A latin-amerikai nagyvárosokról sokaknak általában két kép ugrik be. Az egyik egy pléhtetős, egymásra épült omladozó házakból álló szmogos nyomornegyed, ahol szánalmasan virágzik a bűnözés és az utcákon piszkos, meztelen, sovány gyerekek kergetik a rongyosra nyűtt focilabdát, a másik pedig egy keszekusza kozmopolita metropolisz, ahol csirivili felhőkarcolók között többsávos sugárutakon kígyóznak a fullextrás autók. Nos, azt kell, hogy mondjam, Arequipára egyik kép sem illik. Bár a város a statisztikák szerint nyolcszázezer lakosával Peru második legnépesebb települése, egyszerűen nem más, mint egy tökéletesen rendezett, bájosan kedves városka sok, már-már katonás rendben megépített nyílegyenes fehér utcával és építészeti szempontból is esztétikai élményt nyújtó épülettel.
A reggeli órákban meglehetősen fáradtan szállunk le az éjszakai buszról. A település pezsgése azonban olyan üdítően hat ránk, hogy alig egy óra multán már a vidám napsütésben csatangolunk a figyelemreméltóan rendbetartott hófehér házak között.
Az egyik legszebb perui Plaza de Armas
A város központját itt is a Plaza de Armas képezi, mint mindenütt Peruban. Bár még nincs főszezon, a téren és a sétálóutcán az ember lépten-nyomon turistákba botlik. A főteret egyik oldalról a méltóságteljes katedrális zárja le. Nagy gonddal tartják rendben, akárcsak a többi 50-100 évente újjáépített egyházi épületet. Szükség is van a folyamatos restaurálásra, mivel a Dél-Peruban átlag száz évenként ismétlődő földrengések pusztítása Arequipát sem kíméli. A pálmafás főteret a katedrálistól jobb és bal irányban nem épp hátizsákosokat megcélzó elegáns éttermek és hotelek egész sora öleli körül. Fölmerészkedünk az egyik étterem teraszára, ahonnan az 5822 méter magas Misti-vulkán kúpja néz velünk farkasszemet. Jóllehet a várost egy termékeny, megélhetésre kiválóan alkalmas völgyben alapították az 1500-as évek közepén, mégis elgondolkodtat, hogyan tudtak az itt élő emberek szembenézni az „égből” és a föld gyomrából felváltva érkező sorozatos természeti csapásokkal. Hiába fekszik Arequipa forró ponton, a város él, katasztrófák nyomai pedig nem láthatók az épületeken. Vidám lakói, a szmokingos portások a főtér elit hotelei előtt, a pórázos lámákkal sétáló népviseletes kislányok, a méregdrága szőttest áruló nénikék és az inka konyha remekeit jól ismerő szakácsok pedig köszönik szépen, nagyon jól vannak. Hát ennyit Arequipa történelmi városközpontjáról.
Naplementekor sem néz ki rosszul Arequipa
Amikor erre az útra készültem és Peru is szerepelt a célországok között, már akkor biztos voltam benne, hogy a híres inka kislány, Juanita több mint 500 éves múmiáját nem hagyhatom ki. Feltételeztem, hogy a múzeum tele lesz az áldozati tárgyakkal, de engem elsősorban maga Juanita érdekelt. Amikor belépünk a múzeum első termébe, kezdem úgy érezni magam, mintha egy fagyasztóládába zártak volna be. Megértem, hogy a jégmúmiákat alacsony hőmérsékleten kell tárolni, de azt már kevésbé, hogy a vetítőteremben miért kell az embert lefagyasztani. A múzeumlátogatás ugyanis egy Juanitáról szóló dokumentumfilm megtekintésével kezdődik, s már a moziteremben is dermesztő a hideg. A hangulat szó szerint fagyos, a történet pedig több mint megrázó.
Juanita, vagyis a Jéglány, az 1430-as években született, feltételezhetően Cuzcóban. Nem családjával élt, hanem egy olyan intézményben, ahol a rituális gyilkosságokra kijelölt áldozatok nevelkedtek. A gyerekek többsége nemesi származású volt, s mikor elérték a 8-14 éves kort, feláldoztak őket az isteneknek. Miközben a filmkockák peregnek a vásznon, eltűnődöm azon, vajon milyen érzés lehetett azzal a tudattal élni, hogy meg fognak ölni. Nem beszélve az édesanyákról, akiktől elvették és gyakorlatilag halálra ítélték várva várt gyermeküket. Hiba volna azonban azt feltételeznünk, hogy ezek a gyerekek végiggyászolták csöpp kis életüket. Sokkal valószínűbb, hogy egyfajta küldetéstudat dolgozott bennük, így nem csak elfogadták sorsukat, még büszkék is voltak rá, hogy népük érdekében nagy dolgot visznek véghez s ők lesznek a hegy istenének ajándékai. A szülők pedig azt ajándékozták az isteneknek, ami számukra a legdrágább volt: a gyermeküket. Meg voltak győződve arról, hogy ha kiengesztelik a hegyek szellemét, azzal megmentik az embereket a földrengésektől, vulkánkitörésektől vagy épp bőséges termést biztosítanak a következő évre.
Johan Reinhard és az ő Juanitája közel az Ampato csúcsához (a képet természetesen nem mi lőttük)
Valamikor 1440 és 1450 között az inka papok úgy vélték, hogy Juanita számára is elérkezett az idő. Ekkor a kislány alig volt több 12-13 évesnél. Ráöltötték hosszú, tarka vászonruháját és vállkendőjét, amelyet a mellkasán ezüsttű fűzött össze. Fejére narancsszínű tolldíszt helyeztek, mezítelen lábfejére bőrsarut húztak. Hóna alá vette rongybabáját, kokaleveles rongytáskáját (a hegyi népek mindig kokalevelet rágnak), majd a fejükön szintén tolldíszt viselő, színes ünnepi ruhába öltözött papok kíséretében a 6288 méter magas Ampato hófedte csúcsára indult. A papok áldozati tárgyakat, agyagedényeket, élelmiszert és apró aranyfigurákat cipeltek magukkal.
Az Ampato csúcsa az örök hó birodalma, a levegő alacsony oxigéntartalma miatt nehéz a légzés. Ha engem kérdeztek, én már a venezuelai Pico El Aguilán majdnem elájultam az oxigénhiánytól, szóval szerintem képtelenség oda felmenni. Endre pár éve megpróbálkozott a csúcs meghódításával, így tőle tudom, hogy a feljutás csak éles jégtüskék alkotta csúszós jégfolyosón keresztülhaladva valósítható meg. Az ünnepi ruhába öltözött menetet odafenn nem több mint -20 fok várta. Azt hiszem, ha én lettem volna Juanita, fagyhalált haltam volna még mielőtt az áldozati helyszínre érek. Vagy megfulladtam volna. Mindenesetre a kis Juanitának sikerült a feljutás.
A Santa Catalina vörös-fehér-kék színekben pompázik
Amikor elérték a hegy csúcsát, megkezdődött az ünnepi szertartás, amelynek utolsó momentumaként hallucinogén italt itattak a kislánnyal. Ezután leültették, fejét gondosan letakarták egy kendővel, majd az egyik pap jókora ütést mért a koponyájára, amitől a csont beszakadt és a gyerek azonnal elveszítette az eszméletét. A testét egy kövekkel kirakott szűk mélyedésbe helyezték az áldozati tárgyakkal együtt, majd a fagyos sírt lezárták. Az élve eltemetett kislány valószínűleg megfagyott, mielőtt az eszméletvesztésből magához térhetett volna, bár az sem kizárt, hogy az ütés okozta agyvérzés vetett véget életének. Intiilapának áldozták föl, aki az inka hitvilágban a bő termés és a víz ura volt.
Azt, hogy a következő években bőséges terméssel áldotta-e meg az inkákat Intiilapa, nem tudom. Az bizonyos, hogy a meggyilkolt kis test évszázadokon át mélyhűtött állapotban, tökéletesen konzerválódva és mumifikálódva, ülő helyzetben pihent a jégkoporsóban az Ampato örök jég borította csúcsán. Tartott ez egészen addig, amíg a közeli Sabancaya-vulkán működésbe lépett megolvasztva ezzel az Ampato jégsipkáját. Ekkor Juanita teste kicsúszott a sírból és a kráterbe zuhant. Itt bukkant rá 1995-ben Johan Reinhard antropológus. A tetem olyan jó állapotban konzerválódott, hogy sokat „mesélt” a tudósoknak az inkák történetéről, vallásáról, öltözködési és táplálkozási szokásairól. Szinte teljesen épen megmaradtak a belső szervei, a haja, a bőre, a ruhái, a zsebkendője, a táskája. Még azt is meg tudták állapítani, hogy mit evett a halála előtti napon.
Mintha csak Andalúziában járnánk
Végigjárjuk az összes termet, bár vacogunk a hidegtől. Engem azonban annyira érdekel a történet, hogy nem tágítok a kötelezően hozzánk rendelt tárlatvezető mellől. A termekben az üvegkalickák mögött megtépázott vászondarabok, villám által sújtott kissé megolvadt bőrsaruk, anyagedények, apró faragott babák láthatók. Majd megveszek az izgalomtól, bizonyára a következő teremben vár ránk Juanita múmiája. Azonban csalódnom kell. Juanita holttestét egy évben egyszer elszállítják a múzeumból, hogy állapotát megvizsgálják és megbizonyosodjanak róla, hogy az idő múlásával legfeljebb minimálisan romlik az állaga. Nő vagyok, megértem én, hogy 570 évesen már elkel egy kis smink, bár Juanita eddig is egész jól tartotta magát. Pont most kellett elvinni?! Junaita helyett a Sara-Sara vulkánnál föláldozott Saritával, valamint két kisebb gyermek szintén jégbe fagyott múmiájával vígasztalódunk. Lógó orral kiballagok a múzeum udvarára és megpróbálok kiolvadni a napfénynél, bár Arequipa elég magasan fekvő város, így nincs nagy meleg.
A délutánt a Santa Catalina kolostor meglátogatására szánjuk. Nem vagyok apáca, sosem éltem még kolostorban, pláne nem középkoriban, de a bámulatosan nagy épületegyüttes nekem nem hasonlít a fantáziámban élő zárda képére. Inkább egy meseszép régi városban érzem magam, ami nem csoda, hiszen a zárda területe közel 20 ezer négyzetméter. A bordó és hófehér házakból álló bódítóan virágillatú utcák olyan zöld kerengőkben végződnek, akár egy trópusi botanikus kert. A szorosan egymás mellé épült, apró virágos kerttel ellátott házak belseje ellenben meglehetősen szegényes. Egy-két régi fénykép a falon, azon kívül csak egy szalmazsákkal ellátott ágy, néhány egyszerűbb bútordarab, amely utal a ház lakójának eredeti foglalkozására, mint például varrónő vagy kenyérsütő.
A Santa Catalina kolostorban második vonalas festők képei láthatók. Ez a piktor vajon mit gondolt?
A házikók jelentős része óriási kemencés konyhával rendelkezik, ahol igen nagy lakomákra lehetett előkészülni. Bizonyára volt kit vendégül látni, hiszen nem a hagyományos értelemben vett zárda szerepét töltötte be a Santa Catalina. Bulikolostor volt a szó szoros értelmében. A kolostor alapítója egy özvegyasszony, bizonyos Maria de Guzman, aki gazdag nemesek leánygyermekeinek biztosított itt helyet évente 100 aranyért, ami ma durván 150 ezer amerikai dollárnak felel meg. Ez bizony szép kis summa! A csajok 25 listára vett személyes tárgyat hozhattak magukkal, mint ruhákat, szobrokat, festményeket, de ami sokkal érdekesebb ennél, a szolgáikat sem kellett otthon hagyni. Esténként zenés-táncos mulatságokat rendeztek.
A nagy szabadelvűségnek és a könnyelmű apácalétnek végül 1871-ben IX. Pius pápa vetett véget és reformálta meg a rendszert azután, hogy Josefa Cadena nővér egy levélben őszinteségi rohamot kapott és beszámolt neki a zárdai falain belül történő eseményekről.
Itt az ideje a nagy zabálásnak - a Sonccollay Arequipa legizgalmasabb étterme
Az esti órákban a sok élménnyel gazdagodva gyomrunk korgására leszünk figyelmesek. Gondolunk egyet és felkeressük Endre kedves barátját, aki nevezetesen Arequipa egyik éttermének tulaja, mi több, az inkakori konyhaművészet mesterszakácsa. Így kóstoljuk meg a zseniális mogyoróval és gombával töltött rocotót omlósra sült láma- és alpakkahússal, valamint a csicsóka, meg a Peruban fellelhető vagy ezerféle burgonya összes fajtáját. Endre nagy örömére a desszertnek szánt maracuyás ceviche elfogyasztása közben van szerencsénk meghallgatni a háziúr legújabb nyelvészet-kutatási eredményeit a kecsua-magyar rokonság terén.
Ha valami, akkor Arequipa igazán előkelő helyre emelkedett az elmúlt néhány hónap utazási élményei között. Így van ez még akkor is, ha Juanita tisztes kora ellenére bosszantó módon képes volt meglépni a találkozó elől. Eggyel több ok arra, hogy visszatérjünk...
