MIRADOR - "Kilátó a világra"

Végigbuszoztunk Kolumbia egyik legrosszabb, de egyben legszebb útján, amit alig pár éve még a gerillák felügyeltek. Megismerkedtünk egy kávécár lányával, majd ellopták a fogkefémet egy Hato Corozal nevű faluban. Bienvenidos a Los Llanos!   

Sochát két módon hagyhatja el az ember. Vagy visszatér Sogamosóba azon az úton, amin jött, vagy pedig megpróbál leereszkedni az Andokon keresztül arra a Los Llanosra, amit mai napig nem ajánl egyetlen útikönyv vagy utazással foglalkozó portál sem. A kolumbiai Los Llanos, mint a FARC és az ELN egykori központja oly annyira el van felejtve, hogy az ember semmi érdemi információt nem talál vele kapcsolatban, hiába búlja a netet. Azt sem tudjuk, közlekedik-e egyáltalán valami a 64-es főúton, míg nem az önkormányzaton elárulják, hogy azokon a napokon, amikor van elég utas, Duitamából indítanak egy buszt Taméba. Ajánlásukra már hajnali 5-kor kint szobrozunk Socha főterén, és várjuk a csodát.

Socha főtere napfelkelte előtt

Mázlink van. Fél 6-kor befut egy legalább 25 éves rozsdás vas, amin mindössze öt ember ücsörög. A sofőr hatalmas Buenos Días!-szal fogad minket, láthatóan megtisztelőnek tartja, hogy külföldieket fuvarozhat.

- Több mint húsz éve vezetem ezt a buszt, de önök az első turistáim. Nem fognak csalódni - vágja magát haptákba a kapitány.
- Biztonságos az út? Nincsenek gerillák? - elővigyázatoskodunk.
- Nincsenek. Két éve az utolsó is eltűnt a környékről, hála Istennek.
- Volt velük gond?
- Volt bizony. De az utóbbi időkben már nem voltak olyan durvák. Uribe rendesen odapörkölt nekik, azóta nem mertek ugrálni.

Elindulunk. A socotái elágazásig aszfaltút vezet, utána jön a szörnyen poros földút. Alig húsz perc buszozás után egy Curital nevű veredánál lassítunk, majd megállunk.

- Itt vegyetek kenyeret, nem bánjátok meg - vált tegező hangnembe a sofőr.

Kinézünk az ablakon, és megpillantunk egy nagyon régi házat, aminek falait liszt borítja.

- Ez a malom több mint 300 éves - dicsekszik a fickó, közben lepacsizik a pékkel, akinek a családja évszázadok óta kenyeret süt.

Veszünk tőle mi is pár cipót, ami tényleg jó, de azért senki ne gondoljon magyar minőségre. A pék, látván, hogy nem vagyunk idevalósiak, kinyitja a malom ajtaját, így belülről is megnézhetjük a még most vízzel hajtott malomkövet. 

Sofőrünk pózol a 300 éves malomkő mellett

A következő megállónkat már 3000 méter felett, Los Pinosnál tartjuk, ami pár házból és egy kifőzdéből áll. Eszünk egy levest, ami abszolút ránk fér, mivel meglehetősen hideg a reggel.

Fél nyolc után érjük el a Pisba Nemzeti Park paramóvidékét. Vége a napos időnek, csúnyán beborul és esni kezd. Olykor-olykor azért kitisztul az ég, ilyenkor sikerül pár értékelhető képet készítenem. Sofőr barátunk annyira lelkes, hogy - nem törődve a többi utassal - minden fűszállnál megáll.

- Úgyis egész nap megyük, teljesen mindegy, hogy 4-re vagy 5-re érünk Taméba - súgja a fülembe.

Végre eljutunk a Pisba Nemzeti Parkba, ami évtizedeken keresztül megközelíthetetlen volt a gerillák miatt

A Pisba paramóvidéke egyáltalán nem elhanyagolható Kolumbia történelme szempontjából. Simon Bolívar és felszabadító csapata ugyanis itt kelt át az Andokon, ami nem lehetett kellemes élmény, lévén errefelé évente 5000 mm csapadék hull, jó része hó formájában. Állítólag a fagy alaposan megtizedelte a Los Llanos klímájához szokott sereget, így a tervezettnél később sikerült megütközniük a spanyolokkal.

Több lagúnánál is megállunk fotózni, a végén már én szólok rá a sofőrre, hogy menjen tovább, mert ki fognak minket utálni a buszból. 

Egyike a Pisba Nemzeti Park lagúnáinak a 64-es főút mentén

Jó három órás utazás után érünk fel egy hágóba, ahonnan lejteni kezd az út. A szakadó esőben katonák menetelnek az út szélén, ránézésre nem boldogak. Persze így is jobb, mintha még mindig a gerillákkal lövöldöznének.

 Elég kemény a kolumbiai katonák kiképzése

Ahogy beérünk 3000 méter alá, úgy változik meg a táj. A Sierra Nevada del Cocuy keleti lejtőit végtelen végig köd- és esőerdők borítják, nyoma sincsen emberi jelenlétnek. Az út beszűkül, a kilátás pedig fenomenális. Az ember óhatatlanul a Smaragd románca című filmben kezdi magát érezni, azt várja, mikor bukkannak fel az egyik kanyarban a gerillák. Szerencsére nem teszik, így egész Sacamáig kocsányon lógnak a szemeink.

Fenséges a kilátás a köd- és esőerdőkre

- Itt azért nem árt óvatosnak lenni. Sacamában máig vannak paramilitárisok, ezért ne csámborogjatok el - szól hátra a sofőr, mikor elrendeli az ebédszünetet.

A kifőzdében egy nagy seggű csaj ücsörög, arra vár, hogy elinduljunk. Megtudjuk, hogy ő a vidék kávécárának a lánya, ők alkalmaznak a faluban mindenkit, és ők pénzelik a paramilitárisokat is. Az ilyen elzárt vidékeken kell a védelem, mert a rendőrségnek nincs rálátása mindenre.

  Idős úr Sacamából

Sacamától még vagy másfél óra a Los Llanos, de itt már nem olyan izgalmas a táj. Már egészen lent járunk, mikor feltűnik az első autó; Socha óta nem láttunk egyet sem. A Rio Casanare folyását követjük a hegyek végéig, majd átkelünk egy hídon, s innentől aszfaltúton megyünk tovább északnak, Tame irányába. Érdekes, hogy az Andok nem ellaposodik, hanem egyszer csak véget ér, mintha csak úgy iderakták volna.

Természetesen a hídon is meg kellett állnunk fotózni

Valamivel 4 után, több mint tíz órás utazás után futunk be a Los Llanos szélén fekvő kereskedővárosba. A város a Tame nevet a folyójáról kapta az itt élő indiánoktól, akik meglepő módon a konkvisztádorok érkezésekor már földművelők voltak. Sem a Los Llanoson, sem Amazóniában nem volt ez jellemző, nem véletlenül tudtak itt már igen korán, 1628-ban kolóniát létrehozni a spanyolok. Az indiánok iránti tiszteletből a város minden bejövő útján felállítottak egy szobrot, ami valamelyik régi harcost vagy uralkodót ábrázolja.

Tame egykor indián falu volt, ma nagyon kolumbiai

Sofőrünk ajánlására egy munkásszállón kötünk ki, amiben csak egyetlen jó dolog van: közel van a pályaudvarhoz. Bár csak 25 000 pesót fizetünk a szobáért, igazából egy fillért nem ér, mert nagyon lepukkant a kóceráj. Egy éjszakát túlélünk benne.

Tame főterén áll a forradalmároknak emléket állító emlékmű

Körbejárjuk a várost, ami teljesen jelentéktelen, két dolog azonban szemet szúr. Az egyik a főtéren felállított forradalmi emlékmű, a másik pedig az utcákat szegélyező fák, amiknek a gyökerei furcsa módon a föld fölé nőttek.

Furcsák Tame fái

Másnap, hogy ne kelljen ugyanazon az úton visszamennünk a Rio Casanaréig, mint amint jöttünk, Hato Corozal felé vesszük az irányt. Kisétálunk a pályaudvarra és meglepődünk, mennyire szépen meg van csinálva az épület, s hogy a buszok is milyen jó állapotban vannak. Az árak mellbevágók. Az alig 50 kilométeres útért fejenként 12 000 pesót kérnek el, ami bőven európai árfekvés. Nincs mit tenni, ki kell fizessük. 

Az út tulajdonképpen egész a folyóig nyílegyenes és halálosan unalmas. Épp egy hidat újítanak fel, így leterelnek minket a Rio Casanare medréig, ahol elég sekély a víz ahhoz, hogy a buszunk gond nélkül át tudjon kelni. Hato Corozalba alig egy óra alatt érkezünk meg. A sofőr kipakolja a zsákjainkat, és épp indulna tovább, mikor utána kiáltunk, mivel az egyik pakkunk ki van nyitva.

- Hiányzik valami?
- A neszeszerem - válaszolom.
- A kínai lesz az. Már Taméban láttam, hogy figyel titeket - okoskodik a sofőr.

    Eri várja Hato Corozal főterén, hogy megkerüljön a neszeszerem

Ekkor a semmiből megjelenik két nyakig felfegyverzett rendőr. 

- Üdvözlöm önöket Hato Corozalban. Esetleg valami gondjuk támadt? - kezdi a hihetetlenül udvarias szerv.
- Eltűnt a zsákomból a neszeszerem. Semmi érték, csak a fogkefém, szappanom.
- Nem esett ki véletlenül valahol?
- Nem hiszem. Mikor beraktuk a buszba, még zárva volt a zsák, mikor kivettük, már nyitva.

A két rendőr leszállítja az összes utast, sorba állítja, majd végigmotozza őket. Átnézik a buszt, és a kínai ülése alatt megtalálják a neszeszeremet. A busz el, mi pedig ott maradunk a tolvajjal és a két rendőrrel.

- Szeretnének feljelentést tenni az ügyben?
- Nem tűnt el semmink. Meg amúgy is csak egy neszeszer, pénzt és értéket soha nem adunk ki a kezünkből. Ne tartóztassa le! - próbálok hatni a rendőrre.

Pár méterrel odébb viszik a tagot, leverik a fejéről a baseball sapkát, majd leüvöltik, hogy lehet akkora barom, hogy ellop egy szappant és egy fogkefét. Miután kiordibálták magukat, elhajtják a fickót, aki fej lehajtva cammog el a főtérről. Nem hogy nyert volna egy alig használt fogkefét, még a buszjegy árát is bukta az idióta.

Általában, ahol nincs semmi, ott marad a zene - ilyen Hato Corozal is

Hato Corozal nagyon apró falu, s mint ilyen nem marasztalja az utazót. Lövünk pár fotót a főtéren, majd elsétálunk az iránytaxikhoz, hátha indul valami tovább délnek. Nem kell sokat várakozzunk, gyorsan összejön még három ember, így egy óra múlva már be is futunk Paz de Ariporóba, a vidék legnagyobb városába. 

  Paz de Ariporo főtere

Az alig 30 000 lakosú Ariporo Taméhoz hasonlóan kereskedőváros, de annál jóval rendezettebb, tisztább. Rengeteg szálloda sorakozik a főutca mentén, az egyik ilyenben sikerül kifognunk egy egészen tágas szobát mindössze 30 000 pesóért. Azt már most megállapíthatjuk, hogy amíg a közlekedés errefelé drága, a szállás röhejesen olcsó. A kérdés csak az, hol fogunk mi állatokat látni?

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A venezuelaiak nem ismerik a folyón közlekedést, ennek hála két és fél napon át utazom a Los Llanosról Ciudad Bolívárba. A vidék felejtős, viszont hol máshol foghatna ki az ember egy félkarú részeg sofőrt, mint itt. Ezt is túléltük...

A Hato El Cedral bejáratánál várakozom. Egy óra is eltelik, de busz nem érkezik Elorza irányából, így összeszedve minden bátorságomat, leszólítom a nem messze posztoló guardiát, nem vinnének-e be a közeli Mantecalba. Meglepetésükben, hogy egy gringó fuvart kér tőlük, beszállnak a dzsipbe és intenek, hogy üljek hátra. A húsz perces út alatt jól kifaggatnak, hogy mit keresek errefelé, és hogy mi a véleményem a politikai helyzetről. Nem rejtem véka alá a mondandómat, felvilágosítom őket, hogy kollégáik a határ mentén mekkora szemetek és mit művelnek a turistákkal.

- Sok pénze van a turistáknak, nekünk meg semmi. Ezért van minden - védekeznek.
- Nem a turista hibája, hogy a bolívár nem ér semmit - replikázom.
- Az USA hibája és azé a féreg Caprilesé. Ők teszik tönkre az országunkat.

Nem akarok vitázni, pláne nem a guardiával, így megköszönvén a fuvart Mantecalba, kiszállok és várok egy buszt. Nemsokára meg is érkezik, de így is éjszaka érkezem meg San Fernando de Apuréba. Kihalt, tök sötét utcákon át jutok a belvárosba. Nem mondom, hogy nincs bennem félsz, a venezuelai nagyvárosokban napközben sem vagy biztonságban, nem hogy este 9-kor. Szállót alig találok, mert valamilyen politikai gyűlés miatt minden szoba foglalt. Végül sikerül kifognom egy hotelt 350 bolívárért, vacsorára pedig marad a jól bevált perro caliente, vagyis hotdog.

San Fernando a Los Llanos legnagyobb városa, s pont olyan, mint amilyennek az ember elsőként gondolja. Forró, párás, retkes és nagyon csúnya. Nincs miért sok időt itt tölteni, s miután megtudom, hogy csónakkal nem jutok el Caicara városába, kibaktatok a pályaudvarra és irány észak. Ciudad Bolívárba igyekszem, mert ismét nekimegyünk a Roraimának és a tepuiknak egy csapattal, de most, hogy így esett, megpróbálok előtte eljutni a Hato La Féhez.

Hiába szállok le a buszról, a hato zárva tart, csak hétvégente nyit ki a lovagolni vágyó gazdag venezuelaiak kérésére. Buszom közben elmegy, így marad megint az autóstop. A közeli katonai ellenőrzőponthoz sietek, mert ott legalább van árnyék. Rájöttem, hogyha én kezdeményezem a beszélgetést a guardiával, akkor átsiklanak az olyan kérdéseken, hogy mennyi pénz is van nálam. Egész segítőkészek, még kocsit is fognak nekem.

Egy idősebb fickó dzsipjébe kapok bebocsátást. Kiderül, hogy a fia Kanadában dolgozik, a lánya pedig Németországban a Reuters munkatársa, de most kérte áthelyezését Rióba, mert Brazíliában majdnem kétszer annyit kereshet, mint Európában(!!!).

- Nézd meg ezt a képet! - veszi elő a telefonját - Ez a fiam, Kanadában egy nagy szupermarket vezetője. Nézd meg, mi van a kezében! Venezuelai tej. Itt meg nem lehet kapni, sorban kell érte állni. Ez az ország egy vicc.

Újonnan szerzett barátom annyira ki van akadva a szocialista vezetésre, hogy az egy órás út alatt nem is tud másról beszélni, csak hogy Maduro mekkora egy balfék. Calabozóban tesz ki a terminálon, ahol fogok egy por puestót és egy térképeken nem jelölt faluba, El Sombreróba igyekszem. A települést nem véletlen nem jelöli semmi, mivel nem áll másból, csak egy benzinkútból és egy aljas ivóból.

Véletlenül pont ez előtt az ivó előtt gyűlnek a népek, hogy egy por puestót megtöltve erre-arra utazzanak. Tíz percet sem várakozok, befut az én roncsom is. Oldalsó ablakok nincsenek, sárhányó és lökhárító valószínűleg soha nem is volt, de a legaljasabbúl mégsem a kocsi, hanem annak sofőrje néz ki. Az egy dolog, hogy retkes, mint egy szénbányász, még azt is elnézem neki, hogy nincs egy karja, de azt nehezen emésztem meg, hogy úgy be van baltázva, hogy alig áll a lábán. Mutatjuk is neki hárman, kik a fuvarra vártunk, hogy ne mászkáljon, mert csak kárt tesz magában, inkább üljön szépen vissza a volán mögé. Persze hajthatatlan, két felest még betol az ivóban indulás előtt.

Nem szokott zavarni, ha részeg a sofőr, úgy vagyok ezzel, hogy aminek jönnie kell, hát jöjjön. Azt azonban fel nem foghatom, hogy a nem kicsit illuminált félkarú barátunk előzés közben az egyetlen megmaradt kezével miért a rádiót tekergeti, ahelyett, hogy a kormányt fogná?! Halálfélelmemnek másfél óra múltán vége, Chaguaramasnál a menet során egész kijózanodott Hook kapitány csak ennyit szól:

- Ennyi, nem tovább! Itt mindenki átszáll egy másik kocsiba, nem kell érte fizetni.

Egy újabb por puesto és máris Valle de Pascuában vagyok. Az út egészen idáig még a venezuelai átlagnál is rosszabb minőségű volt, elég annyit róla tudni, hogy a 2x2 sávos útból ma csak 2x1 sáv használható, mert a maradék kettőt benőtte a gaz.

Másnap az igen ocsmány Valléból El Tigrébe fogok egy por puestót, majd onnan busszal jutok el Ciudad Bolívárba. Két és fél napba tellett, hogy a Los Llanosról az Orinoco-partjára érjek, kb. 800 kilométert utazva, csak mert ezek az eszetlen venézek nem jöttek még rá, hogyha hajóznának a folyókon, akkor ezt az utat 8 óra alatt is meg lehetne tenni. Hogy mit kaptam cserébe? Gusztustalan városokat, igénytelen falvakat, megdöbbent, de segítőkész guardiát és egy fuvart egy félkarú, talajrészeg sofőrrel egy 40 éves Dodge-ban. Ezzel sem lettem kevesebb...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A legtöbb turista méregdrága package tour során lövi meg élete legjobb állatfotóját a Los Llanoson, pedig a vidék könnyen bejárható magánúton is. Hála a venezuelai kettős váltásnak ma fillérekből juthatsz olyan élményhez, amihez fogható kevés van a Földön. A Los Llanost államilag tenném kötelezővé a sárgolyó minden lakójának.

Guasdualitóból kelet felé veszem az irányt. A Los Llanos mélyére készülök, a Hato El Cedralhoz, mivel állítólag az ottani mocsárvidék a leggazdagabb vadban. Elsőként Elorza településére érkezem, ami még Guasdualitónál is magányosabb tehenész falu. A pályaudvar mérete és forgalma is mutatja, hogy a Llanos mennyire néptelen vidéke Venezuelának. Négy órát ücsörgök tétlen, mire egy szakadt Dodge végre hajlandó elindulni. Az út nyílegyenesen tart északnak, majd a semmi közepén szól a sofőr, hogy megérkeztem a célállomásra.

Több millió iguana él a Los Llanoson

A Hato El Cedral azon kevés óriás ranchek egyike, amik máig működnek. A közel egy tucat több tízezer hektár területű hatókat a vezetés az elmúlt tíz évben szépen államosította, de mivel fenntartani azokat nem tudta, így a többségüket rövid időn belül bezárta. A Hato El Cedral egyelőre túlélte a turizmus pusztító állami intézkedéseket, bár kérdés, meddig.

Madarászoknak egyszerűen kötelező

A bejáratnál két fiatal őr fogad, s mikor megtudják, hogy nincs semmilyen foglalásom, leültetnek egy kerti székre és várakozásra ítélnek. Már a bejáratnál feltűnik a temérdek állat, ami ezt a vidéket világhíressé tette. Számtalan madár röpköd mindenfelé, a fák tövében pedig százasával fetrengenek az iguánák.

A kapibarák, más néven vízidisznók a Los Llanos emblematikus állatai

Fél óra múlva érkezik egy csaj motorral, ő a hato üzemeltetője. Közli, hogy foglalás nélkül normális körülmények között nem fogadnak turistákat, de mikor meg tudja, hogy túravezető vagyok, azonnal nyitottá válik. Van hát igény a turizmusra. Egy teherautóval bevisznek a hatóra, ami jó hét kilométerre található a főúttól. A távot lassan tudjuk le, mert folyamatosan kerülgetni kell a vízidisznó csordákat, akik nehezen veszik rá magukat, hogy eliszkoljanak a kocsi elől.

A kapibaránál csak a kajmánból van több

Maga a hato egészen pofás, ráadásul megfizethető. Hála a fekete váltásnak az 1400 bolíváros (kb. 30 US$) szállásdíj három étkezéssel, egy dzsipszafarival és egy csónaktúrával nem rossz ajánlat, még ha háromszor annyiba is kerül, mint egy napi budgetem. Hatalmas légkondis szobát kapok óriási fürdőszobával. Bár egy renoválás ráférne az épületre, de messze ez a legjobb szálló, amivel az elmúlt hónapokban találkoztam. Nem mintha érdekelne a szálló minősége, mivel a Los Llanos nem a kényelemről, hanem az állatokról szól.

Ilyen képhez még szerencs sem kell

A hato körüli mocsarak több millió kajmánnak, annál is több vízidisznónak, közismertebb néven kapibarának az otthona. Itt is megszámlálhatatlan iguána sütkérezik a napon, a fekete íbisz seregek mögött szarvas csordák legelésznek. Itt-ott feltűnik egy jabiru, Dél-Amerika legnagyobb testű gólyája, felettük karakarák és egyéb sasmadarak köröznek. Naplementéig közel kétszáz képet lövök, születik olyan fotó, amin egyszerre nyolc fajta állat látható.

A szarvasok jól megvannak a kajmánokkal

Sokan a brazíliai Pantanalt tartják a kontinens legjobb szafarijának, de a Los Llanos fajgazdagságát látván nem tudom elképzelni, hogy ennél van jobb. Reggel sem változik a kép. Teherautóval járjuk körbe a hato környéki mocsarakat, ahol ismét temérdek kajmánt látunk, de sikerül olyan képet is lőnöm, amin sas ücsörög a kapibara hátán. A három órás teherautós szafari után - fájdalom -, de ki kell hagyjam a csónakázást, mivel indulnom kell Ciudad Bolívárba, hogy ismét tepuikat másszunk egy csapattal.

Nem mindennapi kép a Los Llanosról

Nem egész egy napot töltöttem el a Hato El Cedralon, s ez idő alatt több állatot láttam, mint az elmúlt egy évben szerte Dél-Amerikában. Egészen biztos, hogy ide még visszatérek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

A Los Llanos elsőre egy unalmas füves pusztaságnak tűnik, de ahogy mélyebbre hatol az ember a semmiben, úgy fedezi fel a síkság szépségeit. Guasdualitóig nekem az emberek közvetlensége jutott, s még azt sem bánom, hogy a politikáról kell vitatkozni.

Eri egy rövid időre visszautazik Európába, s mivel a CADIVI miatt az összes repülőjegy elfogyott Caracasból, így kénytelenek vagyunk Kolumbia felé kanyarodni. Egy igen hosszú és unalmas buszúttal Vigiában kötünk ki, a Maracaibo-öböl déli csücskében, s hogy kicselezzük a guardiát, nem San Cristóbal, hanem San Pedro felé kanyarodunk. Az este 6-os busz Vigiából azonban még 8-kor sem akar elindulni, így úgy döntünk, nem aszalódunk tovább a járművön és szállás után nézünk Vigiában.

Ritkán bízom rá magunkat taxisra, de Vigiát egyáltalán nem ismervén kénytelenek vagyunk a sofőrre hagyatkozni. Ilyenkor a legjobb, ha olyan fickó kocsijába szállsz be, akiről nem feltételezed, hogy ártani tudna neked. A taktika ezúttal is bejön, így kötünk ki egy útszéli motelben, ami olcsó, kényelmes és még az internetet is ismerik. Vigiát nem véletlenül nem ejtik útba a turisták, mivel a világon nincs itt semmi. Este sétálunk egyet a főút mellett sorakozó boltok között, közben legalább féltucatszor mondjuk el minket megszólító fiataloknak, hogy Magyarország nem az USA-ban van, és hogy Európa nem kizárólag Spanyolország, hanem van ott több ország is.

Másnap San Pedro felé kanyarodnánk, de reggel nincs busz (az este 6-os járat ezek szerint csak elindult valamikor). Nincs mit tenni, San Cristóbalnak kell mennünk, újra kitéve magunkat a guardia szemétkedésének San Antoniónál. Szerencsénkre csak kétszer futunk bele ellenőrzőpontba, egyszer San Cristóbaltól nem messze, másodszor San Antonio előtt. Meglepő módon egyik alkalommal sem foglalkoznak velünk, sokkal inkább azzal, hogy a helyiek mit akarnak átcsempészni a határon. Az első megállónál felpattan egy katonalány, s csak annyit kiált bele a levegőbe:

- Ha összedobnak 500 bolívárt, nem szállítunk le senkit és nem vizsgáljuk át a csomagjaikat!

Egy fokkal jobb annál, mint mikor bezártak pár hete egy kabinba s azzal fenyegettek, hogyha nem fizetek, bizony lecsuknak 24 órára. Eleget loptak már tőlünk, nagyvonalúan megengedjük, hogy ezúttal a csempészek perkáljanak. A második megállónál, 30 kilométerrel lejjebb, már nem ilyen talpraesettek a katonák. Nekiállnak kutakodni, de ezúttal is mázlink van; előttünk ül egy párocska két karton étolajjal, ami van akkora mennyiség, hogy helyettünk őket lopják meg.

Átkelünk a határon, ahol Eri másnap repülőre ül, én pedig visszatérvén Venezuelába elindulok Ciudad Bolívárba keresztül a Los Llanoson. Az ország legnagyobb pusztaságát Dél-Amerika legjobb állatlesének tartják, bár egyesek elé helyezik a Dél-Brazíliában nyújtózó Pantanalt.

A Los Llanosról három dolgot kell tudni. Elsőként azt, hogy a két Magyarország nagyságú terület Venezuela legritkábban lakott vidéke. Másodszor, hogy innen származik az ország minden pontján népszerű joropo muzsika, harmadszor pedig azt, hogy az itt élők egytől egyig a chávezi politika elkötelezett hívei.

San Antonióból próbálok busszal San Cristóbalba jutni, de ez nem megy könnyen. Bármelyik buszra is próbálok felszállni, a sofőr mutogat, hogy nem szállít gringókat. A negyedik busznál elegem lesz a megkülönböztetésből és rákérdezek, mégis milyen alapon nem hajlandó felengedni a járműre.

- A guardia az ellenőrzőpontnál kiszed, ha turistát lát a buszon. A gringók miatt rengeteget szoktunk késni, ami nem tetszik a helyieknek, ezért a busztársaság úgy döntött, nem fuvaroz turistákat - azzal csukná is be az ajtót, de feltartóztatom.
- És akkor én most hogy jutok el San Cristóbalba? - próbálok aggódó, de dühös fejet vágni.
- Bánom is én! Fogj taxit! - s kigurul a terminálról.

Hétről hétre egyre szimpatikusabb ez a Venezuela. Nincs mit tennem, mint tényleg taxit fogni. Mázlim van, egy srác éppen dolga végeztével San Cristóbalba tart, így aránylag olcsón megúszom a menetet, persze így is ötször annyit fizetek, mintha busszal mentem volna. A legnagyobb ellenőrzőpontnál kiszednek a katonák a kocsiból és bevezetnek abba a helyiségbe, ahol múltkor börtönnel fenyegettek. Ezúttal nem bízom a véletlenre a dolgot és nem engedem meg neki, hogy ő turkáljon a zsákomban. Elkezdek kipakolni a nagy zsákból, s közben folyamatosan dumálok hozzá, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy a hátamon is van egy kis zsák, tele bolívárral. Megúszom a dolgot, tíz perc múlva ismét a taxiban ülök.

San Cristóbal pályaudvarán fogok egy buszt Guasdualitóba, amellyel jó öt órán át ringatózom végig a meglehetősen unalmas tájon. Errefelé még nincsenek vadállatok, sokkal inkább végtelen legelők és milliónyi marha. Öröm az ürömben, hogy itt legalább látok mezőgazdaságot, ami eddigi venezuelai utazásaink során nem volt jellemző. A buszon összeismerkedek Miguellel és Jaiméval, két Los Llanosról származó, de ma már az Andokban élő rancheróval. Látván, hogy tursita vagyok, nagyon kíváncsivá válnak politikai nézeteimet illetően. Elmesélem nekik, miként viselkednek ma a turistával az országukban, s hogy az elmúlt egy évben mennyit romlott a helyzet Venezuelában, s hogy ezt a fenntarthatatlan politika rovására írom. A fiatal srác bólogat, míg az idősebb Miguel a fejét rázza. Pont ugyanaz a történet, mint San Luísban a kocsmában volt; a fiataloknak kezd felnyílni a szeme, az idősebbek pedig csak hálálkodnak a rendszernek, mert Chávez anno megsegítette őket.

Eközben befutunk Guasdualitóba, a térség legnagyobb településére. A furcsa páros úgy érzi, hogy a politikai eszmefuttatást folytatni kell, így magukkal rángatnak egy külvárosi szállóra, majd egy csirkézőbe, ahol még éjfélig tart az észosztás.

- A mostani szituáció annak a söpredék ellenzéknek köszönhető. Ők manipulálják az árfolyamot az USA segítségével, tönkretéve minket, szegény népeket - fakad ki Miguel.
- Persze, hogy manipulálják. 15 éve a szocialisták vannak hatalmon, ezalatt nem történt fejlesztés az olajiparban, a termelés csökken, az USA meg igényt tart az olajra, mert energiaválságtól tart. Venezuela azonban évről évre kevesebb olajat tud eladni, s ha nem lesz fejlesztés, idő előtt kiapadnak a kutak.
- Lehet, de előtte a gringók szétlopták az országunkat. Minden profitot kivittek az országból, most az legalább itt marad.
- Miguel! - szól közbe a fiatal Jaime - Andrés azt mondja, hogy a venezuelai olaj nem nemzeti, hanem globális kérdés.
- Venezuela annyi olajat termel, mint az Emirátusok. Hasonlítsa össze Dubajt Maracaibóval. Caracasban az összes épületet aranyból lehetne újjáépíteni.
- Mire lenne az jó?
- Semmire, de Venezuelában tíz éve nincsenek útfelújítások. Hány éve ígérik a Caracast Valenciával összekötő vasútvonalat? Soha nem készül el. Ami meg elkészült belőle, már felújítani kéne, nem továbbépíteni.
- Nézd, Andrés! A Los Llanoson az 1990-es évekig nem volt áram. Nem kaptunk támogatást az államtól, mindenki egyik napról a másikra élt. Chávez velünk nagyon jót tett.
- Ezzel tisztában vagyok. Nem Chávezzel van gondom, mert ő megtett minden tőle telhetőt. Igenis államosítania kellett az olajipart. De nem lehet egy országot ideológiák mentén irányítani. Venezuelának nincsen szüksége ideológiákra. Amennyi ásványkincse és olaja van, a világ tíz leggazdagabb országa között lenne a helye. Ehelyett azzal küzd, hogyan kezelje az USA-kérdést, közben összeomlik a gazdaság.
- Végre nyitni kéne Amerika és Európa felé - zárja le a vitát Jaime - Én is unom, hogy ebben az országban a politikusaink csak az USA-t szapulják, ahelyett, hogy kétszer annyi olajat adnánk el nekik.

Az ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak Venezuelában nem csak turista és helyi között, de újabban fiatal és idős között is. Az ország ezer sebből vérzik, a busztársaságok nem akarnak turistákat szállítani, a katonák mindenhol lopnak, a pénz elértéketelenedett. Nem tudom hogy bírok még itt ki két hónapot...

Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!