Kezd az az érzésünk támadni, hogy Fusagasugá környékén mindig el lehet tölteni plusz egy napot. Két éjszakával számoltunk, de már az ötödiken vagyunk túl, mivel a város szomszédságában rengeteg a látnivaló. Ezúttal a panche indiánok szent hegye, a Cerro Quinini volt soron.
Ami érdekes, hogy a Cerro Quininiről ugyanúgy nem írnak az útikönyvek, ahogy a Venecia és Cabrera környéki vízesésekről, a San Bernardó-i múmiákról vagy a San Rafael Parkról sem tették. Ha Veneciából visszafelé nem tekintünk ki a buszablakon, és nem vesszük észre azt az út szélén magányosan ácsorgó barna táblát, ami Kolumbia természeti szépségeire hivatott felhívni a nagyérdemű figyelmét, valószínűleg már ma egy Melgar felé tartó buszon ücsörögnénk. Ezzel szemben - a reggeli heves eső távozása után - késő délelőtt egy Cumacába tartó falusi járaton fészkelődünk.
Először leereszkedünk a Rio Panches partjára, ami mély kanyont vájt a Fusagasugái-felföld és a Cerro Quinini közé. Az út meredek, a folyóhoz közel rengeteg villa és lakópark tűnik fel. A túloldal teljesen más, visszatér az a vidéki hangulat, ami a Rio Sumapaz völgyében annyira magával ragadó volt. Egy óra buszozás után befutunk Tibacuyba, abba a faluba, ami állítólag a Bogotához legközelebb fekvő kávéföldeknek ad otthont. A busz végighalad a településen, de kávét szürcsölő bogotáiak helyett sörtől és aguardientétől tántorgó helyi részegeket látunk csak.
Cumacá nem nagy település
A negyed órányira fekvő Cumacá ugyanolyan apró hegyvidéki falu, mint volt Tibacuy. Egy apró, érdektelen templom és rengeteg, utcára nyíló helyi kocsma alkotja az alig pár házból álló települést. A busz szerencsére elvisz minket El Ocobóig, egy pár kilométerrel odébb található veredáig, ahonnan - a sofőr elmondása szerint - simán feltalálunk az amúgy lélegzetelállító Cerro Quinini tetejére.
Nem hazudik. El Ocobónál egy szép nagy tábla jelzi a park összes ösvényét, a sarki boltos pedig csak annyit mond, hogy kövessük a nyilat, akkor nem lesz baj.
A Cerro Quinini valójában nem egy csúcs, hanem egy kibillent plató
Kezdetben egy széles földúton baktatunk felfelé, majd az ösvény letér róla, és dús legelőkön át vezet egész a köderdők szintjéig.
Eri keresztülvág a legelőkön
Közben a fejünk felett feltűnnek a meredek mész- és homokkősziklák, amik mögött azok a barlangok találhatók, amik a legenda szerint a panche indiánok kincsét rejtik. Az ékszerek az idegenek számára elérhetetlenek, mert azokat egy Moján nevezetű erdei szörny védi. A sztorival már a La Chorrera-vízesésnél is találkoztunk, úgy néz ki, ezt a vidéket a kolumbiai jetinek találták ki.
A sziklák mögötti barlangokban a panchék kincse rejtőzik
A hegy oldalából egészen fenséges a kilátás a szemközti szirtekre, amik ugyanúgy megérnének egy kirándulást, mint a Cerro Quinini.
Jó másfél óra baktatás után végre felérünk a gerincre, ahová - mint utóbb kiderül - egy földút visz fel. A park
hivatalosan itt kezdődik, ahol levesznek minket 5000 pesóra. Hogy mennyire hivatalos a jegyszedés, azt nem tudom, de egy helyi család ránézésre csak erre rendezkedett be.
Küzdelmes a kaptató a köderdők mélyén
A Cerro Quinini valójában nem egy hegycsúcs, hanem egy vonulat, ami függőleges fallal szakad le a mélybe. Kicsit Roraima érzésem támad, bár a venezuelai táblahegyhez azért nehezen hasonlítható a képződmény. Az ösvény a szirt szélén vezet, az első megállónk a Piedra del Parto, vagyis a Születés köve. Állítólag fontos szakrális helyszíne volt a panchéknak; erre a régészek abból következtetnek, hogy a sziklában termékenységi szimbólumokat véstek az indiánok. Hogy a csiga és a gyík mitől termékenységi szimbólum, nem tudom, de ahogy a legtöbb prekolumbián petroglif, úgy ezek is mind spirálban végződnek.
Nem értjük, mitől szakrális a Piedra del Parto
Újabb húsz perc gyaloglás után kötünk ki a Pico del Águilánál, ami lentről nézve állítólag olyan, mint egy sasfej. A plató tetejéről nem olyan, a kilátás viszont káprázatos róla.
Ezért a kilátásért már megérte
A tanösvény egy újabb sziklában, a Cabeza del Indióban, vagyis az Indián fejben végződik. Ez sem emlékeztet a névadójára, viszont ha lehet, még zseniálisabb, mint volt a Pico del Águila.
Ritka az olyan kép, amin mindketten látszódunk. Háttérben Fusagasugá.
Innen egy tölgyfaerdőn keresztül térünk vissza a park bejáratához. A kolumbiai tölgyek mások, mint az otthoniak, nagyobbak annál, a törzsük pedig olykor egészen furcsa formát ölt.
Elég furcsák errefelé a tölgyfák
A földúton sétálunk vissza El Ocobóba, ami hosszabb, viszont könyebben járható, mint volt az erdei ösvény. Délután ötkor már a buszon ülünk, ami Cumacába és Tibacuyban felvesz néhány, mostanra magát tanácstalanra ivó farmert, akiket ingyen szállít vissza a sofőr a fincájukra.
Egy rövid kirándulást a szemközti hegy is megérdemelne
Akármennyire is vonzó a Cumacá mögötti hegyvidék, most már tényleg ideje továbbindulnunk, úgyhogy a hatodik éjszaka után végre búcsút intünk Fusának.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
