. A jó uwishin gyógyít, átkot űz, valamint kapcsolatot létesít a túlvilági lényekkel és szellemekkel. A rossz uwishin rontást hoz az emberre, betegséget és halált okoz. Ma már a shuarok nem hisznek az uwishinekben, ha megbetegszenek, orvoshoz fordulnak, és az átok okozójának sem kell retorziótól tartania. Sok turistát persze megtévesztenek az amazóniai sámánizmussal és elhitetik velük, hogy az indián sámánizmus még létezik. A 21. századi uwishinek hatásköre azonban ma már nem tart tovább annál, minthogy párszáz dollárért néhány napra turistákat fogadnak, hogy azokat bevezessék az ayahuasca (shuarul natem) világába.

A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei (a kép Cuencában készült)A tzantzák az ősi shuar kultúra leglátványosabb ránk maradt emlékei 

Az ayahuasca egy lián, amit Amazónia majd minden közössége előszerettel fogyaszt, hogy megtisztítsa lelkét és testét. A barnás színű pszichoaktív főzettől az embernek víziói támadnak, olykor szorosan kapcsolódva a valós életben átélt és feldolgozatlan traumákhoz, amik tudatalatt emésztik az ember lelkét. Az uwishin feladata az, hogy a delikvens ne ragadjon le a szembejövő gondoknál, hanem túllépve rajtuk kikerüljön a problémák világából. Miután a szer hatása elmúlik, hihetetlen könnyebbség lesz úrrá az emberen, valóban túllép a gondokon, és minden egyszerűnek és könnyűnek tűnik. Az emelkedett érzelmi állapot akár több napig is elhúzódhat. A szertartás velejárója a hányás, azaz egyfajta méregtelenítés, amit a shuarok a problémák fizikai távozásaként fognak fel. Ma már a shuarok nem tartanak egymásnak szertartásokat, csak nagyon ritkán. Általában magukban iszogatják a főztjüket, s ahogy ők mondják azért, hogy lerészegedjenek tőle. 

Az ayahuasca mindenkire más hatással van. Amíg az európaiak többnyire személyes gondjaikkal találják magukat szembe, addig a shuarok legtöbbször félelmeik leküzdéséről mesélnek. Az indiánok látomásai között legtöbbször kígyók, jaguárok és más veszélyes állatok jelennek meg, jellemzően torz formában. Igen, amíg mi fehérek társadalmi, gazdasági és párkapcsolati gondokkal küzdünk, addig a shuarok a természetből fakadó félelmeikkel kénytelenek megharcolni.

Az uwishinek az ayahuascát azonban nem csak a megtisztulás jegyében fogyasztották. Feladataik közt szerepelt a kapcsolattartás Arutammal, a teremtő erővel, aki a vízesésekben él. A shuarok a vízeséseket szentként tisztelték, bizonyos zuhatagokat csak a sámánok látogathattak. A vízeséseknél elfogyasztott ayahuasca (amit gyakran dohánnyal kevertek az erősebb hatás elérése érdekében) segítette az uwishineket lemerülni a tsunkik, vagyis a folyók népének világába. A shuar teremtéstörténet is a tsunkikhoz köthető, illetve a tsunki asszonyokhoz, akik gyönyörű teremtmények hírében álltak.

Shuar gyerekek Nantip határábanShuar gyerekek Nantip határában

Egyszer egy shuar vadász a folyóparton aludt, amikor megjelent neki egy tsunki asszony. A férfi azonnal szerelembe esett és követte a nőt a víz alatti világba, ahol házasságot kötött vele. Egy napon a tsunkik szóltak a vadásznak, hogy vissza kéne térnie a falujába, mert a földi felesége már biztosan hiányolja. Tsunki felesége nem akarta magára hagyni urát, így követte őt a Földre, s hogy ne legyen féltékenység, kígyó képében tette azt. A férfi visszatérve a faluba ráébredt, hogy már nem szereti shuar asszonyát, ezért az éjszakákat a férfiak házában töltötte együtt a tsunkival. Egyik este a shuar asszony megleste urát és látta, hogy az egy tsunki nővel hál, aki ráadásul állapotos. Másnap a férfi vadászni indult. A kígyót egy kosárba helyezte, majd megeskette földi feleségét, hogy az nem nyúl hozzá. Az asszony azonban kíváncsi volt, így kinyitotta a kosarat, amiben megpillantotta a terhes kígyót. Azonnal tűzre dobta, mire a kígyó vízzé változott és visszatért a Föld alá. A tsunki asszony beszámolt apjának az esetről, aki haragra gerjedt, és egy emberevő anakondát, valamint hatalmas vihart küldött a shuarokra. A vadász az erdőben megpillantotta a viharfelhőt, így visszaszaladt a faluba, ahol az asszony bevallotta, hogy tűzre dobta a kígyót. A férfi dühében felkapta a shuar feleségétől származó lányát, és elrohant vele az erdőbe, ahol felmásztak egy hatalmas fa tetejére. A férfi hallotta, ahogy az anakonda megeszi az embereket, az eső pedig özönvizet hozott a Földre. Mikor a víz levonult, a shuar vadász lemászott a fáról lányával, akit feleségül vett, és újrateremtette vele a shuarokat.

Minden uwishinnek egyik gyermeke ugyancsak uwishinné válik. Az ilyen gyerekeket már egészen pici koruktól kezdve látomások gyötrik, majd nyolc éves korukban részt vesznek egy beavatási szertartáson. A sámán elviszi magával fiát a szent vízeséshez, ahol malikawát, egy ayahuascánál is sokkal erősebb halucinogén főzetet kell innia. Mikor megjelenik neki Arutam, akkor meg kell érintse. Ha elég bátor hozzá, hogy testi kontaktust teremtsen a teremtő erővel, akkor a fiúbúl uwishin válik.

PortrékPortrék

Nincsenek ábrándjaim, hogy Kapisunban vagy Nantipban belefutunk egy uwishinbe, vagy hogy részt vehetünk egy natem szertartáson. Turistavakító ceremóniára nem vágyom, pénzünk sincs nagyon rá, s lássuk be, a vidék sem épp úgy néz ki, mint ahol virágzik az idegenforgalom. Kapisunban nem hogy uwishinnel, emberrel se nagyon találkozunk. Az egyetlen faluhoz köthető esemény az, hogy néhány kutya megkerget minket az ösvényen, de ennél semmi több. Fél órányira Kapisuntól egy széles folyó állja utunkat. Fejem fölé tartom a zsákot és átbaktatok a nagy sodrású víztömegen. Eri is követ szépen lassan, de a folyóátkelés soha nem volt az ő műfaja. Szerencsére megússzuk elázás nélkül. Újabb tíz perc séta és mégegy folyó. Újabb egyensúlyozás a csúszós köveken, de ezt az akadályt is leküzdjük. Kb. húsz perc után kiérünk az erdőből és egy banánligetben találjuk magunkat. A háttérben dörögni kezd az ég, néhány pillanat múlva pedig ömleni kezd az eső. A banánliget szélén áll egy házikó, amolyan magtár lehet. Behúzódunk alá és csak reméljük, hogy nincs a környéken egy területét örző kutya. Az indiánok kutyái vadász ebek, ezért ha nem ismerős élőlényt látnak, azonnal jeleznek és támadnak. Ebből a szempontból szerencse, hogy rosszul tartják őket, mert nem nőnek nagyra, de azért az ő harapásuk is fáj.

Az eső eláll, így folytatjuk utunkat Nantip felé. Az erdőből kilép egy fiatal nő két kislánnyal. Néznek ránk tágra nyílt szemekkel, láthatóan nem tudják hova tenni az ott létünket.

- Elnézést kisasszony! - szólítom meg az amúgy nagyon helyes indián lányt - Nantipba tartunk, Juan Ramost keressük.
- Juan Ramos a nagyapám. Jöjjenek velem!

Eri legyőzi a folyótEri legyőzi a folyót

Ötösben baktatunk végig az esőtől sárossá vált ösvényen. Mi a bakancsunkban csak csetlünk botlunk, ők hárman a gumicsizmájukban nagyon ügyesen szögdécselnek. A gyerekek papaját és banánt visznek műanyag vödrükben. Az út alatt beszélgetünk Juan Ramos unokájával, Sofiával, aki 28 éves kora ellenére öt gyermek édesanyja. Megtudjuk, hogy az öreg nincs túl jó állapotban, nagyon nehezen jár, mert baj van a lábával. Egyszercsak megérkezünk Nantipba. Az alig pár házból álló falu egy csodálatos völgyben fekszik, körben érintetlen esőerdővel. Az egyik ház előtt gyerekek játszanak. Sofia megáll és bekiált a házba:

- Nagyapa! Téged keresnek!

A házból lassan előcammog egy idős indián, aki olyan fehér, hogy akár Eri rokona is lehetne. Haja félig ősz, félig barna, vöröses árnyalattal. Hunyorít egyet, mi pedig közelebb lépünk hozzá.

- Ön Juan Ramos? - kérdezzük.
- Én volnék. Maguk kicsodák?

Bemutatkozunk, majd belekezdünk a történetbe.

- Mond magának valamit az a név, hogy Juan Móricz?
- Juan Móricz? 30 éve nem hallottam ezt a nevet. Hogy van a druszám?

(Folytatjuk...)

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Coangos egy csodaszép falu, nagyon kellemes emberekkel. Az öreg José, aki ismerte Móriczot, azonban nem a titkok tudója, viszont ismeri azt, aki segíthet nekünk. Megérte napokon át várni és semmit tenni, még akkor is, ha egyes bürokrata indiánoknak ez nem tetszik.

Még épp csak erőlködnek az első napsugarak, amikor Coangosban megkezdődik az élet. Csörgőóra és mobiltelefon helyett arra ébredünk, hogy az asszonyok átkurjongatnak egyik házból a másikba, hogy a napi teendőket egyeztessék. Alighogy kilépek a faházikóból, ismét térdig tűnök el a sárban, így sikerül nyugtáznom, hogy száraz évszak ide, száraz évszak oda, ez az éjszaka sem múlt el csapadék nélkül. Cserébe mesés táj kényezteti a szememet olyan gazdag és zavarbaejtően zöld növényvilággal, amit eddig igen kevés helyen láttam.

Eső után még a zöld is kizöldülEső után még a zöld is kizöldül

A házak között tehenek és lovak legelésznek, itt-ott feltűnik egy-egy gumicsizás férfi jókora fegyverrel az oldalán. Vendéglátónk, San - ahogy a többi felnőtt férfi - útnak indul. Általában halászni vagy vadászni mennek, de ma a városban akad tennivaló. Elena (San felesége) első útja a földekre visz néhány 8-10 éves lurkó és a hűséges Peter kutya kíséretében, hogy betakarítsák a terményeket (yukka, banán, kínai burgonya). A faluban általában nincs is más ennivaló. A konyhában már lobog a tűz, s mivel nem maradhat őrizetlenül, a legidősebb, 14 éves lányka tesz-vesz körülötte. 

Endrével az egész napot Conagosban töltjük és figyeljük a történéseket. A házak kiürülnek, mindenki megy a dolgára, de a tisztás megtelik játszadozó gyerekekkel. Egyéb játék híjján egy döglött kígyóval hoznak frászt egymásra. Ahogy a nap feljebb kúszig az égen, egyre tikkasztóbb lesz a hőség. Ki ne vágyna egy hűsítő zuhanyra? A falu huncutkái meglelik a slagot, és a napi tisztálkodást kergetőzve, órákig tartó, mókás pancsolással viszik véghez.

PancsolásPancsolás

Coangosban népviseletet senki sem visel, és nagy bánatunkra sámánok sincsenek, de ezt leszámítva a shuarok hétköznapi élete semmiben nem különbözik más őserdei indián népektől. A hal- és az állatállomány csökkenése miatt már kissé háttérbe szoruló halászat és vadászat a férfiak feladata, a nők szerepe a tűz őrzése, a csecsemők ellátása és a mosás a pataknál, ami remek lehetőséget biztosít egy kis tereferére és fűrdőzésre is. Minden háznál tekintélyes a gyermekáldás, nem is találkozunk olyan családdal, ahol ne volna legalább hat-nyolc csemete. A kisebbek nevelése jobbára a nagyobb testvérekre és unokatestvérekre hárul. Ahogy ez a természeti népeknél lenni szokott, a felhőtlen gyermekkor nem is tart tovább a nemi érettség elérésénél. 

Az egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakonAz egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakon

A falu közepén a rögtönzött focipálya mentén egy hosszú faépület húzódik. Gyermeki kíváncsisággal merészkedem fel a tornácára, de sajnos az ajtót zárva találom. Az ablakon át látom, hogy padok sorakoznak bent, ez az iskola. Az egyik padon néhány könyv látható, a falon egy tekintélyes méretű poszter az ABC betűivel, valamint néhány képpel illusztrált shuar szóval. Nyelvtanár vagyok, így nem csoda, hogy lázba hoz a lehetőség, hogy egy parányi indiánfalu iskolájába besétáljak egy tanórára, de ez a terv valahogy mindig kudarcba fullad. Annak idején a tawahka indiánoknál olyan nagy eseménynek számított a fehérek látogatása, hogy tanítási szünetet rendeltek el ott tartózkodásunk idejére, az asháninkáknál pedig érkezésünk véletlenül a pedagógushétre esett. Most sincs nagyobb szerencsém. Az üres iskola ablaka előtt állva betűzgetem suttogva a shuar szavakat, majd a jelentésükön töprengve sétálok le a tornácról. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. A sulival szomszédos ütött-kopott iroda tárva nyitva áll. Egy fiatal férfi téblábol az ajtóban, rámköszön és rosszallóan végignéz. Megkérdezi a nevem, és hogy mi járatban vagyok errefelé. Kiderül, hogy nincs egyedül a furcsa idegen. A másik férfi Endrével beszélget az orvosságos házikóban, majd mindkettőnket betessékelnek a kaotikus berendezésű rögtönzött fairodába.  

A shuarok ma már nem hordanak népviseletetA shuarok ma már nem hordanak népviseletet

- Tudjátok, hogy a shuar települések engedély nélküli látogatása tilos? - teszi fel a kérdést barátságtalanul a szigorúbb arcú - Van engedélyetek arra, hogy Coangosban tartózkodjatok? - folytatja kissé feldúltan.
- Sucúában a shuar önkormányzat adott engedélyt a Coangosba való belépésre - válaszolunk hivatalosan.
- Én vagyok itt az alelnök, és hozzám nem jutott el az érkezésetek híre.
- Valószínűleg ebben nem mi vagyunk a hibásak.
- Honnan valók vagytok? - kezd megenyhülni.
- Magyarországról.
- Az hol van? Európában?
- Igen. Közép-Európa.
- A Tayos-barlang miatt vagytok itt? Oda ugyanis én szoktam túrákat vezetni a helyi turistáknak. Mostanában sokan látogatják. Mutatok fotókat róla - válik az alelnök elvetemült bürokratából pénzéhes kapitalistává.

Miközben  a képeket nézegetjük, mesélni kezdünk nekik Móriczról, és hogy miért jöttünk pontosan. A sztori minden részlete az újdonság erejével hat rájuk, bár egyikük sem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. A barlangászatban azonban meglehetősen kompetensnek tűnik a magát alelnöknek nevező fickó. Megkérjük, hadd készítsünk vele egy rövid interjút a Tayos-barlangról, de gyorsan fel is hagyunk a dologgal, mert előrebocsátja, hogy 50 dollár alatt még a nevét sem hajlandó a kamerának elárulni. Fontoskodva felírják a nevünket egy egérrágta papírcetlire, majd kitessékelnek az irodából. Átsétálunk az orvosságos házikóba. A feszült hangulat csak akkor oldódik egy kicsit, amikor megpillantják a laptopokat, amin mutatunk néhány felvételt más indián közösségről, megnyugtatva őket, hogy nem mindeki kér 50 dollárt egy felvételért. Bő fél órás kevésbé paprikás társalgás után búcsút intenek, és a következő napokban nem is tisztelik meg jelenlétükkel a falut.

Endre és a gyerekekEndre és a gyerekek

San csak másnap, azaz kedden érkezik vissza a faluba. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen első este ígéretet tett, miszerint bejelent bennünket a falu öreg és nagy tiszteletben álló bölcsénél, a 76 esztendős José Bajarenál, aki jó eséllyel ismerte Móricz Jánost. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy az öreg José talán nem kedveli a társaságot, ezért költözött fel egyedül az örök magányt biztosító szomszédos hegy tetejére. Se kutya, se macska, csak az erdő csendje. Amikor San népes családjával együtt megérkezünk, egy padon tűnődve üldögélő, barátságos, szelíd, ugyanakkor komoly idős férfit látok, akiből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. Arcán keresem az indiános vonásokat, de akár lehetne egy európai derűs nagypapa is, ha nem viselne a szeme alatt szolíd, apró tetoválásokat. Mindenkit egyesével, mosolyogva üdvözöl.

NaplóírásNaplóíráshoz szurkolnak a bakancsok

A következő néhány óra kellemes beszélgetéssel telik. Hamarosan szó esik Juan Móriczról, José szíves örömest áll a kameránk elé. Megható a segítőkészsége, ahogy meg-megáll egy-egy mondat után, hogy kutasson emlékeiben, és minél pontosabb választ adjon mindarra, amire kíváncsiak vagyunk.

- José! Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- Limónban. Még fiatal voltam, nem lehettem több 25-28 évesnél.
- Juan miért jött ide?
- A barlang miatt.
- Már tudott a barlangról, amikor megérkezett? 
- Igen. Többször is visszajött. 
- Egyedül jött?
- Nem mindig. Volt amikor öt katona volt vele. Meg egy nő és egy orvos is. Meg járt itt az az atya is, Crespi.
- Ők miért jöttek ide?
- A barlangba akartak leerszkedni. Volt, amikor három hónapig is itt voltak, de nem a faluban, hanem a völgyben táboroztak. Mikor elfogyott az ennivaló, elmentek.
- Miért mentek a barlangba?
- Juan aranyat talált lenn. Arany tárgyakat.
- Milyen tárgyakat talált?
- Olyat, mint ez a szék itt - mutat arra a fapadra, amin Endre ül - De lehet, hogy mást is.
- Tudja, hogy mi történt azokkal a tárgyakkal?
- Szerintem Juan elvitte őket a barlangból. Meg akarta őket vizsgálni.
- Látta a tárgyakat?
- Nem. Juan Móricznak nem én voltam a vezetője, nem voltam lenn a barlangban, amikor azokat felhozták.
- Emlékszik, hogy ki volt a vezetője?
- Persze. Juan Ramos volt.
- Ő kicsoda? Él még?
- Egy rokonom. Él, Nantipban van.
- Nantipban? Hol van Nantip?
- Egy falu Kapisuntól nem messze. A Tiwinzába vezető útról visz oda az ösvény. 

Endrével egymásra nézünk nagy boldogan. Máris megvan a következő úticél.

José Bajare arcán furcsa tetoválás láthatóJosé Bajare arcán furcsa tetoválás látható

- José! Ön szerint shuar eredetűek voltak ezek az arany tárgyak? Lehet, hogy ősi shuar táblák voltak?
- Nem, biztosan nem. Senki nem ismerte ezeket a tárgyakat. Juan talán tudta, hogy mik azok, de mi nem.
- A shuarok tudták, hogy ott vannak azok az arany tárgyak a barlangban?
- Senki nem tudta.
- Milyen ember volt Juan?
- Nagyon kedves. Jóbarát. Azt mondta, ő nem gringó, hanem közülünk való.
- Értett shuarul?
- Egy-két szót megtanult, de spanyolul beszéltünk.

Beszélgetünk még egy kicsit a régi dolgokról és a shuar nyelvről, amiből be kell vallanom, egy árva mukkot sem értek. Aztán közeledik a délutáni vihar, mi pedig visszabaktatunk a hegy túloldalára a coangosi kis orvosságos háziókóba, ahol a sátorba rejtőzve hallgatom az eső kopogását a laminatetőn, s közben már a nantipi kiruccanáson töprengek. Igyekszem elfojtani türelmetlenségemet. Legszívesebben már holnap indulnék, de a Santiago-folyón csak csütörtök reggel lesz legközelebb csónak, és ma még csak kedd van.

Életkép CoangosbólÉletkép Coangosból

A másnap édes láblógatással telik, élvezzük az apró őserdei falu meghitt hangulatát. Nagy a boldogság, mert José a délelőtt folyamán egyszer csak betoppan látogatóba. Vállára akasztott tarisznyájában néhány banánt cipel. Meghatódom, amikor kiderül, hogy nekünk hozta ajándékba. Endrének és nekem négy napja egy-két darab kínai krumpli és egy marék üres rizs a menü, bár tegnap Elena a tiszteletünkre egy vén tyúkot is levágott, és azon osztoztunk a népes családdal. Az egy dolog, hogy kopog a szemünk az éhségtől, de azt is tudjuk, hogy vélhetően Josénak sincs egyéb ennivalója mára, mint ez a pár banán. Megoszjuk vele az aznapi ebédet, majd váltunk pár kedves szót, aztán búcsút int és nézem, ahogy az öreg nehézkes léptekkel visszabandukol a magányos hegyre.

Épp csak lenyugszik a nap, amikor visszahúzódunk a sátorba. Nehezen alszom el, mert emészt némi nyugtalanság. A csónak rendszerint reggel 7 körül ér az ösvényhez, érkezésünk pedig fényes nappal majdnem három órát vett igénybe. A terv szerint San egy lóval a segítségünkre lesz, és vállalja a húsz kilós zsákok szállítását a folyóig, de a sár attól még nagy erőpróba marad, csakúgy, mint a csúszós meredek hegyoldal. Az eső pedig csak nem akar csillapodni. 

A Rio Santiagón utazni felejthetetlenA Rio Santiagón utazni felejthetetlen

Hajnali négykor már elemlámpával rámolok befelé a zsákomba és kezdem lebontani a sátrat Endre feje fölül. Az eső elállt. Csípkednünk kell magunkat, ha elkésünk félő, hogy a bányászokat szállító Cristóbal odébb áll, s akkor itt ragadunk még néhány napra. San gondosan a ló hátára kötözi a nagy zsákokat, aztán rendelkezésünkre bocsát két pár 44-es méretű gumicsizmát, amiből egy is elég lenne, mert nekem 38-as, Endrének meg 40-es lába van. Jóllehet a gumicsizmákat nem kell úgy óvni, mint a bakancsokat, de az ösvény a sok esőzés hatására még nehezebben járható. Rejtély, hogy csináljuk, de bő másfél óra dagonyázás után a folyóparton találjuk magunkat. Csónak egyelőre sehol, így van időnk alaposan lemosni a kölcsön csizmákat, valamint ruhát meg lábbelit váltani. A csónak látványát néhány másodperccel megelőzi a hangja. Feltűnik az ezúttal teljesen józan állapotban lévő Cristóbal néhány műanyag sisakot viselő férfi kíséretében. Santól búcsút veszünk, majd újra belefeledkezünk a számtalan vízesés gyönyörű látványába. Irány Nantip, ahol remélhetőleg rátalálunk Juan Ramosra.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az első benyomás a shuarokról pont ugyanolyan, mint más indián közösségeknél. Megbízhatatlannak tűnnek. Aztán felkapaszkodva Coangos faluban egy más világ fogad. A shuarok vendégszeretőek, segítőkészek és nagyon kíváncsiak. A Tayos-barlang bár ismert a turizmus előtt, külföldi csak nagyon ritkán, szinte soha nem vetődik ide. Móricz nem véletlen szeretett bele a vidékbe, de hogy mit talált a barlang mélyén, még nem derült ki a számunkra.

Péntek reggel jelenünk meg a sucúai shuar önkormányzatnál, ahol a helyi indiánok tanácsára Khart (spanyol nevén Alfit) keressük (a shuaroknak két neve van: egy indián és egy spanyol). Az önkormányzat épületében tett második látogatásunk alkalmával sikerül személyesen találkoznunk vele. A fiatalember még nem hallott Móricz János kutatásairól, még kevésbé az esetleges magyar rokoni szálakról, de olyan lelkesnek bizonyul a témában, hogy amikor visszakísér bennünket a szállodai szobába, megígéri, hogy délután 5 órakor a shuar kultúrában jártas édesapjával együtt visszatér hozzánk. Egész este várunk fiatal barátunkra, de sem aznap, sem másnap nem jön. Azonnal érzékeljük, hogy szavahihetőségben a shuarok sem jobbak a többi indiánközösségnél, de szerencsére van tapasztalatunk a témában, így nem anyátlanodunk el.

Sucúában egy turistának nincs semmi érdekes, ráadásul a száraz évszakban is óránként elered az eső, így a fojtogatóan dohos szobában halálra unjuk magunkat. Elhatározzuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és vasárnap, ha törik, ha szakad, nekivágunk a több naposnak ígérkező indiánozásnak. 

Van egy busz hajnali 4-kor, de annyira korai, hogy hagyjuk veszni a lehetőséget, annak reményében, hogy csak lesz valami a későbbi órákban. Éppenséggel lenne, csakhogy ma vasárnap van, így a következő járat Moronába 10:30-kor indul. A jegyárusnak fogalma nincs, hol van Coangos, az a shuar falu, ami a legközelebb fekszik a Tayos-barlanghoz, s ahol Móricz kutatásait végezte. A sofőr szerencsére jobban informált, így tudatja velünk, hogy Yukiantzánál kell leszállnunk.

A Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek beleA Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek bele

Négy órán át kacskaringózunk a lélegzetelállítóan zöld dombok között, majd egy éles kanyarban lassít a busz, a jegyellenőr pedig hátrabiccent, hogy a két fehér megérkezett. A meredek partszakasz felső részét sűrű zöld növényzet borítja, közvetlenül a főút mellett pedig egy uszadékfából összetákolt boltocska áll néhány rozoga asztallal, egy cingár kölyökmacskával, meg néhány heverésző kóbor kutyával. Az asztaloknál rézbőrűek iszogatnak, nagy érdeklődéssel fogadnak minket. Miután kiderül, hogy mi járatban vagyunk, egyikük feltápászkodik az asztaltól, és az italtól kissé megbódult állapotban odabaktat hozzánk, majd tisztelettudóan kezet nyújt. Cristóbalnak hívják, ő a Coangos-Yukiantza szakasz csónakosa. Fogalma sincs róla, hogy hol van Magyarország - épp úgy, ahogy általában az összes dél-amerikai indiánnak -, de cserébe jól ismeri a Santiago-folyót, így az ösvényig szívesen vállalja a szállításunkat.
 
Kivételesen az elhagyott kikötőben néhány méteren kissé megpihen a folyó. Ez azt jelenti, hogy az őrült robogás helyett csendes csordogálásba kezd és keskeny, hosszú, egytelen fatörzsből faragott indián csónakokat ringat. Leereszkedünk a meredek parton és bepakolunk az egyik csónakba.

Küzdök az elemekkel - Khar erről nem szóltKüzdök az elemekkel - Khar erről nem szólt

- Khar már jelezte rádión, hogy turisták jönnek, de a coangosiak tegnapra vártak benneteket. Egy shaur vezető órákig ácsorgott a folyó partján, hogy majd mutatja az utat. Hogyhogy nem tegnap jöttetek? - kérdezi akadozó nyelvvel. 
- Khar nem érkezett meg egy megbeszélt találkozóra és őt vártuk a városban.
- Nem baj. Az ösvény ugyan hosszú és sáros, de talán nem fogtok eltévedni. 
- Az ösvényen? Hát nem egészen Coangosig visz a csónakkal?
- Nem. Coangos még jópár kilóméter a parttól. Csak gyalogosan vagy lóháton lehet megközelíteni.

Aggódni kezdek. Nálunk vannak a 20 kilós zsákok is, amikkel ritkán sikerül nagyobb teljesítményt produkálnom egy 40 perces komótos sétánál, ráadásul eddig még azt is csak sík terepen sikerült abszolválnom.

Cristóbal beindítja a zajos motrot, ami olyan ledületet ad a könnyű csónaknak, hogy valósággal repülünk a víz felszínén. Át kell kelnünk néhány nagyobb zugón. Nem vagyok egy nagy rafting-bajnok, úgyhogy nem kis erőfeszítéssel próbálom eltusolni zaklatottságom attól való félelmemben, hogy csomagostól az erős sodrású vízbe pottyanunk. A táj a hondurasi Patuca partjára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy 50 méterenként óriási vízesések zúgnak le a partmenti meredek sziklafalakról. Úgy elbűvöl, hogy bele is feledkezem a látványba, és mire eszembe jut az aggodalmam, már csak három méter választ el a sziklás partszakasztól.

Endrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátánEndrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátán

Kikötünk. A hegyoldal olyan meredeken tör az ég felé, hogy alig akad egy vízszintes talpalatnyi rész, ahová a csónakból kipattanhatunk. Már most látszik, hogy kemény túra vár ránk. Cristóbal jó utat kíván, majd búcsút int és fülsüketítő motorzaj kíséretében távozik. Figyelem még néhány percig, ahogy sziluettjének nyoma vész a távolban. Hátuknra pakoljuk a nagy, hasunkra pedig a kisebb zsákokat, aztán útnak indulunk. Ekkor még mit sem sejtünk abból, hogy mi vár ránk, és abban reménykedünk, hogy a hegy tetejéről majd feltűnik a falu. Csalódnunk kell. 15 perces kaptató után az ösvény ereszkedik pár métert, majd újabb kaptató következik egy még magasabb hegyre, ahol viszont már térdig süllyedünk a sárban. A bakancsom minden lépésnél lemarad a lábamról, egyik kezemmel azt szabadítom ki és húzom vissza a lábamra, a másikkal pedig csúszós gyökerekben próbálok kapaszkodóra akadni, attól tartva, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok. Minden erőmet felemészti a meredek sáros ösvényen menetelés, amit az első két óra múltán sík mocsaras vidék vált fel. Minden kitartásomra és türelmemre szükségem van. A legrosszabb a tanácstalanság Endre arcán. Hátrahagyhatná a csomagokat velem együtt, miközben ő előremegy, hogy a faluból segítséget kérjen, de nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra és félő, hogy az őserdő kellős közepén rámsötétedik. 

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Két és fél óra telik el így. Van néhány mély pontunk, míg végül kutyacsaholást hallunk, és megpillantunk egy házat egy tisztás szélén. Megérkeztünk. Coangos néhány bádogtetős igénytelen faházból áll, mesés környezetben. A shuarok nagy szeretettel és örömmel fogadnak minket, és azonnal kisöprik az orvosságos házikót, hogy szálláshellyel kínáljanak. Ez a faluban az egyetlen ház, ami üresen áll, így itt felállíthatjuk a sátrat. Bár a padló kevésbé kényelmes a puha gyepnél, de legalább tető van a fejünk felett és ez egy ilyen csapadékos vidéken nem utolsó szempont csakúgy, mint a jaguárok éjszakai látogatása. Az ivóvíz a környező patakokból érkezik, két háznál kerti csapon keresztül is elérhető. Az egyiket még vacsora előtt ki is próbálom, ugyanis a Coangosba vezető ösvény megpróbáltatásai során olyan formát öltöttem tetőtől talpig, mint egy jókora sárgolyó.

Alfonso (San) felesége és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adniElena és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adni

A szomszéd házban Alfonso (shuarul San) lakik népes családjával. Felesége, Elena azonnal nekilát, hogy yukkából és rizsből vacsorát készítsen a vendégeknek. A konyhában nyílt tűzön főz. A fapadló itt-ott megrongálódott, így nem csak a család keresi a társaságunkat, de még a kutyák is bekukkantanak egy-egy félméteres repedésen. A nap lenyugszik, óriási csend és sötétség ül a falura, mindenütt égnek a gyertyák, itt-ott egy elemlámpa fénye kíséri a házak között szaladgáló gyerekeket. Alfonso az egyetlen a faluban, aki benzinmotoros generátorral és ezzel együtt televízióval is rendelkezik. Igaz, Coangosban egyetlen csatornát sem lehet fogni, de van egy DVD lejátszójuk egy darab lemezzel, ezért minden este ugyanazt a filmet nézi az egész falu. 8 óra körül a motor megtöri az őserdő meghitt csendjét és a film elindul. 

Jófej befigyel a padlón keresztülJófej befigyel a padlón keresztül

Bennünket is odacsábítanak, de a film helyett inkább a két gringót nézik kíváncsian. Rövid tanácskozás után megengedik, hogy a következő napokban részt vegyünk a falu mindennapi életében, és hogy filmezzünk. Mesélünk nekik Móricz Jánosról, de a többség nem hallott róla. Teljesen jogos, hiszen Móricz utoljára az 1970-es évek közepén járt itt, az azóta eltelt 40 évben meghaltak azok, akik ismerhették.

- Én emlékszem rá - szól a népes csapatból egy férfi - Gyerek voltam akkoriban, de emlékszem Juanra, édesapám jóban volt vele.
- Édesapád még él? - puhatolódzunk.
- Nem, régen meghalt már. De az öreg tudhat valamit, igaz, San? - fordítja tekintetét vendéglátónkra.
- Igen, az öreg biztosan ismeri.
- Találkozhatunk az öreggel?
- Persze. Holnap majd beszélek vele, biztosan fogad titeket - zárja le a témát San, s fordul a képernyő felé, hogy életében valószínűleg századszor is megnézze a Tiwintzáról szóló turisztikai műsort, amit néhány lelkes amatőr forgatott a falujáról. Jókat mosolyognak rajta, mert felismerik barátaikat a képernyőn.

Egy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottakEgy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottak

Az egész este meghitt. Imádom az őserdei hangulatot az ilyen kis közösségek között, az ember itt újra embernek érzi magát. Nincs sürgés-forgás, zajártalom, semmi. Mikor a film véget ér, mindenki visszatér a házába, és a falu nyugovóra tér. Nekem a sátorban feküdve a másnapon jár az agyam. Elképzelem milyen lesz az öreg, aki ismerte Móriczot. Izgatott vagyok, mert ha ő tud valamit és megosztja velünk, akkor kiderül az igazság Móricz körül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Több mint 10 évvel ezelőtt hallottam először azt a képtelen történetet, ami egy magyar kutató ecuadori felfedezéséről szólt, miszerint a dél-amerikai ország őserdőjében magyarul beszélő indiánokkal találkozott. A sztori annyira hihetetlennek hatott, hogy egy nagy mosoly után dobtam is a témát, de mikor Ecuador földjére léptünk, újra bevillant a kalandregénybe illő történet. Egyre többen és többen kerestek meg minket, hogy ha már Ecuadorban járunk, miért nem keressük fel ezt a közösséget, és bizonyítjuk vagy cáfoljuk Móricz János elméletét, aki a magyarok őshazáját az amerikai kontinensen vélte felfedezni. A sztori abszurd, de időnk éppen van, így elindulunk Móricz nyomában, hogy kiderüljön az igazság, vajon tényleg élnek magyarul beszélő indiánok Ecuadorban...

Az emberiség és a magyarság eredetét, amióta világ a világ, óriási homály fedi. Tanultam az iskolában a finnugor elméletről, ami gyerekfejjel egészen elfogadhatónak tűnt, bár már akkor akadt olyan tanárom, aki elmondta, hogy a tankönyvben olvasható teóriák nem feltétlen a valóságot tükrözik. Az internetnek hála a múlt és történelem megnyitja kapuit, illetve sokkal több elmélettel ismerkedhet meg az ember, mint amit az iskolában tanítanak neki. A magyarokat vannak, akik a baszkokkal, vannak, akik a japánokkal rokonítják, és elég sokan vannak, akik nem az Uraltól, hanem Mezopotámiából eredeztetnek bennünket. Az igazságot és a múltat valószínűleg senki nem ismeri, márpedig azt mondják, "nincs jövője az olyan nemzetnek, amely nem ismeri, nem becsüli múltját".

Móricz János neve összenőtt a Tayos-barlanggalMóricz János neve összeolvadt a Tayos-barlanggal (forrás: tudatbazis.hu)

1969-ben számolt be arról az ecuadori és nemzetközi média, hogy egy magyar származású őstörténetkutató, Móricz János, Ecuador területén egy Tayosnak nevezett barlangrendszer egyes termeiben olyan írást tartalmazó aranytáblákra bukkant, amely egy eddig ismeretlen ősi civilizáció létezését feltételezi. Ha az ember kicsit utánanéz a lassan 45 évvel ezelőtti ecuadori sajtónak, akkor valóban talál cikkeket a felfedezésről, amikben azt is tényként közlik, hogy - Móricz elméletét alapul véve - az ecuadori nép a magyarok rokona. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk lépésről lépésre, és nézzük meg alaposabban, ki is volt Móricz János!

Rövid összefoglalómban igyekszem tényszerűen és röviden áttekinteni Móricz ecuadori kutatásait amolyan lexikális anyag gyanánt. Mindezt pártatlanul és előítéletek nélkül teszem, amely nehéz feladat, hiszen az interneten és a nyomtatott sajtóban fellelhető valamennyi tudásanyag meglehetősen elfogult és szélsőséges álláspontot képvisel e témában.

Móricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóbanMóricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóban (forrás: csillagosveny.uw.hu)

Móricz a vas megyei Horvátnádalján született 1923-ban, a II. világháborút követően Argentínába költözött. Vélhetően fiatal korától kezdve foglalkoztatta őt a magyar nép eredete, így nagy lelkesedéssel fogadta a baszk származású argentin mérnök, Florencio de Basaldúa teóriáját, ami a magyarokkal rokon baszkokat az amerikai kontinensről származtatta.

Az 1960-as években egy német aranybánya megbízásából Ecuadorban, pontosabban Morona-Santiago tartományban végzett felméréseket, és ezalatt az idő alatt sikerült remek kapcsolatot kialakítania az őslakos shuar népcsoporttal. Hogy tőlük vagy más forrásból szerzett-e tudomást egy az Andok alatt húzódó óriási barlangrendszerről, azt nem sikerült kiderítenünk, de több alkalommal leereszkedett shuar helyi vezetők kíséretében a barlang mélyére Coangos falu közelében. Az egyik ilyen alkalommal eljutott egy addig felfedezetlen csarnokba, ahol több ezer ismeretlen írást tartalmazó arany- és egyéb fémlemezre bukkant. A termet Fémkönyvtárnak nevezte el. A barlangrendszer más területein emberi alakokat és állatokat ábrázoló arany-, kő- és kerámiaszobrok rejtőztek a guanó alatt. A shuarok állítása szerint mindezeket egy ősi civilizáció helyezte biztonságba a barlangban egy megsemmisítéssel fenyegető karasztrófa elől.

Dr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíciónDr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíción (forrás: goldlibrary.com)

Móricz János szerint ezek a tárgyi emlékek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a magyarság őshazája nem más, mint Amerika. Elméletét nem sikerült tudományos alapokra helyeznie, de igyekezett azt más tudományterületek kutatási anyagával alátámasztani. Egyik fő vesszőparipája a nyelvészet volt. Közös szavakat vélt felfedezni a cañari, a puruha, a perui mochika és a magyar nyelvben, valamint számos azonos, illetve rokonítható földrajzi és családnevet talált Ecuador területén. Továbbá úgy vélte, hogy a shuar és a magyar eredetmítoszok közötti hasonlóságot is nagy hiba volna figyelmen kívül hagyni.

Lelkesedését és meggyőződését mi sem bizonyítja jobban, mint ez a részlet abból a levélből, amit Pataky Lászlónak küldött Békéscsabára:

"Bejártam Paraguayt, Boliviát, ott kutattam a Nap kapunál, s találkoztam Poznászky fiával, keresztül hajóztam a Titicaca tavat, a Popo-t, Fönt jártam a Macsu-Picsu-i szikla várban, s az Urubamba völgyében, s mielőtt éreztem, hogy mindehhez közünk van, hogy mindezt, magyar szellem teremtette, de mindhiába az érzés, a nyom, az azonos lelki világ, a néprajz, a pentatonikus zene, ha kézzel fogható bizonyíték nincs.

1965.-ben, tovább jöttem, elhatároztam, hogy ékvádort fogom átkutatni, mert úgy gondoltam, hogy legjobb minden országot átnézni, hátha itt, tudok valami olyat találni, mi az egész kérdést megoldja. Ezért jöttem ide, arra gondolva, hogy innen majd az észak perui Chan-Chan-ba megyek, hol föltétlenül fogok találni kézzelfoghatóbizonyítékot is, mert az előző kutatásaim alapján, úgy láttam, hogy Chan-Chan-ba kell mennem. Nem úgy történt, ahogy azt én elképzeltem, hanem itt, a világ közepén találkoztam a ma is élő valósággal.

Váratlanul ert, s nem voltam fölkészülve, arra, hogy ma is élő magyar valóságot fogok találni. Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, hogy ős-magyar földön vagyok, hogy ide jött Csaba, s innen mentünk a Kárpát medencébe, hogy ez nem "amerika" , hanem a sokat keresett, ismeretlen nagy scythia, akkor sok-sok minden, világos lett előttem. Innen belátva egész nagy scythia területét, s felismertem a sok előzőleg talált nyom összefüggését is.Itt, már nem az álom szárnyain lovagolva szállt képzeletem, őseink után nyargalva, hogy kérdőre vonjam őket, vajon onnan jöttünk? Itt, az álom hagyott el, s éjjeleken át, róttam az alvóváros utcáit, mert nem tudtam elaludni, s ha igen, úgy fölriadva, hamar le mentem az utcára, hogy meggyőződjek arról, hogy nem-e álom az egész. Három végtelenül hosszú hónapig vajúdtam így, küzködve önmagammal. Mindent leellenőriztem. A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért, Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni. Tudom, hogy ezt így nehéz elhinni, mert magam sem hittem saját füleimnek, s így nem kívánhatom Tőletek, hogy ezt elhiggyétek, viszont, mindezt le lehet és le kell ellenőrizni, nem egy vagy két nyelvésznek, de bárkinek módjában áll idejönni s meggyőződni mind erről..."

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át (forrás: magyarvagyok.com)

1969-ban Móricz hivatalosan is bejelentette a barlangban tett felfedezéseit az ecuadori elnöknek, jobbára azzal a céllal, hogy a magyarság amerikai eredetének bizonyítására kutatások indulhassanak, továbbá, hogy a barlangrendszert a világörökség részévé téve megmentse a kifosztástól és a végleges megsemmisüléstől. A bejelentés sokak érdeklődését felkeltette, így 1969-et követően több expedíció szervezése is megkezdődött, azonban egyik sem tudta biztosítani a leletek érintetlenségét, ami nem egyezett a shuarok és Móricz kérésével. Éveken át nem történt hivatalosnak tekinthető leereszkedés, majd 1976-ban - Móricz és a shuarok együttműködése nélkül - egy brit expedíciós csapat katonai kísérettel és Neil Amstrong űrhajós reklámarcával behatoltak a barlangba.

A kutatásról tett első jelentések arról számoltak be, hogy többszáz évre elegendő kutatási anyag került elő, majd a következő években szigorú, tulajdonképpen napjainkig tartó hírzárlat következett.

Móricz és Erich von Däniken

Móricz és Erich von Däniken

Móricz több ízben is kísérletet tett arra, hogy a média segítségével elméletét a nyilvánosság elé tárja, de bizonyítékai tudományos elismerése nélkül a kutatók és a tudósok körében süket fülekre talált. 1991-ben épp egy nemzetközi konferenciát szervezett a témában, mikor meghalt. Egyesek szerint túl sokat tudott, így rosszakarói a guayaquili hotelszobájában meggyilkolták, bár az tény, hogy pár hónappal halála előtt ecuadori orvosok súlyos tüdőbetegséget állapítottak meg nála.

Mindenesetre az általa felfedezett aranylemezeknek nyoma veszett. Egyesek szerint Carlos Crespi szerzetes hagyatékában találhatók meg, mások a Vatikánra esküsznek, de olyan elméletek is napvilágot láttak, hogy a mormon egyház tette rájuk a kezét. Az is elképzelhető, hogy a mai napig a barlang egyes járataiban vannak elrejtve, ha egyáltalán létezett ez a bizonyos aranykönyvtár.

A magyar nép amerikai eredeztetése azóta is két szélsőséges csoportra osztja a közvéleményt. Az egyik oldal kissé fanatikusan minden témával kapcsolatos hipotézist tényszerűen tálal. Össznépi sértettségében előszeretettel gyárt olyan összeesküvés-elméleteket, hogy az egész világ összefog ellenünk csak azért, hogy eltitkolják a magyarság nagyságát. Ezzel együtt olyan irracionális és hajmeresztő történetekkel színezik ki Móricz téziseit, hogy a barlangot óriási földönkívüli lények népesítik be, amivel azt gondolom, nagy a felelősségük abban, hogy a tudós társadalom gúnyos mosollyal fordul el a témától. Valljuk be persze azt is, hogy az sem segíti a történet hitelesítését, hogy a témát a meglehetősen gazdag fantáziával megáldott író, Erich von Däniken  is meglovagolta. A másik csoportot azok alkotják, akik következetesen elutasítanak mindent, ami ezzel a témával kapcsolatos, és a teóriát egyenesen nevetségesnek, sőt, felháborítónak tartják.

Neil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangbanNeil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangban (forrás: cienciasparalelas.com.br)

Mi Endrével a témát pártatlanul közelítjük meg. A következő időszakban az a célunk, hogy kamerákkal felszerelkezve végigjárjuk Móricz útját. Első lépésként holnap bevetjük magunkat az őserdőbe, és a barlang közelében található shuar falvakban megpróbáljuk felkeresni Móricz János egykori indián barátait és barlangi vezetőit. Ehhez róluk mindössze annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy a Rio Santiago folyón kell lefelé haladnunk csónakkal a yukiantzai elágazástól, majd követnünk kell egy ösvényt Coangos falujáig. A shuar falvakba belépési engedélyre van szükség, amit a shuar önkormányzatnál már beszereztünk, úgyhogy indulhat a kutatás...

1 Komment

Holnap vasárnap, ami azt jelenti, hogy a Lojától egy órányira fekvő Saraguróban színes piaci kavalkád fogadja az embert - mondja az LP és az internet. Rengetegszer ültem már fel az ilyesfajta "invitációnak", de Saraguróba amúgy is szerettünk volna elmenni, hogy megismerjük az ott élő közösséget, mivel magukat az inkák közvetlen leszármazottainak tartják, ráadásul 500 éve megállás nélkül gyászolnak. Persze kiderül, a legszebb népviseletet nem is ők hordják, hanem a tengerimalacok. 

Jackie-t, a vilcabambai hostelben megismert holland lányt lázba hozza a lehetőség, hogy két hónap együtt utazás után lepattanhat német barátnőjéről, így velünk tart Saraguróba. Loja pályaudvarán az a meglepetés fogad minket délelőtt 11 órakor, hogy már csak a délután 5 órási buszra van hely. Remek, ülhetünk egész nap a terminálon.

Saraguro főtere kedves, de ennyi és nem többSaraguro főtere kedves, de ennyi és nem több

A nagy semmittevésben sokat beszélgetünk Jackie-vel, akivel két és fél éves utazása során számos elmebetegség történt meg. Arra a sztorira a legbüszkébb, ami alig pár hónapja esett meg vele Huancayóban, Peru talán lerondább nagyvárosában. Ha valaki éveken át tartó utazásba kezd, olykor dolgoznia kell. A többség vagy beáll egy hostelben recepciósnak, vagy koktélt kever valamelyik gringó bárban. Jackie azonban nem ezt választotta, hanem elszegődött egy perui orvos mellé asszisztensnek, hogy a huancayói piacon vért vegyen a szegényebb népektől kivizsgálás céljából. Az egy hónapos melóért 1000 sol ütötte a markát, de már az első héten gyanús lett az ügy, mivel a vérvizsgálatot a "doktor úr" az utcán végezte.

A saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketétA saragurók Atahualpa iránti tiszteletük jeléül viselnek állandóan feketét

Két hét után nyilvánvalóvá vált, hogy vajákos mellé szegődött felcsernek, de szólni nem mert, mert félt, hogy a végén nem kap fizetést. A végén persze nem akarta az áldoktor kifizetni a jussát, de Jackie nem az a fajta lány, akivel egy perui férfi szembe merne szállni. 180 centis magasságához igazi Suriname-i testalkat párosul, szerintem Klicsko sem kezdene vele pofozkodni. Végül hozzájutott a pénzéhez, még ha azt falusiak átverésével is szerezte.

Saraguróba naplementekor futunk be. Az álmos falun sűrű köd ül, hideg van. Sikerül egy egészen csinos kis szállót találnunk 5 dollárért fejenként, igaz, fürdőszoba nem tartozik hozzá. Jackie az egyik ágyon, mi a másikon.

Az inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajtaAz inka fürdőt láttuk, túl vagyunk rajta

Reggel már korán kint vagyunk a főtéren, hogy megnézzük magunknak a híres vasárnapi piacot. Nem okoz meglepetést, hogy semmi nem történik, ez a nap is pont ugyanolyan, mint valószínűleg bármelyik átlagos nap Saraguróban. Egy-két népviseletbe öltözött család lézeng az utcákon, néhányan empanadát árulnak, a templomban pár család imádkozik. A főtértől pár sarokra található piacon ugyanazok a termékek kaphatók, mint bárhol máshol. Csalódás a piac, de legalább látunk pár hagyományörző saragurót.

A férfiak fekete rövid nadrágot és poncsót viselnek, fejükön fekete vagy hehér kalappal. A nők ugyancsak gyászosan festenek, bár a blúzuk gallérján általában kék virágos hímzés látható, kabátjukra pedig hatalmas, virágot vagy Napot ábrázoló medált, ún. toput tűznek. A fekete népviseletet azért választották maguknak, mert ezzel gyászolják az inkák utolsó nagy uralkodóját, Atahualpát, akivel a spanyolok végeztek. A saragurók nyelve a kicsua, ami néhány kifejezéstől eltekintve a Peruban beszélt kecsua. Hogy korábban beszéltek-e más nyelvet, ma már nem tudjuk, de nagyon büszkék inka származásukra.

A győztes pár (Jackie fotója)A győztes pár (Jackie fotója)

Délelőtt ellátogatunk a falutól nem messze található inka fürdőhöz. A főúttól nem messze emelkedő vízesés egy átverés, pláne úgy, hogy két dolláros belépőt szednek érte. Egy kb. 20 méter magas kerti csap vízmennyiségű csurgóra gondolj, ami egy retkes medencébe érkezik. Nagy duzzogva megyünk vissza a faluba, ahol délutánra kezd valami alakulni. Távollétünk alatt felállítottak egy színpadot, amin egy saraguró férfi 10 percenként bemondja, hogy nemsokára kezdődik a táncos mulatság. Ez déltől este hat óráig megy így, ez idő alatt az egyetlen említésre méltó esemény az évente ezen a napon megrendezésre kerülő tengerimalac szépségverseny. Nem bikinis felvonulás van, sőt. Az a malac diadalmaskodik, amelyiken a legszebb saraguró népviselet látható. A műsort táncok zárják le, ami engem, mint kulturálisan érzéketlent, hidegen hagynak.

Zamorában található Dél-Amerika legnagyobb órájaZamorában található Dél-Amerika legnagyobb órája

Másnap Zamora felé vesszük az irányt. A Lojától keletre fekvő városka arról híres, hogy itt található Dél-Amerika legnagyobb órája. A pályaudvar mögötti domboldalon a virágokkal kirakott időmérő percmutatója 11 méteres. Ennél többet nem is lehet Zamoráról írni, mert nincs itt semmi. A közelben van azonban a Podocarpus Nemzeti Park. A paramóval, köderdővel és trópusi erdőkkel büszkélkedő nemzeti park Dél-Ecuador egyetlen erdős vidéke. Sajnos Machalától idáig nem sűrűn találkoztunk fával, az elmúlt 100 évben a farmerek mindent leirtottak.

A Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélményA Podocarpus Nemzeti Park igazi dzsungelélmény

A Podocarpus azonban valóban egy csoda. Úgy pedig még szimpatikusabb, hogy 2013 januárjától kezdve a többi ecuadori nemzeti parkhoz hasonlóan nincs belépő. Taxival érkezünk a park bejáratához, majd egy jó fél órás séta következik egy hangulatos erdei ösvényen. Magával ragadna a látvány, ha nem kezdene el ömleni az eső. Egy rövidebb csapadékmentes időszakot kihasználva elszaladunk a visitor centerhez, ahol nincsen senki. Igyenesek lettek a nemzeti parkok, cserébe nem is dolgozik senki.

Több vízesést ejtünk útba, majd elindulunk fölfelé a hegyoldalon. Az ösvény sáros és csúszós. Jó egy órányi kaptató után szembetalálkozunk néhény ecuadori lánnyal, akik nyakig sárosan, gatyaféken jönnek lefelé.

- Rátaláltatok a kilátóra? - kérdezősködünk.
- A fenét. Ez az ösvény járhatatlan - panaszkodnak.

Valóban az. Toljuk még a szekeret felfelé jó fél órán át, aztán mi is feladjuk. Az ösvény elhanyagolt, az állandóan eleredő eső pedig korcsolyapályává varázsolja. Mivel én bírom az őserdei sártúrást, nekem kedves emlék marad, Erinek azt hiszem kevésbé.

Álomszép tájon át vezet az út SucúábaÁlomszép tájon át vezet az út Sucúába

Másnap buszra szállunk és megkezdjük utunkat fel a shuar indiánok földjére. Zamora után még akad néhány apró település, utána azonban végtelen esőerdőkön át vezet az út. Nem győzök kattintgatni a busz ablakából, bár tudom, hogy a látványt a kép nem fogja visszaadni. Az asháninkák óta nem láttunk ennyi zöldet és érintetlen természetet, bár itt a táj még az ott tapasztaltnál is sokkal szebb. Az a pár település - mint Pangui és Gualaquiza - amit érintünk az út során, bár ne is léteznének, mert csak belerondítanak az édenkertbe.

Két napi buszozás után érkezünk meg Sucúa városába. Itt sincs az égvilágon semmi érdekes, azonban muszáj itt éjszakáznunk, mert holnap jelenésünk van shuar önkormányzatnál, hogy belépési engedélyt kérjünk az indiánok földjére...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Dél-Ecuador hegyvidéke végre visszahozza az életkedvünket. Zaruma egy igazi ékszerdoboz, Vilcabamba pedig - bár nem látványos - magával ragadja az embert. Nem véletlen költözött ide több ezer gringó. Ja, a tigrillo személyében hosszú hónapok után eszünk valami olyan helyit, ami jó is. Peru után Ecuador felüdülés...

Machalában a zajos utca korai ébredése ellenére csak fél 8-kor térünk magunkhoz. A szomszéd szobában éjszakázó idősödő belga párnak ekkor már hült helye, ajtónkon kívül egy papírcetlit lenget a lépcsőházi huzat. A nyúlfarknyi búcsúlevélből úgy tűnik, sokkolta őket a szállás és a kora hajnali órán odébb álltak. A reggeli rutin részeként fogkefével a számban szélesre tárom a szoba utcára nyíló ablakát, és néhány perc erejéig bámulom a piac eleven reggeli nyüzsgését.

Az utca teljes hosszán óriási, vidám napernyők sorakoznak szorosan egymás mellett, olyan harsány színekben pompázva, hogy nehezemre esik levenni róluk a szemem. Csak egyetlen dolog szomorkás, az időjárás. Az eső kitartóan szitál és a tenger felől pedig makacs köd nyomul a város fölé, csak úgy, mint Peruban. Az eredeti terv mára a Jambelí-sziget meglátogatása lett volna, de cseppet sincs kedvünk az egész napot ebben a szürkeségben eltölteni, ezért úgy döntünk, jobb idő reményében a szárazföld belseje felé utazunk. Tíz órakor érkezünk a machalai buszterminálra, ahol a Zaruma feliratú járat sofőre a busz mellett bámészkodik.

Zaruma városa valamivel naplemente utánZaruma városa valamivel naplemente után

-  Mikor indul? - érdeklődünk tőle.
- 11:15-kor.

Endre a boleteria feliratú üvegablakohoz kocog és megvásárolja a jegyeket, közben a buszok jönnek-mennek. Tollászkodunk még egy bő fél órát a váróteremben, majd kimegyünk a zarumai buszhoz, hogy bepakoljuk a csomagokat.

- Ez a jegy nem jó, nem erre a járatra szól - közli velünk a buszsofőr.
- Hogyhogy nem erre szól?
- Tíz óra van ráírva. Most mennyi az idő?
- 10:55.
- Na, akkor az önök busza már elment. Sajnálom. Forduljanak a jegyárushoz! Viszontlátásra!- száll fel a buszra.

Zaruma gazdag város, ez a főtéren is látszikZaruma gazdag város, ez a főtérből is látszik

Pislogunk Endrével, hogy most mi van. A jegyárus csaj a vállát vonogatja. Tíz órakor is volt egy busz, ő ugyan nem tudhatta, hogy mi arra nem tudtunk menet közben felugrani, mert hogy kvázi akkor húzott ki a terminálról, amikor mi megérkeztünk. Persze Zaruma a 11:15-ös járattal is ugyanúgy elérhető, sőt, a távolság és így a busz fogyasztása is ugyanannyi lenne, a menetdíj sem lenne drágább, de a sofőr más, ezért a jegyet újra meg kell vásárolni.

Na, Endrének se kell ennél több. Kitér a hitéből, miközben dühtől lángoló arccal élénk szájkaratéba kezd a jegyárus csajjal. Végül győz az igazság meg Endre, és az eredeti jegyünkön gyöngy betűkkel átjavítva ott vigyorog a 11:15-ös felirat.

Azt mondtam, hogy a hegyekbe megyünk? Azért ezt nem kell olyan szigorúan venni, mintha még mindig Peruban volnánk, ahol minden utca végén négyezres csúcsokba botlik az ember. Zaruma alig több mint 1000 méter tengeszint feletti magasságban van, így ahogy közeledünk, zöld erdővel borított dombok feledtetik a Peruban szokványos kopár tájat.

Vadnyugati hangulatú alpesi városVadnyugati hangulatú alpesi város

A busz a város szélén található terminálig közlekedik. Zaruma első pillantásra, na meg másodikra is, nagyon bájos és tüneményes település. Az egyetlen negatívuma, hogy gyakorlatilag minden utcája meredeken emelkedik a hegy tetejére épült városközpontig. Úgy negyven percen át kaptatunk felfelé a nagy gonddal rendbetartott, tekintélyes méretű házak között, mire szállásra bukkanunk az egyik régi épület ötödik emeletén. Ezúttal nem bánom, hogy lépcsőznünk kell, mert cserébe a kilátás a szomszédos hegyekre több, mint mesés. Azt hiszem Endre egyetért velem abban, hogy Zaruma a perui városok után a földi Paradicsom.

A közép-európai stílust és a vadnyugatot vegyítő épületek, a már-már művészien faragott kapuk és zsalugáterek az alpesi kisvárosok hangulatát idézik. A színes házak között tekergő szűk utcákon bóklászva még el is hinném, hogy egy osztrák városkában járunk, ha nem árulkodna a főtér zölden burjánzó pálmaligete. A szökőkutas tér már önmagában bámulatos, erre csak rátesz egy lapáttal, hogy a városháza jóvoltából hol latin, hol pedig relaxációs halk muzsika szórakoztatja a járókelőket az esti varázslatos fényjáték kíséretében. És ami az időjárást illeti? Ennél jobbat kívánni sem lehetne. Zarumában ugyanis nem csupán a napsütéses órák száma magas, de az év minden napján 26-28 fok a csúcshőmérséklet, ami éjszakára sem hűl a kellemes 20 fok alá.

Loja egyetlen látnivalója a városkapuként szolgáló kastélyLoja egyetlen látnivalója a városkapuként szolgáló kastély

És ha már magáról a városról ódákat zengünk, nagy hiba volna nem említeni a zarumai konyha kiváló specialitását, a tigrillót. Félreértések elkerülése végett, nem tigriskölykök kerülnek a tányérra, hanem egy összetört sült főzőbanánból, olvasztott sajtból, tojásból, szecskázott sovány húsból és zöldségekből készült zseniális étel, ami nem csak felülmúlja az unalmas grillcsirke ízét, hanem legalább olyan laktató is, mint amilyen egészséges. Egy szó mint száz, Zaruma annyira belelopja magát a szívünkbe, hogy három nap után is nehezünkre esik a távozás.

A kíváncsiság és a kalandvágy nagy úr és továbbhajt minket keleti irányba. Busszal a Lojába vezető útig megyünk, majd stoppolunk. Szokás szerint egy otromba kamion áll meg, ami olyan komótosan mozog, akár egy nagy víziló. A jókedélyű sofőr jópár órán át furikáz minket, mígnem megérkezünk Catasmayóba. Catasmayo ugyan nem szép, de egy éjszakára átmenetileg ez is megfelelne, ha volna a városban olyan ATM, ahol sikerülne pénzt felvenni. Hiába. Bankkártyával Latin-Amerikában utazni bődületes nagy ostobaság, nem is tennénk, ha az áprilisi lopás miatt nem volnánk rákényszerülve. Megint jön az újratervezés. Irány a buszterminál, még ma el kell jutnunk Lojába, hogy pénzhez jussunk. Összesen 3 dollárunk maradt, de a szerencse ismét mellénk szegődik, így sötétedéskor már Loja utcáit koptatjuk.

Vilcabamba főtereVilcabamba főtere

Zarumát követően Loját a legjobb jóindulattal sem nevezném szépnek. Két nap után sem bukkanunk egyéb látnivalóra egy tekintélyes méretű lovasszobornál és egy mutatós, de aprócska kastélynál a város határában. Ráadásul tigrillo sincs. De nem is Loja miatt vagyunk itt, hanem mert innét indulnak a buszok a híres Vilcabambába.

A városkában nincs semmi érdekes, mégis gringók tucatjai nyüzsögnek az utcákon. Ennek oka az, hogy sokak szerint Vilcabamba völgyében olyan pozitív energiák gyűlnek össze, amik rendkívül előnyös hatást gyakorolnak nemcsak az emberi lélekre, de a testre is. A statisztikák azt mutatják, hogy itt élnek a Föld legidősebb emberei, életkoruk rendszerint meghaladja a száz évet. A hosszú élet reményében rengeteg amerikai és európai nyugdíjas költözött ide az elmúlt évtizedekben, elég rendesen fehigítva a városka lakosságát.

Vilcabamba a lábaim alattVilcabamba a lábaim előtt

Szállásunk egész jó, nincs messze a busztermináltól. Mivel ez az egyetlen hostel Vilcabambában, ahol olcsón lehet megszállni, a legtöbb hátizsákos itt tölti az éjszakát. Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára utazókkal, s bevallom, ennyi idő után jól esik egy kicsit európaiakkal lógni. A szállón természetesen van egy halom német, egy chilei 60 év körüli fickó, valamint egy Suriname-i származású holland lány, Jackie, aki nem kevesebb, mint két és fél éve utazik magában.

A szálló elsőre jónak hat, de másnap reggel kiderül, hogy a ház egy mészárszékkel szomszédos, így minden reggel szörnyű malacvisításra ébredünk. Ettől eltekintve sikerül itt eltöltenünk három igazán remek és pihentető napot. Vilcabamba azt hiszem, az a hely, ahol egy kicsit megáll az élet. Mi viszont nem állunk meg, vagy legalábbis nem sokáig, hiszen még sok kaland vár ránk Dél-Amerikában...

Dél-Ecuadorban a legnagyobb gondot az erdőirtás jelentiDél-Ecuadorban a legnagyobb gondot az erdőirtás jelenti

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Túcume az utolsó romváros, amit Peruban látunk. Pont olyan az érzésünk vele kapcsolatban, mint egész Peruval: gyönyörű múlt, rengeteg látnivaló, mégis fellélegzünk, mikor elhagyjuk. Peruban még a leghíresebb tengerpart sem marasztal sokáig.

Múltkor későn értünk Túcumébe, így Piura felé utazva kénytelenek vagyunk újra útba ejteni a romokat. A buszon Endre nagyon okosan magára és a zsákjára borítja a terminálon vásárolt cevichéjét, így olyan szagot áraszt, mintha ő lenne a döglött cápa a halpiacon. Ez a helyieket egy cseppet sem érdekli, megszokták a ceviche izzadt ruhába beivódó bűzét. Túcume faluja pont ugyanolyan porfészek, mint bármelyik apró település Limától északra. Értem én, hogy az embereknek nincs pénze, de azt nehezen viselem, hogy a perui igénytelenség olykor az indiaival vetekszik

A Purgatóriumon egykoron embereket áldoztak fel, most turisták fotózkodnak rajtaA Purgatóriumon egykoron embereket áldoztak fel, most turisták fotózkodnak rajta

A Lonely Planet azt írja, hogy a romok könnyed sétával elérhetők, de a három kilométeres menet az árnyék mentes sivatagi úton 20 kilós zsákokkal nem annyira könnyed. Jócskán fogytán már a türelmem, mire a park bejáratához érkezünk. A hátizsákokat hátrahagyjuk a jegypénztárnál, ami nagy segítség, ugyanis a régészeti park tekintélyes mérete első ránézésre több órás programot ígér. Két fajta jegy létezik a romokhoz, az olcsóbbikkal csak a piramisok látogathatók, a drágábbikkal a múzeum és egyéb épületek is. A jegyszedő néni annyira jófej, hogy a drága jegyet adja az olcsó áráért, így mindent láthatunk.

Két bejegyzéssel ezelőtt említettük a sicán kultúrát, amit olykor a lambayeque kultúrával azonosítanak. A régészek sem tudják, hogy a két kultúra között pontosan milyen kapcsolat volt, de valami biztosan volt, mivel egymástól alig 10 kilométerre éltek. A moche kultúra 8. századi eltűnése után emelkedtek fel, majd a sicánok 1150 körül központjukat áthelyezték az ekkor már régen lakott Túcumébe. Hogy a lambayequeiek ezt miként fogadták, nem tudjuk, de mivel nem találtak semmilyen erőszakra utaló nyomot, feltételezik, hogy az átköltözés csendesen zajlott.

A chimúk a templomokat magas fallal vették körbeA chimúk a templomokat magas fallal vették körbe

Túcume valószínűleg a legtöbbet látott város volt a perui történelem során. 800 körüli alapítása után nem csak a sicánok tették itt tiszteletüket, hanem 100 évig a chimúk, majd 80 évig az inkák is lakcímkártyával rendelkeztek. Ma összesen 26 vályogpiramis található itt, és mind árulkodik építtetőiről.

A nyilvánvaló különbség Batán Grande homokváraihoz képest az, hogy Túcumében az állagmegóvásra és a sérülékeny ősi építmények restaurálására komoly gondot fordítanak. Ennek köszönhetően a látogatók csak egy kiépített ösvényen mozoghatnak, így a feltárás alatt álló területeket nem lehet látogatni. Fel lehet azonban mászni a Purgatórium névre hallgató sziklára. A hatalmas kőhegyet a spanyolok nevezték így, mivel az inkák annak tetején áldozták fel ellenségeiket. A konkvisztádorok nyilvánvalóan túlzó leírásai alapján a szikla folyamatosan vörös színben tündökölt az emberi vértől, bár 1547-es érkezésükkor a város tulajdonképpen már lakatlan volt. 

A Purgatórium oldalában kialakított kilátóból gyönyörűen belátni az összes piramist. A nyugati épületeket fallal vették körül a chimúk, csak úgy mint Chan Chanban. A romváros egyetlen laikus szemmel is érdekes épülete a Túcume déli csücsképen álló templom, amin a chimúkra annyira nem jellemző részletesen kidolgozott falminták láthatók. 

A legszebb chimú falfaragásokat nem Chan Chanban, hanem Túcume piramisain találja az emberA legszebb chimú falfaragásokat nem Chan Chanban, hanem Túcume piramisain találja az ember

A park kijáratánál mototaxiba pattanunk (én mégegyszer nem battyogok végig a tűző napon 20 kilós zsákkal) és felszállunk egy buszra, ami egészen Piuráig szállít. Ez az a város, ahol először érzem azt, hogy nem vagyunk messze az ecuadori határtól, ugyanis Piura nem illik bele a perui képbe. A város már nem szedett-vedett, az utcák tiszták, a szállások minősége is magasabb, igaz, drágábban is jutunk szobához, és az élelmiszerek ára is duplája az ország középső valamint déli részén megszokottnak. A vacsora elfogyasztására alkalmas helyek felderítése során sikerül a belváros csaknem valamennyi utcáját megismernünk, így nem időzünk sokat Piurában, hanem másnap már tovább is utazunk egy tengerparti szusszanásra Máncorába.

Az utazás nem megy könnyen. Az összes busz tele van, emberek tucatjai várják, hogy felférjenek valamelyik járatra. Vannak kisbuszok, amik a normál ár duplájáért vállalják a fuvart, amire mi csak rázzuk a fejünket. Egy alkalommal még a rendőrök is beszállnak az alkudozásba, és cseszik le a sofőrt, hogy miért akarják lehúzni a turistákat. Végül a kisbuszosok hoppon maradnak, mert délutánra sikerül intéznünk két darab buszjegyet.

Naplemente1

Naplemente2

Piura környékén csak a naplemente emlékezetes

Máncora alig nagyobb két-három utcánál, amin végig szállások sorakoznak a legalacsonyabb minőségtől kezdve az elfogadhatón át egészen a luxus, medencés kategóriáig. Az utcán sokkal több szőke gringó flangál, mint helyi, akik közül kivétel nélkül mindenki a vendéglátóiparban dolgozik. Vagy hostelt üzemeltet, vagy étterme van, vagy pizzát süt, vagy a főút menti standokban kézművesportékát árul. Az egész falu olyan, akár egy dél-európai mediterrán nyaralóhely, leszámítva az óceán vizét, ami olyan hideg, hogy ember legyen a talpán, akinek van mersze bemerészkedni. Arról már nem is beszélve, hogy a strand csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető tisztának. A parton tett séta során különösen sok pelikántetem nyújt gyomorforgató élményt. Na de ettől még a tenger az tenger. Lehet sötét homok a finom fehér porrá zúzott kagylótörmelék helyett, és éktelenkedhetnek kopár sziklák ott, ahol szívesebben elbűvölő pálmaligetet képzelnék, én akkor is szeretem. Hallgatom a hullámok zaját és órákig bámulok a nagy végtelen kékségbe.

Kifújjuk magunkat és csak két nap múlva szállunk ismét buszra. A cél Tumbes. Egy élhetetlen, nyomasztó és veszélyes város, ahol áprilisban a legrosszabb rémálmaim váltak valósággá. Sosem akartam ide visszajönni, de az ecaudori határ átlépése előtt kénytelen kelletlen újra útba kell ejtenünk. Annak idején értékeimtől és útlevemtől megfosztva, negyven fokos lázzal és hidegrázással vettem szemügyre a tájat a busz ablakából, és be kell valljam, nem sokra emlékszem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy minden méteren tolvajok ólálkodnak körülöttem, és olyan nyomasztó a közeg, hogy menekülési kényszer kerít hatalmába.

Máncora strandja tök átlagos, de legalább hideg a vízMáncora strandja tök átlagos, de legalább hideg a víz

Endrének támad egy egészen jónak tűnő ötlete, miszerint Rica Playa faluja a közelben egy csodás nemzeti parkkal nem csak megnyugvást, de akár még kellemes élményt is nyújthat a mai délutánra. Adunk neki egy esélyt, és iránytaxiba pattanunk. Egy óra múlva megáll az autó s int a sofőr, hogy megérkeztünk. Endrével meglepetten pislogunk egymásra, a látvány ugyanis cseppet sem hasonlít arra, mint amit vártunk. Rica Playa egy apró falu néhány jellegtelen házzal a kopár szárazerdőben. Csalódottan teszünk egy rövid sétát a dombokon, de egyetértünk abban, hogy itt nincs mit nézni.

Délután kettő körül jár az idő, még jók az esélyeink arra, hogy elcsípjük az utolsó buszt Tumbesből az ecaudori határra, s ez esetben az éjszakát már a határ túl oldalán, Machalában tölthetjük. Visszarobogunk a rémálmok városába és kikocogunk arra a buszterminálra, ahonnan a machalai buszok indulnak. Beállunk a jegypénztár előtti sorba. Sorra kerülünk, erre a pénztáros csaj közli velünk, hogy már csak a reggel nyolcas járatra van jegy. Na, erre jól felmegy bennem a pumpa, mert hogy én nem töltök egy éjszakát sem Tumesben az ziher. Pláne nem egy buszterminálon. 

A tengerpart tele van döglött pelikánokkalA tengerpart tele van döglött pelikánokkal

A váróteremben a sok latin arcon kívül két európai is tanácstalanul fészkelődik egy-egy széken. Egy idősödő belga pár, akik egy árva szót sem beszélnek spanyolul, bennünk látják a megváltót. Szintén Ecuadorba igyekeznek, és nekik sincs szándékukban az éjszakát Peru legveszélyesebb városának busztreminálján tölteni. Közös a probléma, a megoldáson együtt agyalunk tovább. A határig még csak eljutunk valahogy, ha más nem, hát taxival, de honnan tudjuk, hogy onnan lesz valami járat Machalába? Igaz, a terminálnál még a peru-ecuadori határátkelőhely is elfogadhatóbb egy éjszakára. Végül lesz, ami lesz alapon taxiba pattanunk. A taxis persze átver 5 sollal, de negyed óra múlva már a kilépő pecsétre várók sorában toporgunk.

A dolog korántsem ígérkezik egyszerűnek. Az útlevelem történetét egy korábbi bejegyzéseben tárgyaltuk részletesen, ezért most nem szeretnék kitérni rá. A mai történethez elég annyi, hogy perui tartózkodásom első napján ellopott útlevelem pótlását az argentin magyar nagykövetség intézte, és mert a posta késése miatt nem kaptam kézhez az új útlevelemet Buenos Airesból, kénytelenek voltunk három hónap helyett majdnem négyet tölteni az országban. Büszkén lobogtatjuk a dokumentumokat, amik igazolják a késésünk okát, de az egyik határellenőrt sem hajta meg. Másfél órás egymásnak feszülés után kiderül, hogy csak büntetés kifizetése fejében kaphatunk kilépő pecsétet és hagyhatjuk el Perut. Tehát legegyszerűsítve, kirabol egy perui állampogár, majd a bürokrácia miatt nem tudom időben elhagyni az országot, és még én fizetek büntetést. Hasogat a fejem, mire mindkét pecsét birtokában, 36 dolllár seggére verve belépünk Ecuador területére.

Ecuadorban úgy néz ki csak a szegény negyedben fogunk tudni megszállni, olyan árak vannakEcuadorban úgy néz ki, csak a szegény negyedben fogunk tudni megszállni, olyan árak vannak

Mázlink van, a határon parkol egy taxis, aki vállalja, hogy Huaquillas határvárosába furikázza a négy gringót. Persze ez is átver minket, mint eddig az összes taxis a határon. Huaquillasban viszont mellénk szegődik a szerencse, pont indul egy busz Machalába, nem kell várni az este 9 órási járatra. Hihetetlen, hogy mekkorát változik a táj a határ túloldalán. Zöld banánligetek kényeztetik sivatagi homokhoz szokott szemünket.

Jócskán sötétedés után futunk be a machalai terminálra. A városba érve a nagy és takaros kőházak, a tiszta és rendezett utcák, a zöld pálmás főtér, a sétálgató jókedélyű emberek 108 nap perui "rabság" után igazi felüdülést nyújtanak. A szállások többsége tele van vagy horror drága, így jó fél órás séta után bukkanunk egy meglehetősen spártai, de egy éjszakára éppen megfelelő szobára. Persze az ilyen szállókat egész Latin-Amerikában órára adják ki, de 10 dollárért a miénk egész éjszakára. Az elveszett belga pár néz nagyokat, de nem akarnak máshová menni, újra fiatalnak érzik magukat...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A perui konyha

Nem vagyok finnyás fajta, igazából megeszek mindent. Volt már szerencsém élő szöcskéhez, hagymás pumához és iguána tojáshoz is, így a perui konyha remekei, mint a tengerimalac és a ceviche - gondoltam - nem jelent majd gondot. Nem is jelentett. A baj nem a specialitásokkal van Peruban, hanem sokkal inkább a hétköznapi kajákkal.

Ha az ember éveken át tartó utazáson vesz részt, nem eszik minden nap étteremben. Jobb esetben főz magának, rosszabb esetben az utcai evészetre kénytelen hagyatkozni. Vannak országok, ahol ez remek mulatság, de Peru nem tartozik közéjük. Kimerem jelenteni, hogy a perui konyha utazó szemmel az igen rossz kategóriába tartozik. Íme egy lista arról, hogy miket is kóstoltunk több mint 100 napos perui utunk során.

A piacon rengeteg fűszer kapható, csak nem tudom, mire használják, mert főzéshez biztosan nemA piacon rengeteg fűszer kapható, csak nem tudom, mire használják, mert főzéshez biztosan nem

A kajákat a következők szerint pontoztuk:
1: bűnrossz, ehetetlen
2: ötlettelen, túlélni jó
3: meg tudom enni minden nap, ha kell
4: szívesen választanám étlapról
5: ízorgia

ELŐÉTELEK VAGY LEVESEK

1) Anticucho

Klasszikus utcai kaja a pálcikára húzott hús, amit szénen sütnek meg. A hús általában alpakka vagy sertésszív. Utcán sok helyen kapni, jobb éttermekben előételként szervírozzák.

Pontszám: 3/5

2) Quinua leves

Főként a Titicaca-tó környékén fut bele az ember. A quinua olyan, mint valami miniatűr árpagyöngy, ezt főzik össze zöldségekkel. A szegények étele, a zöldségeket olykor chuñóval, egy furcsa ízű andoki krumplival pótolják, amit én kifejezetten nem szeretek. Nem tudnám minden nap enni, de egyszer megkóstolni jó.

Pontszám: 2/5

A legjobb kajákat elit étteremben kóstolhatod, de ott pörög a számláló rendesen

A legjobb kajákat elit étteremben kóstolhatod, de ott pörög a számláló rendesen 

3) Rocoto Relleno

Egy igazi klasszikus a kalifornia paprikának tűnő méregerős rocoto, amit darált hússal, sajttal, zöldségekkel, olykor gombával töltenek. Jobb éttermekben szószokkal tálalják, pl. mogyorókrémmel. Érdekes íze van, de a rocoto legtöbbször annyira erős, hogy csak rövid ideig élvezhető.

Pontszám: 4/5

4) Papa a la Huancaina

Klasszikus perui előétel. Egy fél főtt krumpli nyakon öntve egy sárgás színű szósszal. Szinte mindenhol olivabogyóval díszítik. Jobban néz ki, mint amilyen az íze, de kétségkívül a jobb eresztésből való.

Pontszám: 3/5

5) Chupe

Egy klasszikus rákleves, amit a többség irgalmatlanul elszúr. Igazából semmi extra nincs benne, ha teli nyomják rákkal, akkor egész jó, de legtöbbször csak üres levet kapsz, aminek kellemes tenger íze van. Ha ebből jót akarsz, akkor csúnyán a pénztárcádba kell nyúlj, s még akkor sem ér a nyomába a guatemalai tapadónak.

Pontszám: 3/5 

FŐÉTEL

1) Seco de Pollo/Carne

A legnagyobb klasszikus, amit minden evőben lehet kapni, sok helyen csak ezt. Áll egy nagy adag fehérrizsből, egy darab csirke- vagy marhahúsból, ritkán jár hozzá spenótszósz, és jó esetben kapsz hozzá egy salátalevelet paradicsomkarikával. Fűszert a táplálék (nem nevezném ételnek) nem ismer, csak a sót. A spenót olyan, mintha csak azért volna a tányéron, hogy feldobja a színvilágot. Az utazó sajnos ezt kénytelen a legtöbbször enni, pedig egészen szörnyű.

Ponszám: 2/5

Ha PEruba utazol, ezt fogod enni majdnem minden nap

Ha Peruba utazol, ezt fogod enni majdnem minden nap

2) Cau Cau

Pont ugyanolyan, mint a seco de pollo, csak ezt többnyire pacalból készítik. Én szeretem a pacalt, de ez a fehérrizses szörnyedvény egészen minősíthetetlen. Több mint három hónap alatt egyszer sem sikerült ehetőt kifogni belőle. 

Pontszám: 1/5

Ez volt az egyetlen ehető cau cau, de ettől meg sikerült összecsinálnom magam

Ez volt az egyetlen ehető cau cau, de ettől meg sikerült összecsinálnom magam

3) Adobo

Nem tudom, hogy az adobónak van-e pontos receptje, mert ahányszor próbáltuk, mindig mást kaptunk. Az Andokban enyhén ecetes ízű hagymafőzelék rengeteg malachússal, Amazóniában inkább leves sok répával és fejhússal. Fűszert ez az étel sem ismer. Íze leginkább a lucskos káposztára hasonlít, amit én kifejezetten utálok, de a sok seco de pollo után azt kell mondjam, zseniális. Ára mindnehol 10 sol, ami egy levesért vagy főzelékért nem kevés.

Pontszám: 3/5

4) Ceviche

Ha valamiről híres a perui konyha, az a ceviche. Tévedés azt hinni, hogy a spanyolok közvetítésével került Peruba a recept, mivel már a preinka időkben fogyasztották a nyers halat maracujalében, algával tálalva. A klasszikus ceviche alapanyaga: nyers tengeri hal citromlében pácolva, lilahagyma, főtt camote (édeskrumpli), choclo (nagyszemű fehér kukorica), rocoto, alga vagy salátalevél. Az ételt nagyon könnyű elkészíteni. A friss nyers halat lilahagymás citromlében áztatod, mellé pakolod a kukoricát, az édeskrumplit, majd jól megpakolod algával. Könnyű elszúrni, sokan túlcitromozzák, mások túl sok rocotót tesznek bele, amitől olyan csípős lesz, hogy csak több liter sörrel válik fogyaszthatóvá. Többnyire reggelire esszük, amitől kellemes szaga lesz az embernek egész nap. Megfigyelés, hogy inkább a férfiak szeretik, és hogy nincs olyan ember, aki csak úgy fogyasztja. Vagy imádják vagy utálják, nálam imádatot vált ki. Az ára nagyon változó, 3 soltól 30 solig láttunk cevichét, ami függ a helytől, az adagtól, a haltól, stb.

Pontszám: 5/5

5) Chifa

A chifa igazából a perui kínai éttermet jelöli. Mindenhol bőséges a kínálat, bár csak két fajta ízvilág jellemzi: sós vagy édes. Az étel általában valamilyen hús szószban, tallarínnal (tészta) vagy chaufával (barnarizs csirkedarabokkal) tálalva. Minden étel elé jár a wantán, vagyis csirkeleves. Eléggé ízetlen lötty, mintha csak azért jönne, mert illik levest is enni a főétel előtt. A chifa az egyetlen hely szerte Peruban, ahol ehetőt kapsz megfizethető áron, de ha valódi kínait vársz, csalódni fogsz.

Pontszám: 3/5

Miért minden csirkéből készül?

Miért minden csirkéből készül?

6) Tengerimalac

Évekkel ezelőtt gond nélkül ültem be perui étterembe tengerimalacot enni. Ma már ezt nem tehetem meg, mert a perui konyha jelképének számító cuy megfizetehetetlen a hátizsákos számára. Igazából elkészítése nem nagy kunszt, mivel a tengerimalacot egyszerűen kibelezik, majd egy fűszernövénnyel kitömik, amitől a húsa zöld színűvé válik. Nyársra húzva sütik, majd főként krumplival és rocotóval tálalják. Magán a malacon kevés a hús, az is rágós, a bőrét gyakran olyan keményre sütik, hogy ehetetlenné válik. Jóllakni vele szerintem nem lehet. Az ára nagyon változó, fesztiválok idején lehet a legolcsóbban megkóstolni, egy teljes malac ára 30 solnál kezdődik, éttermekben olykor 50-60 solt is elkérnek érte.

Pontszám: 4/5 (de csak mert érdekes, igazából nem nagy szám)

7) Chicharón

Tulajdonképpen egész Latin-Amerikában kapható étel az olajban kisütött malac vagy alpakka hús, amit choclóval és krumplival szolgálnak fel. Semmi extrát nem tud, de arra tökéletes, hogy megtömje vele az ember a gyomrát. Korábban klasszikus hátizsákos kaja volt, ma sajnos pofátlan árat kérnek el ért, 10-15 solba kerül egy tál chicharón kifőzdében.

Pontszám: 3/5

8) Ají de Gallina

Egy újabb klasszikus, a majd minden étteremben kapható csirkéből, rosszabb esetben tyúkból készült étel. A főtt szárnyast egy hasonló szósszal tálalják, mint amit a Papa a la Huancaina mellé adnak, bár ez egy picit ízesebb. Van, hogy az ajíval, vagyis a chilivel nem fukarkodnak, akkor egészen vad élményt okozhat. Ettől függetlenül egész tűrhető kaja, csak ne ezt is rizzsel szervíroznák.

Pontszám: 3/5

Az adobo az ehető kategóriába tartozik, csak mindenki másképp csinálja

Az adobo az ehető kategóriába tartozik, csak mindenki másképp csinálja

DESSZERT

1) Zselé

Az egyetlen, amit ezek a jó peruiak desszertként fogyasztanak. Úgy műanyag, ahogy van, de legalább édes. Én tiltanám, vegyifegyvernek minősíteném.

Pontszám: 1/5

ITALOK

1) Meleg italok

Nem vagyok se kávés, se teás, tehát nem is tudnám ezeket a dolgokat magasra osztályozni. Kávésok elmondása szerint a klasszikus perui kávé (hasonlóan a többi országhoz) híg mosogatólére emlékeztet. A kokateának állítólag vannak jótékony hatásai, bár én ezeket nem nagyon éreztem magamon, ráadásul az ízét sem szeretem. A muña az egyetlen meleg ital, amit szeretek. Az Altiplanón növő fűféléből főzött tea valóban segíti a légzést, kellemes mentolos íze van.

Pontszám: 2/5

2) Gyümölcslevek

Peruban minden gyümölcs megterem a mangótól a szederig, ezért nem értem, hogy a peruiak miért nem isznak gyümölcsleveket. Az éttermekben tulajdonképpen csak kóla és sör kapható, ha valami mást ígérnek, az ihatatlan felvizezett lötty lesz. Az almalé a konzerv alma leöntött leve felvizezve, a chicha morada a fekete kukoricából készült édes valami. Egészen szörnyű mind, pláne akkor, ha Ecuador felől érkezel.

Pontszám: 1/5

Malac tamarindo szószban - olcsóért jót

Malac tamarindo szószban - olcsóért jót

3) Alkoholos italok

Sör minden mennyiségben. A limaiak Pilsent vagy Cristalt isznak, a trujillóiak Trujillót, az arequipaiak Arequipeñát, a cuzcóiak Cusqueñát. Kikérni a másik város sörét skandallum, mintha a Fradi pálya előtt végigsétálnál Újpest sálban. Hogy mire annyira büszkék, azt nem tudom, mert az összeset egyetlen cég gyártja, az íze is pont ugyanolyan mindegyiknek, csak a címke más. Amúgy olyan jó Kőbányai minőség. Borok közül van igen jó eresztés, csak az megfizethetetlen, az olcsóbb borok meg olyan édesek, hogy én sütibe se tennék belőlük. A rum Latin-Amerika nemzeti itala, de Peruban ezt is sikerül elbaltázni. Persze vannak minőségi rumok horror áron, de az asztali rumok, mint a Cartavio, a kontinens legrosszabb rumjai közé tartoznak.

Pontszám: 2/5

0 Komment

A fej nélküli sicán király

Bár már jártunk korábban Chiclayóban, van még mit nézni a környékén. Sipán király múzeuma egyértelműen higlightja az északi partvidéknek, de itt áll Batán Grande és Túcume romvárosa, valamint van egy csak kevesek által ismert múzeum, ahol a sicán kultúrával ismerkedünk. Ja, és egy hónap után újra látunk fát!

Chiclayo városában nincsen semmi vonzó, koszos utcák, tömeg és benzingőz jellemzi. Már áprilisban sem tartozott a kedvenc településeink közé, de a sipáni király múzeuma magával ragadott. Kevés ennyire jól átlátható múzeumban jártam életemben, bár az is igaz, hogy itt nem kellett sokat agyalni azon, miről szóljon a gyűjtemény, mivel az kizárólag a moche uralkodó sírjában talált holmikat mutatja be. A múzeum emlékképével a fejünkben vágunk neki Chiclayo környékének, első körben Batán Grandénak.

Kisfiú Pomac bejáratánálKisfiú Pomac bejáratánál

Lonely Planetünk meglehetősen zavaros képet fest a romvárosról. Beszél valamilyen Pomac névre hallgató erdőről, amit közös park alá vontak a romokkal, de arról, hogy azon belül a piramisok hol találhatók, egy szót nem szól. A kissé zűrös környéken található pályaudvaron tanácstalanul keringünk, fogalmunk nincs, milyen buszra kéne szállnunk. Mivel a helyiek a romvárosokat nem szokták ismerni, a Pomac névvel próbálkozunk. Bejön, bár azt kérdezik tőlünk, hogy az erdőbe megyünk vagy Batán Grandéba? De hát a romok nem az erdőn belül vannak? Kicsivel később elmagyarázza egy velünk utazó a buszon, hogy Batán Grande egy település, a busz is oda tart. A romok az erdőn belül vannak, de nekik azok csak romok, nem nevezik Batán Grandénak, mivel az ma már a település.

Megvilágosodva szállunk le másfél óra utazás után a buszról egy nagy Santuario de Pomac táblánál. Helyiek ücsörögnek egy mototaxira szerelt platón, várják, hogy induljon a fuvar. Elkap minket egy nemzeti parkos mellénybe bújt fiatal srác, aki bevezényel egy épületbe, ahol egy térkép előtt azonnal magyarázni kezdi Pomac történetét, meg néhány szót a romokról. Pár perc kiselőadás után leállítom, hogy nincs szükségünk vezetőre, de ha ez a szolgáltatás része, hát legyen. Természetesen nem az, s bár nincs belépő, addig nem enged ki minket a házból, amíg nem támogatjuk adománnyal a parkot.

Eri a sivatagi akácligetben, a Pomac erdőbenEri a sivatagi akácligetben, a Pomac erdőben

- Rendben van. Hova dobjam az adományt? - egyezek bele a nyilvánvaló lehúzásba.
- Add csak nekem, majd én bedobom - jön a válasz.
- Szívesebben dobnám én be a dobozba, ha lehet - erősködöm.
- Nincs doboz, de majd én elviszem a titkárságra.

Biz' Isten dobtam volna be vagy 5 solt, ha lett volna doboz, de így fogtam magam, benyomtam a kezébe egy 1 solost és angolosan távoztunk. A srác nem is foglalkozik a továbbiakban velünk, mert hirtelen befut egy taxi, benne három holland középkorú hölggyel. Biztos vagyok, hogy velük sikerül nagyobb summában megállapodnia.

Pomac madárvilága egyedülálló - ja, és van ott még egy mókus isPomac madárvilága egyedülálló - ja, és van ott még egy mókus is

A mototaxi platóján ülők mutogatnak, hogy induljunk befelé a földúton, pár kilométer múlva ott lesznek a romok. Gyaloglunk. Csodásan érzem magam, mert Pomac valóban egy erdő. Amazónia vagy akár a Pilis után halálosan unalmasnak tartanám, de egy hónap élettelen táj után felüdülés látni valami kis zöldet. Az egész egy hatalmas akácliget, aminek köszönhetően rengeteg madárral találkozunk. Vannak itt gerlefélék, pintyek, de látunk furcsa narancssárga és piros madarakat is. A néhány órás séta alatt arra is fény derül, hogy mi volt az a furcsa békabrekegésre hasonlító hang, amit olykor-olykor hallani véltünk az Andok lábánál növő fákról. Egy felfújódott szürke galambféle csipogása ez a legkevésbé sem vonzó frekvencia.

Húsz perc séta után egy kiszáradt, ránézésre öreg fához érünk. Az előtte álló tábla azt magyarázza, hogy ez Peru legöregebb fája. Hualluri előtt (nem messze Nazcától) láttunk egy ugyanilyen öreg fát, amit több mint 2000 éves korával a Föld legöregebb fájának neveztek. Közben persze kiderült, hogy a világon több ezer ezeknél idősebb fa van, de turistacsalógatónak nem rossz egyik szlogen sem. Újabb kb. egy órás gyaloglás után egy hegyhez érünk. Előttünk egy kocsi fordul a szikla felé, mi meg követjük azt. A szikla oldalából belátni az egész erdőt, s feltűnik, hogy pár kilométerrel odébb valóban piramisnak tűnő dombok magasodnak a fák fölé.

A fák közül előbukkannak Batán Grande egyik piramisának maradványaiA fák közül előbukkannak Batán Grande egyik piramisának maradványai

Újabb egy óra gyaloglás után érkezünk meg Batán Grandéhoz, vagyis a romokhoz. Mivel hétvége van elég sok chiclayói családdal találkozunk, akik gyerekeiket hozták el egy kicsit művelődni. Persze a perui gyerekeket az ilyesfajta program még annyira sem érdekli, mint a magyar kortársaikat, legnagyobb örömüket abban lelik, hogy fára másznak. Jogos, homokbuckákat sűrűbben látnak, mint fát. Mert hogy Batán Grande sem lóg ki a sorból, az egykori vályogpiramisokból mára nem maradt több néhány földkupacnál.

Batán Grandét a sicán kultúra (nem összetévesztendő Sipán királyával) emelte a mochék összeomlása után. 700-tól kb. 1150-ig éltek az erdő mélyén, aztán feltételezhetően az El Niño elmosta őket, így kénytelenek voltak továbbállni, vagyis Túcumébe költözni. Az erdő a birtokába vette a romokat, s annyira lepusztította azokat, hogy tulajdonképpen feltárhatatlanokká váltak. A régészek olyannyira nem foglalkoztak az állagemóvással, hogy ma boldog boldogtalan felmászhat a vályogpiramisok tetejére. Nem jó érzés a csúcson állni, mert bakancsunk alatt omlik le az egész, de valószínűleg nem mi okozzuk a romok vesztét, hanem az a több száz gyerek, akik minden hétvégén homokozónak nézik az épületeket. A kilátás a tetőről szép, már amennyire egy akácliget szép lehet.

Eri örömében, hogy zöldet lát, táncra perdülEri örömében, hogy zöldet lát, táncra perdül - bár lehet épp leesni készül

Batán Grandéból kisétálunk Túcume irányába. Szerencsénkre féltávnál jön egy újabb platós mototaxi (úgy néz ki itt ez a népautó), ami méheket szállít. Beülünk a mindenfelé röpködő méhek közé, és irány ki a Panamericana. Későn érünk Túcumébe, már zárva találjuk a romvárost, így visszabuszozunk Chiclayóba.

Másnap, ha már láttuk a sicáni kultúra romjait, úgy döntünk, hogy ellátogatunk Ferreñafébe, ahol a kultúrának emelt múzeumot keressük fel. Batán Grande romjait látván nincsenek nagy elvárásaink, de ha már itt vagyunk, miért is ne? Rajtunk kívül egy lélek nincs az épületben, így egyedül fedezhetjük fel a tárlatot. Szó nincsen második Sipán királyról, a sicáni kultúrából elég kevés maradt ránk. Egy izgalmas lelet azonban itt is lenyűgöz minket.

Batán Grande uralkodóját a képen látható pozicióban temették elBatán Grande uralkodóját a képen látható pozicióban temették el

Mintegy 20 éve egy japán régész furcsa sírra bukkant Batán Grandéban. A korszaknak megfelelően a sírba nem csak az uralkodó holtteste került, hanem vele együtt az egész királyi udvar és fél rokonsága. A meglepő nem is ez, hanem a holttest poziciója, mivel azt fejjel lefelé temették el, fejét pedig levágták és a test elé helyezték. A király előtt egy fiatal nő holttestére bukkantak, akit szülő pózban temettek el. A régészek ezidáig nem találtak magyarázatot a jelenségre, de elég valószínű, hogy a sicánok hittek az újjászületésben, ezért temették el az uralkodót fejjel lefelé, mintha a szülőcsatornában volna.

Az uralkodó halotti maszkja az egyik legszebb Peruban. A koponány jól látszik a vöröses sinabrió méreg.Az uralkodó halotti maszkja az egyik legszebb Peruban. A koponány jól látszik a vöröses sinabrió méreg.

Érdekes módon a többi holttesten nem találtak külsérelmi nyomokat, nem haltak erőszakos halált. Egyes koponyákon erősen mérgező sinabrió port találtak, így feltételezhetően az uralkodó hozzátartozóit és szolgáit megmérgezték.

Ferreñaféből visszatérünk Chiclayóba, majd onnan Zaña falujába buszozunk. Ez a falu ad otthont a vidék legnagyobb romkatedrálisának, amit 1573-as alapítása után rengetegszer pakoltak ki a kalózok, végül 1720-ban az El Niño pusztította el. A falu egy igazi porfészek, a katedrális nem különben. A bejáratnál ketten próbálnak belépőt szedni, de annyira nem fog meg minket a látvány kívülről, hogy kifizessük érte a beugrót, így inkább megspóroljuk a 3 solt fejenként.

Zaña romkatedrálisa kívülről is megcsodálhatóZaña romkatedrálisa kívülről is megcsodálható

Harmadnap elindulunk észak felé, hogy élvezzük egy kicsit a perui tengerpartot, s hogy kipipáljuk utunk utolsó vályogpiramisát, Túcumét...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Megfojtott indián királynő

A moche kultúráról már írtunk az előző bejegyzésben, de El Brujo romvárosa és temetkezési helye felülírja eddigi ismereteinket. Például nem tudtuk azt (a tudmány sem tudta 2006-ig), hogy a mochék választottak női uralkodókat, akik harcosok is voltak egyben, de azt sem tudtuk, hogy azokat fel is áldozták idejekorán. 

Imádom a semmibe vesző nagy kék vizet, legyen az tenger vagy óceán. Képes vagyok órákig bámulni, ahogy az óriási víztömeg mélykék színe sejtelmesen összemosódik az égbolttal. Huanchacónál a víz sajnos nem kék, hanem szürke, de mivel az égbolt is pont ugyanolyan, az összemosódás megmarad. Lehet, hogy igazából a végtelenséget szeretem, mert így is megbabonáz a látványa.   

Szitál a köd, amikor magamra rángatom a nyirkos ruháimat, és vacogva kibújok a nedves sátorból. Ma reggel szedjük a sátorfánkat, visszatérünk Huanchacóból a trujillói terminálra. Ismét buszra szállunk, Chocope felé vesszük az irányt. Túlzás volna azt állítani, hogy a trujillói chimú és moche romvárosok, a faragott falak és a színes festett falmaradványok lenyűgöztek volna bennünket, de érdeklődésünk a letűnt korok kulturális emlékei iránt azért nem csökkent.

El Brujo piramisának falrészlete pont olyan, mint Huaca de la LunaEl Brujo piramisának falrészlete pont olyan, mint Huaca de la Luna

Az El Brujo, vagyis "A varázsló" névvel illetett temetkezési hely Chocopétól néhány kilométerre fekszik az óceán partján. Ez a világ egyik legnagyobb ősi temetője, ami napjainkban is feltárás alatt áll. Köztudott, hogy a misztikus helyet az elmúlt évszázadokban sírrablók fosztogatták, de ennek ellenére bízom benne, hogy akadt mit kiállítani a nemrég megnyitott múzeumban. Na jó, legyünk őszinték! Legjobban egy újabb múmia látványának lehetősége csigáz fel, amire azért van esély, mert a huacerók, vagyis a kincsrablók ritkán tartottak igényt a sírlakók testének földi maradványaira.

Chocopéban iránytaxiba pattanunk és Magdaléna kicsiny, csendes sivatagi falujába utazunk. A „főtéren” szállunk ki. Magdaléna nem több néhány szegényes színesre meszelt háznál, de már attól pozitív érzésem támad, hogy három hét után újra napfény éri az arcomat. Lima óta egyszer sem láttuk a Napot, Magdalénában végre felszáll a garúa. Sehol egy lélek, csupán néhány barátságos, csont és bőr kóbor eb kószál a téren. Nekivágnánk gyalog a romvárosnak, de bizonytalan az irány és a távolság, ráadásul velünk vannak a zsákjaink is. A csendet motorzaj töri meg. Feltűnik egy mototaxi, sofőrje ismerve a járást néhány solért örömmel vállalja a fuvart El Brujo bejáratáig.

Bár a mochék élőhelyén nem élnek kondorok, megjelennek falfestményeikenBár a mochék élőhelyén nem élnek kondorok, megjelennek falfestményeiken

Rövidesen újra az óceán partján találjuk magunkat, s már messziről feltűnik, hogy az egyik tisztességes méretű homokdombon lépcsőzetes piramis emelkedik. Egyes falakat elkerítettek, jelezve, régészek dolgoznak, itt még feltárás folyik. A vadonatúj, igényesen felépített múzeum a két jegyárussal azt sejteti, hogy a romvárosban a közeljövőben igazi turistaseregek látogatására számítanak. A homokdombon felvezető lépcsőn csak néhány helyi család lézeng rajtunk kívül, de úgy gondolom, hogy ez nem lesz mindig így, mert amit itt látunk az az elmúlt néhány hét csúcsélménye.

Nem tartom magam szélsőséges feministának, de valljuk be, a moche egy felettébb intelligens nép lehetett. Nem csak a nemek közötti egyenlőséget hirdették, hanem a nőknek kijáró tiszteletet olyan fokra emelték, hogy egyenesen női uralkodót választottak maguknak. Mindig érdekelt, hogy milyen lehetett egy rézbőrű királynő élete, de azért Caóval, El Brujo uralkodójával nem szívesen cseréltem volna.

A rája fontos jelképe a mochéknakA rája fontos jelképe a mochéknak

A piramis előtt berendezett múzeumban egy egész jó állapotban megmaradt, tetoválással díszített, kiszáradt női testet pillantunk meg. A perui archeológusok egy csoportja 2006-ban bukkant rá a vályogpiramisban egy a fosztogatások ellenére csaknem sértetlenül maradt sírra, amely négy múmiát, ékszereket és fegyvereket rejtett. A Dama de Caónak nevezett huszonöt év körüli hölgyről a kutatások során kiderült, hogy a térségben élő mochék törzsi vezetője volt, és feltételezhetően megfojtották. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szó mai értelmében véve gyilkosságról volt szó. Ne feledjük el, hogy kr.u. 450-et írunk, amikor a társadalmi hierarchiában előkelő helyet elfoglaló személyeket előszeretettel áldozták fel az isteneknek. A királynő halála után testét hosszú szövetanyagba tekerték, illetve ekkor készülhettek tetoválásai is, amiknek vallási szerepet szántak. A kutatás jelenleg is folyik, így a többi múmiáról meglehetősen keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy Cao holtteste a moche kultúra ezidáig legjobb állapotban megmaradt múmiája.

Sírjából két harci bunkósbot és huszonhárom lándzsa is előkerült, mint hatalmi szimbólumok, ami egészen egyedülálló a női sírok történetében. Ennek köszönhető, hogy egyes tudósok arra a feltételezésre jutottak, az uralkodónő egyben harcos is volt, meglehet eddig úgy tudtuk, hogy a mochékra nem volt jellemző a nők fegyverhasználata.

Cao arcát arany lemezzel fedték el Cao arcát arany lemezzel fedték el

A múzeum és az indián királynő meglátogatása után visszatérünk Chocopéba. A terv az, hogy Peru északi partszakaszán továbbhaladva közeledjünk az ecuadori határ felé. A mai éjszakát már Pacasmayo városában akarjuk tölteni, de érkezésünk meglehetősen esetleges. Egy órát dekkolunk a chocopei buszmegállóban úgy ötvenedmagunkkal, amikor érkezik egy Pacasmayo feliratú járat, aminek kvázi még az ablaktörlőjén is utasok lógnak. Ennek ellenére agresszív könyöklőháború indul a lépcsőn elfoglalható utolsó helyért, de az utasok többsége velünk együtt a megállóban ragad, a busz pedig elhajt. A jelenet húsz percen belül háromszor ismétlődik meg, erre nálunk úgy betelik a pohár, hogy húsz kilós zsákokkal a hátunkon gyalog vágunk neki az országútnak. Párszáz méterrel arrébb egy kamion lassít le mellettünk és felajánja, hogy egészen Pacasmayóig szállít bennünket. 

A komótosan döcögő óriás néhány óra múlva tesz le a pacasmayói elágazásnál. A városba befelé vezető poros út szélén csak pár lepukkant ház és düledező parányi vegyesbolt sorakozik egymás mellett. "Pacasmayo nem nagy település, tehát a városközpont sem lehet több negyed óra sétánál"-típusú mondatokkal bíztatom magam, ahogy hátunkon a nagy zsákokkal, hasunkon meg a kisebbekkel gyalogolunk az út mentén, akár két feldíszített karácsonyfa. Eltelik egy óra, de a központot csak nem sikerül elérni. Ráununk a fárasztó nap utáni erőpróbára és leintünk egy mototaxit. Jó döntés. A mototaxi még vagy tizenöt utcán át furikáz minket, mire leparkol a főtéren, közvetlenül az óceán partján.

Pacasmayo furcsa, de tengerimádó tere Pacasmayo furcsa, de tengerimádó tere 

Pacasmayo első ránézésre nem más, mint egy barátságos szörfparadicsom, igaz, most nincsen fő szezon, így az utcákon meglehetősen kevés külföldi alak lézeng. A part mentén szemtelenül drága szállók sora díszeleg, ezért inkább a belső utcákban próbálkozunk a szálláskereséssel. Pár perc múlva egy recsegő padlójú lépcsőházban találjuk magunkat. A hostelben néhány ausztrál szörfösön kívül nincs senki, csak mi. Amúgy a tulaj kedves, és a méltányos ár a konyha használatát is tartalmazza. A zuhanyzóban ugyan nincs víz, de annyi baj legyen, az esti fürdés azért nem marad el; vicces módon a szálló raktárában sikerül letudni. A szobában mindenütt falhoz támasztott szörfdeszkákba botik az ember, de ezt egy ilyen tartalmas és élménydús nap után szinte már észre sem veszem...

0 Komment

A Föld legnagyobb vályogvárosa Chan Chan. Kár, hogy úgy néz ki, mint egy hatalmas homokozó a sivatagban. Szerencsére Trujillo környékén van mást is nézni, például a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot, ami bár nem a legnagyobb moche piramis, mégis fantasztikus látvány. Nem is annyira vacak ez a perui sivatag.

Trujillóba késő délután érkezünk. Nem akarunk Eduardónál legyeskedni, meg amúgy sem szeretünk vadidegeneknél aludni, így a buszmegállóban azt az utasítást adom az egyik taxisofőrnek, hogy vigyen ahhoz a buszhoz, ami Huanchacóba megy. Tudtommal ez a pont a főtéren túl van, jó 3 kilométerre innen, így az 4 solos menetdíj korrektnek tűnik. A taxis kigurul, majd 300 méterrel odébb megáll, hogy itt jön majd egy sárga busz, arra szálljunk fel. Nézek rá összehúzott szemöldökkel, s annyit mondok:

- Itt a 4 solod, megérdemled, de azt is, hogy a következő sarkon eltörjön a tengelyed.

A fickó csak mosolyog, mi meg felpattanunk a huanchacói buszra. 4 sol ismételten nem nagy pénz, de nagyon unom, hogy Peruban mindenki hülyének néz minket, és vállvonogatva vernek át folyamatosan. Lassan nyolc éve utazom Latin-Amerikában és azt kell mondjam, a peruiak a ticókon (Costa Rica lakói) is túltesznek tahóságban.

Huanchaco tengerpartján csak az árusok vannakHuanchaco tengerpartján turisták nincsenek, csak árusok

Huanchacóban a Naylampban szállunk meg. Aludtam már meg itt korábban, de ezúttal nem a hátiszákos feeling miatt érkeztünk ide, hanem azért, mert a kertben olcsóért felverhetjük a sátrat. Trujillo környékén a garúa már csillapodik, így reménykedhetünk benne, hogy az itt töltendő pár nap alatt nem ázik szét mindenünk.

Huanchaco a trujillóiak kedvenc partszakasza. Decembertől márciusig tízezrek látogatják a több kilométer hosszú homokos strandot, megtömve minden szállót. Július végén azonban nincs itt senki, csak néhány utazó, akik Lima és az ecuadori határ között szeretnének fújni egyet. Ennek hála az a pár étterem, ami nyitva tart, igen olcsón szolgál fel cevichét. Erinek mindegy, mert ő utálja a nyers halat, de én a 8 solos púpozott tányérnak nagyon megörülök.

Chan Chan jellegzetes őreChan Chan jellegzetes őre

Nem véletlenül nem Trujillóban szálltunk meg, hanem a tengerparton. Mikor utoljára, 2011-ben itt jártam, Trujillo nem úgy nézett ki, mint ahová egy turista vágyik. Még a főtér is elég zűrösnek és lepukkantnak nézett ki, nem hogy a hátsó utcák. Másnap, mikor betévedünk a központba, meglepődve tapasztalom, hogy mennyire átalakult a város. A főteret kicsinosították, sétálóutcát hoztak létre, egész kellemes várost csináltak Trujillóból. Csak emiatt azonban nem jöttünk volna ide, ennél sokkal izgalmasabb, ami a város határán kívül látható. Már ha izgalmasnak lehet nevezni azt a tucatnyi vályogpiramist, aminek a többsége úgy néz ki, mint egy sárkupac.

Pelikánok sorakoznak az épületek aljánPelikánok sorakoznak az épületek alján

Első körben a chimúk egykori központját, a Föld legnagyobb vályogvárosát, Chan Chant látogatjuk meg. A chimú kultúra 900 körül emelkedett fel a mai Trujillo környékén, bár egyes történészek úgy gondolják, hogy volt egy politikai vezetés nélküli korai chimú korszak is. Könnyen válhattak a térség vezetőivé, mivel az itt élő mochék civilizációjuk végnapjait élték. Jellemző a perui kultúrákra, hogy építészetükben és kerámiáikban követték elődjeiket, illetve átvettek tőlük számos ábrázolást és technikát. Ez alól kivétel Chan Chan.

Chan Chan se Caralra, se Sechínre, se semmilyen később látott moche városra nem hasonlít. A több mint 20 négyzetkilométer nagyságú városnak ma alig 10%-a látogatható, de ez is elég ahhoz, hogy tudjuk, a chimúk teljesen függetlenítették magukat a mochéktól. Nem építettek piramisokat, bár voltak vallási épületeik. A hatalmas városfallal körbevett terek mind gyülekezésre szolgáltak, csak igen kevés helyen láthatók lakóépületek. A városfal mérete arra utal, hogy a chimúk nem a legbékésebb népcsoport volt a térségben, állítólag olykor egész Limáig meneteltek egy kis háborúért.

A chimúk durván politizáltak és háborúztak, ezt a leletek is alátámasztjákA chimúk durván politizáltak és háborúztak, ezt a leletek is alátámasztják

Mivel az elmúlt évszázadokban Chan Chant számos alkalommal elmosta az El Niño, ezért a város egészének feltárására esély sincsen. Annyi azonban bizonyos, hogy a chimúk elválaszthatatlanok voltak a tengertől. A szürke homokfalakat legtöbbször halakkal és tengeri madarakkal, főként pelikánokkal díszítették. Nem csak halásztak, mezőgazdálkodtak is, főként kukoricát és babot termesztettek.

Chan Chan tündöklése 1470-ig tartott, ekkor törtek be az inkák a völgybe és telepedtek rá a chimúkra. Sokáig nem élvezhették a vályogváros vendégszeretetét, mert 50 évvel később már a spanyolokkal csatároztak ugyanitt. Chan Chan az enyészeté lett, s bár 1969-ben elkezdték a feltárását, az 1997-es El Niño lehetetlenné tette a további munkálatokat.

Csókolózó sárkányok mindenhol, mégis a szívárványról kapta a nevét a Huaca Arco IrisCsókolózó sárkányok mindenhol, mégis a szivárványról kapta a nevét a Huaca Arco Iris

Turista szemmel Chan Chan nem az a hely, amiért az ember több száz kilométert utazik. Sem a temetkezési helyek, sem a frízekkel borított városfalak, sem a ma már kacsaúsztatóként működő víztározó nem kiált fényképért, Chan Chant körbejárni igen unalmas.

A kijáratnál belebotlunk két amerikai csajba, akikkel közösen fogunk egy taxit, s megosztva a költségeket másik két kisebb chimú romot is felkeresünk. A Huaca Arco Iris még csak-csak élvezetes látvány a szívárványra hajazó csókolózó sárkányfrízekkel, de a Huaca Esmeraldánál az egyetlen említésre méltó esemény, hogy a kerítésről egy bagoly mosolyog ránk. Leéltem 31 évet úgy az életemből, hogy soha nem láttam baglyot állatkerten kívül, erre Trujillo legzajosabb városrészén botlunk bele egybe.

Életem első nem állatkerti baglyát sikerült lefotóznunkÉletem első nem állatkerti baglyát sikerült lefotóznunk

Bár a chimú városok rendesen lefárasztottak, délután - már a két amerikai csaj nélkül - úgy döntünk, hogy nem hagyhatjuk ki a Huaca de la Lunát, vagyis a Hold templomot. A moche civilizáció a wari és az inka mellett Peru legizgalmasabb kultúrája volt. A chimútól eltérően nem csak a mai Trujillo környékén volt felfedezhető, moche emlékekkel Chiclayo környékén is lehet találkozni.

A mochék a tenger istent tisztelték és imádtákA mochék a tenger istent tisztelték és imádták

A mochék csillaga időszámítástól kb. 800-ig ragyogott, ez idő alatt mesterszintre emelték kerámiaművészetüket. A legtöbb lelet a limai Larco Múzeumban is tőlük származik, és ne felejtsük el, hogy a sipáni király sírja is moche. Bár mindenki az inkákért van oda, a mochéktól sokkal több minden maradt ránk, még ha 500 évvel meg is előzték Cuzco lakóit. A Huaca de la Luna egészen hihetetlen élmény. Távolról úgy néz ki, mint egy hatalmas homokozó, amit körbeépítettek álvánnyal, de mikor az ember bemerészkedik a tető alá, csuda dolgokat lát. A mochék például festettek. Persze a chimúk is használtak ecsetet, de azok állítólag egy-, max. kétszínűre festették a falakat, nem úgy a mochék, akik mindent aprólékosan kidolgoztak.

A mochék ugyancsak tengerimádók voltak, mitológiájukat is átszőtte az óceán. A falakon feltűnő vörös ördögfej állítólag valamilyen tengeristent ábrázol, vannak olyan régészek, akik úgy gondolják, az ő kiengesztélésére embereket áldoztak, és olykor szakrális kannibalizmust követtek el. Hogy ezeket pontosan miből következtetik ki tudósok, nem tudom, mivel a mochék hasonlóan más perui kultúrákhoz nem írtak, és a majáktól eltérően frízeiken sem jelentették meg a történelmüket.

A Mítoszok fala a legzseniálisabb moche falfaragványA Mítoszok fala a legzseniálisabb moche falfaragvány

Két éve jártam utoljára a Hold templomnál, és ez az egyetlen hely, ahol tényleg azt látom, hogy a régészek haladnak a munkával. Számos új falrészlet került elő 2011 óta, de a legszebb továbbra is a Mítoszok fala, ami egy nagy katyvasz, de szép katyvasz. Néhány négyzetméterre ezek a jó mochék minden általuk ismert élőlényt odafaragtak, de ábrázoltak csillagokat és királyokat is. Ember legyen a talpán, aki bármit is kihámoz belőle, de a színes falfelület mindenkit megbabonáz.

Visszabuszozunk Trujillóba, s hogy Eduardo ne gondolja, hogy megfeledkeztünk róla, felhívjuk, s az estét egy perui rockkocsmában töltjük. Megtehetjük, mert Trujillo két év alatt 180 fokos fordulatot vett, így nem kell attól tartanunk, hogy valaki kést márt belénk...

0 Komment

Caral, az ókor bulivárosa

Kevesen tudják, de a Föld egyik legősibb városa Peruban található. Az 5000 éves romokról nincs sok ismeretünk, annyi azonban van, hogy a carali emberek inkább buliztak, mint hogy háborúztak volna. Sechín lakói sem fegyverkeztek, inkább orvososat játszottak és táncoltak. Nem csoda, hogy ezen a vidéken még a rendőr is jófej...

Buenos Airesből érkezett ideiglenes útlevelemmel a kezemben nyugtázzuk, hogy végre megszűnt két hetes limai fogságunk. Endre reggeli gyanánt bedob egy adag cevichét, majd buszra szállunk és északi irányba utazunk tovább. A perui fővárosból óránként indulnak buszok Barrancába, ami éppúgy nem tartozik Dél-Amerika gyöngyszemei közé, mint ahogy - kevés kivételtől eltekintve - a perui városok többsége.

A garúa júniustól októberig az egész perui partvidéket betakarjaA garúa júniustól októberig az egész perui partvidéket betakarja

A garúának nevezett makacs köd ide is kitartóan elkísér minket, a hűvös idővel összekötve számomra a hazai novembert idézi. Talán a ceviche teszi - mondom én, mert hogy utálom a nyers halat -, de alighogy elfoglaljuk a perui viszonylatban kiválónak mondható szállásunkat, Endre beront a fürdőszobába és kvázi két napig nem is hajlandó távozni onnét, így egyedül indulok a három-négy utcás poros kis Barranca felfedezésére.

A városka kicsiny méretei ellenére olyan zajos, hogy a fővárossal is könnyen versenybe szállhatna. Nappal az utcákon hemzsegnek a mototaxik, amik olyan agresszív módon közlekednek, mintha az egész város egy nagy versenypálya volna. Próbálok átkelni a szomszédos oldalra, ahol a pékségek sorakoznak, de nem tudok. Kénytelen vagyok a főtér felé menni, ahol feltűnik egy kávézó.

Caral romvárosát lassan betakarja a ködCaral romvárosát lassan betakarja a köd

Nagy kávéimádó vagyok, de ezt a legkevésbé sem nevezném függőségnek. Vicces, hogy a világ legnagyobb kávétermelő országaiban az európai ember számára általában csapnivaló fekete készül, ezért amióta úton vagyunk, rendszerint le kell mondjak erről az élvezetről. Ma azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, és betérek a kávézóba.

Életem legérdekesebb kávéját itt sikerül elfogyasztanom. A pincér először kihoz egy apró üvegkancsót, aminek tartalma pont úgy néz ki, mint a kínai éttermekben használatos szójalé. Gyanakodva körülnézek, hogy tuti nem chifában (kínai étterem) ülök-e, de nem. A parányi kancsót egy decis csésze követi csurig töltve forró vízzel. Ebbe kell ízlés vagy inkább űrtartalom szerint önteni a szójalének nézett löttyből néhány millilitert. Az így nyert langyos, áttetsző, halványbarna folyadék garantáltan nem okoz szívdobogást.

Barrancától néhány kilométerre keletre található Dél-Amerika kultúrájának bölcsője, a mintegy 5000 éves romváros, Caral. Olyan izgalmas látnivalónak ígérkezik, hogy ezt másnap még Endre sem hagyja ki, bármennyire is a WC-hez kötötte az életét.

Cara piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékeiCaral piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékei

Kevesen tudják, hogy Paul Kosok és Richard Schaedel amerikai régészek 1948-ban Limától 200 kilométerre olyan romváros maradványaira bukkantak, aminek korát korábbra datálják az ókori Mezopotámia, Kína, India és Egyiptom virágzásánál. Caral az amerikai kontinens legősibb városa volt, s már akkor fénykorát élte, mikor az egyiptomi piramisokat csak építeni kezdték.

A zseniális felfedezés piramisokból, gondosan kivitelezett templomokból, egy amfiteátrumból, valamint lakóházakból állt, mintegy 60 hektárnyi területen, sejtelmesen megbújva a perui sivatag homokjában. Az építmények pontos kora és a caral kultúra ma is vizsgálat tárgyát képezi a tudósok körében, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a romváros a turistáktól eddig igen kevés figyelmet kapott.

A régészek nem találtak háborúkra utaló nyomokat, sem fegyvereket, vagy megcsonkított testeket, ezzel szemben a leletek közül meglehetősen sok hangszer került elő, főként keselyű- és pelikáncsontból készült fuvolák, valamint szarvas- és lámacsontból készült kürtök. Drogok, valamint a nemi aktivitást és vágyat élénkítő afrodiziákumok használatára utaló jeleket sikerült kimutatni. Zene, hallucinogén szerek, vágyfokozók... Caral nem volt más, mint az ókor bulivárosa, egy Szodoma és Gomora.

Paramonga erődje bár a Pánamerikai autóút mellett fekszik, még sem könnyű odajutniParamonga erődje bár a Pánamerikai autóút mellett fekszik, még sem könnyű odajutni

Caral bár régóta fogadja a turistákat, a helyiek csak most kezdtek el komolyabban foglalkozni az idegenforgalom fejlesztésével. Ma a bejáratnál igényesen kinéző jegyiroda üzemel, ahová kis létszámú csoportokban érkeznek a vendégek befizetett túra keretében, főként Limából. Mi csak ketten vagyunk Endrével, így megvásároljuk a belépőket és várunk. A jegyszedő hölgy udvariasan közli velünk, hogy a helyi vezető bérlése a piramisokhoz kötelező, de belépni csak csoportosan lehet. Egy órán át dekkolunk a bejáratnál, de a csoport csak nem jön, így nincs kihez csatlakozni, be viszont nem engednek. Végül megjelenik egy helyi család. A jegyárus odalép hozzánk és közli, hogy ha be akarunk menni, akkor mi fizetjük a vezető bérleti díjának a felét, jól lehet, mi csak ketten vagyunk, még a család hat fővel érkezik. Ugye egyetértünk abban, hogy ez így nem fair? Nem vagyunk akadékoskodó típusok, de annyira felmegy a pumpa, hogy a belépők visszaváltása után életünkben először vendégkönyvet követelünk. Nagy szerencsénk, hogy néhány piramis a külső részen őrizetlenül áll, így belépőjegy és vezető nélkül belógunk, legalább lássunk valamit.

Nem maradhatunk romok nélkül, így délután megcélozzuk Paramongát. A buszsofőr kirak minket egy kereszteződésnél, ahonnan gyalogosan folytatjuk az utat a Pánamerikai autóút szélén. Fél percenként óriási teherautók zúgnak el mellettünk, néha olyan közel, hogy kénytelen kelletelen bevetjük magunkat az út melletti sűrű cukornád közé. A jó paramongaiak azt állították, hogy az erőd alig több mint fél órás séta a kereszteződéstől. Nagy lelkesen kutyagolunk, de egy óra elteltével kezd gyanús lenni a dolog. Stoppolunk. Egy elképesztően nagy cukornádszállító kamion áll meg, a sofőr pedig röhögve közli, hogy az erőd innen még legalább 10 perc kocsival. Kicsit bánatos, remélte, hogy legalább Trujillóig vele utazunk, de természetesen így is elvisz minket. 

A Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd voltA Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd volt

Az erődöt állítólag 875-ben építették szakrális és csillagászati céllal, csak úgy, mint a benne található Nap és Hold házát. A két apró épületet úgy pozícionálták, hogy a napfordulók alkalmával a felkelő nap fénye pont besüssön az ajtaján. Azt azért nem mondanám, hogy Paramonga nagyon megfogott, de be kell valljam, hogy amikor megpillantottam az erőd tetejéről a sivatagos dombokat és a messze elnyúló óceánt, akkor egy pillanatra elakadt a szavam.

A Barranca környéki romok kipipálva, épp itt az ideje, hogy odébb álljunk. A hátizsákolás két aspektusa a rugalmasság és a gazdaságosság, így a kora reggeli órákban már a Panamericana szélén ácsorgunk és stoppolunk. A forgalom elég nagy, és ebben a kereszteződésben mindenki lassít, ha nem is miattunk, hát a melletünk parkoló trafipaxos rendőrök miatt. Az egyik egyenruhás odalép hozzám.

- Jó reggelt! Európaiak?
- Igen.
- Hová mennek?
- Ha minden jól megy, akkor egészen Trujillóig.
- Nem probléma. Egy percig se aggódjanak, majd mi megállítunk Önöknek egy autót.

Barranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolniBarranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolni

A rendőrök kedvessége nagyon jólesik, s még az sem zavar, hogy közbejön a műszakváltás, így távozniuk kell, mielőtt megfelelő kocsit fognának. Úgy bő egy órája ücsörgünk az út szélén, amikor lassít mellettünk egy szürke dzsip a trujilloi Eduardóval, aki négy órája egyedül ül a volán mögött és majd megöli az unalom. Nagy örömmel szállít minket egészen Casmáig, Sechín romváros bejáratáig. Eduardo igazi szószátyár, elmeséli az egész életét A-tól Z-ig, majd a fuvar végén közli, ha ma megérkezünk Trujillóba, mindenképp keressük meg, nála megszállhatunk teljesen ingyen. Ma valahogy csupa jófejjel találkozunk.

Sechín romvárosa a hegyoldalból fotózvaSechín romvárosa a hegyoldalból fotózva

Sechín romjainál az azonos nevű népcsoport élt, a kultúra virágzásának idejét Kr. e. 1600-ra datálják. Az óceántól kb. 10 kilométerre, a homokdombok lábánál rendeztek be egy múzeumot a kultúra tárgyi emlékeivel, valamint egy-két múmiával. Endre szerint kicsit perverz, de engem a tárgyi emlékeknél sokkal jobban lázba hoznak az emberi test maradványai. Most is rátapadok arra az üvegfalra, amely mögött egy hosszú, barnásvöröses hajú, kiszáradt női múmiát helyeztek el. Sok ép foga arra a következtetésre juttat, hogy fiatalon veszíthette életét. Ruhája és a nedvesség hiányától összeaszott bőre között alig látszik a határ. Mellette mágikus mintákkal telitetovált levágott kezek láthatók.

A Sechín kultúra épületkomplexumának jelentős része épen maradt. A homokos domboldalon húzódó kőfalakon fantasztikus gondossággal kidolgozott faragványokat fedezünk fel, amelyek táncoló embereket, feltehetően isteneket vagy félisteneket, harcosokat, papokat, megcsonkított testeket és végtagokat ábrázolnak. A faragványok készítésének okára többféle magyarázat létezik. Egyesek szerint a casmai harci jeleneteket ábrázoltak a valós életből, míg más tudósok azt állítják, hogy a helyszínen létezett egy ősi anatómiai laboratórium, és az emberi test tanulmányozása magyarázza a testrészek, a csontok és a végtagok megfaragását.

Az ókori Dél-Amerika csak bulizott és táncoltAz ókori Dél-Amerika csak bulizott és táncolt

Sechínből a parkőr furikáz minket vissza Casmába, ahonnan kisbusszal Chimbotéba utazunk. Az alig egy órányira fekvő város Peru legnagyobb halászkikötője, és itt található Dél-Amerika legnagyobb halfeldolgozója is. Mikor kiszállunk a buszból, öklendezni kezdünk. Az egész várost átitatja a rothadó hal szaga, s ez nem csak minket zavar, minden velünk utazót is. Azt mondják, az orr a leglustább szervünk, de ezt a bűzt fél óra után sem tudom megszokni. Még szerencse, hogy nem kell sokat várni a Trujillóba tartó buszra...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Virágzik a sivatag

Lima környékén van mit nézni, de nem kell úgy készülni, hogy hátast is dobsz a látványtól. Azonban egy helyen, alig 100 kilométerre északra a fővárostól nagyot néz az utazó, pláne így, szeptemberben. Viszont az is tanulság, hogy a sivatagba nem dzsippel elindulni őrültség, pláne ha utána repülőre akarsz ülni.

Limát már kivesésztük kettővel ezelőtti posztunkban, de egy valamit kihagytunk a felsorolásból, ez pedig a Larco Múzeum. Tettük mindezt azért, mert a Larco az egyetlen olyan nevezetessége a fővárosnak, amit mindenki kötelezőnek és zseniálisnak tart. Évek óta készültem ide, de a több mint 10 dolláros belépő mindig visszatartott. A majd két hetes limai semmittevés annyira lefárasztott minket, hogy eldöntöttük, itt az ideje megnézni a Larcót.

Néhány szépség a Larco MúzeumbólNéhány szépség a Larco Múzeumból

Költséges napnak ígérkezik a mai, így se taxit nem fogunk, se buszra nem ülünk, hanem kisétálunk a Pueblo Libre városrészbe. A várostérképen Pueblo Libre sokkal inkább belváros, mint külterület, mégis iszonyat messze van mindentől. Legalább másfél órán át kutyagolunk olyan városrészeken át, ahol a helyiek pontosan ugyanúgy néznek ránk, mint tették azt Espinarban. Aztán a múzeum körül minden megváltozik. Megjelennek a hatalmas turistabuszok, amikből ömlik ki a rengeteg gringó. Hirtelen a sarki boltban a kóla is kétszer annyiba kerül, megint mintha a Machu Picchunál lennénk.

Eri elveszik a Larco raktárjábanEri elveszik a Larco raktárjában

Előttünk néhány hátizsákos vesz jegyet, és szörnyülködik el a 30 solos belépőn. Mivel nekik is azt mondták, hogy a Larcót látni kell, hát nagy duzzogva lerakják az asztalra a pénzt. Mi is így teszünk, aztán elindulunk felfedezni a múzeumot. Első lépésként egy több termes raktárban kötünk ki, ahol öt méter magas állványokon mindenféle kerámiák láthatók, ömlesztve. Olyan, mintha egy köcsöggyár éppen dobozolásra váró termékeit bámulnánk. Némelyik alatt egy-egy cetli lóg, rájuk csak ennyi írva: majomfejű kerámia, inka harcost ábrázoló edény, festett chichatartó.

Erivel nézünk egymásra, hogy ez most micsoda, ez lenne a Larco? Egy hatalmas ömlesztett kerámiakollekció, aminek csak annyi a célja, hogy megmutassa, a Larco család kb. 100 éve mit vásárolt össze? Mert hogy a Larco valójában nem adományokból és régészeti feltárásokból táplálkozott, hanem egy jómódú perui család pénzen vett gyűjteménye. Aztán felfedezzük a többi termet is, ahol világossá kezd válni, miért is oly népszerű ez a múzeum. Igényesen kialakított termek, amikben már nem csupán preinka kerámiák kaptak helyet, hanem ezüst és arany leletek is. Az egyetlen probléma az a múzeummal, hogy nehezen érthető a szisztémája.

Királyi koronázási ékszerekKirályi koronázási ékszerek

A terem egyik végében moche hangszerek, a másik végében paracasi szőttesek, a következő teremben arany királyi ékszerek és gyönyörűen festett chichatartók láthatók. A harmadikban kipuk és kagylóból készült láncok lógnak a falon, a negyedik szobában újra agyagedények, majd arany korongok láthatók. Persze mindegyikhez tartozik magyarázat, nekem valahogy mégsem áll össze a kép, hogy a Larco pontosan mit is akar bemutatni azon túl, hogy egy bámulatos gyűjtemény. Egy szó mint száz, nem lettem tőle okosabb, s messze nem varázsolt úgy el, mint tette azt a Sipán királyt bemutató múzeum Lambayequében.

Mikor kilépünk az ajtón, az egyik őr közli, hogy menjünk le a földszintre, mert ott még van egy terem. Lebotorkálunk, s beesünk egy egészen hihetetlen terembe, ahol a mochék szexualitást egyáltalán nem visszafojtó kerámiái láthatók. Van itt orális szex, gruppen, a Kámaszútra minden felállása, gyerek szülés, szűzesség vizsgálat és önkielégítés. Nekünk is tetszik a tárlat, de az előttünk haladó német fiatalok egyenesen kúrjongatnak örömükben. Ez az a terem, ahol legalább leesik, hogy mit is akartak bemutatni, szemben a felső szint ömlesztett cuccaival.

A Larco legizgalmasabb tárlata a preinka szexkiállítás A Larco legizgalmasabb tárlata az igen beszédes preinka szexkiállítás 

S ha már történelem... A fővárostól úgy 20 kilométerre délre fekszik Pachacamac romvárosa. Az egykor wari, majd ichsma, végül inka erődnél évekkel ezelőtt jártam először. Akkor is feltűnt, hogy milyen rossz állapotban van, s most is konstatálnom kell, semmivel sincs jobb színben, mint pár éve. Annyi változás történt csupán, hogy minden sarokra állítottak egy őrt, akik nagy hévvel sípolnak, amint azt látják, hogy filmezni próbálunk. Nem értjük a dolgot, de később kiderül, azért nem engednek mozgóképet készíteni, mert a 2008-as földrengés után a szervezet, ami a helyreállítást kéne végezze, azon kívül, hogy a sérült falrészleteket fekete nylonnal eltakarja, egy kapavágást nem tesz, csak felmarkolja a nemzetközi adományokat. Pachacamac pedig úgy esik elemeire, ahogy akar, bár az is igaz, hogy egy vályogváros megóvása ezen a vidéken csak adományokból nem megmenthető.

A sivatag homokja elnyeli ak orábban feltárt épületeket - ez PachacamacA sivatag homokja elnyeli a korábban feltárt épületeket - ez Pachacamac

Több mint egy hete vagyunk Limában, s a garúától kezdünk befordulni. Úgy döntünk, hogy ha nem is magasra, de egy nap erejéig és a Nap erejéért kicsit felkapaszkodunk a hegyekbe. Chosicába a limaiak hozzánk hasonlóan azért jönnek, hogy feltöltődjenek. Nincs itt az égvilágon semmi látnivaló, de már attól is tök jó hangulata van az embernek, hogy Chosica a garúa felett fekszik, így állandóan süt a nap. Az emberek kint szédelegnek a tágas park sétányán, beszélgetnek vagy beöltöztetett kutyáikat sétáltatják. Igen, Lima és környékén, meg amúgy a legtöbb nagyvárosban, hihetetlen divatja van a kutyák beöltöztetésének. Hogy ezt a hülyeséget kitől szedték, nem tudom, de olyan gazdával is találkoztunk, aki a plusz 20 fokos hideg téli időjárás hatására a huskyjára húzott pulcsit. Én magam azon is kiakadok, amikor Budapest belvárosában remegő lábú csivavákon látok kardigánt, de hogy egy szibériai szánhúzóra minek rugdalózót adni, fel nem foghatom.

Pachacamacban már csak néhány helyen maradt meg olyan falrészlet, ami áll isPachacamacban már csak néhány helyen maradt meg olyan falrészlet, ami áll is

Talán két éve volt, hogy először jutottam el Lachayba, egy sivatagi völgybe, ami szeptember közepe táján virágzásnak indul. Mióta jártam itt, azóta minden szeptemberi csapatomat rábeszélem, hogy vállalja be azt a kis plusz költséget, ami az ide való eljutást jelenti, mert olyat fog látni, amit csak kevesen. Az odavezető út nem kifejezetten látványos, bár egy szakaszon Ancón felé az út a parti homokdűnék oldalában halad, csodás kilátást biztosítva a Csendes-óceánra. Lachay úgy 10 kilométerre a pánamerikai autóúttól beljebb fekszik, egy meglehetősen vacak földút végén.

Lachay szeptemberben kizöldülLachay szeptemberben kizöldül

Ilyenkor szeptember közepén az történik, hogy a sivatag fölött több hónapja nyújtózó garúából annyi csapadék gyűlik össze a talajon, aminek hatására a homokban rejtőző magokból élet fejlődik. Alig két-három hét alatt a semmiből virágzó, majd zöldellő mezők, végül kiszáradt kórók keletkeznek. Az Andok magasabban fekvő vidékeiről rágcsálók ereszkednek alá és lepik el az aljnövényzetet, amikből az ugyancsak az Andokból iderepülő sasok csemegéznek. Hihetetlen kontraszt van ilyenkor Lachay és a környéke között, vannak olyan limai családok, akik napokra ideköltöznek, hogy magukba szívják a virágillatot.

350 napig semmi, aztán két hét édenkert350 napig semmi, aztán két hét édenkert

2012 szeptemberében azonban nem csak a növények és az állatok miatt volt emlékezetes számomra Lachay. Sikerült egy olyan balfék sofőrt kifognunk a csapattal, aki a pánamerikai autóutat egészen a Lima tábláig ismerte, onnantól kezdve elvesztette minden tájékozódó képességét. Szerencsésen elirányítottam a völgyig, azonban visszafelé benézte az elágazást, s nem visszatolatott, hanem úgy gondolta, hogy átvágja a sivatagon keresztül a kurflit. Mint mikor a Macskafogóban a patkányok időt akarnak nyerni Grabovszkival szemben és leszaladnak az árok mélyére. Mi ugyan fel nem robbantunk, de a félnótás pilótánknak sikerült úgy elakadnia a főúttól 10 méterre, hogy a kisbuszunk tengelyig süllyedt a sivatag homokjában. Emlékszem Karesz barátom beszólására a hátsó ülésről.

- Bravó pajti! Ezt innen bizony ki nem szeded!

Még a Hortobágyon sem fotózol olyan könnyen sast, mint ittMég a Hortobágyon sem fotózol olyan könnyen sast, mint itt

A sztorin ma már jót röhögünk, de akkor nem volt ilyen vicces a helyzet, mivel nekem alig három órán belül indult a gépem Kolumbiába. Többszöri nekifeszülés után a busz olyan szinten ásta be magát a homokba, hogy a végén hozzáférni is nehéz volt. Végső kiábrándultságomban kirohantam a Panamericanára és leintettem egy szemetet szállító teherautót. 10 dollárért a srác nagyon szívesen állt a rendelkezésünkre, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a kötele a szemét alatt hevert. Mire kibányásztuk azt, mindenünkből folyt a rohadt káposztalé, de megérte, mert három kötélszakadás és egy lökhárító letépés után buszunk kikerült a homok fogságából

A reptérre az utolsó pillanatba sikerült kiérnem. Gondolhatod mennyire örült az, aki mellettem, a rohadt káposztaszagú mellett kapott helyet a gépen?

0 Komment

Rengeteg gazdasággal foglalkozó oldalon lehet olvasni, hogy Latin-Amerika felzárkózott Európához, egyes államok pedig túl is nőttek rajta. A legtöbb ilyen oldal hivatalos statisztikák alapján operál, ami elég kevés ahhoz, hogy érdemben válaszoljuk meg azt a kérdést: jobb-e ma az élet Latin-Amerikában, mint Magyarországon? Nem kisebb dolgot találtunk ki, mint hogy a lehető legrészletesebben bemutatjuk a latin országok mindennapjait, hátha kapunk valami használható végeredményt. Elsőként kezdjük Peruval.

1) KERESETEK

A Világbank éves kimutatása szerint Magyarországon az elmúlt pár évben nem történt jelentős változás a GDP adatok alapján. Ahogyan 5 éve, úgy 2013-ban is 12 600 US$ volt a GDP/fő mutatónk. Ezzel szemben Peruban ez az érték 2008 óta közel megduplázódott, idén a GDP 6600 US$/fő. Ez persze semmit nem jelent, csak azt mutatja, hogy az ország állampolgárai mennyivel járulnak hozzá átlagosan az ország termeléséhez.

Kérdésünk megválaszolásában sokkal fontosabb részlet az, hogy mennyi is ma az átlagkereset Peruban. Magyarországon tudjuk, 148 000 Ft-ot keresünk adózás után. Fontos, hogy a mi jövedelmünk adózott, mivel emiatt úgy ahogy ingyenes az oktatásunk, az egészségügy és van szociális hálónk, valamint feltételezhetően a következő egy évtizedben is lesz még nyugdíj. Peruban, mint majd lejjebb látni fogjuk, a többség nem adózik, viszont az állam más bevételekből finanszírozni tudja az oktatást és az egészségügyet, a nyugdíjakat és segélyeket viszont nem.

Vannak, nem is kevesen, akik nem szerepelnek a statisztikákban, Vannak, nem is kevesen, akik nem szerepelnek a statisztikákban

Magyarországon tehát 148 000 Ft-ot kapunk kézhez. Peruban a hivatalos adatot levadászni nehéz a netről, de Limában átlagosan 1350 solt, azaz kb. 115 000 Ft-ot keresnek a népek. Amíg odahaza egy diplomás átlag 180 000 Ft körül keres, addig ez az érték Peruban 2070 sol, tehát 176 000 Ft, közel ugyanannyi. Ezzel kijelenthető, hogy Peruban a diploma ma többet ér, mint Magyarországon. Persze ezt a munkaerőpiacon is kamatoztatni kell.

Otthon a 2013-as első negyedévi munkanélküliségi ráta 10,5%, ezzel szemben Peruban ez az arány csak 5,6%, tehát Peruban átlagosan ugyan 20%-kal kevesebbet keresnek az emberek, viszont nagyobb valószínűséggel találnak munkát. Ezek az adatok azért ne tévesszenek meg senkit, mert Peruban jelentős azok aránya, akik tradicionálisan nem jelennek meg a statisztikákban, így Amazónia őslakói vagy az Andok lámatartó közösségei, akik aránya elég magas.

Sokak vesszőparipája odahaza a közalkalmazottak bérezése, közte a rendőrök és orvosok alulfizetése. Peruban ők nem keresnek rosszul, Ancelmo barátom, aki rendőr, havi 1700 solt (145 000 Ft) visz haza, tehát bőven többet az országos átlagnál. Egy orvos állítólag a 2000 solt (170 000 Ft) is megkapja havonta, míg a tanárok átlag 1300 solt (110 000 Ft) kapnak kézhez.

2) ADÓZÁS ÉS VÁLLALKOZÁS

Két dolog biztos: a halál és az adók - szokták mondani. A peruiak biztosan nem ismerik ezt a mondást, ugyanis Peruban jellemzően nincs adó. Amíg nálunk azért is fizetsz, mert dolgozol, addig Peruban egy átlag embertől még egészségügyi hozzájárulást és TB-t sem vonnak. Gondolnánk, ha nincs adó, akkor nincs szociális háló, ingyenes oktatás, egészségügy vagy közút fejlesztés, de ez nincs így, bár kétségkívül az élet ezen aspektusai nem olyan fejlettek, mint nálunk.

Peruban egyetlen adónem van, az pedig az ÁFA, ami 17%-os, legyen szó a kenyérről vagy a luxus Merciről. Azt, hogy ezt ki fizeti, tulajdonképpen nem tudom, mert blokkot szinte sehol nem kap az ember. Illetve olykor igen, így pl. a Metróban (lásd lejjebb) vagy a patikákban mindig jár számla, kisebb boltokban, éttermekben, vasboltban vagy autószerelőnél azonban sehol nem találkoztunk ilyesmivel. Ennek az oka az, hogy a kisvállalkozókat Peruban nem ellenőrzik, így nem is kötelezik őket az ÁFA megfizetésére.

Nincs számla, nincs adó - a kisvállalkozó szabadon gazdagodhatNincs számla, nincs adó - a kisvállalkozó szabadon gazdagodhat

Ma Peruban működési engedélyt kapni nem nehéz, csak hosszadalmas, mivel a bürokrácia malmai errefelé igen lassan őrölnek. Ha azonban az ember hozzájutott az engedélyekhez, onnantól szabad az út a meggazdagodás felé. Egyesek szerint 3000 solig (255 000 Ft), mások szerint 10 000 solig (850 000 Ft) terjedő havi bevételig az éves adó 30 sol (2550 Ft). Ezt egy összegben kell letenni az év elején az adóhivatal asztalára, utána már csak az ÁFÁ-t kell fizetni, illetve nem fizetni, mert az senkit nem érdekel. Ha tehát igaz az, hogy havi 850 000 Ft-ig nem emelkedik az adó, akkor évi 10 000 000 Ft-os bevételig mindössze 2550 Ft adót kell fizetni, tehát az éves adó mértéke 0,02%, szemben a mi olykor kb. 60% + ÁFA adóalapunkkal. És akkor nem beszéltünk az olyan járulékos költségekről, mint a könyvelő tartása.

Az engedély megszerzése hosszadalmas folyamat ugyan, de a későbbiekben a fogyasztóvédelem és egyéb hatóság sem piszkálja a kisvállalkozót. Ennek persze vannak hátulütői, így például az ételek minősége olykor nagyon gyatra az éttermekben, a szállások piszkosak, de azért ezek a dolgok elég könnyen kivédhetők a fogyasztó részéről.    

3) ÉLELMISZERÁRAK

Ami Európában a Tesco, az Peruban a Metro. Minden nagyobb városban megtalálható, de errefelé jellemzően a középréteg vásárol benne. Íme egy lista arról, mi mennyibe kerül egy bevásárló kosárban, forintosítva (1 sol = 85 Ft).

1 kg kenyér: 420-450 Ft
1 liter tej: 300 Ft
1 kg krumpli: 85 Ft
1 kg cukor: 170 Ft
1 kg rizs: 140 Ft
1 kg sertéshús: 1300 Ft
1 kg tengeri hal: 1000-2500 Ft
1 kg banán: 200-250 Ft
1 kg paradicsom: 85-250 Ft
2 liter víz: 170-250 Ft
0,5 liter kóla: 150 Ft
1 üveg sör (600 ml): 300-400 Ft
1 db Nivea testápoló (250 ml): 1400 Ft
Pantene hajsampon: 1000 Ft
1 tekercs WC-papír: 70 Ft

Az árakból látszik, hogy a perui Metro egyáltalán nem olcsóbb az otthoni Tescónál. Tapasztalataink szerint Peruban egy bevásárlás 10-20%-kal kerül többe, mint Magyarországon. Az illatszerek és alkohol jóval drágábbak, az import élvezeti cikkek ára duplája az otthoninak. A jellemzően helyi termékek - köztük a krumpli és a kukorica - viszont olcsóbbak, mint otthon.

A Metróban, mint már említettem, csak a középréteg vásárol. Vidéken marad a piac, ahol nagyon változó árakkal szembesültünk. Volt, hogy fillérekért sikerült egy kiló banánhoz jutnunk, máshol, főleg a partvidéken az árak meghaladták a Metro árait. Valószínűleg minden idényfüggő, viszont pont emiatt vidéken az éppen nem termő zöldségek beszerzése lehetetlen vagy nagyon költséges. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy Peruban az élelmiszer árak valamivel magasabbak a magyarnál, olcsóbban csak akkor jön ki az ember, ha kizárólag idénytermékeket vásárol.

A mirafloresi étterem a turisták és gazdagok kiváltságaA mirafloresi étterem a turisták és gazdagok kiváltsága

Mivel az alapélelmiszerek nem olcsók, ezért a többség nem is nagyon főz, inkább kifőzdékben eszik. Egy átlagos perui menü ára 5 sol, azaz 425 Ft. Ez általában tartalmaz egy levest és egy főfogást, bár a minősége ezeknek igen alacsony, az európai gyomor éhes marad tőle, ha egyáltalán befogadja. Egy európai színvonalú menü, ami áll ugyancsak egy levesből, egy spagettiből és valami édességből (többnyire zselé), 10-12 solba, kb. 850-1000 Ft-ba kerül. Étlapról rendelni csak a gazdagabbak tudnak, pizzázni pedig még a náluk is gazdagabbak. Íme egy lista, milyen árakkal is operálnak a perui éttermek:

- klasszikus menü bárhol Peruban: 400-500 Ft
- európai menü turistás helyeken: 850-1000 Ft
- egész grillcsikre csirkézőben: 3000 Ft
- pizza (többnyire mirelit): 1700-3800 Ft
- ceviche étteremben: 1500-2500 Ft
- sült tengerimalac Cuzcóban: 2500-5000 Ft
- alpakka steak ugyancsak Cuzcóban: 2000-3500 Ft
- chifa (perui kínai): 650-1000 Ft
- menü a McDonald'sban: 1100-1400 Ft
- 1 üveg sör egy aljas kocsmában: 400-500 Ft
- 1 üveg sör egy belvárosi bárban: 600-850 Ft

Ha nem kizárólag energiabevitel céljából étkezel Peruban, tehát ízekre is vágysz, akkor 2013-ban legalább 30%-kal többet kell fizess egy étteremben, mint Magyarországon. Az egyetlen hely, ahol aránylag olcsón és jót ehetsz, a helyi chifa, vagyis kínai étterem. Borravaló nincs.

4) LAKHATÁS, ÉPÍTKEZÉS

Kezdjük Limával, a fővárossal. Egy átlagos negyedben (értsd: nem ölnek meg éjjel) aránylag közel a belvároshoz a panel négyzetméterárak 80-100 000 Ft között vannak. Az épületek állaga jellemzően nagyon rossz, kinézetük szegényes. Az üzleti negyednek minősülő Mirafloresben egy új építésű, európai szemmel is tetszetős 100 nm-es lakás ára beljebb a tengerparti sétánytól 20-40 millió forintba kerül, kilátással az óceánra a 100 milliót is elérheti.

Vidéken az árak jóval alacsonyabbak. Kisvárosokban átszámítva már 2-3 millió forintért egész normális lakást lehet kapni, házakat pedig 5-8 millió forint között találtunk.

A lakásbérlésben is nagyok a különbségek. Amíg Limában (nem Mirafloresben) egy hónapra egy lakótelepi lakás havi bérleti díja 50 000 Ft körül mozog (rezsivel), addig vidéken akár már 10 000 Ft-nak megfelelő solért is lehet bérelni.

Az építkezés a helyiek elmondása szerint jóval olcsóbb és egyszerűbb, mint Magyarországon. Nem igazán vannak szabályok, mindenki ott épít át, ahol akar, ettől a legtöbb város szedett-vedett hangulatú. Egy házat nulláról 5 millió forintból lehet felhúzni.

A sivatagban számos helyen lehet látni területfoglalókatA sivatagban számos helyen lehet látni területfoglalókat

A rezsi jellemzően nagyon alacsony. Egy átlagos lakás havi rezsiköltsége árammal és vízzel (a fűtés errefelé nem ismert fogalom, pedig igény lenne rá) kb. 2500-3000 Ft. Ha bérelsz, a havi díj tulajdonképpen mindenhol tartalmazza a rezsit.

A lakások és házak ára valamivel olcsóbb, mint Magyarországon, az építkezés költsége pedig annak töredéke. A bérlés jelentősen kedvezőbb az otthoninál, mivel rezsit alig kell fizetni. A lakhatásért tehát Peruban kevesebbet kell fizetni, viszont a minőség is elmarad a magyar mögött. Ettől függetlenül úgy gondolom, ma egy átlag nem Limában élő perui előbb tud lakáshoz vagy házhoz jutni, mint egy magyar.

5) KÖZLEKEDÉS

Városi buszokon a jegy ára távolságtól függően 1-1,5 sol (85-120 Ft), az európai színvonalú zártpályás buszokon 2 sol (170 Ft). Bérletről nem tudunk. A távolsági buszoknál nincsenek egységes kilométerárak, mivel azok magánkézben vannak. Ahol nagy a verseny, ott az árak hihetetlenül alacsonyak tudnak lenni. Másodosztályú buszon egy Puno-Cuzco szakasz (kb. 450 km) 1300 Ft, luxusbuszon (gyakran kajával a fedélzeten) ennek duplája. Rossz minőségű utakon a menetdíj magasabb, de ott sem éri el soha a magyarországi 20 Ft/km árat.

Peruban többnyire csak 84-es és 90-es oktánszámú benzin kapható. 1 liter 90-es 340 Ft-ba, 84-es pedig 290 Ft-ba kerül. A Pánamerikai autóút fizetős, általában 100 kilométerenként van fizetőkapu, ahol 6-8 solba (510-680 Ft) kerül az útdíj. Városokban vannak fizetős parkolók, ahol egy órára általában 150 Ft körül lehet leparkolni, egy napra 450 Ft-ért hagyhatod hátra a kocsidat. 

Mindent összevetve a városi tömegközlekedés ára kevesebb mint fele az otthoninak, bár a bérlet hiánya miatt nehéz az összehasonlítás. A távolsági buszközlekedés ára kb. ötöde a magyarnak, minősége viszont annak sokszorosa.

6) KULTÚRA, SZÓRAKOZÁS, SZABADIDŐ

Egy átlagos élethez mindenképp hozzátartozik a szabadidő, s nem mindegy, az ember azt milyen módon tölti el. Peruban, hasonlóan Magyarországhoz, kb. 20-25 fizetett szabadnap jár. Ez persze csak az állami alkalmazottakra és a nagyvállalatoknál dolgozókra érvényes, kisvállalkozók maguk döntik el, mennyi szabadságot biztosítanak a beosztottnak. Tapasztalat, hogy hiába van állami ünnep, a legtöbb bolt ugyanúgy nyitvatart, mint egy átlagos napon.

A szabadságot a többség január és március között veszi ki, ilyenkor van elég meleg ahhoz a partvidéken, hogy a tengerparton múlassák az időt. A peruiak nagy fiesztázók, bármilyen ünnepről is legyen szó, az utcán örömködnek és iszogatnak. A rohamosan épülő plázákban megjelentek a mozik, színházat viszont csak nagyvárosokban láttunk, azokból is csak párat.

A legaljasabb kocsmában is minimum 400 Ft egy üveg sörA legaljasabb kocsmában is minimum 400 Ft egy üveg sör

Összehasonlítva Magyarországgal, a szabadidő eltöltésére Peruban sokkal kevesebb opció adódik, illetve ha vannak is lehetőségek, azok rosszul vannak marketingelve, mert velünk nem jöttek szembe. Ha döntenem kéne, akkor a szabadságomat inkább Magyarországon tölteném.

7) KÖZBIZTONSÁG

Ebben a kérdésben nincs vita, Peruban sokkal rosszabbak a statisztikák, mint Magyarországon. Amíg Magyarországon a bűnözés a keleti országrész kisvárosaiban és falvaiban a legkimagaslóbb, addig Peruban a nagyvárosok vezetik a listát. A legveszélyesebb városok Rinconada, Tumbes, Trujillo és Callao, de a biztonságosnak tartott településeken is érhetik az embert meglepetések.      

8) EGÉSZSÉGÜGY ÉS OKTATÁS

Peruban az állami kórházak ingyenesek, viszont ránézésre rossz minőségűek és zsúfoltak. Gyakran nincs elegendő gyógyszer, így azt a beteg hozzátartozóinak kell állniuk, bár ez Magyarországon sincs másképp. A többség a magánklinikákat preferálja, az állami egészségügyet csak a rászorulók és a szegények használják. Ismereteink szerint a magánkórházak jó minőségűek, de nem olcsók. Egy konzultációs vizit ára 100 soltól 300 solig terjed (8500-25500 Ft), attól függően, hol és milyen klinikát választunk.

Peruban a fogászat nagy biznisz. Egyszer sikerült egy fogászat szállóján megaludnunk, s láttuk miként mennek a dolgok. A kezelő modern volt és jól felszerelt, bármelyik európai fogászatra beillett volna. A kezelések pedig olcsóbbak, mint odahaza.

A gyógyszerek ára kb. ugyanannyi Peruban, mint Magyarországon. A patikákat nem nagyon szabályozzák, a gyógyszerek többsége recept nélkül is kiváltható, előfordult, hogy számlát sem kaptunk a vásárlásról. Érdekes, hogy a gyógyszertárakban nem dobozra adják a tablettákat, hanem darabra.

A többség magánklinikán kezelteti magátA többség magánklinikán kezelteti magát

Peruban sok latin-amerikai országgal ellentétben az állami egyetemi oktatás ingyenes. 10 év általános és középiskola után a különböző szakokon ugyanúgy 4-6 évig tanulnak a diákok, mint Magyarországon. A legtöbb nagyvárosban van egyetem, de láttunk kihelyezett tanszékeket 5000 fős településeken is. Állami pénzen az elmúlt 5 évben rengeteg egyetemet újítottak fel vagy költöztetek modern épületekbe. A kampuszok állapota ma jobbnak mondható, mint az otthoniak. A színvonal azonban messze elmarad az otthonitól, már ha a fiatalok tájékozottságát vesszük alapul a világról.

Ha állami kórházba kéne mennem, akkor azt hiszem Magyarországot választanám, ha lenne pénzem magán klinikára, akkor mindegy, hogy Peru vagy odahaza. Tanulni mindenképpen Magyarországon tanulnék.

9) NYUGDÍ ÉS SZOCIÁLIS HÁLÓ

Írtunk már a havi átlagkeresetekről és arról, hogy Peruban a többség nem adózik. A nem létező adóból, viszont más állami bevételekből az állam képes finanszírozni az oktatást és az egészségügyet, viszont a szociális háló ezzel véget is ért. Nyugdíjat csak az állami alkalmazottak kapnak, jellemzően 60 éves kor felett. Mértéke általában az utolsó havi fizetés fele, ami nem elegendő a megélhetéshez, viszont a nyugdíjba vonulók közül sokan (pl. rendőrök és orvosok) kapni fognak "lelépési pénzt", amit az állam egy összegben utal majd át az időskorúnak. Erről a parlament 2013 második felében szavaz. Ancelmo barátom, aki rendőr, néhány év múlva megy nyugdíjba, s elmondása szerint, ha a törvénytervezet átmegy a parlamenten, akkor 20-25 000 sol, azaz 1,7-2,1 millió forint lelépési pénzhez jut, amiből könnyedén nyit majd boltot nyugdíjas éveire. A nem állami alkalmazottak nem jogosultak nyugdíjra, így náluk marad az öngondoskodás és a család támogatása. Van állami biztosító, így ha akarnak, fizethetnek nyugdíjjárulékot, de ezt csak kevesen teszik.

Kérdezősködtünk arról, hogy jár-e gyermekek után állami támogatás, munka elvesztése esetén segély, de állami mentöőv csak a mozgáskorlátozottaknak és szellemi fogyatékosoknak jár, az is nagyon kevés, a megélhetéshez nem elegendő.

Nyugdíjas csak állami alkalmazottként lennék Peruban, segélyre pedig nem szívesen szorulnék sehol, de ha muszáj lenne, azt egyértelműen Magyarországon tenném. A szociális háló Peruban nagyon gyenge.

10) PÉLDA

Sok dolgot soroltam fel, itt az ideje átültetni azt a valós életbe. Vegyünk egy átlag keresettel bíró peruit és magyart, és nézzük meg, hogyan jön ki a fizetéséből havonta.

Perui havi átlagkeresete: 115 000 Ft   

- átlagos limai lakás bérleti díja: 50 000 Ft
- rezsi: 0 Ft (tartalmazza a bérleti díj)
- kaja ára havonta a Metróban vásárolva: 40 000 Ft
- napi 2 buszjegy a munkahelyére és vissza: 5500 Ft
MARAD: 19 500 Ft (a fizetés kb. 17%-a)

Magyar havi átlagkeresete: 148 000 Ft

- átlagos budapesti lakás bérleti díja: 60 000 Ft
- rezsi: 35 000 Ft
- kaja ára havonta a Tescóban vásárolva: 32 000 Ft
- havi bérlet: 0 Ft (többynire állja a munkáltató)
MARAD: 21 000 Ft (a fizetés kb. 14%-a) 

Peruban minden hülyeséget rásóznak a turistára, ebből (is) él az országPeruban minden hülyeséget rásóznak a turistára, ebből (is) él az ország

Ahogy látjuk, a hónap végén egy havi átlagkeresetből nem marad sokkal több a magyar zsebekben a hétvégi sörözésre. Peruban az alkohol, az éttermek és amúgy a szórakozás drágább az otthoninál, az utazás viszont töredéke a magyarnak. Nem véletlen, hogy a peruiak szabadidejükben leginkább az ország strandjait látogatják vagy a romvárosokat keresik fel, míg mi szívesebben járunk színházba, kiállításra vagy romkocsmákba.

Az is kérdés, mennyi idő alatt jön össze egy lakásravaló. Limában egy átlagos 70 nm-es panellakás ára kb. 6 millió forint, Budapesten 10 millió. Egy peruinak így 25,5 évet kell dolgoznia, hogy lakást vásároljon, egy magyarnak 39,5 évet. Igazából teljesen mindegy, segítség nélkül valószínűleg egyik sem vesz semmit, bár egy perui könnyebben vág bele az építkezésbe. 

11) ÖSSZEGZÉS

Lássuk, miben győzött Peru és miben Magyarország.

-  Amiben Peru nyert: lakáshelyzet, közlekedés, adózás és vállalkozás.
- Amiben Magyarország nyert: keresetek, élelmiszerárak, szabadidős lehetőségek és kultúra, közbiztonság, oktatás minősége, szociális háló.
- Döntetlen: egészségügy.

Minden gazdasági adatot nézve Peru jövőképe jobb a magyarnál, mivel a többi latin-amerikai országhoz hasonlóan folyamatos a gazdaság növekedése. Öt évvel ezelőtt a perui keresetek jóval a magyar jövedelmek alatt voltak, ma ezek közel kiegyenlítődtek, néhány éven belül pedig biztosan jobban keres majd egy perui programozó, mint egy magyar.

Vállalkozni könnyű, adók tulajdonképpen nincsenek, egyelőre. Az országnak jelentős színesfém és kőolaj tartalékai vannak, halászata világelső, az öntözéses mezőgazdálkodásban kiemelkedő, turizmusa évek óta aranyérmes a kontinensen, fejlődési üteme tehát fenntartható. Az egészségügy gyenge lábakon áll, szociális háló nincsen, mindkettőt fejleszteni kéne, bár nem feltétlen van rá szükség, mivel a keresetek rohamosan nőnek, így egy átlag középosztálybeli állampolgárnak a gazdaság növekedési ütemét nézve nem jelent majd problémát magánklinikán kezeltetnie magát, s lesz tartaléka a nyugdíjas évekre is.

A szegény rétegek és elzárt közösségek integrálása megkezdődött az oktatásba és a gazdaságba, de a folyamat jóval lassabb, mint amit az ország gazdasági szintje megkövetelne, így a perui rohamtempó vesztesei egyértelműen ők lesznek.

Mindent összevetve Peruban ma egy főiskolát végzett fiatalnak sokkal jobbak a kilátásai, mint magyar sorstársának. 2013-ban biztosabban talál munkát a szakmájában, keresete eléri a magyar átlagot, bár a szórakozás többe kerül neki. A félretett pénzt az adózási és vállalkozási kedvezmények miatt kockázatmentesen fektetheti be.

Egy szó mint száz: Peru 2013-ban talán egy picit Magyarország mögött van életszínvonal tekintetében, de néhány éven belül biztosan beelőznek minket.

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

8 Komment

A kürtős kalács Peruban

Nehéz Limáról szuperlatívuszokban beszélni. Egyszerűen azért, mert Limában nincs semmi szuperlatívuszos. Bármelyik latin-amerikai fővárosban jártam eddig, mindig találkoztam olyan utazóval, aki imádta azt, legyen szó a hondurasi Tegucigalpáról vagy a guyanai Georgetownról, pedig e kettőben tényleg nincs mit szeretni. Olyannal azonban, aki azt mondta volna, hogy Lima jó és élhető, még nem hozott össze a sors. Kivétel ez alól az a magyar páros, akik szerint a kürtös kalácsban van a jövő.

Nem először, és félek, nem is utoljára vagyunk Limában. A perui főváros úgy zavaros, ahogy van, s ilyenkor tél derekán még annál is keszekuszább minden. Gyakran az ember az orráig sem lát, várja, hogy a köd esőre váltson, de nem, soha nem vált arra, mindig csak az a szomorkás szürkület fedi be a házakat. Érdekes módon a garúát, vagyis az óceán felől érkező soha ki nem csapódó párafelleget a helyiek egész jól viselik. Viszont mi nem.

A Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embertA Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embert

A perui partvidék az ecuadori határtól a chileiig élettelen sivatag. Ennek oka a part menti hideg tengeráramlat, ami annyira lehűti az óceán vizét, hogy annak párája hűvösebb a levegőnél, így az nem tud felemelkedni. S mivel nem tud felemelkedni, eső sem esik belőle soha. Annak ellenére, hogy a téli időszakban a partvidék jó része ködben áll, az évi csapadékmennyiség nem éri el az 50 mm-t. Ez a minimális csapadék csupán arra jó, hogy az utcák állandóan nyálkásak legyenek, s az amúgy színes óváros is szürkévé váljon. A helyzetre a köd alatt megrekedő szmog rátesz még egy lapáttal, így Lima nem véletlenül nem szerepel a legélhetőbb városok listáján.

Majd két hetet sikerül eltöltenünk ebben a remek városban, így azt hiszem, egész jól sikerült feltérképeznünk minden zugát. Kezdjük Lima megismerését az óvárossal, mivel turistaszemmel ez a városrész a leglátványosabb. Francisco Pizarro 1535-ben fektette le a város alapkövét. Nem kellett hozzá sokat melóznia, mivel a Rímac-folyó völgye ekkor már rég lakott volt, így Pizarro egyszerűen csak széthordta a meglévő várost, és templomépítésbe kezdett. A La Merced templommal kezdte, ami sokáig Lima főkatedrálisának számított.

Eri halad a bíróság feléEri halad a bíróság felé

Tudni kell, hogy Limának nem csak a klímája szörnyű, hanem a földrajzi helyzete is, mivel alig pár kilométerre a partoktól az óceán mélyén fut a Nazca-lemez törésvonala, így állandóan reng a föld. A koloniális időkben sem volt ez másképp, ezért Limát minden évszázadban legalább kétszer kellett újjáépíteni. Volt olyan időszak, mikor a spanyolok ráuntak a természeti erőkre, és a fővárosi címet más településnek adományozták (lásd Jauja), de a végén valahogy mindig sikerült visszatérniük a ködös Limába. Biztosan hiányzott nekik a spanyol télre annyira emlékeztető borongós időjárás.

A katedrális oltára nem rosszA katedrális oltára nem rossz

A La Merced templomot is számtalanszor újjáépítették, utolsó alkalommal annyira, hogy kinézetre az egyik legjelentéktelenebb lett mind közül. Nem úgy a nem sokkal később emelt, ma rózsaszínre mázolt Santo Domingo templom, ami egész pofásan néz ki. A legizgalmasabb templom azonban nem ez, hanem a szállásunk mellett található San Fracisco, valamint a szomszédjában álló ferences rendi monostor, annak is a katakombái. Valamilyen oknál fogva 1808-ig Limában nem volt temető, így a halottakat a monostor alatt temették el. 70 000 embernek a csontjai hevernek hatalmas kőteknőkben, koponyák, lábszárcsontok, csigolyák. A temető megnyitása után a katakombák feledésbe merültek, s csak 1943-ban fedezték fel őket.

Limában a sárga hangulatú Plaza de Armas és a hófehér Plaza San Martin a két legismertebb tér. A terek közepén ácsorogva az ember azt hihetné, Lima szép, azonban nem az. A nevezetességeket összekötő utcák ugyanis jellegtelenek, állandó rajtuk a dugó. A járdák keskenyek, így ha nem lenne egy Limát átszelő sétálóutca, a turisták nagyon ki se mozdulnának a szállodájukból.

Miraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol városMiraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol város

Lima ma egy közel 10 milliós metropolisz, de nem volt ez mindig így. 100 évvel ezelőtt fél millióan se éltek itt, de az 1950-es évektől megkezdődött a népvándorlás a főváros felé a jobb élet reményében. A tőzsgyökeres limaiak nem szívesen vegyültek a hegyekből idevándorló csóró falusiakkal, így azokat többnyire a környező településeken, Rímacban és Callaóban engedték letelepedni. Azok a limaiak, akik nem bírták a városukat körülölelő nyomornegyedeket, a tengerpartra költöztek Mirafloresbe, ezzel új elit negyedet létrehozva. A Fényes Ösvény idején pár év alatt több százezren menekültek Limába, így az óváros elgettósodott, az élettelen hegyoldalakon pedig elszaporodtak a szegénynegyedek. Ezt a népességrobbanást Lima azóta sem heverte ki, az óvárosból a hegyek felé tekintve lepukkant nyomornegyedeken akad meg a szemünk.

Ha az ember azonban a tengerpart felé fordul, más látvány fogadja. San Isidro városrész átmenet az óváros és a modern városrész, Miraflores között. Itt él a limai középréteg, és itt kezdik építeni a felhőkarcoló negyedet. Persze ezt is várostervezés nélkül, így félő, néhány évtized múlva Limának lesz egy újabb szégyenfoltja. Miraflores viszont soha nem lesz az. A gazdasági élet jelenlegi központja a perui gazdagok, a külföldi üzletemberek és a tehetősebb turisták olvasztótégelye. A parton sétálva az embernek olyan érzése van, mintha Malágában vagy Valenciában lenne, sokkal több a fehér arc, mint a perui. Megy is a rongyrázás ezerrel; lakóparkok, szuper kocsik, megfizethetetlen éttermek, plázák és ötcsillagos szállodák. Ha nem lenne ez a fél éven át tartó komor szürkeség, azt mondanám, tudnék itt élni. De mivel van, azt mondom, Miraflores sem az esetem.

A limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felettA limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felett

Nem úgy Zolinak és Gyuribának, akiktől úgy két hónapja kaptunk e-mailt, mikor megtudták, Erinek ellopták az útlevelét. Gondoltuk, ha már ilyen jófejek, hozzunk össze egy sörözést. Lima belvárosában futunk össze, s rövid időn belül egyik limai törzshelyemen, egy eldugott késdobálóban találjuk magunkat.

- Gyuribá! Miért Lima? - teszem fel a triviális kérdést az 50 év körüli világjárónak, miután bevallom neki, Lima nem tartozik a kedvenc városaim közé.
- Miért ne? Jó ez itt, én szeretem - jön a székelyes válasz - Nincs bajom a köddel, a rizst is bírom, úgyhogy jó ez itt.
- És Te, Zoli! Miért költöztél ide? - fordulok a 30-as éveinek végén járó sráchoz.
- Asszony perui, jó ötletnek tűnt.

Konstatálom, hogy nem kell sok tervezés egy új kontinensen való élethez. Sokan regálják túl az ilyen kérdést tudatlanságuk és félelmeik miatt, pedig ha valakit tényleg nem zavar a köd, akkor éppen Lima is megteszi.

Ritka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúábólRitka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúából

- Jobb itt az élet, mint odahaza? - érdeklődöm.
- Nekem bejött - válaszol Zoli - Otthon elegem lett abból, hogy bármit akartam csinálni, küszködni kellett a bürokráciával, és már azelőtt költségekbe vertem magam, hogy egy kapavágást ejtettem volna. Itt minden sokkal egyszerűbb. Persze a bürokráciával itt is meggyűlik az ember baja, de csak egyszer, utána senki nem csesztet.
- Ezt hogy érted?
- Nincs ellenőrzés, nincs adó, nincs semmi. Ha van egy ötleted, nem akadályoznak meg benne, hogy véghez vidd. Hagynak élni és nekem ennyi elég.

Az biztos, hogy Peruban nem parázzák túl a dolgokat. Bár emiatt a "mindenki azt csinál, amit akar" elv miatt néz ki Lima úgy, ahogy.

- Miből éltek? - intimizálódom.
- Most éppen kürtős kalácsban utazunk. Holnap megyünk az első vásárunkra, most kiderül, van-e értelme vele komolyabban foglalkozni.

Másnap lekocogunk a Magdalena városrészbe, ahol egy apró termelői piac fogad minket. Nem nagy az egész, ha van 40 stand, sokat mondok. Házi lekvárok, sajtok, kolbászok lógnak mindenhol. Minden olyan európainak hat, a peruiak most ismerkednek az új dolgokkal. Az egyik kofa málnát és áfonyát árul, 10 dekát 15 solért, vagyis 1300 forintért. Viszik, mint a cukrot. A legnagyobb sor hol máshol lenne, mint Zoli és Gyuribá standja előtt. Feltűnik egy újabb magyar arc, Máté, aki korábban hajón dolgozott, majd azon beleszeretett egy perui lányba, így most ő is Limában él.

A kürtős kalácsban van a jövő! (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)A kürtős kalácsban van a jövő (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)

- Tudod mi a vicc, Endre? - néz rám Zoli - Mátéval Kecskeméten egy utcában nőttünk fel. Soha nem találkoztunk odahaza, nem is tudtam, hogy a világon van. Erre itt Limában tudom meg, hogy majdnem szomszédok voltunk 20 évig.
- Na, és hogy megy a kalács?
- Remekül. 9-kor kezdtünk, most 11 óra, s tulajdonképpen eladtunk mindent.
- Ennyire tetszik a népeknek?
- A limaiak nagyon nyitottak. Te is tudod, hogy a kaja itt nem olyan jó, most kezdenek ismerkedni az újjal. Mindent megvesznek. Ezeknél annyi pénz van, mint a pelyva.
- Egy kalács előállítása nem kerül másfél solba - veti oda Gyuribá - Tíz solért adjuk. A kürtős kalácsban van a jövő!

Na, ki nyitja az első magyar éttermet Limában?

Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!

0 Komment

Vissza az Andokba

Az asháninka falvak után ismét az Andok felé vettük az irányt. Az már most egyértelmű, hogy a jövőben Satipo és La Merced környékét alaposabban be kell járni, mert rengeteg csodát rejteget a vidék. Azt se gondoltuk volna, hogy Tarma körül lelünk rá a legszebb perui kanyonra. Az, hogy az LP nem is említi, nem meglepő.

Quempiriből való távozásunk egy szombati napra esik. Mivel eszünk ágában sincs még egy éjszakát eltölteni a piszkos és nyomasztó Puerto Enében, és egyébként sem akarunk ugyanazon az útvonalon távozni, mint amin érkeztünk, úgy döntünk, hogy csónakra szállunk és Satipo felé vesszük az irányt. Az asháninka faluból egy három kilométer hosszú földút vezet a folyópartra. Az eső már órák óta szemerkél, így mire a kikötésre alkalmas folyópartra érkezünk, ki sem látszom a fejem búbjáig érő sárból.

Üzemanyag-takarékos szállításÜzemanyag-takarékos szállítás

A folyó csendesen csordogál, partját burjánzó, szédítően zöld esőerdő borítja. Erős lenne azt állítani, hogy a csónakok Puerto Enéből menetrend szerint közlekednek, kiváltképp hétvégén, de a part menti köveken ücsörgő asháninka srác szerint a délelőtti órákban érkeznie kell egy személyszállító motorcsónaknak, amely Puerto Ocopába szállítja utasait. Négy nap őserdő és yukka evés után az ember már vágyik valami ehető vacsorára, egy forró zuhanyra és egy ágyra. Várunk, de jó ideig nem történik semmi. Aztán egyszer csak távoli motorzaj üti meg a fülünket. Lassan közeledik. A ma esti szállás képe lebeg a szemeim előtt, s közben olyan lelkesen integetek a látóhatárra érő csónaknak, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten. A csónakos lassítás nélkül repíti tovább a kis hajót a hullámokon. Az indián srác a parton a fejét csóválja.

A turisták nem ismerik a Rio Enét, ettől zseniálisA turisták nem ismerik a Rio Enét, ettől zseniális

- Nem volt kedvük megállni. Szerintem ma már nem jön több csónak.

Vállára kapja a zsákját s elgondolkodik:

- Végülis nincs semmi fontos dolgom a városban. Visszamegyek a faluba a délutáni meccsre. Ti meg, ha gondoljátok, maradjatok.

Nem adjuk fel ilyen könnyen. Jó két órán át etetjük még a szúnyogokat, mire felbukkan egy újabb motorcsónak néhány helyi utassal a fedélzetén. Térdig gázolok a vízben, miközben a lelkesedésem az integetésben nem hagy alább, és ezúttal nem is múlik el hatástalanul. Két percen belül már a csónak belsejéből pislogunk kifelé. A közel hat órás út során lencsevégre kapjuk a partmenti rengetegben megbújó madarakat. Sőt, van szerencsénk üdvözölni egy napon sütkérező krokodilt is.

Érintetlen természetÉrintetlen természet

Félúton Puerto Ocopa felé az egyik partszakaszon egyenruhás katonák állnak és fontoskodva megállítják a csónakot. Szigorú szemekkel, gyanakodva mérnek végig mindenkit, és az első betűtől az utolsóig végigolvassák a személyazonosításra alkalmas dokumentumokat. Megakad a szemük Endre magyar útlevelén, végül nyugtázzák, hogy turisták vagyunk, jóllehet ezen a vidéken azok sosem járnak. Ezután figyelmeztetnek bennünket, hogy a vidék nagyon veszélyes a Quiempiriig vezető szakaszon, de innentől már biztonságban érzethetjük magunkat.

Este 6-kor kötünk ki Puerto Ocopában, ami csak egy fokkal hangulatosabb a hulladékfákból összetákolt Puerto Enénél. Nem kell sokáig győzködnöm Endrét, hogy induljunk tovább még ma este. Hetedmagunkkal iránytaxiba préselődünk és meg sem állunk Satipóig. Az autó belsejében förtelmes a szag, mert a csomagtartóban négy zsák erjedő kakaóbab figyel. A földúton a szembejövő sávban elhúzó járművek úgy felverik a port, hogy az orrunkig sem látunk. A sofőr valószínűleg jól ismeri az utat, mert a szürkületben lassítás és világítás nélkül belevetjük magunkat a sejtelmes porfelhőkbe. Már alig várom, hogy megpillantsuk a Satipo táblát az út szélén.

La Merced környékén ilyen a tájLa Merced környékén ilyen a táj

Satipo helyes és barátságos amazóniai város, remek pálmafás főtérrel büszkélkedik, de ettől azért még nem egy turistaparadicsom. A meleg vacsora és a forró zuhany azért valósággá válik, de sok időt nem töltünk a városban. Másnap La Merced felé vesszük az irányt.

Ha az ember erre jár, akkor a városka határában húzódó erdőt érdemes beilleszteni a programba. A túraösvény a 30 méter magas El Tirol-vízesésig csodás zöld völgyben halad, ahol garantáltan több rikítozó papagájjal és a világoskék morfóval találkozik az ember, mint ahány turistával.

Eri és az El Tirol - nem, nem Ausztria Én és az El Tirol - nem, nem Ausztria

A park csupán egy karnyújtásnyira van La Mercedtől, ahonnan szinte minden órában indul busz a 3050 méteren fekvő kissé mostoha klímájú Tarmába. Endrének úgy tűnik hiányoznak már a hegyek, mert ragaszkodik hozzá, hogy Tarmából feltétlenül ellátogassunk a 3800-on található San Pedro de las Cajas falujába. Tesszük mindezt azért is, mert állítólag ez a falu a környék legnagyobb szövőüzeme és a kézzel készített szőnyegek mindkettőnknek nagy kedvencei. A főtéren pattanunk ki az iránytaxiból és kevesebb, mint tíz perc alatt sikerül is körbejárnunk a csöppnyi település valamennyi utcáját. A falu csendes és hangulatos, de nem hogy szövőüzemeket nem látunk sehol, még egy árva szőttest sem. A faluban mindössze két ház kapuján díszeleg az Artesania felirat, de azok ajtaja gondosan le van lakatolva.

Busz San Pedro de las CajasbaBusz San Pedro de las Cajasba

Egy autó csomagtartójában ereszkedünk lejjebb a hegyről. Igen, a csomagtartóban, ugyanis a Tarma környéki taxisok képesek felülmúlni délebbi kollégáikat, ahol már említettük, hogy sebváltón is utasok ülnek. San Pedro de las Cajasból csak akkor indul útnak a taxi, ha a sofőr már csomagtartót is megtömte utasokkal. Szerencsére az út nem hosszabb negyed óránál, mert a Huagapo-barlangnál kiszállunk. A Huagapo egyike azoknak a titokzatos perui barlangoknak, amelyet még nem nyitottak meg a látogatók előtt, ezért csak a bejárattól számított első 100 méterig lehet bemerészkedni. Bánom egy kicsit, bár nem vagyok nagy barlangász. A barlang alján csordogáló áttetsző színű patak csodás fényjátéka kárpótol valamelyest.

Huagapo nem ronda barlangja

Huagapo nem ronda barlangja

Játszadozunk egy kicsit a tükörkép adta fotótémákkal, majd gyalog vágunk neki az Ushto-kanyonnak. Azt gondoltam, hogy a Colca- és a Cotahuasi-kanyon után már nem érhet nagy meglepetés, de tévedtem. Manónak érzem magam a mindössze két méter széles ösvényen állva a kilométer hosszú hasadékban, és beleszédülök a háromszáz méter magas függőleges hegyoldalak látványába.

Ushto-kanyon, ami nem szerepel az LP-ben

Ushto-kanyon, ami nem szerepel az LP-ben

Úgy fél órányi sétára innen a kevésbé meredek hegyek oldalán kicsiny teraszok tűnnek fel, ahol helyiek dolgoznak. Nagy szeretettel és kíváncsian üdvözölnek minket. Tőlük tudjuk meg, hogy az ösvény egy csak gyalogosan megközelíthető faluba visz, úgy kétórányi járóföldre innen. Mivel nincs nálunk a sátor és hamarosan leszáll a sötét, ezért kicsivel beljebb a kanyonban úgy döntünk, visszafordulunk. Hirtelen az ösvényen feltűnik egy nagy fekete bika, ahogy őrült tempóban közeledik felénk. Fejvesztve menekülünk le az ösvényről, és csak az utolsó pillanatban sikerül kitérnünk előle. Épp csak felocsúdunk a nagy ijedtségből, amikor azt látjuk, hogy a bika egy vastag kötelet húz maga után. A kötél végén egy férfi - mondhatni - szinte lobog a levegőben. Tulajdonképpen olyan a látvány, mintha a bika sárkányt eregetne. A kanyonban nem járnak autók, így vitathatatlanul ez a leggyorsabb közlekedési mód. Úgy fél óra kutyagolás után érjük utol őket. Akkorra már az állat békésen legelészik a hegy egyik keskeny teraszán, a pásztor pedig egy sziklán ülve zihál.

A kanyonból ismét Tarma felé vesszük az irányt, mert holnap visszatérünk a fővárosba, Limába.

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Asháninka

Az Otariban eltöltött néhány nap után fel akartunk keresni egy nehezen elérhető asháninka falvat. Quempiri minden, csak nem nehezen elérhető, viszont eredeti. Három éjszakát töltöttünk itt, közben megismertük a helyiek életét és hagyományaikat. Megtudtuk, hogy van egy bájital, amitől azonnal szerelembe lehet esni, hogy a betegség a szemen át távozik, hogy a mazatót ma már csak ritkán erjesztik nyállal, no meg azt is, hogy milyen volt a Fényes Ösvény kegyetlenkedéseit megélni.

Otariban nem ér véget az aszfaltút, az ugyanis egészen Puerto Enéig meg van építve. Puerto Ene az a hely, ahol az Apurímac-folyóból a Mantaro hozzáfolyásával Rio Ene lesz, s ahonnan a folyó hajózhatóvá válik. Érdekes módon a települést egyetlen térképen sem találjuk, pedig elvileg a térség legfontosabb közlekedési csomópontja.

Otariból kb. másfél órán át utazunk egy iránytaxival esőerdőkön és banánültetvényeken át, mire beesünk a kikötőbe. Azonnal egyértelművé válik, hogy miért nem jelölték a térképeken; Puerto Ene egy alig néhány házból álló falu, ami kizárólag azért jött létre, hogy menedéket nyújtson a folyón közlekedő népeknek. Délután 4 óra felé esünk be a faluba, ahonnan ilyenkor már se csónak, se kocsi nem indul Quempiri irányába. Ez utóbbi, mármint hogy van kocsi Quempiribe, minket is meglep, mivel még Otari lakói is azt mondták, testvéreiket csak csónakkal lehet megközelíteni. Alig pár hónapja a markolók csapást vágtak az esőerdőbe, így ma kocsival is elérhető az eddig egyik legelzártabb asháninka falu.

A szépséges Puerto Ene nem véletlenül nem szerepel egyetlen térképen semA szépséges Puerto Ene nem véletlenül nem szerepel egyetlen térképen sem

Puerto Ene összes háza boltként és hostelként működik egyszerre. 10 solért, vagyis 850 forintért sikerül kivennünk egy kétágyas szobát, de az olyan tréh, hogy jobb nem is beszélni róla. Annyit azért mégis, hogy mivel az egész épület hulladékfából van összetákolva, ezért mikor megmozdulsz az ágyban, mozog veled az egész ház. Az ilyen helyeken kifejezetten szeretem, mikor a szomszéd szobában szerelmi légyott zajlik, mint jelen esetben is. Az, hogy minden hangot tisztán lehet hallani, egy dolog, de hogy együtt kell mozogj a szerelemre éhes párral, az már nem kóser.

Másnap kora reggel nem éppen kipihenve fogunk egy 4x4-es furgont, ami Selva de Oróig megy. A kb. egy órányira fekvő kikötő pont olyan és akkora, mint Puerto Ene, de azzal ellentétben itt nem kereskedők, hanem ültetvényesek élnek. Sofőrünk közli, hogyha szeretnénk továbbutazni Quempiribe, ő szíves örömest elfurikáz minket, plusz 5 solért cserébe. Persze mikor beszálltunk Puerto Enében, akkor az árban benne volt a fuvar az asháninka faluig, de ezen állításunkat hazugságnak titulálja. Nincs mit tenni, ha nem akarunk 10 kilométert a 20 kilós zsákjainkkal legyalagolni, akkor fizetünk.

Megvan a fésűm!Megvan a fésűm!

Quempiri ránézésre teljesen más, mint Otari volt. Sokkal rendezettebb az egész, a házak újak és egész pofásak, az utcákon pedig kevés a szemét. Azonnal szembetűnik, hogy itt a nők sokkal színesebb kusmát viselnek, a férfiak többsége pedig hétköznapi ruhában, rövidgatyában és pólóban van. A kocsi a focipálya szélén rak ki minket, egy kis bolt előtt. Itt ücsörög a törzsfőnök, Rodolfo, aki a legkevésbé sem hasonlít Amadeóra. Nem hogy nem visel kusmát, olyannyira globalizált, hogy rikító rózsaszín pólóban és kockás fürdőnadrágban sörözik a mesztic boltossal és egy fiatal sráccal. Mikor meglát minket, láthatóan zavarba jön.

- Rodolfo Gutierrezt, Quempiri vezetőjét keressük. Nem tudják hol van? - érdeklődünk.
- Én vagyok - válaszol a kivénhedt pornósztárra emlékeztető Rodolfo.
- Turisták vagytok? - veszi át a szót a fiatal srác.
- Igen, Európából jöttünk. Szeretnénk itt tölteni az éjszakát.
- A közösségi házban megalhatnak, nem, Rodolfo? - szegezi a kérdést a srác a megilletődött faluvezetőnek.
- Nem tudom. Biztosan - feleli - Mi járatban vannak? - fordul felénk.
- Filmet forgatunk az asháninkákról. Voltunk Otariban, ott ajánlották, hogy látogassunk el önökhöz.
- Verjék fel a sátrat a közösségi házban, aztán majd beszélünk. Most nem érek rá - mutat Rodolfo a pár méterre álló fal nélküli házikóra, ami vagy még nincs kész vagy már elhagyták lakói, és az enyészeté lett.

Ilyen az asháninka baromfiudvarIlyen az asháninka baromfiudvar

Quempiri főnöke nem fogadott minket a legkedvesebben, elkezdünk aggódni, hogy lesz ebből film. Miközben a sátrat állítjuk, megáll előttünk egy fickó, aki barna-fehér csíkos kusmát visel.

- Thomas vagyok, Quempiri ex-vezetője - dicsekszik el. - Honnan jöttek?
- Magyarországról - adjuk a szokásos választ és várjuk a tanácstalan arckifejezést.
- Európából? - kérdez vissza az 50 év körüli Thomas nem kis meglepetésünkre.
- Igen, onnan. Tudja hol van?
- Nem igazán, de már láttam térképen. Néhány éve volt itt két holland, de csak átutazóban, ők nem aludtak itt. Ismerik őket?
- Nem ismerjük. Mit csináltak itt?
- Nem tudom. Csak jöttek, fényképeztek párat, majd elmentek. Senkivel nem beszéltek. Önök minek jöttek?
- Filmet szeretnénk forgatni az asháninkákról, de még nem tudjuk hogy lesz, mert Rodolfo nem ér rá velünk foglalkozni.
- Nagyon elfoglalt a főnök, mert most építik az utat, és emiatt sokat kell szaladgálnia fel Pichariba.

Valóban nagyon elfoglalt lehet. Mióta Thomasszal beszélgetünk, ugyanazon a rönkön ül és sörözik. A nap hátralévő része édes semmittevéssel telik. Nem merünk fotózni, nem tudjuk mit szólnának a helyiek, akik szép lassan mind meglátogatnak minket a sátornál. Persze szóba senki nem áll velünk, csak bámulnak távolról.

BujócskaBujócska

A focipálya végében áll egy ház, több ajtóval. A tornácon ránézésre nem indiánok, hanem meszticek üldögélnek. Intenek, hogy menjünk oda.

- Turisták? - kérdezi az egyik.
- Igen. Önök nem asháninkák, igaz?
- Nem. Mindegyikünk nagyvárosból származik. Tanárok vagyunk a helyi iskolában.
- Mióta tanítanak Quempiriben?
- Én már itt vagyok két éve - szól oda a legidősebb.
- És milyen itt az élet?
- Nyugodt. Nem történik semmi.
- Milyen indiángyerekeket tanítani?
- Jó. Nagyon figyelnek, nem olyanok, mint a városiak. Érdeklődők és segítőkészek.

Beszélgetés közben megjelenik a srác, aki érkezésünkkor a törzsfőnökkel sörözött.

- Gyertek! Rodolfo vár titeket.

A faluvezető háza ugyanolyan, mint bárki másé. Az egyetlen kivétel, hogy a ház oldalán lóg egy parabola antenna, az egyik szobában pedig szól a TV. Rodolfo estére sem vált szószátyárrá, inkább csak a sráccal, Julióval beszélgetünk. Elmondja, hogy az itt létért fizetnünk kell, de hogy mennyit, arról igazából nincs fogalmuk, mivel a két hollandon kívül nem látogatott el hozzájuk soha turista. Megalkuszunk, hogy 100 solért cserébe adnak valamit enni pár napig és engedik, hogy filmezzünk. A megbeszélés végére beesik Thomas is, aki régi ismerősként üdvözöl minket.

- Thomas fog titeket segíteni mindenben - veti oda Rodolfo, majd visszaül a sajátjai közé.

Thomas már első látásra is szimpatikusnak tűnt, aztán ahogy elkezdünk beszélgetni egy töknyi mazáto mellett, kiderül, ő az ész és a mindent tudó a faluban.

Az asháninkák kíváncsi típusokAz asháninkák kíváncsi típusok

Másnap Thomas már kora reggel a sátrunk előtt toporog. Amint kibújunk a hálózsákunkból, máris ömlik belőle a szó:

- Megbeszéltem egy asszonnyal, hogy sző egy kusmát, lefilmezhetitek. Aztán, ha akarjátok, játszhatunk ősi asháninka labdajátékot, meg benézhetünk egy-két házba. A tanárok is mondták, hogy szívesen várnak titeket az iskolában. Megszervezik, hogy a lányok táncoljanak nektek.

Érezzük Thomason, hogy nagyon meg akar felelni a felkérésnek, de nem akarunk megrendezett dolgokat filmezni.

- Otariban már láttuk hogyan készül a kusma. Inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy miként zajlik a boszorkányság és a gyógyítás. És azt szeretnénk tudni, hogy milyen volt az élet a Fényes Ösvény idején. Szeretnénk, ha minden természetes lenne, nem megrendezett.
- Semmi akadálya. Szóljatok, mikor induljunk, és végigmegyünk a falun.

A következő két napban olyan dolgokat látunk, amiket eddig csak dokumentumfilmekben volt szerencsénk. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis érdemes néhány szót ejteni az áshaninka mitológiáról.

Quempiriben az asszonyok sokkal színesebb kusmát viselnek, mint OtaribanQuempiriben az asszonyok sokkal színesebb kusmát viselnek, mint Otariban

Az embereket és belőlük az egész élővilágot egy hős, Avireri teremtette. Ő volt az, aki egy spanyol hadihajót kővé változtatott a Rio Tambón, és annak matrózaiból veszélyes és nem kívánatos rovarokat hozott létre, mint a hangya, a darázs és a pók. Avireri gyakran jelent meg hárpia képében, s mikor elhagyta egy-egy tollát, azokból kenuk lettek, a tollban meglapuló élősködőkből pedig Amazónia indiánjai, matsigenkák és shipibók. Továbbá ő volt az, aki megteremtette a Holdat (Kashíri) és a gonosz szellemeket, a kamárikat.

Az ősi asháninka hitvilág szerint a halottakból kamárik lettek, akik megátkozták a falvakat. Éppen ezért, ha valaki az örök vadászmezőre lépett, a családja, s gyakran az egész falu elhagyta a települést, és újat alapított.

- Ma már nem számolunk fel falvakat. Utoljára a Fényes Ösvény idején hagytuk hátra korábbi életünket, azóta nem. Ha azonban valaki meghal, akkor a család gyakran új házat épít a faluban. Ezért láttok ennyi elhagyott épületet - okít ki minket Thomas.

Az asháninka őstörténet szerint Káshíri beleszeretett egy asháninka lányba, s szerelmük gyümölcse lett a Nap, vagyis Pava. A szülés közben Pava elégette anyját, ezért annak rokonai el akarták pusztítani Káshírit és a gyermeket, azonban a Hold végzett velük és megette a lelküket. Ezzel magyarázza az asháninka mitológia a Hold növekedését az égen.

Napi öt liter mazátót mindenki elfogyaszt a faluban, így én isNapi öt liter mazátót mindenki elfogyaszt a faluban, így én is

- A yukkát Káshíritől kaptuk, mikor feleségül vette az asháninka lányt. Azóta, ha egy férfi házasodni akar, yukkát visz ajándékba a lány családjának - meséli Thomas.
- Máig hisznek az ősi legendákban az asháninkák?
- Nem. A többség nem ismeri azokat, csak a természetben és a boszorkányságban hisz. Vannak közöttünk evangélikusok, de egyre kevesebben. Korábban én is jártam templomba, de a háború óta nem hiszem, hogy létezik Isten.
- Mi történt a háborúban?
- A gerillák lemészárolták majdnem az egész falut.
- Hogy történt?
- Egyszer csak megjelentek a meszticek és öltek mindenkit, akit értek. Megölték a bátyámat, Humbertót, a nagybátyámat és a nyolc éves fiamat is - közben a könnyeivel küszködik.
- Puskákkal jöttek?
- Nem. Machetével, késsel és botokkal. Rengetegen voltak. A fiamat halálra verték. Úgy vágták át a gyerekek nyakát, mintha csirkék volnának.
- Te hogy menekültél meg?
- Berohantam az erdőbe. Onnan néztem végig, ahogy végeznek a családommal. Mivel akkoriban vezető voltam, kerestek. Cutivireniben tudtam elbújni, sok más asháninkával együtt. Akkoriban több ezren éltünk ott.
- Miután véget ért a háború, mi történt?
- Visszaköltöztünk a faluba. Ez 1992-ben volt. A házaink ugyanúgy álltak, mint mikor szétszaladtunk. Az edények szétdobálva, állataink csontvázai hevertek mindenfelé. Éveken át nyomorúságos volt az életünk. Nem mertünk yukkát termeszteni és vadászni, mert féltünk, hogy az erdőben vadásznak ránk. Aztán lassan mindenki megemésztette a történteket és helyre állt a rend. Azóta béke van, és elhatároztuk, hogy ez többé nem fordulhat elő az asháninkákkal. Azért látsz ma sok fiatalt puskával járkálni, mert ők védik a falut.

Az asháninkákat a Fényes Ösvény megtizedelte. VRAE területén közel 8000 embert mészároltak le, amire az állam csak úgy tudott reagálni, hogy áttelepítette a túlélőket az Urubamba partjára. Quempiri azon kevés települések egyike, ami a háború előtt is létezett. Csak Thomasnak és néhány társának köszönhető, hogy a falut nem nyelte el az erdő, ahogy tette azt több tucat másik településsel a háború után.

Nagymama és unokájaNagymama és unokája

Ahogy sétálunk a faluban, mindenhol meginvitálnak minket egy mazátóra. Sok helyen olvastam, hogy a meghívást visszautasítani illetlenség, de ez nem igaz. Gyakran maguk az asháninkák is továbbadják a tököt anélkül, hogy innának belőle, bár az is igaz, hogy ezt csak pár liter elfogyasztása után teszik. Próbálok jó vendég lenni, de be kell valljam, öt liternél több erjedt yukkalét nem tudok meginni.

A piázgatás közben előkerül egy tollaslabda. Nem olyan, mint az otthoni, ez a labda kukoricalevélből készül és valódi madártollból. A chutankarontzi névre keresztelt labdát kézzel ütik, a cél az, hogy ne essen le. Aki nem tudja visszaadni, annak kötelező meginni egy töknyi mazátót. Mindig szerettem a kiegyenlítő focit, így játszunk pár menetet, aminek a végére már akad a nyelvem. Persze ezzel az asháninkák sincsenek másképp, délutánra az egész falu delíriumban fetreng.

Estefelé Thomas újra megjelenik a sátrunk előtt:

- Akartok boszorkányságot filmezni? Az egyik seripiári éppen gyógyítani készül valakit.

Azonnal felkapjuk a kamerát és követjük vezetőnket. Az egyik háznál elég sokan gyülekeznek, várják a seripiárit, vagyis a sámánasszonyt. A beteg láthatóan nincs jól. Fekszik egy függőágyban bedagadt szemekkel, s azt mondja, lázas. Mikor a spanyolul nem tudó sámánasszony megérkezik, egy sárga színű kusmát húznak a betegre. Az eddigre parázson felhevített köveket beledobják a sámánasszony által gyógynövényekből összeállított és vízzel felöntött koktélba, ami így azonnal forrásnak indul. Az edényt a beteg lába közé tolják és így inhaláltatják.

A seripiári gőzzel gyógyítA seripiári gőzzel gyógyít

Kb. tíz perc gőzölés után a beteget visszafektetik a függőágyba. A kezelés véget ért, de a seripiárinak meg kell győződnie róla, hogy a beteg a gyógyulás útjára lépett-e. Kidobálja a köveket a lábasból, a leveleket pedig egyenként kibontogatja.

- Ha a levelek szépen egymáson fekszenek, akkor a beteg meggyógyult - magyarázza Thomas.
- Néhol összecsavarodva látom őket - bámulok bele az edénybe.
- Igen, az nem jó jel, az azt jelenti, hogy a betegség még mindig benne van.

Egyszer csak az egyik összecsavarodott levélből kiesik egy kődarab. Illetve nem kő az, hanem beton.

- Díos mio! - hördül fel Thomas és a seripiárit körülvevő rokonság.
- Mit jelent a kődarab?
- Nagy a baj. Akkor szokott kő- vagy betondarab a levelek között lenni, ha komoly betegsége van valakinek. Ez nagyon nem jó.
- Hogy került a kő a levelek közé? - hitetlenkedem.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy a seripiári rakta bele, pedig nem. Fiatalon én is ezt hittem, de azóta rengetegszer végignéztem a gyógyítást és biztosíthatlak, hogy nincs semmi csalás.
- Értem, de mégis akkor honnan van a kő?
- A gőz hatására kiesett a beteg szeméből.
- Mindig abból a testrészből esik ki, ami beteg?
- Igen.
- Milyen növényeket használnak a seripiárik?
- Azt csak ők tudják, én csak keveset ismerek közüllük. A szembetegségre azt hiszem ibinisi füvet kevernek össze valami másik növénnyel, talán achiotével. Fejfájásra malairét, hasmenésre ibenkit hasznának, de az arányokat csak a sámán tudja.

A levelek között feltűnik a betegségA levelek között feltűnik a betegség

Másnap reggel újra ellátogatunk a beteg házába. A srác egyáltalán nincsen jobban, így megismétlik a gőzölést. Nagyon figyeljük a seripiári kezét, de nem látunk semmit. A kezelés után ezúttal a levelek gyönyörűen felfekszenek egymásra, sokak megkönnyebbülésére. A srác azt mondja, nem érzi magát jobban, de ha a seripiári azt állítja, hogy most már meggyógyul, akkor nem aggódik.

Az ilyenfajta kezelések nincsenek ingyen. Általában 10 solt számol fel a sámánasszony egy gőzölésért, ami nem kevés pénz egy olyan faluban, ahol jövedelemhez jutni szinte képtelenség.

Mielőtt újra a mazáto okozta bódult állapotba zuhannánk, megkérem Thomast, hogy mutassa meg, hogy készül a savanyú lé. Az egyik háznál nagy üzemben zajlik az erjesztés, amit ma már élesztővel csinálnak. A yukkát és a camotét ledarálják, majd egy jó 100 literes üstbe rakják. Az élesztő hatására két nap alatt kiforr a massza és egy max. sör erősségű sűrű folyadék keletkezik, amit leszűrnek és máris fogyasztható az ital. Amíg azt filmezzük, hogy az egyik nő kevergeti a mazátót, érkezik egy öregasszony, aki leguggol az üst mellé, beleharap egyet a camotéba, majd kevés rágás után beleköpi azt a masszába. Beugrik egy gyerekkoromban látott dokumentumfilm, ahol pontosan ugyanezt láttam.

Készül a mazáto, aminek az ízét egész megszokja az ember pár nap utánKészül a mazáto, aminek az ízét egész megszokja az ember pár nap után

- Máig köpködik a camotét? - kérdem Thomast.
- Csak az öregek, ők is ritkán. Általában akkor szokták csinálni, ha nincs jobb dolguk, és átmennek csevegni a szomszédhoz.
- Férfiak is csinálják?
- Nem. A mazáto készítése a nők feladata. Mi nem is nyúlunk az üsthöz, a tökbe is az asszonyok merik ki nekünk.

Mintha a Bajor Sörfesztiválon lennénk. Ott is népviseletbe öltözött menyecskék szolgálják fel az italt literes korsóban.

- Ha jól beisztok, szoktatok táncolni vagy énekelni?
- Előfordul. Énekelni a nők szoktak.
- A férfiak meg zenélnek...
- Csak a spanyolok érkezése óta. Azelőtt az asháninkák nem ismerték a zenét, nem voltak hangszereink. A spanyoloktól tanultuk a zenét, de ma itt a faluban nincs senki, aki tudna dobolni és furulyázni.
- Az asháninkák szoktak részegen csajozni? - térek át bulvárba.
- Persze. Bár ha biztosra akarunk menni, akkor pusankázunk.
- Pusankáztok?
- Igen, ez egy több napos mágia. Egy tzinanesi nevű növényből készítünk bájitalt, amitől a lányok szerelembe esnek.
- Ez most komoly?
- Teljesen komoly, bár ma már nem sokan használják, mert veszélyes.
- Miért veszélyes?
- A bájital elfogyasztása után három napig nem ehetsz. Ezután a kiválasztott közelébe kell kerülj, akit ha megérintesz, azonnal beléd szeret. Vigyázni kell vele, mert ha mást érintesz meg, akkor belőle is ugyanezt az érzést válthatod ki.
- Még a férfiakból is?
- Akár még a férfiakból is - nevet.

Pusankázás után könnyen meg van a bajPusankázás után könnyen meg van a baj

A nap hátralévő részét mazatózással töltjük. Kb. egy hét asháninkák között eltöltött idő után azt kell mondjam, nem olyan rossz ital ez. Könnyűvé teszi az embert, légiessé, kedvem támadna kusmát húzni. Persze nem teszem, mert bármennyire is magával ragadó Quempiri és az asháninka élet, rengeteg dolog vár még ránk Peruban és Dél-Amerikában...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

8 asszonytól 96 gyerek

Az asháninka törzs 20 évvel ezelőtt került a figyelem középpontjába, mikor a perui hadsereg és a Fényes Ösvény terrorszervezet szembenállása következtében megtizedelődött. Az indiánok azóta próbálják újraszervezni az életüket, kisebb-nagyobb sikerrel. Kevés olyan település maradt, mint Otari, ugyanis innen nem menekültek el az asháninkák, hanem viselve az elnyomást és a megaláztatást megvédték ősi falujukat. A kegyetlenkedések ellenére az emberek nem vesztették el életkedvüket, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a falu törzsfőnöke 96 gyermeket nemzett élete 88 éve során...

A perui és brazil esőerdőkben élő asháninka falvakat többnyire igen nehéz megközelíteni, de Otari azon kevesek közé tartozik, ahová aszfaltút vezet. A megtizedelt családokon és az elpusztított falvakon túl ez az egyetlen olyan emlék, ami a Fényes Ösvényhez köthető. A Kimbiriből Perto Enébe vezető útszakasz volt ugyanis az egyike a legelső amazóniai burkolt utaknak, mivel az állam ezzel próbálta pótolni a korábbi évtizedek elmaradt fejlesztéseit. Ma Otarinak gyakorlatilag a kellős közepén vezet át a 35 éve épített aszfaltút, így különös érzés fogja el az embert, amikor az erdei falu meghitt csendjét egy-egy átszáguldó gépkocsi zaja töri meg.

Amadeo és néhány közeli rokona - van belőle sokAmadeo és néhány közeli rokona - van belőle sok

A falu az autóutat leszámítva csodás környezetben fekszik, a távolban sűrű erdő borította dombok emelkednek. Kipattanunk az iránytaxiból, és a sofőr tanácsára a falu közepén álló félig nyitott, tekintélyes méretű faház felé vesszük az irányt. A pálmalevél tetővel ellátott, durva falécekből eszkábált épület inkább hasonlít egy lepukkant buszmegállóra, mint egy törzsfőnök lakhelyére. A pálmalevelek árnyékában két rozoga fapad és egy ételmaradéktól ragacsos asztal áll, alatta néhány csontsovány kutya szundít. Pár méterrel odébb sötétbarna vászonruhát viselő, hosszú fekete hajú, alacsony termetű asszonyságok kevergetik az ételt egy nagy kondérban a nyílt tűz felett. Arcukra narancsszínű csíkokat festettek.

- Buenos días! Otari törzsfőnökét keressük, Amadeót. Itt van? – szólítjuk meg őket spanyolul.
- Én vagyok Amadeo - lép elő az egyik fa takarásából egy idős, borostás, szintén festett arcú 80 év körüli férfi, remegő kezében egy jókora tökkel, amiből sűrű rózsaszínű lét kortyolgat.

Otari faluja álomszép helyen fekszikOtari faluja álomszép helyen fekszik

Nagy megkönnyebbülésünkre Amadeo beszél spanyolul, bár láthatóan keresgéli a szavakat. Bemutatkozunk, ahogy azt illik. Elmeséljük, hogy mi járatban vagyunk, hogy szeretnénk néhány napot eltölteni a falujában, egy kicsit megismerni és filmre venni a helyiek mindennapjait, s megkérjük, hadd verhessünk tábort a focipályán. Amadeo bólint, majd lassú és komótos léptekkel a nagy nyitott faházhoz vánszorog. Leül az egyik padra, mi néhány méterre tőle a földön elhelyezett fonott pálmalevél szőnyegekre kucorodunk.

Két nő, anyja és lánya érkezik vendégségbe hétköznapi viseletben, farmernadrágban és pólóban. Az idősebbik nő Amadeo unokahúga, aki bár asháninkaként nőtt fel, ma városban él a családjával. A napokban megbetegedett, de városi élete ellenére hisz a szelleműzésben, így eljött egy gyógyító szertartásra. A nagy tiszteletben álló öreg ugyanis nem csak törzsfőnök, hanem sámán is egyben, gyakran még ma is ayahuasca szertartásokat vezet. Hallucinogén növényeket használ, és az indiánkultúra évezredes tapasztalatai nyomán minden nyavalyára tud valami erdei gyógyírt. Miután - feltehetően - sikeresen kezelte városi rokonát, az a lányával együtt visszaindul a civilizációba. A házban ezután sem áll meg az élet, újabb és újabb látogatók érkeznek, mindenki azért, hogy Amadeo tanácsát vagy gyógyító erejét kérje.

Mindennapi családi program egymás arcának a kifestéseMindennapi családi program egymás arcának a kifestése

A faluban mindenki egy lepedőszerű ruhát, ún. kusmát visel, amit az achiote növény magjából nyert festékkel barnára festenek. Farmerben és pólóban csak az „idegenek”, azaz a városból érkező vendégek járnak. A férfiak ruhája nem csak szabásban, hanem anyagban is eltér a nőkétől. A teremtés koronáinak kusmáját kézzel szövik az asszonyok, amely a fiatalabb fiúk esetében gyakran nem barna, hanem hosszanti irányban csíkos, fekete-fehér színű. A női kusma nem kézzel készül, a hozzávaló vászont a városban vásárolják. Bő nyaki kivágása arra szolgál, hogy szoptatásnál ne kelljen megszabadulni az egész ruhától.

A szertartásokhoz Amadeo mindig gondosan a fejére helyezi a madártollal ellátott koronaszerű fejdíszét is, az amatzerentzit. A nők nyakát majomfogakból és színes magokból készült nyaklánc díszíti. Amadeo azt is elárulja nekünk, hogy a majmokat nem a fogukért vadásszák, hanem a húsukért, mivel azt máig fogyasztják, bár egyre ritkábban kerül a tányérra belőle. A folyókban a kimbiri és pichari szennyvíz hatására egyre kevesebb a hal, az erdőirtás és túlvadászat miatt pedig nehéz elejteni a vadállatokat, így mára a legfontosabb fehérjeforrás a pajor és a levélkukac lett.

Így készül a kusmaKatia kusmát készít

Hol a pálmaszőnyegen ücsörgünk, hol a rozoga padokon, és figyeljük a történteket. Amadeo házához korántsem mindenki gyógyulni jön. A többség csak beköszön az ősöknek, majd iszik egy kortyot a mazátónak nevezett rózsaszín löttyből. Amadeo az egyik pillanatban feláll, és a mazátóval teli tököt Endre felé nyújtja. Ez náluk a barátság és az elfogadás jele. Éljen! Megtört a jég, de most aztán nincs mese, inni kell.

A mazáto egy yukkából és kamotéból (rózsaszínű édesburgonya) erjesztett savanyú szagú, förtelmes ízű alkoholos ital, amit egész álló nap felváltva kortyolgatnak. A mazátóval teli tököket úgy adják körbe, mint az arabok a vízipipát. Napi szinten egy ember akár öt litert is elfogyaszt belőle, vizet szinte soha nem isznak. Azon túl, hogy enyhén illuminált állapotban mérséklődik az éhségérzet, azt állítják, hogy ennek a gusztustalan lének köszönhető, hogy a törzs tagjai között nincsenek daganatos megbetegedések, sem a férfiaknál prosztata gondok. Az egy éves gyerekeket közvetlenül az anyatej után azonnal a mazátóra szoktatják.

Asháninka kislányAsháninka kislány

Amadeo mellett jobbról és balról is üldögél egy-egy asszony, láthatóan bensőséges a viszonyuk. Az egyik nő jó 30 évvel fiatalabbnak tűnik a másiknál. A ház körül sok fiatal nyüzsög, kiskorú gyerekek sertepertélnek fel s alá.

- Ezek itt a fiaim. Ők pedig az unokáim - mutat Amadeo a vendégsereg egyes tagjaira.
- És az asszonyok melletted?
- A feleségeim.
- Mind a ketten?
- Igen. Ő itt Szankó - mutat balra -, ő pedig Katia.
- Két feleséged van? - nézünk rá döbbenten.
- Nem, nyolc. De csak ők ketten élnek itt Otariban - öleli magához Szankót és Katiát - És ez itt a te asszonyod? - néz Endrére, miközben felém biccent.
- Igen. Nekem egy is sok -  válaszol Endre nevetve - És hol van a többi asszony?
- Erre is, arra is. Quempiriben, Pichariban, Limában.
- Az ashaninka férfiaknak mind több felesége van? – veszem át a szót.
- Nem. Ma már csak a törzsfőnöknek lehet egynél több asszonya.

Kíváncsiak lettünk, vajon hogyan köttetnek a házasságok Otariban. Az esküvő nem feltétlenül úgy zajlik, ahogy azt otthon a fotelben ülve elképzeli az ember. A régi időkben az apa választott hitvest a lányának, hacsak nem érte olyan megtiszteltetés a családot, hogy a törzsfőnök igényt tartott a lány kezére. A hagyomány szerint gyűrű helyett yukkát adnak a menyasszonynak a házassági szándék jeléül, s ha azt a család elfogadja, a házasság meg is köttetett. Semmi hivatalos papírügy, boldogító igen, hófehér ruha, lagzi vagy épp koszorúslány. Manapság már Otariban is szabad a szerelem, de csak a törzs tagjai között lehet házasodni. A kislányok gyakran egészen fiatal korukban teherbe esnek. Nem ritka, hogy a szexuális élet a gyakorlatban megelőzi az elméleti felvilágosítást.  

Amadeo, Katia és én Amadeo, Katia és én

- Amadeo, mennyi gyermeked van?
- Azt hiszem, negyvenegy.

Egy későbbi beszélgetés során az egyik fia azt állítja, hogy ő maga több testvért ismer ötvennél. Szerinte apjának legkevesebb kilencvenhat gyereke született nyolc feleségétől.

Otariban egyébként mindenkinek két neve van, egy indián és egy spanyol. A gyerekek általában csak akkor kapnak indiánnevet, amikor elkezdenek járni, a hivatalos spanyol elnevezés pedig 7 éves korban történik.

Délután, miközben a falu életképeit filmezem, valaki hátulról megérinti a vállam. Megfordulok. Egy indián kislány mosolyog rám kedvesen.

A lányoknak első menstruációkor levágják a hajukat és elzárják őket a közösség többi tagjátólA lányoknak első menstruációkor levágják a haját, és elzárják őket a közösség többi tagjától

- Szia! Te ki vagy? - kérdezi.
- Erikának hívnak.
- És honnan jöttél?
- Magyarországról. Európából - pontosítom a választ segítőkészen.
- És ott minden embernek kék a szeme és ilyen furcsa a haja?
- Nem mindenkinek. De vannak sokan.
- Egyszer jártak már itt Európából emberek, Olaszországból. Az is Európában van, ugye?
- Igen.
- Ha nagy leszek, akkor majd én is elmegyek oda messzire. Európába. És megnézem Rómát, meg Párizst is Franciaországban.

Peruban gyakran a felnőttek sincsenek tisztában azzal, hogy hol van Európa, különösen Magyarország. Az, hogy egy indián kislány hallott már Rómáról és Párizsról, meglep.

- Az iskolában tanultál ezekről a dolgokról?
- Aha.
- Hány éves vagy?
- Kilenc.

Egyre több gyerek gyűlik körénk, mígnem azon találom magam, hogy egy egész gyerekcsapat kellős közepén ülök, és minden szem rám szegeződik.

- Van kedved játszani velünk? – kérdezi a gyerekek okos kis szószólója.
- Persze, hogy van.

Megint tíz évesnek érzem magam. A faluban egyetlen gyereknek sincsen semmilyen játéka. Még a labda beszerzése is lehetetlen vállalkozás, de azért nem unatkozunk. A picivel idősebb lányok haja rövidre van vágva, ami szokatlan viselet, hiszen mindenki másnak majd derékig ér. A felnőtté, azaz nővé válás nagy fordulópont az ember életében. A lányok haját életükben egyetlen egyszer vágják rövidre, azon a bizonyos napon, és ilyenkor néhány hétre elzárják őket a közösség többi tagjától.

Katia és Szanko együtt alszik AmadeóvalKatia és Szankó együtt ápolja a másnapos Amadeót

Az esti órákban körbeülünk a tűz mellett, csodálom a sok csillagot. Ilyen sokat egyszerre talán még sohasem láttam. Egyéb étel híjján főtt yukkával csillapítjuk éhségünket, miközben a mazátós tök körbejár. Furcsa kérdéseket szögeznek nekünk a népes család tagjai. Van, akinek olyan tévképzetei vannak, hogy Európa nemrég háborút indított Peru ellen, és akad, aki bennünk látja a jövő nemzedékének ellenségét.

- Tavaly eltűnt egy ashaninka kisfiú. A holttestét néhány nappal később Pichariban találták meg. A gyilkosok kivájták a csöppség szemét. Azt mondják, hogy gringók voltak az elkövetők. Ti is azért jöttetek, hogy megöljétek a gyerekeinket? - kérdezi az egyik fiatal anyuka.

Megnyugtatunk mindenkit, hogy a tragikus esetből butaság volna messzemenő következtetéseket levonni. Különösen azért, mert Pichari környékén nagyon ritkák a gringók. Lassan kezdik megszokni a jelenlétünket és oldódik a hangulat.

Az egész estés mazátószást Amadeo részéről csúnya másnaposság követi. Persze erre is akad gyógymód. Megható pillanat, ahogy Szankó forró achiote fürdőt készít urának, hogy fejfájását enyhítse, majd gondosan megtörölgeti és betakarja. Ezután hárman szép csendesen összebújva pihennek a nyitott faház rozoga ágyán.

Másnaposságra forró achiote fürdő javallottMásnaposságra forró achiote fürdő javallott

Majd megöl a kíváncsiság, hogy milyen egy többnejű férfi feleségének élete. Az indián nők azonban meglehetősen zárkózottak és nem könnyű őket szóra bírni. Egy jó darabig nézzük egymást, mire Amadeo második feleségével sikerül szóba elegyednünk.

- Mondd csak Szankó, milyen érzés volt hozzámenni egy olyan férfihez, akinek már volt felesége? Sosem voltál féltékeny Katiára?
- Nem. Ez itt teljesen normális. Együtt vagyunk egy nagy család.
- Milyen az életed egy ilyen családban?
- Nyugodt.
- Ki végzi a házi munkát? Úgy értem ki főz, mos, vagy sző ruhát a férjnek?
- Beosztjuk. Mindenki tudja a feladatát.
- Sok közös gyereketek van Amadeóval?
- Igen. Itt minden asszony sokszor szül. De van egy növény, úgy hívják, hogy pirihapori. És ha nem akarsz több gyereket, abból kell teát főzz.

Azt, hogy a pirihapori tényleg hatékony-e, nem tudom, de bizonyos, hogy a faluban rengeteg csemete szaladgál. Olyat is láttunk, ahol a fiatal édesanya egyszerre szoptat a már középkorú édesanyjával, azaz a csecsemő nagynénje akár vele egy idős is lehet. A terhesség alatt az asszonyok szigorú diétát kötelesek tartani, ugyanis az akkor elfogyasztott állatok húsa kihatással van a születendő gyermek testi és szellemi képességeire. A tiltólistán többek között a teknőshús szerepel, mert hitük szerint lassú mozgásúvá és ügyetlenné teszi a gyereket.

A női feladatok: kosárfonás és gyereknevelésA női feladatok: kosárfonás és gyereknevelés

Elkísérjük Szankót kakaót és yukkát szedni, majd ámulva figyeljük, ahogy a gyerekek percek tört része alatt felmásznak egy nyolc méter magas pálma törzsén, hogy ledobálják az érett kókuszdiókat.

Megint ránk esteledik. Behúzódunk a sátorba, és miközben az eső kopogását hallgatom, a törzs különös életén merengek. Nem kell sokat győzködnie Endrének ahhoz, hogy úgy döntsek, látogassunk meg egy újabb falut mélyen bent az esőerdőben. Így indulunk el másnap Quempiribe...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

VRAE, vagyis Valle Rio Apurímac y Ene. Erről a vidékről sehol nem lehet olvasni, ha van is róla valami, csak annyi, hogy a völgyben húzódó őserdőkben máig a Fényes Ösvény gerillái rejtőznek. Napokon át próbáltunk rájönni, hogy lehetne felfedezni az Apurímac-folyó völgyét, de csupán azt sikerült kideríteni, hogy Kimbiribe kell utaznunk. Ennyi elég is volt nekünk, hogy megkezdjük legizgalmasabb perui kalandunkat a gerillák és asháninka indiánok földjére. Ki gondolná, hogy pont itt találkozik az ember egy izraeli kémmel?

Információink szerint Ayacuchoból reggel 6 és 7 között kettő busz is indul az őserdei Kimbiri felé. A recepciós által megadott címen nem a terminál szokásos képe fogad. A buszokat üzemeltető magánvállalkozó csöpp kis fabodéja a piaccá alakult utcán csupán jegyeladásra szolgál, de a járatok valószínűleg a helyhiány miatt nem innét indulnak. Ennek ellenére minden potenciális utas ide érkezik, s ezt kihasználva az iroda előtt agresszív taxisofőrök kisebb tömege rohamozza meg az embert. Többségük azt állítja, hogy Kimbiri irányába egyáltalán nincsenek járatok, és próbálja lecibálni a hátunkról a zsákokat, hogy a kocsijába tuszmákolja azokat. Akad, aki néhány solért a jól megrakott platóján kínál helyet a krumplis zsákok mellett, de mivel az út 6 órásnak ígérkezik, nem ez tűnik a legoptimálisabb megoldásnak. Nem dőlünk be, hanem megköszönjük a segítségüket és belépünk abba a kopottas irodába, amelyet a szállásadónk javasolt. Szerencsére kiderül, létezik buszjárat, sőt, a nagybusz árával nyilvánvalóan egyetlen taxis, de még a platós megoldás sem tud versenybe szállni.

Az irodában a jegyárusító lányka már bizonyára amazóniai területről származik, mert nemcsak hiteles információk birtokában van, de a reggeli 15 fokban szó szerint vacog. Egyébként nagyon segítőkészen azt is elárulja nekünk, hogy Kimbiriben nincs szállás, ezért okosabb a tőle néhány kilométerre található Picharit választani úticélként. Így is teszünk.

Ayacucho és Kimbiri között jól láthatóan épül az útAyacucho és Kimbiri között jól láthatóan épül az út

8 órakor becsomagolnak minket egy mototaxiba, amivel átrobogunk a város másik végébe a buszhoz. A buszon rajtunk kívül alig pár ember fészkelődik, így a buszsofőr csak ül a volán mögött járatva a motort, de nem indul el. Talán azon tűnődik, hogy érdemes-e ennyi utassal útnak eredni. Végül egy óra múlva félig üres busszal - talán ez az első alkalom, hogy Peruban nem tömött járaton ülünk - elhagyjuk a várost.

A táj óriási. Zöld hegyek között tekergünk fölfelé, majd újra kopárrá válik minden, ahogy áthaladunk egy 4000 méteres hágón. Ha az ember a perui Andokban utazik, előbb-utóbb leszakadt sziklákba fog botlani, amik rosszabb esetben az egész utat elzárják. Szerencsére a nagy markológépek kezelői rutinos és remek szakemberek, ezért bámulatos módon képesek egy óra alatt járhatóvá tenni egy olyan utat, amelyet ha én volnék a közlekedésügyi miniszter, akkor tuti, hogy hetekre elzárnék a forgalom elől. Pichari felé háromszor egy órát vesztegelünk a felrobbantott sziklák miatt, így a tervezett 6 órás útból majdnem 9 lesz, mire megérkezünk az Apurímac völgyébe, és magunkba szívhatjuk a zöldellő esőerdő friss illatát.

VRAE egyszerűen csak zöld és zöldVRAE egyszerűen csak zöld és zöld

Sokáig nem élvezhetjük a hónapok óta várt amazóniai levegőt, mivel a perui viszonylatban amúgy egész hangulatos Pichari városkáját belengi az erjedt kakaó lábszagot idéző bűze. Most van a szüret. A piciny barna magokat neylonzsákokon a házak tornácán szétterítik, hogy száradjanak. Különös, hogy ebből a bántó szagú gyümölcsből a végén mégis milyen mennyei ital készül!

A buszterminál közelében akadunk szállásra. Az épület előtt egy nem éppen túlöltözött hölgy nézelődik, s talán kliensekre vár. A tulaj a szállót vélhetően szobáztatásra használja, így csak lepakoljuk a zsákokat és elugrunk vacsorázni, hogy minél kevesebb időt kelljen a helyen tölteni. A recepciós csaj háromszor is értetlenkedve kérdezi, hogy mi akkor most vacsora után is vissza fogunk térni a szobánkba? Végképp nem fér a fejébe, hogy szeretnénk az éjszakát itt tölteni, és nem csak fél órára vettük ki a szobát.

Az éjszakai meleg általában megvisel, de most a bődületes hőség ellenére remekül alszom. Farkas éhesen ébredek. Úgy döntünk, hogy Peru egyik specialitását, adobót reggelizünk. Eddig azt hittem, hogy Andahuaylillas után tudom, hogy az micsoda, de ma rá kellett döbbennem, hogy halvány fogalmam sincs róla. Amikor legutóbb ilyet ettem, akkor az íze és állaga a lucskos káposztához hasonlított, ami - bár nem a kedvencem - az unalmas sült csirke után kitűnő eledel. Ma azonban nem hogy káposztát nem találok a leveses tálban, de majd leesek a székről, amikor a pincér megjelenik egy tányérral, amin egy disznó teljes fogsora vigyorog rám a zöldségek között. Nem is tudom, mit kellene kezdenem ezzel a disznóállkapoccsal, mert ha akarnám sem tudnám elrágni.

Az adobo Peru sajátossága, de Pichariban a disznó fejéből készítikAz adobo Peru sajátossága, de Pichariban a disznó fejéből készítik

Reggeli után egy internetkávézót keresünk. Igen internetkávézót, mert ezekben az őserdei apró városkákba is elért már a világháló. Itt aztán sikerül összeakadnunk egy különös figurával, aki megpillantva minket, tökéletes spanyolsággal, harsányan üdvözöl.

- Hola amigos! Honnan jöttetek?
- Magyarországról. És te?
- Én spanyol vagyok, a nevem Evit - nyújt kezet.
- Az Evit nem egy tipikus spanyol név, vagy tévedek? - közben fogadom a kézfogót.
- Az anyám adta ezt a nevet, mert állítólag nagyon sokat rugdosódtam a hasában és úgy gondolták, problémás gyerek leszek. A bajt pedig jobb elkerülni, ezért kaptam ezt a nevet - röhög. (A spanyol evitar ige azt jelenti: elkerül, megkímél)
- És mit csinálsz itt Pichariban?
- Éppen dolgozom. Jelentenem kell a seregnek - vált át spanyolról angolra.
- Jelenteni a seregnek?
- Igen, az izraeli hadseregnek dolgozom.
- Most akkor spanyol vagy vagy izraeli?
- Hát - nevet -, anyám spanyol, apám pedig arab az Emirátusokból. De Izraelben voltam katona.
- Ezt hogy viselte az apád?
- Nehezen. De nem tudja, hogy még mindig nekik dolgozom kémként. Van egy kis lodzsom Atalayában, ott élek, de közben folyamatosan jelentek Izraelnek.

Pichari szürkületkor a legszebbPichari szürkületkor a legszebb

Furcsa a srác és a sztori, amivel előáll, meg az, hogy alig pár perc ismeretség után leleplezi magát, ráadásul egy netkávézóban, még ha angolul is teszi azt. Barátunk miután elárulja, hogy havi 3800 dolláros fizetésért szolgáltat információkat Izraelnek Peruról, érzékeny búcsút vesz tőlünk, bár valahogy sejteni lehet, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Catarata faluja felé vesszük az irányt, a falu határában ugyanis egy csodásan kiépített őserdei ösvényen öt egymás utáni vízesést lehet megközelíteni. Akad közöttük 130 méteres zuhatag is, de mégis inkább az erdőben tett séta, ami megbabonáz, mintsem a vízesések. Olykor óriási világoskék morfók kerülnek elő a zöld aljnövényzetből, és olyan közel repülnek az emberhez, mintha annak vállán szeretnének megpihenni, máskor meg törékeny kis kolibrik csapdosnak a szárnyaikkal tőlünk egy-két méterre. Rajtunk kívül egyetlen lélek nincs a vízeséseknél, leszámítva néhány fiatalt, akik romantikázni érkeztek a zuhatagokhoz.

Eri és a 130 méter magas AngelÉn a 130 méter magas Angel-vízesés előtt

A falu sem érdektelen amúgy. Catarata és néhány környező chakra (perui földbirtok) ugyanis Peru legnagyobb kokatermő vidéke. Mivel a kokalevelet a kakaóval együtt szüretelik, így a falu utcáin mindenhol hatalmas nylonokon vannak kiterítve, hogy száradjanak a napon. Amíg az iránytaxira várunk vissza Pichariba, addig több alkalommal látjuk, hogy a helyiek mezítláb sétálgatnak a levelek között, ezzel forgatva azokat a napon.

Az esti órákban visszatérünk Pichariba és úgy döntünk, keresünk másik, kellemesebb helyet éjszakára, már csak azért is, hogy ne okozzunk több fejtörést a recepciós csajnak, hogy mi a fenét csinálunk már megint a szobában. Ráakadunk arra a meglehetősen olcsó, de nagyon is elegáns hostelre, ahol a szomszéd szobában kém barátunk húzza meg magát. Este egy sör mellett elmeséli, hogy ma délután ellopták a táskáját az útlevelével és a pénzével együtt egy buszban. Emellett jön néhány számomra érthetetlen sztori az útlevél nélkül nem működő pénzfelvételről és jelzi, szeretné, ha kölcsönadnánk néhány száz solt. Az egy dolog, hogy az ember nem szokott vadidegenektől több száz solt kölcsönkérni, az meg egy másik, hogy mióta ellopták a pénzünket a bankkártyás pénzfelvétel kb. fagyipénzre korlátozza a zsebünkben lapuló összeget. Pichariban nincsen automata, így kém barátunk pénzszerző akciója kudarcba fullad.

Catarata faluja Peru egyik legfontosabb kokatermő vidékeCatarata faluja Peru egyik legfontosabb kokatermő vidéke

Picharitól alig néhány kilométerre az Apurimac-folyó partján fekszik az őserdei állatoktól hemzsegő Sivia faluja. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy az orrmányos medvék minden nap a város főterén kóláznak, hanem azt, hogy itt van VRAE egyetlen állatkertje. Sivia azonban nem csak ettől érdekes. A város komoly belpolitikai viszályoknak volt kitéve a Fényes Ösvény maoista szellemiségű terrorszervezet működése idején.

A szervezetet Abimael Guzmán Reynoso, az Ayacuchói Egyetem filozófiaprofesszora alapította 1970-ben azzal a célzattal, hogy megdöntsék a kisemmiző államot, és azt kommunista eszmék mentén irányítsák tovább. A kezdetben csak ideológiai tömörülés ahogy erősödött, úgy vált egyre agresszívebbé. Az 1980-as évektől kezdve saját katonai iskolákat hoztak létre, ahol erőszakkal odacipelt falusi gyerekeket képeztek ki gerillának. Az évtized végére már nem csak a központnak számító VRAE-ban, hanem Ayacucho és Huancavelica környékén is tisztogatások zajlottak, aminek eredményeképp a helyi közösségek menekülni kényszerültek. Az állam, hogy elkerülje a népirtást, elrendelte a völgyben élő indiánok kitelepítését, így számos asháninka közösség számolódott fel. A legvéresebb harcok Sivia környékén zajlottak, aminek nyomai máig látszanak a falun.

Siviában máig nyakig felvegyverkezve szédelegnek a katonák az utcákonSiviában máig nyakig felvegyverkezve szédelegnek a katonák az utcákon

A folyóparton kiszállunk a csónakból és a falu széles, de kis forgalmú főutcáján a központ felé indulunk. Kissé félelmetes, hogy a településen mindenütt hemzsegnek a fegyveresek, valamennyi utca végén és középület előtt áll egy katona. A bolt cégérén a következő olvasható: Háborús üzlet. Olyan, mintha visszacsöppentünk volna az 1990-es évek elejére, amikor napi szinten keveredtek a katonák tűzharcba a gerillákkal. Az itt élő idősek arca kissé meggyötört, csak az iskola udvarából szűrődik ki a gyerekkacaj. Igyekeznek túllépni a múlton, és amennyire lehet kellemessé varázsolni a város hangulatát. A parkosított főtér fáin óriási színes arapapagájok jártatják a csőrüket, mintha azt kiabálnák: béke van!

Sivia állatkertje szomorú látvány, de sok szép állatot lehet lencsevégre kapniSivia állatkertje szomorú látvány, de sok szép állatot lehet lencsevégre kapni

Az állatkert gondozására úgy tűnik nem sok pénz és energia maradt. Sok, számomra ismeretlen őserdei faj tekinthető itt meg, de az állatok apró ketrecekbe zárva raboskodnak, amitől kíváncsiságom alábbhagy. Itt-ott szétdobált kekszeszacskók, a tó alig látszik a lehullott levelektől és a békanyáltól. Az egész gondozatlan, az állatok pedig ránézésre kínlódnak. Szomorú látvány.

Sivia nem utazásunk csúcspontja. Bár vannak, akik óvva intenek minket attól, hogy mélyebbre hatoljunk VRAE esőerdőibe, másnap reggel már egy kocsiban ülünk és Otari asháninka faluja felé tartunk. Hogy milyen a Fényes Ösvény árnyékában az indiánok élete? Nemsokára az is kiderül...

Ha még több fotóra és sztorira vagy kíváncsi, látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Ezt a bejegyzést igazából nem nekem kéne írnom, hanem Erinek, de ő azt mondta, annyira elege lett a hercehurcából, hogy örül, végre vége van. Így helyette én ragadok billentyűzetet, s leírom, hogyan is néz ma ki Dél-Amerikában egy ellopott útlevél pótlása, s mennyire kiszolgáltatottá válik az ember egy olyan országban, ahol nincs nagykövetség. Támogatás nincs, kioktatás és bénázás viszont van.

2013. április 17-én léptük át a perui határt Tumbes városánál. Hosszú, egész éjszakás utazás után értünk a határra, Erin itt mutatkoztak először a gyengeség jelei. Hasmenése, láza volt és olyan energiaszegény állapotba került, hogy alig állt a lábán. Beültünk egy étterembe, ahol Eri azonnal a mosdóban kötött ki, én pedig rendeltem egy adag kaját. Eri soha nem hagyta hátra a kistáskáját, mindig magával vitte még a mosdóba is, most valószínűleg a fáradtság és az altáji problémák miatt megfeledkezett róla, így a pénzes szütyőt, benne kb. 6000 dollárnyi készpénzzel az asztal sarkára helyezte. Kérdezhetnétek, hogy miért utazik valaki ekkora összeggel Peruban? Azért, mert éppen vezetett túra közben voltunk, tehát nem csak kettőnk fél éves budgetje volt nálunk, hanem mindenki pénze. Az is kérdés lehet, hogy miért nem bankkártyával intézzük ilyenkor a dolgokat, erre pedig az a válaszom, hogy Dél-Amerikában a kártyával vásárlás csak nagyon kevés helyen működik, az automatából való pénzkivétel pedig költséges, ráadásul limitált, így nem okos dolog a használata. Egy szó, mint száz, kb. 6000 dollár lapult a szütyőben.

Peru útlevélÁprilis 17-én léptünk be Peruba, s még aznap ki is raboltak minket

Eri a mosdóban, közben megérkezik a kaja. A pincér rakja le a tányérokat, én meg próbálok helyet teremteni, így az asztalra nem illő dolgokat reflexszerűen magam mellé helyezem a nagyzsákok mögé. Falatozunk, közben Eri megérkezik a WC-ről és azonnal a szütyőjét keresi. Tök nyugodtan mondom, hogy ne aggódjon, itt van mellettem a zsákok mögött. Nyúlok oda érte, és nincs ott. Eri visszarohan a mosdóba, hogy nem-e vitte be magával mégis, de nem. Az étterem tulaja azonnal fejhangon kezd ordibálni, hogy az ő éttermében nincsenek tolvajok és miért nem figyelünk az értékeinkre. A bejáratnál áll egy rendőr, de ő sem látott semmit. Bevillan, hogy a pincérnő a zsákok felől osztogatta szét a tányérokat, ami fedést nyújthatott a mögöttünk lévő asztalnál ülőknek arra, hogy elbugázzanak valamit. Mázlijuk volt, a sok zsák közül azt emelték fel, amiben a pénz volt. No meg Eri útlevele...

A sokkból felocsúdva elszaladtunk a rendőrségre, ahol felvettük a jegyzőkönyvet, ahogy az illik, majd felültünk a Chiclayóba tartó buszra, mivel  többet ennél nem tehettünk, s mert egy órával korábban megvettük a jegyet rá. Pár órával később, estefelé futunk be Chiclayóba. Másnap, csütörtökön, Eri netkávézót keresett, hogy kiderítse a perui magyar konzulátus elérhetőségét, hogy jelezzük problémánkat. 2010-ben egyik túratársunktól lopták el hasonló módon az iratait Arequipában, így én meg ő tőle kérdezősködtem, mi is pontosan a teendő ilyenkor. Tőle tudtam meg, hogy a konzulátus semmit nem csinált, neki az argentin magyar nagykövetséggel kellett felvenni a kapcsolatot, végül a finnek állították ki az ideiglenes okmányokat. Eri így nem csak a limai konzulátusra, hanem a Buenos Aires-i nagykövetségre is írt egy e-mailt, hogy jelezze miként jártunk.

A nagykövetségről szinte azonnal érkezett a válasz, melyben az állt, hogy ha továbbutazásra alkalmas okmányokra van Erinek szüksége, akkor az igénylőlapot alá kell irattatnia a limai konzullal, aki ezzel igazolja Eri személyazonosságát, majd az egészet postára kell adni a nagykövetség Buenos Aires-i címére. Az egész folyamat maximum 3 hetet vesz igénybe. Tiszta sor. A sztori pedig itt kezdődik...

Pénteken semmilyen választ nem kaptunk a konzultól, közben pedig továbbutaztunk Chachapoyasba. Hétvégén nyilván zárva tart a konzulátus, így nem maradt más, mint várni hétfőig. Hétfő délutánig sem érkezett válasz, így rácsörögtünk a konzulátusra, de csak sokadik próbálkozásra vették fel a telefont. Egy titkárnővel sikerült beszélnünk, aki közölte, hogy a konzul épp vakációját tölti, valamikor május közepén áll újra hivatalba, helyettese pedig nincs, így nem tudnak segíteni. Gondolhatjátok, pislogtunk Erivel egymásra, hogy ez most micsoda?!

A problémát azonnal jeleztük a nagykövetségnek, akik pár nap múlva azt a válaszlevelet küldték, hogy ők a konzul aláírása nélkül nem tehetnek semmit, így a legjobb, ha megvárjuk, amíg visszatér a vakációról. Mivel éppen szervezett túra közben voltunk, így nem jelentett gondot az egy hónapos várakozás, de kérdem én, mi van akkor, ha nekünk 1 hónapon belül hazajegyünk lett volna valamelyik szomszédos országból? Furcsáltuk a dolgot, de nem idegeskedtünk, végülis ekkor még vissza volt kb. 80 napunk a hivatalos itt tartózkodásból.

Letelt a hónap, pontban május 15-én hívtuk a konzulátust. A titkárnő négy alkalommal rázta le Erit azzal, hogy a konzul nincs bent, talán picit később. Végül a délutáni órákban sikerült beszélni a konzullal, aki nem értette, minek zaklatjuk őt ezzel a kérdéssel, mikor ez a nagykövetség hatásköre. A stílus, amilyen hangnemben elmagyarázta, hogy neki ehhez a dologhoz semmi köze, közel állt a minősíthetetlenhez, tulajdonképpen zaklatásnak vette a hívásunkat.

Eltelt egy hónap, egy lépést nem léptünk az ügyben előre, és kiderült, vagy a nagykövetség hülye vagy a konzul dilettáns, ráadásul a stílus sem épp az volt, amire egy bajba jutott magyar vágyik egy ilyen helyzetben. Nekünk sem kellett több, megfogalmaztunk egy élesebb hangvételű levelet a nagykövetségnek, miszerint az egy dolog, hogy a konzul faragatlan (Peruban elég sokan azok), de szedjék össze magukat, mert nem tudjuk kihez fordulhatnánk, mivel mindkét fél a másikra mutogat. Ha a nagykövetség gondolja, szívesen postázzuk mi magunk a kitöltött papírokat, meggyorsítva ezzel a folyamatokat, ezzel megspórolva rengeteg időt és pénzt, mivel ekkor épp a Titicaca-tó partján voltunk, több mint 1000 kilométerre a fővárostól.

A nagykövetségtől érkezett a válasz, hogy sajnos a jog az jog, nem tehetnek semmit, szükségük van a konzul aláírására, hiszen odahaza sem lehet útlevelet igényelni csak úgy a neten. Ez így van, csakhogy az okmányiroda nem mondja azt a telefonba, hogy neki az útlevél kiállításához semmi köze. Jeleztük, hogy nem igen van arra keret a rablás után, hogy közvetlen buszokkal Limába utazzunk, továbbá filmezni vagyunk a Titicaca-tónál (eddigre a csapat hazarepült), így mivel 3 hét alatt elkészülnek az okmányok, ezért azokat június közepéig postázzuk.

Így is lett. Június 14-én, pénteken vettük fel újra a kapcsolatot a konzulátussal. A titkárnővel beszéltünk és megállapodtunk, hogy következő hétfőn érkezünk aláirattatni a papírokat. Érdekes módon ekkor nem mondták azt, hogy nekik ehhez semmi közük, hanem hogy várnak minket délelőtt. Június 17-én, két hónappal a rablás után végre elindult a folyamat.

Miközben várakoztunk a konzulátuson, befutott a konzul. Egy ősz hajú idősebb úr volt az, olyan 70 év körüli, korához képest remek állapotban. Köszönt a titkárnőknek, majd mi is köszöntünk, hogy "Jó napot kívánok!", erre ránk nézett, majd visszaköszönés nélkül belépett az irodájába. Mintha derogált volna megszólalnia magyarul.

Az ügyintézésért fizettünk 51 solt (kb. 4200 Ft), majd az amúgy nagyon mosolygós titkárnő közölte, hogy természetesen az oda-vissza postaköltség is minket terhel, ami kb. 500 sol (42 000 Ft) lesz. Itt jött az újabb pislogás. Azzal tisztában voltunk, hogy a nagykövetség semmit nem fizet ki ilyen esetben, de egy borítékért Lima-Buenos Aires-Lima szakaszra 42 000 Ft-ot kifizetni eléggé mellbevágó élmény. Ennyiért akár Eri is elvihetné személyesen a papírokat. Kiderült, az ár azért ennyi, mert a konzulátus biztonsági okokból kizárólag a DHL-lel postáz. Közöltük, hogy mi biztosan nem fogunk, mert nem tudunk ennyit fizetni egy levélért, így ha megengedik, keresünk egy másik lehetőséget.

Peru útlevélAz útlevél igénylő papírok postára adása június 17-én

Csak úgy kíváncsiságból benéztünk a DHL irodájába, ahol valóban 250 solért (kb. 21 000 Ft) akarták elpostázni a levelet Buenos Airesbe. Végül elkocogtunk a perui állami postára, a Serposthoz, ahol légipostaként feladva "csak" 58 solt (kb. 4900 Ft) fizettünk. Jeleztük a nagykövetség felé, hogy június 17-én postára adtuk a kért papírokat, valamint megkértük őket, hogy ne küldjék az útlevelet DHL-lel, mert nem fogjuk kifizetni a 250 solt, nyugodtan postázzák azt az argentin állami postával. Automatikus válaszlevél érkezett, miszerint az argentínai konzul június 28-ig szabadságon van, ezért keressük a helyetteseit. Helyetteseinek küldtünk egy levelet, akik csak annyit írtak vissza, hogy amint megérkeznek a papírok, intézik az útlevelet. Ezután nem volt mást tenni, csak várni.

Július 6-án (szombaton) ellenőrizte Eri a leveleit, melyben egy július 3-i keltezésű e-mail szerepelt a Buenos Aires-i konzul egyik helyettesétől, melyben jelzi, hogy az útlevél elkészült, és kérdezi, hogy milyen címre küldjék azt. A korábbi levelekben többször meghagytuk, hogy küldjék nyugodtan a perui konzulátus címére, de megismételtük, hogy Limában érte megyünk személyesen, valamint azt, hogy ha DHL-lel postázzák, nem fogjuk kifizetni a postaköltséget.

Két nappal később (július 8.) Eri kapott egy újabb e-mailt, amiben a nagykövet helyettese nagyon segítőkészen azt írta, hogy nyugodtan megadhatjuk a saját címünket, nem kell befáradnunk a konzulátusra az útlevélért, ha az nekünk könnyebbség. Még aznap küldtük a választ, hogy nincsen semmilyen címünk Peruban, mivel utazunk, így legyenek szívesek küldjék azt a konzulátus címére, jelezve, hogy július közepén lejár a 90 napos itt tartózkodásunk, ami után büntetést kell fizessünk a határon. Ezután az a válasz jött, hogy küldik az útlevelet.

Peru útlevél9 nap alatt Limában volt idő arra, hogy főzzünk egy vadast Ancelmo barátomnak és családjának

Július 11-én érkeztünk vissza Limába. Az airmail és a DHL is 3-4 munkanap alatt ígéri a levél kézbesítését, így pénteken hívtuk a konzulátust, hogy kaptak-e valamit Buenos Airesből. A válasz nemleges volt. Jött egy unalmas hétvége, majd a hétfő, amikor ugyancsak nemleges választ kaptunk. Ekkor Argentínából a konzultól kaptunk egy levelet, miszerint azon a napon, tehát július 15-én postázzák az útlevelet, benne egy scannelt képpel, amin az új útiokmány szerepel, július 3-i kiállítási dátummal. 12 nap alatt nem sikerült megtalálniuk a postát.

Az útlevélhez végül július 19-én, 94 nappal a rablás után sikerült hozzájutnunk, 4 nappal azután, hogy el kellett volna hagyjuk Perut. A tisztességhez hozzátartozik, hogy megírjuk, az  Buenos Aires-i konzul 15-i levelében jelezte, hogy a postaköltséget nem kell kifizetnünk (nyilván érezték, hogy kezd vaj lenni a fülük mögött). Hogy végül DHL-lel küldték-e vagy állami postával, nem tudjuk. Közben megkértük a nagykövetséget, hogy küldjenek már valamilyen hivatalos dokumentumot, amiben jelzik, hogy azért késünk a határátlépéssel, mert az útlevelet későn kaptuk kézhez, mely kérésünknek a nagykövetség eleget tett. Nem maradt más hátra, mint elindulni a határ felé. Kezünkben az új útlevéllel, a feljelentéssel valamint egy dokumentummal, ami igazolja késésünket, nyugodt tempóban haladtunk Ecuador felé.

Peru útlevélJúlius 19-én végre kézhez kapta Eri az útlevelét

Augusztus 3-án értünk a határra, ahol jött az újabb meglepetés. A határőr tett a nagykövetségtől kapott levélre, és megtagadta a kilépésünket az országból, amíg nem fizetünk büntetést. Nincs nagy összegről szó, fejenként napi 1 dollárról. Összesen 36 dollárt (kb. 7900 Ft) gomboltak le rólunk, hiába minden magyarázkodás, hogy nem a mi hibánk, ráadásul pontosan itt a határon, Tumbesben rabolt ki minket egy földije. Nem volt mit tenni, két óra egymásnak feszülés után fizettünk.

KONKLÚZIÓ

Nyilván mi is hibáztunk itt-ott az ügymenetet nézve, hiszen a konzul munkába állása után kb. 1 hónappal érkeztünk Limába, de bíztunk a nagykövetség szavában, miszerint 3 hét alatt megérkeznek a papírok. Viszont az egy vicc, hogy

1) a konzul elmegy nyaralni, és senki nincs ki helyettesítse ezalatt,
2) a konzulátusnak fogalma nincs arról, hogy mi a teendő, vagy a nagykövetség vár el olyat a konzultól, ami nem feladatköre,
3) a konzul faragatlan módon viselkedett velünk mindkét alkalommal, mikor kapcsolatba kerültünk vele,
4) elvárják az utazótól, hogy miután megfosztották 6000 dollárjától, még fizessen ki 42 000 Ft-os postaköltséget,
5) hogy sokadik levél után is mindig ugyanaz a kérdés hangzik el, hogy hova postázzák az útlevelet,
6) hogy a Buenos Aires-i nagykövetségen nem volt senki, aki július 3. és 15. között megtalálta volna a posta vagy a DHL épületét,
7) hogy - s ez már a perui határátlépési szabályzat kritikája - téged rabolnak ki, mégis te fizeted a büntetést.

Az egy dolog, hogy megszabadítottak minket egy halom pénztől, de egyéb költségként kifizettünk az ideiglenes útlevélért 17 000 Ft-ot, ami azért "csak" ennyi, mert nem voltunk hajlandóak megfizetni a hivatalos, valamint ajánlott (postázz DHL-lel) költségeket. Ebbe nem számoltuk bele azt, hogy kétszer kellett Limába utaznunk ügyintézés okán, így teljesen átalakítva az útitervünket, valamint azt, hogy 9 napon át csak ültünk és vártuk a csodát, illetve azt, hogy a nagykövetség eltaláljon a postára és feladja az útlevelet.

Jöhetne a kérdés, hogy hogyan tovább, mert szerintünk sincs ez így jól. Én nem reklamálok, bár a büntetés fele engem illet, mivel hivatalosan nekem minden esélyem meg volt arra, hogy átlépjem a határt időben, valamint annyi a kapcsolatom Magyarországgal, hogy ott élnek szeretteim és barátaim, de Eri esete más. Ő világ életében tisztes, adófizető állampolgárként élte odahaza az életét, és úgy gondolom, ez a fajta ügyintézés és bánásmód nem megfelelő. Ha valaki adót fizet, férjen bele az, hogy ilyen esetben ne kelljen az áldozatot újból és újból megsarcolni. Ez egy dolog, tudjuk miként működik a bürokrácia, de az, hogy a fentebb említett 7 pontból 5 egyszerűen emberi hanyagságból, nemtörődömségből és oda nem figyelésből származik, felháborító. Hogy a konzul faragatlan? Nem érdekel, Peruban elég sokan azok...

(Slusszpoénként... fél évvel azután, hogy Eri hozzájutott az ideiglenes útleveléhez, Magyarországra látogattunk. Új útlevelet igényelt, mivel az ideiglenessel csak egyszer lehet Európa területére lépni, de mivel az még érvényes volt fél évig, annak bevonásáért dupla illetéket számoltak fel a magyar hatóságok.)  

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Huancavelicáról minden útikönyv ódákat zeng, pedig a város egy nagy semmi. A klímája is elég szörnyű, viszont a környéken van egy-két látnivaló, amik létezéséről csak helyben értesültünk. Ilyen például Santa Barbara elhagyatott és véres történelmű bányái vagy Cachí Alta színpompás faluja, ami egy itt élő spanyol házaspár agyszüleménye. Huancavelicáért magáért nem érte meg az ideút, de a környéket kár lett volna kihagyni.

Elhagyva huancayói ritka remek szállásunkat kikutyagolunk a buszterminálra. A pályaudvar közelében nagy élet van, a város négy sávos sugárútja valóságos piaccá alakult úgy, hogy közben az autós közlekedés sem állt le. A járdákon hol jobbról, hol balról kerülgetjük a gyümölcsöt, zöldséget, kínai zoknit, főtt fürjtojást, zsemlét vagy élő csirkéket áruló zsibongó kofásokat, az úton pedig alig lehet átkelni a türelmetlenül dudáló mototaxiktól.

Huancayóból a 150 km-re fekvő Huancavelicába szeretnénk jegyet vásárolni. 10:25-öt mutat az óra, a busz pedig pontban félkor hagyja el a terminált. Mivel ma még nem ettünk egy falatot sem, beiktatva egy reggelit, az eggyel későbbi járatra váltunk jegyet.

Klasszikus kép az Andok mélyérőlKlasszikus kép az Andok mélyéről

A táj az út során ismét szemet gyönyörködtető. Hatalmas hegyekkel és bámulatosan mély völgyekkel találkozunk, arra pedig bőven van idő, hogy bámészkodjunk, mert a távot több mint 5 óra alatt abszolváljuk. Az egyik kanyar után megtorpanunk, mert az azonos busztársaság járata vesztegel az út közepén. Ahogy megkerüljük látjuk, hogy a szélvédője ripityára van törve. A Huancayoból érkező korábbi járat az, ami frontálisan ütközött egy másik járművel. Hogy megsérült-e valaki az nem derült ki számunkra, de nagy szerencsénk volt, hogy a 11:30-ason ülünk.

Huancavelica szép helyen fekszik, szép a főtere és ennyiHuancavelica szép helyen fekszik, szép a főtere és ennyi

Az egyik völgyben hosszan elhúzódó Huancavelicát egy közeli dombról pillantjuk meg. A város tetszetős főterével együtt épp olyan, mint a legtöbb perui nagyobbacska település, összeépült kopott házakkal, poros és forgalmas utcákkal, apró sarki közértekkel. Az áprilisi rablás óta kissé megcsappant napi költségkeretünkből meglehetősen nehezen akadunk szállásra annak ellenére, hogy Huancavelica nem egy turistaparadicsom. Végül rábukkanunk egy elfogadható áru hostelre, de nekik csupán szimpla ágyas szabad szobájuk van, ami olyan apró, hogy az ajtót is csak az ágyon állva lehet belülről kinyitni. Nem mondom, hogy komfortos, de annyi előnye van, hogy könnyen beleheljük a helyiséget, ami 3700 méter tengerszint feletti magasságban az 1-2 fokos éjszakai hőmérséklet mellet nem utolsó szempont.

Másnap gyalogosan vágunk neki a hegyeknek, hogy megkeressük az elhagyatott Santa Barbara higanybányát. Huancavelica rég eltűnt már a hegyek mögött, ahogy jó másfél órája gyalogolunk kutyahidegben a szeles dombokon át. A kacskaringós ösvény mentén szürke terméskövekből rakott vén házak tűnnek fel az egyik völgyben, ahol egy teremtett lélek nincs. A házak falain a téglák olyan katonás rendben sorakoznak, hogy mértani pontosságukkal óhatatlanul az inka épületeket idézik. A süvítő szélben a távolból egy kutya csaholása hallatszik. Van ebben a szellemfaluban valami hátborzongatóan kísérteties, ugyanakkor mégis vonzó és mesebeli.

Santa Barbara temploma az egyik legöregebb Peruban, még sem tartanak benne misét

A szomszédos hegy oldalában feltűnik néhány raktárépület, vélhetően az egykori bányához tartoznak. Szemmértékre még legalább egy órás séta vár ránk odáig, pedig már jócskán kipurcantam az idevezető úton. A csendet egy autó motorzaja töri meg, ami Huancavelica irányából közelít. Egy taxi, ki tudja mit keres itt. Mindenesetre 10 solért felvisz minket a bányához.

- Hogy hívják ezt a szellemfalut? - kíváncsiskodunk.
- Sacsamarca.
- Miért nincs itt senki?
- A Fényes Ösvény miatt.
- Itt is ödököltek a gerillák?
- Igen. Mikor még működött a bánya, sokan laktak itt. Aztán bezárt, a többség munka nélkül maradt. A nincstelenek közül rengetegen beálltak a gerillák közé, és ment a tisztogatás. Alig pár család maradt itt, ők ilyenkor a lámáikkal vannak fent a hegyekben.

A bányák bejárata felett máig látható a spanyol királyi címerA bányák bejárata felett máig látható a spanyol királyi címer

A kocsi megáll a kopár hegy oldalában, ahol kiszállunk. Sofőrünk visszafordul és elhajt. A bejárat előtt egy bányászruhába öltöztetett vasból tákolt madárijesztő és egy halálfejes tiltótábla fogad: Belépni tilos és életveszélyes! A bánya mellett az egykori bányászfalu maradványaira bukkanunk. A néhány romos fal között egy fekete bika legelészik, ami zokon veszi látogatásunkat, ráadásul nem szimpatizál Endrével. Menekülni kényszerül előle, de szerencsére sikerül kitérnie az állat elől, így a bika végül odébb áll.

A romok egy kis utcát alkotnak, amely az egykori főtérre vezet. Ki gondolná, hogy épp itt, az Andok egy elhagyott falujának közepén találunk rá Peru egyik legrégibb és legszebb, faragott kövekből épített templomára. Ahogyan Sacsamarcát, úgy Santa Barbarát is elhagyták lakói. Az 1500-as évek második felében nyitották meg a spanyolok a bányákat, amikor egy helyi inka felhívta rá a figyelmüket, hogy a hegyek mélyén higany van. A higany elengedhetetlen az arany kiválasztásához, ahogy azt mi is megtudtuk Rinconadában, így a spanyol király küldött néhány zsák aranyat, hogy megkezdjék a munkálatokat. A higany bányászása közben azonban mérges gázok szabadultak fel, amik gyakran bányarobbanáshoz vezettek. A spanyol krónikák szerint 200 év alatt több mint négyezren haltak meg (ezzel máig a Santa Barbara Dél-Amerika legvéresebb bányája) a járatokban, az utolsó nagy baleset 1786-ban történt, ami 200 halálos áldozatot követelt. Ezután a spanyolok összepakoltak, és elhagyták a vidéket. A következő évszázadokban a peruiak többször megnyitották a tárnákat, de csak rövid időszakokra, mivel a robbanások elkerülhetetlenek voltak. Az utolsó ilyen próbálkozás 40 éve volt, azóta Santa Barbara és környéke igazi szellem lakta vidék. 

Cachí Alta bejárata mindent elárulCachí Alta bejárata mindent elárul

Miután a bikától már biztonságban érezzük magunkat, letelepszünk az elhagyott tér közepén. Felállítjuk a kameraállványt, hogy filmre vegyük a látnivalókat, mígnem a semmiből megjelenik egy nagy csapat láma és felvétel ide, felvétel oda, keresztülvonul rajtunk. A láma azonban háziasított állat, így sose jár egyedül. Ezt a csordát is egy kisebb helyi család követi.

Átadjuk magunkat Peru igazi hangulatának a romokkal, a csípős időjárással, a kopár hegyekkel és a lámákkal, majd visszaindulunk Huancavelicába. Ismét szerencsénk van, az egyik kanyarban feltűnik egy autó. Egy fickó hozta fel feleségét és gyerekét a hegyekbe egy kicsit nézelődni. Visszavisznek minket a városba, és kitesznek a piacon. Egyes árusok frissen sült malachúst és burgonyát kínálnak. Peruban van egy krumplifajta, a chuño, amit - kihasználva a mostoha időjárást - nem megfőznek, hanem éjszakára beássák a földbe, ahol megfagy, reggel pedig, mikor kiolvad, épp olyan az állaga mint a főtté. A különbség csupán a barnás szín és az áporodott íz. Huancavelica pont azon a magasságon van, ahol ez az elkészítési folyamat kivitelezhető, így nagy bánatunkra chuñót kapunk a malac mellé.

Beszédes falrajz az egészségünk megőrzése érdekébenBeszédes falfestmény az egészségünk megőrzése érdekében

Idefelé úton felfedeztük, hogy a hegyek között, Huancavelica közelében van egy parányi falu, ahol minden házat nemcsak színesre mázoltak, hanem különféle figurákat, madarakat és virágokat festettek a falakra. Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk Chachí Altát.

Leszállunk a buszról, és a buszmegállóban máris tréfás képekre akadunk. A váró falát egy egészségügyi központ társadalmi célú hirdetése díszíti, amelyen a legkülönbözőbb emésztési és női problémákat jelölik meglehetősen naturális stílusban. A képen egy helyi asszonyság először kidobja a taccsot, majd összecsinálja magát, végül elvetél, vagy valami ilyesmi. Az ilyen apró falvakban elég nagy az írástudatlanság, a nők pedig többnyire férjük árnyékában élnek, így az egészségügyi problémákról nem nagyon beszélnek senkivel. Sok helyen láttam már Latin-Amerikában felvilágosító reklámokat, de minden kétséget kizáróan a Cachí Alta-i ezek közül a leghatásosabb.

Utcakép Cachí AltábanUtcakép Cachí Altában

Betoppanunk a színes falu közértjébe, ahol igen örülnek a két gringónak.

- Nahát, gringók! Honnan jöttetek, Amerikából?
- Nem. Magyarországról, Közép-Európából.
- Lakik itt egy spanyol házaspár is Európából. Minden évben jönnek. A völgyben vettek házat. Ők intézték a falu épületeinek festését.
- Hogyhogy?
- Egy spanyol szervezet fizette.
- Nagyon szépek. Miért festették be a házakat ilyen szokatlan módon?
- A spanyolok hostelt nyitottak a völgy aljában nem messze innen, és úgy gondolták, ez jó turistacsalógató lesz. Mivel a házak eléggé kopottasak voltak, a lakók belementek, hogy lefessék azokat. De ennek már jó pár éve.

Ráérősen fotózgatunk a házak között. Minden ház előtt üldögélnek vagy sétálgatnak a helyiek. Megállítanak, kíváncsiak. Van, aki egy fotót szeretne, a másik a hajamat fogdossa, hogy igazi-e, mert szerinte furcsa a színe, de olyan is akad, aki rögtön előáll furulyájával, dobjával és tánccal kísérve előad egy dalt. Úgy tűnik, hogy Chachí Altában az elmúlt években rajtunk kívül nem sok turista fordult meg, a házfestés tehát nem érte el eredeti célját. Érdekes, hiszen a Huancayóból Huancavelivába tartó busz áthalad az apró falun, így igazából minden turista látja, hogy itt van.

Gyönyörű az út Ayacucho feléGyönyörű az út Ayacucho felé

Másnap Huancavelicából elindulunk Ayacuchóba. Mára az Andokon tulajdonképpen végigszalad egy aszfaltút Ecuadortól Bolíviáig, az egyetlen szakasz, ahol a perui útépítőkön eddig kifogtak a hegyek, az ez. Buszok se nagyon közlekednek errefelé, csak iránytaxik, amik egy ilyen hosszú szakaszon nem kicsit költségesek. Az első etap Lircayig tart. Mit mondjak?! Ez az egyik legszebb út az Andokban. Sok 5000 méteres hágón haladtunk már át, de mind közül a Lircay fölötti tetszett eddig a legjobban.

Lircayban kicsit tanácstalanokká válunk, mert fogalmunk nincs, hogyan tovább. Ayacuchóba közvetlenül hetente csak egy kisbusz megy, és az nem ma van. Térképünk nincs erről a vidékről, így kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a taxisokra. Ez az ország turistásabb vidékein elég veszélyes vállalkozás lenne, mivel mindenki le akarna húzni, de itt valahogy senkinek nem jut eszébe, hogy átverje a gringót. Seccllába utazunk egy újabb csodálatos úton, ahonnan délután 3-kor indul egy kisbusz Ayacuchóba. Végül a Fényes Ösvény fővárosába este 7 után futunk be. 200 kilométer 11 óra alatt. Vajon meddig marad meg ez a szakasz ilyen ismeretlennek?

0 Komment

Ha az ember teljes egészében szeretné megismerni Dél-Perut, nem hagyhatja ki a Rio Mantaro völgyét. Persze Jauja és Huancayo nem Cuzco és Arequipa, de azért érdemes tenni egy kitérőt errefelé is. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk: hegyekben nem eszünk tengeri halat.

A szmogban fuldokló, ködös perui fővárosból újra a hegyekbe emelkedünk. A cél Tarma. Nem visszük túlzásba az úti elemózsia beszerzését, hiszen a terminálon jegyet árusító öreglány szerint az utazás nem több négy óránál.

Az első két órában klasszikus partvidéki táj fogad, majd ahogy egyre följebb kacskaringózunk a szerpentineken, úgy jelenik meg a növényzet. Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnik el ismét az élővilág. Áthaladunk egy 4800 méteres hágón, jobbra-balra havas hegycsúcsok tűnnek fel. Látványuk elkísér minket néhány kilométeren, majd a meredek szakadékok mentén szürke sziklák követik egymást órákon át. Itt-ott szánalmasan szegény, omladozó viskókból álló apró piszkos bányavárosok bukkannak elő a nagy kopár semmiből. Közülük a legmegdöbbentőbb látvány a gyárakkal és bányákkal teli La Oroya, ami a Blacksmith Intézet 2007-es vizsgálata nyomán elnyerte a Föld legszennyezettebb városa címet. A helyzetet súlyosbítja, hogy a város egy völgyben helyezkedik el, ahol kicsi a légmozgás, így gázok gyakorlatilag élhetetlen méregburkot hoznak létre a hegyek között.

Jauja főtere hangulatos, a többi erősen felejtősJauja főtere hangulatos, a többi erősen felejtős

Ezen az útvonalon csaknem teljesen új, tökéletes műszaki állapotban lévő emeletes luxusbuszok töltik be a lokál perui járatok szerepét. Ez nem meglepő, ma már az ország jelentős terültén effélék koptatják az újonnan aszfaltozott, remek minőségű utakat. Az egyetlen idegesítő az ilyen perui luxusjáratokon, hogy a WC-ket lelakatolják. Érthető módon a negyedik óra elteltével Endre és én kissé frusztráltan feszengünk az ülésen. Kínunkban kezdjük azt gondolni, hogy a perui emberek szervezete bizonyára másképp működik, mint a miénk. Sosem éhesek, mi több, még pisilniük sem kell soha. Eközben Tarma csak nem akar előbukkanni a kopár sziklák közül.

Szürke viharfelhők közelednek egyre fenyegetőbben. A busz megáll, majd a sofőr közli, hogy értesülései szerint az utak járhatatlanok az esőzések miatt, ezért a legokosabb, ha a kevésbé viharos, de magasabban fekvő Jauja felé kerülünk, és úgy közelítjük meg Tarmát. Ez persze plusz három órás kitérőt jelent. Az utasok méltatlankodnak egy kicsit, de a busz jobb híján elkanyarodik a jaujai elágazásnál, beiktatva ezzel egy nem tervezett megállót. Nekünk aztán édes mindegy, hogy Tarmában vagy Jaujában töltjük-e az éjszakát, s mivel a szemünk kopog az éhségtől, ezért az idétlen nevű város bekötőútján leszállunk a járatról.

Huaca romjai majdnem igézőek, de mégsem azokHuaca romjai majdnem igézőek, de mégsem azok

Másnap kiderül, hogy nem döntöttünk rosszul, mert a szomszédos Tarmáig még több órás vesztegelés várt volna ránk. A hátralévő útszakaszon ugyanis egy busz megcsúszva a sáros úton a szakadékba zuhant és a szerencsétlenségben csaknem harmincan vesztették életüket.

Bár a helyiek Jaujáról odákat zengenek, azért nem egy igéző csoda, számomra legalábbis van benne valami barátságtalan. Ráadásul 3350 méter tengerszint feletti magasságban a klímája is hagy némi kívánnivalót maga után az olyan nyárrajongók számára, amilyen én vagyok. Ma este sem kúszik 10 fok fölé a hőmérő higanyszála, és ha még nem fáznánk eléggé, a legtöbb házat kékre vagy fehérre mázolták, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha még hűvösebb volna.

A város - nevezzük így a néhány egymás mellé épült jellegtelen házat  - bizonyára megélt szebb időket is. Annyira falusi hangulatot áraszt, hogy nehezemre esik elhinni, hogy valaha Peru fővárosa volt. Francisco Pizarro ugyanis 1534-ben azzá tette, de alig egy évvel később már át is adták a címet Limának, ami gyorsan megfékezte Jauja virágzását.

Néhány gyarmati korból származó templomtól eltekintve az egyetlen, ami kellemes érzéssel tölti el az ide tévedő turistát, az az ütött-kopott sétálóutca. Az egész olyan, mint egy nagy falu közkedvelt találkozóhelye, s bár cseppet sem hasonlít a Váci utcára, attől még egész hangulatos.

Ahuac falu temploma egybefolyik az éggelAhuac falu temploma egybefolyik az éggel

A szomszédos kis utcában baráti áron bukkanunk szállásra. A recepciós srác 25 solért meleg vizes zuhanyzót és internetet ígér, bár gyanút kelt bennünk, hogy a wifikódot semmi pénzért nem hajlandó elárulni, és valami éppen dolgozó villanyszerelőkre hivatkozik, akik persze teljesen láthatatlanok. Mosolyogva nyugtázzuk a kis huncutságot, majd elfoglaljuk a hűvös szobát. Úgy döntünk, felmelegszünk egy forró zuhannyal. Megnyitom a csapot, de nem történik semmi. Nemhogy meleg víz, de még hideg sem csordogál. Leszaladok a recepcióra, hogy közöljem a sráccal a problémát, de ő megnyugtat, hogy minden rendben van, csak legyünk türelemmel. Átfut az agyamon, hogy talán a láthatatlan vízvezetékszerelők is itt dolgoznak valahol.

Lemondunk a vacsora előtti zuhanyról, helyette járunk egyet a hűvös utcákon. Ideje valami harapnivaló után nézni. Nem könnyű étteremre akadni, de a néhány kis kifőzdében a megszokott kínálat fogad. Sült csirke vagy sült hal. Én ezúttal az utóbbi mellett döntök ezzel egész éjszakára szóló programot szerezve magamnak. Amikor visszaérünk a szállásra olyan hányinger vesz erőt rajtam, hogy még a szokásos vacsora utáni Sublime csokimat - az egyetlen ehető perui édességet - sem tudom lenyelni. Pedig egyébként az édességeket illetően mindig kitűnő volt az étvágyam. Berontok a fürdőszobába - ahol természetesen továbbra sincs víz – és a WC fölött görnyedve a megszokottól eltérő módon szabadulok meg az emésztetlen sült haltól. A mutatványt a hosszúra nyúló éjszaka során még vagy háromszor megismétlem.

Másnapra a gyomorrontásnak nyoma sincs - legfeljebb annyi, hogy szörnyen utálom a sült halat -, de olyan halásosan fáradt vagyok, hogy a tükörből visszanéző zombinak is magázódva köszönök. Igyekszem mielőbb túllépni a dolgon, ezért a mai nap egyetlen percét sem vagyok hajlandó gyengélkedésre hivatkozva a szálláson tölteni. Szerencsére Endre remek egészségi állapotban van, így a mai program elsősorban rajtam áll vagy bukik.

A kimondhatatlan nevű Ñahuimpuquio-lagúnában halott lelkek laknakA kimondhatatlan nevű Ñahuimpuquio-lagúnában halott lelkek laknak

Első utunk a város fölé emelkedő dombra, a Huanca romokhoz vezet. Peruban úton-útfélen romvárosokba botlik az ember, de a Jauja fölött húzódó néhány preinka falmaradvány pont nem az, ami mély nyomot hagyna bennünk. A hegy tetejéről csodás kilátás nyílik a kék városkára, így legalább nem bánjuk annyira a taxisnak kifizetett 2 solt.

Miután visszacaplatunk a központba, felpattanunk egy Huancayóba tartó buszra. Az andoki város 3200 méteren fekszik, tehát csak picivel Jauja alatt, mégis sokkal barátságosabb a klímája. Hogy a kínai bevándorlóknak is az időjárás miatt tetszett-e meg a város azt nem tudom, de az bizonyos, hogy minden utcában legkevesebb három kínai kajáldába botlik az ember.

A főtér 19. századi példásan felújított, kéttornyú katedrálisán kívül azonban itt sincs túl sok látnivaló, ami azért is van így, mert Huancayo földrengéstől romba döntött épületeit lakói nem egyszer építették újjá az elmúlt száz évben. Mindenesetre én már attól boldog vagyok, hogy a szobánk tiszta, a wifi száguld, mi több, a fürdőszobában széles sugárban ömlik a forró víz a méretes zuhanyrózsából. Valósággal újjászületve vesszük célba a csillagtúrával megközelíthető környékbeli falvakat.

Arwaturo romjai majdnem olyan lenyűgözőek, mint Huaca - sok lesz az inkákbólArwaturo romjai majdnem olyan lenyűgözőek, mint Huaca - sok lesz az inkákból

Utunk következő állomása Chupaca, de itt épp csak annyit időzünk, amíg találunk egy iránytaxit Ahuac falujáig. Az iránytaxik a minibuszok mellett Peru legtipikusabb és egyben leghatékonyabb közlekedési eszközei. Mivel kisebb települések között nincsen buszközlekedés, helyettük olyan iránytaxik közlekednek, amik összeszedik az egy irányba tartó utasokat, akiket így jóval kisebb útiköltség terhel. Erről egy hülye vicc jut az eszembe:

- Szerinted hány elefánt fér el egy trabantban?
- Egy sem.
- Dehogyis. Négy.
- Négy?!? De hát hogyan?
- Kettő elől, kettő hátul.

Nem meglepő módon ezek a taxisofőrök azt állítják, hogy egy kis Suzukiban akár 9 embert is lehet szállítani. Hátul négyen, elöl a sofőr mellett legkevesebb ketten, a csomagtartóban pedig hárman férnek el. Ehhez az elképzeléshez annyira tartják magukat, hogy addig nem is nagyon hajlandóak útnak indulni, amíg a sebváltón nem ül legalább két utas. Szerencsére azért vannak annyira előzékenyek, hogy a sebváltóra egy párnát helyezzenek, így nem sűrűn kerülök kellemetlen helyzetbe. A sofőr Ahuac nevét kurjongatja, mi eközben a hátsó ülésen ülünk összepréselődve, míg nem végre előbukkan egy három fős család, és beköltöznek az anyósülésre. Végre indulhatunk.

Szerencsére az út csak fél órás. Ahuac nem több néhány vályogháznál, amelyek egy kedves lagúna, a Ñahuimpuquio partjára épültek. A helyiek azt mesélik, hogy aki megmártózik a vízében, az megtisztul, bár egy olyan legenda is kering róla, hogy a tóban a nem messze nyújtózó Paca-lagúnába belefulladt emberek lelke lakozik. A taxiban velünk utazók is azért jöttek ide, hogy megmártózzanak és megtisztuljanak a kb. 5 fokos vízben.

Huancayo pont olyan, mint bármelyik klasszikus perui város: csúnyaHuancayo pont olyan, mint bármelyik klasszikus perui város: csúnya

Ami a falut illeti, hiba volna meg nem említeni az aprócska, de mesés templomot, amelynek külső falát és homlokzatát olyan igényes festményekkel díszítették, hogy ahhoz foghatót még egyetlen perui településen sem láttunk. A falucska, bár öreg, nagyon hangulatos, az emberek pedig végtelenül kedvesen fogadnak, mosolyogva üdvözölnek, származásunk felől érdeklődnek. Ami miatt ide jöttünk az nem a templom, hanem az Arwaturo névre keresztelt romok. Az egyik házból kilép egy fiatalos asszonyság, akitől az irány felől érdeklődünk.

- Látjátok azt a magas dombot? Annak a tetején vannak a romok. A ház oldalában vezető lépcsősor oda visz.

Nem egyszer támad olyan érzésem, mintha a lépcsők a mennyország kapujába vezetnének. El is tart vagy 20 percig, mire a domb tetején feltűnik a néhány régi faldarab. Persze ezek is nagyon érdekesek, de nem tudom, hogy miért vagyok még mindig annyira naív, hogy valahányszor egy romvárosba indulunk, mindig a második Machu Picchu előbukkanására készülök. Ahogy Jauja preinka falainál, úgy itt is a kilátás nyújtja az élményt, nem pedig a romok.

Visszaereszkedünk a völgybe, ejtőzünk egy picit a lagúna partján, majd gyalog vágunk neki Chupacának. Szerencsére nem kell sokáig kutyagolnunk, mert egy kisbusz lassít le mellettünk. A sofőr nagy büszkén felveszi és fuvarozza a két gringót, akik olyan ritkák errefelé, mint a fehér holló.

Chupacából aztán ismét irány Huancayo, ahol buszt váltunk és Concepciónba utazunk. A buszokon is tartják az „eggyel több utas mindig elfér” elvet, mígnem az ajtót is alig lehet becsukni a bő szoknyás perui csicsókaszagú asszonyságoktól. Concepciónból iránytaxi közlekedik a Santa Rosa de Ocopa nevű ferences kolostorhoz, amelyet egy bizonyos Francisco Jiménez de San José szerzetes alapított 1725-ben. Lényegében azért jött létre, mert innét indultak a szerzetesek hittéríteni Amazóniába.

Santa Rosa de Ocopa kolostora üdítő látvány a jellegtelen Mantaro-völgybenSanta Rosa de Ocopa kolostora üdítő látvány a jellegtelen Mantaro-völgyben

Az iránytaxi alig párszáz méterre tesz ki bennünket a kolostor bejáratától. A csodálatosan zöldellő és virágzó kertje már messziről elvarázsol. A friss illatoktól bódultan bóklászunk a fák és a bokrok között boltívekkel ellátott régi épület előtt, majd a létesítmény reneszánsz stílusú, kéttornyú templomának bejáratánál találjuk magunkat. Kívül a hófehér falakon vakítóan játszik a napsugár, az épület belsejében pedig méltóságteljes, meghitt hangulat uralkodik.

A csendet - visszaérkezve a kolostor kertjébe - kutyakölyökkel játszadozó kisgyerekek önfeledt nevetése töri meg, akik bizonyára a kolostor épületszárnyában kialakított hostel vendégei. A kolostorhoz tartozó múzeumot délutáni órákban nyitják meg a látogatók előtt, de az itt fellelhető amazóniai kitömött állatoktól borsózik a hátunk. A missziókból származó fotós emlékek a mi szemszögünkből leginkább arra jók, hogy újra ellenállhatatlan vágyat ébresszenek az őserdő és annak indián lakói iránt, ahová néhány napon belül menni készülünk.

A visszaúton Huancayóba, ahogy kucorgok a sebváltón eljátszom a gondolattal, hogy vajon milyen lehet egy ilyen kolostorban szerzetesként élni. Ma már a legtöbben csak egy-két éves szolgálatra érkeznek, és ha azt ténylegesen őserdei kiküldetésben töltik, akkor bizonyára az átformálja a személyiségüket. Nem tudom velem mi lesz, de már nagyon vágyom rá, hogy Ayacuchóból elinduljunk VRAÉ-ba az asháninka indiánok közé...

1 Komment

Hogy milyen az Peruban, mikor már csak 1 sol van a zsebedben? Hogy miért kapta néhány ősi falfirka a Halott Bika nevet? Hogy hol élnek Peruban a legpofátlanabb alakok? Ezeket tudtuk meg két nap leforgása alatt azon az útvonalon, amin naponta több száz turista utazik. A tanulság: bankkártyával utazni nem lehet, turista központok között pedig nem fogsz kedves emberekkel találkozni.

Hajnalok hajnalán kelünk, mert a busz a leszakadt sziklától reggel 9-kor indul vissza Cotahuasiba. Azon az úton túrázunk végig, amin jöttünk, s azt kell mondjam, kipihenve még szebb a táj. A sziklán visszafelé Eri már sokkal ügyesebben mozog, pedig a munkások egy gramm követ odébb nem vittek.

A délután folyamán nyalogatjuk sebeinket, valamint busz után nézünk, hátha sikerül valami nappali járatot fognunk vissza a partvidékre. Idefelé két napot bénáztunk el arra, hogy napközben keljünk át a Coropuna és a Solimana közötti hágón, most azonban meghallgattatnak imáink. Egy héten egyszer, kedden, azaz holnap indul egy busz reggel 7 órakor Limába. Utolsó centimosainkat összedobva azonnal veszünk két jegyet Coriréig. Cotahausiban nincs automata, így mióta ellopták Tumbesben a valutánkat, állandó pénz szűkében vagyunk. A jegyek megvásárlása után összesen 10 solunk marad, amiből futja majd valami ebédre Chuquibambában, Corirében pedig már csak hozzájutunk valami kis pénzhez.

A Coropuna 6425 méteres csúcsaA Coropuna 6425 méteres csúcsa

Másnap reggel már fél 7-kor ott toporgunk a busztársaság ajtaja előtt. Hatalmas a tömeg, mindenki tonnás csomagokat ad fel. A mérleg gyakran kiakad az ember nagyságú krumplival tömött zsákok alatt, s mikor a jegyárus bemondja a túlsúly ellenértékét, megkezdődik az alkudozás. A vita közel két órán át zajlik, így 7 óra helyett fél 9-kor sikerül kigurulnunk a faluból.

Nem hiába akartunk nappal utazni ezen a vidéken. Mivel mára a hófelhők eltűntek a vulkánok fölül, fenomenális látvány fogad 5000 méteren. Az út egy széles medencében tekereg, először a Solimana oldalában, majd a Coropuna lábánál. Az egyik kanyarban feltűnik egy lerobbant busz, a három éjszakai járat közül valamelyik. Este 10 óra magasságában érhetett ide. A sofőr és segédje nem néznek ki valami jól, ami nem csoda, hiszen az egész éjszakát egy fűtetlen buszban töltötték 5000 méter magasan. Az utasokat átpakolták a másik két járatra, de őket sem irigylem; Arequipáig az út tíz óra, s az egész éjszakát álva tölthették. A két fickó egész eddig arra várt, hogy mi megérkezzünk, és kisegítsük őket. Sofőrjeink kiadnak néhány szerszámot, majd megkezdjük az ereszkedést Chuquibamba felé.

Pisiszünet 5000 méteren - ennél kellemesebb hely a megálóra nincs isPisiszünet 5000 méteren - ennél kellemesebb hely a megállóra nincs is

Már távolról feltűnik a Colca-folyó sivatagba vájt völgye. Tényleg kár lett volna kihagyni ezt az utat nappali fényben, nem igazán értem, hogy a busztársaságok miért preferálják az éjszakai utazást és a hajnali 3-as érkezést.

Délután 4 óra magasságában futunk be Corirébe. Sikerül egy nagyon kulturált és olcsó szobát találnunk, a recepcióst pedig megnyugtatom, hogy fizetek mindjárt, csak előbb pénzt kell felvegyek. Lekcogok a főtérre, behelyezem a kártyám az automatába, az pedig közli, hogy MasterCardot nem áll módjában elfogadni. Van ez így, elég sokszor történik ilyen, az viszont már meglep, hogy egy Corire nagyságú településen nincs mégegy automata. Pontosan 1 solunk maradt, valamint 5 dollárunk, azt ugyanis másfél hónapja a rablónak nem sikerült magával vinnie. El kell jussak Aplaóba, ott múltkor működött az automata, így beváltok 2 dollárt az 5-ből, felpattanok egy kisbuszra és a naplemente fényében elindulok visszafelé a hegyek közé.

Én egy megmagyarázhatatlan kő tetején Toro MuertóbanÉn egy megmagyarázhatatlan kő tetején Toro Muertóban

Aplaóban mellém áll a szerencse, az automata megkínál 400 sollal. Az egész egy vicc. Az automaták jó része Peruban nem fogadja el a MasterCardot, a maximum kivehető pénzmennyiség 700 sol, azaz 260 dollár, ráadásul a BCP névre keresztelt helyi bank kivételével az összes pénzintézet levon kivételkor 14,5 solt, vagyis 1200 forintot. Világ életemben utáltam a bankkártya intézményét, és nagyon bénának találom, hogy a pénzügyi szektor mennyire erőlteti ezt az Európán és Észak-Amerikán kívül sehol nem működő rendszert. Bankkártyával utazni nem lehet!

Másnap feltett szándékunk felkeresni a Corire környéki sivatag mélyén található petroglifeket, amiket a köznyelv Toro Muertóként, vagyis Halott Bikaként ismer. Az 1500 éves graffitik elnevezése egy csúnya balesethez köthető. Az Andokból egy gazda úgy 100 évvel ezelőtt levezényelte a marháit azzal a célzattal, hogy a partvidéken túlad rajtuk. Az elgondolás alapból egy marhaság volt, mert az állatok egy ekkora táv után úgy összecsoffadnak, hogy nincs az az épeszű kereskedő, aki a négy lábon járó élőhalott állatokat ne csont áron venné át. Szerencsétlen főhősünk azonban eltévedt a sivatagban, aminek az lett az eredménye, hogy a marhái összerogytak a homokban és elpusztultak. Ami a gazdának veszteség volt, az a tudománynak nyereség. Mikor ugyanis a helyiek a ranchero megsegítésére igyekeztek, észrevették, hogy a sivatagban álló köveken firkák láthatók. A tudósok azt mondják, a Halott Bika petroglifek wari korból valók, tehát valamikor kr.u. 200 és 800 között vésték őket kőbe, de hogy mindezt honnan következtették ki, azt nem tudom, mivel a sivatagban a halott marhákon kívül egykori élőlények maradványai nem kerültek elő.

Néhány pálcika emberNéhány pálcikaember

A petroglifek amúgy többynire lámákat, kutyákat és folyókat ábrázolnak, de némelyik sziklán emberalakok is feltűnnek. Ezek meglehetősen szofisztikált módon kidolgozott pálcikaemberek, de legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik alak egy igazi rasztafári. A mellette vigyorgó zsiráfon már meg se lepődünk. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy az ősi falfirkákat a múltból visszamaradt beszívott hippik hagyták maguk után, sem mint egy 1500 éve élt harcos népcsoport, de hát a tudósok biztos jobban tudják.

Nyilván a warik között is voltak rasztákNyilván a warik között is voltak raszták

Másnap leereszkedünk a Pánamerikai autóúthoz és várunk. Rajtunk kívül egy család és néhány melós vár itt buszra, üldögélve az árnyékban. Úgy 10 perc után sikerül fognom egy kisbuszt. Hátralépek a zsákomért, mire a roppant szimpatikus család már el is foglalta az összes ülőhelyet. Eddig is tudtam, hogy néhány kivételtől eltekintve a peruiak tahók, de ez azért minden határon túl megy. Bősz puta madrézás után hátatfordítok a bunkóknak és leintek egy másik kisbuszt. Mázlink van, mert az üresen jön, ráadásul nem is menetrendszerinti járat. Két sofőr megy fel Limába, mert holnap jön valami francia turistacsoport, és őket viszik körbe Peruban. Menetdíjat azért elkérnek Chaláig, de a 4 órás útért a 10 sol baráti.

Hogyan kerül a zsiráf Dél-Amerikába?Hogyan kerül a zsiráf Dél-Amerikába?

Chalába régóta vágyom, ugyanis tőle pár kilométerre található az a Puerto Inca, ami állítólag Cuzco kikötője volt. Tudom, ostobaság, hiszen Cuzco ide légvonalban vagy 500 kilométer, de régészek egybehangzóan állítják, ez volt az inka főváros tengerparti negyede.

Azt ugye tudjuk, hogy az inkák hatalmas úthálózattal bírtak Ecuadortól Argentínáig, s ezen utak egyike állítólag ide vezetett a tengerhez. Az ösvények mentén tambókat, azaz pihenőket alakítottak ki, ahol a futárok szusszanhattak, ehettek valamit. A feltételezés, miszerint Puerto Incából vezetett ösvény Cuzcóba onnan származik, hogy a Szent-völgy egyes feltárásai során tengeri halmaradványokra bukkantak. Később a Parinacocha-lagúnáig találtak elszórtan tambókat, a mögötte emelkedő Sara-vulkán környékén azonban már nem, de feltételezhető, hogy ezen az 5000 méter magas platón át váltóban cipelték a futárok a friss tengeri halat az inkák fővárosába.

Chala ma egy aljas autópálya széli halászváros, ami újabban nem halból, hanem az aranyból él, ugyanis a lagúna környéki városokból zsákokban hordják ide a nemesfémet. S ha már amúgy is mindenki az aranyból él, mindent arany áron is mérnek. Az összes minősíthetetlen hotel 70-80 solt kér egy éjszakáért, végül nagy izzadva sikerül 45 solért, az elmúlt hetek rekordáráért kikötnünk egy munkásszállón.

A sivatagban jobb a homok társaságában lenni, mint az emberekébenA sivatagban jobb a homok társaságában lenni, mint az emberekében

Reggel jön a chalai sokk újabb lépcsőfoka. A várostól 11 kilométerre fekvő romokhoz nem kevesebb, mint 40 solért akar elvinni a taxis, egy irányba. Gondoljuk, legyen akkor busz, bármelyik Nazca felé mozgolódó járat megteszi kétharmad útig, utána majd sétálunk. Az amúgy a még turisták által is preferált Flores busztárasásg ügybuzgó jegyárusa 15 solt akar rólunk fejenként legombolni a 7 kilométeres útért. Olyan szinten húzzuk fel magunkat az itteniek takony viselkedésén és Svájcot meghazudtoló árképzésén, hogy felkapjuk a zsákjainkat, és felpattanunk egy buszra, ami Nazcába visz. Nazcából végül Huacachinán keresztül érkezünk vissza a mostanra a köd leple alatt szmogosodó Limába, ahol Ancelmo barátunk már vár ránk. Jó ismerős arcot látni ennyi sivatagi bunkó után...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

A Föld legmélyebb kanyonja a Cotahausi. Mint mindenki, így mi is ezért utaztunk oda, hogy lássunk egy leget, de úgy jöttünk onnan vissza, hogy megtudtuk, a kanyonban sokkal több a leg. Itt készül ugyanis Peru legjobb piscója, itt fekszik Peru legöregebb lakott települése, itt láttuk Peru legszebb kőerdőjét és itt élnek Peru legaranyosabb emberei. Perut sokan tartják a legek országának, de azt kevesen tudják, hogy a legek legje a Cotahuasi-kanyon.

Mivel hajnali 3-kor sikerül ágyat érnünk, így a másnapot a kanyon névadó falujában, Cotahuasiban töltjük. Ha Kolumbiában lennénk, azt mondanám, egy csúnya porfészek, de Peruban igenis a legszebbek közé tartozik. Szűk utcáival, fehérre mázolt romos vályogházaival nekem leginkább Chachapoyasra hasonlít, bár annál jóval kisebb.

A Cotahuasi-kanyon mélyén apró falvak sorakoznakA Cotahuasi-kanyon mélyén apró falvak sorakoznak

Reggel nem alhatunk sokáig, mert 6 óra magasságában indulnak a munkagépek. Döngölik a földet és hordják a viacolort - burkolják Cotahuasi utcáit. Szerintem a fél várost foglalkoztatja az önkormányzat, mert mindenki kalapál, pakol vagy ás. Csak a bolttulajdonosok bámészkodnak, fürkészik a munkálkodó tömegeket azon drukkolva, hogy minél előbb fejezzék be a felújítást, mert üzleteik megközelíthetetlenek az odahordott sóderkupacoktól. Mivel mi se nem burkolunk, se nem vagyunk bolttulajdonosok, a nap édes semmittevéssel telik. Arra azért jó, hogy Eri ráfázzon a Qoyllur Rit'i óta tartó náthájára, így úgy dönt, holnap ágyban marad.

Hogy a lényegről ne maradjon le, úgy döntök, a kanyon azon szegletébe teszek kirándulást, amit ő amúgy sem látogatna meg, mivel a Qoyllur Rit'i után kijelentette, nem áll szándékában a következő hetekben 4000 méter felett túrázni.

Cotahuasi népviselet egy lányon Mungui falubanCotahuasi népviselet egy lányon Mungui faluban

Cotahuasiból elég trogyoga buszok indulnak a kanyon minden irányába, többnyire reggel 6 és 7 óra között. A napi két busz egyike is ilyenkor cammog ki a faluból észak felé, Pampamarcába. Rajtam kívül csak egy négytagú család ül a buszon, a körmükre tekintve nyilvánvaló, hogy krumplitermesztésből élnek. Nem is tartanak sokáig velem, egy zöldellő burgonyaföldnél búcsút intenek. Mungui falujában többen felszállnak, a busz pedig elkezd emelkedni fel a hegyekbe. Cotahuasi faluja az andoki szemszögből nagyon kellemes 2700 méteres magasságban fekszik, Pampamarca azonban már újra 3500-on. A busz ablakából visszatekintve elámulok a látványtól; a Cotahuasi szemben a Colcával, valóban kanyon.

A kilátás zseniális PampamarcábólA kilátás zseniális Pampamarcából

Bár Pampamarca alig 30 kilométerre fekszik Cotahuasitól, az utat két és fél óra alatt sikerül abszolválnunk. Korog a gyomorom, így beugrok megreggelizni a falucska egyetlen evőjébe, ahol afelől érdeklődnek, hogy megyek-e fel a kőerdőbe.

- Igen, az a terv - adok választ az érdeklődő házinéninek és a rendőrnek, aki ránézésre nem idevaló.
- És itt alszol? - kérdi a csendőr.
- Nem, az egy órási busszal visszamegyek Cotahuasiba.
- Mindjárt fél 10. Az erdő több mint 4000 méter magasan van.
- Akkor ideje indulnom?
- Vagy talán már késő is - kapom a lekezelő választ, mintha úgy gondolnák, egy gringó nem tud hegynek felfelé rohanni.

Favágó barátunk egy igazi jelenségFavágó barátunk egy igazi jelenség

Pedig tud. Annyi időt töltöttünk már magashegyek között, hogy 4000 méteres magasságba ugyanazzal a hévvel érek fel, mintha a Csóványost céloztam volna meg.

Menet közben két igen jókedélyű favágóval találkozom. A két baltát szorongató öreg épp küzd egy húsz méter magas eukaliptusszal, aminek rönkjeit pakolják fel egy bicikli hátuljára. Óhatatlanul eszembe jut a világhíres youtube videó, amin két cigány mocsolya részegen esik-kel a kerékpárral, miközben favágó barátaimhoz hasonlóan stabilitást keresnek a farönk és a jármű között. A két hegyi kobold szerencsére jobb bőrben vannak, mint a youtube sztár zülledékek, így próbálkozásukat siker koronázza. Mikor azonban meglátnak, eldobnak mindent és kérik, fényképezzem le őket. Szemben a Colca-kanyonnal itt a helyi népek nem tartják a markukat egy fotó után, hanem megköszönik, hogy a turista megtisztelte őket azzal, hogy rájuk emelte a masináját. Más világ.

A Cotahuasi-kanyon háttérben a 6093 méter magas SolimanávalA Cotahuasi-kanyon háttérben a 6093 méter magas Solimanával

A Huito kőerdő valóban 4000 méter magasan van. Mire felérek, kemény zimankó fogad, hulló hópelyheket vélek látni, de lehet csak a szemem káprázik. Van is mitől. A kőerdő felülmúlja minden elképzelésemet, mivel nem csupán klasszikus kárpiramisok fogadnak a hegy tetején, hanem tűéles homokkő lándzsák is. Olyan, mint a madagaszkári Tsingiföld. A kőerdő azonban csak az egyik okozója a szájtátásnak, a másik maga a panoráma. A hegy tetejéről kitűnő kilátás nyílik a 6093 méter magas Solimana hófödte csúcsára, ami csupán egyetlen pillanatra mutatja meg magát az arrafelé vonuló viharfelhők fogságából kiszabadulva, de az a pillanat minden idáig tartó fáradozást megért.

Panamarcából felhallatszik a déli harangszó, így rohamléptekben indulok le a hegyről. Valamivel 1 óra előtt érek vissza a faluba. A busz áll a főtéren, a sofőr és segédje pedig fetrengenek a lépcsőn.

A Huito kőerdő túlvilági látvány 4000 méter magasanA Huito kőerdő túlvilági látvány 4000 méter magasan

- A vízesést láttad? - kérdezik.
- Nem. Milyen vízesést? - nézek rájuk bután.
- Hát az Uscunét.
- Hol van? Mi az? - sürgetem őket a válasszal.
- Itt van húsz percnyire, lent a völgyben.
- Azt buktam. Mindjárt indulunk, nem?
- Már egy óra van? - csodálkoznak rá a karórájukra - Nem számít. Az Uscunét látnod kell. Menj, megvárunk.

Mindenhol kell ugrálós képet készíteniMindenhol kell ugrálós képet készíteni

Lepattanok a buszról és rohanok le a völgybe. Nincs kitáblázva az ösvény, de elsőre rátalálok a zuhatagra, vagyis arra a kilátóra, ahonnan tökéletesen belátni a 80 méter magas vízesést. Szép, de láttam már ilyet százat, bár óhatatlanul felidéződik bennem a Smaragd románca azon jelenete, mikor Kathleen Turner és Michael Dougles rájönnek, hogy ha összehajtják a térképet, megkapják a vízesés pontos helyét egy szívbe rajzolva, mivel az Uscune hasadéka is mintha valami ilyesmire emlékeztetne. Mármint egy szívre.

A 80 méter magas Uscune-vízesés szív alakú hasadékot vájt A 80 méter magas Uscune-vízesés szív alakú hasadékot vájt

Mire visszaérek a falu főterére, a busz már tele van. Senki nem idegeskedik, hogy a gringó miatt fél órát késik, sőt, nagyon kedvesen üdvözölnek, s aki tud, próbál szóba elegyedni velem, hogy megtudja honnan jöttem és egyáltalán minek.

Másnapra Eri kicsit összeszedi magát, de lájtosra tervezzük a programot. Ezúttal a völgy keleti kapuja felé vesszük az irányt, Alca falujába. A falucska főtere nagyon hangulatos, a házak élénkszínűre lettek festve. Ennél nem is nagyon tud többet a település, így elhatározzuk, felkaptatunk Cahuana falujába, ami egy Alca fölé magasodó platón fekszik. Két gyerek kísér minket, ők a teheneiket jöttek lecsekkolni. A 14 éves forma lányka meglepő módon nagyon értelmes és érdeklődő. Minden álma, hogy utazhasson, hogy láthassa Rómát és Európát. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy errefelé ismerik a földrajzot, a többség a faluhatáron se nagyon lát túl.

Életkép CahuanábólÉletkép Cahuanából

Cahuana az igazi andoki vályogfalu. Alig pár öregnéppel találkozunk, akik vagy birkáikat legeltetik, vagy házuk udvarán kukoricát morzsolnak. Most van a betakarítás, az összes udvar tele van quinuával, krumplival vagy tengerivel. A néhány népviseletes öregasszony között kitűnik egy farmert viselő fiatalabb nő és gyermeke. Mikor megpillantanak, azonnal nyúlnak a zsákjukba és megkínálnak tumbóval. A tumbo apró banánra emlékeztet, belül olyan, mint egy sárga gránátalma, íze pedig, mint egy éretlen maracuya. Nem a legízletesebb perui gyümölcs, de nem is az a lényeg, hanem hogy a Cotahuasi-kanyonban mindenki hihetetlenül aranyos és közvetlen.

Eri egész jól érzi magát, így ahelyett, hogy visszabuszoznánk Cotahuasi faluba, gyalog vágunk neki a távnak. A Coropuna és a Solimana fölött napok óta keringő hófelhők közül gyakran sávosan tör elő a nap, egészen mesés fényjátékot űzve a kanyon sziklafalán. Taurisma falu határában egy helyi lányka szegődik mellénk beszélgetni.

Chakra a kanyonban - csak mint ToscanaChakra a kanyonban - csak mint Toscana

- Achambiban voltatok? - érdeklődik.
- Nem. Az hol van?
- Tomepampa felett. Minden szombat hajnalban megy oda kocsi, nagyon szép hely. Menjetek el oda szombaton.
- Ma van szombat - értetlenkedem.
- Tényleg. Akkor lemaradtatok róla.
- Miért, mi van ott?
- Egy nagyon szép lagúna fent a havasokban. Azt mondják, minden éjjel egy bika mászik ki a vízből, majd kiáll a Coropuna egyik kiszögellésére és onnan nézi meg a napfelkeltét.
- Valaki látta már ezt a bikát vagy csak legenda?
- Persze, sokan. Nekem is van nem egy ismerősöm, aki látta.

Szeretem a perui legendákat és misztériumokat. Ahogy a Qoyllur Rit'in is mindenkinek volt egy haverja, akit megsegített Apu Ausangate, úgy itt is akad mindenkinek olyan ismerőse, aki már látta kimászni a bikát az 5000 méter magasan fekvő Apalcocha-lagúnából.

A Cotahuasi hajnalban a legszebbA Cotahuasi hajnalban a legszebb

Alcából Cotahauasi nincs közel. Szerencsére féltávnál érkezik egy furgon egy halom mérnökemberrel, akik visszafurikáznak a faluba. Este korán nyugovóra térünk, mert holnap korán indulunk Quechuallába, a kanyon legmélyebb pontjához.

Éppen csak pirkad, mikor indul a napi egyetlen busz a kanyon nyugati csücskébe. A hajnali órákban egészen hihetetlenül gyönyörű arcát mutatja a kanyon, a busz ablakából zseniális panorámaképeket lövünk. Fél órányi zötykölődés után a semmi közepén leszállunk. Egy apró ösvény tekereg le a folyó partjára a Sipia-vízeséshez, Cotahausi legismertebb látványosságához. Mikor odaérünk, nekünk is egyértelművé válik, miért is Sipia a kanyon húzóneve. A közel 100 méter magas vízesés hatalmas robajjal zúdul alá egy olyan szűkületben, aminek párkánya benyúlik a hasadék fölé. Sehol életemben nem álltam még ilyen közel egy vízesés leszakadásához. Hátborzongató és megindító érzés.

Eri és a Sipia-vízesés Eri és a Sipia-vízesés

Miután jól kifotózzuk magunkat, elindulunk a földút mentén Velinga irányába. Nem hoztunk sok vizet magunkkal, mert a térkép, amit cotahausi szállásunkon kaptunk, jelöl egy Chaupo nevű falut, ahol reméljük, olthatjuk majd szomjunkat. A látvány az útról végig lenyűgöző. Lefelé haladunk, egyre nagyobb a hőség. Már vagy két órája megyünk, de a falu nem akar megérkezni. Az egyik völgyben rengeteg fát és egy házat látunk, ami teljesen elhagyatottan áll. A folyó túlpartján néhány bódé tűnik fel, de azok inkább borospincének tűnnek, semmint lakóépületnek. A kiszáradás szélén vagyunk, de embereknek nyoma sincsen.

Az út szélén feltűnik egy guayaba fa. Azonnal bepakolunk a zsákunkba vagy két kilót az éppen érő gyümölcsből, de vízhez továbbra se jutunk. Újabb egy órás gyaloglás, mire végre feltűnik két ház, az egyik előtt gyerekek játszanak a porban. Mikor meglátnak, beszaladnak a házba. Bekiabálunk az udvarra, az anyuka nagyon kedélyesen fogad.

Chaupónak valahol itt kéne lennie, de nincsChaupónak valahol itt kéne lennie, de nincs

- Nem tudja, hol vehetnénk vizet? - adjuk elő magunkat félholtan.
- Vizet? Itt sehol. Talán a másik háznál a családnak van üdítője.

Átrohanunk, de sehol senki. Öt perc is beletelik, mire egy 25 éves forma tetszetős lányka megjelenik.

- Víz nincs, de van kóla és sör.

Meg vagyunk mentve. A sör durva lenne így dél magasságában, maradunk a kólánál.

- Ez itt Chaupo? - kérdezősködünk felocsúdva a szomjúságból.
- Nem, azt már elhagytátok jó egy órája.

Összenézünk Erivel, mert sehol nem volt falu az úton.

- Mi nem láttunk sehol semmilyen falut - értetlenkedünk.
- Az a ház az, a domb oldalában.
- Arra az elhagyatott kőhalomra gondolsz a guayaba ligetben?
- Arra, igen - röhög - Az Chaupo.
- És akkor most hol vagyunk? A te házadnak is van neve?
- Persze, ez Rosapampa.

Vagyis Rózsarét. Rózsát mondjuk egyet nem látunk a ház körül, csak kaktuszokat és elhanyagolt szőlőt, de az is lehet, a csajt hívják Rosának. Újabb két órás gyaloglás következik Velingáig, közben érintjük a Judiopampa, azaz Zsidómező névre keresztelt kaktuszerdőt. Itt még nem, de később megtudjuk, azért kapta a Zsidómező nevet a látványos kaktuszliget, mert itt soha nem esik az eső, így olyan száraz, mint Izrael. Mondjuk ez alapján az egész perui partvidéket is nevezhetnék így.

Judiopampánál a kaktuszok 10 méteresre nőnekJudiopampánál a kaktuszok 10 méteresre nőnek

Velingába végül nem kell elmenjünk, mivel az a földúttól jó fél órányi sétára van fent a hegyekben, hanem csak egy hídig, ahol megszűnik az út és hegyi ösvénnyé alakul. Innen elvileg 8 kilométer Quechualla, azonban nem kis akadállyal találjuk magunkat szembe. Néhány munkás áldogál magatehetetlenül a folyó partján, bámulva a hegyoldalt.

- Leszakadt tegnap a hegy, nehéz továbbmenni.
- Hogy-hogy leszakadt?
- Igazából lerobbantottuk, mert építjük az utat Quechuallába. De nem így gondoltuk, sikerült eltorlaszolnunk az ösvényt és a hidat.
- És miért nem tisztítjátok meg?
- Vasárnap van, ilyenkor nem dolgozunk.

Mármint hogy béna módon rárobbantják a hegyet az ösvényre, majd vasárnapra hivatkozva nem tisztítják azt meg. Mondja nekem azt valaki, hogy a magyar munkamorál rossz.

- Hogy jutunk el Quechuallába?
- Kifeszítettünk egy kötelet. Azon fel lehet mászni a hídhoz, de vigyázzatok, nagyon mozog az egész.

Eri azonnal ráparázik a dologra. Tériszonyos, ha egy öt méteres szakadékot lát, azonnal remegni kezd, nem még ha kötélen kell felmásznia. A szikla megközelítése és megkerülése sem veszélytelen. Nem hazudtak a melósok, valóban mozog az egész. Szerencsére velünk tartanak ketten, tán érezve, hogy rossz fát tettek a tűzre, így Eri is nyugodtabban kapaszkodik bele a kötélbe. Végül nagy nehezen átérünk, de a fél órás kapaszkodás után Eri pihenőt rendel el, meg kell nyugodjon. Legalább elfogy pár guayaba a zsákomból.

Judiopampa kaktuszerdőjeTeljességgel elképzelhetetlen, hogy itt lesz valahol egy virágzó völgy

Az utolsó 8 kilométert nehezen tesszük meg. Eri belassul a szikla okozta stressztől, de este öt óra magasságában sikerül megérkeznünk Quechuallába. Ha láttatok már sivatagi oázist, akkor azt szorozzátok meg tízzel. Kb. négy hete vagyunk a hegyekben, ez idő alatt csak egyszer éreztük magunkat a paradicsomban, Putina Puncóban. Ez a második alkalom.

Quechualla állítólag a Cotahuasi-kanyon legrégebbi települése, már a preinka időkben lakott volt. Romokat nem hagytak maguk után az ősök, csak a klasszikus építkezési módot, amit Peruban valószínűleg csak itt csodálhat meg az ember eredeti pompájában. A szűk földutcákat szürke vályogházak határolják, amik teteje nádból lett rakva. Az épületeket vadszőlőlugas köti össze, amik fölé a kertből akáciák lombja lóg be, teljesen leárnyékolva az utcákat. Quechualla mindössze 1600 méteren van, a völgy ezen a ponton (illetve innen 3 kilométerre) 3535 méter mély, ezzel odaítélve a Cotahausinak a Föld legmélyebb kanyonja címet.

- Mióta termesztenek itt szőlőt? - kérdezem szállásadónkat, Rafaelt.
- Mindig is termesztettek.
- Jó, de a szőlőt a spanyolok hozták be.
- Az európait igen. De volt már előttük is szőlőnk, csak nem az európai fajta.
- És abból csináltak bort?
- Igen. Ma már nem, mivel nem olyan jó, mint az európai, de itt a spanyolok érkezése előtt is volt bor. Vagyis valami ahhoz hasonló.
- Gondolom készítetek piscót is.
- Persze. Meg akarod kóstolni?

Szőlő és vályogházak - ez Quechualla 1000 éveSzőlő és vályogházak - ez Quechualla 1000 éve

Persze, hogy megakartam. És jól tettem. Mióta évekkel ezelőtt sikerült megkóstolnom a Rum Zacapát, azt vallom, a pálinka rossz ital. Ezen kijelentésemmel csak addig vitatkoznak emberek, amíg nem kóstolták a rumok királynőjét, a Zacapát. A pálinkák közül a legrosszabbakat a törkölyök közül lehet kifogni, de azt is elismerem, a legjobbak is a szőlőszármazékokból kerülnek ki, csak ritkák, mint a magyar válogatott a világbajnokságon. Rafael törkölypálinkája azonban az egyik legfinomabb azok közül a rossz pálinkák közül, amiket életem során fogyasztottam. Nem büdös, nem fanyar, hanem édes és krémes. Oké, nem egy Zacapa, de attól még igenis iható. Elnyalunk pár kupicával, amit guayabaszörppel kísérünk és csicsókával fojtjuk le.

A Cotahausi a föld legmélyebb kanyonja, de nem emiatt marad emlékezetes a számomra. Bár minden ága izgalmas és változatos, az igazi élményt az emberek közvetlensége jelentette. A helyiek barátságosak voltak, próbáltak haverkodni és ahol tudtak, megkínáltak valamivel. Meglepő volt ez a hozzáállás, mert Peru lakóit ezidáig távolságtartónak tartottam (illetve sokkal zárkózottabbnak más andoki népeknél), de itt erre egy kicsit rácáfoltak. Hogy miért nem jön ide egyetlen turista se? Az ördög tudja. Annyira azért nincs messze, hogy így nélkülözzék, pedig ha szembesítenem kéne a Colcával, 9:1 arányban nálam a Cotahuasi nyerne. Biztosan visszajövünk még ide...

Még több fotóért és sztoriért lájkold Facebook oldalunkat!

0 Komment

Van úgy, hogy az ember hiába próbálkozik valami alternatív ötlettel, nem jön össze. Többe kerül, napokig tart, a végén pedig marad a hagyományos út. Így jártunk mi is a Colca- és a Cotahuasi-kanyon közötti szakaszon, de hát ettől kalandos az utazás. Ha nem szivatjuk be magunkat az úttalan utakon, akkor nem láttuk volna kitörni a Sabancaya-vulkánt, nem bámulhattuk volna a Colca mély árkát Aplaónál és nem stoppoltunk volna hiába hat órán át Csokibombánál.

A Cotahuasi-kanyonba eljutni minden útikönyvben és netes fórumon fellelhető információ alapján csak egyetlen módon lehet, Arequipából egy éjszakai busszal. A Cotahausi a Colca-kanyontól északra, Arequipa pedig délre van, így eszünk ágában sincs visszautazni 6 órát, hogy utána 12 órát jöjjünk ugyanebbe az irányba. A történethez az is hozzátartozik, hogy ezidáig megúsztok a belépő megvásárlását a Colca-kanyonba, amit visszafelé utazva valószínűleg számonkérnének rajtunk. És itt álljunk meg egy pillanatra.

2007-ben, ha jól emlékszem, 15 solt kellett fizetni a Colca-kanyonba való belépéshez. Furcsáltam egy kicsit a dolgot, mivel a Colca nem nemzeti park, de még csak nem is természetvédelmi terület, egyszerűen csak egy kanyon. A belépőhöz nem járt semmi, még egy térkép se. 2009-től ugyanezért a belépőért már 35 solt kellett letenni az asztalra. Az ember fizet pár évig, cserébe várná, hogy történik valami infrastruktúra fejlesztés, útépítés, templomok felújítása, stb. De semmi.

A Colca-kanyon közel a Csendes-óceánhoz ilyen dolgokat művelA Colca-folyó közel a Csendes-óceánhoz ilyen dolgokat művel

Idén a belépő ára 70 solra emelkedett, ami kb. 6000 Ft. Mikor csoporttal vagyok, természetesen fizetem mindenkinek, hogy ne legyen vita, de mikor így édes kettesben utazgatunk Erivel, már többször meggondolja az ember. Nem vagyok egy izraeli utazó típus (ők egy külön állatfaj az utazók világában), aki egy darab narancsra is alkuszik, de a pofátlanságnak van határa. Néhány év leforgása alatt a Colca-kanyonba a belépő ára az ötszörösére emelkedett, viszont ezért a turista semmit nem kap. A sok látogató miatt az utak és az ösvények egyre rosszabb állapotban vannak, a falvak házai omlanak össze, a szemét ugyanúgy áll halomba, mint korábban.

Cabanacondéban elkap minket egy nő, hogy nála kell megvenni a belépőt (ez is meglepő, mert korábban felszálltak a buszra és ott ellenőrizték a jegyet). Kérdezem, mennyi, mintha életemben először járnék itt. Játszom a hülyét, hogy nincs 140 solunk, éppen csak annyi pénzünk van, hogy megérkezzünk másnap Pedregalba (a Colca-kanyon délnyugati kijárója) és ott keresnünk kell egy automatát, meg különben is csak átutazóban vagyunk, egyetlen itt töltött éjszakáért amúgy sem fizetnék ekkora összeget. A művelet bejön, a csaj elenged, így fellélegzünk, nem szabadítanak meg minket két napi budgettől.

Huambóban senki nem érti, mire várunkHuambóban senki nem érti, mire várunk

Másnap, tartva magunkat a hazugságunkhoz, elindulunk Pedregal felé. A nálunk lévő térkép jelöl egy utat keresztül a hegyeken a városba, s nem kis meglepetésünkre busz is indul Cabanacondéból hajnali 5-kor. Hihetetlen, hogy a turisták mennyire ugyanazon az útvonalon mozognak. Amíg a Chivay-Cabanaconde szakaszon a buszon ülők fele gringó volt, a Cabanaconde-Pedregal távon csak mi vagyunk külföldiek. Az okát igazából nem értem, a Colca-kanyon legszebb látványa ugyanis Huambo felé tárul a szemünk elé. Balra a Hualca Hualca tűnik fel, előre a Vulkánok-völgye, jobbra pedig maga a kanyon. A havas csúcsok mögül egyszercsak kibukkan a Sabancaya füstölgő kúpja.

Huambóba reggel 7-re érkezünk. Hogy milyen megfontolásból ácsorgunk két órát annak főterén, valószínűleg csak a buszsofőr tudja, bár így legalább van időnk bekapni egy klasszikus perui reggelit, bőrös csirkeszárnyat rizzsel. Az út Huambóból Pedregalba nem kifejezetten tetszetős. Ahogy ereszkedünk lejjeb, úgy válik ismét egyre sivatagosabbá a táj. Az egész út nincs 80 kilométer, mégis 5 órán át tart. Mindent elmond a vidék járatlanságáról, hogy ez idő alatt egyetlen szembejövő kocsival sem találkozunk.

Visszatekintve a Colca völgyébe ChuquibambábólVisszatekintve a Colca völgyébe Chuquibambából

Pedregal egy igazi sivatagi porfészek. Elképzelem, hogy 30 éve itt még ugyanolyan nádbungallók voltak mindenfelé, ahogy a partvidék mentén szinte mindenhol, s ahogy a semmiből emelkedett egy 20 000-es város annak minden megoldatlan problémájával, mint a szemét, a vízellátás vagy az úthálózat. A buszterminálnak se találtak még igazán helyet, pedig az éppen lenne bőven. Délután 2 óra van. Az éjszakai busz este 8 körül ér ide, ráadásul ha lehet, megúsznánk az éjszakai menetet, így úgy döntünk, irány Aplao.

A kisbusz Pedregal másik végéből indul, így mototaxiba (az itteni tuktuk) pattanunk és végigcsalinkázunk a csodás város még csodásabb főútján. Emlékszem, a Budapest-Bamakót többször megjárt Tomi barátom pár hete azt mondta velünk erre járva: "Csak nem Mauritániában vagyunk?".

Erinek láthatóan ízlik Latin-Amerika legnépszerűbb édessége, a zselé Erinek láthatóan ízlik Latin-Amerika legnépszerűbb édessége, a zselé

Az út Aplaóba egészen lenyűgöző. Amint lekanyarodunk a Panamericanáról, a Colca-folyó völgyében tekergünk fel Aplaóba. A megfogalmazás helytelen, ugyanis hiába esik Aplao közelebb az Andokhoz, a Colca ezen a részen is olyan mély kanyont vájt, hogy a folyóparton álló városok alacsonyabban vannak, mint az óceánhoz 50 kilométerrel közelebb fekvő települések. A szürke sivatagi homokba egy 500 méter mély árkot vájt magának a folyó, s míg mi az unalmas és poros homokdűnék között tekergünk a kanyon oldalában, addig alattunk egy virágzó völgy terül el.

Aplao meglepetésünkre egy nagyon hangulatos és tiszta kisváros, az egyik legrendezettebb azok közül, ahol eddig megfordultunk Peruban. Szálláslehetőség is van bőven, ráadásul nem drágán, 30 solért egész kellemes kis szobát kapunk közvetlen a főtéren. Az egyetlen idegesítő dolog, hogy a sivatag és folyó találkozása tökéletes terep a puripuriknak (ez a venezuelai elnevezése a muslinca méretű vérszívóknak), ezért hiába van kellemesen meleg, nem lehet rövid gatyában és papucsban flangálni az utcán.

Másnapi tervünk, hogy eljussunk végre a Cotahuasi-kanyonba, még pedig nappal, hogy láthassuk a Coropuna havas csúcsát. Aplaóban kötik az ebet a karóhoz, kizárólag éjszakai busz megy arrafelé, ne is reménykedjünk másban. Nem lennénk mi, ha feladnánk a küzdelmet, így felülünk egy buszra, ami az utolsó aszfaltúton elérhető településre, Chuquibambába visz. Erinek tetszik a név, konzekvensen Csokibombának hívja a falut, de nem ezért töltünk ott egy napot.

Így néz ki a Cotahausi-kanyon 4500 méter magasrólÍgy néz ki a Cotahausi-kanyon 4500 méter magasból

Sajnos itt végleg eldől, Cotahuasiba valóban nem lehet máshogy eljutni, csak éjszakai busszal. Egész áldott nap ücsörgünk a falu kivezető útján, de egy lélek nem megy arrafelé. Hat órányi stoppolás után feladjuk és visszavánszorgunk a falu termináljára. Ide este 10 után egyszerre három busz is befut, vadászva az utasokra. Az amúgy álmos Chuquibamba ilyenkor elevenedik meg, a fél falu odacsődül, hogy bámulja a benzingőzt eregető tunningbuszokat. A megemelt tengely, a hatalmas és redős gumik azonnal megmagyarázzák, miért is nem megy arrafelé semmi. Az út olyan rossz minőségű, hogy csak erre a célra átalakított buszok, teherautók és dzsipek tudnak rajta végigmenni.

Éjfél körül buszunk megáll valahol a végtelen nagy semmi közepén. Az ablak be van fagyva, nem látni semmit, néhány család mégis leszáll. Állítólag a Coropuna oldalában van egy falu, oda igyekeznek gyalogosan. Nem értem a peruiakat, minek éjszakai buszokkal bénázni és szívatni a népeket, ha ezt az utat napközben is meg lehet tenni. Hajnali fél 3-kor futunk be Cotahuasiba. Ez az időpont érkezésnek a legrosszabb. Bár csak 2700 méter magasan vagyunk, hideg van, egy teremtett lélek az utcákon, amik egyébként fel vannak túrva. A szegényes falucska amúgy nagyon hangulatos ilyenkor, a vörös vályogházakról lekopó fehér festék és a növények által benőtt cseréptetők a lámpa fényében szívmelengető érzéssel töltenek el. Egyetlen szállót találunk nyitva. 20 sol egy kétágyas szoba és a folyosó végi zuhanyzóból tűzforró víz folyik. Nem kell más a boldogsághoz egy napi pornyelés után...

0 Komment

Colca-kanyon

A Colca-kanyon a mezei turistából két fajta érzést válthat ki. Egy részük el van tőle ájulva, másik részük viszont átverésnek érzi a dolgot. Közel egy tucatszor jártam a kanyonban, így nehezen sorolnám magamat bármelyik táborhoz; mindkét félnek meg van az igaza. A Colca egyrészt mesés, másrészt valóban egy nagyra fújt lufi, amit ráadásul aranyáron mérnek. A mostani bejegyzés nem csak a mostani, hanem az elmúlt 6 év ide tett látogatásait foglalja magába, hogy Te is átfogó képet kapj a Föld második legmélyebb kanyonjáról, a Colcáról.

2007-ben jártam először a kanyonban, s már akkor az volt az érzésem, hogy túl sok a turista. Hajnali 3-kor érkezett értünk egy busz arequipai szállásunkra, ami tömve volt külföldiekkel, s mind arra várt, hogy láthassa a Föld legnagyobb madarát, a kondort. Ha jól emlékszem, mire a Cruz del Condorhoz értünk (így hívják azt a kilátót, ami felett a kondorok reggel 8 és 9 között köröznek), egy veréb nem volt a vidéken, nem hogy kondor. A kevésbé értelmes fele a csapatnak (főleg azok, akik csak a kondor miatt jöttek) hőzöngeni kezdett, mintha a buszvezető vagy helyi túraszervező hibája lett volna, hogy a kondorok belustultak és nem mutatkoztak.

Ezek miatt a szörnyek miatt van mindenEzek miatt a szörnyek miatt van minden

Colcába ma már nem csak a kondorok miatt jönnek a turisták. Mióta Peru Dél-Amerika első számú túraországa lett, azóta boldog boldogtalan le akar jutni a kanyon aljára. Nekem ez már első alkalommal sikerült. Persze akkor még minden máshogy nézett ki, a völgy aljában található oázisnak valóban oázis hangulata volt. Két sufni, abban néhány ágy, ezen kívül semmi a világon. Ha enni akartál, hozhattad a fazekat magaddal, gyújtóst már találtál a pálmafák tövében. Ma az oázisban számos ökolodzs várja a megfáradt kirándulót, többségük medencével, bárral és árammal. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen kényelemért keményen fizetni kell, pedig nem. A szállók tulajdonosai nem nyerészkedő fajták, az éjszaka ára mindössze 10 sol, azaz kb. 850 forint. Ahhoz képest, hogy minden ételt és italt fentről, Cabanacondéból kell ideszállítani, az árak nem vészesek. Oké, a szállásáron futó sör Cuzcót idézi, de picivel többért egy liter rumot is a magadénak tudhatsz.

A Hualca Hualca 6025 méteres csúcsa a cabanák szent hegyeA Hualca Hualca 6025 méteres csúcsa a cabanák szent hegye

Persze nem mindenki olyan jófej, mint a szállásadók. Sok turista leérve a kanyon aljára úgy elkészül az erejével, hogy képtelen visszamászni Cabanacondéba. Jó biznisz ez az öszvértartóknak. A másfél órás öszvérpróbáló hegymenetért 60 solt, kb. 5000 Ft-ot kérnek el a bitangok. Nem ritkák a 15-20 fős csapatok, el lehet képzelni mi pénzt keresnek a völgy állattartói. Komolyan elgondolkodom, hogy a jövőben dobom a túravezetői pályát, és beállok öszvéresnek a kanyonban.

Sangalle, az oázis - néhány éve még nem így nézett kiSangalle, az oázis - néhány éve még nem így nézett ki

Egyszer, ugyancsak 2007-ben, sikerült egy kicsit beljebb jutnom a kanyonba. Ma már ez a vidék is része az arequipai utazási irodák ajánlatainak, így meggyőződésem, hogy nem úgy néz ki, mint hat évvel ezelőtt. Akkor igen későn, 10 óra felé sikerült befutnom két utasommal San Juan de Chuccho falujába. A két hölgy azonnal ágynak esett, én pedig jó vendéghez híven bekucorodtam a helyiek közé a konyhába egy kis beszélgetésre. Mikor helyi, nyilvánvalóan iskolázatlan népeknek kell bemutatkozzak, Andrésként teszem azt. A spanyolt beszélve, spanyol nevet használva kevésbé tartanak gringónak, és sokkal könnyebben megy a kommunikáció. Az egyik szekrény alól egyszer csak előbújik egy álomszép szőrgombóc, valamilyen pásztorkutya ivadéka.

- Hogy hívják? - kérdem dögönyözve az ebet.
- Ahogy téged - jön a meglepő válasz.
- Andrésnak hívják a kutyát? - hitetlenkedem.
- Nem. Úgy hívják, ahogy téged.

A teraszok inka előtti időkből származnakA teraszok inka előtti időkből származnak

Végigfut az agyamon, esetleg mégis csak Endreként mutatkoztam volna-e be?

- Endrének hívják?
- Nem, ahogy téged.

Lassan, de leesik. A vicces család a kiskutyát "Como tu"-nak, azaz "Ahogy téged"-nek nevezte el. Végülis a kutyának mindegy, a kérdezősködőket meg jól meg lehet vele viccelni.

A fentebbi párbeszédből is kiderül, Colca lakói kedves és vidám népek. Tényleg azok, de hogy közelebb kerülj hozzájuk, muszáj hátrahagyni a turisták által látogatott falvakat, mint Cabanaconde vagy Chivay. E kettő település (főként az utóbbi) ugyanis annyira elkurvult, hogy a Colca érzésből mára elég kevés maradt. A helyiek ledobták a népviseletüket, ami egyértelműen Peru legszínesebb és legszebb ruházata. A fiatalok többsége egyetemre jár Arequipában, aki meg nem, az valamelyik helyi turistaszállón dolgozik takarítóként vagy szakácsként. Cabanacondéban egy gringószállón dolgozó lánnyal, Lucíával sikerül interjút készítenünk, aki kizárólag a kamera kedvéért magára ölti népviseletét.

Lucía egy cseppet sem volt megilletődve az interjú alattLucía egy cseppet sem volt megilletődve az interjú alatt - én meg szépen ülök

- Ma már nem hordanak a fiatalok ilyen szép népvisletet - kezdem a bezsélgetést.
- Nem. Lassan mindenki hétköznapi viseletre vált. A régi ruhánkat sok ideig tart elkészíteni és nagyon sokba kerül.
- Mennyibe?
- Az attól függ. Ami rajtam van, az kb. 3000 solba (kb. 250 000 Ft).
- Ezt gondolom nem sokan tudják kifizetni.
- Nem. Édesapám korábban ebből élt, de manapság már csak kalapokat hímez.
- Azt láttuk, hogy a kalap viszont megmaradt. A fiatalok is viselik.
- Igen. Ez jelöli, hogy ki honnan származik.
- A formák jelentenek valamit?
- Igen - közben leveszi a fejéről a kalapot és az ölébe helyezi - Itt a tetején látható az esthajnalcsillag. Alatta ezek a cikkcakkok a havasokat jelölik, mint a Hualca Hualca vagy az Ampato. Aztán van rajta kondorkeselyű és kolibri. Ez itt a kukuli madár, ami reggelente szokott énekelni.
- És mik ezek a karikák?
- Szőlő.
- A Colca-kanyonban van szőlő? - értetlenkedem.
- Már nincs. A turizmus előtt az oázisban termesztettünk, de ma már nem.
- Chivay és környékén másfajta kalapot hordanak az emberek - váltok témát.
- Ők a collaguák. Az ő kalapjuk és ruhájuk nem olyan díszes, mint a miénk.
- Vannak nézeteltérések a két közösség között?
- Ma már nem. Bár a Cruz del Condornál folyamatosan vannak viták, mert az a határ a két közösség között. Mi, cabanák felügyeljük a kilátót, ami nem tetszik Chivaynak.

Már csak az idős cabana asszonyok hordják a népviseletet Már csak az idős cabana asszonyok hordják a népviseletet

Itt az ideje, hogy megsimerkedjünk a másik közösséggel, az egykoron aymarát, de ma már ugyanúgy kecsuát beszélő collaguákkal. Ehhez Chivayba kell utazni, abba a Chivayba, ahol az elmúlt 15 évben aki élt és mozgott, szállodát vagy éttermet nyitott. Gondolhatnánk, a versenyhelyzet miatt alacsonyak az árak, de ez nincs így. A piaci menükön túl minden kaja 20 solnál kezdődik, a városka egyetlen pizzázójában 45 solért (kb. 3800 Ft!!!) kínálnak egy akkora családi pizzát, amit otthon közepesnek sem neveznénk. Szállás tekintetében is oda kell figyelni, mert 40 sol alatt elég gyenge a felhozatal.

Chivay volt egykoron a Colcába látogató turisták bázisa. Azután, hogy Arequipából megépült az aszfaltút Chivayba, már nem volt többé szükség az itteni szállásokra, mivel aki kizárólag kondorokat jött nézni, az megjárta a távot egyetlen nap alatt. A chivayi szállások többsége így üresen áll, a nappali turistaáradat után estére csak egy-két hátizsákos marad, akik meg bőven megelégednek a retkes, de olcsó hostelekkel. Az éttermek üresen állnak és korán bezárnak, ezért Chivay nem az az igazi turistaparadicsom.

Az ifjú generációAz ifjú generáció

A környéken azonban van mit nézni. A preinka teraszok egy dolog, sokkal inkább a táj és az innen tökéletesen látható Hualca Hualca 6025 méter magas csúcsa az, ami megbabonázza az embert. Átbuszozunk a szomszédos Coporaque faluba. Mint minden falu a kanyonban, így ez is egy aprócska főtér köré épült, a házak többsége vályogból készült. Corpus Cristi napja van, belecsöppenünk egy apró falusi körmenetbe. A pap, aki meglepő módon perui (a legtöbb faluban máig spanyol nemzetiségű a pap), minden sarkon megáll és megáldja a faluba vezető utcákat.

Miután a ceremónia vallási része befejeződött, a sokaság nekiáll zenélni és piálni. Mi vagyunk az egyetlen nem odaillő elemek, de nem zavarja őket a jelenlétünk. Ahogy az otthoni diszkókban szokás, itt is először alapoznak, majd mikorra már Travoltára itták magukat, kezdődik a szoknyaemelgetés. Voltunk már italozós mulatságban Taquile szigetén, ez annál jóval szolídabb, s ami különbség, hogy itt nők és férfiak közösen ropják. Melletünk egy idősebb asszony ücsörög a padon, nem táncol.

- Miért nem táncol a többiekkel? - kérdezzük.
- Nem vagyok meghívva a mulatságba - válaszolja bámulva az ünneplő tömeget.
- De hát ez Corpus Cristi ünnepe. Ide is kell meghívó?
- Igen. Csak az mulathat, aki itt él. De én Macából vagyok, így nem ihatok és táncolhatok velük.
- Sokan vannak Cabanacondéból, ahogy látjuk - mutatunk a hímzett kalapos asszonyokra.
- Ők itt élnek. Biztos coporaquei a férjük. Én hiába vagyok collagua, nem Coporaquében élek, ezért nem táncolhatok.

Minden táncmulatság előtt fontos az alapozásMinden táncmulatság előtt fontos az alapozás

A Lucía által említett ellentétek valóban nem élesek. Viszont a falusi közösségek összetartanak, legyen annak tagja cabanas vagy collagua. Coporaquéból átsétálunk a Colca-folyó túlpartján található Yanque falujába. Az út ősi teraszokon át kanyarog, amiken máig megy a gazdálkodás. Traktor nincs, csak állati és emberi erő. Egy kisebb család éppen sarlózza a búzát. Mikor meglátnak minket a teraszok között bandukolni, odahívnak magukhoz.

- Mit kerestek, gringó? - érkezik a kérdés.
- Az ösvényt Yanquéba.
- Menjetek tovább a földúton, majd át a hídon.
- Köszünjük! Hogy-hogy nincsenek a főtéren és táncolnak a többiekkel?
- Nem vagyunk katolikusok. Evangélikusok vagyunk, a Corpus Cristi meg egy katolikus ünnep. Nekünk ez a nap ugyanolyan, mint bármelyik másik, így dolgozunk.

Az evangélikusok a Corpus Cristi alatt is dolgoznak Az evangélikusok a Corpus Cristi alatt is dolgoznak

Tehát mégis van különbség falusi és falusi között, mégpedig a vallás. A Colca-kanyonban korábban állítólag rengeteg ünnepet tartottak, de mára csak a vallási kötődésű ceremóniák maradtak. Az evangélikusok ritkán bérlik ki maguknak a tereket ünneplés céljából, a katolikusok azonban minden aratási és vetési fesztivált bevisznek a templomba. Népviseletben is kiütközik a különbség. A cabanák szépen hímzett világos színű ruhában és kalapban vannak, a collaguák pedig többnyire sötétebb felsőt, vajszínű, egyszerű kalapot és gyakran fekete kendőt viselnek. Persze ma már ritka látvány mindkettő, többnyire csak az időseken látható a teljes jelmez, Yanquéban.

A Colca-kanyon remek hely arra, hogy az ember könnyed gyalogtúrákon vegyen részt, vagy hogy népviseletbe bújt perui népekkel vegyüljön. Hogy átérezzük a kanyon lényegét, időt kell adni mindkettőnek, különben nem marad más, mint egy nagy, pénzlehúzó, kommersz kiruccanás, jó esetben a kondor látványa nélkül. Hogy szeretem-e a Colca-kanyont? Ha időt tölthetek ott, akkor igen. Ha csak óráim vannak, akkor köszönöm a kérdést, nem. Egy valamire azonban mindenképpen jó, hogy epekedve várjuk a Föld legmélyebb kanyonjába, a Cotahuasiba tett utazásunkat...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

1 Komment

Peru piszok turistás. De csak akkor, ha kizárólag a higlihtokra koncetrál az ember, mint a Machu Picchu vagy a Titicaca-tó. Pedig nem annyira nehéz lemenni a térképről és olyan helyeket felfedezni, amikről egyetlen útikönyv vagy utazó blog sem ír. A Colca- és a Cotahuasi-kanyont céloztuk meg, de nem a klasszikus módon, hanem lemászva a gringó ösvényről az Andok egyik eldugott zuga felé vettük az irányt. Így jutottunk el Espinarba és leltünk rá Peru legizgalmasabb romvárosaira.

Utálok éjszakai buszon utazni. Hiába rendelkezik Peru a Föld legkényelmesebb luxusbuszaival, én a 15 órás menetektől befonom a hajamat. Sokan mondják, hogy olcsó az utazás errefelé, de ez nem igaz. Ha leosztjuk kilométerárra, akkor igen, olcsó lesz, de Peruban akkorák a távolságok, hogy együtt kifizetni egy éjszakai buszjegyért 50 dollárt nekem kicsit sok - pláne úgy, hogy kettőnkre 40-45 dolláros budgettal számolunk naponta. Éppen ezért mindig próbálunk nappal utazni, hogy lássunk is valamit, s nem fetrengeni egy fotelben Steven Seagal drámai karatemozdulatait bámulva a TV-n.

Van egy térképünk, ami jelez egy utat Sicuaniból Arequipa felé, kikerülve a Titicaca-tavat. Még szám is van a térképen, ez a perui 21-es számú főút. Ha egy perui térképen nevesítve van egy út, az tuti, hogy létezik és még járható is. Netre fel, google maps elindít és keresgélünk. Nem állítom, hogy a google maps a legjobb utazástervezéshez, de olykor kellemes meglepetés éri az embert. A netes térképen szerepel egy Espinar nevű település. Rákeresünk neten, de Espinart mindenhol perui tartományként jelülik, melynek fővárosa Yauri. Yauri viszont nem szerepel egyetlen térképen sem. Feladjuk a netes kutatást és kikocogunk a cuzcói állomásra.

Peru Espinar AltiplanoA Langui-tó a buszablakból fotózva is látványos

Két busz is megy Espinarba, mindkettő éjjel. Ezt buktuk, de legalább megtudjuk a jegyárusító csajtól, hogy Espinar ugyan valóban csak egy megye, melynek fővárosa Yauri, de mivel ezen kívül nincs más település azon a vidéken, így a várost is Espinarnak hívja a köznyelv. A google maps szokásával ellentétben nem hazudott, Espinar valóban egy létező település.

Próba szerencse, másnap hajnalban kisétálunk a buszvégre és felülünk egy Sicuaniba tartó romhalmazra. Bár valóban Peruban vannak a legjobb buszok a világon, azonban rövid távra gyakran olyan tré minőségú járatot küldenek, hogy a fuvarozónak kedve sincsen kitakarítani azt. A hátsó sorba kapunk jegyet, az azonban hihetetlen módon, össze van szarva. Szerencsére nincs tele a busz, így megússzuk a vitát; átülünk máshová.

Peru Espinar AltiplanoLevitálok, olyan szép

Sicuani terminálján kiderül, Espinar felé napi legalább tíz kisbusz indul. Fél órán belül már zötykölődünk is az Andokon át az ismeretlenbe. Első meglepetés a Langui-tó, alig 30 kilométerre Sicuanitól. Meredek falú szürke hegyóriások aljában húzódik, látványban simán felülmúlja a Titicaca-tó bármelyik öblét. Szerencsére az út jó hosszan kanyarog mellette, így sikerül több szögből is lefényképeznem. A tó után az út emelkedni kezd, majd felérve a 4000 méter magas Kolla-platóra az Altiplanóra annyira jellemző sivár pusztaság fogad minket. Sehol egy település, csak elvétve egy-egy chakra, vagyis tanya, aminek környékén birkák és alpakkák legelésznek. Szerencsére nem tart sokáig az út, alig 3 óra alatt abszolváljuk a távot.

Peru Espinar AltiplanoTaqrachallát, vagyis a Maria erődöt inkább csak lámák látogatják

Espinar nem véletlenül nem került be az útikönyvekbe. A várost a 20. század elején alapították, mikor a közeli hegyek mélyén rezet találtak. A Tintaya névre hallgató bánya a Föld egyik legnagyobb rézérc lelőhelye, így minden erről szól. Mint a legtöbb bányaváros, így Espinar is drágább a perui átlagnál, szállást mindenki 70 és 120 sol között ajánl, ami számunkra megfizethetetlen. Egy fogorvosi rendelő vendégszobáját sikerül kivennünk 35 solért folyosó végi, de meleg vizes zuhanyzóval. S ha már fogorvosi rendelő. Sok külföldi fél a harmadik világbeli országoktól, mert ott biztos rossz az egészségügyi ellátás. Ki kell ábrándítsak mindenkit. Peruban pl. minden fogorvosi rendelő úgy néz ki, mint a legelitebb budapesti fogászatok, s amint láttuk, a fogorvos - az amúgy drága Espinarban - nevetséges összeget kért el egy tömésért. Kb. annyit, amennyiért fel sem hívod a biztosítót, hogy jelezd a veszteségedet.

Peru Espinar AltiplanoÍgy néz ki a túloldalról Maukallacta

Vissza Espinarhoz... ahogy írtam, itt tényleg nincs semmi, csak hideg. Nappal sem sül ki az ember szeme, de este olyan hideg van, hogy három pulcsiban alszunk. Nem is maradnánk itt egy órával sem tovább a szükségesnél, ha az egyik szálló recepcióján ne figyeltünk volna fel egy plakátra, ami Espinar nevezetességeit jelöli. Romvárosok és kanyonok láthatók rajta, így bevállalva még egy fagyos éjszakát úgy döntünk, megpróbáljuk felkeresni ezeket a helyeket. A recepciós kislány persze mit sem tud a környék látnivalóiról, ajánlására az önkormányzaton kötünk ki. Ott sem sokkal okosabbak, azt tanácsolják, fogjunk taxit. Kikocogunk a piacra és kérdezősködünk, hogy ismerik-e Maukallactát vagy a Tres Cañonest, és ha igen, miként jutunk el oda, de mindenki a fejét rázza és a taxisokra mutogat. Nem szoktunk kocsit bérelni, hogy felkeressük egy ország látnivalóit, de úgy néz ki, más opció nemigen adódik.

Egy-két taxis bólogat, hogy ismeri az említett helyeket, de csak egy van, aki olyan árat mond, ami alkuképes. Végül 60 solban állapodunk meg, néhány perc múlva pedig már verjük fel magunk mögött az országút porát.

Peru Espinar AltiplanoA kana emberek (és később az inkák) földrengésbiztosra építették házaikat

Fél óra elteltével kezd változni a táj. A Rio Apurímac völgyébe jutunk, ami errefelé csak egy keskeny kis folyó, viszont szép kanyont vágott magának. Itt-ott lámacsordák állják el az utat, de hála a száraz évszaknak, a földút nagyon jó minőségű és gyorsan haladunk. Egy órányi kocsikázás után aztán megérkezünk arra a pontra, ahonnan a plakáton látott fotót is lőtték. Ez a Tres Cañones, az Apurímac három ágának találkozási pontja. Hihetetlenül szép a táj, s mivel rajtunk kívül egy lélek nincs se közel, se távol, a hangulat is magával ragadó. A Rio Apurímac az Amazonast táplálja, forrásvidéke a legtávolabbi pont a torkolattól. Mi a forrástól úgy 100 kilométerre lehetünk, de valószínűleg ez az utolsó gyaloglásmentesen megközelíthető pontja.

Peru Espinar AltiplanoPeru legtökéletesebb chullpája

Elindulunk visszafelé, de pár perc múlva szól a sofőr, hogy van egy aprócska romváros nem messze. Ahogy Négyesi Miki barátom szokta volt mondani: "kik vagyunk mi, hogy nemet mondjuk"? Persze, hogy megállunk, és nem is bánjuk meg. A Maria erőd egy elhagyott inkakori épület, a helyieknek viszont kitűnő legeltető. Érkezésünkkor nem csak a több tucat láma, de a pásztorgyerekek is összerezzennek. Beszélgetésünkből kiderül, a 10-12 éves forma testvérpár még életében nem látott fehér embert. Megilletődöttségükből csak akkor ocsúdnak fel, mikor a hegy tetejéről anyjuk rájuk rikolt, hogy ne beszélgessenek gringókkal. Mire a lámák elhagyják a terepet, már mi is újra a taxiban ülünk.

Következő megállónk Maukallacta az Apurímac túlpartján. Az egykor wari várost az inkák leigázták, majd építettek ide sok szép rájuk jellemző épületet. Ezek közül a legszebb egy chullpa a város főterén. Minden útikönyv és internetes oldal azt írja, hogy Sillustani temetkezési tornyai a legszebbek, de ezt csak azért teszik, mert életükben nem jártak még itt. Amíg Sillustaniban hiányzik a tornyok teteje, addig az itteni chullpa máig eredeti fényében ragyog, értsd: tényleg nem fér be a tű a két kő közé.

Peru Espinar AltiplanoKanamarca Peru egyik legnagyobb romvárosa

Elvarázsolva és kissé megfáradva érünk vissza Espinarba. Bár délután két óra van, úgy döntünk, hogy nekivágunk Kanamarcának, ami elég közel van ahhoz, hogy mindenki ismerje a városban. Busszal az öt kilométerre fekvő elágazásig megyünk, majd onnan jó három kilométert sétálunk be a romokhoz. Már távolról látszik, hogy Kanamarca nem az a hely, amit az ember csak úgy kipipál két látványosság között. Kanamarca ugyanis maga a látványosság, hiszen méreteit nézve Machu Picchuhoz és Pisachoz hasonlítható leginkább. Épületei masszívak és hatalmasak, ez az első alkalom, hogy törpének érzem magamat egy inka épület tövében állva. Eddig csak Machu Picchunál láttunk egykori tetőszerkezetet, de itt a legtöbb épület eredeti pompájában maradt meg.

Peru Espinar AltiplanoOlyan, mint egy magára hagyott középkori európai település

Kanamarca jelentése egyébként annyi mint" a kanák faluja". A kana nép az egyetlen olyan andoki közösség Peruban, akiket az inkák nem tudtak asszimilálni, így megmaradt saját kultúrájuk és nyelvük. Ma már csak elvétve lehet velük találkozni, alig pár százan maradtak, akik beszélik az ősi dialektust. Néhány évtized és utolsó emlékük végleg Kanamarca marad. Maga a romváros amúgy olyan, mintha egy Robin Hood korában felégetett és hátrahagyott falu maradványa lenne. A spanyolok is elég európainak tartották ahhoz, hogy ne rombolják porig, ennek köszönhetően Kanamarca eléggé látványos.

Espinarba azért jöttünk, mert ésszerű megállónak tűnt Cuzco és a Colca-kanyon között. Aztán azért maradtunk egy nappal tovább, mert ígért néhány látnivalót. Végül úgy hagyjuk el, hogy bezsebelve érezzük Dél-Peru néhány titkos csodáját...

3 Komment

Régóta vágytam arra a fesztiválra, amit a kecsuák az Ausangate hegy oldalában 5000 méter magasan tartanak, általában egy héttel a latinok nagy ünnepe, a Corpus Cristi előtt. Voltam már sok katolikus ünnepen Dél-Amerikában, de valahogy soha nem jött be egyik sem. Mindig az volt az érzésem, mint odahaza az éjféli miséken, hogy a többség csak azért megy el, mert úgy illik, a Bibliát és Jézus történetét pedig hírből sem ismeri. Azonban az a tény, hogy a Qoyllur Rit'it Peru egyik legnagyobb hegyének az árnyékában tartják olyan magasságban, amin az átlag turista már vánszorogni se nagyon tud, vonzóvá tette a számomra. Feltételeztem, hogy sok gringóval nem fogunk találkozni, s feltételezésem bejött, rajtunk kívül külföldi csak néhány fotós volt a hegyen. Cserébe azonban olyan élményben volt részünk, ami azt mondatja velem, nem a karácsony a legszebb keresztény ünnep, hanem a Qoyllur Rit'i, vagyis a Hópelyhecske Fesztivál. És ezt talán nem csak mi emberek gondoljuk így...

Elhagyva a perui Yungast ismét Cuzco felé vesszük az irányt. Sandiából bő 5 óra alatt érünk Juliacába, ahol azonnal buszt cserélünk és irány fel Cuzco. Május 26-a van, sietnünk kell, mert azt mondják, a Qoyllur Rit'i csúcspontja 28-a. Este 9 körül érkezünk Cuzcóba, dög fáradtan. Nem akarunk súlyos solokat elkölteni szállásra és a pályaudvartól se nagyon távolodnánk el, így a közelben keresünk valamilyen vállalható zugot. Nem kell sokáig a külvárosban tekeregnünk, hamar rálelünk a Hospedaje Bellotasra, ahol 40 solért kapunk egy enyhén lelakott, de tágas szobát. Szerencsénk van a recepciós csajjal, ugyanis a szokásos papírtöltögetés közben kiderül, ő már hétszer megjárta a Qoyllur Rit'it, így sokkal használhatóbb infókkal tud szolgálni, mint az LP, az internet és a helyi tour inform irodák együttvéve.

- A Qoyllur Rit'ire mentek? Akkor holnap indulnotok kell.
- Miért, nem 28-án van a nagy esemény?
- De igen, hajnalban. A zarándoklat fel a hegyekbe viszont éjfél körül kezdődik, így legkésőbb holnap este 10-kor el kell induljatok.
- Ilyen hosszú lenne a hegymenet?
- Mawayani faluja 4000 méteren van, a templom pedig közel 5000 méteren. Kell rá vagy 4 óra, hogy felérjen az ember.

Megköszönve az információt és az útbaigazítást, hogy honnan is indulnak majd a direkt erre a célra indított buszok, elmegyünk vacsorázni. Bár már megtanultam, hogy Peruban pizzát enni baromság, mert nem elég, hogy drága, de cserébe rossz is, Eri mégis rádumál, hogy egy 12 órás buszút után és a hegymenet előtt ne rizst együnk már megint. Peruban többnyire már többször felolvadt mirelit pizzát sütnek meg kemencében, és tolják az ember arca elé rászecskázott, szörnyen gyér és hideg sonkadarabokkal. Az első falatnál érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, de ha az ember éhes, akkor kevésbé foglalkozik az ízekkel.

Ima Apu Ausangatéért (Qoyllur Rit'i)Ima Apu Ausangatéért

A második szeletet már nem tudom befejezni, olyan hányinger jön rám. Fizetünk és rohanok fel a szobába, hogy ha jönnie kell annak, ami kikívánkozik, ne az utcán tegye azt. El kell mondjam, hogy nálam a hányás olyan, mint a magyar politikában az igazbeszéd: nem jön könnyen. Sőt, ha jól emlékszem, ételtől 12 éves korom óta nem sikerült szájon keresztül megszabadulni, de piától is csak egyszer, ahhoz is literszám kellett nyakalni az ócska rumot. Ezúttal is győz a szervezetem és bennmarad a szörnyű ízű, baktériumoktól hemzsegő, 2500 forintos mirelit pizza.

Aki hasonlóan jó gyomorral van megáldva, mint én, az tudja, hogy milyen kín ez. A pia legalább felszívódik egy nap alatt jól elhúzva a másnaposság intézményét, de a baktériumokkal a bélbolyhok nem számolnak le ilyen hamar. Egész éjjel forgolódom, nem alszom. Reggel úgy ébredek, mint egy zombi. A hányinger nem múlik, csak annyi változás áll be tegnaphoz képest, hogy olyan energiaszegény állapotba kerülök, hogy a szomszéd utcában leadott mosásért is nehezemre esik elbattyogni. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a Qoyllur Rit'iből nem lesz semmi. A helyzetet tovább fokozza, hogy a tegnap még oly rendes recepciós csaj délelőttre egy elviselhetetlen hárpiává változik, és reggel 10-kor kiparancsol minket a szobából, csomagmegőrzést meg nem vállal. Földönfutókká válunk.

A kecsuák legszentebb hegye az AusangateA kecsuák legszentebb hegye az Ausangate

Jól esik a remegő testre felmálházni a 20 kilós zsákot és nekivágni a városnak, hogy találjunk egy szállót, ahol ígéretet téve, miszerint holnap este ott alszunk, megőrzik a csomagjainkat, benne laptoppal és egyéb értékes ketyerékkel. Szerencsére az egyik szállón átérzik a nyűgünket és olyan jó fejek, hogy fél áron még a délutánra is adnak egy szobát. Kell is a pihenés, mert a tegnapi pizza még nem adta fel a harcot. Sikerül aludnom két órát, majd úgy döntünk, együnk valamit indulás előtt, mivel 5000 méterre nem szalad csak úgy fel az ember. Összepakoljuk a kamerákat és fényképezőket, majd elindulunk a buszok felé. Egy csirkézőnél magamba tolok két falatot, aztán jön újra két görcs között az okádhatnék.

Ezúttal sem szabadulok meg az azóta csirkefeltétessé vált pizzától. Fél óra csendben görnyedés után összeszedem magam és Eri legnagyobb örömére közlöm, hogy menjünk. Fél 10 felé jár és már csak néhány busz vár utasokra. A kései érkezők, mint mi, jól járnak, a menetdíj csak 10 sol Mawayani falujába a normál 20 sollal szemben. Egy Quillabambából származó bányász mellet jut nekem hely, Eri egy bölcsész kinézetű fazont kap maga mellé. Igazából teljesen mindegy, hogy ki ül mellettem, semmi másra nem tudok gondolni, csak egy WC-re, ami jelen helyzetben biztonságérzetet nyújtana.

Az Ukukuk, azaz hegyi medvék tánca (Qoyllur Rit'i)Az ukukuk, azaz hegyi medvék tánca

Az út 3 órás, s bár buszon általában nem tudok aludni, ezúttal sikerül elszenderednem. Mawayani határában ébredek meg, mégpedig arra, hogy fázom. A buszon nincs fűtés, valószínűleg azért, hogy a zarándokok szokják a fenti klímát. A buszról leszállva mellbe vág a fagyos levegő; nem lehet több -3 foknál.

Mawayani pont úgy néz ki, mint egy zarándoklat kiindulópontja. Tucatjával érkeznek a buszok és ontják magukból a Peru minden pontjából idesereglő vándorokat. Nagy biznisz ez a kis falunak. Aki teheti, árusít valamit. Meleg tea, kávé, tyúkleves, sál, sapka, kisautó, gyertya, vattacukor, stb. Nem hagyhatjuk ki mi sem a pénzköltést. A buszon elfagyó kezemre veszek egy kesztyűt, majd azon kapom magam, hogy jobban vagyok. Lehet csak az volt a gondom, hogy 4000 méter alá mentem? Látván a sok népviseletbe öltözött asszonyságot, akik egy szál papucsban topognak fel és alá ebben a hidegben, egész energetikus állapotba kerülök.

Nekivágunk a hegynek, Eri kérésére nagyon, de nagyon lassan. Bár voltunk már 5000 méter felett és aludtunk is majdnem ott, gyalog még nem kellett Erinek soha ebbe a magasságba felbaktatnia, így jobb a nyugdíjas tempó. Szerencsére sokan vannak Amazóniából és a partvidékről, akik még nálunk is kevésbé alkalmasak a magashegyi túrázásra, ezért nem érezzük magunkat szerencsétlen gringónak. Nem is nagyon törődnek velünk, mindenki azzal van elfoglalva, hogy koordinálja a légzését.

Az ukukuk feladata a megfélemlítés (Qoyllur Rit'i)A machulák a legenda szerint az Andok első lakói voltak

Húsz perc menet után egy gyertyafényben úszó kereszthez érünk. Sokan térdelnek előtte, gyertyát gyújtanak és imádkoznak. Ez a zarándoklat része, de más katolikus ünnepektől eltérően itt nem Jézus Krisztushoz imádkoznak, hanem Apuhoz, a hegy szelleméhez. Furcsa egyvelege ez az ősi vallásnak és a kereszténységnek, de mindig szerettem az ilyet. Emlékszem, egyszer a guatemalai Chajulban láttam a templom lépcsőjén csirkéket áldozó majákat.

Itt egyelőre nem folyik vér, de a majdnem telihold fényében a messzi távolban feltűnő Ausangate látványa azt mondatja: vért fogunk izzadni, mire felérünk a Sinakara-völgybe. Fél órás szakaszonként újabb és újabb keresztek tűnnek fel imádkozó kecsuákkal. Mindenki annyira átszellemült, hogy nem érdekli őket, hogy fotózunk és filmezünk. Ahogy magasabbra és magasabbra hágunk a csontig hatoló hidegben, úgy tűnik fel egyre több ösvény szélén kuporodó ember. Nem mindenki viseli jól a magasságot és a hideget, de ami igazán elképesztő, hogy vannak családok, akik alig pár hónapos csecsemőiket cipelik fel a hátukra kötve a hegyekbe. Gondolhatnánk, hogy a perui gyerekek hozzá vannak szokva a magassághoz és a hideghez, de a levegőt kapkodós vonyítás arra enged következtetni, hogy a csöppségek valami miatt nem élvezik a családi kiruccanást. Olyat is látunk, aki a nagy hideg ellenére előkapja a mellét és megszoptatja a csemetéjét.

A zászlók hirdetik a közösség származását és üzenetét Apus AusangaténakA zászlók hirdetik a közösség származását és üzenetét Apu Ausangaténak

Fél távnál újabb piacra emlékeztető sátortábor tűnik fel. A tea és a leves itt már duplájába kerül, ami tök jogos, hiszen az árusok napok óta üldögélnek itt a dermesztő hidegben. Igen, napok óta, ugyanis a Qoyllur Rit'i nem egynapos ünnep, 28-a hajnala csupán a megvilágosodás és megtisztulás napja. Sok kecsua mély zarándoklatra érkezik és napokat tölt az Ausangatén, ráadásul életében nem egyszer teszi ezt meg. A hiedelmek szerint ahhoz, hogy Apu Ausangate áldását kiérdemeljük, háromszor kell ellátogatni a Qoyllur Rit'ire.

Messze még a cél, a hideg pedig egyre fogcsikorgatóbb, az út azonban csodálatos és misztikus. A meditatív állapotból csak akkor kerül ki az ember, mikor magukat vonszolni már nem tudó városi ficsúrok lóra pattannak és azzal vágtáznak keresztül a nagyokat szuszogó tömegen, nem nézve semmit csak azt, hogy feljussanak végre. Vannak is ebből szóváltások, de aztán mindenki megnyugszik, mert kell az energia ahhoz, hogy célba érjenek. Ahogy haladunk felfelé, Eri egyre sűrűbben rendel el pihenőt. Láthatóan nehezen bírja a magasságot és a nagy hideget. Nincsenek vastag téli kabátaink, mert az nem fért volna be a hátizsákba, így egyszerű széldzsekiben és két pulcsiban próbáljuk átvészelni az éjszakát.

A Sinakara-völgy a Qoyllur Rit'i idején megtelik emberrelA Sinakara-völgy a Qoyllur Rit'i idején megtelik emberrel

Négy óra menet után végre feltűnik a Sinakara-völgy. Illetve nem a völgy, hanem az a sátorváros, ami azt beborítja. A Qoyllur Rit'ire évi átlag 40 000 ember érkezik, a csúcsnapon, mint ma, legalább 20 000-en vannak. Ezt a hatalmas embermennyiséget el kell látni élelemmel és áldozati tárgyakkal. Már a völgy kapujában megindul a kereskedés. Egy solért lehet venni 20 000 dollárt, két solért pedig már 50 000-et. Van aki kisautót árul, más egész pofás kis makettházat. Van itt szerencsét hozó aranybéka, kínai integetős macska és lámaembrió is. A kecsuák ugyanis nem másért jönnek ide fel, minthogy áldozzanak a hegy szellemének abban a reményben, hogy a feláldozott tárgy valósággá válik életükben. Az persze nem érdekli a kecsuákat, hogy a hamis dollárral becsapják Apu Ausangatét, de miért is érdekelné őket, mikor mindenkinek van olyan ismerőse, akinek az áldozata bejött.

"Ha nem áldoztam volna korábban a hegy szellemének, most nem lenne házam", "Apunak köszönhetem, hogy megnyílt az éttermem", "Mióta végigjártam a három kört, Apu meghallgatott, és lett szép feleségem és gyerekeim". Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el, mikor azt kérdezzük, beválik-e a hegy szellemének tett áldozat.

A fotósok várják a ch'unchuk táncát (Qoyllur Rit'i)A fotósok várják a ch'unchuk táncát

Eri egyszer csak szól, hogy álljunk meg, rosszul van. Belém kapaszkodik, majd összecsuklik. Elkészült az erejével. Életet lehelek belé, majd megkérem az egyik ösvény szélén épp teát főző házaspárt, hadd kucorodjunk le egy picit a tűz mellé melegedni. Természetesen engedik. Eri a meleg hatására kicsit jobban lesz, de falfehér arccal bámul maga elé. A legjobb lehet az lenne, ha visszafordulna, de a napfelkeltét meg akarja várni.

Beszélgetek a fickóval, közben bámulom az előttem terebélyesedő 6384 méter magas Ausangate havas csúcsait, mikor egyszer csak furcsa dolog szemtanúja leszek. Bár csillagos az égbolt és a Hold is ragyogóan világít, a völgy fölé valamilyen ködből berepül egy oldalai mentén kékesen világító háromszög, aminek csúcsainál világoskék lámpák vannak. Hang nélkül jön és 2-3 másodpercen belül hang nélkül is távozik egy ugyanolyan ködbe, mint amilyenből érkezett. Szótlanul állok és pislogok lefagyva. Erit kérdem, hogy látta-e, de ő csak guggol a tűz mellett és bámulja a lángokat. A fickót, akivel az imént még dumáltam, ugyancsak kérdezem, de ő meg az adott pillanatban éppen az asszonnyal trécselt a sátor felé fordulva.

Csattan az ostor (Qoyllur Rit'i)Csattan az ostor

Nem vagyok egy UFO mániás, soha nem foglalkoztatott a kérdés, hogy léteznek-e vagy sem. Nem vágytam soha a Holdra, se a Szíriuszra, sokkal inkább ide Peruba, meg amúgy a Föld minden országába. Barátok, ismerősök igazolhatják, hogy soha életemben nem adtam annak jelét, hogy érdekelne az ilyesmi, de annak se, hogy megtébolyodtam volna (bár nyilván néhány vicces koma szívesen írná azt, hogy dehogynem).

Gondolkodom. Talán a magasság okoz hallucinációkat? Semmi bajom. Bár alig 8 órával ezelőtt még a halálomon voltam, most olyan kipihent vagyok, mintha most keltem volna ki az ágyból. Ittam is normálisan, légszomjam sincs. Még a drogszármazékoktól sem voltam képes hallucinálni, akkor pont egy romlott pizzától tenném? Pár perc agyalás és hitetlenkedés után kizárom, hogy elborult volna az elmém, vagy hogy valami kifinomult magashegyi bajom lenne, esetleg agyamat manipuláló baktériumokat ettem volna meg tegnap este. Egészen biztosan, 100%-ig tudom, hogy láttam azt a repülő izét az égen.

A qullák az Altiplanóról érkeznek (Qoyllur Rit'i)A maszkot viselő qullák az Altiplanóról érkeznek

Tisztázni kell, hogy UFO volt-e vagy valami más? Filmekben ilyenkor az szokott jönni, hogy biztosan meteorológiai ballon volt. Hülyeség, a meteorológiai ballon nem háromszög alakú és nem világít kéken. Akkor műhold. Nem, az sem lehet, ez egészen közel volt, max. 200 méterrel a fejünk felett. Mit keresne egy műhold itt azon kívül, hogy lezuhan? A meteornak nincsenek lámpái, az üstökös nem tűnik el pár másodpercen belül, a halálcsillag meg nagyobb. Akkor biztosan az amerikaiaknak, a kínaiaknak vagy az izraelieknek valami szupertitkos fejlesztése lesz. Ha tesztelik, miért ott tesztelik, ahol lebukhatnak vele? Ha meg csak kíváncsiskodnak, akkor minek jönnek űrhajóval, ha megtehetik lóval is? Nem tudom mit láttam, de olyat, amit eddig még soha. Nem mondom, hogy földönkívüliek által vezetett űrhajó volt, mert lesznek, akik azonnal elmebetegnek titulálnának, azt meg nem szeretem. De az biztos, hogy valami általam eddig nem látott repülő tárgyat láttam, ami volt akkora, hogy abba emberek is elférjenek.

Napvárás (Qoyllur Rit'i)Napvárás

Eri eközben magához tér, de nagyon fázik, így bekéredszkedünk az egyik sátorba. Meleg teával kínálnak és pokrócokkal. Szerte a völgyben számos ilyen melegedő van, ahol két solért kicsit kiengedhet az ember a borzalmasan szagló takarók alatt. A helyiek is szívesen veszik igénybe a szolgáltatást (nyilván, a szagnak valahonnan származnia kell), így egy nagyra szőtt pléd alatt találjuk magunkat négy Juliacából származó bányásszal.

- Hányadszor vagytok itt fenn? - kérdem tőlük.
- Először. És ti?
- Mi is.
- Limából vagytok?

Mármint hogy mi, Eri és én limaiak vagyunk-e?

- Megtisztelő, hogy peruinak néztek, de nem. Magyarok vagyunk.
- Az hol van? - jön a klasszikus kérdés.

A sámán szólítja Apu Ausangatét (Qoyllur Rit'i)A sámán szólítja Apu Ausangatét

Tök normális, hogy Peruban senki nem tudja mi az a Magyarország. Ha megkérdeznénk a magyarokat, hogy melyik kontinensen van Suriname, lefogadom, hogy nagyobbik hányada eltévesztené a választ.

- Európában - válaszolom, majd nem bírom megállni, hogy megkérdezzem - Nem láttátok az UFO-t az égen úgy 10 perce?
- Mi az az UFO?

Mintha a kutyámhoz beszélnék. Nem merem megkérdezni a nevüket, mert szerintem arra se tudnának válaszolni. Nem vagyok egy billogozó fajta, no de hát a perui bányász nem véletlenül lett bányász. Kerülve a további minimális tájékozottságot megkövetelő párbeszédet, inkább a fociról és a pálinka-pisco rokonságról fecsegünk.

A sátorban amúgy elég kemény fagy van. Hiába pirkad, centi vastag jég csillog a kék vásznon, odakinn alsó hangon -10 fok van. Eri közben hol jobban, hol rosszabbul van, az elmúlt egy órában kétszer ájult el, majd tért magához. Ahogy azonban világosodik, úgy kezdi visszanyerni ő is a színét. Kérdem, elinduljunk-e lefelé, de azt mondja, maradjunk és filmezzünk.

Az ukukuk feladata a jég Cuzcóba szállítása (Qoyllur Rit'i)Az ukukuk egyik kelléke az oldalukon lógó halott bébiláma

Kifizetjük a melegedés díját, majd elindulunk a kivilágosodó ég alatt a völgybe. Az emberek tülekednek, vásárolnak és állnak be a kilométer hosszú sorba, ami a templomhoz vezet. Engem a kápolna kevésbé izgat, mint maguk a táncok és a felkelő Napot váró ceremónia. Elhagyjuk a bazárt és a lakósátrak felé vesszük az irányt. Lassan ébred a hegy, bár nem is aludt igazán. A hideg éjszakát jobb átmozogni, semmint egy nylonsátor alatt dideregni, így a Qoyllur Rit'i alatt folyamatos a zenebona és a tánc.

Nem csak rólunk rí le, hogy nem vagyunk idevalók, hanem a sok limairól is. Túrakabátban és vízálló nadrágban csak ők vannak, a kecsuák farmerben és kötött pulcsikban tolják, feleségeik pedig szoknyában és szandálban. Még a kesztyű miatt is elszégyellem magam. Eközben a Qolquepunku-gleccserről elindulnak lefelé a táncosok és az ukukuk, hogy közösen éljék meg a tisztító fény erejét. A gleccserhez azért mennek fel, hogy onnan jégtömböket vágjanak ki, amiből Cuzco templomaiban majd szentelt víz lesz. Az ukukuk a hegyi medvék. Bundát viselnek, fejükön maszk van, kezükben ostor. Az ő feladatuk, hogy rendet tartsanak a fesztivál alatt.

Az ukukuk hozzák a jeget a Qolquepunku-gleccserről (Qoyllur Rit'i)Az ukukuk hozzák a jeget a Qolquepunku-gleccserről

A Qoyllur Rit'inek fontos szabályai vannak. Tilos például mindennemű alkohol vagy drog fogyasztása. Aki vét a törvény ellen, azt az ukukuk elég keményen megostorozzák. Mikor leérnek a hegyről, táncra perdülnek és bemutatják, miként is néz ki egy ilyen ostorozás. Az egyik ukuku kurjongató hangot hallatva ostoroz egy machulát (ők voltak az Andok első lakói), aki a részeg szerepét játssza el. Nem egyszer olyan erővel csap oda kollégájának, hogy az azonnal térdre rogy. Persze fájdalmat nem mutatnak ki, de idővel jelzik egymásnak, hogy elég, és cserélnek. Most az ostorozott lép elő ostorozóvá és megbosszulja a sérelmeket. Arra gondosan figyelnek, hogy nyakon felül ne üssék egymást, de van, hogy valaki idő előtt kidől a sorból. Mindeközben ütemes, de disszonáns muzsikát játszanak, ami nem a divatos perui pánsíp zene, hanem sokkal inkább egy marimbára hajazó nyekergés, csak ezt fúvósokkal és dobokkal adják elő.

A táncosoktól száll a por, ami nehézzé teszi a légzést és a kamerának sem tesz jót, de egy percre nem állunk le, pörög a film. A völgy másik oldalából hatalmas zászlók kíséretében piros-fehér bundát viselő közösség érkezik. Minden kecsua településnek megvan a maga jelmeze, ezzel árulva el származásukat. Az egyik legszebb ezek közül a paucartambóiak csapata. Ők voltak, akik a 20. század elején az egyházi tiltás ellenére felélesztették az ünnepet, így az övéké is az a megtisztelő szerep, hogy köszöntsék a felkelő napot.

A felkelő Nap köszöntése (Qoyllur Rit'i)A felkelő Nap köszöntése

A völgy közepén egy sziklán áll az éppen kijelölt főinka, körülöttük a paucartambóiak. Pár perccel az első napsugár megjelenése előtt térdre rogynak és bámulnak az Ausangate felé. Mázlim van, pont a ceremóniát vezető sámán előtt ér az imádság. Minden hangszer elhallgat, néma csend ül a völgyre. 20 000 ember együtt hallgatja a felkelő nap zenéjét. A sámán szónokolni kezd. Kecsuául teszi, amit nem kéne, hogy értsek, de teljesen világos, hogy mit mond. Köszönti a Napot és Apu Ausangatét, valamint áldást kér népére. Hátborzongató élmény, csak azt sajnálom, hogy a kamera Erinél maradt, aki pár lépéssel a paucartambóiak mögött ragadt, így nem kerül rögzítésre a jelenet.

Amint feljön a Nap, mindenki együtt hördül fel. Én is kezdem jobban érezni magam, elfagyott végtagjaim azonnal kezdenek kiolvadni. A népviseletbe bújt közösségek felsorakoznak egymás mögé, majd táncolva indulnak a templom felé. Mindenki zászlót cipel maga előtt, amin az szerepel, honnan jött. Egy jó felvétel kedvéért bevetődöm a táncosok közé, akik közül egyesek teljes transzban ugrálnak körbe-körbe. Nem néznek rám, egyszerűen felöklel a tömeg. Szerencsére fel tudok állni és kiugrom a trappoló emberek közül.

Alfonso és én a riport utánAlfonso és én a riport után

Egy óra is eltelik, mire minden táncos a templomhoz ér. Itt elveszítjük velük a kapcsolatot, mivel nem akarunk nyomorogni a tömegben a templomnál. Ehelyett mászkálunk a sátrak között. Egy idősebb, 70 év körüli kecsua szólít meg minket, hogy kik és mifélék vagyunk. Persze ő sem tudja mi fán terem az a Magyarország, viszont nagyon kedélyesen elbeszélget velünk. Bár ismerem a Qoyllur Rit'i történetét, rábeszélem, hogy mesélje el töviről hegyire az egészet, hátha okosabb leszek pár részlettel. A követkető sorok Alfonso, egy Ocongate közeli kis falu vezetőjének szavai:

"A völgyben, lent alattunk, élt egy birka- és lámatartó család. A pásztor gyermeke feljött a hegyekbe legeltetni az állatokat, és egyszer csak egy jelenésre lett figyelmes, majd arra, hogy a havasokból jön le egy fiúcska. Megkérdezte hogy hívják, s ő azt mondta, Manuelito a neve. Játszani kezdtek, s csak játszottak és játszottak. A fiú furulyájával zenéltek és a zenére táncoltak. Ezért táncolunk mi is itt. Azonban sokáig elmaradtak, és az apa aggódni kezdett a fiáért. Felment utána a völgybe, ahol látta, hogy a fia egy ismeretlen fiúval játszik.

- Ki ez a fiú, gyermekem? - kérdezte az apa.
- Ő Manuelito, a barátom.
- Nem vagytok éhesek? Egész nap nem ettetek.
- Ettünk apám, Manuelito sok ételt hozott magával.

Ekkor az apa körbenézett a hegyen, s azt látta, hogy birkái és lámái megsokszorozódtak. Azonnal meghívta az idegen gyermeket a házába, ahol egy nap észrevette, hogy a fiú ruhája el van szakadva. Gondolván, meghálálja a sok birkát és lámát, odahívta magához a fiát és megkérte, mennjen le Cuzcóba és vegyen a piacon olyan vásznat, mint ami Manuelitón van, és varrnak neki új ruhát. Ezzel letépett egy darabot a vászonból, pénzt adott a fiúnak és útjára engedte.

A pásztorfiú a cuzcói piacon mindenfelé keresgélte a vásznat, de nem találta. Az egyik kofa meglátván mit keres, ezt mondta:

- Ilyen vásznat itt nem kapsz, fiam.
- Miért nem?
- Azért, mert ilyet csak a bíboros hord.

A fiú felkerekedett és elment a parókiába. Az atya megkérdezte, hogy honnan van a vászondarab, a fiú pedig elárulta, hogy a barátjáé.

A bíborlila árulkodik arról, hogy keresztény ünnepen vagyunk (Qoyllur Rit'i)A bíborlila árulkodik arról, hogy keresztény ünnepen vagyunk

- Hol van a te barátod? - kérdezte a pap.
- Nálunk van fent a hegyekben - válaszolta a fiú.
- Mutass be neki!

A pap felsétált a hegyre a fiúval. Hazaérkezvén a pásztorgyermek megkérdezte az apját, hogy hol van Manuelito, de az nem tudta.

- Felment a hegyekbe, de nem tudom hova - válaszolt az apa.

A fiú és a pap elindultak a hegyekbe. Az egyik hágóban a fiú ismét jelenést látott, amiben Manuelito eltűnt. A pap nem látván az eseményt úgy döntött, hogy visszatér Cuzcóba. Manuelito hosszú ideig nem került elő, majd egy napon, mikor a pásztorfiú ismét legeltette az állatokat idefenn, a mostani templom mögötti sziklán hatalmas fény közepette megjelent újra a titokzatos idegen. Hosszú fehér ruha volt rajta, furulyázott és táncolt.

A pásztorgyermek gondolta, szól a papnak. Az atyát egy seregnyi ocongatei ember kísérte. Mire felértek, Manuelito már fényben úszott keresztre feszített pózban, s az ég felé nézve azt mondta:

- A véremet áldoztam értük, Atyám!

A pap azonnal elrendelte, hogy fogják meg a fiút és szedjék le a nem látható keresztről. A pásztorfiú tiltakozott, hogy ne bántsák a barátját, de a pap és kísérete hajthatatlan volt. Felértek a sziklára és leemelték Manuelitót. Abban a pillanatban, hogy hozzá értek, az holtan csuklott össze, majd eltűnt. Teste helyén egy bokor nőtt. A pásztorgyermek mindezt a templom mai helyéről figyelve, ott, ahol most az oltár van, a bánattól ugyancsak összeesett és meghalt. A pap elrendelte a bokor kivágását és annak Cuzcóba, majd Spanyolországba szállítását.

A sámán zenével köszönti Aput (Qoyllur Rit'i)A sámán zenével köszönti Aput

Az ocongateiek látván az egészet eldöntötték, hogy Manuelito és a pásztorgyermek emlékére templomot állítanak. Ezután minden évben feljöttek megemlékezni a csodáról, s teszik ezt a mai napig."

A történethez hozzátartozik, hogy az egyház a 19. században betiltotta a megemlékezést, pogány szertartásnak titulálva azt. Miután a peruiak ledobták magukról a spanyol igát, a fesztivál újjáéledt. Az egyház azonban továbbra is befolyásos maradt és küzdött az ellen, hogy a kecsuák évről évre visszatérjenek az Ausangate oldalába. A 20. század elején aztán belátta az egyház, hogy talán neki is jobb, ha Manuelito jelenését elfogadja keresztény csodaként, és nem neheztel többé a legendára, ami a katolikus papot bűnösként állítja be.

Éveket vártam arra, hogy eljussak a Qoyllur Rit'ire. A legenda szépsége, a fotók és videók, amiket láttunk a korábbi évek ceremóniáiról nagyon izgatottá tettek nem csak engem, de Erit is, ahogy közeledett a jeles esemény. Átélvén ezt a csodát, látván a ceremóniát, ami nem pusztán színház, mint az Inti Raymi, azt kell mondjam, hogy ez volt eddigi perui és talán kijelenthetem, hogy az elmúlt évek egész utazásainak a legnagyobb élménye. Peru nekem mostantól nem a Machu Picchu, a Titicaca-tó vagy a Nazca-vonalak. Peru a Qoyllur Rit'i Fesztivál! Ezt még az UFÓ-k is tudják...

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Van öt napunk a Qoyllur Rit'i fesztiválig, ki kéne használni - gondoltuk a buszban ülve visszafelé Rinconadából. Ananeában nem akartunk újra éjszakázni, így a fél órás buszút alatt meghoztuk a döntést: irány le Amazóniába a Rio Tambopata forrásvidékére, hátha kapunk egy csónakot Puerto Maldonadóba, onnan pedig busszal fél nap alatt Mawayaniba, a Qoyllur Rit'i kiindulópontjába jutunk. Az ötlet jó volt, megvalósítása azonban képtelenség, mégis azt kell mondjam, megérte a próbát. Bár dzsungelcsónakázás nem lett belőle, de ráleltünk Peru legszebb útjára, és öt hét után láttunk végre valami zöldet.

Ananeában felkapjuk a zsákunkat és visszakocogunk a főút szélére, hogy fogjunk egy kisbuszt, ami Sandia, az Andok keleti lejtői felé tart. Az út szélén ácsorgók felvilágosítanak, hogy törekvésünk teljesen felesleges, Ananeából kizárólag Juliaca felé mennek kisbuszok. Befut egy ilyen, amin meglepő módon női ayudante, vagyis jegyszedő van.

- Elviszünk titeket Pampillába, ott majd fogtok egy buszt Sandiába - lelkesedik a rakott szoknyás asszonyság.
- Mennyi a menetdíj? - kérdezzük, bár fogalmunk nincs, hol van az a Pampilla.
- 2,5 sol. Itt van nem messze.

Eri buszra vár a szublimált nagy semmi közepénEri buszra vár a szublimált nagy semmi közepén

Csak lesz valahogy, gondoljuk. A menetdíj nem tűnik soknak, de mikor kiderül, hogy Pampilla igazából nem hogy nincs messze, de öt kilométerre sem fekszik Ananeától, kicsit sokallom az útiköltséget. Tudom, 2,5 sol mindössze 1 dollár, de akkor is, Peruban ezért az összegért 50 kilométerre szoktak elvinni.

Pampilla igazából nem egy falu, hanem egy kereszteződés, ahol mindössze két ház és rengeteg veszélyt jelző tábla található. Ameddig a szem ellát, mindenfelé hatalmas salakdombok emelkednek, köztük agyon szennyezett tavak hullámoznak az andoki szélben. A táblák arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a bányamaradékok szennyezőek, ezért ne gyalogoljunk fel rájuk és ne igyunk a tavak vizéből. Arra persze nem tér ki egyik tiltás se, hogy az innen eredő folyók az egész cuccot simán belemossák a Titicaca-tóba rommáfertőzve az ott élő népeket.

Lámahegyek és zöldellő teraszokLámahegyek és zöldellő teraszok - nem rossz a busz ablakából, igaz?

Leülünk egy salakdomb aljába és várakozunk. Délután 3 óra lehet, a Nap még erősen süt. Egyszer csak beborul és azonnal érződik, hogy nincs több pár foknál, így elkezdünk imádkozni, hogy jöjjön valami, mert ha ránk sötétedik, tutira szétfagyunk. Egy órányi mérgező salakpor szippantás után egyszer csak megjelenik egy kisbusz. Putina Puncóba tart, amiről még életünkben nem hallottunk.

- Az hol van? - nézünk ostobán a sofőrre.
- Hova mentek? - kérdez vissza nem mutatván, hogy hülye gringónak tart minket.
- Igazából Puerto Maldonadóba, de Sandián keresztül.
- Én Sandián átmegyek, de onnan ti nem juttok Puerto Maldonadóba, az tuti - lombozza le álmainkat.
- Sandia jó lesz - válaszolunk már a buszban ülve.

Elindulunk. Egy fickó elegyedik velünk szóba, látván tökéletesen el vagyunk veszve.

- Puerto Maldonadóba akartok menni? Akkor menjetek San Juan del Oróba, az sokkal közelebb van az őserdőhöz.
- Milyen messze van Sandiától?
- Kb. két órányira.

Van, aki nem szereti, ha fotózzákVan, aki nem szereti, ha fotózzák

Végülis jó lesz. Valószínűleg lejjebb is van, és igazából nagyon jól esne végre egy kis izzadás. A kisbusz eközben felér a hágóba. 2011-ig Dél-Amerika legmagasabban futó aszfaltozott közútja a Colca-kanyonba vezetett, azonban azzal, hogy ezt az utat is leburkolták, 5050 méteres magasságával rekorder lett. Közvetlen a hágóban egy hosszan elnyúló tó mellett haladunk el, melynek partján alpakkák legelésznek.

Amint átérünk a túloldalra, megváltozik a táj. Az Altiplanóból visszamaradt sárga ichu füvet (ezt legelik a lámák) élénkzöld magashegyi gaz váltja. Ahogy haladunk lejjebb és lejjebb, úgy lesz minden egyre zöldebb. Egy óra múlva már Cuyo Cuyo hangulatos falujában találjuk magunkat, majd megjelennek az eukaliptuszok, végül egy-két köderdei páfrány. Nehéz leírni, milyen érzés öt hétnyi erdőmentes utazás után zöldellő növényzetet látni. Az út álomszép, de lassan ránksötétedik. Sandiába már az éjszaka leple alatt érkezünk.

Putina Punco nem is olyan gáz, ha távolról szemléli az emberPutina Punco nem is olyan gáz, ha távolról szemléli az ember

- Maradtok itt? - kérdezi a sofőr.
- Nem. Kaptunk egy tippet, megyünk San Juanba.
- Tőlem... - kapjuk a flegma választ.

Barátunk San Juan előtt egy pici faluban leszáll, helyére egy középkorú fickó ül. Mintha az üléshez járna valamilyen "hogyan segítsünk a gringóknak" tájékoztató, mivel ez az ember is kérdezősködni kezd.

- Hova mentek?
- San Juanba. Azt mondják, ott találunk csónakot Puerto Maldonadóba.
- Hát ott biztosan nem. Esetleg Putina Puncóban, de szerintem ott sem.

Már megint ez a Putina Punco. Fogalmunk nincs hol van, a neve is nagyon hülyén hangzik.

- Hol van Putina Punco? - faggatjuk segítőkész barátunkat.
- Egy órányira San Juantól. Az a busz végállomása.

UtcaképÉlet Putina Puncóban

Újabb plusz egy óra. Nem baj, az is valamivel lejjebb van, s mint már mondtam, jót fog tenni a hőség. Persze kiderül, Putina Punco nem egy, hanem két és fél órányira van San Juantól, így sikerül valamivel éjfél előtt a béna nevű városkába érnünk. Sehol egy lélek, az egyetlen valahogy kinéző szálló ablakai pedig tök sötétek. Kopogásunkra kicaplat egy idősebb úr, s bár legszebb álmából vertük fel, nem küld el minket melegebb éghajlatra. Nehezen is tenné, ugyanis Putina Puncóban már így is elég meleg a klíma.

Csak hogy legyen itt valami zöld isCsak hogy legyen itt valami zöld is

Másnap kinézve az ablakon egészen hihetetlen látvány tárul a szemünk elé. Az egy dolog, hogy zöld és erdő, de milyen?! A völgyben a folyó felett megül a pára, a felhők fölé emelkedő erdőkből papagájraj libben elő. Az egészre nincs jobb szó, mint az, hogy Amazónia. Bakancsot húzunk és elindulunk csónakot keresni.

A helyiek úgy néznek ránk, mint az űrlényekre. Mivel Putina Punco semmilyen általunk látott térképen nem szerepel, így turisták se látogatják. Kérdezősködésünk végén a Bahuaja-Sonene Nemzeti Park titkárságán kötünk ki, ahol egy Ronal névre hallgató srác végre felvilágosít minket.

- Putina Puncóból semmilyen csónak nem indul Puerto Maldonadóba. Ha innen szeretnétek lejutni, beszélni kéne egy cuzcói expedíció-szervezővel. Valamelyik két éve csinált egy 10 napos rafting menetet végig a Tambopatán.
- Akkor tehát zsákutca?
- Igen, az. De attól még csodálatos a vidék, élvezzétek!

Hídra nem volt pénzHídra nem volt pénz

Valóban az. Délután a folyó mentén gyalogolunk. A meredek falú köderdőkkel borított kanyonban olyan gyors esésű a folyó, hogy még a rafting is durvának tűnik rajta. Az erdőt itt-ott mandarin- és kakaóligetek váltják, s mivel a citrusfélék most érnek, száz méterenként magunkba tolunk egy adag kínai narancsot (még Venezuelában kínáltak a piacon kínai naranccsal, ami nagyon egzotikusnak hallatszott, aztán persze kiderült, hogy nem más, mint mandarin). Közben bámuljuk a tájat és csodáljuk az ezernyi papagájt, amik rikácsolva röpködnek a fák között. Lehet csak a krónikus erdőéhség mondatja velem, de kevés ennél szebb trópusi völgyet láttam életemben. De csak holnapig...

Másnap, feladva abbéli reményünket, hogy Puerto Maldonadót ebből az irányból közelítjük meg, elindulunk vissza Juliacába. Az út, amin két napja éjszaka jöttünk, nem kevés csodát tartogat. Nem állítom, hogy ez a legszebb panoráma, amit valaha is láttam (azért az Akopánt vagy a Roraimát nehéz lenne űberelni), de ez az eddigi legszemrevalóbb út, amin Peruban utaztunk. A völgy még keskenyebb, mint Putina Puncónál volt, a szakadékos hegyoldalon minden kilométeren feltűnik egy pár száz méter magas vízesés. Az útépítők nem nagyon foglalkoztak a vízelvezetéssel, elég gyakran kelünk át a busszal folyókon, patakokon. Az egész úgy csillagos ötös, ahogy van. Írni nehéz róla, inkább látni kell.

Putina Punco és San Juan között fut Peru legszebb útjaPutina Punco és San Juan között fut Peru legszebb útja

Mivel nem szeretnénk Juliacában aludni, ezért Sandiában lepattanunk a buszról, hogy ott töltsük az éjszakát. A perui Yungas (a szomszédos Bolíviában így hívják az Andok és Amazónia közötti köderdőket) legnagyobb településén tényleg csak az éjszaka jó, ugyanis akkor nem látod a koszos és rendezetlen utcákat. Sandia nem jó hely, de nem bánjuk az itt éjszakázást. Jó még egyszer utoljára a párás erdő illatára álomra hajtani a fejünket...   

Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Andok hófödte hegycsúcsai alatt fekszik 5100 méteren a Föld legmagasabban fekvő városa, Rinconada. A szó magyarul körülbelül annyit tesz: a semmi sarka. A név árulkodó, Rinconadában ugyanis valóban nincs semmi, kivéve az aranyat. Mintegy 40 000 ember zsúfolódik össze egy gleccser alatt csak azért, hogy ráleljen arra a rögre, ami után végleg leteheti a csákányt. Persze ez csak keveseknek sikerül, sokan évtizedekre a bányajáratokban ragadnak. Rinconada bár rekorder, ez nem sokakat boldogít, mivel a város joggal pályázik a Föld legélhetetlenebb településének aranyérmére is.

Punóban napokig bújtuk az internetet, hogy minden lehetséges információt felleljünk és kiderítsük, pontosan hová is készülünk. Annyit sikerült megtudnunk, hogy bányászokkal fogunk találkozni, és olyan fogvacogtató lesz a hideg, hogy a szempillánkról is jégcsapok lógnak majd. Beszerzünk hát két kötött sapkát, egy pár meleg kesztyűt, majd elindulunk Rinconada felé.

Aki volt már magas hegyen az tudja, hogy a tengerszint feletti magasság sok kellemetlenséget okozhat akklimatizáció nélkül. Néhány hónapja, amikor Kolumbia fővárosában jártunk, a Monserratéra vezető felvonó bejáratánál várakozva szembesültem a lehetséges következményekkel. Az egyik felvonóból fehér ruhás mentősök egész csapata szállt ki hordágyon cipelve egy speciális légzéskönnyítő gépre kapcsolt fiatal turistát. A tüneteket a lány alig 3200 méteren produkálta. Nem árt hát az óvatosság, ezért amikor Lampában buszra pattanunk, úgy döntünk, ma csak a 4800 méteren fekvő Ananea falujáig merészkedünk.

Ananea külszíni bányája és mögötte RinconadaAnanea külszíni bányája és mögötte Rinconada

Ananea poros hegyvidéki települése sejteti mi vár majd ránk holnap. A házakban nincs fűtés, az éjszakai hőmérséklet pedig akár a -10 fokot is elérheti. A délutáni sétánk alkalmával felfedezzük a település határában húzódó bányákat, ahol külszíni fejtés folyik. Nem lehet őket nem észrevenni, mert percenként tekintélyes méretű dömperek hordják belőlük a követ óriási robajjal. Ahogy végighúznak a kiszáradt vidéken Ananea elvész a porfelhő homályában, jelezve, nem ez Peru legjobb levegőjű települése.

Este a fagyos hőmérséklet ellenére a városka megelevenedik, és az utcákat téli ruházatot viselő andalgó alakok lepik el a kötött ruhát és - meglepő módon - gyümölcsöt áruló piaci kofák mellett. Aki nem a kínai kesztyűt kívánja áruba bocsátani, az forró babitalt készít a vacogó járókelőknek. A hangulat hasonlít a karácsonyi vásárok forralt boros romantikus estéihez, csak épp a forralt bor helyett kakaószínű és főzelék ízű lé gőzölög a pohárban.

Ilyen magasságban persze a bab sem terem meg, így könnyen lehet, hogy csupán azért épp a hüvelyes zöldség mellett döntöttek, mert a hatására hatékonyabban megoldható a hálószobák testhőmérséklettel való felfűtése.

A többség fűtetlen bádogházakban lakikA többség fűtetlen bádogházakban lakik

A sétálgató helyiek között vegyülve sikerül rábukkannunk a munkaközvetítő irodára, ami – mondanom sem kell – nem hagyományos módon működik, hiszen nem egyéb egy nagy ákombákomokkal telefirkált táblánál. Azt hirdeti: Rinconádában újabb bányászok jelentkezését várják. A tábla előtt 15-20 férfi bámészkodik.

- Milyen munkákat hirdetnek? - kérdezzük az egyik bámészkodót.
- Bányamunkákat. Az a baj, hogy csak pár napra - jön a válasz.
- Szoktak hosszabb időre is állást hirdetni?
- Olykor előfordul, bár többnyire ezek a két naposak vannak.
- És az nem jó?
- Nem annyira. Kétséges, hogy megéri-e.
- Megéri! - kapcsolódik be a beszélgetésbe egy 45 év körüli fickó - Én már 10 éve így csinálom és elvagyok belőle.
- Ananeában vagy Rinconadában jobb a meló?
- Ananeában könnyebb, Rinconadában viszont sokat lehet keresni. Idelenn külszíni fejtés van, ami sokkal lazább, de egy tonna kő alig pár gramm aranyat tartalmaz. Ezzel szemben ott fenn a bányákban egy rög akár 10 gramm aranyat is rejthet.

Soha nem érdekeltek a nemesfémek, mégis egyre fokozódó izgalommal várom a hajnali indulást. Az éjszaka azonban még hátra van, ami ezen a magasságon nem akkora élmény. A házakba a fürdőszobát be sem építették, hiszen nincs az az elvetemült, aki ezen a hőmérsékleten nyugodt szívvel lezuhanyozna. Még az esti ruhacsere is nehezen megy, cseppet sincs kedvem a túrakabát helyett belebújni a pizsamámba. De nem a hideg az egyetlen aggasztó tényező. 3000 méter felett csak úgy zuhan a levegő oxigéntartalma, amit a szervezetünk különböző mértékben tolerál. Ez sokféle tünetben nyilvánulhat meg, mint pl. légszomj, fejfájás esetleg szívritmuszavar és még sorolhatnám. Első punói látogatásom óta tudom milyen az, ha ezeket tapasztalja magán az ember.

Rinconada könnyen nyerné el a Föld legszemetesebb városa címetRinconada könnyen nyerné el a Föld legszemetesebb városa címet

A meglehetősen hosszúra nyúló éjszaka folyamán kétszer riadok fel arra, hogy nem lélegzem. Ennek a fele sem tréfa. A halálfélelemből éberségbe menekülök, kockázatos volna újra álomba merülni. Ahogy megpirkad, már útra készen toporgok az ajtóban és várom, hogy Endre legszebb álmából magához térjen. Az ő szervezete már hozzászokott a megváltozott körülményekhez, így nyugodtan húzza a lóbőrt. No, nem sokáig, reggel 6-kor már mindketten a helyi „buszmegállóban” ácsorgunk.

Rinconadába egy Juliacából érkező kisbusszal utazunk. Vacogva kucorgunk az ülésen, de nagy lelkesen helyezzük üzemkész állapotba a fényképezőt és a kamerát. A már messziről kivehető, napfényben megcsillanó pléhházak maroknyi csoportja felett vakítóan fehér hósipkás hegycsúcs emelkedik. Döcögünk a vékony jégréteg borította földúton, amit jobbról-balról aranybányák szegélyeznek. Már a reggeli órákban zajos dömperek dolgoznak mindenfelé. Közeledünk.

Az az érzésem, mintha nem egy emberek által lakott településre, hanem egy büdös szemétdombra igyekeznénk. Több méteres szeméthegyek az út mentén, szanaszét dobált flakonok, a napfényben felolvadó jég helyén sárban úszó hulladék. A város főterén szállunk ki. Azt mondtam tér? Túloztam. Ez az a sáros kocsiforduló, ahol legfeljebb csak néhány piaci árus emlékeztet arra a helyre, amelyet a tér szó eredetileg jelöl. Nincsenek fák, bokrok, növények, sehol egy virág, hiszen ezen a magasságon már nem tudnak megélni. A kopár teret és a település piszokban és sárban úszó gusztustalan főutcáját csupán néhány kőház szegélyezi.

A bányák felülnézetbőlA bányák felülnézetből

A házak kicsiny csoportja azonban lélegzetelállító környezetben fekszik. Hóborította fehér hegycsúcsok, hosszan nyújtózó gleccserek és azok árnyékában egy bámulatosan szép lagúna. Nem fér a fejembe ez az éles ellentét a természet szépsége és az ember alkotta ronda város között.

A Nap lassan feljebb csúszik az égen és az emelkedő hő hatására bomlásnak induló, szerteszét heverő hulladék förtelmes szagot áraszt. A gyomorforgató bűz beszorul a szűk sikátorokba, ahol a fagytól épp csak felengedő földön apró gyerekek csúsznak-másznak. Autók nem közlekednek a városban, csupán a már említett kocsifordulóig. Belépünk az egyik elfogadható állapotban lévő kőházba, aminek ablakában "Se vende", vagyis "Eladó" tábla lóg. Puszta kíváncsiságból rákérdezünk a lakás árára.

- Egy szoba ára 1 kg arany - mondja a tulaj.
- Aranyban mérik a lakások árát? - csodálkozom rá a fickóra.
- Igen. Itt mindent aranyban mérnek.
- És mi van a szobában?
- Mi lenne? Ágy és bútor.
- Úgy értem, hogy fürdőszobás, konyhás?
- Rinconadában csak nagyon keveseknek van fürdőszobájuk. Nagy a hideg, a víz sem túl tiszta, itt nem fürdenek az emberek. Főzni sem főznek. Itt munka van, ha enni akarnak, étterembe mennek.

A város a bányák fölé épül - elég egy robbanás és ezrek halnak megA város a bányák fölé épül - elég egy robbanás és ezrek halnak meg

Az kevésbé lep meg, hogy az arany városában a szoba árát nem pénzben, hanem aranyban mérik, az összeg azonban sokkol. 1 gramm arany Rinconadában 100 sol, vagyis kb. 8500 forint. Egy 8-10 négyzetméteres fűtetlen lyuk így kb. 8,5 millió forintba kerül. Bár nem ismerem a hazai ingatlanpiacot, de abban biztos vagyok, hogy 850 000 Ft/négyzetméter áron a Rózsadombon is kapok lakást, nem is akármilyet. Minden bizonnyal ekkora összeget egyetlen kezdő bányász sem tud kiköhögni.

- Ki vásárol itt lakást?
- Az, akinek tervei vannak vagy az, aki nem tud szabadulni az arany bűvöletéből.
- Ez mit jelent pontosan?
- Vannak, akik odahaza mindent eladva érkeznek, hogy szerencsét próbáljanak. Ők általában itt is ragadnak. Mások nagy mennyiségű aranyat találnak és a bevételből megveszik a bányajogokat. Ők építenek kőházakat, hogy munkásaiknak bérbeadják. Rengeteg féle történetet hallani olyanokról, akik több mint 10 éve napról napra élnek, míg mások alig egy hét alatt meggazdagodnak és visznek mindent.

Egy 10 nm-es fürdő és fűtés nélküli szoba ára 8,5 millió forintEgy 10 nm-es fürdő és fűtés nélküli szoba ára 8,5 millió forint

Ahogy eltávolodunk a kőházaktól - amiknek jelentős része jobbára orvosi rendelő, élelmiszerbolt vagy mobiltelefon kereskedés - összetákolt, alig pár négyzetméteres alumínium pléhházak következnek. Ezekben a fémdobozokban élnek Rinconada kevésbé jómódú lakói. A fémcellák apró, sötét és fagyos helyiségek, konyha, fürdőszoba, WC, tisztálkodási lehetőség egyáltalán nincs bennük. Erre szolgálnak a kőházakban kialakított nyilvános mellékhelyiségek a város központi részén. Elképzelhetetlen számomra, hogyan lehet szardíniaként élni, fémskatulyába zárva. Nappal a tűző nap miatt megsülsz odabenn, éjjel a -15 fokban meg megfagysz. Hogy megéri-e vállalni az embertelen körülményeket, arról megkérdeztük a szűk sikátorban libasorban közlekedő bányászok egyikét, aki egy velem készített képért cserébe szívesen kameránk elé állt.

- Abban a pléhházban lakunk a haverommal - mutat a 30 év körüli markáns arcú srác az egyik max. 6 négyzetméteres fémdobozra - Én csak két évre jöttem ide, a többség nem hosszú távra rendezkedik be. A város csúnya és mindig hideg van. A bánya veszélyes, a bányászok élete nem leányálom. Előfordulhatnak balesetek és az arany miatt a gyilkosságok száma is elég magas. Nem jó itt élni.
- Nagyon kevés nővel találkoztunk a sétánk során.
- Igen. Rinconadát többségében férfiak lakják.
- Nem hiányoznak a nők?
- Dehogynem - mosolyog kajánul.
- Vannak gyerekeid? Családod?
- Van feleségem és egy kisfiam. De ide egyedül jöttem, ők Punóban maradtak. Nem nekik való ez az élet. De azért akadnak olyan bányászok, akik családostul jönnek vagy a gyerek éppen ide születik. Az asszonyok kisebb üzleteket nyitnak vagy főznek a bányászoknak.

Borzongva gondolok bele, hogy vajon egy ilyen fémdobozban milyen lehet a gyerekszoba.

- Milyen gyakran szoktatok találkozni a feleségeddel?
- Általában havonta eljönnek és meglátogatnak.
- Miért pont Rinconada? Megéri itt dolgozni, ennyire távol a családtól?
- Nézd, az arany sokat ér. Ha szerencséd van, két év alatt akár több ház árát is megkeresheted. Peruban legálisan sehol máshol nem tudnék ilyen rövid idő alatt ilyen sok pénzre szert tenni.

Endre elemzi a kimbalate szörnyen bonyolult működésétEndre elemzi a kimbalate szörnyen bonyolult működését

Próbáltunk utánajárni a számszerű adatoknak, hogy mégis mennyi aranyat találnak a bányákban, de erre a kérdésünkre mindenki eltérő választ adott. Pontosan valószínűleg senki nem tudja, hogy Rinconadában mennyi nemesfémet bányásznak egy év alatt. A hegy azonban egy valóságos kincsesbánya, amely roskadozik az aranytól, és szinte percenként kerülnek elő a néhány milliméteres aranydarabokat tartalmazó kövek. Ennek a gazdagsággal kecsegtető jövőképnek pedig megvan az ára. De ahogy látni fogjuk, Rinconada nem csak a bányászok hétköznapi életére, hanem a Titicaca-tó partján élőkre is hatással van.

Hol vascsöveket, hol meg csákányokat cipelő, színes sisakos, fekete ruhás bányászok egész hada kerül meg bennünket, először szemből, majd hátulról. Sisakjuk színe utal arra, hogy melyik járatban végzik munkájukat. A bányászokat egészen a bányákig kísérjük. Utunk során számtalan keresetlen és csípős megjegyzést sikerül begyűjtenem. Akad, aki fotózkodni akar, akad, aki mást. Érthető, hiszen Rinconádában kevés a fiatal nő, de még annál is kevesebb a szőke gringa.

A járatokhoz érve az az érzésem támad, hogy a hegy oldalát alkotó, stabilnak cseppet sem nevezhető kőtörmelék bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhat a rajta található rögtönzött pléhházakkal együtt. A bányákban rendszeresen robbantanak, ami csak növeli a város mélybe szakadásának esélyét. Kíváncsiságunk nem hagy nyugodni, így lemászunk az egyik bánya bejáratáig. Szeretnénk bejutni, hogy a teljes munkamenetet lefilmezhessük, de a bányászok vezetője kitartóan rázza a fejét és végül nagy csalódásunkra, veszélyre és a robbantásokra hivatkozva, nem enged be bennünket a bánya belsejébe. Hogy ez-e a valódi ok vagy a bányamunka körülményeiben akad valami rejtegetnivaló, az ő titka marad. Kénytelenek vagyunk beérni a külszíni munka és a hétköznapi élet filmre vételével.

Amiről az egész szól: arany és mercurioAmiről az egész szól: arany és mercurio

Bánatunkban csatlakozunk Milanhoz, a 28 éves bányászfiúhoz, aki épp egy taligányi követ szállít a molinóból, vagyis az őrlőből az otthona udvarán található kimbalatékhoz. Az udvarban fülsüketítő a zaj. Emberek egy kötélbe kapaszkodva „táncolnak” a kimbalate tetején, ami egy homorú és egy abba tökéletesen illeszkedő domború kőből áll. Egymásba helyezik a két követ, közé pedig az összezúzni kívánt kavicsok kerülnek egy higany tartalmú anyag, az ún. mercurio kíséretében. Ezután ráállnak a kimbalate tetejére és mehet a boogie, ami úgy 40-50 percig tart.

A kimbalate után következik a legizgalmasabb rész, ugyanis az így nyert kőtörmeléket gondosan átmossák. A törmelékből kicsiny aranydarabok kerülnek elő, amik persze még szennyezettek, így Milan nekilát a nagyobb rögök átmosásának egy sűrűbb halmazállapotú mercurióval. Nem húz gumikesztyűt, csak úgy simán nyúlkál bele a higanytartalmú hideg vízbe, amitől a keze egyszerre vörös és szürke. A munka végeztével a vödörben felgyülemlő higanyos vizet egyszerűen kiborítják. És itt jön be a képbe a Titicaca-tó.

Rinconada alatt egy festői szépségű lagúna húzódik, amit a bányák feletti gleccser táplál. Azon túl, hogy a 40 000-es város teljes szennyvíze tisztítatlanul ömlik bele a tóba, a higany tartalmú mercurio is szabadon szivárog le a völgybe, lassan 20 éve. A lagúna számos kis patakot táplál, melyek végállomása Dél-Amerika legnagyobb tava, a Titicaca. Az elmúlt években egyre sűrűbben fordul elő, hogy higanymérgezésben elpusztult halak ezrei lepik el az északi partvidéket. Persze mindez a bányászokat egy percig nem érdekli, hiszen számukra fontosabb, hogy mi lesz a rögből a mercurio után.

Rinconadában napi akár 1000 solt is meg lehet keresniRinconadában napi akár 1000 solt is meg lehet keresni

A következő feladat a mercurio bevonat eltűntetése, amely forrasztópákával történik a városban található több száz aranyégető műhely valamelyikében. Ide is elkísérjük Milant. Nagyon izgatottak vagyunk, hiszen itt derül ki, mennyi a talált arany valós tömege. Egy 16 grammos kövecskével érkezünk, amiből az égetés után 7,6 grammnyi arany marad. Ez nem rossz napi kereset, érthető módon Milan fülig érő szájjal távozik az aranyégetőtől. 760 solt, azaz kb. 65 000 forintot keresett egyetlen nap alatt.

A városban a legtöbb aranyégető műhely magánkézben van. A bányászok egyenként két-három műhellyel vannak leszerződve, bár ez a szerződés inkább csak szóbeli megállapodás. A műhelyek tulajdonosainak kezén napi több kiló arany is átfolyhat, amit igen jó áron passzolnak tovább limai és cuzcói kereskedéseknek. Aki Rinconadában rendezi be az életét, az mind ilyen műhelyre vágyik. Ez persze nem kevés pénz, és valószínűleg a helyi maffiával is meggyűlik az ember baja, így aki kevésbé költséges és veszélyes vállalkozásra vágyik, az molinókat vásárol, majd azokat bérbe adja.

Egy kicsit olyan ez az egész aranyláz, mint a kábítószer. Ha egyszer az ember rákattan, képtelen belőle kiszállni, és még azt sem veszi észre, ha már nem ő az úr, hanem a saját pénzének a szánalmas fogja. Bár a bűzölgő pléhvárosban minden beszerezhető, a pénznek nem igen van értéke. Mivel minden nagyon drága, így csak az tudja élvezni az itt megszerzett gazdagságot, aki le tud állni és visszaköltözik a maga kis városába, ahol a bányákban felhalmozott pénze tízszer többet ér, mint Rinconadában.

Rinconada a lábaim előtt... illetve alattRinconada a lábaim előtt... illetve alatt

Mindenkit a saját anyagi érdeke hajt, így vajmi kevés idő és energia jut az arany kimosásakor használt higany szakszerű kezelésére, aminek a hosszú távú következménye egy egész Perut érintő természeti katasztrófa lehet. A bányák magán kézben vannak,  ezért az állam kevésbé tudja kontrollálni a hegy mélyén történteket. Első lépésként - kb. 10 évvel ezelőtt - települési jogot adott Rinconadának, hogy rálátása legyen a folyamatokra. Ez azonban kevés. A bányák sejtszerűen és megállíthatatlanul szaporodnak, ráadásul a maffia is átszövi a járatokat. A megoldás egyelőre várat magára, a természetvédők sem tehetnek mást, mint imádkoznak, hogy zuhanjon az arany világpiaci ára, ezzel sokakat eltántorítva a veszélyes munkától.

Lassan esteledik, és mivel az estét nem szándékozunk 5100 méteren tölteni, visszaereszkedünk Ananeába. Érdekes gondolatok kavarognak a fejemben. Amikor évekkel ezelőtt Honduras fővárosában, Tegucigalpában jártam, azt hittem, sosem fogok gusztustalanabb lakott településen megfordulni további utazásaim során. Rinconada azt mondatja velem, hogy tévedtem. A bányászok élete a Föld nemcsak legmagasabban fekvő, de jó eséllyel a Föld legundorítóbb településén embertelen, kemény, érzelmileg szegény, viszont anyagilag meglehetősen ígéretes. Már akinek! Nekem, látván a körülményeket, senki nem tudna annyit fizetni, hogy itt éljek és dolgozzak akár egy napig is...

Még több sztoriért és fényképért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Az Altiplano nem nyerte el a tetszésemet. Sárgára égett füves pusztaságaival, végeláthatatlan távolságaival olyan, mint az Alföld október végén. Ha nem lennének legelésző láma- és alpakkacsordák úton-útfélen, azt mondanám, Peru legunalmasabb vidéke. Aztán mikor megérkeztünk Lampába, a rózsaszín városba, egy csapásra megváltozott a véleményem: az Altiplano igenis mesés. Persze lehet csak azért, mert Lampa többet nyújt az eddig megszokottnál.

Az Altiplano fővárosában, Juliacában csak fél órát töltünk, amíg az egyik buszterminálról a másikra kutyagolunk át. A főtérnek nehezen nevezhető valamin álló romos katedrálison kívül nincs túl sok látnivaló a városban, a peruiak is az egyik legcsúnyább településként tartják számon. Sürgő-forgó tömeg, utcai árusok, dudáló tuktukok, poros utcák, szorosan összeépült jellegtelen téglaházak, nem is beszélve a terminál környékén megforduló arcokról, akikkel sötétedés után nem szívesen akadnék össze. Juliaca egyszerűen az a hely, amit jobb kihagyni a túratervből, ha pedig már belekerült, akkor minimálisra kell redukálni az itt töltött időt. Szerencsések vagyunk, a lampai járat épp csak két utasra várt, így nem kell a tervezettnél hosszabban időznünk a városban.

Lampa városkája éjszaka a legszebbLampa városkája éjszaka a legszebb

Juliacánál már csak az onnan induló tömegközlekedés rosszabb. A busz belső terében terjengő szagok révén felállítom kulturantropológiai elméletemet: szerintem van egy bizonyos tengerszint feletti magasság, ami fölött a tisztálkodás kultúrája egyszerűen nem alakult ki, és az Altiplano bizonyára fölötte van ennek a határnak.

Dimbes-dombos mezőkön kanyarog a busz. Itt-ott elakad néhány percre, mert a mezőről az útra tévedő rémült lámacsordákat, marhákat vagy épp szerte-széjjel szaladó birkákat kerülgeti. Az út nem tart tovább fél óránál, gyorsan megérkezünk Lampába.

Kevés helyen szép az Altiplano, de ahol az, ott az emberek is azokKevés helyen szép az Altiplano, de ahol az, ott az emberek is azok

A Rózsaszín városnak is nevezett Lampának van egyfajta bája, amely szinte az első pillanatban magával ragad. A főtér hangulata egyszerűen zseniális, csak úgy pezseg az élet, a teret lezáró öreg templom pedig, ha beszélni tudna, biztosan sok jó sztorit osztana meg velünk. A téren és az összeépült apró házak közötti utcákon batyus, népviseletbe öltözött, ráncos arcú nénik sietnek ide-oda, mások sült húst, krumplit és pattogatott kukoricát árulnak a járda szélén, s közben az útpadkán ücsörögve lármásan pletykálnak egymásnak. A többnyire rózsaszínűre festett, gondosan bepucolt házak előtt ember nagyságú, színes ruhákba öltöztetett indiánszobrok állnak. Olyan ritka errefelé a külföldi turista, mint a fehér holló, ezért szinte mindenki mosolyogva üdvözöli a két kíváncsi, kamerás marslakót.

A Santiago Apóstol az Altiplano legszebb ás legizgalmasabb templomaA Santiago Apóstol az Altiplano legszebb ás legizgalmasabb temploma

Érkezésünknek gyorsan híre megy. Fotómasinával felszerelkezve, tanácstalanul ácsorgunk a Santiago Apóstol templom kulcsra zárt ajtaja előtt, amikor - állítólag a helyi pap közreműködésével - az egyik utcából előkerül egy egyetemista lányka, aki nemcsak birtokában van a templomkulcsnak, de még a tájékozott idegenvezető szerepét is lelkesen felvállalja.

A templom hajója egy klasszikus székesegyház képét mutatja. Amit viszont a hajó mögötti épületrészben találunk, olyat kevés templom mondhat magáénak. Az épület alatt titkos katakombák vannak, amelyek egy inka legenda szerint egészen Cuzcóig vezetnek. Azt is tartják, hogy aki egyszer oda belép, az soha élve ki nem jön onnan. Ezt nem áll szándékunkban megkockáztatni (bár módunkban sem lenne, ugyanis a katakombák le vannak zárva az idegenek előtt), helyette beérjük a henger alakú kriptával, amelyben a tetőtől a padlózatig csontvázak lógnak. Állítólag spanyol bányászok, földbirtokosok és plébánosok utolsó földi maradványai. A sírhelyet eredetileg egy dúsgazdag földbirtokos és bányász, bizonyos Enrique Torres Belón építette magának és családjának, a többi csontváz csak amolyan díszítésként szolgál a sírhelyet körülölelő falakon.

Jövőbe nézés - morbid helyJövőbe nézés - morbid hely

Enrique 1950-ben kifizette az egész templom felújítását, és megkérte XXIII. János pápát - akivel baráti kapcsolatot ápolt -, hogy engedélyezze neki Michelangelo Pietájának másolatát elhelyezni a kripta tetején. A pápa beleegyezett, az elkészült szobor azonban nagyon nehéz lett és attól való félelmében, hogy beszakad a kripta teteje, ismét engedélyt kért a pápától, hogy alumíniumból is elkészíthesse Michelangelo remekét. A pápa ismét igennel felelt, így került hát a kripta tetejére egy alumínium Pieta, mely nem csak készítője, de sok más ember holttestét is őrzi. A második, úgymond eredeti másolat azóta a városházán búslakodik. Mindkét szobrot felszentelték, így Lampa a Föld egyetlen olyan városa, ahol két, a katolikus egyház által is elismert Pieta látható.

A piacon megüti a fülünket egy pletyka. Azt mondják a jó lampai emberek, hogy a falutól öt kilométerre van egy barlang, ahol ősi vikunya- és lámaábrázolások láthatók. Nekünk sem kell több, nyakunkba vesszük az Altiplanót és útnak eredünk.

Pieta alumíniumból, az egyház mégis felszenteltePieta alumíniumból, az egyház mégis felszentelte

Az Altiplano kiégett kopár síkságán a délutáni órákban tikkasztó hőség fogad. Úgy éget a nap, mintha egy kemencében sétálgatnánk. A földút mentén nincsenek házak, csak a pusztaság és a nagy kiégett semmi. Időnként aztán ebből a semmiből előkerül egy-egy népviseletbe öltözött, bő szoknyás, jól táplált asszonyság, aki a hátán csíkos kendőbe csomagolva szállítja apró csemetéjét.

Egy órás egyhangú kutyagolás után a távoli domb oldalán megpillantunk egy tehén formájú lyukat, vélhetően a barlang bejáratát. A domb alján húzódó néhány vályogház elhagyatva áll. Megértjük az egykori tulajokat, mi sem tudjuk, mit keresünk itt. Bizonyára nem a megfelelő ösvényen közelítjük meg a nyílást, mert sziklákból épített, másfél méteres kerítések keresztezik az utunkat. Legalább 20 percig kapaszkodunk felfelé, mire elérjük a barlangot. Csalódva nyugtázzuk, hogy ez nem más, mint egy nyolc négyzetméteres üreg néhány olyan falfirkával, amilyet akár a 6-os villamos Moszkva téri megállójában is láthatnánk. Csalódásunkért cserébe lövünk néhány jó naplementés képet a turistaszemmel leginkább csak erre alkalmas Antiplanóról.

Ha nem lennének perui rajztehetségek, észre se vettük volna az ősi falfirkákatHa nem lennének perui rajztehetségek, észre se vettük volna az ősi falfirkákat

Lampa faluja amilyen forró klímát nyújtott nap közben, olyan mostohává válik az éjszaka folyamán. Amikor az ember magasan fekvő településre érkezik, az első dolog, amivel meggyűlik a baja - a magas hegyi betegségen túl - az a napi hőmérsékletingadozás. A nappali órák rendszerint tikkasztó és égető napsütésben telnek, miközben éjszaka akár fagypont alá is kúszhat a hőmérő higanyszála. Mindig csodáltam azokat a különös embereket, akik képesek ilyen időjárási viszonyok között leélni az egész életüket. Igen, tudom, ők már megszokták, de nem fér a fejembe, hogy lehet a napi 30-35 fokos hőmérsékletingadozáshoz hozzászokni.

Mert az Altiplano szépMert az Altiplano szép

Az éjszakai alvás helyett csak hánykolódom az ágyban, az Andok álomszép havas hegycsúcsaival és a következő napok megpróbáltatásaira gondolok. Tudom, hogy a ma esti hideg csak a kezdet, hiszen holnap a Föld legmagasabban fekvő városába, Rinconadába utazunk...

0 Komment

Amikor két héttel ezelőtt életemben először jártam a Dél-Amerika legnagyobb tavaként számon tartott Titicaca-tónál, ahol többek között Amantani szigetének hagyományőrző népével ismerkedtünk meg, már akkor tudtam, hogy a többi szigetet is látni akarom. Így történhetett meg, hogy az Andokban tett kiruccanásaink után hamarosan ismét egy autentikusnak cseppet sem nevezhető hajón találtuk magunkat, amely Puno városából ezúttal Taquile szigetére tartott.

A kora reggeli órákban szállunk hajóra a hűvös tóparti városka vacogó turistáktól zsongó kikötőjében. A mi hajónk meglehetősen kis létszámmal indul útnak, aminek oka az első fél órában válik világossá. Olyan lassan haladunk, mint egy vemhes teknősbéka. Az utánunk fél órával startoló csónakoknak is bottal üthetjük a nyomát, de ahelyett, hogy emiatt dühbe gurulnék, igyekszem belefeledkezni az egyébként nem túl izgalmas tájba. Az úszó szigetekhez érve aztán jön a múltkori színelőadás, amit még két órás hánykolódás követ a barátságos méretű hullámok hátán.

Nyalókázó taquilei kisfiú Nyalókázó taquilei kisfiú

Kikötünk. Mivel Taquile szigetén a partvonal és a belső területek között meglehetősen nagy a szintkülönbség, a kikötőbe érkező látogatókra kénytelen kelletlen legkevesebb 20 perces meredek hegymenet vár. Az ösvényen csupán néhány helyi asszonyság kémleli kíváncsian az idegeneket, jóllehet nem aggodalomból teszik, hanem potenciális szállásvendégekre vadászva. Egy szigorú arcú, fiatalos asszonyság torpan meg mellettünk.

- Buenos días! Szállást keresnek a szigeten?
- Igen, szeretnénk maradni egy éjszakát – feleljük.
- Az én házamban megalhatnak.

Miután sikerül megegyeznünk az árban, követjük. Végigkanyargunk a házhoz vezető sziklákkal és kövekkel kirakott meredek ösvényen itt-ott kisebb birkacsordákat kerülgetve. Az egész apró vályogházakkal, cserjékkel borított szigetet fantasztikus friss muñaillat lengi be. A vendéglátó család szegényes háza a szigetet képező domb tetején egy belső udvar köré épült. Öt külön bejáratú helyiséget foglal magába és egy nyílt tűzön főzős konyha kivételével az összes helyiség hálószoba funkcióját tölti be. Egyben a család húzza meg magát, a többi pedig kiválóan alkalmas turisták fogadására. Nem elfelejtendő, Taquile szigetén is a turizmus biztosítja a legnagyobb bevételt a helyiek számára, annak ellenére, hogy a legtöbben csak Amantaníról visszafelé ugranak ide be néhány órára.

Készül a filmKészül a film

Egy apró ablakkal ellátott kicsiny, de hangulatos helyiséget bocsátanak a rendelkezésünkre egy rozoga ággyal és egy girbegörbe lábú faasztalkával. A döngölt padlót szalma borítja, amely kiváló szigetelő, jóllehet, ettől a helyiség hálószoba helyett inkább egy nyúlól hangulatát idézi. Nagy a szegénység, de a család olyan szeretettel és lelkesedéssel vesz körül bennünket, hogy a fürdőszoba és az angol WC hiánya okozta kellemetlenség már-már teljesen feledésbe merül.

Taquilére tett látogatásunk időzítésével óriási mázlink van. A sziget sziklákkal szegélyezett ösvényén bármerre tekint az ember - merthogy a domb tetejéről szinte mindent belát, - mindenütt népviseletes rögtönzött zenekarok csapnak dáridót, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Felszerelkezünk kamerával és fényképezőgéppel, majd az egyik mulató menet nyomába szegődünk.

A harminc-negyven szigorúan népviseletbe öltözött taquilei egy domb tetején üt tábort. A férfiakon fekete nadrág, vakítóan fehér ing, azon felül fekete mellény van, fejüket pedig pompomos piros mintás vagy fehér sapka borítja. Derekukon széles öv, rengeteg motívummal. Az asszonyok Amantanihoz hasonlóan színes térd alatti szoknyát viselnek, alatta barna bokában végződő harisnyával és fölül pedig többnyire egyszínű piros bő blúzzal, fejükön fekete kendővel. Mezítláb járnak vagy saruban, ami az éjszakai talaj menti fagyok esetén nem lehet olyan kellemes.

A zenészek húzzák a nótát, a többiek a földre óriási nejlonzsákokat terítenek, majd ezekre tömérdek főtt burgonyát és csicsókát szórnak. Egy törzsfőnök kinézetű nagyon színes sapkát viselő férfi egy jókora bottal a földet szúrkodja. Kétségkívül egy áldozati szertatásba csöppentünk bele.

A San Isisdro Machun mindenki tanácstalanra issza magátA San Isidro Macchun mindenki tanácstalanra issza magát

Lehet, hogy csak a nagy mennyiségű elfogyasztott alkohol teszi, de mindenki mosolyog, mint a tejbetök. Nagyon barátságosak velünk, az ünneplő seregbe nem illő két fehér turistát hamarosan mindenki a szívébe fogadja.

- Mit történik itt? – kíváncsiskodunk a legjózanabbnak tűnő álarcos férfinél.
- Már 48 órája tart a mulatság, ez a San Isidro Macchu.
- Az pontosan mit jelent?
- Azt jelenti, hogy az időjárás már éppen megfelelő a magok elvetésére. Ezért meg kell nyernünk a Földanya, Pachamama támogatását, hogy segítsen meg bennünket bőséges terméssel.
- És hogyan fogjuk megnyerni őt?
- Csicsókát, burgonyát és kukoricát hoztunk neki ajándékba – válaszolja, miközben jókorát harap az egyik főtt krumpliba.
- Az ő ajándékát az emberek is fogyaszthatják?
- Persze. Együtt vendégeskedünk. Eszünk-iszunk, táncolunk – azzal a kezembe nyom egy édes csicsókát.
- És a bot mi célt szolgál? – mutatok a hadonászó színes ruhába öltözött alakra, aki nem csupán népviseletet, hanem néhány társa kíséretében ijesztő álarcot is visel.
- A szertartás közben bottal szúrkodjuk a földet. Így Pachamama azt hiszi, hogy már vetünk és megáldja azt.

Tíz perc sem telik bele és az egész áldozó tömeg a földön fetrengve lakmározik jóízűen és vidáman. Alkohol fogyasztására csak ünnepek alkalmával van lehetőség Taquile szigetén, és úgy látszik ilyenkor meg is adják a módját és tisztességesen felöntenek a garatra. Feltűnik, hogy a különös társaság egyik férfi tagja női ruhát visel.

Férfiak azért húznak női ruhát, hogy nőkkel is rophassák. Persze a végén annyira leisszák magukat, hogy marad a férfitársaság.Férfiak azért húznak női ruhát, hogy nőkkel is rophassák. Persze a végén annyira leisszák magukat, hogy marad a férfitársaság.

- Miért viseled azt a ruhát, amit az asszonyaitok hordanak?
- Hát mert szeretek az asszonyokkal táncolni. Így olyan mintha én is az lennék és megtehetem.

Tudvalévő a nemek külön választása az áldozati szertartások és más ceremóniák esetén igen szigorú dolog, férfi és nő nem táncolhat együtt. Bár felteszem, ez csak az elfogyasztott alkoholmennyiség kérdése.

A sziget másik végéből szintén muzsikaszó hallatszik. Visszaballagunk a szállásadó családhoz és a családfőt, Fernandót faggatjuk.

- Mi ez a zenebona a sziget túloldalán?
- Áh, lakodalom van a szigeten. Az esküvő utáni lagzi egy egész hétig tart – válaszolja.

(Hozzátenném, hogy ezt itt annyira komolyan gondolják, hogy egész éjjel egy percet sem lehetett aludni a muzsikától. Nem is értem, hogy bírják egy hétig egyfolytában.)

Az ifjú pár a jellegzetes fehér kalapbanAz ifjú pár a jellegzetes fehér kalapban

- Fernando, hogy zajlik itt egy házasságkötés?
- Taquilei férfi csak olyan asszonyt vehet el, aki ismeri a szövésmintákat, hogy ruháit el tudja készíteni. És mivel ezek a szövésminták meglehetősen egyediek, az asszony jó eséllyel szintén a szigetről származik.
- Mit jelentenek a különböző színű sapkák és pomponok?
- Ma már nincs túl nagy jelentőségük. De eredetileg a nőtlen férfiakat illeti a fehér, a nős férfiakat pedig a piros sapka. Az ifjú házasokon pedig fehér kalap van. A pomponok színe a családi állapotra utal mind a nők szoknyáján, mind a férfiak sapkáján vagy övén. Ha valaki házas, azé szolídabb.
- A fiatalok szabadon választhatnak párt magunknak?
- Ma már igen. Az egyetlen szabály a szövésminta ismerete a nő részéről.
- És mi van a lányok szüzességének kérdésével?
- Most már a legtöbb pár évekig él együtt, mielőtt egybekelne, tehát bizonyára van közöttük szexuális kapcsolat. Ezt az emberek elfogadják. Az esküvő igen sok anyagi ráfordítással jár. A házasulandóknak közösen házat kell építeni. Az alkalomra pedig birkákat, csirkéket kell leölni, sok italt vásárolni. A pénzt előteremteni pedig hosszú idő.

Nagyon izgatottan sétálunk át a lakodalmas házhoz, amelyhez kanyargós meredek ösvény vezet fel. Kicsit nehezemre esik folyton felfelé menni. Bár a helyiek megszokták az ilyesmit, néha azért nekik is meggyűlik a szintkülönbséggel a bajuk.

Táncoló sokaság a lakodalomban

Erit bikatáncba vittékA legjellemzőbb tánc a bikatánc. A férfi öklelni készülő bikaként toporzékol a nő mellett, majd pörgeti mindenféle szabály nélkül. Nyilvánvaló, hogy a tánclépéseket is részegen találták ki.

Egy csoport fiatal beszélget a kapu előtt s az egyik, már nem szomjas fickó hátrafelé lebucskázik a bokrokkal borított domboldalon, máris biztosítva ezzel a násznép számára a vidám hangulatot. Ma van a lagzi első napja, ezért az itteni szabályok szerint az ifjú pár nem hagyhatja el a házat és nem fogyaszthat alkoholt. Nem úgy, mint a násznép. Az egész udvar tántorgó, önmagát tanácstalanra ivott alakokkal van tele, körülöttük sertepertélő apró, színes ruhába öltöztetett csemetékkel. Az örömapák föl-alá szaladgálva osztogatják a poharakat, ami nem személyenként jár, hanem a társaság gondosan körbeadja.

A hét napig tartó dínom-dánom alatt a zajos esküvői házhoz alkalmanként minden vendég többször is betér. Hordják az ajándékokat, többnyire ételt, italt és élő állatot. A vőlegény gallérján többszáz sol papírpénz fityeg egy csipesszel odaerősítve. Az udvaron igen nagy a káosz, és ami a muzsikusokat illeti, a zenében sem több a harmónia. Az egész azt a benyomást kelti, mintha minden zenész csak úgy véletlenül rábukkant volna egy rosszul hangolt ütött-kopott gitárra és találomra elkezdte volna pengetni azt.

Egy enyhén illuminált arcEgy enyhén illuminált arc

Alig pár perccel azután, hogy a táncparkettként szolgáló udvarra érkezünk, a mulatozó vendégek máris táncra invitálnak. Endre a színes sapkájával törzsfőnök szerepéről árulkodó öreggel ropja, aki jókedvében olyan lelkesen énekel krumplival a szájában, hogy jó néhányszor szakállán köpi szegény táncpartnerét. Nekem egy enyhén illuminált, de felettébb kedves sráccal van szerencsém bikatáncot járni, aki miközben jobbra-balra forgat, úgy mozog, mint egy öklelni készülő bika.

A ház egyik udvarról nyíló helyiségét az előrelátó pár átmenetileg elfekvővé alakította át. Betekintünk. Orrunkat bántóan savanyú szag csapja meg. Az egyik sarokban egy tucat részeg fekszik egymás hegyén-hátán és tátott szájjal húzza a lóbőrt. A másik sarokban a vendégek körben ülnek, rosszabb esetben a földről, jobb esetben egymás tenyeréből sült birkahúst eszegetnek, földes burgonyával, babbal (errefelé awasnak hívják) és csicsókával. Barátságuk jeléül megkínálnak, így van szerencsénk egy kis kóstolóhoz.

Az örömapák és násznagyok gyülekezőhelye

Kifeküdt a vendégseregAmíg a pihenőszoba egyik sarkában az örömapák és a násznagyok lakmároznak, addig a másik sarokban a megfáradt násznép kergeti az álommanót.

Kóstolni azonban nem csak ételt lehet, italt is. Újra az udvarra lépve egy négy fős vigyorogva tántorgó fiúcsapat gyűlik körénk és Endre kezébe egy sörösüveget nyomnak. Endre illedelmesen megissza az utolsó kortyot, mire közlik velünk a játékszabályt:

- Aki kiürítette, az töltse is tele!

Így hívatják meg magukat mindenkivel egy 10 solos sörre. Endre jót mosolyog, s már veszi is meg az újabb üveg sört. 

Lerázva magunkról a mókás társaságot a ház mellett kijelölt rétre érünk, ami jelenleg konyhaként funkcionál. Egy tucat ünneplőbe öltözött asszonyság néhány kondérban készíti a főfogást. A környéken orrfacsaró bűz terjeng, vélhetően a leölt állatok miatt. Vesszük a bátorságot és belenézünk egy kondérba. Bár ne tennénk! A fazékból egy fekete lében úszkáló riadt birkafej néz velünk farkasszemet. Már nem is bánom, hogy vacsorára nem vagyunk hivatalosak.

Semmilyen lakodalomból nem hiányozhat az esküvői menü. Taquilén ez speciel birkafej.Semmilyen lakodalomból nem hiányozhat az esküvői menü. Taquilén ez speciel a birkafej.

Elbúcsúzunk az ifjú pártól és a násznéptől, aztán visszaballagunk vendéglátóinkhoz. Bár végigkóstoltuk az összes krumplit, csicsókát és birkahúst a San Isidro Macchun és a lakodalomban, jól esik lefekvés előtt a nagy hidegben a már Amantanin is megszokott quinualeves. Beszélgetünk Taquile jövőjéről, s megtudjuk, a sziget ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Amantani. Nincs elég föld, s így a megélhetés reményében a fiatalok egy része a városokba költözik. Fernando és Enez éppen emiatt csak két gyereket vállalt, de az ő jövőjükért is aggódnak. Azt mondják, sok család perlekedik a nagyobb birtokért, s ez megmérgezi a kapcsolatot taquilei és taquilei között.

Perui utazásunk eddigi legnagyobb élménye volt az a másfél nap, amit Taquile szigetén töltöttünk. Amantanival szemben itt nem alszanak meg a turisták, így leszámítva azt a két órát, amíg a gringó horda a szigeten tartózkodik, Taquile a nyugalom és béke földje. A hagyományok bár már nem olyanok, mint régen, de amennyire lehet, próbálják őrizni azokat. Reméljük így marad sokáig.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra.

0 Komment

Bár ostobaságnak tűnik, ismét a Titicaca-tó felé vesszük az irányt. Tesszük ezt azért, mert nethez jutva az ember sok olyan dologra talál rá, amit bűn lenne kihagyni. Tipón vagy Raqchi romvárosát jóval kevesebben látogatják, mint Pisacot vagy Ollantaytambót, pedig legalább olyan varázslatosak. Nem beszélve Kallasayáról, Lampáról vagy Amaru Mururól, a túlvilág kapujáról. Így hát irány vissza a Titicaca-tó és Dél-Peru kevésbé ismert inka romjai.

Hat éve tök véletlenül leltem rá a térképen Tipón romvárosára. Akkortájt még nem szerepelt a helyi irodák programjában, most azonban egyre többen hirdetik azt. Ez nem jelenti azt, hogy tömve lenne turistával, mivel annyi sok szépség lakozik Cuzco környékén, hogy mindenre, így pl. Tipónra, nem marad a külföldieknek ideje. Nekem egyik kedvenc romvárosom és Erinek is szerettem volna megmutatni.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoMi ez kérem, ha nem fallosz?

Reggel felpattanunk az Urcos felé tartó buszra. Hét órakor Cuzcóban is ugyanolyan tömeg van, mint odahaza a 6-os villamoson, de mázlink van, pár megálló után ülőhelyhez jutunk. Valószínűleg csak ennek köszönhetjük, hogy a buszon portyázó tolvajbanda nem minket szemel ki célpontjának, hanem a mellettünk ácsorgó urat. Persze nem lehet minden tolvaj vérprofi, így sikerül az egyikük kezére csapni, aki naná, hogy tiltakozik - az idős cuzcói tárcája nyilván magától pottyant a földre. A kaller megelőzve a lincselést letaszigálja a tolvajt a buszról, így gyorsan helyre áll a rend.

Tipón faluja kb. 40 percre van Cuzcótól, de a reggeli csúcsban sikerül másfél órán át pöfögnünk az úton. Végül megérkezünk Peru tengerimalac központjába. A főút szélén már kora reggel mindenhol sült malacokat árulnak, az ember azt gondolná, hogy itt majd olcsón jut hozzá egy adaghoz. Egy fenét! Egy nyársra húzott jószág 40 solba, azaz 3300 Ft-ba kerül. Ennyiért valószínűleg Budapesten is eszem tengerimalacot, úgyhogy a kulináris élmény egyelőre várat magára.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoEri és az izgatóan elheveredő Pachamama

A romváros fenn van a hegyoldalban, a főút szélén rostokoló taxisok pedig a cuzcói lehúzós mintát követve egy tengerimalac áráért szeretnének minket felfuvarozni. Úgy döntünk, megpróbáljuk gyalogosan elérni a romokat. Fél órányi napon baktatás után besokallunk és leintünk egy éppen lefelé jövő taxit. Jófej a srác, látszik, hogy nem Cuzcóból idetévedt cápa. 5 solt fizetünk a menetért.

Ha Tipónról olvastál már valaha, valószínűleg olyan infókhoz jutottál, hogy fontos mezőgazdasági központ volt. A teraszok biztosan e célt szolgálták, csak azt nem értem, hogy ezek a jó régészek soha nem néztek még fel a hegyekbe? Azt ugye már írtuk, hogy az inkák mindig olyan helyen építkeztek, ahol a sziklák valami általuk szentnek tartott formát öltenek. Na már most, ha a Tipón fölé magasodó hegyre nézek, akkor egy meztelen női felsőtest jelenik meg olyan tökéletes valóságában, hogy azt 20 éve Cindy Crawford is megirigyelte volna. Továbbá, ha az ember veszi a fáradtságot és felkapaszkodik az amúgy elég jellegtelen palotához, onnan azonnal látszik, hogy a teraszokat egy fallosz formájára építették. Ha Tipón nem termékenységi központ volt (ami persze nem zárja ki, hogy mezőgazdálkodtak is itt), akkor megeszem a kalapomat.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoRumicolca, vagyis Cuzco kapuja

Másnap elindulunk vissza a Titicaca-tó irányába. Hogy elkerüljük a reggeli dugót és fáradtságot, megszavazunk egy késő délelőtti indulást. Első megállónk a Cuzcótól kb. 50 kilométerre fekvő wari romváros, Pikillacta. Mivel a warik nem szerettek annyira követ faragni, mint az inkák, így városuk sem olyan látványos. Sőt, a kerengőn túl az égvilágon nincs itt semmi látnivaló, csak kilométer hosszan alapig beomlott házmaradványok. Nem baj, megnéztük és nem lettünk tőle kevesebbek.

Pikillactától úgy 500 méterre áll Rumicolca, vagyis Cuzco kapuja. Egy magas fal két nagy kapuval, amit a legtöbb turista csak a busz ablakából fotóz le. Itt sem dobunk hátast a látványtól, viszont attól a német sráctól igen, aki biciklivel érkezik a romokhoz. Azt mondja Punóból jön, 4 napja indult. Puno ide közel 400 km, ráadásul menet közben volt egy 4321 méteres hágó, a La Raya. Nem tűnik kipihentnek a srác.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoRaqchi Virakocha temploma biztos nézett ki jobban is

Az inka kaputól pár kilométerre található Andahuaylillas kimondhatatlan nevű faluja. Itt is jártam korábban, de akkor nem akartak lehúzni a templomban 10 solra, így tartva magunkat a fogadalomhoz, hogy templomért nem fizetünk, kihagyjuk. A falu azonban így is érdekes, a főtere például nagyon tetszetős. A Chiss vendégházban szállunk meg 25 solért. Végre egy hely, ahol nem akarnak rajtunk pofátlan módon meggazdagodni. A szálló háziura amúgy az egyik legkedvesebb vendéglátó, akivel ezidáig Peruban találkoztunk.

- Nem emlékszem, hogy lett volna magyar vendégem korábban.
- Mi lennénk az elsők?
- Szerintem igen, s minden első vendégnek, így nektek is jár az ingyen kakaó.

Az öreg nekiáll kakaót főzni én meg cserébe meghívom egy sörre, így igen gyorsan jóba leszünk. Másnap korán kelünk, mert hosszú az út Punóig, de már 6 órakor fantasztikus illatok áradnak ki a konyhából. Az öreg meglátva minket azonnal reggelivel kínál, méghozzá egy jófajta adobóval, ami ecetes hagymafőzelék malachússal. Olyan, mint a lucskoskáposzta, amit amúgy utálok, de másfél hónap perui konyhán vegetálás után azt kell mondjam, a lucskoskáposzta és az adobo jó. 25 solba (kb. 2200 Ft) belefért kettőnknek egy-egy welcome drink és egy ötcsillagos reggeli.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoA romok helyett mindenki Erit fotózta... még én is

Következő megállónk a két órányira fekvő Raqchi romvárosa. Balfék módjára sikerül pont akkor érkeznünk, mikor a cuzcói turistacsapatoknak. Hatalmas buszokból ömlik be a sok nép Virakocha templomához, ami egykoron igen látványos lehetett, ma azonban csupán egy falrészlet. A romok között keringve egyszer csak elhagyom Erit. Pár perc múlva rátalálok egy perui egyetemi csapat fiútagjainak gyűrűjében, akik egyesével szeretnének Shakirával fotózkodni. Hiába mondom Erinek, hogy kérjen fotónként egy solt, nincs üzleti érzéke.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoJellegzetes arc a raqchi piacról

Raqchiból egy rozoga kisbusszal jutunk el a féltávnál fekvő Sicuani városába. A perui városok többsége alapból ronda, az Altiplano települései még rondábbak, de Sicuani egyenesen ocsmány. Az emberek sem kivátképp kedvesek, Pucara falujáig, ami két órányira fekszik innen, a kisbusz sofőrje fejenként 20 solért akar minket elfuvarozni. Nézünk egy nagyot, majd levetetjük vele a zsákjainkat a kisbusz tetejéről, amit botor módon felrakattunk azelőtt, hogy kifaggattuk volna a menetdíjról. A pályaudvaron kötünk ki, ahol teljesen normálisan csak 8 solt követelnek rajtunk.

Pucara faluja arról nevezetes, hogy itt gyártják a Peruban mindenhol látható agyagteheneket. A falu főterén egy szerencsét és áldást hozó óriásmarha áll, jelezvén, itt valóban minden az ökrökről szól. Azokról a turistákról beszélek, akik befizetnek 70 dollárt azért, hogy Punóból vagy Cuzcóból idehozzák őket, hogy maguk gyártsák le saját teheneiket, amiket jó pénzért utána megvehetnek. A turistacsapdából menekülve inkább felkaptatunk a hegyoldalba, ahol egy újabb rom, Kalasaya teraszai láthatók. Annyi teraszt láttunk már az elmúlt napokban, hogy ha egyszer hazamegyek, édesanyám erkélyén tutira krumplit fogok ültetni.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoAz Altiplano vihar előtt

Pucarában sem a romok, sem az agyagozás nem fogott meg, viszont a helyi múzeumban olyan sztéléket látunk, amik alteregói a kolumbiai San Agustínban látott szobroknak. Ezúttal sem értem, hogy a régészek hová tették a szemüket, vak, aki nem látja a hasonlóságot.

Sötétedik, mégis úgy döntünk, hogy irány Puno. Este 9 körül futunk be, ami azt jelenti, hogy 5 foknál nincs melegebb, így nem baktatunk fel a szokott punói szállásunkra, hanem a belvárosban nézünk valami olcsó helyet. Két sarokra a főtértől lelünk rá egy perui szemmel is csúnya zebracsíkos épületre. Gondolván, ide úgysem téved be turista, mert annyira ronda, bepróbálkozunk. 30 solért olyan luxuslakosztályt kapunk, hogy a fülünk ketté áll tőle. A víz forró, a wifi vágtázik, síkképernyős TV 100 csatornával és ami a legjobb, a szálló szigetelt. Én még a perui Andokban sehol nem flangáltam rövid gatyában az éjszaka derekán, de itt igen.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoPucara templomát is védik az agyagtehenek. Lehet villámhárító is van rajta.

Emlékeimben élt valami inka túlvilági város, ahol sámánok közlekedtek az istenek és emberek országa között. Az is derengett, hogy ez a hely valahol a Titicaca-tó környékén van. A hipergyors netnek hála alig egy órámba telik rálelni Amaru Murura, a túlvilág kapujára. Persze azt nem sikerül kiderítenem, hogy miként juthatunk oda, csak annyit találok róla, hogy valahol Ilave után van a hegyekben, nem messze az országúttól.

Ilavéba könnyedén elérünk, onnan azonban az utca emberére vagyunk kénytelenek hagyatkozni. "Életemben nem hallottam róla", "fogalmam nincs hol van", "biztos itt van ez?" és ehhez hasonló útbaigazításokat kapunk. A legtöbbre azzal az asszonnyal megyünk, aki azt ajánlja, sétáljunk ki a helyi terminálra, ott csak lesz egy buszsofőr, aki hallott már róla. Nem téved a nő, a pályaudvaron esküsznek rá, hogy Santiago faluja közelében van a hely. Elindulunk a kisbusszal, de menet közben azért próbálunk informálódni, biztosan nem csak a menetdíj lehúzó akció részesei vagyunk-e. A sofőr egyszercsak lassít, majd szól, hogy megérkeztünk. Santiago faluja kb. akkora, mint Tornanádaska kertvárosa. Van itt tíz ház, annak is a fele elhagyatott.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoRóka koma is a túlvilág kapuját keresi

Állunk a puszta közepén és kémleljük az előttünk álló hegyet. Céltalanul, de határozottan átvágunk a szántón, majd Eri szól, hogy szerinte felesleges itt bóklásznunk, menjek előre, keresgéljem csak a túlvilág kapuját, úgyis én vágytam annyira ide. Nem adom fel ily könnyedén, szikláról sziklára ugrálok. Minden élesebb kőbe inka faragást vélek látni, de a kapu csak nem mutatja meg magát. Nem úgy egy róka, ami alig 20 méterre tőlem megtorpan, rám néz, majd konstatálva, hogy alkalmatlan vagyok prédának, tovább áll. Az egyik völgyben nagytestű madarak hangoskodnak jövetelemkor. Láttam már őket korábban, ők az ún. segundo condorok, azaz másod kondorok. Nem hiszem, hogy a tudományosnak nehezen mondható elnevezés etológusoktól származik.

Jó egy órás bóklászás után egyszer csak egy ösvényre bukkanok. Nem is ösvény, kikövezett járda ez - érzem, hogy célba értem. És valóban. A hegy túloldalán feltűnik a kapu, előtte egy négy fős családdal, akik kokaleveleket jöttek áldozni Pachamamának. A kaputól persze nyílegyenes út vezet ki az országútra, a buszsofőr pusztán félkegyelmű volt és a hegy túloldalán rakott ki minket. Visszaszaladok Eriért, fél óra múlva pedig már együtt próbálunk átjárót találni a túlvilágra.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoEz csak a túlvilág ablaka lehet

A legenda szerint egyszer egy sámán érkezett a kapuhoz, bizonyos Amaru Muru, aki Múról, az elsüllyedt földrészről származott. Egy arany korongot tartott a kezében, ami az istenek kulcsa volt a túlvilághoz. Ha a korongot a kapu közepén látható lyukba helyezik, akkor az kék fényt sugározva megnyitja az átjárót a túlvilághoz. Amaru Muru azonban nem csak a titkok őrzője volt, egyes legendák úgy tartják, ő adta az inkáknak a templomépítés művészetét, valamint ő ismertette meg Cuzco népével a chacanát, azt az andoki keresztet, ami minden romvárosban feltűnik, s amit ma a piacokon nyakláncként árulnak a turisták pénzére vadászó kofák. Úgy tartják, hogy Amaru Muru egyszer visszatér a koronggal, és a túlvilág hét kapuját egyszerre működésbe hozva létrehozza a Titicaca-tó felett a Fényesség templomát, mely Amerika népeinek újraegyesülését segíti majd.

A legenda annyira szép, hogy spiritiszták Amaru Murut a Föld egyik legszentebb helyének tekintik. Jeles napfordulókon rengeteg misztériumot kedvelő turista érkezik a kapuhoz, ami - a helyi őr elmondása szerint - nem kicsit zavarja a helyieket. Ma Peruban a spirituális utazás ipari méreteket ölt, boldog boldogtalan keresi fel az inkák szent helyeit, hogy ráleljen a lelki békére és kapcsolatot teremtsen a hegy szellemével, Apuval.

Peru Cuzco Titicaca-tó AltiplanoVárom a csodát, de csak nem jön (Amaru Muru)

- A legtöbb sámán csak szemfényvesztő. Drágán adják a túlvilági élményt, de ez nem érdekli a gringókat. Hetente van már itt valami ceremónia, mázlitok van, hogy most nincs itt senki - mondja az őr. (Eddigre már a család is eltűnt a helyszínről)
- De azért vannak itt eredeti ceremóniák?
- Persze! Van, hogy több sámán jön egyszerre. Ilyenkor sem külföldieket, sem helyieket nem engednek a kapu közelébe.
- És ilyenkor történik itt valami túlvilági?
- Nem tudom. Ahogy mondtam, ilyenkor csak ők vannak itt, nem engedik a kapuhoz közel az egyszerű embereket.

Erivel végül mi sem lelünk rá a kulcsra, így nem lépünk át a túlvilágba. Nem baj, majd elfoglaljuk magunkat valahogy a következő 60 évben. Addig is holnap irány Taquile szigete.

Mégtöbb képért és szoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Machu Picchu álomszép völgyét magunk mögött hagyva a Szent-völgy többi érdekessége felé vesszük az irányt. Előre tudom, hogy látványban egyik sem fog vetélkedni vele, de azért izgatottan várom Ollantaytambo és Moray romjait. A legkedvesebb mégis Chinchero.

Ma megint nem alszunk többet 4 óránál. A hold még javában világít a csillagokkal teli égbolton, amikor kikutyagolunk az állomásra, hogy a napi első vonattal elhagyjuk Aguas Calientest. A Machu Picchu lenyűgöző látványától elvarázsolva robogunk Ollantaytambo felé. Lassan pirkadni kezd az ég alja. Végre nem csupán az útikönyvek leírása alapján tudjuk, hogy a világ legszebb vasútvonalán van szerencsénk végigkacskaringózni, hanem a felkelő nap fényében saját szemünkkel is meggyőződhetünk róla. A vasútvonal olykor burjánzóan zöld, máskor hófedte hegyek félelmetesen meredek szurdokában halad végig párhuzamosan, mondhatni kézenfogva, a méltóságteljesen hömpölygő Urubambával. Alig tudom nyitva tartani a szemem az álmosságtól, de azért valljuk be, ezért a látványért érdemes ébren maradni.

Ilyen és ehhez fogható látvány fogad a vonat ablakából Aguas Calientes és Ollantaytambo közöttIlyen és ehhez hasonló látvány fogad a vonat ablakából Aguas Calientes és Ollantaytambo között

A vonat a kora reggeli órákban döcög be komótosan az ollantaytambói állomásra. A város határában inka romok láthatók, amiket az ideúton a Machu Picchuhoz való siettünkben kissé méltatlanul elhanyagoltunk. Végiggyalogolunk a városka főterére vezető hosszú utcán. Figyelmünket elsősorban nem a messziről látható romváros köti le, hanem a szemközti hegyen egy természeti képződmény. A sziklákról egy tisztán kivehető arcforma mered ránk. Garantáltan nem a fáradtság okoz hallucinációt, hiszen párszáz évvel korábban az inkák is valami hasonló dologra lettek figyelmesek. Az arcot Viracocha istenük képével azonosították. Ahol ilyen csoda történik s az inka főisten - mondhatni - földre száll, ott nyilvánvalóan várost is illik építeni. Ollantaytambo 2400 méter magasan fekvő kellemes klímájú csöpp kis települése és ceremoniális központja szintén Pachacútec Yupanki inka király parancsára épült a 15. században, ahogy Machu Picchu is.

Virakocha zsákos vándorként tűnik fel az Ollantaytambót körülölelő hegyekbenViracocha zsákos vándorként tűnik fel az Ollantaytambót körülölelő hegyekben

A város egy részét ma is lakják és többségük a turizmusból keresi meg a napi betevőt. A nagy szürke gránitkockákból felépített utcákon számos faragott kőszobrot vagy épp színes szőttest vásárolhat a látogató. Megérkezünk az elhagyott romos városrész bejáratához. A hegy lábánál egy ősrégi kútból csordogál a víz. A Hercegnő fürdőjétől emberpróbáló mennyiségű lépcső vezet fel a romokhoz. A néhány megfaragott, bizonyára ceremoniális szerepet betöltő kőtömb kivételével a párhuzamosan elhelyezett falmaradványok - bár bizonyára értékesek archeológiai szempontból - a Machu Picchu látványa után már nem tudnak világmegváltó élményt nyújtani.

Az Urubamba völgye Ollantaytambónál megihletettAz Urubamba völgye Ollantaytambónál megihletett

Cuzco felé az út azonban még mindig kecsegtet néhány olyan állomással, amit hiba volna kihagyni. Marastól kissé nyugatra, a kopár andoki táj egyik kiszáradt völgyében útba esnek például Salinas fehér sóteraszai. Már a preinka kor óta ismeretes, hogy ezen a területen a föld alatt tömény sót tartalmazó víz választódik ki, amit okos inkáink jól ki is használtak. Olyan négyzetrácsos csatornarendszert építettek ki, amely a vizet könnyedén apró medencékbe vezeti, s amelyek között alig fél méter széles ösvényeken sétálhat a turista.

Salinas sóteraszai az Urubamba-völgy szélénSalinas sóteraszai az Urubamba-völgy szélén

Ropog a só a lábunk alatt, olyan, mintha jégen járnánk. Letörök egy apró darabot az egyik tavacska falából és megkóstolom. Nem csalás, valóban só. Ezekben a kis medencékben a nap hatására a víz párologni kezd, majd miután a víz utánpótlását szolgáló réseket elzárják, a sókristályok vastagon lerakódnak a mesterséges tavacskák alján és fala mentén. Állítólag több mint 600 családot foglalkoztatnak a teraszok, akik átlag 3-4 hetente "szüretelnek".

A teraszoktól a parkolóig vezető úton ajándékboltok üzemelnek és fehér, barna, vagy épp vöröses árnyalatú gondosan faragott sószobrokat és emberi fogyasztásra is alkalmas sókristályokat értékesítenek, ezzel teremtve kontrasztot a szegény sóbányászok és az őket fotózó turisták között.

A sóteraszok közelrőlA sóteraszok közelről

Marastól néhány perces autóúttal közelíthetők meg Moray különleges teraszai, amelyet a Föld köldökének is neveznek. Bár már számtalan inka mezőgazdasági teraszt tekintettünk meg az elmúlt napokban, de ez a 30 méter mély, epicentrikus köröket formáló bemélyedés mégis egészen más. Ha a közepén volna egy küzdőtér, akkor sokkal előbb nézném amfiteátrumnak, mint egy agrikulturális létesítménynek.

A Föld köldöke azonban sokkal több ennél. Nem is volna inka, ha nem volna benne valami igazán misztikus. A tudósok még nem fejtették meg száz százalékos biztonsággal az építésének a célját, de tény, hogy a romok középpontjában található mélyedés, olyan szélvédett, napsütötte pontját képezi a völgynek, valamint olyan erős a geotermikus kisugárzás, hogy a teraszok teteje és alsó része között akár 15 fokos lehet a hőmérsékletkülönbség. A sajátos klíma jól érzékelhető, ahogy lesétálunk a teraszok mélyére, ezért sokan Moray mezőgazdasági teraszait érthető módon túlvilági helynek tartják.

Moray, a Föld köldökeMoray, a Föld köldöke

Morayból úttalan utakon jutunk el az eldugott kis faluba, Chincheróba, a szivárvány földjére, ahol Dél-Amerika második legöregebb temploma vár ránk egy közel 500 éves freskóval. Az esős évszakban nagyon gyakori jelenség a szivárvány, amit egykor inka istenségek megjelenésének véltek és emiatt az andoki emberek a mai napig különös tisztelettel viseltetnek a hely iránt.

A meseszép templom, bár már önmagában sem kevés, még korántsem minden. A templom alatt ugyanis egy inka palota falaira bukkantak az előterében meghúzódó domboldalon pedig egy trapéz alakú résekkel ellátott inkakori fal áll.

Chinceróban található Dél-Amerika második legöregebb templomaChinceróban található Dél-Amerika második legöregebb temploma

Cuzco és környéke nem csupán inkakori romvárosairól híres, hanem szivárványszínekben tündöklő szőtteseiről és más kézműves termékeiről is. Chinchero szinte valamennyi házában fellelhető a szövőpad az élénk árnyalatú fonalak elképzelhetetlenül nagy választékával. Egy mosolygós népviseletbe öltözött férfi betessékel az egyik ház kézműves műhellyé alakított udvarára.

A családfő felesége segítségével lelkesen bemutatja, hogyan lesz a láma vagy birka gyapjából szőnyeg és pulóver anélkül, hogy bármilyen mesterséges anyaggal érintkezne. Endre mindig is következetesen elutasította a tisztításra és a tisztálkodásra előállított vegyszereket. Azt kell mondjam, hogy részben igaza van. A természetben szinte minden megtalálható.

A chincherói asszonyok a turisták kedvéért népviseletben szövögetnekA chincherói asszonyok a turisták kedvéért népviseletben szövögetnek

- Hogy lesz ebből a sáros, szürke gyapjúból ilyen szép színes fonál? – érdeklődünk hitetlenkedve.
- Látjátok ezt a fehér gyökeret? Lereszelem, beáztatom langyos vízbe, majd amikor habzik, kimosom benne a gyapjút – a mosás után kiemeli a vakítóan fehér lámaszőrt az edényből.
- Na és mi van a színekkel?

A férfi egy padon sorakozó tálakban különböző, számomra ismeretlen nevű növény terméseit, gyökereit és leveleit keveri össze vízzel, majd az így létrejött folyékony festékanyagba beáztatja a megtisztított gyapjút, ami az áztatás idejétől függően halvány vagy élénk színűvé válik.

- És meddig tart elkészíteni egy ilyen darabot? – mutatok rá egy gondosan megmunkált, mintás faliszőnyegre.
- Úgy harminc napig dolgozunk rajta, napi 4-6 órában.
- És mennyiért lehet eladni a piacon?
- Az attól függ, hogy hol. Itt Chincheróban úgy 100 sol az ára, de Cuscóban akár a dupláját is megkapod érte.

100 sol az ma úgy 8000 forint. Hogy megéri-e a sok munkát, mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy a műhelyben olyan zavarba ejtően gyönyörű munkákat találok, amikkel szívesen kitapétáznám a fél házat, már ha lenne házam.

A chincherói szőttesek szimbolikája összetett és misztikusA chincherói szőttesek szimbolikája összetett és misztikus

Visszasétálunk a falu határában parkoló minibuszhoz és a koraesti órákban már Cusco utcáit koptatjuk. Valahányszor elhaladunk egy kézműves üzlet előtt, mindig bevillan az agyamba a kedves chincherói kézművescsalád.

Azt kell mondjam, az elmúlt három nap eseményei Pisactól a Machu Picchun át Chincheróig nem véletlenül emelték a Szent-völgyet Peru és Dél-Amerika első számú turistaközpontjává. Kevés megpróbáltatással rengeteg csodát láthat itt az ember, s ha nem lenne olyan sok turista mindenhol, azt mondanám, ez Peru legcsodálatosabb része. Persze tudom, sok van még vissza az országból...

0 Komment

Machu Picchu

Machu Picchu. Mindenki nagy álma, az enyém is az volt. Mivel Endre felkészített, hogy mi vár majd rám a romok között, ezért nem reméltem azt, hogy találok egy csendes zugot, ahol leülhetek és élvezhetem a festői tájat elmerülve gondolataimban. Rengeteg a turista, az emberek lökdösődnek, de ettől függetlenül Machu Picchu az, amit a borsos árak ellenére is érdemes egyszer az életben meglátogatni. Na jó, én megtenném másodszorra is.

Ollantaytambo aprócska mesebeli hangulatú falujában a hegyek között a régi, amolyan vasrúdra felfüggesztett lámpások sejtelmesen megvilágítják a szürke kövekből kirakott szűk kis utcákat. Ezért a hangulatért nem is bánom, hogy az éjszaka kellős közepén gyalogolunk ki az állomásra, bár tény, hogy az álomkórtól alig látok ki a fejemből.

Machu Picchu szíve a hajnali ködbenMachu Picchu szíve a hajnali ködben

A nap utolsó vonata az egyetlen megfizethető, de így is irreálisan drága opció arra, hogy az Ollantaytambótól kb. 40 kilométerre fekvő Aguas Calientesbe jussunk. Cserébe az ember a világ valószínűleg legszebb vasúti vonalán halad végig, igaz, naplemenete után az orráig sem lát. Kárpótlásul a fekete-fehér ünneplőbe öltözött elegáns kalauz, aki inkább pingvinre, mint jegyszedőre emlékeztet, a jegyek ellenőrzése helyett minden utasnak egy elemózsiás zacskót nyom a kezébe, amelyben szám szerint 6 szem pirított mogyoró vagy sós bab található gondosan becsomagolva. Ha szerencsénk van, még a fejenként egy deci forró teáról vagy kávéról sem kell filter hiányában lemondanunk. Egyszóval megéri.

Na de most csípős, de amúgy jogos irónia helyett nézzük a dolgok pozitív oldalát! Holnap nagy álmom válik valóra, irány a legendás Machu Picchu. Endre már olyan sok alkalommal bolyongott a napi több ezer turistát vonzó romok között, hogy ha ő fogalmazná meg ezzel kapcsolatos gondolatait, az attól félek, hogy hagyna némi kívánnivalót maga után. Így helyette én írom meg az élményeket, mivel szűz szem másként látja a dolgokat.

Kicsit lelakott szoba csodálatos kilátássalKicsit lelakott, de légkondis szoba csodálatos kilátással

Aguas Calientes a perui hegyek között előbukkanó jótékony hatású termálvizeiről kapta a nevét. A legtöbb turistát azonban mégsem ez vonzza ide, hanem érthető módon a világ ma létező legnagyobb és remek állapotban megőrzött inka romvárosa, amely naponta átlag 2500 turistát fogad. Aguas Calinetes egészen más képet mutat, mint amilyennek a perui valóságtól gyakran elrugaszkodó álmaimban képzeltem.

Éjfél körül jár, amikor leszállunk a napi utolsó vonatról. A késő esti órán meglehetősen forgalmas az apró vasútállomás, ami nem véletlen, mivel nyilván sokaknak fájna a korábban érkező 2-300 dolláros vonat. A település főutcája, ami sétálóutca is egyben, egy meredek domboldalon vezet végig az elegáns kávézók, éttermek, vendégházak és drága hotelek között kígyózva. Az az első benyomásom, hogy a város minden latin jelleget mellőz, inkább egy európai mediterrán nyaralóhelyen érzem magam, mint Peru egyik legturistásabb településén. Ezt az érzést az is erősíti, hogy ritkán botlunk perui arcokba a meglehetősen zajos és nyüzsgő, nagy gonddal kivilágított zenés-bulis utcákon.

A viscacha, vagyis az andoki nyúl annyira őshonos a Machu Picchunál, mint Magyarországon a vombatA viscacha, vagyis az andoki nyúl annyira őshonos a Machu Picchunál, mint Magyarországon a vombat

Megérkezünk a szállásra. Bár több telefonhívással jeleztük érkezésünket, a recepciónál megszokott setesuta keresgélés a foglalások között itt sem maradhat el. Végül 70 solért egy példásan tiszta, tágas, privát fürdős szobát kapunk meleg vizes zuhannyal. Ez a Cuzcóban megszokott viszonyokhoz és árakhoz képest olcsó, ezért számomra igen kedves meglepetés. Jóllehet éves szinten itt sem kevesebb külföldi fordul meg, mint Cuzcóban, de úgy tűnik a Machu Picchu előtti utolsó állomás szállásárai még nem szálltak el. Nem kizárt, hogy ez is csupán ideig-óráig lesz így. Azt mondják mindennek annyi az ára, amennyiért a vásárlónak el lehet adni. Valljuk be, Peruban a turizmus nagyon jó üzlet, így tényleg csak idő kérdése, mikor ugranak fel itt is a szállásárak az egekbe.

A Hold még mindig magasan jár, amikor másnap kora hajnalban elindulunk, a napfelkeltét ugyanis már a romvárosból szeretnénk látni. Bár általában megvisel a koránkelés, a mai hajnal egészen más. Alig tudom kivárni, hogy megérkezzünk az eddig csak könyvekből ismert inka városba.

A klasszikus kép, amit mindenki meglőA klasszikus kép, amit mindenki meglő

Aguas Calinetesben már a kora hajnali órákban kígyózó sorok várják türelmetlenül, hogy megvásárolhassák az ugyancsak nem olcsó 19 dolláros buszjegyet fel a romokhoz. A buszok tömegei a Machu Picchutól Aguas Calinetesig oda-vissza közlekednek hajnaltól késő délutánig kb. 5 percenként. Fölpréselődünk az egyik járatra.

Az egykori inka birodalom legfestőibb és legbámulatosabb természeti környezetében fekvő városát meglátogató turisták három módon közelíthetik meg a romokat. Azok a kalandorok, akiknek belefér a perui látogatásuk idejébe és pénztárcájukba egy kis séta, négy napi gyaloglással érkeznek az inka ösvényen. A náluk is módosabb látogatók helikopterről lövik meg a legeredetibb fotókat, de a túlnyomó többség vasúton, majd Aguas Calintesből autóbusszal tekereg föl a Az Urubamba-folyó völgyében. Vannak persze azok a hátizsákosok, akik nem hajlandóak 100 dollárt kifizetni a vonatjegyért, ők inkább illegalitásba vonulva az éjszaka leple alatt a vonatsíneken sétálva közelítik meg Aguas Calientest. Korábban Endre is érkezett így párszor a romokhoz, de mostanra ez a cselekedet tiltott, ami persze a nincstelenebb világjárókat egy percig nem érdekli.

Az Inka-híd Machu Picchu távoleső felénAz Inka-híd Machu Picchu távoleső felén

Az autóbusz az Andok déli oldalán 2450 méteres magasságban a Cordillera Vilcabamba egyik elképesztően meredek sziklás hegyoldalán kiépített parkolóban teszi le utasait. Még alig világosodik, amikor a Machu Picchu bejáratához érkezünk. Vagy fél órát toporgunk izgatottan a jegyek ellenőrzésére váró tömegben. Ellopott útlevelem hiányában a rendőrségi feljelentés az egyetlen személyazonosításra alkalmas dokumentumom, kényelmetlenül feszengek is kicsit emiatt. Az őröket azonban úgy látom a dolog cseppet sem érdekli -  biztos nem én vagyok ma az egyetlen, aki rendőrségi feljelentéssel érkezik -, így alig néhány perc múlva már az inka romváros falain belül találom magam.

A nap szép komótosan bukkan elő a szomszédos hegyek mögül és a hajnali ködben sejtelmes fénybe vonja a tájat. Az épületek, az egykori paloták maradványai, a templomok romjai, a lakóházak, lépcsők, kutak, csatornák és teraszok többszintes együttese a hegyoldalon fokozatosan bontakozik ki a reggeli párában. A látvány egyszerűen megbabonáz.

Szezonon kívül a kora reggeli órákban is durva a tömegSzezonon kívül a kora reggeli órákban is durva a tömeg

De a romvároson kívül van itt még valami, amihez foghatót - bár sok helyen jártam már - még nem láttam soha életemben. Ez a táj. Meredek falú és kúp alakú, olykor a felhők fölé emelkedő hegycsúcsok, sűrű, szövevényes növényzettel borított szédítően mély kanyonok és az alattunk hömpölygő Urubamba. A Salkantay több mint 6000 méter magas csúcsa és az Urumbamba-folyó völgye között majdnem 4600 méteres szintkülönbség tátong, amely egyedülállóan gazdag növényvilágot hozott létre. A vidék a burjánzóan zöld babérfákon túl broméliák és színes orchideák egész tömegével gyönyörködteti a sivataghoz és kopár vidékhez szokott szemünket. Az inkák hittek benne, hogy a különlegesen szép természeti tájaknak természetfeletti erejük van. Kezdem érteni, hogy miért tartották Machu Picchut az ég és a föld találkozási pontjának.

A város inka lakói számára fontos szempont volt a védelem, de a védelmi célokat nem elsősorban a mesterségesen épített falak látták el, hanem maga a természet az inka várost körülvevő 700 méteres szakadékkal. A várost állítólag 1450 körül Pachacútec Yupanki inka király parancsára építették. 1570-ben hagyták el, elnéptelenedésére azonban egyelőre nincs magyarázat. Az biztos, hogy az inkák nem a konkvisztádorok miatt hagyták hátra a várost, mivel a spanyolok Machu Picchut soha nem találták meg.

Demóláma a teraszokon. A viscachához hasonlóan ő sem őshonos errefelé.Demóláma a teraszokon. A viscachához hasonlóan ő sem őshonos errefelé.

A tökéletesen simára csiszolt, hibátlanul illeszkedő vörös gránittömböket kötőanyag nélkül, száraz falazással illesztették egymáshoz és így tekintélyes méretű falakat alakítottak ki. Nem értem, statikailag hogy lehettek biztonságosak ezek az épületek.

A Nap különleges tiszteletének nyomai a város szinte valamennyi pontján megtalálhatók, amerre sétálunk. A tömérdek turista itt-ott csoportokká szerveződik és mellettük kicsit elidőzve hallgatom, ahogy helyi vezetőjük másról sem beszél, mint, hogy melyik kőre mikor hogy esik a napfény. Ebből tudták megállapítani, hogy éppen milyen évszak, illetve hónap van, valamint ennek megfelelően tartották a rituális áldozatokat.

Az inka hitvilág alapeszméje a Napisten, azaz Inti tisztelete volt. Hitvilágukból az egyéb bolygók sem maradhattak ki, azok alkották a Nap kíséretét. Vallásuk szerint Viracocha teremtette a világot és az embereket, kőből kifaragva. Ezért sok követ szentként tiszteltek, különösen, ha valami állati vagy emberi alak megtestesülését vélték benne fölfedezni. Ennek nyomai Machu Picchunál is tetten érhetők. Egyesek a romok fölé emelkedő Huayna Picchu oldalában egy jaguár vagy puma pofáját látják megjelenni, míg mások Viracocha ég felé néző arcát vizionálják.

Spontán pózolás ott, ahol kellSpontán pózolás ott, ahol kell

Végigjárjuk az ún. Szent kerületben a templomok és a királyi rezidencia maradványait, valamint a Főtér közelében a Naptemplom és a Királyi sír romjait, majd a romok fölé emelkedő sziklás teraszok felé vesszük az irányt.  Bevallom, a látvány megbabonáz, de a rengeteg turista folyamatos lökdösődésétől már-már kezd felforrni az agyvizem. Kissé nehezemre esik órákon át utat törni magamnak a mindent látni akaró tömegben. A teraszokról már ismerős a kép, ami minden inka kultúráról szóló képeskönyvből visszaköszön, azzal a különbséggel, hogy az emberek óriási sokaságában a látvány is kevésbé élvezhető.

A teraszoktól úgy fél órás gyaloglásra a szomszédos hegy derekán található keskeny ösvényen a régi inka hídhoz vezet az út. A legtöbben megelégednek a Machu Picchu klasszikus látványával, így ide már kevesen merészkednek el. Nem is turistákat, hanem helyettük egy kisebb csapat demólámát kell kerülgetnünk az alig fél méter széles úton, ami meglehetősen szórakoztató feladat. Az itteni állatok annyira megszokták az emberek állandó jelenlétét, hogy valósággal a nyakadba szuszognak és nemcsak elfogadják, de kérik a kézből kapott elemózsiát, a szörnyű ízű perui kekszeket. A régi vadregényes inkahíd a hegy oldalán „függeszkedik”. Életveszélyes, ma már senki nem használja, ezért benőtte a gaz.

Még bizonyára sok tudós elme fogja hosszú ideig törni a fejét azon, hogy a Machu Picchu az inka uralkodók szülőhelye volt-e, vagy királyi nyaraló, esetleg épp csillagászati központ. Egy biztos, csodálatos hely, csak az a baj, hogy ezt nagyon sokan tudják, ezért már-már élvezhetetlen a látogatása. A délutáni órákban egy újabb zsúfolásig tömött busszal érkezünk vissza Aguas Calientesbe és ezúttal nem rummal, hanem egész emberi áron mért sör mellett dolgozzuk fel a felülmúlhatatlan élményt...

0 Komment

Meggyőződésem, hogy a többség számára az inka kultúra egyenlő a Machu Picchuval. Pedig Cuzco környékén számos gyönyörű romváros fekszik s ezek ugyanolyan érdekesek, mint Peru legismertebb turistacélpontja. Azt persze csak kevesen tudják, hogy Pisac vagy Ollantaytambo városai fontosabb szerepet töltöttek be az inka történelemben, mint Machu Picchu, s bár nem olyan látványosak, megérdemlik, hogy látogatást tegyünk náluk. Az inkák valódi gazdagságáról azonban nem ezeken a helyeken informálódunk, hanem Señor Quillo pincéjében.

Cuzcótól alig pár kilométerre, Saqsaywaman tőszomszédságában található Quenko romvárosa. A labirintus (quenko kecsuául labirintust jelent) igazából nem volt város, épített része minimális, sokkal inkább szakrális központként funkciónált. A központi rész egy nagy kőszikla, amit a jó inkák úgy 700 éve elkezdtek faragni, s tették ezt a spanyolok érkezéséig. Több falát lecsiszolták, máshol apró göböket alakítottak ki, amik jeles napokon (napfordulók, napéjegyenlőségek) árnyékot vetettek az odahordott sziklákra vagy kialakított bemélyedésekre. Ottlétünkkor épp egy lengyel Baraka méretű turistacsapatnak magyarázza egy helyi vezető, hogy mikor hová esik a fény. Vicces, hogy az ember bármelyik romot látogatja meg, a vezetők csak erről a napjátékról tudnak mesélni. De valóban nincs miről sztorizgatni, mert a spanyolok olyan szépen lemosták az inka kultúrát a Föld színéről, hogy civilizációjukról szinte semmit nem tudunk.

Ha valamit az inkák nagyon tudtak, akkor az a csiszolás volt (Quenko)Ha valamit az inkák nagyon tudtak, akkor az a csiszolás volt (Quenko)

Kivétel ezalól annak a néhány főinkának az élete, akikre oly nagyon büszkék a peruiak. Pachacútec, Manco Capac, Túpac Amaru (vajon a rapper is tőle örökölte a nevét?) vagy Atahualpa neve nemcsak utcanevekben jelentkezik, a cuzcói völgyben minden második autószerelőt vagy boltot is róluk neveztek el. Ők voltak azok, akik alig 300 év alatt az amerikai kontinens legnagyobb birodalmát hozták össze és ők építették - főként Pachacútec - a Szent-völgy városait is.

Quenkótól nem messze található a Hold-templom. Pár éve jártam ott lóháton, s azon túl, hogy lovagoltam egy jót, nagy élményben nem volt részem. Egy Quenkóhoz hasonló nagy szikladarabot kell elképzelni a mező közepén, amibe az inkák lépcsőt véstek, így könnyítve meg a feljutást a "templom" tetejére. Aztán mikor az ember felér oda, akkor visszafordul és továbblovagol Puka Pukara felé.

Puka Pukara, a Vörös erődPuka Pukara, a Vörös erőd

Puka Pukara, vagyis a Vörös erőd, nevéhez hűen valóban erőd. Mivel nem volt több puszta katonai állomásnál, a spanyolok nem fordítottak nagy energiát az elpusztítására, ennek köszönhetően Puka Pukarára azt lehet mondani, hogy szép. Pár száz méterrel odébb található Tambomachay (jelentése kecsuául pihenőhely), egy apró fürdő és vízközpont. Egész hangulatos lenne a legelésző alpakákkal a háttérben, ha nem gondolná úgy minden órában vagy 300 turista, hogy le kell előtte fotózkodnia. Itt érzem elsőként azt, hogy Peruban a turizmus meghaladta a normális szintet. A helyi árusok simán hülyének nézik az embert, s tehetik, mert vannak olyan külföldiek, akiknek nem sok 100 dollár egy olyan szőnyegért, amit a cuzcói piacon egy 20-asért utánad dobnak.

Véletlen pillanat - egy turista sincs a képen (Tambomachay)Véletlen pillanat - egy turista sincs a képen (Tambomachay)

Mivel tudjuk, hogy a nagybuszos kirándulók is a mi útvonalunkon mozognak, ezért rohamléptekben elindulunk Pisac felé, hátha elkerüljük a tumultust. Nem sikerül. Mire a kondor tetejére épülő romokhoz érünk, legalább húsz darab luxusbusz tologat balra-jobbra olyan szmogot gyártva a csodás fekvésű Pisac fölé, amit Lima is megirigyelne télvíz idején. Szerencsére a legtöbb túraszervező csak Pisac bejáratát engedteti megnézni a turistáknak, így átvágtatva a Q'allaqasa városrészen csak egy-két hátizsákossal futunk össze.

Pisacot az inkák alapították, bár egyes tudósok azt feltételezik, hogy a bejárati épületek korábbról származnak. Pisac az első olyan romváros utunk során, ahol valóban kirajzolódik egy egykori város alaprajza. Q'allaqasa az elit lakhelye volt. Bár Pizarro elpusztította, a régészek egészen remek munkát végezve szinte teljesen újjáépítették azt, így ma közel eredeti fényében tündököl. A fellegvár ugyan szép, de a klasszikus inka köveket hiányoljuk.

Pisac nem csúnya völgyben fekszik, ezt Eri is tudjaPisac nem csúnya völgyben fekszik, ezt Eri is tudja

Hátrahagyjuk a turistatömeg által elárasztott bejárati részt és az Intihuatana felé vesszük az irányt. Intihuatanák (jelentése kb. annyi, mint napkő) tulajdonképpen minden egykori inka városnál megtalálhatók voltak, mivel azoknak a napfordulók alkalmával csillagászati funkcióik voltak. A helyiek azt is tudni vélik, hogy ezek a napkövek nem csupán szakrális helyek voltak, hanem fontos szerepet töltöttek be a hírek terjesztésében, mivel állítólag összeköttetésben álltak egymással. Ahhoz, hogy ez a feltételezés igazolást nyerjen, a tudósoknak még nagyon sokat kell sétálniuk az Andokban. Mindenesetre Pisac intihuatanáját már megtalálták, és nagony jól tették, mert a város legszebb, mégis legkevésbé látogatott része ez. Itt a kövek már valójában úgy állnak egymáson, ahogy azt egy inka várostól a turista elvárja - egy tű se fér be a téglák közé.

Pisac az első húsz percet leszámítva, amíg az ember megfullad a benzingőztől, egészen nagyszerű élmény. A látvány a Vilcanota völgyére lenyűgöző, a város alatt húzódó teraszok pedig megértetik az emberrel, miként is éltek az inkák a spanyolok érkezése előtt. Úgy döntünk, hogy az intihuatanától gyalogosan jutunk le Pisac városkájába, hogy ne kelljen kerülgetni ismét a buszokat.

Eri pókembert játszik (Pisac)Eri pókembert játszik (Pisac)

A teraszokon át vezető ösvény a városka főterére fut be. Illetve futna, ha már ideje-korán nem keveredne el az ember a piaci forgatagban. A pisaci piacon van minden; kaphatsz itt kézzel szőtt gyönyörű szőnyegeket horror áron vagy rossz esetben Kínában géppel készített takarókat olcsón. Van régiségkereskedő, CD árus, színes cipőket kínáló kofa, kukoricát főző öreglány és persze rengeteg külföldi. Sokat változott a kép 2007-hez képest, mikor először jártam itt. Akkor csupán pár stand vette körül a főtéren ácsorgó hatalmas fát, mára azonban Pisac egy hatalmas piacváros.

Emlékszem, mikor hat éve a réginek tűnő szobrokat árusító pultnál mellém és velem utazó barátom mellé lépett egy öreg és azt kérdezte: "Szeretnétek valóban eredeti dolgok közül válogatni?" Persze, hogy szerettünk volna. Bólogattunk nagy bőszen, két perc múlva pedig egy nagy sárga vasajtó előtt álltunk.

- Keressétek Quillót! Neki vannak cuccai - azzal az öreg továbbállt.

Bekopogtam a nagy vasajtón, aminek kinyílt a kukucskáló ablaka. Egy női szempár figyelt rám meredten.

Így kell kinéznie egy valamit magára is adó inka épületnek, na!Így kell kinéznie egy magára valamit is adó inka épületnek, na!

- Señor Quillót keressük. Azt mondták, itt találjuk.
- Miért keresitek? - jött a nem annyira meglepő visszakérdezés.

Kezdtem úgy érezni magam, mint Michael Douglas a Smaragd románcában, mikor kocsit szeretett volna szerezni a kolumbiai drogbárótól, de helyette pisztolyt nyomtak a szeme közé.

- Azt mondják, van valamije, ami minket érdekelhet - vágtam vissza kicsit megrémülve, hogy ebből nem lesz semmi.

De a jelszó működött. A zár kattant egyet, majd kinyílt a nagy vaskapu. Belépve az udvarba klasszikus kép fogadott minket: egyszerű kétszintes vályogház, laminatető és morzsolt kukorica szétterítve a földön. Az idillt csak egyetlen kép rontotta, az pedig az udvar végében egy fickó volt, aki két ugató pitbullt próbált visszafogni a nyakörvénél fogva.

- Nem kell félni tőlük. Szelídek - szólt oda az enyhén kerekded hölgy - Mindjárt szólok Señor Quillónak.

A fickó elengedte a két pitbullt, amik megindultak felénk, de mire a lábunkhoz értek, már csóválták is a farkukat. A következő pillanatban az emeleti erkélyen megjelent egy közel két mázsás alak fekete öltönyben és napszemüvegben. Utólag visszagondolva Oláh Ginó és május 1. jutna róla eszembe, de ez a fickó valahogy méltóságteljesebbnek tűnt.

Pisac faluja és a Szent-völgy Pisac faluja és a Szent-völgy

- Quillo vagyok. Mit szeretnétek?
- Azt mondták a faluban, hogy vannak dolgai, amik érdekelhetnek minket - beszélek spanyolul nem tudó barárom helyett is.
- Milyen dolgokra gondoltok?
- Régi inka kori dolgokra.
- Mázlitok van. Azok pont vannak nálam.

Eközben Señor Quillo leért a lépcsőn. A 200 kilóhoz társul egy 190 centis magasság, ami nem szokványos Peruban. Megáll egy garázsajtónál, s annyit mond:

- Ha bemegyünk, kötelező vásárolni, rendben?

Bólogatunk. Nyílik az ajtó, majd egy röpke pillanat alatt olyan dolgot látunk, amitől földbe gyökerezik a lábunk. A ház pincéje csurig van mindenféle inka és preinka szobrokkal, de nem csak ilyen pár centis fittyfenékkel, hanem 10 méter magas faragott sztélékkel.

- Ez Tiwanakuból van - mutat rá az egyik elfektetett oszlopra Señor Quillo, látván a döbbenetet az arcunkon - Tetszik a látvány? Ez nem a Larco Múzeum - röhög.

Pisac védi a Szent-völgy bejáratátPisac védi a Szent-völgy bejáratát

Soha nem voltam még a Larco Múzeumban, de ezután nem hiszem, hogy tudna újat mutatni. Az egyik asztalon ezrével hevernek a kőből és kristályból faragott lámaszobrok, a falon ezüstből készült Virakochát ábrázoló korongok lógnak. Itt-ott feltűnik egy hatalmas szépen festett chicha edény, máshol csak úgy összehajtogatva ezer éves pokrócok.

- Honnan van ez a sok minden? - teszem fel az intim kérdést, de meglepő módon Señor Quillo simán válaszol.
- Munkás brigádjaim vannak, akik ásatásokon dolgoznak. Jó pénzt fizetek nekik, hogyha találnak valamit, azt hozzák el.
- Azt értem, hogy szobrokat zsebrevágnak, de a szobor Tiwanakuból hogy került ide?
- Teherautóval. Egy éjjel feldobták a platóra, reggelre itt volt.
- Senkinek nem tűnt fel a hiánya?
- De, biztosan. De elég sok ember meg volt fizetve, hogy ne legyen belőle gond.

Ezután nem kérdeztem rá, hogy a határon hogyan hozták át.

- Mutatok valamit - szól oda nekünk Señor Quillo, miközben az ősrégi pokrócokat bontogatjuk.
- Ez itt a kedvencem. Láttatok már ennél szebbet? - tart a kezében egy ezüstből készült caballitót, aminek minden részlete a végletekig ki van dolgozva. A fedélzeten inka harcosok és evezősök ücsörögnek, de az igazi csoda Quillo másik kezében van - Ezt a kettőt együtt találták valahol a Titicaca-tónál. A hajót és a bálnát.

A bálna aranyból készült, szemei pedig rubinból vannak. Az egész úgy néz ki, hogy biztosan nem kellene otthonra, mert félném őrizni még széfben is.

Pisac falu templomából csak ennyi látszik a piac ponyvái felettPisac falu templomából csak ennyi látszik a piac ponyvái felett

- 25 000 dollár az ára, de a tiétek 22 000-ért.
- Ennyink biztosan nincsen, de ha lenne se venném meg. Hogy viszem haza? - kérdezem bután.
- Ne aggódjatok! Az árban benne van a szállítási költség. Magyarok vagytok, igaz? Akkor nincs gond, egy szlovák srác szokta Európába csempészni a dolgokat.
- Kik veszik ezeket?
- Többnyire gyűjtők. Az ő megrendelésükre dolgozunk.

Így sikerült hat éve belebotlanom egy műkincskereskedőbe. Hogy Señor Quillo a legnagyobbak közé tartozik-e Peruban, nem tudom, de azt állíthatom, hogy egy évre rá, mikor a budapesti inka kiállításon voltam a Szépművészetiben, harmad annyi csodát nem láttam, mint az ő pincéjében. Hogy él-e vagy hal-e, nem tudom, a későbbiekben nem éreztem úgy, hogy kapcsolatot kéne fenntartsak vele, így most sem kerestük fel a házát.

Estére vonatjegyünk van Aguas Calientesbe a Machu Picchuhoz, így kisbusszal a Rio Vilcanota (mely 40 kilométerrel lejjebb Urubambára vált) folyását követve Ollantaytambóba utazunk. Naplementére futunk be az aprócska településre, melynek határában áll az azonos nevű romváros. Mivel a Nap lassan a horizont alá kerül, a romok körbejárását kénytelenek vagyunk későbbre halasztani. Nem marad más, mint várni a fél 10-kor induló szuperdrága vonatra...

0 Komment

Cuzco

Cuzcót sokan Dél-Amerika legszebb városának tartják. Szűk utcái, koloniális épületei, inka romjai és fényes katedrálisai valóban alkalmasak lennének arra, hogy Cuzcót nem csak a kontinens, de a Föld legszebb városává tegyék. Valahogy azonban mégsem az és erről leginkább maguk a cuzcóiak tehetnek.

Úgy döntünk, adunk a kényelemre. A fényűző Transzela busztársaság alvóbuszát választjuk Punóból Cuzcóba, aminek alapból semmi értelme nincsen, mivel nappal utazunk és a hét órás út egészen látványos, viszont árban majdnem ugyanannyi, mint a rozoga Expreso Power. Döntésünk azért is jó, mert ezzel a busszal többnyire csak turisták utaznak, így engedékenyebb a sofőr és egy kis unszolás hatására rábólint egy megállóra La Rayánál.

La Raya, a Puno-Cuzco közötti út legszebb állomásaLa Raya, a Puno-Cuzco közötti út legszebb állomása

La Raya egy 4321 méteres hágó valahol félúton Cuzco és Puno között. Azon túl, hogy a hágót körülölelő havasok látványa mesés, nekem mindg külön élmény itt megállni. Egyik kedvenc filmem ugyanis a Nagy Kékség, aminek andoki jeleneteit itt vették fel, pontosabban a film azon részét, amikor Rosanna Arquette vonaton utazik kecsua asszonyokkal és lámákkal együtt, hogy egy kamionbaleset részleteit tisztázza. A film 1988-ban készült, s azt mondják, akkortájt még valóban lehetett így utazni Peruban. Ma már nem. Bár vonat az van, de a Peru Railt először chilei, majd brit üzletemberek vásárolták meg, s a személyszállítás árát turisták részére a Puno-Cuzco távon nem kevesebb mint 250 dollárra emelték fel... egy irányba. Nem tudom, hogy van-e akkora sznob ma a Földön, aki a 12 dolláros 7 órás luxusbusz helyett a 250 dolláros 12 órás vonatutat választja, de a járat biztosan üzemel, mert ott létünkkor pont befut a szerelvény.

La Raya után végre zöldül valamit a táj. No ez nem jelenti azt, hogy a kolumbiai Cocora-völgyhöz hasonló köderdőkben kanyarogna a busz, csak a végtelen ichu mezőket végre virágzó krumpliföldek és itt-ott eukaliptusz erdők váltják. Ez az elmúlt tíz napban a sivataghoz és Altiplanóhoz szokott szemnek igenis zöld. Mindemellett az Altiplano végtelenbe nyújtózó pusztasága helyett egy szűk völgyben haladunk tovább, a Rio Vilcanota szurdokában.

Cuzco látképeCuzco látképe

Urcos városkájánál elbúcsúzunk a folyótól és megérkezünk a Cuzcói-völgybe. Bár sokan mondják, hogy Cuzco álomszép, az első benyomása senkinek nem ez. A busz jó fél órán át araszol a retkes és poros külvároson át, majd a repteret megkerülve megérkezik egy zajos és benzingőzös pályaudvarra. Bár szállásadónk igéri, hogy taxit küld értünk, ez nem történik meg (ha háromszor nem hívtam fel a buszból a fickót, hogy fixáljam érkezésünk időpontját, akkor egyszer sem), így magunk vagyunk kénytelenek fuvart intézni fel San Blasra.

UtcaképSan Blas-i utcakép

Az első aprócska kellemetlenséget követi másik kettő, miszerint a szálló tulaja nincs a városban, s nem hagyta meg a recepciós libának, hogy érkezünk, így azon túl, hogy a taxit fizethettük magunk, szobánk sem volt foglalva. Illetve jött a mese, mint tavaly, hogy a szobánkban egy betegeskedő pár van és értsük meg, nem dobhatják ki őket. Közlöm a hölggyel, hogy ősszel is betegek voltak a szobánkban érkezésünkkor, és hogy jó lenne eldönteniük, hogy kórházat vagy hostelt üzemeltetnek. Végül kapunk egy fürdőszoba nélküli szobát, amit olcsóbb ár fejében természetesen elfogadunk. Persze kérdezhetnétek, hogy minek megyünk vissza abba a szállóba, ahol tavaly is hülyének néztek? Erre a válasz egyszerű. Cuzcóban normális szobát normális áron (értsd 30 dollár körül) nagyon nehéz intézni. Az ágyak itt jók, olykor még meleg víz is van és az az aprócska hiba, hogy a szálló személyzette dilettáns, még mindig azt mondatja velünk, hogy megéri.

Ezzel azt hiszem vázoltam is, hogy Cuzco miért nem tud a legszebb lenni. Ahogy látni fogjátok a belváros maga gyönyörű, de a helyiek irtó sok pénzt kérnek el mindenért, cserébe a szolgáltatás minősége a béka segge alatt van. Az ember pedig értetlenkedik, mert Cuzcóba évente 3 millió külföldi és kb. 1 millió belföldi turista érkezik, és teszik ezt immáron lassan 30 éve, a helyiek pedig csak azt tanulták meg, hogyan gazdagodjanak meg belőlük, azt nem, hogy a jó pénzért valamit szolgáltatni is kéne.

A Plaza de Armas éjszakaA Plaza de Armas éjszaka

Ahogy írtam, 30 dollár alatt nehéz normális szobát találni. Ha az ember tényleg olyan szobát akar, ahol garantálják a meleg vizet és azt, hogy a kliens nem fagy meg éjszaka, azaz adnak elég pokrócot, esetleg még működőképes wifit is biztosítanak és nem vernek át a transzferrel, annak 50 dollár körül kell kutakodnia. Azok az olcsónak mondott kifőzdék, ahol pár éve még 2 dollárért remek chicharonokat lehetett enni, ma továbbra is a városban olcsónak számító 8 dolláros kajáldák. Éttermekben, ahol 5-6 éve még otthoni árakon tudtam vacsorázni, ma már nem áll meg a ceh 15 dollár alatt fejenként és akkor nem ittál semmit. Hátizsákosként nyomozni kell, hogy hol egyen vagy igyon az ember, az óváros erre egyértelműen alkalmatlan.

A piac - s ezzel rátérnék Cuzco varázslatos részeire - viszont az a hely, ahol a magunkfajta hátizsákos még ma is megtalálja a számítását, bár félek már nem sokáig. Itt továbbra is ehetsz 5 solos menüt, igaz, ettől ne várj sokat. A Cuzcóban töltött kb. egy hét alatt ettük - azt hiszem Eri nevében is mondhatom - a legrosszabbakat. Estofado con pollo, chuleta de cerdo, caldo blanco és társai lassan elérik, hogy a jövőben ne kelljen fésülködjek, egyszerűen hajhullást kapok tőlük. De nézzük a jó oldalát, nem költünk sokat kajára.

Röhög az egész bandaRöhög az egész banda

A piac kajapultjai mögött húzódik a hentes részleg. Én speciel szeretem a belsőségeket, legyen az zúza, pacal vagy kakashere, de hogy Peruban az állatok minden részét feldolgozzák és árusítják, az nekem már egy picit sok. A pultokra ki van pakolva a birka húgyhólyag, a disznó epezacskó és a marahszáj is, amikből el nem tudom képzelni mit főznek ezek a félnótások. Remélem semmi olyat, amit én megeszek, bár ezzel talán magyarázhatóak lennének a szörnyű piaci ízek. Kicsit odébb hatalmas zöldség- és gyümölcspiac látható. Van itt minden, s ami nagyon kedves a lelkemnek, szőlő is van dögivel. Mégpedig az a jófajta zselésbelű mézédes, ami Európában nincs. Jó szőlőért Dél-Amerikába kell jönni, na!

A legizgalmasabb rész azonban csak ezután következik. Az ember azt hinné, hogy Chiclayo után már nem lát semmi újat, de a cuzcói sárkányfűárusok túltesznek a sivatagi társaikon. Többségük a fotózni érkező turisták miatt nem túl kedves, az egyik srác azonban látva a kameránkat hirtelen megnyílik.

Ayahuasca, San Pedro kaktusz, lámaembrió, maca - ettől színes a cuzcói piacAyahuasca, San Pedro kaktusz, lámaembrió, maca - ettől színes a cuzcói piac

- Van itt minden! San Pedro kaktusz, szárított és bekevert ayahuasca, maca, kondortoll és láma embrió. Mit szeretnétek?
- Igazából semmit, csak lefilmezni a dolgokat, ha lehet.
- Lehet hát!
- Köszi! Mi az a maca?
- Természetes viagra. Egy kanál a porból és kész.
- És a kondortoll mire való?
- A sámánok ezzel tisztítják meg a testet, nagyon fontos kellék.
- A lámaembriók?
- Azokat apunak, a hegy szellemének kell feláldozni.
- Az ayahuasca és a San Pedro nálunk tiltólistás. Itt teljesen legális?
- Persze. Sokan használják, van aki otthon is, bár az veszélyes.
- Mennyibe kerül egy üveg bekevert ayahuasca?
- Olcsón számítom, 300 sol. De ebből egy 10 fős társaság jól lakik - nevet.

Az kb. 25 000 Ft. Természetesen nincs ennyink és nem is áll szándékunkban magán ayahuasca akciókba kezdeni, majd valahol az indiánok között, ha szembejön a lehetőség. Addig marad Cuzco és annak nevezetességei.

Qorikancha, ahogy a spanyolok elképzeltékQorikancha, ahogy a spanyolok elképzelték

A Plaza de Armas valóban varázslatos. A két csodaszép templommal és a gyönyörűen faragott teraszos épületekkel valóban az egyik legszebb főtér, amit látni lehet Dél-Amerikában. Az, hogy a templomba a belépő 25 sol, egy kicsit fáj, pláne, hogy elterveztük, templomért nem fizetünk. Tartva magunkat elveinkhez nem is megyünk be, bár én évekkel ezelőtt már jártam benn és láttam az Utolsó vacsorát, ahol Jézus és tanítványai tengerimalacot csemegéznek. Érdekes, de hát 25 sol az 25 sol.

A főtérnél sokkal izgalmasabb Qorikancha, Cuzco szíve. A várost az inkák egykoron egy jaguár/puma formájára építették, aminek feje a domb tetején álló Saqsaywaman volt, szíve pedig Qorikancha. Itt székelt a főinka mindaddig, amíg Atahualpa át nem tette a birodalom központját a mai Ecuadorba. Mivel Cuzco magára maradt, a spanyolok könnyűszerrel törtek be és foglalták el az egykori inka fővárost. A pusztítást is itt kezdték. Qorikancha aranytemplomáról, mint valami fémtolvajok, lekaparták az aranyat, köveiből pedig ráépítették a Santo Domingo templomot. Ma Qorikancha csupán egy múzeum két szakrális épülettel és egy kúttal. A legizgalmasabb lelet egy rézlemez, ami az inkák világról és annak működéséről alkotott képét hivatott bemutatni, bár megértéséhez bámulni kell azt egy darabig.

Saqsaywaman és a 22 cikkcakkSaqsaywaman, 22 cikk-cakk, félmillió turista

Ahogy Qorkianchát, úgy egész Cuzcót átépítették a spanyolok. A köveket Saqsaywaman erődjéből hozták le hozzá, de csak azokat, amik mozdíthatók voltak. Ugyanis a Cuzcó fölött 3500 méteren álló egykori katonai erőd az otthona a legnagyobb faragott inka köveknek, némelyik súlya állítólag a 100 tonnát is eléri. Hogy miként állították fel őket, az máig rejtély. Saqsaywaman leglátványosabb része egyértelműen a 22 cikk-cakkból álló falrészlet, amin egészen zseniális a fényjáték. Az erőd túloldalán egy dombon faragott trónok láthatók. Ezek az egykori katonai ceremóniák alkalmával voltak használatban, ma a giccsparádénak számító Inti Raymi ünnepségkor kerülnek a figyelem központjába. Az Inti Raymi a nyári (itt téli) napforduló ünnepe. Ez az inkák legszentebb ceremóniája volt, a megújulást hirdették vele. Ma több százezer turista fotóesélye, hogy beöltözött inkát kapjon lencsevégre. Egyszer sikerült belecsöppennem ebbe a grandiózus színházba, soha többé.

Cuzco bár valóban szép, már messze nem az, mint volt akkor, mikor először jártam itt. 2007-ben is rengeteg volt a turista, de megfizethető volt a magunkfajta hátizsákosoknak is és nem arról szólt, hogy mindenkit ott húzzunk le, ahol csak tudunk. Este, mikor betérünk a Peru Rail irodájába, hogy vonatjegyet vegyünk holnapra a Machu Piccuhoz, ledöbbenéssel tapasztaljuk, hogy a tavalyi 66 dollárról 99 dollárra emelték a legolcsóbb jegy árát. Hol kell még a világon egy 80 kilométeres alsóosztályú vonatútért 22 000 Ft-ot fizetni?

0 Komment

Hűvös klímájú magashegyi városok, lámák, tenger méretű zord tó, vízen úszó nádszigetek és egy különleges kultúra a tó egyik szigetén. A Titicaca-tó környékétől pontosan ezt vártuk. Arequipából a reggeli órákban vettük a sátorfánkat és tovább álltunk északi irányba. Az úticél az Andokban 3800 méter tengerfeletti magasságban fekvő Puno városa, ahonnan turisták sokasága fedezi fel magának nap, mint nap a Titicaca-tavat.

Felpattanunk a buszra az arequipai pályaudvaron. Egy csapat népviseletbe öltözött kissé jól táplált helyi asszonyság tör magának utat a Dél-Amerika legnagyobb tavához igyekvő gringók között. Általában nyakuk körül hímzett blúzt viselnek láma- vagy alpakaszőrből készült vastagabb poncsóval, alul pedig bő szoknyát. Hátukon a táska helyett teherhordásra kiválóan alkalmas batyuvá hajtogatott csíkos terítő fityeg, amelyben gyakran kis füstös képű lurkókat cipelnek.

A hegyi népek állandó hideg időjáráshoz alkalmazkodva élnek. Ruhájuk bár szép, de nem éppen tiszta, és nem meglepő módon az egész buszban tisztességes testszag terjeng. Hosszú hónapokig tartó utazásaink során már sok helyen megfordultunk a világban, így azt kell mondjam, hogy toleranciaküszöbünk elég magas, most mégis örülök, hogy az orrunk a leglustább szervünk, s így tíz percen belül leolvad arcunkról a diszkrét fintor.

Peru Titicaca-tó AltiplanoEnnél klasszikusabb Titicaca-tó környéki kép nincsen

Az autóbusz hat órán át tekereg felfelé a szerpentineken a kopár sziklák között. A köztük megbúvó bozótos legelőkön tömegestől tűnnek fel a láma-, alpaka- és vikunyanyájak. Gondolom, hogy ha máshonnan nem, akkor az állatkertekből mindenki számára ismerős a köpködős, vastag bundájú, ló nagyságú, barna-fehér foltos láma. Az alpaka, melyet találó módon a láma kistestvérének is nevezhetnénk, egy láma formájú, de birka kinézetű háziasított jószág.

A perui kézművespiacokon mindenütt tömegesen lelhetők fel a vidám szivárványszínű pihe-puha pulóverek, poncsók, térdzoknik, sálak és sapkák. A láma és az alpaka húsa pedig nemcsak a hegyi emberek egyik legfontosabb fehérjeforrása, de a hozzáértő szakácskezek által elkészítve a perui konyhaművészet messzeföldön híres remeke.

A két másik rokont nem háziasították. A domboldalakon könnyed mozgással szökellő vikunyák leginkább egy láma fejű gazellára emlékeztetik az embert. A guanaco pedig kinézetre valahol a vikunya és a láma között helyezhető el, ő igazából a vadláma.

Peru Titicaca-tó AltiplanoSillustaniban inkább megpihentem, nehezen viselem a magasságot

Puno városához közeledve feltűnik a hegyek között a Titicaca-tó, amely - mondják - a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizenháromszor férne bele a mi szép Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, középhőmérséklete nem épp balatoni, kevesebb mint 10 fok. Így aztán itt senki nem lubickol nagy vidáman a vízben és nagyot téved, aki napfényes szabadstrandokat képzel maga elé.

A tóban számos sziget található, amelyeknek lakói ma is hagyományos életmódot folytatnak. Halásznak, földet művelnek, szőnek-fonnak. Na de hagyjuk meg ezt a történetet egy kicsit későbbre, hiszen a szigetekre csak Puno után teszünk majd látogatást.

Leszállunk a buszról. Punoban a nappali időjárás egész kellemes. Az ember ekkor még nem sejti, hogy napnyugta után a tócsákon akár vékony jéghártya is képződhet. Fűtés pedig nincs.

Peru Titicaca-tó Altiplano"Compra amigo, compra!" - valószínűleg ez a legtöbbször elhangzó mondat Uroson

Alighogy megérkezünk a pályaudvarra máris kóválygós szédülés vesz erőt rajtam, amely már ismerős a Pico el Aguiláról. Még mindig nem volt elég időm az akklimatizációhoz, ezért amíg a szervezetem megtanulja, hogy hogyan működjön a csökkent oxigántartalmú levegőn, kénytelen vagyok bedobni egy Sorojchit. Ezt a helyi gyógyszert arra fejlesztették ki, hogy a magamfajta alacsony területekhez szokott emberek ideig-óráig jól tolerálják a magashegyi környezetet, igaz, legalább fél óra míg a gyógyszer hatni kezd.

Ezalatt Endre nagy lelkesen mesél valamilyen Puno környéki temetkezési tornyokról. Képtelen vagyok odafigyelni rá, de úgy látom ez egyáltalán nem zavarja. Ha az ember utazik, különösen ha túrát vezet és közben filmet forgat, nincs vesztegetni való idő holmi magashegyi betegségre, így gyorsan összeszedem magam. Kocsiba pattanunk s ellátogatunk az említett chullpákhoz.

Peru Titicaca-tó AltiplanoÍgy néz ki egy olyan ház belülről, amiben nem lakik senki

Be kell vallanom, hogy számomra sokkal izgalmasabbak a Puno közelében található szürke téglából épült mézeskalácsház hangulatú lámafarmok a sok-sok legelésző állattal, mint a kör alaprajzú elhagyott tornyok, amelyek inkább emlékeztetnek egyszerű kutakra, semmint sírokra. Persze eszemben sincs közönyösnek tűnni letűnt korok kultúrája iránt, de Sillustani chullpái nem hoznak lázba.

A Laguna Umayo partján álló több méteres henger alakú temetkezési tornyokat a collák emelték még az inkák előtti korban. A kutatók szerint a tornyok belsejét az anyaméhhez hasonló formára alakították, a halottak bennük magzatpózban mumifikálódtak. Hát én bennük nem jártam, ezért nem tudom, tényleg így van-e, de az bizonyos, hogy nem csak az anyaméhre asszociáló építmények biztosították a másvilágra tért szeretteik nyugalmát. A lagúna látványa a sziklás hegyektől körülölelve nemcsak mesés, de egyben a legnyugodtabb környezet is, amit valaha láttam.

Peru Titicaca-tó AltiplanoA gyerekek általában akkor szoktak sírni, mikor Endre felveszi őket - ő kivétel volt

A falu felé vezető kikövezett ösvényen népviseletes asszonyok árulják kézműves portékájukat. Itt fedezem fel először a többnyire kézzel festett giccses kerámiateheneket, amik a perui hiedelem szerint áldást és boldogságot hoznak a házra. A legtöbb háztetőn, sőt, gyakran még a keresztény templomok bejáratánál is, biztos, ami biztos, két bárgyú kerámiatehén figyel.

Miután sikerül túlélnünk az első fogvacogtató magashegyi éjszakát, hajóra szállunk, hogy meglátogassuk a Titicaca-tó különböző szigeteinek lakóit. Az uros nép él a legközelebb Puno városához. Az inkák elől menekülve a víz felszínén alakították ki úszó szigeteiket, sajátos lakhelyet teremtve maguknak. A szigetek úgy készülnek, hogy nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, így az alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen. Ezekre építik nádkunyhóikat. A felszínre hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a tóban.

Amikor a hajó megáll és kiszállunk, a Föld egyik legnagyobb turistavakításával szembesülünk. Tudvalévő, hogy ma már senki nem él az úszó szigeteken, de a naponta idetóduló turisták pénztárcája elég motiváció arra, hogy a helyiek Punoból a hajnali órákban csónakba pattanjanak és gyorsan ráöltsék egykori népviseletüket az ócska kínai pólóra. A nádszigeteken egy-egy kunyhót még be is rendeznek ággyal s néhány egyébként árulkodó ruhafogassal. Inkább öltöző ez, mintsem lakóház. A turisták 15-20 fős csoportja a nádszigetre lép, a színes szoknyás asszonyok pedig odalibbennek, hogy kézműves ajándéktárgyakat próbálnak rájuk sózni borsos áron. Ha egy helyi ember nem mesélné el, hogy miként készülnek a szigetek, az egész nem lenne több, mint egy úszó piac.

Peru Titicaca-tó AltiplanoSantiago és felesége nagyon egyszerű, de nagyon kedves emberek

Színház az egész világ, de ha nem is az egész, az Uros-szigetek biztosan az. Kevés őszintébb pillanatot sikerül elkapnom, mint amikor Endre filmezés közben felkapja az egyik földön játszadozó kislányt és együtt huppannak fenékre a puha nádszőnyegen. És ha már benne vagyunk a színielőadásban, amit a turisták nagy része nem hagy ki, az a tiszteletkör a sárkányfejjel díszített nádcsónakkal, vagyis caballitóval. Endre már ekkor a fejét csóválja, de amikor két helyi asszonyság a turistacsoport elé állva tapsolva rázendít a „Vamos a la playa” című nótára, az már nálam is kiveri a biztosítékot. Alig várom, hogy visszaszálljunk a hajóra és elhagyjuk ezt a giccsparódiát.

Következő állomásunk Amantaní szigete három órányira az Uros-szigetektől. Azt hiszem, ez a világ legunalmasabb hajókirándulása. Csak döcögünk a nagy sötétkék víz felszínén és nem történik semmi. A táj sem ejt ámulatba, néhány távol kiemelkedő kopár szigeten kívül nincs semmi említésre méltó. Végre feltűnik Amantaní, közeledünk.

A sziget északi oldala felé vesszük az irányt, ahol a kikötőben fekete-fehér népviseletbe öltözött kalapos úriemberek várnak a hajóra. Vendéglátónk, Santiago mosolyogva üdvözöl bennünket és a rutinnak megfelelően a házához kísér. Jókora dombra kell felkaptatnunk a kanyargós apró ösvényen, itt-ott birkacsordákat terelő hímzett ruhás gyerekeket vagy óriási köteg füvet hordó hajlott hátú asszonyokat kerülgetve. A nők nagyon színes hímzett fehér alapú blúzokat és élénk színű térd alá érő szoknyákat viselnek. Ebben a nem túl barátságos időben mezítelen lábbal járnak, néha még sarut sem húznak. Ennek azt hiszem az az egy előnye van, hogy pisiléskor egyszerűen csak leguggolnak és a bő szoknya takarásában elintézik a dolgukat.

Peru Titicaca-tó AltiplanoKészül a finom quinoaleves - kevés jobb van ennél Peruban

A délutáni órákat nagyon kedves vendéglátó családunk társaságában töltjük. Kicsiny, sárból tapasztott, döngölt padlós vályogház az otthonuk, a szobában az egyetlen bútordarab a rozoga ágy, a konyhában nyílt tűzön fő a sziget hagyományos eledele, a quinoaleves. Kinézetre olyan, mint egy hígabb krémleves, amelyben apró fehér metéltdarabok úszkálnak, a quinoa azonban nem tészta, hanem gabonaféle. A második fogás sült juhsajt, három fajta főtt burgonyával. Az egészet leöblítjük egy muña nevű zöld növényből készült teával. Az íze zseniális, a hatása nem kevésbé. Állítólag jót tesz a gyomornak és belélegezve enyhíti a hegyi betegség tüneteit is.

A család nagyon kedves, bár a leánygyereknek megtiltják, hogy Endrével kötetlen beszédbe elegyedjen. A családfőtől sokat sikerül megtudnunk a sziget lakóinak életéről. Amantanin kb. négyezren élnek és jóllehet, tán csak a turizmus miatt, de mindannyian őrzik hagyományaikat és népviseletüket. Rengeteg fajta burgonyát termesztenek és néhány más zöldség kíséretében szinte csak ezt eszik. Hús és hal csak ünnepnapokon kerül az asztalra, a szigeten egyébként is csak birkákat tartanak.

Jól ismerik a természet adta gyógymódokat, szinte soha nem fordulnak orvoshoz. A nők otthonukban szülnek, a várandós anyukákhoz a nagy napon bábaasszony érkezik, aki nem ritkán a saját édesanyjuk. Santiago azt is elárulja nekünk, hogy szülés előtt két korsó speciális hagymateát fogyasztanak, amitől az újszülött hipp-hopp kibújik. A szülők már itt sem vállalnak többet két-három porontynál, ennek oka a helyhiány. A sziget pici és nincsenek már betörhető földek. A születésszabályozás többnyire természetes módon zajlik, akarom mondani önmegtartóztatással. A szigeten nincsenek utak, nem járnak autók vagy motrok. Kevés helyen jártam, ahol ennél nagyobb a csend és a nyugalom.

Peru Titicaca-tó AltiplanoÉletem egyik legszebb naplementéje a Titicaca-tavon fogadott

Naplemente előtt egy jókora séta vár ránk hegynek fölfelé. A sziget csúcsára épült inka romokhoz igyekszünk és a helyi tradícióknaknak megfelelően háromszor kerüljük meg a romokat. A Titicaca-tó a lemenő nap fényében a sziget tetejéről több, mint gyönyörű. Átszellemülten bámuljuk perceken át és lövünk pár lélegzetelállító fotót.

A sziget bájos és békés hangulata, a rajta élők kultúrája és igényes hagyományőrzése olyannyira felcsigázza mindkettőnk érdeklődését, hogy elhatározzuk, a jövőben visszatérünk a tóhoz és ellátogatunk Taquile szigetére is. De akkor már biztos nem állunk meg az Uros-szigeteken...

Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

0 Komment

Arequipa

A latin-amerikai nagyvárosokról sokaknak általában két kép ugrik be. Az egyik egy pléhtetős, egymásra épült omladozó házakból álló szmogos nyomornegyed, ahol szánalmasan virágzik a bűnözés és az utcákon piszkos, meztelen, sovány gyerekek kergetik a rongyosra nyűtt focilabdát, a másik pedig egy keszekusza kozmopolita metropolisz, ahol csirivili felhőkarcolók között többsávos sugárutakon kígyóznak a fullextrás autók. Nos, azt kell, hogy mondjam, Arequipára egyik kép sem illik. Bár a város a statisztikák szerint nyolcszázezer lakosával Peru második legnépesebb települése, egyszerűen nem más, mint egy tökéletesen rendezett, bájosan kedves városka sok, már-már katonás rendben megépített nyílegyenes fehér utcával és építészeti szempontból is esztétikai élményt nyújtó épülettel.

A reggeli órákban meglehetősen fáradtan szállunk le az éjszakai buszról. A település pezsgése azonban olyan üdítően hat ránk, hogy alig egy óra multán már a vidám napsütésben csatangolunk a figyelemreméltóan rendbetartott hófehér házak között.

Az egyik legszebb perui Plaza de ArmasAz egyik legszebb perui Plaza de Armas

A város központját itt is a Plaza de Armas képezi, mint mindenütt Peruban. Bár még nincs főszezon, a téren és a sétálóutcán az ember lépten-nyomon turistákba botlik. A főteret egyik oldalról a méltóságteljes katedrális zárja le. Nagy gonddal tartják rendben, akárcsak a többi 50-100 évente újjáépített egyházi épületet. Szükség is van a folyamatos restaurálásra, mivel a Dél-Peruban átlag száz évenként ismétlődő földrengések pusztítása Arequipát sem kíméli. A pálmafás főteret a katedrálistól jobb és bal irányban nem épp hátizsákosokat megcélzó elegáns éttermek és hotelek egész sora öleli körül. Fölmerészkedünk az egyik étterem teraszára, ahonnan az 5822 méter magas Misti-vulkán kúpja néz velünk farkasszemet. Jóllehet a várost egy termékeny, megélhetésre kiválóan alkalmas völgyben alapították az 1500-as évek közepén, mégis elgondolkodtat, hogyan tudtak az itt élő emberek szembenézni az „égből” és a föld gyomrából felváltva érkező sorozatos természeti csapásokkal. Hiába fekszik Arequipa forró ponton, a város él, katasztrófák nyomai pedig nem láthatók az épületeken. Vidám lakói, a szmokingos portások a főtér elit hotelei előtt, a pórázos lámákkal sétáló népviseletes kislányok, a méregdrága szőttest áruló nénikék és az inka konyha remekeit jól ismerő szakácsok pedig köszönik szépen, nagyon jól vannak. Hát ennyit Arequipa történelmi városközpontjáról.

Naplementekor sem néz ki rosszul ArequipaNaplementekor sem néz ki rosszul Arequipa

Amikor erre az útra készültem és Peru is szerepelt a célországok között, már akkor biztos voltam benne, hogy a híres inka kislány, Juanita több mint 500 éves múmiáját nem hagyhatom ki. Feltételeztem, hogy a múzeum tele lesz az áldozati tárgyakkal, de engem elsősorban maga Juanita érdekelt. Amikor belépünk a múzeum első termébe, kezdem úgy érezni magam, mintha egy fagyasztóládába zártak volna be. Megértem, hogy a jégmúmiákat alacsony hőmérsékleten kell tárolni, de azt már kevésbé, hogy a vetítőteremben miért kell az embert lefagyasztani. A múzeumlátogatás ugyanis egy Juanitáról szóló dokumentumfilm megtekintésével kezdődik, s már a moziteremben is dermesztő a hideg. A hangulat szó szerint fagyos, a történet pedig több mint megrázó.

Juanita, vagyis a Jéglány, az 1430-as években született, feltételezhetően Cuzcóban. Nem családjával élt, hanem egy olyan intézményben, ahol a rituális gyilkosságokra kijelölt áldozatok nevelkedtek. A gyerekek többsége nemesi származású volt, s mikor elérték a 8-14 éves kort, feláldoztak őket az isteneknek. Miközben a filmkockák peregnek a vásznon, eltűnődöm azon, vajon milyen érzés lehetett azzal a tudattal élni, hogy meg fognak ölni. Nem beszélve az édesanyákról, akiktől elvették és gyakorlatilag halálra ítélték várva várt gyermeküket. Hiba volna azonban azt feltételeznünk, hogy ezek a gyerekek végiggyászolták csöpp kis életüket. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta küldetéstudat dolgozott bennük, így nem csak elfogadták sorsukat, még büszkék is voltak rá, hogy népük érdekében nagy dolgot visznek véghez s ők lesznek a hegy istenének ajándékai. A szülők pedig azt ajándékozták az isteneknek, ami számukra a legdrágább volt: a gyermeküket. Meg voltak győződve arról, hogy ha kiengesztelik a hegyek szellemét, azzal megmentik az embereket a földrengésektől, vulkánkitörésektől vagy épp bőséges termést biztosítanak a következő évre.

Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (a képet természetesen nem mi lőttük)Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (a képet természetesen nem mi lőttük)

Valamikor 1440 és 1450 között az inka papok úgy vélték, hogy Juanita számára is elérkezett az idő. Ekkor a kislány alig volt több 12-13 évesnél. Ráöltötték hosszú, tarka vászonruháját és vállkendőjét, amelyet a mellkasán ezüsttű fűzött össze. Fejére narancsszínű tolldíszt helyeztek, mezítelen lábfejére bőrsarut húztak. Hóna alá vette rongybabáját, kokaleveles rongytáskáját (a hegyi népek mindig kokalevelet rágnak), majd a fejükön szintén tolldíszt viselő, színes ünnepi ruhába öltözött papok kíséretében a 6288 méter magas Ampato hófedte csúcsára indult. A papok áldozati tárgyakat, agyagedényeket, élelmiszert és apró aranyfigurákat cipeltek magukkal.

Az Ampato csúcsa az örök hó birodalma, a levegő alacsony oxigéntartalma miatt nehéz a légzés. Ha engem kérdeztek, én már a venezuelai Pico El Aguilán majdnem elájultam az oxigénhiánytól, szóval szerintem képtelenség oda felmenni. Endre pár éve megpróbálkozott a csúcs meghódításával, így tőle tudom, hogy a feljutás csak éles jégtüskék alkotta csúszós jégfolyosón keresztülhaladva valósítható meg. Az ünnepi ruhába öltözött menetet odafenn nem több mint -20 fok várta. Azt hiszem, ha én lettem volna Juanita, fagyhalált haltam volna még mielőtt az áldozati helyszínre érek. Vagy megfulladtam volna. Mindenesetre a kis Juanitának sikerült a feljutás.

A Santa Catalina vörös-fehér-kék színekben pompázikA Santa Catalina vörös-fehér-kék színekben pompázik

Amikor elérték a hegy csúcsát, megkezdődött az ünnepi szertartás, amelynek utolsó momentumaként hallucinogén italt itattak a kislánnyal. Ezután leültették, fejét gondosan letakarták egy kendővel, majd az egyik pap jókora ütést mért a koponyájára, amitől a csont beszakadt és a gyerek azonnal elveszítette az eszméletét. A testét egy kövekkel kirakott szűk mélyedésbe helyezték az áldozati tárgyakkal együtt, majd a fagyos sírt lezárták. Az élve eltemetett kislány valószínűleg megfagyott, mielőtt az eszméletvesztésből magához térhetett volna, bár az sem kizárt, hogy az ütés okozta agyvérzés vetett véget életének. Intiilapának áldozták föl, aki az inka hitvilágban a bő termés és a víz ura volt.

Azt, hogy a következő években bőséges terméssel áldotta-e meg az inkákat Intiilapa, nem tudom. Az bizonyos, hogy a meggyilkolt kis test évszázadokon át mélyhűtött állapotban, tökéletesen konzerválódva és mumifikálódva, ülő helyzetben pihent a jégkoporsóban az Ampato örök jég borította csúcsán. Tartott ez egészen addig, amíg a közeli Sabancaya-vulkán működésbe lépett megolvasztva ezzel az Ampato jégsipkáját. Ekkor Juanita teste kicsúszott a sírból és a kráterbe zuhant. Itt bukkant rá 1995-ben Johan Reinhard antropológus. A tetem olyan jó állapotban konzerválódott, hogy sokat „mesélt” a tudósoknak az inkák történetéről, vallásáról, öltözködési és táplálkozási szokásairól. Szinte teljesen épen megmaradtak a belső szervei, a haja, a bőre, a ruhái, a zsebkendője, a táskája. Még azt is meg tudták állapítani, hogy mit evett a halála előtti napon.

Mintha csak Andalúziában járnánkMintha csak Andalúziában járnánk

Végigjárjuk az összes termet, bár vacogunk a hidegtől. Engem azonban annyira érdekel a történet, hogy nem tágítok a kötelezően hozzánk rendelt tárlatvezető mellől. A termekben az üvegkalickák mögött megtépázott vászondarabok, villám által sújtott kissé megolvadt bőrsaruk, anyagedények, apró faragott babák láthatók. Majd megveszek az izgalomtól, bizonyára a következő teremben vár ránk Juanita múmiája. Azonban csalódnom kell. Juanita holttestét egy évben egyszer elszállítják a múzeumból, hogy állapotát megvizsgálják és megbizonyosodjanak róla, hogy az idő múlásával legfeljebb minimálisan romlik az állaga. Nő vagyok, megértem én, hogy 570 évesen már elkel egy kis smink, bár Juanita eddig is egész jól tartotta magát. Pont most kellett elvinni?! Junaita helyett a Sara-Sara vulkánnál föláldozott Saritával, valamint két kisebb gyermek szintén jégbe fagyott múmiájával vígasztalódunk. Lógó orral kiballagok a múzeum udvarára és megpróbálok kiolvadni a napfénynél, bár Arequipa elég magasan fekvő város, így nincs nagy meleg.

A délutánt a Santa Catalina kolostor meglátogatására szánjuk. Nem vagyok apáca, sosem éltem még kolostorban, pláne nem középkoriban, de a bámulatosan nagy épületegyüttes nekem nem hasonlít a fantáziámban élő zárda képére. Inkább egy meseszép régi városban érzem magam, ami nem csoda, hiszen a zárda területe közel 20 ezer négyzetméter. A bordó és hófehér házakból álló bódítóan virágillatú utcák olyan zöld kerengőkben végződnek, akár egy trópusi botanikus kert. A szorosan egymás mellé épült, apró virágos kerttel ellátott házak belseje ellenben meglehetősen szegényes. Egy-két régi fénykép a falon, azon kívül csak egy szalmazsákkal ellátott ágy, néhány egyszerűbb bútordarab, amely utal a ház lakójának eredeti foglalkozására, mint például varrónő vagy kenyérsütő.

A Santa Catalina kolostorban második vonalas festők képei láthatók. Ez a pintor vajon mit gondolt?A Santa Catalina kolostorban második vonalas festők képei láthatók. Ez a piktor vajon mit gondolt?

A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni. Bizonyára volt kit vendégül látni, hiszen nem a hagyományos értelemben vett zárda szerepét töltötte be a Santa Catalina. Bulikolostor volt a szó szoros értelmében. A kolostor alapítója egy özvegyasszony, bizonyos Maria de Guzman, aki gazdag nemesek leánygyermekeinek biztosított itt helyet évente 100 aranyért, ami ma durván 150 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ez bizony szép kis summa! A csajok 25 listára vett személyes tárgyat hozhattak magukkal, mint ruhákat, szobrokat, festményeket, de ami sokkal érdekesebb ennél, a szolgáikat sem kellett otthon hagyni. Esténként zenés-táncos mulatságokat rendeztek.

A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben őszinteségi rohamot kapott és beszámolt neki a zárdai falain belül történő eseményekről.

Itt az ideje a nagy zabálásnak - a Sonccollay Arequipa legizgalmasabb éttermeItt az ideje a nagy zabálásnak - a Sonccollay Arequipa legizgalmasabb étterme

Az esti órákban a sok élménnyel gazdagodva gyomrunk korgására leszünk figyelmesek. Gondolunk egyet és felkeressük Endre kedves barátját, aki nevezetesen Arequipa egyik éttermének tulaja, mi több, az inkakori konyhaművészet mesterszakácsa. Így kóstoljuk meg a zseniális mogyoróval és gombával töltött rocotót omlósra sült láma- és alpakkahússal, valamint a csicsóka, meg a Peruban fellelhető vagy ezerféle burgonya összes fajtáját. Endre nagy örömére a desszertnek szánt maracuyás ceviche elfogyasztása közben van szerencsénk meghallgatni a háziúr legújabb nyelvészet-kutatási eredményeit a kecsua-magyar rokonság terén.

Ha valami, akkor Arequipa igazán előkelő helyre emelkedett az elmúlt néhány hónap utazási élményei között. Így van ez még akkor is, ha Juanita tisztes kora ellenére bosszantó módon képes volt meglépni a találkozó elől. Eggyel több ok arra, hogy visszatérjünk...

5 Komment

Nazca és a hányószacskó

Vonalak. Majom, kolibri, űrhajós és egyéb krikszkrakszok, amik csak a levegőből látszanak. A legtöbb embernek Nazcáról ezek jutnak az eszébe. No meg az, hogy mivel nem tudjuk kik és miért csinálták őket, ezért azok - Däniken után szabadon - nyilván UFO-leszállópályák. Elárulom, nem azok, bár az égből nézve őket valóban nem többek krikszkraksznál.

Az előző bejegyzés végén hazudtam. Eszünk ágában sem volt korán reggel repülőre ülni és rácsodálkozni a Nazca-vonalakra. Hat éve egyszer már repültem, nem volt egy nagy élmény, így megpróbáltam Erit is lebeszélni róla. Nem kellett sokat győzködni, mert ismerte a történetet, így alapból nem került fel a bakancsilstájára a vonalak fölötti röpködés. Hogy azért Te is tudd milyen, megosztom a hat évvel ezelőtti élményeket.

Kolibri nincs Nazcában, mégis ábrázoljákKolibri nincs Nazcában, mégis ábrázolják

A nazcai reptér egy igazi porfészek volt akkortájt. Nem volt ott semmi, csak egy rossz minőségű és rövid kifutópálya szélén egy aprócska kőépülettel, amiben ült egy jegyárus csaj és kész. Tisztán emlékszem, 45 dollárra húztak le, amit nem kicsit sokalltam akkortájt. Egy angol sráccal és egy koreai lánnyal repültem együtt. A lány annyira be volt parázva, hogy muszáj volt a pilóta mellé ültetni.

Felemelkedtünk és pár perc múlva már meg is jelentek a vonalak. Mindenfelé futó tök egyenes csíkok és sávok keresztezték egymást, az egész egy nagy káosznak tűnt. Aztán a hegy oldalában feltűnt az Asztronauta, majd nem sokkal később a Majom és a Kolibri. Az erős gyomrúak, mint én (nem sűrűn fordul fel a gyomrom a kanyaroktól), maximum eddig tudják élvezni az amúgy nem túl impozáns, bár annál érdekesebb látványt. A gyengébbek, mint például a koreai lány, már az űrhajóst is csak egy zacskón keresztül bámulja.

Egykor áradó folyó, most kiszáradt mederEgykor áradó folyó, most kiszáradt meder

Mire a Kondorhoz értünk, már nekem és az angol srácnak is a kezében volt a nylonzacskó, a lány eddigre már rendesen teletermelte azt. A pilóta szemrebbenés nélkül tárta ki úgy 600 méter magasan az ajtót, hogy szabaduljon a hányásszagtól. Persze nem kell őt sajnálni, rendesen hozzájárult az élményhez a gyors és eszeveszett kanyarjaival. Jött még a Papagáj, a Kéz és a Pók, de a végére könnybe lábadt szemmel könyörögtem, hogy érjünk vissza a reptérre. Büszkén vállalom, nem hánytam be, de nem kellett hozzá sok.

Hogy hat év alatt mennyiben változott a Nazca-vonalak fölötti kiruccanás? Csak annyiban, hogy pár éve megépült az új repülőtér, így a peruiak jogosnak érzik a 100 dolláros repjegyárat, amihez finoman hozzácsapnak egy 10 dolláros reptéri adót. Az élmény valószínűleg ugyanaz, mert mikor olykor a reptérre sodor a sors, temérdek zöld embert látok. Lehet Däniken ebből gondolta tovább az UFO kapcsolatot?

Nazca, ahogy most néz ki - naplementekorNazca, ahogy most néz ki - naplementekor

Nazca a vonalakon túl rengeteg felfedezésre váró helynek ad otthont. Ahogy szavaimból kiolvasható, a vonalaktól nem mentem a falnak, viszont a várostól 30 kilométerre található Chauchilla temetője mindig nagy hatással van rám. Egy talán még Huallurinál is szárazabb medencében a nazcák ugyanis egy temetőt alakítottak ki, hogy halottaikat a sivatag erejével konzerválják. Ez az ötlet annyira megtetszett az inkáknak, hogy mikor a 13. században betelepültek a vidékre, ők is ide kezdtek temetkezni. Tehették, mert a medence hatalmas volt, múmiáikban pedig legfeljebb az olykor-olykor előforduló porördögök tehettek csak kárt.

Hogy egy kicsit okoskodjak és hogy megutáltassam magamat Däniken híveivel, tisztázom ezt a Nazca dolgot. I.e. 200-ban egy a paracasi kultúrkörből kilépő közösség telepedett le a Nazca-fennsíkon. Tehették, mivel ekkortájt az Andokból lezúduló folyók virágzó mezőket hoztak létre. Évszázadokon keresztül elvoltak, mint a befőtt; gazdálkodtak, kukoricát, babot és quinoát termesztettek. Aztán elkezdett változni a klíma. A folyók kiszáradtak, a tengerben kevesebb lett a hal, a nazcák pedig éheztek. Az ilyen helyzetek a történelem során mindig a vallások felemelkedéséhez vezettek, így volt ez a nazcáknál is. Nem felismervén az okokat Pachamama és Pachatata segedelmét kérték.

Múmiák ChauchillábanMúmiák Chauchillában

Az köztudott, hogy a perui indiánkultúrák kapcsolatban voltak egymással, ismerték egymás országát. A nazcák is tudták, hogy az Andokon túl ott van Amazónia, ahol majmok és kolibrik élnek, így azok megformálásához nem kellett külsős, akár UFO segítség. Az is tévképzet, hogy a vonalak kizárólag a levegőből láthatók. Több olyan tambót (inkakori pihenő) is felfedeztek az Andokban, ahonnan egész szépen be lehet látni a vonalakat és alakzatokat. Az is elképzelhető, hogy a nazcák fából kilátókat építettek a vonalak kialakításához, amiket aztán később eltüzeltek. Az egyetlen nyitva álló kérdés az, hogy mégis minek csinálták ezt a rengeteg kirkszkrakszot?

Sok elmélet látott napvilágot, számomra mind elfogadhatóbb Däniken leszállópályás tézisénél. Van aki azt mondja, a vonalak föld alatti vízfolyásokat jelölnek és az egész nem több, mint egy térkép. Másik elképzelés szerint a vonalak szakrális útvonalak voltak, amiket áldozatbemutatáskor használtak. Ezt a nézetet támasztja alá az a rengeteg cserépedény bennük minden jóval, amiket a vonalak végeinél találtak. Persze az Asztronautára így sincs magyarázat, így hát legyen: a fickó az UFÓ-knak integet.

Egy egész jó állapotban megmaradt lábEgy egész jó állapotban megmaradt láb

Visszatérve Chauchillába... A sírokat az inkák nagy műgonddal kelet, azaz Cuzco felé tájolták. Az összes múmia ülő pózban lett a sírba helyezve, a többségüknek a haja máig eredeti fényében tündököl. És tényleg tündököl, mivel az összes halottnak ébenfekete haja van. A ruhákból az is kiderül, ki milyen poziciót töltött be egykoron. Chauchilla az a hely, ahol kinyílik a történelemkönyv és mesél. És nem csak a régészeknek, a magunk fajta mezei turistáknak is, ugyanis hála az élettelen klímának, a tetemeket szabadon hagyták a sivatag homokjában.

A 2000 éves vízvezetékből állítólag még most is isznakA 2000 éves vízvezetékből állítólag még most is isznak

Nazca városának végében található az ún. Aguaductos, nazca kori vízvezetékrendszer. Bár imádkoztak és áldoztak Pachamamának az esőért, azért nem bízták a véletlenre a dolgot. A hegyekből a vizet levezették magukhoz, s hogy az iható maradjon, rengeteg természetes szűrőt helyeztek el benne. Így lehet az, hogy a nazcaiak máig isszák a 2000 éves vezetékben csordogáló patakvizet.

Paredones romvárosa már az inka letelepedés nyoma. Az akropolisz nem túl látványos, azonban ez az első alkalom, hogy utazásunk alatt látunk inka kori faragást, mert bár vályogból építették fel a palotát, azok építőelemeit ugyanolyan mértani pontossággal faragták meg, mintha Machu Picchut kellett volna összerakniuk.

Tiltott a Nazca-vonalakon gyalogolni, de ez kit érdekel?Tiltott a Nazca-vonalakon gyalogolni, de ez kit érdekel?

Paredones mögött találhatók El Telar szakrális vonalai, amik benégyzethálózzák a vidéket. Hibájuk, hogy nagyon közel fekszenek a városhoz, így a területfoglalók lassan a birtokukba veszik őket, pedig ez az egyetlen hely, ahol az ember testközelből láthatja a vonalakat. Konstatálom, hogy a Nazca-vonalak kialatíása nem építészek mérhetetlen erőfeszítésének az eredménye, hanem sokkal inkább nagyszerű takarítóbrigádok történelembe íródó teljesítménye. A vonalakat nem ásták, csak kapirgálták őket; az egész nem több, mint színjáték. A köveket lehordták az anyakőzetről és felhordták oldalra, így elüt egymástól a szürkésfehér vonal és a sötét színű perem.

Hogy Nazca megérte-e? Meg. Repülni biztos nem fogok többé a vonalak fölött, de Chauchilla múmiáival bármikor szívesen elcsevegek újra...

Még több képért és sztoriért kattints ide!

2 Komment

Sivatag és valami romváros

Bár Peru tengerpartja nem valami varázslatos, maga a partvidék rengeteg érdekességet rejt. Két nap alatt érintettük Huacachina oázisát, Hualluri 2000 éves faluját, repültünk a Nazca-vonalak felett (aztán jártunk is rajtuk), végül múmiákat kutattunk a sivatagban.

Paracastól Huacachina nincs egy óra. Átkelünk Ica városán, amit Piscóhoz hasonlóan egy földrengés döntött le a lábáról, de azért a pálinkavárosnál sokkal jobb állapotban maradt meg. Amíg azonban Piscóban volt korábban mit nézni, addig itt soha nem volt semmi érdekes. Ez alól egyetlen kivétel a pár kilométerre fekvő Huacachina. A száz méteres homokdűnék között megbúvó oázist Paracashoz hasonlóan megkímélte Pachamama, a Földanya. És jól tette, Huacachina ugyanis egy álom. Ahogy azonban a perui álmok lenni szoktak, úgy ez a hely is tömve van turistákkal. A hátizsákosok többsége itt leragad egy időre, mert ez az egyetlen olyan pontja a perui partvidéknek, ahol a téli időszakban is ragyog a nap.

Huacachina valószínűleg a legtökéletesebb oázisHuacachina valószínűleg a legtökéletesebb oázis

Sokan Perut a napfény országának gondolják, pedig ha valami, akkor ez egyáltalán nem jellemző rá. A teljes perui partvidék mentén egy hideg tengeráramlat húzódik, ami miatt a magasban áramló levegő melegebb, mint a felszálló pára, így az megül köd formájában az Andok tövében. Emiatt az ecuadori határtól egész Közép-Chiléig márciustól októberig szürkeség borul a tájra. Eső egyáltalán nem esik, az évi 10 mm csapadékot a szeptember végén lecsapódó harmat hozza össze.

Visszatérve Huacachinához... Az a néhány kis hostel, ami a homokdűnék között megbúvó lagúnát körülöleli, úszómedencével és mára már a magyar utazónak olcsónak nem mondható, de egyszerű szobáival próbálja becsalogatni az utazót. A kínálat nem nagy, így a legtöbb hostel mindig tele van.

Így néz ki a perui sivatag belülrőlÍgy néz ki a perui sivatag belülről

Huacachina az adrenalinfüggők paradicsoma is egyben. Megérkezvén az oázishoz azonnal körberajnongják az embert a homokfutósok. 50 solról indul az egy órás menet ára fejenként, de ha nem hagyod magad megvezetni, megúszod a kalandot 30 solból. Plusz belépő a homokdűnék közé, amit nem tudom hogyan és miért, de 3,70 solra áraznak a helyiek. Hogy megéri-e a homokfutózás? Nem tudom. Olyan az egész, mint egy gyengébb hullámvasút, viszont cserébe csodaszép sivatagi tájban gyönyörködhetsz.

Az egyik homokdűnén hajtónk megáll, majd előkerül néhány leamortizál falap s máris mehet a homokdeszkázás. Téli sportokban akkora antitálentum vagyok, hogy még a hóemberépítés sem megy, így a snowboardot imitáló homokdeszkázásban sem aratok fényes sikereket. A kaland végére úgy érzem, több homok van az alsógatyámban, mint amennyi a sivatagban maradt.

És így néz ki a homokfutóból...És így néz ki a homokfutóból...

Huacachina után Nazca felé vesszük az irányt. Az út sokáig mit sem változik, ugyanaz az unalmas, kietlen és élettelen sivatag folytatódik végeláthatatlanul. Aztán úgy 200 kilométerrel délebbre egyszer csak beérünk a hegyek közé. A sziklák vöröses és sárgás színben pompáznak; végre egy kis változatosság a sok szürke és lapos semmi után. Pár éve erre autózva Ancelmóval felfedeztünk egy szakadt táblát, amire ez volt írva: Hualluri, 4 km. Lecsaptunk a lehetőségre és azóta mindig felkeressük ezt a senki által nem ismert romvárost, mely igazoltan Peru legszárazabb völgyében fekszik. Persze nem 4, hanem legalább 8 kilométerre található, de kicsire nem adunk.

A Föld állítólag legöregebb fája több mint 2000 évesA Föld állítólag legöregebb fája több mint 2000 éves

A romok bejáratát egy kiszáradófélben lévő fa jelöli. Korábban nem fordítottunk rá figyelmet, de ezúttal megállunk fényképezkedni a keszekusza elhaló gyökerek között. Azért tesszük mindezt, mert egy felirat arról árulkodik, hogy egy 2012-es vizsgálat során kiderült, a fa több mint 2000 éves, ezzel ez a Föld legöregebb élő fája. Hát ki ne fotózkodna le a legöregebb fa árnyékában? Azt azonban nem értem, hogy volt képes élni ennyi ideig ebben a környezetben, ugyanis Hualluri völgyében az elmúlt 100 évben hivatalosan egyetlen milliméter csapadékot sem mértek.

Sancho Panza a semmiből jött és a semmi felé ment továbbSancho Panza a semmiből jött és a semmi felé ment tovább

A romváros persze nem szép, nem is lehetne az, mivel egy szürke, kiszáradt völgyben fekszik. Belépő persze itt is van, de ez az a hely, ahol annak mértéke alku tárgya. A semmiből előkerülő parkőr 7 solra tartana igényt, de végül pár sollal beéri, jegy nélkül. Így van ez, Peruban is virágzik a korrupció. A városból tulajdonképpen semmi nem maradt, csak az épületek alapja, amik csak akkor rajzolódnak ki, mikor felkaptatunk a dombtetőre. Jöhet a kérdés, hogy a korábban itt élők miért és hogyan éltek meg ezen a helyen, mely leginkább a Marsra hasonlít. A válasz egyszerű. A vidék roppant szeles és poros, ezért az emberek egy szélvédett völgyet kerestek lakhelyül. Látván a 2000 éves fát tudták, hogy van víz a környéken, így erre a völgyre esett a választásuk. A házak között bolyongva kiderül, kukoricát termesztettek, mivel mindenfelé összeszáradt csutkák láthatók. Emellett festett cserépedényeket, vászondarabokat és csontokat fedezünk fel. Hualluri egy nyitott múzeum. Minden megfogható és akár el is vihető. Még egy szép állapotban megmaradt metatét (kukoricaörlő) is találunk.

Hualluri a Föld legszárazabb völgyében fekszikHualluri és Eri a Föld legszárazabb völgyében

Hualluri után megkezdjük a kapaszkodást fel a Nazca-fennsíkra abban a reményben, hogy naplementére elérjük a kilátót. Szerencsétlenségünkre sikerül defektet kapnunk, így elvesztegetünk vagy fél órát, amíg a közeli faluban sikerül gumiorvost találnunk. Mindez azt is jelenti egyúttal, hogy a kilátóhoz már tök sötétben érkezünk. Nem baj, látjuk majd a Kezet odafentről.

Nazcában mindig az El Miradorban szállok meg, s ez most sincs másképp. Igazából egyetlen oka van a választásomnak, ami egy nőhöz köthető. A szálló recepciósa ugyanis az egyik legcsúnyább boszorkány, akit életemben láttam. 130 centinél nem nőtt nagyobbra, ehhez amorf alak, bibircsókos karvaly orr és szembe lógó fekete haj társul. Az öreglány kezei tele vannak gyűrűkkel, csuklóján legalább tíz kiló karkötő fityeg. Lábán rózsaszín papucs, amihez zöld zokni dukál. A kép tökéletes, s még azt sem bánom, hogy mikor meglát, azonnal szerelemre lobban irántam. Az egész nő és helyzet úgy abszurd, ahogy van, de pont ezt szeretem az El Miradorban.

A régészek mindent hátrahagytakA régészek mindent hátrahagytak

Nazca városa, hogy nem, ugyancsak földrengések sorozatos elszenvedője, amitől az egész szedett-vetett hangulatot áraszt. Hiába a stílustalan és kaotikus városkép, a környező vonalak miatt évente több százezer turista látogat ide. Ennek hatása az árakban érződik leginkább. Minden kétszer annyiba kerül, mint az amúgy sem olcsó Limában. Nehéz hátizsákosként ezeken a helyeken talpon maradni, de a szükség nagy úr. Holnap reggel felrepülünk a vonalak fölé, így viselni kell 800 forintos sört...

Még több képért és sztoriért kattints ide!

4 Komment

Köszönetet kell mondjunk Don Adolfónak, aki látva a rablás utáni sokkot rajtunk, fél áron adja a buszjegyet Limába. Délután 1-kor indulunk Chachapoyasból és másnap délután 1-kor érkezünk a szmogos és folyton ködös perui fővárosba. A 24 órás út eléggé kikészít minket, így jól jön a két napos pihenő. Limáról lesz még szó a későbbiekben, így most ugorjunk egy kicsit távban és időben. Feldolgozván a rablás okozta sokkot, no meg azt, hogy a limai magyar konzulátus a konzul vakációja miatt egy hónapig zárva tart (így ügyintézni sincs esélyünk), a Paracas-félsziget felé vesszük az irányt Ancelmo barátunk segítségével.

Ancelmo egy 50-es éveinek elején járó idősödő zsaru, aki szabadidejében a reptérre furikázza a Hotel España vendégeit. Így ismerkedtem meg vele én is. Emlékszem, mikor pár évvel ezelőtt egy szokásos reptéri fuvar során elvitt Lima külvárosába, hogy megmutassa, ki karolta fel kölyökként. Egy iszonyatosan szemetes mellékutcába hajtottunk be, ahol gyerekek fabottal terelgették az égő gumiabroncsot. Az utcában mindenki nagyot köszönt a rendőrnek, mintha a keresztapa érkezett volna haza. Leparkoltunk egy autószerelő előtt, ahol Ancelmo csak annyit mondott az ott ácsorgó nyakig olajos szerelőnek, hogy:

- Mosd le, kérlek, amíg Don Luízzal beszélünk!

Gyomorpróbáló találkozás az első fókávalGyomorpróbáló találkozás az első fókával

Beléptünk a szemközti oldalon álló bolt ajtaján. Odabenn csupa semmirekellő alak toporgott. A sarokban pedig ott ült botjára támaszkodva fekete napszemüvegben és fehér öltönyben Don Luíz, a 70 éves főgengszter. Bár az előbb még Ancelmót képzeltem keresztapának, mikor barátom kezet csókolt az öregnek, azonnal leesett, hogy le vannak osztva a lapok; Ancelmo sem véletlenül lett rendőr.

- Hadd mutassam be magyar barátomat, Andrést - mutatott rám.
- Isten hozott a házamban - szólt oda a Don.

Nem tudtam mit kéne tegyek, mivel érezhető volt, hogy az egész slepp a boltban és az utcában a Don alatvalója. Nem szoktam kezet csókolni senkinek, így gondoltam, simán kezet nyújtok. Meglepetésemre a Don elfogadta a kézfogót, nem éreztette velem, hogy fölöttem áll.

Candelabra, a Gyertyatartó, ami valójában San Pedro kaktuszCandelabra, a Gyertyatartó, ami valójában San Pedro kaktusz

- Mama! - kiáltott be a pult mögé Don Luíz - Készítsen már egy jó cevichét a magyar barátunk tiszteletére és hozzon pár sört!

Előlépett a 70 éves Don kb. 95 éves édesanyja és lerakott az asztalra néhány üveg sört és hat poharat.

- Nálunk az a szokás, - kezdte a Don - hogy mindenki ugyanazt az üveg sört issza, s ha elfogy, bontunk egy újat.

Mire a harmadik liter sör végére értünk, megjelent egy hatalmas tepsi nyers hal, édes krumpli, kukorica, sülttök és egy halom paprika az asztal közepén. Megkezdődött a nagy ceviche zabálás külvárosi gengszter módra. Közben csak nyakaltuk a sört és többnyire - rajtam - röhögtünk; a Don házában sem sűrűn fordult meg korábban magyar turista.

Nem leszel egyedüli turista PerubanNem leszel egyedüli turista Peruban

Öt órányi dorbézolás után, mikor már ülni sem tudtunk az elfogyasztott sör hatására, úgy döntöttünk, ideje indulni. Ancelmo közel négykézláb kúszott ki a kocsihoz.

- Gyere! Elviszlek a szállóra.
- Ancelmo! Tök részeg vagy, biztos tudsz így vezetni?
- Viccelsz? Rendőr vagyok!

Megnyugodtam. Ha a részeg sofőr rendőr, akkor nincs para. És tényleg felesleges volt aggódnom, Ancelmo megittasodva is kiválóan vezetett.

- Don Luíz karolt fel, mikor kölyökként Limába kerültem. Neki köszönhetem, hogy rendőr lettem és nem pedig söpredék, mint a többi a boltban - vallott be mindent enyhén illuminált állapotban.

Hát valahogy így kezdődött a barátságunk Ancelmóval, ami azóta is tart. Ha Limába érkezem, mindig beülünk egy sörre valahol és ha lehet, vele megyek Paracasba és Nazcába, természetesen már józanul. Így történik ez most is, három évvel később.

Paracas kb. 3-4 órányi autókázásra fekszik Limától. Ahogy Chiclayótól Limáig, úgy a fővárostól Paracasig is végtelen és unalmas kősivatag mentén halad a pánamerikai autóút. A fővárostól 20 kilométerre délre már nyoma sincs az életnek, csupán néhány tengerparti magánvilla jelzi, hogy nem a Marson vagyunk. Értem én, hogy minden gazdag házat akar a tengerparton, de könyörgöm, ezen a vidéken még a pitypang sem él meg. Miért öli a pénzét a limai elit a szublimált nagy semmi kellős közepén luxusvillákba?

Jófejek sütkéreznek a sziklákon, tesznek rá, hogy Te ott vagyJófejek sütkéreznek a sziklákon, tesznek rá, hogy Te ott vagy

Még soha nem volt olyan, hogy ne essen le a fejem Ancelmo mellett ülve egy-egy ilyen úton, s ez most sincs másképp. Az út egyszerűen unalmas. Mindig felüdülést jelent, mikor megjelenik a Chincha tábla az út szélén. Ez egy részt azt jelenti, hogy közeledünk Paracashoz, más részt pedig, hogy a megfáradt utazó olcsón nyakalhat egy kevés perui vörösbort. Mert hogy Chincha Peru egyik legnagyobb borvidéke, még ha az a sivatag kellős közepén lett is kialakítva.

Odahaza a többség Dél-Amerikából csak az argentin és a chilei borokat ismeri, pedig a perui lőrék is megérnek ám egy misét. No persze a nagy borászatoknál megállni egy kóstolóra eléggé reménytelen vállalkozás lenne, de egy jó 18 %-os édes Borgoñáért mégis csak érdemes leparkolni a kocsit az út szélén. Tudom, hogy vitát szül, de szerintem Magyarország klímája alkalmatlan a bortermelésre. Ezen véleményemet azóta tartom, mióta kóstoltam nem csak az olyan argentin és chilei borokat, amiket otthon nem is lehet fellelni, hanem olyan perui és bolíviai szőlőitalokat is, amiknek ízvilága tökéletesen más, mint bármelyik európai boré. Itt van például a Borgoña, ami 16-18 %-os alkoholtartalom mellett olyan édes, mint egy aszú.

- Általában 32-40-es cukorfokkal szoktunk szüretelni - világosított fel az egyik önjelölt borász néhány éve Chinchában.

Szulából is van elég - nehéz egymagában lencsevégre kapniSzulából is van elég - nehéz egymagában lencsevégre kapni

Otthon a legtöbb borász 20-as cukorfoknál már tombol örömében, Chinchában eközben a tőkén mazsolásodik a szőlő és sok esetben a hordóban likőr szerű konyak forr ki bor helyett. S ha már a konyaknál tartunk... Chincha nem csak borairól nevezetes, hanem a törkölypálinkájáról, azaz a piscóról is. Bár nagyon büszkék rá, törköly kérdésben maradok a magyar oldalon.

A chinchai kiruccanás után Ancelmóval Pisco városa felé vesszük az irányt. 2007-ben a pálinka nevű települést egy 8-as erősségű földrengés rázta meg, összeomlasztva annak majdnem minden épületét. A több mint 500 áldozatot követelő katasztrófa nyomai máig láthatók; már a bekötő úton szembetűnik a rengeteg sitt, amit a nagytakarítás után terítettek szét a város határában. Éveken át úgy mentünk keresztül a városon, hogy kérdezősködni kellett, éppen melyik út járható, mivel a földmozgás hatására az utak szétszakadtak és felhullámosodtak. Jelentem, ennek vége. Pisco városa 2013-ban végre hozzájutott valamilyen városfejlesztési pénzhez, így roham léptekben újítják fel az utakat és az épületeket. Tavaly őszhöz képest a város a felismerhetetlenségig megújult, pár hónap és nyoma sem lesz a múlt nyomorúságának.

Gyertek srácok! Mutatom az utat."Gyertek srácok! Mutatom az utat!"

Érdekes, hogy amíg Pisco tulajdonképpen megsemmisült a földrengésben, a tőle 20 kilométerre fekvő Paracas faluja szinte semmit nem érzett meg belőle. Jobb is így, mert nem kellett újra kiépíteni az idegenforgalmi infrastruktúrát. Paracas ugyanis a kiindulópont a közeli Ballestas-szigetekhez, ahová másnap reggel indulunk.

Az állam csak a délelőtti időszakot engedélyezi arra, hogy a turisták a szigetekhez utazzanak motorcsónakkal. Emiatt minden reggel hatalmas tumultus alakul ki a kikötőben, ahová magukban érkező hátiszákosok, szervezett úton lévő turisták és Limából hajnalban deportált limai kíváncsiskodók érkeznek tömegével. Hogy ki melyik csónakba száll be, azt igazából senki nem tudja, de nem is ez a lényeg. A Ballestas-szigetek egy igazi kincs.

A kb. 40 perces csónakúton elsőként a paracasi kultúra ősi nyomai mutatkoznak meg. A szárazföld egyik vörös színben pompázó dűnéjén egy hatalmas kaktuszforma tűnik fel. Korát és eredetét nem tudják pontosan, mivel élő organizmust nem találtak a közelében, így csak feltételezések vannak. Az egyik - s talán a legelfogadhatóbb - az, hogy a 183 méter magas Candelabra, azaz Gyertyatartó (a spanyolok így nevezték el) valójában egy hallucinogén San Pedro kaktuszt jelöl. A San Pedro, bár Európában tiltott, ugyanúgy fellelhető minden perui piacon, mint a krumpli vagy a paradicsom, és minden andoki kultúrának fontos részét képezte.

Nem vagyunk rokonok, mégis megférünk egymás mellettNem vagyunk rokonok, mégis megférünk egymás mellett

Hátrahagyjuk a Candelabrát és a szigetek felé fordulunk. A Kis-Galápagosnak is nevezett sziklaszirtekhez közel érvén a tengerből feltűnik néhány fóka feje. Sokan álmodnak arról, hogy egy raj delfin kíséri majd a csónakukat, ehelyett itt csak fókák néznek kíváncsian az amúgy megszokott turistaáradatra. A szigetekhez közel érvén durva guanó szag fogad. Aztán a szagot kíséri a látvány: több mint egy millió madár kuporog a sziklákon. Van itt minden, kormorán, pelikán, szula, s olykor még a pingvin is feltűnik. Az ember nem győzi kattintgatni a fényképezőjét, az egyetlen zavaró tényező csupán, hogy a csónakban rajtad kívül húsz másik turista is ezt csinálja. Itt érződik igazán, hogy Peru nem Venezuela vagy Kolumbia, ahol csak elvétve találkozol turistákkal. Itt futószalagon megy minden, ettől az állatok is teljesen közönyösek velünk. A csónak olykor olyan közel merészkedik a fókákhoz, hogy azt képzeled, azok egyszer csak beugranak melléd a járműbe. De nem teszik, inkább fetrengenek a tűző napon mit sem törődve a fényképezők kattogó zajával.

Két óra múlva már ismét Paracasban vagyunk. Bár éhesek vagyunk, enni nincs lehetőségünk, mivel a partmenti éttermek mondjuk úgy, nyugat-európai áron kínálják a rántottát. Marad a bolt és a túlárazott banán. Isten hozott Peru gringó ösvényén!

0 Komment

Gocta és Kuélap

Fölébredve az előző napi rémálomból nem kis fejtörést okozott az irataim pótlása, azaz az ideiglenes útlevelem beszerzésének kérdése. Kiderült, hogy perui magyar nagykövetség híján az argentin nagykövetség az illetékes az ügyben, amely a limai konzulon keresztül működik Peruban. A konzul azonban egy hónapon át nem tartózkodik az országban, vakáción van, helyettese pedig nincs. Lassan kezdtünk olyan reménytelenül belegabalyodni a bürokrácia szövevényes és misztikus hálójába, akár egy pókfonálba. A Buenos Aires-i nagykövet türelemre intett, és bevallom péntek lévén 660 kilométerre a fővárostól nem is nagyon volt más választásom. Maradt még 48 óránk arra, hogy megérkezzünk Limába (a csapat érkezéséig), s a két napot gyengélkedésem ellenére a szokásos intenzitással éltük meg. Ellátogattunk a Sipán királyának sírját rejtő lambayequei múzeumba, majd Peru legnagyobb és legfantasztikusabb vízeséséhez a Chachapoyastól néhány órányira található Goctánál tettünk egy kirándulást, végül a még Machu Picchunál is nagyobb méretű romvárosban, Kuélapban tettük tiszteletünket.

Új nap, új élmények. Négy évvel ezelőtt, mikor Costa Ricában a szállodai szobánkból emeltek el egy tetemesebb összeget, akkor rummal ünnepeltünk, feledtetve a rablás okozta sokkot. Mivel most az összeg nem csak tetemes volt, hanem jelentős is, így minimum egy 23 éves Zacapa rum dukált volna a felejtéshez, ami viszont lázas-hasmenéses állapotban nem annyira nyerő. Ehelyett úgy döntünk, a sipáni király múzeumával enyhítjük fájdalmunkat.

A chiclayói boszorkánypiac: tukán az aszaltmajom fejénA chiclayói boszorkánypiac: tukán az aszaltmajom fején

Azt mondják, a Sipánban talált moche uralkodó sírjának felfedezése egyenértékű a Machu Picchu megtalálásával. Való igaz, mindkettő hozzájárul Peru felemelkedéséhez. Amíg Machu Picchu dollár milliókat termel az országnak, addig a sipáni királyi sír egy ősi kultúrát, a mochét ismerteti meg velünk és tesz büszkévé egy fél országot. A múzeum érthetetlen módon nem Sipánban, hanem Chiclayótól északra, Lambayequében lett felépítve. Az 1987-es találat a régésztörténelem legnagyobb sírfosztása, mivel sehol a Földön nem találtak még egy olyan kriptát, ahol több száz kiló arany borította volna be a halottat. A múzeum gyönyörűen bemutatja hogyan bontották ki a moche uralkodó sírját, megszabadítva a testet a temérdek kincstől és ékszertől. A régészek a sír feltárása során arra is rájöttek, hogy a mochék az uralkodó halálakor feláldozták annak szűk pátriáját, mivel a sírban több csontvázat is találtak, akik feltételezhetően a király rokonai és szolgálói lehettek. Fontos találat volt, hogy a sír felsőbb részeiben ülő pózban találtak egy múmiát, ő lehetett a lelkek figyelője. A múzeum az egyik leggazdagabb perui tárlat, az egyetlen hibája, hogy nem engednek fotózni.

A múzeum meglátogatása után megcsappant zsebpénzzel ideje valami olcsóbb harapnivaló után néznünk. Kibattyogunk a piacra, ahol nem találunk olyan élelmiszerárust, akinek főztje megmozgatná a fantáziánkat, viszont belebotlunk a helyi boszorkánypiac figyelemreméltó portékáiba. A perui boszorkánypiacok arról nevezetesek, hogy a sámánok itt szerzik be a mágikus ceremóniákhoz szükséges tárgyakat. Nem jár messze a valóságtól, aki azonnal Henry Potter macskaszőrből vagy épp tintagomba kalapjából készült főzeteire asszociál, de ez itt a perui valóságban sokkal megdöbbentőbb számunkra. Az ayahuasca és a San Pedro kaktusz szinte már snassz, mellettük a pulton ott figyel a döglött kígyó, lelőtt tukán és nyakánál felkötve szánalmasan lifegő aszaltmajom.

Nem csúnya a táj Chachapoyas környékénNem csúnya a táj Chachapoyas környékén

A piacról a buszterminálra robogunk és megint felszállunk egy éjszakai buszra, amely ezúttal Chachapoyas kedves kis városába tart. Lassan már annyi éjszakát töltünk autóbuszon, hogy az „andalító” motorzaj és a kanyargás feelingje nélkül félő, hogy kényelmes ágyban puha párnák között képtelenek lennénk álomba merülni. Hajnali négy órakor érkezünk meg Chachapoyasba, ahol fiatal német lányokból álló csapat csatlakozik hozzánk. Még nem pirkad, sötét éjjel van és a hegyek között megbújó falu meghitt csendjét csak a maroknyi álmatlan turista töri meg, ahogy szállást keres az éjszakában. Tanácstalanul föl és le kacskaringózunk a dombos utcákon, amikor hirtelen egy megrakott kocsit toló jókedélyű öregember tűnik elő a semmiből. Nagy buzgón siet a segítségünkre és elvezet bennünket egy hostel felirattal rendelkező házhoz. Tétovázva csöngetünk be a hajnali órán. Néhány perc és kockás pizsamában mosolyogva üdvözöl bennünket idősödő szállásadónk, Eusebio, aki a következő két napban olyannyira szívén viseli a sorsunkat, mintha távol élő nagypapánk volna.

Dinoszauruszok és emberek - ayahuasca utánérzésDinoszauruszok és emberek - ayahuasca utánérzés?

A hegyek ölelésében Chachapoyas fehér kis házaival, barátságos zöld főterével, sürgő-forgó piacával, utcán fürjtojást áruló kiskölykökkel szinte azonnal belopja magát a szívünkbe. A falu éppen alkalmas arra, hogy pihenjünk és megpróbáljuk feldolgozni az utóbbi napok sokkját. Endrével nagy öröm együtt utazni, már csak azért is, mert a legjobb útitársakhoz méltón rendszerint mindent megosztunk egymással. Ez alól a néhány utamba akadó vírus sem lehet kivétel; Chachapoyasban ma este ő hánykolódik láztól dideregve a paplan alatt.

Reggel mégis elég erőt érez magában ahhoz, hogy elinduljon és lencsevégre kapjuk a Chachapoyastól  3-4 órányira alászakadó 771 méter magas Gocta-vízesést, amelyet az elmúlt évekig a világ harmadik legnagyobb vízeséseként tartottak számon. Ma már tudjuk, hogy legfeljebb a 16. helyre sorolható, de ettől még igéző a látvány. A történethez hozzátartozik, hogy ez a legkésőbb felfedezett nagy vízesés, mivel csak 2005-ben sikerült bemérnie a magasságát egy német utazónak. Addig a helyiek titkolták a zuhatag létezését. Pedig elérése könnyű, nem is érti az ember, hogy maradhatott titokban a vízesés létezése 2005-ig.

A 771 méter magas Goyta, ahogy a távolból látszikA 771 méter magas Gocta, ahogy a távolból látszik

Egy-másfél órát kanyargunk egy kisbuasszal Chachapoyasból az elbűvölően szép óriási hegyek között Cocachimba falujáig. Az úton kétszer is meg kell álljunk. Első alkalommal azért, mert egy hegyomlás következtében az út járhatatlanná válik, így egy jó órás várakozásra kényszerülünk, amíg egy munkagép megtisztítja az utat. A második megálló valamivel kellemesebb. Az út szélén egy magas sziklafalon ugyanis chachapoya kori petroglifek láthatók. Láttunk már ilyet Venezuelában is, de ez valóban elgondolkottatott. A petroglifek között feltűnik néhány dinoszaurusz ábrázolás, amit nehéz összekötnöm az 1000 évvel ezelőtt élt indiánkultúrával. A készítői vagy nagyon be lehettek ayahuascázva vagy a paleontológusok hazudnak.

Cocachimbából másfél órás gyalogtúra vár ránk a hegyeken át. A vízesés már több kilométeres távolságból előtűnik. A helyiek állítólag azért titkolták a létezését, mert hiedelmeik szerint a vízben egy fehér hajú sellő lakik, aki átkot szór a népre, ha otthonát turisták hada lepi el. A modernkori legenda kicsit bárgyú, bár a hegyoldalon lezúduló víztömeg gyermeki fantáziával tényleg olyan, mint egy fehér hajzuhatag.

És a Gocta közelről - bár a fényképező bánjaÉs a Gocta közelről - bár a fényképező bánja

Chachapoyasból a másik könnyen elérhető kirándulóhely Kuélap, a chachapoya kultúra egykori erődje és romvárosa, amely a Kr. u. 6 századtól a korai koloniális időkig élte fénykorát. Két és fél órát utazunk egy minibusszal, majd baktatunk föl-le egy hegy oldalában, amelyet ma is tökéletes állapotban megmaradt vastag fal vesz körül. A falakon kívül lámák és lovak legelésznek.

Kuélap kör alakú házai földrengésbiztosak voltakKuélap kör alakú házai földrengésbiztosak voltak

Bemerészkedünk a romváros belsejébe. A kör alakú, szalmatetős házakat a hegy tetejére építették, ahonnan kiváló kilátás nyílt a környező völgyekre. Természetesen nem az esztétikai élmény volt a fő építészeti szempont. A jó beláthatóság lehetővé tette a gyors válaszreakciót a huari és más ellenséges népek támadása esetén, a kör alaprajz pedig a földrengés ellen nyújtott kiváló védelmet. Az erőd belsejében számos üresen hagyott sírt fedezhet fel a figyelmes látogató, amelyekből megskalpolt fejű múmiák kerültek elő. Kuélap nagyon titokzatos és misztikus hely, így nem tartom méltónak, hogy Machu Picchuval szemben ilyen kevés figyelmet kapjon az újkori kultúráktól. Pedig ahogy a petroglifek között, úgy itt is megjelenik a falakon a dinó ábrázolás. Néhány óra misztikus barangolás után visszatérünk Chachapoyasba és élvezzük az elszigetelt falucska tökéletes nyugalmát, mielőtt újabb éjszakai buszútra vállalkoznánk Limáig...

A végére egy újabb dínó - több mint gyanúsA végére egy újabb dínó - több mint gyanús

0 Komment

Rablók és hasmars

A következő két napban egészen új vizekre evezünk, és alig több mint 48 óra alatt két országhatárt lépünk át. 1600 kilométert teszünk meg a kanyargós andoki szerpentineken, így jutunk Kolumbiából Equadoron át Peruba. Útközben nem vágyott kalandokba keveredünk. Az utazás nagy élvezet, de néha olyan komoly megmérettetéseket tartogat, amikre az ember a legrémesebb álmaiban sem számít.

A reggeli órákban Popayánban ismét buszra szállunk és egész álló nap döcögünk a Kolumbia délnyugati csücskében fekvő Pastoig. A városból remek kilátás nyílik a 4271 méter magas Galeras-vulkánra, de ennél többet Pasto nem nyújt. Sok felé jártam már életemben, de eltekintve a természeti környezettől, kevés volt közülük ennyire nyomasztóan szürke, semmit mondó és elhanyagolt település. A kapualjakban és a tereken hemzsegnek az összevert rossz arcú alakok, az alkoholisták és a drogosok. Pasto az a fajta város, amely cseppet sem tud esztétikai élményt nyújtani az átutazónak, és ahol sötétedés után az ember veszélyben érezve magát gyorsan behúzódik az olcsó szálló poros és dohos szobájába. Onnan aztán ki sem dugja az orrát pirkadatig.

Pastóban nincs is szándékunkban tovább időzni, de a kolumbia-equadori határvidékén azért akad még látnivaló, bármennyire is sietős a dolgunk (pár napon belül Limába kell érjünk, mivel jön egy csapat, aki kíváncsi Perura). A Pastótól mintegy 80 km-re található Ipiales falujának kanyonba épült sziklafalú Las Lajas katedrálisát például nagy hiba volna kihagyni. Látványra sem utolsó, de a története talán a templomnál is szebb. Több mint 300 évvel ezelőtt Maria Mueces süket-néma lányával, a kis Rosával pusztító viharba keveredett a hegyek között. Miközben próbálták menteni az életüket, a kislány egy villámok által létrehozott női sziluettet pillantott meg az egyik szikla oldalán.

Las Lajas, a jelenések templomaLas Lajas, a jelenések temploma

Anya és lánya a szikla oldalába bújva vészelték át a vihart. Az árnyalakot Szűz Máriával azonosították, így a kanyon népszerű zarándokhellyé vált, ahol az egyik sziklán ma is női alak vonásai figyelhetők meg. Az első szentélyt a kanyonba fából és szalmából építették, aztán 1802-ben egy másik, nagyobb templomot húztak fel a faszentély helyére, amelyet híddal kötöttek össze a kanyon szemközti oldalával. A mai lenyűgözően szép 30 méter magas neogótikus szentély, amelynek egyik falát a hegy oldala képezi, 1949-ben készült el.

Megittasodva a mesés látványtól taxiba pattanunk és meg sem állunk az equadori határig. Bár ezúttal sem arabnak, sem kínainak nem néznek, itt is akad némi bonyodalom. Taxisofőrünk átgurul az equadori buszterminálra anélkül, hogy megkapnánk a kolumbiai kilépő pecsétet, majd mint aki jól végezte dolgát, elhajt a kocsival. Nyakunkba kapjuk a húsz kilós zsákokat és visszaballagunk az országhatárt képező hídon. Egy órás sorban állás és máris mindkét pecsét ott figyel a bordó magyar útlevélben.

Az elmúlt napokban többet ültem buszon, mint eddig egész életemben. Hát most a változatosság kedvéért nagy duzzogva megint buszra szállunk és nem sokkal éjfél előtt Equador fővárosába, Quitóba érkezünk. A busz egy kieső külvárosi terminálon tesz le, így van szerencsénk taxival végigvágtázni a kivilágított városon. Bár az éjszakai fényekbe öltözött régi városközpont látványa lenyűgöző, győz a fáradtság és a város helyett csak az ágyba vágyunk.

Futottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokatFutottunk egy kört Quitóban, de szánunk majd még rá napokat

Ecuadori kalandjainkat néhány hónappal későbbre tervezzük. Most amilyen gyorsan lehet robogunk Peru felé, ennek pedig az a leghatékonyabb módja, hogy az ember éjszakai busszal Quitóból a perui határ közelében található Machalába utazik, ahonnan alig 60 kilométer az újabb határátkelőhely. Másnap tehát kirobogunk a terminálra és mire a nap nyugovóra tér egy újabb busz ülésén találjuk magunkat. Az éjszakai busz reggel 5-kor érkezik Machalába. Ilyenkor még a pályaudvar is alszik, így a kanyargós úton és a kényelmetlen üléseken átvirrasztott éjszaka után több órás várakozásra kényszerülünk a kihalt apró váróteremben, ahol rajtunk és egy kóbor kutyuson kívül egy teremtett lélek nincs. Álmos szemekkel fészkelődünk a repedt műanyagszékeken. Én naplót írok, Endre utazásunk költségvetésével foglalatoskodik, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy hamarosan teljes újratervezésre lesz szükség, mert hajszál híján kudarcba fullad az egész utazásunk.

Rajta vagyunk az első határra tartó buszon. Alig látok ki a fejemből a fáradtságtól, de délelőtt 10 órakor már a perui belépő pecsétért várók sorában toporgunk. Óriási a hőség, furcsán érzem magam, rám tör a hasmars, majd általános gyengeség vesz erőt rajtam, így ha Endre nem fog meg egy óvatlan pillanatban, csaknem a padlón landolok. Valami motoszkál bennem.

Az autóbusz Tumbes városáig szállít, ahol azonnal megvásároljuk a jegyeket a délutáni Chiclayóba tartó járatra. Tumbes Peru egyik legveszélyesebb települése, ahol számtalan rabló garázdálkodik, ezért mi is igyekszünk gyorsan továbbállni, mielőtt áldozatként növeljük az amúgy sem alacsony bűnözési rátát. Marad még két óránk a csatlakozásig, így ebéd gyanánt elfogyasztunk egy sült halat az egyik forgalmas, a helyiek által előszeretettel látogatott vendéglőben. Továbbra sem javul az emésztésem és a kínos probléma megoldásánál végzetes hiba merül fel. Válltáskámat (amiben kizárólag ma tartok pénzt, mert egyébként máshol szoktam) az asztalra helyezem, Endre orra elé, és már rohanok is a mosdóba. Endre meg nyugodt szívvel, a fáradtságtól kissé megzavarodva a táskát a mellettünk lévő hátizsákok tetejére teszi. Mire visszaérek a mosdóból az iratos táskámnak lába kél. Jobbra-balra futkosunk a vendéglőben, miközben a vendéglő tulajdonosa óbégat, hogy itt még sosem történt lopás és biztosan csak megfeledkeztem róla, hogy hová tettem a táskám. Még nekem kell őt nyugtatgatni, hogy nem fontos, történt-e valaha ilyen az ő éttermében, az eltűnt dolgokat meg kell találnunk. Én pedig nem vagyok idióta és tudom, hogy hová tettem a táskát. Mindent átkutatunk, természetesen hiába. Sietősen elhagyjuk az éttermet és a sarkon álló egyenruhás rendőrhöz fordulunk, aki nyilván nem látott, nem hallott semmi gyanúsat, legkevésbé egy férfit női táskával szaladni. Mire berobogunk a rendőrkapitányságra, hogy feljelentést tegyünk, én már sokkos állapotban vagyok. A táska tartalma csak, hogy a leglényegesebbeket említsem: útlevél, oltáskönyv, 5600 dollár és 240 euró (a következő Mirador túra költségének jó része), MP3 lejátszó, néhány pótolhatatlan emlék otthonról.

Lopjuk az áramot a machalai pályaudvaronLopjuk az áramot a machalai pályaudvaron

A rendőrkapitány unottan firkál valamit egy papírfecnire, aztán felveszi az adataimat, majd egy ujjal idegesítő sebességgel gépelni kezd. Feltesz néhány kérdést, majd a fél órás ceremónia végén mutatóujjamat tintapárnába mártja és aláírásomat ezzel hitelesíti az összes dokumentumon. Mindenem kék, de ez most a legkevésbé sem érdekel. A kezembe nyomnak egy papírt, amin az áll, hogy ezen és ezen a napon rablás áldozata lettem. A papírral állítólag 30 napig igazolhatom magam az ország területén belül és hogy ideiglenes útlevél birtokába hogyan és mikor jutok, azt majd Limában kell kideríteni.

Kirohanunk a chiclayói buszhoz és felszállunk. Többször újraolvasom a feljelentést, de sokáig képtelen vagyok elhinni a történteket és 10 percenként rám jön a frász, hogy hogyan tovább. A bennem tomboló vírus pedig láthatóan örvend a sokktól legyöngült állapotomnak és viháncolni kezd. Szerencsére van az autóbuszon WC. Este 6 körül, amikor 25 órás utazás után még mindig a buszon ülünk már több időt töltök a mosdóban, mint a helyemen. Úgy érzem sosem érkezünk meg. Vacogok a magas láztól, miközben Endre vízzel itat, majd a vastag téli pulóverét próbálja rámtuszkolni.

Nem tudom, vajon mennyi lehet az idő, de már órák óta beköszöntött az éjszakai sötétség, amikor végre Chiclayóba érkezünk. Gyors hideg vizes zuhany után beesek az ágyba és másodpercek töredéke alatt álomba merülök. Jó eséllyel életem egyik legrémesebb napját tudom magam mögött. Holnap majd új nap kel fel, és az élet sem áll meg. Újratervezni egyelőre nincs erőnk...

0 Komment

Tierradentro

Nem csak San Agustínban lelhet rá az ember letűnt kultúrák ősi emlékeire. 60 kilométerre északra az amorf szobroktól egy másik nép, talán a paezek ősei hagyták ott ujjlenyomatukat. Hatalmas gödröket ástak, kifestették őket és beléjük halottakat temettek. Persze mire a régészek rátaláltak a több mint 1000 éves sírokra, addigra azok jól ki lettek rabolva.

San Agustínt hajnali 5-kor hagyjuk el. A dzsipek, amik Pitalitóba tartanak, hátul teljesen nyitottak. A vidék klímája remek, de kora hajnalban azért nem olyan kellemes huzatban ülni. Mire Pitalitóba érünk, már fent van a nap. A terminálon azonnal átpakolnak minket egy iránytaxiba, ami Garzónba tart. Kicsit félek tőle, mert Kolumbiában messze nem olcsó a közlekedés, de szerencsére a taxis buszjegy áron visz minket az egy órányira fekvő városba. Az út egészen csodálatos, egy szakaszon a Magdalena ismét összeszűkül, az út pedig felette több száz méterrel kanyarog.

Tierradentróra csak nem egy arc figyel?Tierradentróra csak nem egy arc figyel?

Garzónban ismét átszállunk. Újra egy dzsip hátulján találjuk magunkat, ami La Platába tart. A platón egy kolumbiai párocska próbálja magyarázni, hogy milyen nehezükre esik angolul tanulni. Ha elmondanám nekik, hogy mit szenvedtem azzal, hogy felfogjam, mi a különbség a folyamatos és az egyszerű jelen között, biztos meglepődnének. Soha nem értem a spanyol nyelvet beszélőket, miért panaszkodnak, mikor a spanyol tök ugyanaz, mint az angol, csak magyar kiejtéssel.

La Plata egy poros kisváros az Andok egyik mély gödrében, alig 1000 méter magasan. Nincs itt az égvilágon semmi, így nem is akkora baj, hogy a piactérről azonnal indul egy újabb dzsip. Az egyetlen gond, hogy a kocsi, mire megérkezünk, már tömve van emberrel. Nem Latin-Amerikában lennénk, ha a sofőr ne találna számunkra 22 cm²-nyi helyet. Egymás nyakán lógva kb. másfél óra alatt érkezünk meg San Andrés de Pisimbalá falujába. Hét órán át utaztunk kb. 300 kilométert, légvonalban azonban alig 60-at San Agustínhoz képest.

Kevés természetesebb és szerethetőbb falu van San Andrés de PisimbalánálKevés természetesebb és szerethetőbb falu van San Andrés de Pisimbalánál

A nagyon ötletes nevű Hospedaje Pisimbalában szállunk meg 15 000 pesóért fejenként. Ennyire olcsón Kolumbiában Playa Blanca kivételével még nem sikerült megszállnunk, kezdem magam egész komfortosan érezni. A házinéni nagyon aranyos és kolumbiai mércével a kaja sem rossz, amit vacsorára főz. Viszont a kokalevélből készített bora egészen penetráns, így inkább átkocogunk a szomszéd boltba sörért.

Másnap irány a hegyvidék és az ezer éves sírok. Állítólag - San Agustínhoz hasonlóan - ezeket is a spanyolok fedezték fel a 16. században, de ideje-korán hátra kellett azokat hagyniuk, ugyanis a hegyekben élő indiánok gyorsan szétzavarták őket.

A sírok nem szépek, inkább érdekesekA sírok nem szépek, inkább érdekesek

Ekkortájt az Andok ezen részén a paezek domináltak, s bár több kisebb közösség is éldegélt a vidéken, a paezekkel folytatott csatározásaik során asszimilálódtak. Mire a spanyolok újra megvetették a lábukat a Nevado Huilát körülölelő völgyekben, addigra már csak paezek éltek errefelé. A kutatók a paez hegemónia révén feltételezik, hogy a tierradentrói kultúra alapítói az ő őseik lehettek, bár maguk az indiánok ezt tagadják. Mindenesetre a sírok léteznek, a turista legnagyobb örömére.

Az öröm azonban csak addig tart, amíg világossá nem válik, hogy a sírokat a hegyek oldalában és azok tetején ásták ki. A tűző napon nem kellemes a séta, de megérkezvén Segovia sírjaihoz eláll a lélegzetem - a kilátás fenomenális. Tierradentro hegyei nem olyanok, mint amilyenek Kolumbia más részein. Nincs buja köderdő, csak zöldellő füves hegyoldalak és mélybe szakadó karsztvidékek.

A néni, akire mindenki odafigyel - pedig némaA néni, akire mindenki odafigyel - pedig néma

A sírokba a bejutás nem könnyű, úgy építették őket, hogy a halott lelke ne tudjon kiszabadulni. A lépcsőfokok a kriptákba meredekek és nagyok, sok helyen csak ülve lehet leereszkedni. A legtöbb sír csupán egy üreg, némelyikbe cserépedények láthatók. Van azonban két kripta, amit a tierradentróiak gyönyörűen megfestettek. Jellemzően fekete és piros festéket használtak és rácsos mintákat festettek a boltozatra. Egy-egy oszlopon emberi arcok fedezhetők fel.

Száz méterrel Segovia fölött újabb sírok találhatók. A Duende névre hallgató nekropolisz már kevésbé látványos és zavaró, hogy nincs kivilágítva, így ha fejlámpa nélkül ereszkedsz le a mélybe, semmit nem látsz. Megnézünk vagy húsz sírt és úgy döntünk, elég az ősi temetőből, irány a falu, San Andrés. Az apró település főterén állt korábban egy templom, ami ijesztő módon a magyar vidéki építészet jegyeit hordozta magán. De csak állt. Húsvétkor ugyanis a templom tetőszerkezete lángra kapott és porrá égette a falu nevezetességét. Házinénink a könnyeivel küzködik, mikor az eseményekről faggatjuk. Azt mondja, fiatalok gyújtották fel, de senki nem tudja, hogy miért.

Mintha a Skanzenben járnék (a kép 2012-ben készült, azóta a templom leégett)Mintha a Skanzenben járnék (a kép 2012-ben készült, azóta a templom leégett)

Tierradentro sírjai érdekesek, de szépnek egyáltalán nem mondhatók. Az igazi élmény egyértelműen a táj és a falu lakóinak egyszerű bája. A kokaboruk? Na az nagyon nem jó...

0 Komment

Sokan élnek máig abban a tévhitben, hogy Kolumbia a gerillák és a kokain hazája. Nem állítom, hogy ne lenne jelen mindkettő az aktuálpolitikában és a gazdasági életben, de szerepük mára rendesen megcsappant. Olyannyira, hogy Kolumbia 2012 óta Peru mögött csak a második számú kokaintermelő ország, bár továbbra is a legnagyobb exportőr. Hiába az iparág hanyatlása, Kolumbiát nem ismeri az, aki nem próbált meg elmerülni a kokain világába ilyen vagy olyan módan. Mi az olyant választottuk...

A sztori, ami következni fog, nem kizárólag a mostani utazási élményeinken alapszik. 2011-ben, mikor először jártam San Agustínban, sikerült véletlenül összeakadnom egy fickóval, akinek személyazonosságát övezze mély titok. Az egyszerűség kedvéért hívjuk őt Albertónak. Alberto egy középkorú családapa, aki egy kis vendégházat üzemeltet a városban. 2011-ben valószínűleg egyike lehettem az első vendégeinek, s mint ilyennel, szívesen beszélgetett az élet nagy dolgairól. Azóta igen jóban vagyunk, pedig tudom, hogy Alberto nem egy ma született bárány, elég mélyen benne volt (benne van) a kokain szakma sűrűjében. Az évek alatt rengeteg részletét ismertem meg múltjának, így most álljon itt vegyítve az, miként élt egykor és él most egy kokaingyáros.

- Mikor kezdted a kokain bizniszt?
- Én soha nem bizniszeltem vele, csak dolgoztam a kokainnal. A '80-as évek első felében friss vegyészként kerültem kapcsolatba vele.
- Hogyan?
- Innen, Dél-Kolumbiából származom, de Medellínben tanultam. Akkortájt Dél-Kolumbia nagyon szegény vidék volt. Az emberek földművelésből éltek, napi egy dollárért dolgoztak. Kilátástalan volt a jövőjük. Az én családom megtehette, hogy iskoláztasson, így kerültem Medellínbe.
- Pablo Escobar városába.
- Nem volt az ő városa, de tény, sokat tett az ott élőkért. Lakótelepeket építtetett és munkát adott az embereknek. Medellín egy jelentős része szentként tisztelte. Persze volt, aki félelemből.

Jelenet a készülő filmből: Én és az alkatrészekJelenet a készülő filmből: Én és az alkatrészek

- Hogy kerültél vele kapcsolatba?
- Fiatal vegyészként Medellínben ez nem volt nehéz. Pablo vadászott ránk. Én pedig déli gyerekként pont kapóra jöttem, mert a Calí Kartel munkaerőhiányban szenvedett.
- Mi az a Calí Kartel?
- Pablo volt a kokain feje, de egyedül képtelen lett volna irányítani a milliárdos bizniszt. Zónák voltak kijelölve, és minden zónának az élén volt egy társaság, ami felügyelte a folyamatokat. Volt Medellín, Bogotá és Cartagena Kartel. Ezek a kartelek jelentettek Pablónak, de csak neki, a többi kartellel nem lehetett kapcsolatuk, így Pablo volt az egyetlen, aki mindenről tudott.
- Ezek szerint Pablo megtalált és munkát ajánlott a Calí Kartelben?
- Igen. Hárman voltunk. A mi feladatunk volt betanítani a munkásokat és helyi vegyészeket a kokain készítésére.
- Ezek szerint Te érted az egésznek a kémiáját?
- Nem egészen. Pablo azért volt egészen zseniális elme, mert csak ő ismerte a teljes receptet. A kokainnak vannak olyan összetevői, amiknek eredetéről máig nem tudok, és az igazat megvallva, nem is akarok tudni.
- Mik azok az összetevők?
- Egy több elemből álló koktél, aminek keverési arányát Pablo halála után is csak nagyon kevesen ismerik. Arra szolgál, hogy a kutyák ne tudják kiszagolni a port.

Jelenet a készülő filmből: A kokalevél fűszerezéseJelenet a készülő filmből: A kokalevél fűszerezése

- Hány éven át dolgoztál Pablónak, illetve a kartelnek?
- Sokáig, egészen Pablo haláláig. Jól kerestem vele, ebből van a szállóm is.
- Amúgy ismerted Pablót személyesen?
- Persze. Egy ideig sofőrködtem is neki.
- Milyen ember volt?
- Alapjában véve rendes fickó volt. Voltak allűrjei. Egyszer a reptérre kellett menjek egy pár thaiföldi kurváért, akiket Ázsiából rendelt csak úgy. Másnap mentek is haza.
- Nem volt durva? Az ember azt gondolná, hogy egy drogbáró nem apácalány.
- Nem volt apácalány, de durva sem volt. Persze egyes üzletfelekkel keményen bánt és nem riadt vissza a gyilkosságtól sem. De egy drogbáró már csak ilyen. Felénk soha nem volt egy rossz szava, teljesen normálisan kezelt minket. Aki nem akarta átverni, azzal úriember volt. Sokan szerették emiatt.
- Pablo halálakor mi történt?
- A kartelek egymásnak estek. Mindenki nagyobb és nagyobb szeletet akart magának az üzletből.
- És mi történt?
- Minket, akik értették a kokainkészítés módját, azonnal megkörnyékeztek. Hármunk közül ketten belementek a játékba a nagy pénz reményében. Beszéltek, majd egy héten belül halottak voltak. Calí környékén én maradtam egyedül, aki hallgatott, s még most is élek.

Jelenet a készülő filmből: A kávé leválasztása a húslevesrőlJelenet a készülő filmből: A kávé leválasztása a húslevesről

- Sikerült kiugrani a kartelből?
- Nem kellett kiugranom. A kartelek kinyírták egymást, én pedig kis hal voltam a vízben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nincs munkám.
- És jött a szállóépítés.
- Nem pont, de majdnem. Dolgoztam itt-ott teljesen legálisan, majd a turizmus felé fordultam.
- Minden kapcsolatod megszakadt a kokainnal?
- Dehogy. A kokaintól elszakadni nem lehet, de nem is kell. Ha kicsiben csinálod kulturált körülmények között, akkor nem piszkálnak.
- Ezek szerint máig csinálsz kokaint?
- Csak kis tételben. Többnyire turistáknak adom el. Pár kilónál többet soha nem gyártunk le.

Másnap, ahogyan az kell, Albertót elkísérem az egyik házi üzembe, hogy lássam, miként készül a kokain. Megdöbbenésemre a gyár nem több egy kuckónál a várostól alig pár kilométerre fekvő kávéföld közepén.

Jelenet a készülő filmből: Szódabikarbóna a löttybeJelenet a készülő filmből: Szódabikarbóna a löttybe

- Mindig cseréljük a helyszínt. Ha túl sokszor jelensz meg ugyanannál a háznál, gyanús leszel - mondja Alberto.
- Nem azt mondtad, hogy nem piszkálnak?
- A kartelek békén hagynak, s általában a helyi rendőrök is könnyen lefizethetők, de mióta az USA pénzeli az államot, hogy felszámolják a droggyártást, olykor furcsa alakok jelennek meg. Ezért kell folyton telephelyet váltanunk.

A kuckó valóban nem több egy sufninál. Van benne egy apró kemence, amiben lobog a tűz. Alberto és segédje kipakolják a felszereléseket és az alapanyagokat. Az asztalon megjelenik egy tál friss kokalevél, mellette benzin, cement, akkumulátorsav, éter, szódabikarbóna és egy zacskó ismeretlen eredetű granulátum.

Jelenet a készülő filmből: Forr az anyagJelenet a készülő filmből: Forr az anyag

- Ez Escobar nagy titka, ez a koktél - mutat rá Alberto a granulátumra. Van benne kálium, magnézium, nátrium és ki tudja még micsoda.
- Ezt Kolumbiában gyártják?
- Nem. Nem tudom hol. Buenaventurából szokták hozni nekem.

Megkezdődik a kokain gyártása. A kokaleveleket Alberto beszórja cementporral, majd egy kővel összetöri őket. A szétszecskázott levelekre ezután ráönti a vízben feloldott granulátumot, majd a benzint. Elkeveri, majd rövid állás után a levet leszűri. A kokaleveleket kidobja, a visszamardt folyadékot zacskóba teszi. A zacskóban szépen látszik, ahogy a benzin és a kokalevél olaja az egyéb adalékanyagokkal elválik egymástól. A benzint leengedi, a zacskóban pedig nem marad más, csak egy sötét színű folyadék.

Jelenet a készülő filmből: Az utolsó fázisJelenet a készülő filmből: Az utolsó fázis

- Ez a nyers kokain - mondja nagy büszkén Alberto.

A folyadékhoz akkumulátorsavat tölt és étergolyókat ad, közben segédje forralni kezdi a kemence felett a szódabikarbónát. Iszonyat szag kezd terjengeni a lacikonyhában. Amikor a szódabikarbóna elkezd pattogni, akkor Alberto nekilát belelapátolni azt a fekete löttybe.

- Kész, már csak fel kell forralni - mondja.

Kanálba teszünk egy keveset a folyadékból, majd gyertya felett elkezdjük hevíteni. 3-4 perc alatt a folyadék elpárolog, a kanálban pedig nem marad más, csak pár gramm szürke por.

- Ez így már elvileg fogyasztható, de fontos az esztétika - válik Alberto igényessé.

A port éter alá tesszük és várjuk, hogy kifehéredjen. 3 perc múlva kiemeljük a kokaint a lámpabúra alól és máris kész a mindenki által ismert fehér por. Az egész folyamat nem tartott tovább fél óránál, bekerülési költsége, leszámítva az ismeretlen eredetű granulátumot, nem lehet több 1 dollárnál.

2011-ben készült filmünkön végégikövetheted a kokain gyártását. A jövőben részletesebb dokumentációval jelentkezünk majd.

- Ilyen körülmények között mennyi kokaint tudsz előállítani? - kérdezősködöm.
- Nem sokat. 1-2 kilónál biztosan nem többet.
- Vannak még most is nagy gyárak?
- Persze. Ott egy kicsit másképpen készül, például a kokaleveleket nagy kádakban törik össze és hagyják összeérni a cuccot.
- Arról tudsz, hogy miként kerül a por Európába?
- Persze. Tengeralattjárón szállítják kolumbiai és panamai magánkikötőkből európai magán villákhoz. Azt hiszem Olaszországban ér partot a nagy része.
- Nem hajón?
- Már nem. Persze előfordul, de azok inkább csak csalik. Ezzel terelik el a rendőrség figyelmét, akik nagyon büszkék magukra, hogy lekapcsoltak 20 kiló kokaint. Csak közben a tenger alatt több tonnát szállítanak tengeralattjárón - mosolyog.

Hirtelen szöget üt a fejemben egy jó 10 éves hír a híradóból. A MAHART 1 Ft kikiáltási áron megszabadult három öreg tengeralattjárójától, amiket európai és panamai üzletemberek vásároltak meg. Magyarország ebből is hatalmas bizniszt csinált.

- El tudsz vinni egy nagy kokain gyárba? - szegezem végül Albertónak a kérdést.
- Persze, de az egy kis szervezést igényel.
- Nem sürgős. Év végén jövök vissza Kolumbiába, addig ráér.
- Addigra leszervezem neked, ne aggódj!

Hát így készül a kokain, Kolumbia és a világ megrontója. Érdekes élmény volt látni, hogy miből készül, és hogy a por mennyivel egyszerűbbé teszi az Albertóhoz hasonló hétköznapi emberek életét. Jó volt hallani Pablo Escobarról egy olyasvalakitől, aki személyesen is ismerte sőt, jó kapcsolatot ápolt vele. Most már csak azt kívánhatom, hogy biztonságban kijussunk a nagy üzemből is...

1 Komment

San Agustín apró kolumbiai városkája nem csak azért remek hely az utazó számára, mert csodaszép természeti környezetben fekszik kellemes hegyvidéki klímával, hanem mert kiváló kiindulópontja az azonos nevű régészeti parkba tett túráknak, ahol egy misztikus eredetű prekolumbián kultúra számos emléke látható. Nem csupán a parkban, hanem a környékén húzódó erdős dombvidéken is sok faragott kőre bukkanhat az ősi népek iránt érdeklődő túrázó. Mivel az indián kultúrák mindig is lenyűgöztek, ezért San Agustín is magával ragadott.

A kora reggeli órákban dzsipbe pattanunk és a park bejáratánál parkolunk le. A San Agustín Archeológiai Park az a fajta köderdő részlet, amelyet turisták számára olyan mértékben megtisztítottak és kövekkel kirakott ösvényekkel láttak el, hogy azok inkább egy gyönyörű botanikus kertben érezhetik magukat, mintsem őserdőben. A hely a prekolumbán régészeti emlékeiről világszerte ismert, így turisták egész áradata érkezik ide naponta külföldről és belföldről egyaránt.

Egyike a leghíresebb szobroknak San AgustínbanEgyike a leghíresebb szobroknak San Agustínban

Ahogy a bejáratnál sorakozunk, átfut az agyamon a gondolat, vajon milyen képet vágtak a spanyol hódítók, amikor a Magdalena-folyó mentén haladva nagy aranykincsek után kutatva ráleltek a földalatti sírhalmokra és azokból csupán néhány számukra értéktelen kőszobor vagy faragott szarkofág került elő. Persze a párszáz évvel később erre járó régészek arcán már bizonyára kiült az őszinte öröm, amikor feltárták az inkák előtt virágzó kultúra sokat mondó maradványait egy olyan népről, akiknek történetét még ma is nagy homály fedi. A San Agustín környékén előkerült faragott kőmaradványok és sírok arra engednek következtetni, hogy a kukorica- és babtermelésből élő ősi kultúra Kr.e. 6. és Kr.u. 12. század között virágzott, majd halt ki.

A vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsaA vidék lenyűgöző... háttérben a Volcán Puracé 4850 méteres havas csúcsa

Ahogy gyalogszerrel végigtekergünk az ösvényen, minden irányból egy-másfél méteres, többnyire emberi alakokat ábrázoló vulkanikus eredetű sziklák bújnak elő a burjánzó növények közül. Akad közöttük olyan, amely egy-egy sírkamrát őrzött és mágikus erejével hozzájárult a halott lelkének túlvilági életéhez. Az emberi formákon kívül gyakori a jaguár-, a kígyó-, a ragadozó madár- és a majomábrázolás is. A jaguár motívum különösen nagy szerephez jut, már csak azért is, mert az állatot a nép vezetőivel, a természetfeletti erővel felruházott sámánokkal társították. A hiedelmek szerint ők ugyanis képesek voltak jaguárrá változtatni emberi testüket, hogy így fejtsék ki erejüket a varázslatok során.

A sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San AgustínbanA sámán és az áldozati gyermek... a legszebb szobrok San Agustínban

A park legnagyobb gonddal őrzött tisztásán hat-nyolc méter magas faragványok őrzik az ősi nép titkát. Alig néhány perces sétányira innen kanálisokból és faragott kövekből álló vízvezeték egész labirintusa, egyben komoly mérnöki számításokat igénylő remekmű tárul elénk. A szent helyet La Fuente de Lavapatas névvel látta el az utókor. Ez a név annyit tesz: lábmosó forrás. Számomra kevésbé tűnik méltó elnevezésnek a San Agustín-i kultúra egyik legszentebb helyének jelölésére, ahol vallási ceremóniákat és rituális fürdőzéseket tartottak. A faragott köveken az emberi arcokon túl kígyók, békák, gyíkok, teknősbékák fedezhetők fel, amik a víz segítségével rajzolódnak ki a sziklákból.

Elhagyjuk a park körbekerített területét és a San Agustínt körülvevő hegyek és völgyek erdejébe indulunk. A dzsip ezúttal egy burjánzó zöld növényzettel borított domb derekáig tekereg fel. Innen gyalogosan folytatjuk utunkat és néhány percnyi hegymenet után újabb faragott kőszobrokra bukkanunk. Az oszlopszerű kőtömbökből elnagyoltan kifaragott, egymás mellé állított szoborpár valószínűleg a nép sámánjait ábrázolja, amelyek szintén áldozati ceremóniáknál tölthettek be fontos szerepet. Azt gondolnám, hogy a nők ábrázolására utal a csecsemő kézben tartása, de Endre szerint sokkal valószínűbb, hogy áldozati gyermekről van szó. A nemre való következtetés eredményesebb, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a régészek a szobrokkal egykorú sírokban a női holttestek fején hárpia lábakból álló fejdíszt fedeztek fel. Az egyik sámánszobor homlokán is faragott hárpialábakat látunk.

Átölelni Chaquirát... sokan vágynak ráÁtölelni Chaquirát... sokan vágynak rá

Visszaballagunk az ösvény végére, ahol egy helyi asszony frissen facsart narancslevet és pánélát árul. A hideg reggeli órán jólesik a forró cukornád tea. Visszapattanunk a dzsipbe. Gondolataimban még mindig egy ősi indián sámán istenfélő és kiengesztelő szertartásánál járok s elképzelem, ahogy mágikusnak tartott tárgyakkal körberakja magát, miközben átszellemült arccal, ijesztő hangnemben varázsigéket mormol. Belefeledkezek a képzeletbeli szertartás izgalmába, s csak akkor veszem észre, hogy az autó megállt, amikor illemtudó sofőrünk kitárja előttem a dzsip ajtaját. A helyiek elmondása szerint innen indul a gazdag rancheken keresztül vezető ösvény az ősi faragott sziklákhoz. Közülük a legnevezetesebb Chaquira, amely egy emberi alakot ábrázol. Úgy fél órás gyaloglás után rátalálunk a szépen faragott óriási sziklára. Amikor ilyen misztikus és ősi helyeken járok mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem a mesélő köveket. Átpattanok az ö