Nehéz Limáról szuperlatívuszokban beszélni. Egyszerűen azért, mert Limában nincs semmi szuperlatívuszos. Bármelyik latin-amerikai fővárosban jártam eddig, mindig találkoztam olyan utazóval, aki imádta azt, legyen szó a hondurasi Tegucigalpáról vagy a guyanai Georgetownról, pedig e kettőben tényleg nincs mit szeretni. Olyannal azonban, aki azt mondta volna, hogy Lima jó és élhető, még nem hozott össze a sors. Kivétel ez alól az a magyar páros, akik szerint a kürtös kalácsban van a jövő.
Nem először, és félek, nem is utoljára vagyunk Limában. A perui főváros úgy zavaros, ahogy van, s ilyenkor tél derekán még annál is keszekuszább minden. Gyakran az ember az orráig sem lát, várja, hogy a köd esőre váltson, de nem, soha nem vált arra, mindig csak az a szomorkás szürkület fedi be a házakat. Érdekes módon a garúát, vagyis az óceán felől érkező soha ki nem csapódó párafelleget a helyiek egész jól viselik. Viszont mi nem.
A Plaza de Armas esti kivilágításban megtéveszti az embert
A perui partvidék az ecuadori határtól a chileiig élettelen sivatag. Ennek oka a part menti hideg tengeráramlat, ami annyira lehűti az óceán vizét, hogy annak párája hűvösebb a levegőnél, így az nem tud felemelkedni. S mivel nem tud felemelkedni, eső sem esik belőle soha. Annak ellenére, hogy a téli időszakban a partvidék jó része ködben áll, az évi csapadékmennyiség nem éri el az 50 mm-t. Ez a minimális csapadék csupán arra jó, hogy az utcák állandóan nyálkásak legyenek, s az amúgy színes óváros is szürkévé váljon. A helyzetre a köd alatt megrekedő szmog rátesz még egy lapáttal, így Lima nem véletlenül nem szerepel a legélhetőbb városok listáján.
Majd két hetet sikerül eltöltenünk ebben a remek városban, így azt hiszem, egész jól sikerült feltérképeznünk minden zugát. Kezdjük Lima megismerését az óvárossal, mivel turistaszemmel ez a városrész a leglátványosabb. Francisco Pizarro 1535-ben fektette le a város alapkövét. Nem kellett hozzá sokat melóznia, mivel a Rímac-folyó völgye ekkor már rég lakott volt, így Pizarro egyszerűen csak széthordta a meglévő várost, és templomépítésbe kezdett. A La Merced templommal kezdte, ami sokáig Lima főkatedrálisának számított.
Eri halad a bíróság felé
Tudni kell, hogy Limának nem csak a klímája szörnyű, hanem a földrajzi helyzete is, mivel alig pár kilométerre a partoktól az óceán mélyén fut a Nazca-lemez törésvonala, így állandóan reng a föld. A koloniális időkben sem volt ez másképp, ezért Limát minden évszázadban legalább kétszer kellett újjáépíteni. Volt olyan időszak, mikor a spanyolok ráuntak a természeti erőkre, és a fővárosi címet más településnek adományozták (lásd Jauja), de a végén valahogy mindig sikerült visszatérniük a ködös Limába. Biztosan hiányzott nekik a spanyol télre annyira emlékeztető borongós időjárás.
A katedrális oltára nem rossz
A La Merced templomot is számtalanszor újjáépítették, utolsó alkalommal annyira, hogy kinézetre az egyik legjelentéktelenebb lett mind közül. Nem úgy a nem sokkal később emelt, ma rózsaszínre mázolt Santo Domingo templom, ami egész pofásan néz ki. A legizgalmasabb templom azonban nem ez, hanem a szállásunk mellett található San Fracisco, valamint a szomszédjában álló ferences rendi monostor, annak is a katakombái. Valamilyen oknál fogva 1808-ig Limában nem volt temető, így a halottakat a monostor alatt temették el. 70 000 embernek a csontjai hevernek hatalmas kőteknőkben, koponyák, lábszárcsontok, csigolyák. A temető megnyitása után a katakombák feledésbe merültek, s csak 1943-ban fedezték fel őket.
Limában a sárga hangulatú Plaza de Armas és a hófehér Plaza San Martin a két legismertebb tér. A terek közepén ácsorogva az ember azt hihetné, Lima szép, azonban nem az. A nevezetességeket összekötő utcák ugyanis jellegtelenek, állandó rajtuk a dugó. A járdák keskenyek, így ha nem lenne egy Limát átszelő sétálóutca, a turisták nagyon ki se mozdulnának a szállodájukból.
Miraflores úgy néz ki, mint egy tengerparti spanyol város
Lima ma egy közel 10 milliós metropolisz, de nem volt ez mindig így. 100 évvel ezelőtt fél millióan se éltek itt, de az 1950-es évektől megkezdődött a népvándorlás a főváros felé a jobb élet reményében. A tőzsgyökeres limaiak nem szívesen vegyültek a hegyekből idevándorló csóró falusiakkal, így azokat többnyire a környező településeken, Rímacban és Callaóban engedték letelepedni. Azok a limaiak, akik nem bírták a városukat körülölelő nyomornegyedeket, a tengerpartra költöztek Mirafloresbe, ezzel új elit negyedet létrehozva. A Fényes Ösvény idején pár év alatt több százezren menekültek Limába, így az óváros elgettósodott, az élettelen hegyoldalakon pedig elszaporodtak a szegénynegyedek. Ezt a népességrobbanást Lima azóta sem heverte ki, az óvárosból a hegyek felé tekintve lepukkant nyomornegyedeken akad meg a szemünk.
Ha az ember azonban a tengerpart felé fordul, más látvány fogadja. San Isidro városrész átmenet az óváros és a modern városrész, Miraflores között. Itt él a limai középréteg, és itt kezdik építeni a felhőkarcoló negyedet. Persze ezt is várostervezés nélkül, így félő, néhány évtized múlva Limának lesz egy újabb szégyenfoltja. Miraflores viszont soha nem lesz az. A gazdasági élet jelenlegi központja a perui gazdagok, a külföldi üzletemberek és a tehetősebb turisták olvasztótégelye. A parton sétálva az embernek olyan érzése van, mintha Malágában vagy Valenciában lenne, sokkal több a fehér arc, mint a perui. Megy is a rongyrázás ezerrel; lakóparkok, szuper kocsik, megfizethetetlen éttermek, plázák és ötcsillagos szállodák. Ha nem lenne ez a fél éven át tartó komor szürkeség, azt mondanám, tudnék itt élni. De mivel van, azt mondom, Miraflores sem az esetem.
A limai elit kedvenc időtöltése a röpködés az óceán felett
Nem úgy Zolinak és Gyuribának, akiktől úgy két hónapja kaptunk e-mailt, mikor megtudták, Erinek ellopták az útlevelét. Gondoltuk, ha már ilyen jófejek, hozzunk össze egy sörözést. Lima belvárosában futunk össze, s rövid időn belül egyik limai törzshelyemen, egy eldugott késdobálóban találjuk magunkat.
- Gyuribá! Miért Lima? - teszem fel a triviális kérdést az 50 év körüli világjárónak, miután bevallom neki, Lima nem tartozik a kedvenc városaim közé.
- Miért ne? Jó ez itt, én szeretem - jön a székelyes válasz - Nincs bajom a köddel, a rizst is bírom, úgyhogy jó ez itt.
- És Te, Zoli! Miért költöztél ide? - fordulok a 30-as éveinek végén járó sráchoz.
- Asszony perui, jó ötletnek tűnt.
Konstatálom, hogy nem kell sok tervezés egy új kontinensen való élethez. Sokan regálják túl az ilyen kérdést tudatlanságuk és félelmeik miatt, pedig ha valakit tényleg nem zavar a köd, akkor éppen Lima is megteszi.
Ritka pillanat, mikor Chorillos sziklái kivillanak a garúából
- Jobb itt az élet, mint odahaza? - érdeklődöm.
- Nekem bejött - válaszol Zoli - Otthon elegem lett abból, hogy bármit akartam csinálni, küszködni kellett a bürokráciával, és már azelőtt költségekbe vertem magam, hogy egy kapavágást ejtettem volna. Itt minden sokkal egyszerűbb. Persze a bürokráciával itt is meggyűlik az ember baja, de csak egyszer, utána senki nem csesztet.
- Ezt hogy érted?
- Nincs ellenőrzés, nincs adó, nincs semmi. Ha van egy ötleted, nem akadályoznak meg benne, hogy véghez vidd. Hagynak élni és nekem ennyi elég.
Az biztos, hogy Peruban nem parázzák túl a dolgokat. Bár emiatt a "mindenki azt csinál, amit akar" elv miatt néz ki Lima úgy, ahogy.
- Miből éltek? - intimizálódom.
- Most éppen kürtős kalácsban utazunk. Holnap megyünk az első vásárunkra, most kiderül, van-e értelme vele komolyabban foglalkozni.
Másnap lekocogunk a Magdalena városrészbe, ahol egy apró termelői piac fogad minket. Nem nagy az egész, ha van 40 stand, sokat mondok. Házi lekvárok, sajtok, kolbászok lógnak mindenhol. Minden olyan európainak hat, a peruiak most ismerkednek az új dolgokkal. Az egyik kofa málnát és áfonyát árul, 10 dekát 15 solért, vagyis 1300 forintért. Viszik, mint a cukrot. A legnagyobb sor hol máshol lenne, mint Zoli és Gyuribá standja előtt. Feltűnik egy újabb magyar arc, Máté, aki korábban hajón dolgozott, majd azon beleszeretett egy perui lányba, így most ő is Limában él.
A kürtős kalácsban van a jövő (balról jobbra: Máté, Zoli, Máté felesége, Eri és Gyuribá)
- Tudod mi a vicc, Endre? - néz rám Zoli - Mátéval Kecskeméten egy utcában nőttünk fel. Soha nem találkoztunk odahaza, nem is tudtam, hogy a világon van. Erre itt Limában tudom meg, hogy majdnem szomszédok voltunk 20 évig.
- Na, és hogy megy a kalács?
- Remekül. 9-kor kezdtünk, most 11 óra, s tulajdonképpen eladtunk mindent.
- Ennyire tetszik a népeknek?
- A limaiak nagyon nyitottak. Te is tudod, hogy a kaja itt nem olyan jó, most kezdenek ismerkedni az újjal. Mindent megvesznek. Ezeknél annyi pénz van, mint a pelyva.
- Egy kalács előállítása nem kerül másfél solba - veti oda Gyuribá - Tíz solért adjuk. A kürtős kalácsban van a jövő!
Na, ki nyitja az első magyar éttermet Limában?
Még több fotóért és sztoriért kövess minket Facebookon!
