MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kamionnal utaztunk végig az Andokon, hogy többet fizessünk érte, mintha busszal jöttünk volna. Utána pedig találkoztunk az emberrel, aki létrehozta Kelet-Timort. Nem hiszed el? Mi sem.

Szállásadónk azt mondja, ha mindenképp stoppolva szeretnénk Tarijába jutni, akkor a déli utat válasszuk, mert az északi szörnyű állapotban van, azon esélytelen kocsit fognunk. Kisétálunk hát a tupizai terminálra és elvitetjük magunkat a déli elágazásig. Nem sokat ülünk buszon, harminc perc múlva megérkezünk a puszta kellős közepére. Egy földút indul keletnek - a buszsofőr azt mondja, itt várakozzunk, csak jön valami.

Azokon a hegyeken túl van Tarija

Nem téved. Tíz percet sem ácsorgunk, mikor érkezik egy csőrös, böszme nagy, kamion. A sofőr kitárja az ajtót, s már hasítunk is a végtelenbe. Oké, nem gyorsan, úgy max. 15 km/órával. Nem is nagyon lehet gyorsabban menni, mert az egy sávos út ezer méter mély szakadékok peremén tekereg. Csak azért érzem magamat biztonságban, mert az úton mi vagyunk a legnagyobb jármű, igaz, az első másfél órában sok kocsival nem találkozunk, csak egy busszal, de az is vagy száz méterrel allattunk fetreng a kanyon alján, összezúzva és kiégve.

- Néhány éve már ott van - szól oda az amúgy meglehetősen mufurc kamionsofőr - Nem tudták felhozni a halottakat, ma is benne vannak a buszban.

A Tupiza és Tarija között vezető főútvonal

Kellemes. Iszonyú lassan haladunk, sehogy nem akar fogyni a távolság. Sofőrünk persze folyton azt mondogatja, hogy 4-5 órán belül megérkezünk, de tudjuk, hogy ez nem igaz. A nem túl közlékeny barátunkból azt azért ki tudjuk húzni, hogy 32 éves létére (kinéz a srác vagy 50-nek) a kamion az övé és havi fél milliót keres fuvarozással. Én ezeken az utakon ennek a duplájáért sem csinálnám.

Délután 1-kor befutunk egy pár házból álló faluba, Yuncharába. Mivel ezidáig nem szólt a sofőr, hogy pénzt kérne a fuvarért, így gondolunk egyet és meghívjuk ebédre. Köszönettel elfogadja, de mufurcságából egy pillanatra nem enged.

Ha nincs víz, nincs élet

Kaja után folytatjuk utunkat. Az út emelkedni kezd, ismét fent vagyunk 4000 méteren, majd leereszkedünk egy széles völgybe. Néhány lagúna tűnik fel a láthatáron, megérkeztünk a Sama Nemzeti Park területére.

- Ezek a tavak tele vannak pisztránggal - ejt el egy információfoszlányt sofőrünk, majd megyünk is tovább.

Egy újabb kiszáradt folyó

A táj szép, bár nem túl izgalmas. Az egyetlen említésre méltó jelenség, hogy a tavakat elhagyva aszfaltút kezdődik. Mostantól már legalább 30-cal megyünk tovább, míg nem befutunk Iscayachiba. Innen újabb két óra múlva pedig megérkezünk egy száraz, majdnem félsivatagos medencébe, aminek déli végében ott figyel Tarija. A város határában sofőrünk szól, hogy megérkeztünk, ő idáig jött. Semmi gond. Megköszönjük a fuvart, de mikor szállunk lefelé, mufurc barátunk utánunk szól:

- Fizetni?
- Ja, igen! Persze! - tesszük az ártatlant, mint akik elfelejtették a piszkos anyagiakat, bár közben úgy vettem, hogy meghívtuk kajálni, és ezzel le van tudva az egész - Mennyi az annyi?
- 160 boliviano.

A Sama Nemzeti Park egyik lagúnája valahol 3800 méter magasan

Neeee! Megint kezdődik ugyanaz a mese, mint már annyiszor korábban.

- A buszjegy fejenként 60, és még kajálni is meghívtunk - megy fel bennem a pumpa.
- 160 és kész. Ennyibe kerül a fuvar Tarijába - próbál határozott lenni.

Leteszek egy százast az ülsére és odavetem, hogy nincs nálunk több, elégedjen meg ennyivel, az ebédhez pedig utólag is jó étvágyat, majd becsapom az ajtót. Nem szól semmit, csak kivágja a villogót és már húz is el, persze be a város felé. Mondtam már, hogy rühellem ezt az országot?

Mintha megint a Siloli-sivatagban járnánk

Leintünk egy városi buszt, amivel a belvárosba megyünk. A Lonely Planetben felsorolt összes szálló vagy 30 dollárba kerül egy éjszakára, így véletlenszerűen betérünk egy residencialba, amolyan családias panzióba, ahová jellemzően néhány órára ugranak csak be a "vendégek". Sikerül 15 dollárért kivennünk egy szobát, ami egyáltalán nem szép, de legalább megfizethető.

Szomszédunk egy idős bolíviai, aki akcentus nélkül, amerikai angolul kezd velünk kommunikálni. Elmeséli, hogy olajmérnök, és jelenleg Ausztráliában él, de vagy 30 évet lehúzott az USA-ban is, most pedig családlátogatáson van.

- Én és három amerikai csináltuk meg Kelet-Timort - büszkélkedik el a 80 éves forma figura - A mi cégeinknek hála tört ki polgárháború a szigeten, velünk szerződött le az ország első kormánya.

Iscayachi az egyetlen kisváros Tupiza és Tarija között

Fél óra beszélgetés után pont úgy érzem magamat, mint mikor Pichariban egy félig spanyol, félig arab srác izraeli kémnek adta ki magát. Éppen igaz is lehet a sztori, de nehezen tudom elképzelni, hogy az az ember, akinek egy ország létrejöttét köszönhetjük, ma Tajira egyik lebujában kénytelen megszállni.

Nehezen, de sikerül leráznunk az ürgét, aztán amilyen gyorsan csak lehet, eltesszük magunkat másnapra, mert holnap kipihenten szeretnénk felfedezni a Föld legmagasabban fekvő szőlőjét, és megkóstolni az ott termelt bort...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Tupizába azóta vágytam, mióta nyolc éve először Bolíviában jártam. Nem tudom miért vonzott annyira ez a városka, mert igazából nincs itt semmi, de végre beteljesült egy álom. Persze, aki keres, az talál. Az Inka-kanyon - azt hiszem - örök emlék marad, ahogy az is, hogy errefelé minden kaja ehetetlen és romlott.

A cél, hogy néhány napon belül végre átlépjük a határt és magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Pár évvel ezelőtt még imádtam ebben az országban utazni, mert az embereket jó fejnek találtam és minden hihetetlenül olcsó volt. Mostanra azonban alig várom, hogy elhúzzunk innen, mert Bolívia nagyon megváltozott. Az emberek lenézik a külföldieket, az árak pedig annak ellenére az egekbe szöktek, hogy a minőség semmit nem változott.

Tupizába utaznánk, de félünk tőle, hogy kénytelenek leszünk éjszakai buszra ülni. Mázlink van. A recepciós lány azt mondja, hogy reggel 8-kor van egy busz, ami délután 3-kor ér Tupizába. Reggel fél 8-kor már a terminálon bóklászunk, de a busznak még nyoma sincs. Gondolok egyet és kibattyogok a pályaudvar előtti árusokhoz, hátha találok valami ehetőt. Az egyik néni empanadát árul, veszek belőle vagy nyolcat. Az ám, de mikor Erivel beleharapunk, a fogaink majd kitörnek. Dühömben először földhöz vágom a kőszikla keménységű empanadákat, majd összeszedem az egészet és visszaviszem a néninek. Nem hajlandó visszaadni a pénzt, így fogom és bevágom a konyhájába a zacskót. Hőbörög, de faképnél hagyom.

Útban Tupiza felé ilyen táj fogad

Mikor visszaérek a pályaudvarra, látom, hogy a terminál egyetlen evője kinyitott. Veszek két szendvicset, de mivel a busz menet közben befut, már csak azon ülve kezdjük el majszolni mai második reggelinket. Az első harapásnál itt sem jutunk tovább, a fogunk ebbe is belesajdul. Elköltöttünk vagy 50 bolivianót, mégsem ettünk semmit. Egy mögöttünk ülő külföldi páros látván az elkeseredést az arcunkon, felénk nyújt egy doboz sütit.

- Ez sem jó, de legalább ehető - mondja a lány.

Olaszok, éppen nászúton vannak. A Galápagos-szigeteken kezdtek, eltöltöttek két hetet Peruban, most Bolíviában kalandoznak, de már nem sokáig, mert a lány teljesen ki van akadva.

- Ebben az országban minden úgy szar, ahogy van. Nem lehet semmit venni, mert mindennek lejárt a szavatossága. Ráadásul mindenki 4000 méter felett él. Mentünk volna inkább Amazóniába!

Tupiza főtere - ennyi és más semmi

Megnyugtatjuk őket, hogy Amazónia sem sokkal jobb, és hogy mi is arra vágyunk, hogy két hónap után végre magunk mögött hagyjuk Bolíviát. Addig azonban még vár ránk Tupiza és Tarija. Az út amúgy egészen jó állapotban van. Engem már az is meglep, hogy le van aszfaltozva, de ezt a szakaszt tényleg normálisan megcsinálták a bolíviaiak.

Féltávnál, egy Cotagaita nevű falunál ér minket az ebéd. Itt volt az ideje, bár a kaja, amit kapunk, közel ehetetlen. Pár falatnál többet ebből sem tudunk enni, így veszünk előre bezacskózott pufit. Mikor Eri kinyitja, undorító hányás szag árad ki a zacskóból. Az egészet vágjuk be az első kukába.

Kaktusz, kaktusz mindenhol

Nem sokkal 3 után futunk be Tupizába. Az olaszoknak foglalásuk ugyan van, térképük azonban nincs, így segítünk nekik eligazodni az általunk sem ismert városban. Nem olyan nehéz, mert Tupiza kicsi, alig pár utcából áll. Mi végül a pályaudvartól másfél sarokra veszünk ki egy egész hangulatos szobát.

Tupizában nincs semmi látnivaló, a legtöbb turista csak azért áll itt meg, mert nincs más lehetősége megaludni Jujuy és Potosí között. A helyiek tanítani való módon hozzák ki a maximumot a helyből. Van vagy tíz hostel és vagy húsz pizzéria az alig 20 ezres városkában. Ilyenkor mindig eltöprengek azon, hogy vajon Salgótarján miért nem tud hátizsákos központ lenni?

Irány az Inka-kanyon

Oké, legyünk őszinték, egy valami miatt azért mégis érdemes Tupizában eltölteni egy napot. A La Puerta del Diablo, vagyis az Ördög kapuja a várostól kb. tíz kilométerre fekszik, ott, ahol az Andok keleti vonulatai kiemelkednek a 2900 méter magasan húzódó sivatagból. Mivel a jelenség közel van Tupizához, úgy döntünk, maradunk.

Tupiza határában vörös sivatag nyújtózik

Reggel kibotorkálunk a piacra, ahol összefutunk Albertóval és Alexandrával, azzal a spanyol-osztrák párossal, akikkel három héttel ezelőtt az egyik jezsuita missziónál találkoztunk. A három hét alatt voltak a Pantanalban, bejárták Paraguayt és Észak-Argentínát, most pedig Uyuníba igyekeznek. Soha nem értettem azokat, akik egy három hetes utazásból képesek másfelet kizárólag buszokon tölteni, bár tudom, nem mindenki olyna időmilliomos, mint mi vagyunk. Megmaradt vagy száz dollárnyi paraguayi guaraníjuk, amit átváltunk nekik bolivianóra, majd búcsút intünk egymásnak. A piacon veszünk disznósajtos szendvicset, de mint az elmúlt két napban minden, ez is a kukában végzi. A hús büdös, a kenyér pedig csont száraz. Veszünk egy zacskó chipát (yukkapogácsa), ami végre ehető, valamint két kókuszos csokit, de amint beleharapunk, adjuk is vissza: ennek is lejárt a szavatossága. Mikor jóllakunk a nagy semmivel, végre nekiindulunk a hegyeknek.

Eri rátalál az Inka-kanyonra

Elsőként egy régi strandhoz kell lesétáljunk az Argentína felé futó sínek mentén. A környék nem túl bizalomgerjesztő, így leintjük az első buszt, ami jön. A régi strandnak híre-hamva sincsen, így végül a végállomáson szállunk le. Egy öreg házaspár ül a sarkon, akik kérdésünkre, hogy merre tovább, egy, a hegyek felé tartó földútra mutogatnak. Elindulunk az úton, ami egy szeméttelepre vezet. Nem lesz ez így jó. Gondolunk egyet, letérünk az útról, és toronyiránt nekiindulunk a hegyeknek. Egy patakmeder keresztezi utunkat. A patak ugye mindig a hegyekből jön, így követjük a kiszáradt medret, ami vörös homokbuckákban végződik. Felmászunk az egyik tetejére és megpillantjuk a csodát. Egy mesés, vörös sivatagra látunk ki, ami mögött ott meredezik az Ördög kapuja - illetve csak gondoljuk, hogy a függőleges sziklaszirtekből képződött átjáró az.

Hegytűk és olaszok

Átsétálunk a kapun, aminek túloldalán kerék- és patanyomok tűnnek fel. Egészen biztos, hogy jó helyen járunk. A szállón kapott minimalista térkép szerint ez az Inka-kanyon, aminek a végében hegytűk láthatók. A táj egészen mesés, ha nem lenne itt-ott néhány kaktusz, a Marson képzelném magamat. Amint beljebb merészkedünk a kanyonba, emberi hangra leszünk figyelmesek. Az olasz pár és vezetőjük jönnek lóháton. Ujjonganak, mikor meglátnak, teljesen el vannak olvadva a kanyontól. Az igazat megvallva mi is. Gyönyörködünk a tájban egy órácskát, majd visszabaktatunk a sínekhez. Ezúttal sokkal könnyebben rátalálunk az útra, ami egy elhagyatott strand mellett fut ki a vasúthoz. Hát mégis csak létezik.

Mesés vidék

Azt kell mondjam, egész megtetszett ez a Tupiza, de azt is tudom, ha még egy napot maradnánk, biztosan ráunnánk a vörös hegyek látványára. Így hát kisétálunk a pályaudvarra, hátha megy valami busz Tarijába, de kiderül, hogy az összes járat este 8-kor indul és hajnali 3-kor érkezik. Nagyon nincs kedvünk az éjszaka közepén szállás után kajtatni egy vadidegen városban, így úgy döntünk, holnap reggel kiállunk az útra stoppolni...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Azt mondják, Potosí bányáiból a spanyolok annyi ezüstöt vittek el a gyarmati időkben, amennyiből akár hidat is építhettek volna egész Európáig. A város fölé emelkedő Cerro Rico közel 250 éven át ontotta magából az ezüstöt, a Föld leggazdagabb városává téve ezzel Potosít. A bányák ma is működnek, s bár midenhol azt olvasni, hogy a körülmények embertelenek, mi mégis ellátogattunk a Cerro Rico gyomrába. 

Tíz évvel ezelőtt az összes TV-csatorna játszotta a The Devil's Miner című dokumentumfilmet, ami egy 14 éves bányászgyerek szemével mutatta be Potosí bányáit. A film lavinát indított el. Egyrészt turisták tízezrei indultak neki az ismeretlennek, hogy a saját szemükkel győzödjenek meg arról, milyen az, amikor a középkor megelevenedik, másrészt a bolíviai állam elkezdett odafigyelni a bányászokra, orvosi ellátást és jó fizetést biztosítva nekik.

Potosí 4100 méter magasan fekszik

Potosít 1545-ben alapították a spanyolok, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyi indiánok rabszolgasorba állításával kinyerjék a város fölé emelkedő Cerro Rico ezüstjét. A nemesfém létezéséről egy lámapásztor mesélt a spanyoloknak, aki két évvel korábban elkóborolt jószágai után indult a hegyekbe. Rásötétedett, így tüzet rakott. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a tűz körüli kövekből folyékony ezüst kezd csorogni. Titkát nem tudta sokáig megtartani, mivel az így szerzett kincsből vadul költekezni kezdett, ami szemet szúrt a spanyoloknak. Alig két évvel azután, hogy a lámapásztor rábukkant az ezüstre, a konkvisztádorok megnyitották az első bányát.

Cerro Rico, a Föld leggazdagabb hegye

A siker nem maradt el. 230 év alatt 45 ezer tonna ezüstöt bányásztak ki a korábban jó 200 méterrel magasabb Cerro Rico gyomrából, melynek legnagyobb hányada Spanyolországban kötött ki. Becslések szerint ez alatt az idő alatt több millió bányász vesztette az életét, akiket olykor embertelen körülmények között tartottak. A spanyol feljegyzésekből kiderül, hogy a rabszolgák napi 16-20 órán át voltak kénytelenek dolgozni, volt, hogy hónapokig nem hagyták el a tárnákat, enni pedig csak igen keveset kaptak.

Egyik a sok templom közül

Amíg a helyiek és az Afrikából importált feketék nyomorogtak, a spanyol elit fényűző életet élt. Csodás koloniális épületeket húztak fel, az egyház pedig talán sehol nem alapított annyi kolostort, mint itt. Annak ellenére, hogy Potosí 4100 méter magasan, oxigénhiányos környezetben fekszik, a 17. századra 200 000 lakójával a kontinens legnagyobb városa lett.

Az 1800-as évek elején az ezüst fogyni kezdett, a spanyol korona pedig meggyengült. Bolívia kikiáltotta függetlenségét, Potosí pedig feledésbe merült. A bányák soha nem zártak be, mivel az ezüstöt felváltotta a korábban kevésbé értékes ón, ólom és cink. A 20. század végéig, a nagy turista bummig, Potosí Bolívia egyik legszegényebb városa volt, ahol az emberek napi egy dollárért voltak kénytelenek gürcölni. Ez a városképen is meglátszott. Az utcák koszosak voltak, az egykor fényűző paloták omladoztak, pont úgy nézett ki minden, mint amiről 200 éve megfeledkeztek. Aztán jött a többszörös díjnyertes dokumentumfilm és minden megváltozott.

Harangtorony

Ma Potosí bolíviai viszonylatban újra ragyog. A főtér, a kolostorok, az egykori pénzverde mind megújult, a koszos bordélyházakból hátizsákos szállók lettek. Minden sarkon van egy étterem vagy egy kávézó, a hűvös klíma ellenére rengeteg fagyizó nyílt. Potosí egészen remek hely lenne, ha nem 4100 méteren alapították volna meg.

A jövőbeni Mirador túrák szervezése okán betérünk egy-két szállóra, az egyikben nem kis meglepetés ér minket. A recepciós lány, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, felkiált:

- Linda!
- Hogy mi? - értetlenkedünk.
- Volt az a magyar sorozat, Linda. A karatés lány volt gyerekként a kedvencem.

Potosí este a legszebb

Kiderül, a csaj kubai, aki pont ugyanúgy került Bolíviába, mint La Paz-i sofőrünk, vagyis ápolóként. Az első adandó alkalommal lelépett a kórház kötelékéből és recepciósnak állt. Azt, hogy a Linda exportra is készült, őszintén szólva meglepett.

- Jobb itt, mint Kubában?
- Igen. A klímát nehéz volt megszokni, de most már szeretek itt élni.

Keresztül-kasul bejárjuk a belváros minden szegletét. A nap végére azon kapom magam, hogy legalább 500 fényképet készítettem, pedig városokról nem szoktam ennyi fotót lőni.

A Torre de la Compañía de Jesús templom éjszakai kivilágításban

Az évi több tízezer turista jellemzően nem a város, hanem a bányák miatt érkezik Potosíba. A '90-es évek végétől szerveznek bányabejárást, ami az elmúlt 10 évben Bolívia egyik legnagyobb highlightja lett. Nem szeretünk túrára befizetni, de mivel nincs más módja, hogy megfigyeljük a bányászokat munka közben, alkalmazkodnunk kell az idegenforgalmi viszonyokhoz. Szerencsére nem kérnek sokat a fél napos programért, picit több mint 10 dollárt hagyunk a szállónk recepcióján fejenként.

Reggel 7-kor érkezik Maxim, aki korábban maga is bányászként dolgozott. Két csoportot alkot, mi a spanyolul beszélőkhöz csatlakozunk. Ócska és büdös overált, valamint gumicsizmát húznak ránk, fejünkre pedig lámpával ellátott bányászsisakot biggyesztenek. Ezután bepattanunk az egyik kisbuszba és irány a bányapiac, ahol kokalevelet, alkoholt és dinamitot veszünk ajándékként a bányászoknak.

Eri menetfelszerelésben

Eri az egyetlen lány a hat fős csoportunkban, mellettünk egy argentin, egy brazil és két francia srác van. Maxim azonnal betalálja, így a dinamitot az ő derekára köti, majd azzal viccelődik, hogy mostantól az élete nem az én, hanem az ő kezében van. Nem bírom a helyi vezetőket, s ez alól Maxim sem kivétel. Soha nem értettem, hogy miért kell túl közvetlennek és űber viccesnek lenni akkor, amikor tudom, hogy pár órán belül úgyis örökre búcsút intünk egymásnak. Szerencsére Eri veszi a lapot, hagyja, hogy a srác hadd élje ki vezetői kvalitásait.

Erire rágyújt a túravezetőnk

Tíz perc múlva már a bánya egyik bejáratánál vagyunk. Mindenki felteszi a sisakot a fejére és bemászunk a tárnába. Az alagút szűk. Mi nem vagyunk magasak, de az argentin srác jó 190 centi, így ő rendesen anyázik minden egyes belógó sziklánál. Jártunk már korábban is bányákban, ez sem néz ki se jobban, se rosszabbul, hacsak nem annyiban, hogy néhol tényleg nagyon szűk a folyosó.

Az egyik oldaljáratnál megállunk. A sarokban egy Tio szobor ácsorog, aminél minden bányász, mielőtt a mélybe ereszkedik, tiszteletét teszi. Maxim előadja ugyanazt a sztorit, mint amit Oruróban is hallottunk már, vagyis hogy a Tio név a spanyol Dios, azaz Isten szóból ered, s azért került a bánya mélyére, mert a spanyolok nem engedték, hogy az indiánok odakint imádkozzanak hozzá. Az egyetlen furcsasága ennek a Tio szobornak, hogy extrém nagy péniszt faragtak rá, amit minden munkás alkohollal önt le. Miután mi is tökön öntjük a nálunk lévő 97%-os orvosi alkohollal Tiót (aztán persze mi is bedobunk belőle egy felest), Maxim elmondja, miért is ez a nagy farok imádat.

Maxim előadást tart Tio szobránál

- Anno a bányászok volt, hogy hónapokra a mélyben ragadtak, mert a spanyolok nem engedték őket a felszínre.

Azonnal mindenki arcán megjelenik egy kaján mosoly, de Maxim jelzi, rossz az, aki rosszra gondol.

- Sokan kidőltek a sorból, de aki túlélte, az igazi férfivá lett. Az óriás pénisz nem mást szimbolizál, mint hogy a potosi bányászok mind tökös gyerekek.

Maxim ezzel feladta a labdát, amit a csapat együtt csap le. Innentől kezdve kellemes, buzizós hangulatban zajlik a túra, de mint később megtudjuk, ez nem egyedülálló.

- Ne lepődjetek meg a bányászok nyers stílusán. Akinek tiszta a keze és nem sáros az overálja, azt simán lebuzizzák. A fiatalokat is folyamatosan heccelik, cserébe azonban nem sértődnek meg azon, ha ti is beszóltok durva dolgokat. Erikának szólok, hogy készüljön fel, mert párszor megkérik majd a kezét, de azt bányásztílusban teszik majd.

És valóban. Az első szembejövő csillénél Maximot azonnal lebuzizzák. Azt mondják, ő azért buzi, mert megfutamodott az embertpróbáló munka elől és inkább magunkfajta, csesznye ficsúrokat kalauzol.

- Mit szól a csajod, hogy ilyen langyos munkát végzel? Ja, várj! Egy ilyen buzinak nincs is csaja - verik hátba vezetőnket, majd tolják tovább a megpakolt csillét.

Jó negyven percen keresztül kúszunk-mászunk a járatokon, teljesen elvesztem a tájékozódó képességemet. Mikor Maximot megkérdezzük, honnan tudják a bányászok, hogy merre van az arra, felmutat a plafonra.

- Minden járatot a törésvonalakkal párhuzamosan alakítottak ki. Csak a plafonon futó csíkokat kell követni, s már kint is vagy.

Egy mély kürtőhöz érünk, amibe odafentről sziklákat dobálnak le. Maxim felkiállt, hogy fejezzék be a munkálatokat, mert itt vagyunk, de csak annyit ér el vele, hogy mostantól nem nagy sziklákat, hanem csak apró köveket hajigálnak lefelé. Könnyedén átkelünk a kürtőn, majd egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb lyukhoz érkezünk. A jó öt méter átmérőjű beszakadáson egy tíz centi széles palló vezet át. Itt a brazil gyerek begörcsöl, így Maxim visszakíséri őt a főcsapáshoz. Mikor visszaér, átkelünk a pallón, majd meredek, törmelékes lejtő következik fel a kőhajigálókhoz.

A két srác, akik néhány perce a nyakunkba öntöttek egy adag kavicsot, Flavio és Lorenzo. Flavio nem lehet több 15 évesnél, bár 18-nak mondja magát. Ezzel szemben Lorenzo kinéz vagy 40-nek, közben pedig csak 28 éves. Meleg van, hatalmas a por és a magas a páratartalom. Nem könnyű a légzés, de annyi oxigén csak van, hogy kifaggassuk a két bányászt.

- Lorenzo! Mióta dolgozol a bányában?
- 15 éves korom óta.
- Milyen a meló?
- Most már egész jó. Korábban nem fizettek meg minket, de most már könnyen eltartom a családomat.

Flavio szerintünk nincs 18 éves, mégis napi 8 órában a bányában van

Meglepődöm. Minden útikönyv és -blog azt írja, hogy nem elég, hogy a szegény potosi bányászok szörnyű körülmények közepette kénytelenek dolgozni, még éhbért sem kapnak cserébe.

- Mennyi az annyi? - kíváncsiskodunk.
- Egy kezdő bányász napi 150 bolivianót tesz zsebre. Flavio fiatalként például ennyit keres. Aki több mint egy évtizede itt melózik, az ennek akár a dupláját is zsebre vágja.

Számoljunk csak. Egy Lorenzo korú bányász napi 300 bolivianót, azaz 10 000 forintot is megkeres. Az bőven több, mint havi 200 000 Ft, ami Magyarországon sem rossz bér.

- Akkor semmi nem igaz abból, amit abban a dokumentumfilmben mondtak?
- De igen. A film előtt itt tényleg mindenki napi 10 bolivianót keresett, de azóta az állam átvette a bányákat, és mi bányászok szövetkezetekbe tömörültünk. Nincs senki, aki benyelné a profitot. Mindenki napi 8 órát dolgozik, s mindenki ugyanannyit kap kézhez.

Maxim belefolytja a szót Lorenzóba:

- A baj az, hogy Evo Morales orurói. Ott persze minden bányát modernizáltak, de Potosíba csak az ígéretek jutnak el, a pénz nem. Ma már nem élnek olyan rosszul a bányászok, de a körülmények továbbra is szörnyűek. Ha nem pusztulsz el bányaomlástól, vagy nem robbantod fel saját magad, 40 éves korodra akkor is véged van, mert vagy tüdőrákot kapsz vagy szilikózist.

Az igazat megvallva, nem érzem annyira gáznak a körülményeket, mint amilyennek vártam. Meleg van, pára és por, de ez majdnem mindegyik bánya velejárója. A perui Rinconadában például sokkal gázabbak a körülmények annak ellenére, hogy ott sok minden gépestíve van. Az igaz, hogy Potosíban máig mindenki csákánnyal és dinamittal dolgozik, de a dupláját is keresik a havi átlag fizetésnek.

Iszunk egy kilépőt az orvosi alkoholból Lorenzóval és Flavióval, majd visszaereszkedünk a főcsapásra. Ismét érkezik két srác csillével. Mikor Erit megpillantják, azonnal családi állapotáról kérdezik.

- Van fiúd?
- Itt van mögöttem - mutat hátra.
- De hisz ez egy buzi - bólint felém az egyik, én pedig egy határozott kézfeltétellel jelzem, hogy vettem az adást - Gyere hozzám! Van szép házam és sok ezüstöm. Veszek neked ékszereket - veti be a csáberejét a nyakig retkes srác, aki, ha Eri első randija sikeres, akár a fia is lehetne.

Csapatunk a csille körül

Maxim ledumálja a két sráccal, hogy majd mi kitoljuk a csillét. Mindenki nekifeszül egyesével a több száz kilós járgánynak, aminek a kereke folyton leesik a sínről. Semmi gond, a srácok úgy rakják vissza a menetbe a megrakott csillét, mintha gumimatracot emelgetnének. Az udvarlás nem akar szűnni, így a csapat megszavazza, ha Eri már úgyis bányászfeleség lesz, hát dolgozzon meg érte. Végül az egy szem lány büszkén tolja ki a csillét a bányából, elnyerve a két srác minden tiszteletét. Mi meg öten srácok örülünk, hogy jól játszottuk a buzit.

Visszatérünk a szállásunkra, letusolunk, majd beülünk egy pizzára az egyik étterembe. Hogy jó-e? Dehogy az. Viszont legalább drága. Nekünk. Nem a potosí bányászoknak...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Frailes-hegység (Cordillera de los Frailes) a Keleti-Andok egyik leglátványosabb tagja. A milliónyi színben pompázó sziklák árnyékában élnek a jalq'ák, akik mára kevésbé őrzik hagyományaikat, mint egykoron, de ami maradt, az még mindig érdekes. Négy év alatt kétszer jártam ezen a vidéken, és egész biztos, hogy lesz harmadik alkalom is.

2010-ben nem volt sok időm arra, hogy utánanézzek, hova is készülök, ezért a Frailes-hegységben tett túrám rengeteg meglepetéssel szolgált. Elsőként azzal, hogy a kamion Potolóba nem a városból, hanem egy elágazástól indult, közel a reptérhez. Igen, kamion, mivel a jalq'a indiánok földjén annyira rossz az út, hogy mással nem lehet közlekedni.

Érkezés a Frailes-hegységhez

Városi busszal utaztam ki a semmi közepére, ahol várakozott pár ember, de egyikük sem Potolo felé tartott. Fél óra ücsörgés után jelent meg egy szakadt teherautó, aminek platója tömve volt emberekkel. Néhány asszony népviseletben tündökölt fehér keménykalappal a fején, de a többiek pont úgy néztek ki, mint bármelyik bolíviai. Egy fickót leszámítva, aki nem a platón, hanem a kamion tetején ücsörgött, fényképezővel a kezében.

Negyed óra múlva a kamion megállt valamilyen útépítés miatt, így előrébb tudtam kúszni a sok ember között. Szóba elegyedtem a sráccal, akiről kiderült, hogy olasz fotós és témát keres a Frailes-hegység mélyén. Két percen belül kiderült, hogy ő sem tudja hová tartunk, csak annyi infója van, hogy Potolóban van szálló.

Jalq'a öregúr Potolóban

Két óra alatt érkeztünk meg a 30 kilométerre fekvő faluba, ahol nem sok látnivaló fogadott; kopottas házak, poros utcák, kóborkutyák. A város egyetlen szállóján vettünk ki szobát, három dollárért, majd nekiindultunk a környéknek. Nem jutottunk sokáig, mert az egyik háznál két népviseletes öregemberre lettünk figyelmesek, amint épp öszvéreikkel tapostatták a learatott búzát. A háttérben egyikük felesége cirokseprűvel választotta el a magokat a szártól. Hirtelen kétszáz évet ugrottunk vissza az időben.

Jalq'a asszony

Matteo (így hívják olasz fotós barátomat) azonnal közéjük vetette magát, de a nagy akarásnak nyögés lett a vége. A két öregúr és az öreglány ugyanis nem beszéltek spanyolul, fiuk pedig (aki állítólag igen) merev részegen ücsörgött a padon. Olykor a két öreg is kitántorgott a padhoz és húztak egyet a rumos üvegből, majd mentek vissza hajtani az öszvéreket.

Jalq'a portré

A jalq'ák világ életükben mezőgazdaságból éltek. Mikor a spanyolok megjelentek ezen a vidéken, egyik pillanatról a másikra álltak át a quinoáról a búzára. Állítólag itt, a Frailes-hegység medencéiben terem az ország legjobb gabonája, a sucrei pékek mind innen szerzik be a lisztet.

Amiről még a jalq'ák híresek, az a szőttes. Bár ottlétünkkor a falusi szövőüzem zárva volt, végignézve a helyi asszonyságok és a férfiak ruháján, hihető, hogy remek kézművesek.

Matteo a vörös sivatagban

Egy dolgot sikerült tisztáznunk a spanyolul pár szót tudó, de amúgy hulla részeg fickóval, mégpedig azt, hogy másnap szeretnénk leereszkedni Maraguába. Nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy emlékezni fog szavainkra, de meglepetésünkre Emilio reggel 7-kor már ott toporgott a szállónk ajtajában.

A Frailes-hegység ezer színben pompázik

Potolo nem volt túl emlékezetes, de a Maraguába vezető út egyértelműen belopta magát a szívünkbe. A falu után vörös sivatagon kellett átkeljünk, majd leértünk egy völgybe, ahol temérdek hegyikristály feküdt a földön. Innen néhány ranch és Chullpa falu érintésével értünk el a kék sziklához, ami állítólag vulkáni működés emléke. Hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, íme egy videó arról, milyen túrázni a Frailes-hegység mélyén:

Azóta vágytam a jalq'ák földjére, hogy 2010-ben itt jártam. Szerettem volna eljutni abba a Quila Quilába, amire Matteo kulturált módon alkart lendített. Négy év múltán ismét itt vagyok Sucréban, s a terv megint az, hogy túrázunk egy jót a hegyek között.

A kamion Quila Quilába hajnali fél 6-kor indul. A Nap még messze a horizont alatt pislákol, mikor mi már egy külvárosi, szutykos utcában ácsorgunk kamionra várva. Pár perc múlva be is fut a transzport, de megdöbbenésünkre nem egy szakadt ócskavas jön értünk, hanem egy vadonatúj gépcsoda.

- Két hónapja szakadékba zuhant a régi teherautó, így újat kellett beszerezzünk - veti oda a sofőr, mikor megdöbbenésemnek hangot adok.
- Meghalt valaki?
- Három nő.

Eri a kamionplatón

Gondolom, a Quila Quilába tartó út is pont olyan jó lesz, mint a Potolóba vezető, így rezzenéstelen arccal tuszkolom fel magamat a platóra. Nem számolom, de kb. 60-an lehetünk az "utastérben". Ezzel még nem lenne semmi gond, de hétfő reggel révén mindenki a piacról igyekszik hazafelé, így több száz kiló krumpli, bab és kukorica is velünk utazik.

A hegyek egészen mesések, de sokat nem tudunk belőlük élvezni. A két órás út alatt teljesen szétfagyunk, a lábunk pedig elgémberedik, mert vagy egy 50 kilós zsák vagy egy 100 kilós bolíviai asszonyság ülepe telepszik a lábfejünkre.

Fotó, ami a platóról készült

Quila Quilába 8 óra magasságában futunk be, ahol azonnal betalál minket Justina, a falu turisztikai referense. Felajánlja, hogy elkísér minket a Tela Phaqui hegy oldalában található piktogramokhoz, s mivel összesen 5 dollárt kér tőlünk, rábólintunk az idegenvezetésre.

Előtte azonban ehetnékünk támad, így az egyik boltnál érdeklődünk, van-e valamilyük kekszen és kólán kívül. Szerencsére van, így esszük meg életünk első, de jó eséllyel utolsó kala purcáját, ami egy búzából és/vagy kukoricából készült leves, amit úgy forralnak fel, hogy forró köveket dobálnak bele. A kövekkel együtt persze homok is kerül az amúgy is zavaros löttybe, így gyorsan belapátoljuk, majd próbálunk felejteni.

A finom kala purca

A piktogramok, melyeknek eredete és kora máig tisztázatlan, kb. fél órányi gyaloglásra vannak a falutól. Elhaladunk a templom mellett, amit állítólag még Sucre megalapítása előtt emeltek Quila Quila főterén.

Quila Quila temploma állítólag Sucre alapítása előtt épült

A számtalan kőkarc két-három nagy szikla aljába lett bevésve. Többnyire lámákat, emberi arcokat és nonfiguratív krikszkrakszokat látunk. Olyan érzésem támad, mint Toro Muertónál, Peruban, bár itt jóval kevesebb a firka. Lefotózunk minden figurát, majd visszatérünk a faluba. Elbúcsúzunk Justinától, majd nekivágunk a hegyeknek, hogy délutánra Maraguába érjünk.

Tela Phaqui piktogramjai

Miután elhagyjuk a falut, az út emelkedni kezd. 3200 méteren vagyunk, tűz a Nap, így rendesen szenvedünk. Egyszercsak apró vízesésekhez érünk. Betennénk alájuk a fejünket, de nincs lejárat a vízhez, így kóválygunk tovább. Jó három órája kutyagolunk folyamatosan felfelé, mire végre felérünk a Maragua-kráter peremére.

Ha az ember az égből néz alá a Frailes-hegységre, akkor ezen a ponton egy nagyon furcsa természeti jelenségre lesz figyelmes. A Maragua-kráter egy zárt szinklinális, melynek oldalát félköralakú kitüremkedések borítják. Olyan az egész, mintha egy meteor a becsapódás után megolvasztotta volna a kőzetet, majd azt felkente volna a szomszéd hegyre, mint valami csokikrémet a tortára. Meteornak soha, semmilyen nyomát nem találták, ezért a geológusok úgy gondolják, hogy a kráter csak egy felgyűrődés kibillenése, ami véletlenül tök szabályosra sikeredett. Mindenesetre ilyen felszíni formát még soha, sehol nem láttam.

Kilátás a völgyre nem messze Quila Quilától

Maragua alig 30 percnyire van, mikor megjelenik egy visszafelé közlekedő busz. A sofőr azt mondja, hogy turistákat hozott Maraguába, akiket itt hagyott, s csak két nap múlva jön értük.

- Ez azt jelenti, hogy holnap nincs semmilyen busz vagy kamion? - kérdezzük.
- Azt. Ha Sucréba akartok menni, én elviszlek titeket. Más különben legalább két éjszakát Maraguában kell töltsetek.

Én már voltam négy éve Maraguában, Eri pedig azt mondja, látta azt, amiért jött, így visszatérünk a busszal Sucréba.

A szinklinális egyik félköralakú púpja, amit teraszosan művelnek

A jalq'ák, ha mára nem is túl autentikusak, attól még gyönyörű helyen laknak. A vörös, a sárga és a szürke minden árnyalatában pompázó hegyek megbabonázzák az embert, visszatérésre szólítanak fel. Biztosan járunk mi még itt párszor életünk során, de hogy kala purcát többet nem eszünk, az biztos.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

100-ból 99 ember arra a kérdésre, hogy mi Bolívia fővárosa, azt a választ adná, hogy La Paz. Nos, az a 99 ember téved. Bolívia fővárosa hivatalosan ugyanis Sucre, ami nem csak rangja miatt érdemel említést. Sucre kétségkívül Bolívia legszebb városa, olyan, mint Popayán Kolumbiában vagy Cuzco Peruban.

Vasárnap van, ami azt jelenti, hogy indul busz Sucréba napközben. A jegyárus nő azt mondja, a déli járat a két órás utat alig három alatt teljesíti, így nagyon kényelmes időben érkezünk majd meg Bolívia fővárosába. Mivel van pár óránk a busz indulásáig, körbejárjuk Aiquilét.

Aiquile modern temploma

Nincs itt a világon semmi, csak néhány felállított gitár az utcasarkokon. Aiquile a charango muzsika hazája, még múzeum is van szentelve a hangszernek, de természetesen zárva találjuk.

Lassan telnek az órák, így marad idő ebédelni is. Egy tenyeres-talpas asszonyság az utcán pörköltszerű dolgot kotyvaszt. Kikérünk belőle két tányérral, amit evőeszköz hiányában kézzel kell elfogyasszunk, cserébe viszont eszünk végre egy jót; tényleg olyan, mintha pörkölt lenne.

Sucre látképe

Három óra múltán futunk be Sucréba, Bolívia fővárosába. A többség úgy tudja, hogy La Paz a főváros, pedig nem. 1825-ben Sucréban kiáltották ki Bolívia függetlenségét, s az alapító dokumentumban ezt a várost jelölték meg fővárosnak. Bár a parlament, az elnöki palota és minden államigazgatási szerv La Pazban található, Sucrétól soha nem vonták meg a fővárosi rangot, amire a helyiek nagyon büszkék.

200 éves épületek, 500 éves templomok

A terminálhoz közel szállunk le a buszról, szállást is itt keresünk. Mindig kerültem a HI hosteleket, de ezúttal véletlenül sikerül egy ilyenben szobát kivennünk. A HI hostelek jellemzően német diákokkal vannak tele, akik minden éjjel piálós-csajozós partit csapnak, örök bérletnek tekintik a konyhát és a fürdőszobát. Szerencsére Sucre és környéke ad elég elfoglaltságot, így nem töltünk sok időt a szállón.

Sucre óvárosa 1991 óta része a Világörökségnek. Templomai, kolostorai mind a 16. századból származnak, de a belváros többi épülete sem fiatalabb 200 évesnél. A Bolívar Park az egyedüli kivétel, aminek erősen francia hangulata van. Nem csak a park közepén felállított mini Eiffel-torony, hanem az azt szegélyező épületek miatt is. A park délkeleti csücskében emelkedik a neobarokk stílusú bíróság, az egyetlen Sucréban maradt állami intézmény. Mögötte egy nagyon kedves térre, a Plaza Pizarróra érünk. Furcsa, hogy amíg Pizarrót az európai történelem negatív jelzőkkel illeti, addig Bolíviában számos olyan teret találunk, ami az ő nevét viseli.

Egyike azoknak a templomoknak, amik miatt Sucre óvárosa a Világörökség része lett

A Cochabamba tér mellett két templom is álldogál, de mindkettő zárva tart. Ugyanígy járunk a katedrálissal is, így dühünkben berombolunk egy cukrászdába, ahol fagylaltot árulnak. Idén még nem volt szerencsék igazi, gombócos fagyihoz, így nem tudjuk megállni, hogy ne kérjünk két tölcsérrel. Iszonyú mázlink van. Utóbb kiderül, hogy Bolívia legjobb fagyizóját sikerült kipipálnunk, ami egyben az elmúlt évek egyik legnagyobb gasztronómiai élményével ajándékozott meg minket. Nem kell semmi egzotikusra gondolni, egyszerűen csak ehető volt, amit kaptunk.

Sucre épületei este a legszebbek

Sucre az esti kivilágítás mellett a legszebb. Mivel minden épülete fehér, ezért nagyon jól mutat rajtuk a sárga lámpafény. Fotózunk, majd beülünk egy olcsóbb étterembe. Cochabamba és Sucre a két város, ahol állítólag érdemes megkóstolni a pique machót, Bolívia egyik nemzeti büszkeségét. A sörben főzött, brassóira emlékeztető táp elnyeri a tetszésünket. Olyan, mint a perui lomo saltado, de mivel azt mindenhol rizzsel hozzák, így ezt egy fokkal jobbnak gondoljuk. A csúcsára helyezett főtt tojást és a hozzáadott majonézt feleslegesnek találjuk, de hosszú idő után végre tömünk magunkba valami jóságot.

Pique macho, amit egyszer kötelező megkóstolni

Sucre környékén sok más látnivaló is adódik. Ilyen példáuél a Kréta park, ahol 65 millió éves dinoszaurusz lábnyomokat lehet szemrevételezni. A Fancesa cementgyár 1994-ben egy robbantás során bukkant a több mint 5000 lábnyomra, ami állítólag nyolc különböző dinoszaurusz fajtól származik. Hogy miként kövültek meg a lábnyomok, az máig kérdéses, mindenesetre most ott virítanak a bánya egyik meddőjének a falán. Sajnos a lábnyomokat megközelíteni nem lehet, csak egy messzi kilátóból lefotózni, amitől az emberben hiányérzet alakul ki. Amúgy a parkból nem spórolták ki a pénzt. Mindenfelé életnagyságú, gipszből készült dinoszauruszokat állítottak fel, bár ettől az egésznek Disneyland hangulata lett.

Ekkora az ember egy méretarányos gipszdinó lábai között

Sucrétól 50 kilométerre, 3300 méter magasan fekszik Tarabuco, ami vasárnapi piacáról nevezetes. Kedd van, ezért sok izgalomra nem számítunk, de így legalább nem is csalódunk. Hétköznap olyannyira érdektelen a kis andoki falu, hogy a buszok többsége is elkerüli; másfél kilométerre tőle, a bekötőútnál raknak ki minket.

Tarabuco egy kopár völgyben fekszik

Lesétálunk a kopár völgyben fekvő településre, ahol pontosan ugyanolyan omladozó vályogházakat látunk, mint bárhol máshol ezen a magasságon az Andokban. Az egy-két keménykalapos asszonyságon és néhány utcagyereken túl a falu teljesen kihalt. A főtéren, melynek déli végében egy jellegtelen templom álldogál, két kofa narancsot és mogyorót árul. Mindkettőből veszünk, s próbálunk szóba elegyedni, de nem jutunk sokáig; a két nőszemély nem igazán beszél spanyolul, és amúgy sem túl közlékenyek.

Hétköznap Tarabuco egy romos falu

A tarabucói népviselet messze földön híres, de egy öreg tatán kívül senki mást nem látunk, aki még viselné. Hiába, na! Aki nem piacnapon érkezik egy olyan faluba, ahol az egyedüli izgalom a piac, ne várjon sokat. Ettől függetlenül jól esik újra egy ütött-kopott andoki faluban bóklászni. Lehet hiányzik az Altiplano? Holnap majd meglátjuk, mivel túrázni indulunk a Cordillera de los Frailes hegyláncai közé...

Az új generáció már nem hord népviseletet

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!