A Föld legmélyebb kanyonja a Cotahausi. Mint mindenki, így mi is ezért utaztunk oda, hogy lássunk egy leget, de úgy jöttünk onnan vissza, hogy megtudtuk, a kanyonban sokkal több a leg. Itt készül ugyanis Peru legjobb piscója, itt fekszik Peru legöregebb lakott települése, itt láttuk Peru legszebb kőerdőjét és itt élnek Peru legaranyosabb emberei. Perut sokan tartják a legek országának, de azt kevesen tudják, hogy a legek legje a Cotahuasi-kanyon.
Mivel hajnali 3-kor sikerül ágyat érnünk, így a másnapot a kanyon névadó falujában, Cotahuasiban töltjük. Ha Kolumbiában lennénk, azt mondanám, egy csúnya porfészek, de Peruban igenis a legszebbek közé tartozik. Szűk utcáival, fehérre mázolt romos vályogházaival nekem leginkább Chachapoyasra hasonlít, bár annál jóval kisebb.
A Cotahuasi-kanyon mélyén apró falvak sorakoznak
Reggel nem alhatunk sokáig, mert 6 óra magasságában indulnak a munkagépek. Döngölik a földet és hordják a viacolort - burkolják Cotahuasi utcáit. Szerintem a fél várost foglalkoztatja az önkormányzat, mert mindenki kalapál, pakol vagy ás. Csak a bolttulajdonosok bámészkodnak, fürkészik a munkálkodó tömegeket azon drukkolva, hogy minél előbb fejezzék be a felújítást, mert üzleteik megközelíthetetlenek az odahordott sóderkupacoktól. Mivel mi se nem burkolunk, se nem vagyunk bolttulajdonosok, a nap édes semmittevéssel telik. Arra azért jó, hogy Eri ráfázzon a Qoyllur Rit'i óta tartó náthájára, így úgy dönt, holnap ágyban marad.
Hogy a lényegről ne maradjon le, úgy döntök, a kanyon azon szegletébe teszek kirándulást, amit ő amúgy sem látogatna meg, mivel a Qoyllur Rit'i után kijelentette, nem áll szándékában a következő hetekben 4000 méter felett túrázni.
Cotahuasi népviselet egy lányon Mungui faluban
Cotahuasiból elég trogyoga buszok indulnak a kanyon minden irányába, többnyire reggel 6 és 7 óra között. A napi két busz egyike is ilyenkor cammog ki a faluból észak felé, Pampamarcába. Rajtam kívül csak egy négytagú család ül a buszon, a körmükre tekintve nyilvánvaló, hogy krumplitermesztésből élnek. Nem is tartanak sokáig velem, egy zöldellő burgonyaföldnél búcsút intenek. Mungui falujában többen felszállnak, a busz pedig elkezd emelkedni fel a hegyekbe. Cotahuasi faluja az andoki szemszögből nagyon kellemes 2700 méteres magasságban fekszik, Pampamarca azonban már újra 3500-on. A busz ablakából visszatekintve elámulok a látványtól; a Cotahuasi szemben a Colcával, valóban kanyon.
A kilátás zseniális Pampamarcából
Bár Pampamarca alig 30 kilométerre fekszik Cotahuasitól, az utat két és fél óra alatt sikerül abszolválnunk. Korog a gyomorom, így beugrok megreggelizni a falucska egyetlen evőjébe, ahol afelől érdeklődnek, hogy megyek-e fel a kőerdőbe.
- Igen, az a terv - adok választ az érdeklődő házinéninek és a rendőrnek, aki ránézésre nem idevaló.
- És itt alszol? - kérdi a csendőr.
- Nem, az egy órási busszal visszamegyek Cotahuasiba.
- Mindjárt fél 10. Az erdő több mint 4000 méter magasan van.
- Akkor ideje indulnom?
- Vagy talán már késő is - kapom a lekezelő választ, mintha úgy gondolnák, egy gringó nem tud hegynek felfelé rohanni.
Favágó barátunk egy igazi jelenség
Pedig tud. Annyi időt töltöttünk már magashegyek között, hogy 4000 méteres magasságba ugyanazzal a hévvel érek fel, mintha a Csóványost céloztam volna meg.
Menet közben két igen jókedélyű favágóval találkozom. A két baltát szorongató öreg épp küzd egy húsz méter magas eukaliptusszal, aminek rönkjeit pakolják fel egy bicikli hátuljára. Óhatatlanul eszembe jut a világhíres youtube videó, amin két cigány mocsolya részegen esik-kel a kerékpárral, miközben favágó barátaimhoz hasonlóan stabilitást keresnek a farönk és a jármű között. A két hegyi kobold szerencsére jobb bőrben vannak, mint a youtube sztár zülledékek, így próbálkozásukat siker koronázza. Mikor azonban meglátnak, eldobnak mindent és kérik, fényképezzem le őket. Szemben a Colca-kanyonnal itt a helyi népek nem tartják a markukat egy fotó után, hanem megköszönik, hogy a turista megtisztelte őket azzal, hogy rájuk emelte a masináját. Más világ.
A Cotahuasi-kanyon háttérben a 6093 méter magas Solimanával
A Huito kőerdő valóban 4000 méter magasan van. Mire felérek, kemény zimankó fogad, hulló hópelyheket vélek látni, de lehet csak a szemem káprázik. Van is mitől. A kőerdő felülmúlja minden elképzelésemet, mivel nem csupán klasszikus kárpiramisok fogadnak a hegy tetején, hanem tűéles homokkő lándzsák is. Olyan, mint a madagaszkári Tsingiföld. A kőerdő azonban csak az egyik okozója a szájtátásnak, a másik maga a panoráma. A hegy tetejéről kitűnő kilátás nyílik a 6093 méter magas Solimana hófödte csúcsára, ami csupán egyetlen pillanatra mutatja meg magát az arrafelé vonuló viharfelhők fogságából kiszabadulva, de az a pillanat minden idáig tartó fáradozást megért.
Panamarcából felhallatszik a déli harangszó, így rohamléptekben indulok le a hegyről. Valamivel 1 óra előtt érek vissza a faluba. A busz áll a főtéren, a sofőr és segédje pedig fetrengenek a lépcsőn.
A Huito kőerdő túlvilági látvány 4000 méter magasan
- A vízesést láttad? - kérdezik.
- Nem. Milyen vízesést? - nézek rájuk bután.
- Hát az Uscunét.
- Hol van? Mi az? - sürgetem őket a válasszal.
- Itt van húsz percnyire, lent a völgyben.
- Azt buktam. Mindjárt indulunk, nem?
- Már egy óra van? - csodálkoznak rá a karórájukra - Nem számít. Az Uscunét látnod kell. Menj, megvárunk.
Mindenhol kell ugrálós képet készíteni
Lepattanok a buszról és rohanok le a völgybe. Nincs kitáblázva az ösvény, de elsőre rátalálok a zuhatagra, vagyis arra a kilátóra, ahonnan tökéletesen belátni a 80 méter magas vízesést. Szép, de láttam már ilyet százat, bár óhatatlanul felidéződik bennem a Smaragd románca azon jelenete, mikor Kathleen Turner és Michael Dougles rájönnek, hogy ha összehajtják a térképet, megkapják a vízesés pontos helyét egy szívbe rajzolva, mivel az Uscune hasadéka is mintha valami ilyesmire emlékeztetne. Mármint egy szívre.
A 80 méter magas Uscune-vízesés szív alakú hasadékot vájt
Mire visszaérek a falu főterére, a busz már tele van. Senki nem idegeskedik, hogy a gringó miatt fél órát késik, sőt, nagyon kedvesen üdvözölnek, s aki tud, próbál szóba elegyedni velem, hogy megtudja honnan jöttem és egyáltalán minek.
Másnapra Eri kicsit összeszedi magát, de lájtosra tervezzük a programot. Ezúttal a völgy keleti kapuja felé vesszük az irányt, Alca falujába. A falucska főtere nagyon hangulatos, a házak élénkszínűre lettek festve. Ennél nem is nagyon tud többet a település, így elhatározzuk, felkaptatunk Cahuana falujába, ami egy Alca fölé magasodó platón fekszik. Két gyerek kísér minket, ők a teheneiket jöttek lecsekkolni. A 14 éves forma lányka meglepő módon nagyon értelmes és érdeklődő. Minden álma, hogy utazhasson, hogy láthassa Rómát és Európát. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy errefelé ismerik a földrajzot, a többség a faluhatáron se nagyon lát túl.
Életkép Cahuanából
Cahuana az igazi andoki vályogfalu. Alig pár öregnéppel találkozunk, akik vagy birkáikat legeltetik, vagy házuk udvarán kukoricát morzsolnak. Most van a betakarítás, az összes udvar tele van quinuával, krumplival vagy tengerivel. A néhány népviseletes öregasszony között kitűnik egy farmert viselő fiatalabb nő és gyermeke. Mikor megpillantanak, azonnal nyúlnak a zsákjukba és megkínálnak tumbóval. A tumbo apró banánra emlékeztet, belül olyan, mint egy sárga gránátalma, íze pedig, mint egy éretlen maracuya. Nem a legízletesebb perui gyümölcs, de nem is az a lényeg, hanem hogy a Cotahuasi-kanyonban mindenki hihetetlenül aranyos és közvetlen.
Eri egész jól érzi magát, így ahelyett, hogy visszabuszoznánk Cotahuasi faluba, gyalog vágunk neki a távnak. A Coropuna és a Solimana fölött napok óta keringő hófelhők közül gyakran sávosan tör elő a nap, egészen mesés fényjátékot űzve a kanyon sziklafalán. Taurisma falu határában egy helyi lányka szegődik mellénk beszélgetni.
Chakra a kanyonban - csak mint Toscana
- Achambiban voltatok? - érdeklődik.
- Nem. Az hol van?
- Tomepampa felett. Minden szombat hajnalban megy oda kocsi, nagyon szép hely. Menjetek el oda szombaton.
- Ma van szombat - értetlenkedem.
- Tényleg. Akkor lemaradtatok róla.
- Miért, mi van ott?
- Egy nagyon szép lagúna fent a havasokban. Azt mondják, minden éjjel egy bika mászik ki a vízből, majd kiáll a Coropuna egyik kiszögellésére és onnan nézi meg a napfelkeltét.
- Valaki látta már ezt a bikát vagy csak legenda?
- Persze, sokan. Nekem is van nem egy ismerősöm, aki látta.
Szeretem a perui legendákat és misztériumokat. Ahogy a Qoyllur Rit'in is mindenkinek volt egy haverja, akit megsegített Apu Ausangate, úgy itt is akad mindenkinek olyan ismerőse, aki már látta kimászni a bikát az 5000 méter magasan fekvő Apalcocha-lagúnából.
A Cotahuasi hajnalban a legszebb
Alcából Cotahauasi nincs közel. Szerencsére féltávnál érkezik egy furgon egy halom mérnökemberrel, akik visszafurikáznak a faluba. Este korán nyugovóra térünk, mert holnap korán indulunk Quechuallába, a kanyon legmélyebb pontjához.
Éppen csak pirkad, mikor indul a napi egyetlen busz a kanyon nyugati csücskébe. A hajnali órákban egészen hihetetlenül gyönyörű arcát mutatja a kanyon, a busz ablakából zseniális panorámaképeket lövünk. Fél órányi zötykölődés után a semmi közepén leszállunk. Egy apró ösvény tekereg le a folyó partjára a Sipia-vízeséshez, Cotahausi legismertebb látványosságához. Mikor odaérünk, nekünk is egyértelművé válik, miért is Sipia a kanyon húzóneve. A közel 100 méter magas vízesés hatalmas robajjal zúdul alá egy olyan szűkületben, aminek párkánya benyúlik a hasadék fölé. Sehol életemben nem álltam még ilyen közel egy vízesés leszakadásához. Hátborzongató és megindító érzés.
Eri és a Sipia-vízesés
Miután jól kifotózzuk magunkat, elindulunk a földút mentén Velinga irányába. Nem hoztunk sok vizet magunkkal, mert a térkép, amit cotahausi szállásunkon kaptunk, jelöl egy Chaupo nevű falut, ahol reméljük, olthatjuk majd szomjunkat. A látvány az útról végig lenyűgöző. Lefelé haladunk, egyre nagyobb a hőség. Már vagy két órája megyünk, de a falu nem akar megérkezni. Az egyik völgyben rengeteg fát és egy házat látunk, ami teljesen elhagyatottan áll. A folyó túlpartján néhány bódé tűnik fel, de azok inkább borospincének tűnnek, semmint lakóépületnek. A kiszáradás szélén vagyunk, de embereknek nyoma sincsen.
Az út szélén feltűnik egy guayaba fa. Azonnal bepakolunk a zsákunkba vagy két kilót az éppen érő gyümölcsből, de vízhez továbbra se jutunk. Újabb egy órás gyaloglás, mire végre feltűnik két ház, az egyik előtt gyerekek játszanak a porban. Mikor meglátnak, beszaladnak a házba. Bekiabálunk az udvarra, az anyuka nagyon kedélyesen fogad.
Chaupónak valahol itt kéne lennie, de nincs
- Nem tudja, hol vehetnénk vizet? - adjuk elő magunkat félholtan.
- Vizet? Itt sehol. Talán a másik háznál a családnak van üdítője.
Átrohanunk, de sehol senki. Öt perc is beletelik, mire egy 25 éves forma tetszetős lányka megjelenik.
- Víz nincs, de van kóla és sör.
Meg vagyunk mentve. A sör durva lenne így dél magasságában, maradunk a kólánál.
- Ez itt Chaupo? - kérdezősködünk felocsúdva a szomjúságból.
- Nem, azt már elhagytátok jó egy órája.
Összenézünk Erivel, mert sehol nem volt falu az úton.
- Mi nem láttunk sehol semmilyen falut - értetlenkedünk.
- Az a ház az, a domb oldalában.
- Arra az elhagyatott kőhalomra gondolsz a guayaba ligetben?
- Arra, igen - röhög - Az Chaupo.
- És akkor most hol vagyunk? A te házadnak is van neve?
- Persze, ez Rosapampa.
Vagyis Rózsarét. Rózsát mondjuk egyet nem látunk a ház körül, csak kaktuszokat és elhanyagolt szőlőt, de az is lehet, a csajt hívják Rosának. Újabb két órás gyaloglás következik Velingáig, közben érintjük a Judiopampa, azaz Zsidómező névre keresztelt kaktuszerdőt. Itt még nem, de később megtudjuk, azért kapta a Zsidómező nevet a látványos kaktuszliget, mert itt soha nem esik az eső, így olyan száraz, mint Izrael. Mondjuk ez alapján az egész perui partvidéket is nevezhetnék így.
Judiopampánál a kaktuszok 10 méteresre nőnek
Velingába végül nem kell elmenjünk, mivel az a földúttól jó fél órányi sétára van fent a hegyekben, hanem csak egy hídig, ahol megszűnik az út és hegyi ösvénnyé alakul. Innen elvileg 8 kilométer Quechualla, azonban nem kis akadállyal találjuk magunkat szembe. Néhány munkás áldogál magatehetetlenül a folyó partján, bámulva a hegyoldalt.
- Leszakadt tegnap a hegy, nehéz továbbmenni.
- Hogy-hogy leszakadt?
- Igazából lerobbantottuk, mert építjük az utat Quechuallába. De nem így gondoltuk, sikerült eltorlaszolnunk az ösvényt és a hidat.
- És miért nem tisztítjátok meg?
- Vasárnap van, ilyenkor nem dolgozunk.
Mármint hogy béna módon rárobbantják a hegyet az ösvényre, majd vasárnapra hivatkozva nem tisztítják azt meg. Mondja nekem azt valaki, hogy a magyar munkamorál rossz.
- Hogy jutunk el Quechuallába?
- Kifeszítettünk egy kötelet. Azon fel lehet mászni a hídhoz, de vigyázzatok, nagyon mozog az egész.
Eri azonnal ráparázik a dologra. Tériszonyos, ha egy öt méteres szakadékot lát, azonnal remegni kezd, nem még ha kötélen kell felmásznia. A szikla megközelítése és megkerülése sem veszélytelen. Nem hazudtak a melósok, valóban mozog az egész. Szerencsére velünk tartanak ketten, tán érezve, hogy rossz fát tettek a tűzre, így Eri is nyugodtabban kapaszkodik bele a kötélbe. Végül nagy nehezen átérünk, de a fél órás kapaszkodás után Eri pihenőt rendel el, meg kell nyugodjon. Legalább elfogy pár guayaba a zsákomból.
Teljességgel elképzelhetetlen, hogy itt lesz valahol egy virágzó völgy
Az utolsó 8 kilométert nehezen tesszük meg. Eri belassul a szikla okozta stressztől, de este öt óra magasságában sikerül megérkeznünk Quechuallába. Ha láttatok már sivatagi oázist, akkor azt szorozzátok meg tízzel. Kb. négy hete vagyunk a hegyekben, ez idő alatt csak egyszer éreztük magunkat a paradicsomban, Putina Puncóban. Ez a második alkalom.
Quechualla állítólag a Cotahuasi-kanyon legrégebbi települése, már a preinka időkben lakott volt. Romokat nem hagytak maguk után az ősök, csak a klasszikus építkezési módot, amit Peruban valószínűleg csak itt csodálhat meg az ember eredeti pompájában. A szűk földutcákat szürke vályogházak határolják, amik teteje nádból lett rakva. Az épületeket vadszőlőlugas köti össze, amik fölé a kertből akáciák lombja lóg be, teljesen leárnyékolva az utcákat. Quechualla mindössze 1600 méteren van, a völgy ezen a ponton (illetve innen 3 kilométerre) 3535 méter mély, ezzel odaítélve a Cotahausinak a Föld legmélyebb kanyonja címet.
- Mióta termesztenek itt szőlőt? - kérdezem szállásadónkat, Rafaelt.
- Mindig is termesztettek.
- Jó, de a szőlőt a spanyolok hozták be.
- Az európait igen. De volt már előttük is szőlőnk, csak nem az európai fajta.
- És abból csináltak bort?
- Igen. Ma már nem, mivel nem olyan jó, mint az európai, de itt a spanyolok érkezése előtt is volt bor. Vagyis valami ahhoz hasonló.
- Gondolom készítetek piscót is.
- Persze. Meg akarod kóstolni?
Szőlő és vályogházak - ez Quechualla 1000 éve
Persze, hogy megakartam. És jól tettem. Mióta évekkel ezelőtt sikerült megkóstolnom a Rum Zacapát, azt vallom, a pálinka rossz ital. Ezen kijelentésemmel csak addig vitatkoznak emberek, amíg nem kóstolták a rumok királynőjét, a Zacapát. A pálinkák közül a legrosszabbakat a törkölyök közül lehet kifogni, de azt is elismerem, a legjobbak is a szőlőszármazékokból kerülnek ki, csak ritkák, mint a magyar válogatott a világbajnokságon. Rafael törkölypálinkája azonban az egyik legfinomabb azok közül a rossz pálinkák közül, amiket életem során fogyasztottam. Nem büdös, nem fanyar, hanem édes és krémes. Oké, nem egy Zacapa, de attól még igenis iható. Elnyalunk pár kupicával, amit guayabaszörppel kísérünk és csicsókával fojtjuk le.
A Cotahausi a föld legmélyebb kanyonja, de nem emiatt marad emlékezetes a számomra. Bár minden ága izgalmas és változatos, az igazi élményt az emberek közvetlensége jelentette. A helyiek barátságosak voltak, próbáltak haverkodni és ahol tudtak, megkínáltak valamivel. Meglepő volt ez a hozzáállás, mert Peru lakóit ezidáig távolságtartónak tartottam (illetve sokkal zárkózottabbnak más andoki népeknél), de itt erre egy kicsit rácáfoltak. Hogy miért nem jön ide egyetlen turista se? Az ördög tudja. Annyira azért nincs messze, hogy így nélkülözzék, pedig ha szembesítenem kéne a Colcával, 9:1 arányban nálam a Cotahuasi nyerne. Biztosan visszajövünk még ide...
Még több fotóért és sztoriért lájkold Facebook oldalunkat!
