Az Otariban eltöltött néhány nap után fel akartunk keresni egy nehezen elérhető asháninka falvat. Quempiri minden, csak nem nehezen elérhető, viszont eredeti. Három éjszakát töltöttünk itt, közben megismertük a helyiek életét és hagyományaikat. Megtudtuk, hogy van egy bájital, amitől azonnal szerelembe lehet esni, hogy a betegség a szemen át távozik, hogy a mazatót ma már csak ritkán erjesztik nyállal, no meg azt is, hogy milyen volt a Fényes Ösvény kegyetlenkedéseit megélni.
Otariban nem ér véget az aszfaltút, az ugyanis egészen Puerto Enéig meg van építve. Puerto Ene az a hely, ahol az Apurímac-folyóból a Mantaro hozzáfolyásával Rio Ene lesz, s ahonnan a folyó hajózhatóvá válik. Érdekes módon a települést egyetlen térképen sem találjuk, pedig elvileg a térség legfontosabb közlekedési csomópontja.
Otariból kb. másfél órán át utazunk egy iránytaxival esőerdőkön és banánültetvényeken át, mire beesünk a kikötőbe. Azonnal egyértelművé válik, hogy miért nem jelölték a térképeken; Puerto Ene egy alig néhány házból álló falu, ami kizárólag azért jött létre, hogy menedéket nyújtson a folyón közlekedő népeknek. Délután 4 óra felé esünk be a faluba, ahonnan ilyenkor már se csónak, se kocsi nem indul Quempiri irányába. Ez utóbbi, mármint hogy van kocsi Quempiribe, minket is meglep, mivel még Otari lakói is azt mondták, testvéreiket csak csónakkal lehet megközelíteni. Alig pár hónapja a markolók csapást vágtak az esőerdőbe, így ma kocsival is elérhető az eddig egyik legelzártabb asháninka falu.
A szépséges Puerto Ene nem véletlenül nem szerepel egyetlen térképen sem
Puerto Ene összes háza boltként és hostelként működik egyszerre. 10 solért, vagyis 850 forintért sikerül kivennünk egy kétágyas szobát, de az olyan tréh, hogy jobb nem is beszélni róla. Annyit azért mégis, hogy mivel az egész épület hulladékfából van összetákolva, ezért mikor megmozdulsz az ágyban, mozog veled az egész ház. Az ilyen helyeken kifejezetten szeretem, mikor a szomszéd szobában szerelmi légyott zajlik, mint jelen esetben is. Az, hogy minden hangot tisztán lehet hallani, egy dolog, de hogy együtt kell mozogj a szerelemre éhes párral, az már nem kóser.
Másnap kora reggel nem éppen kipihenve fogunk egy 4x4-es furgont, ami Selva de Oróig megy. A kb. egy órányira fekvő kikötő pont olyan és akkora, mint Puerto Ene, de azzal ellentétben itt nem kereskedők, hanem ültetvényesek élnek. Sofőrünk közli, hogyha szeretnénk továbbutazni Quempiribe, ő szíves örömest elfurikáz minket, plusz 5 solért cserébe. Persze mikor beszálltunk Puerto Enében, akkor az árban benne volt a fuvar az asháninka faluig, de ezen állításunkat hazugságnak titulálja. Nincs mit tenni, ha nem akarunk 10 kilométert a 20 kilós zsákjainkkal legyalagolni, akkor fizetünk.
Megvan a fésűm!
Quempiri ránézésre teljesen más, mint Otari volt. Sokkal rendezettebb az egész, a házak újak és egész pofásak, az utcákon pedig kevés a szemét. Azonnal szembetűnik, hogy itt a nők sokkal színesebb kusmát viselnek, a férfiak többsége pedig hétköznapi ruhában, rövidgatyában és pólóban van. A kocsi a focipálya szélén rak ki minket, egy kis bolt előtt. Itt ücsörög a törzsfőnök, Rodolfo, aki a legkevésbé sem hasonlít Amadeóra. Nem hogy nem visel kusmát, olyannyira globalizált, hogy rikító rózsaszín pólóban és kockás fürdőnadrágban sörözik a mesztic boltossal és egy fiatal sráccal. Mikor meglát minket, láthatóan zavarba jön.
- Rodolfo Gutierrezt, Quempiri vezetőjét keressük. Nem tudják hol van? - érdeklődünk.
- Én vagyok - válaszol a kivénhedt pornósztárra emlékeztető Rodolfo.
- Turisták vagytok? - veszi át a szót a fiatal srác.
- Igen, Európából jöttünk. Szeretnénk itt tölteni az éjszakát.
- A közösségi házban megalhatnak, nem, Rodolfo? - szegezi a kérdést a srác a megilletődött faluvezetőnek.
- Nem tudom. Biztosan - feleli - Mi járatban vannak? - fordul felénk.
- Filmet forgatunk az asháninkákról. Voltunk Otariban, ott ajánlották, hogy látogassunk el önökhöz.
- Verjék fel a sátrat a közösségi házban, aztán majd beszélünk. Most nem érek rá - mutat Rodolfo a pár méterre álló fal nélküli házikóra, ami vagy még nincs kész vagy már elhagyták lakói, és az enyészeté lett.
Ilyen az asháninka baromfiudvar
Quempiri főnöke nem fogadott minket a legkedvesebben, elkezdünk aggódni, hogy lesz ebből film. Miközben a sátrat állítjuk, megáll előttünk egy fickó, aki barna-fehér csíkos kusmát visel.
- Thomas vagyok, Quempiri ex-vezetője - dicsekszik el. - Honnan jöttek?
- Magyarországról - adjuk a szokásos választ és várjuk a tanácstalan arckifejezést.
- Európából? - kérdez vissza az 50 év körüli Thomas nem kis meglepetésünkre.
- Igen, onnan. Tudja hol van?
- Nem igazán, de már láttam térképen. Néhány éve volt itt két holland, de csak átutazóban, ők nem aludtak itt. Ismerik őket?
- Nem ismerjük. Mit csináltak itt?
- Nem tudom. Csak jöttek, fényképeztek párat, majd elmentek. Senkivel nem beszéltek. Önök minek jöttek?
- Filmet szeretnénk forgatni az asháninkákról, de még nem tudjuk hogy lesz, mert Rodolfo nem ér rá velünk foglalkozni.
- Nagyon elfoglalt a főnök, mert most építik az utat, és emiatt sokat kell szaladgálnia fel Pichariba.
Valóban nagyon elfoglalt lehet. Mióta Thomasszal beszélgetünk, ugyanazon a rönkön ül és sörözik. A nap hátralévő része édes semmittevéssel telik. Nem merünk fotózni, nem tudjuk mit szólnának a helyiek, akik szép lassan mind meglátogatnak minket a sátornál. Persze szóba senki nem áll velünk, csak bámulnak távolról.
Bujócska
A focipálya végében áll egy ház, több ajtóval. A tornácon ránézésre nem indiánok, hanem meszticek üldögélnek. Intenek, hogy menjünk oda.
- Turisták? - kérdezi az egyik.
- Igen. Önök nem asháninkák, igaz?
- Nem. Mindegyikünk nagyvárosból származik. Tanárok vagyunk a helyi iskolában.
- Mióta tanítanak Quempiriben?
- Én már itt vagyok két éve - szól oda a legidősebb.
- És milyen itt az élet?
- Nyugodt. Nem történik semmi.
- Milyen indiángyerekeket tanítani?
- Jó. Nagyon figyelnek, nem olyanok, mint a városiak. Érdeklődők és segítőkészek.
Beszélgetés közben megjelenik a srác, aki érkezésünkkor a törzsfőnökkel sörözött.
- Gyertek! Rodolfo vár titeket.
A faluvezető háza ugyanolyan, mint bárki másé. Az egyetlen kivétel, hogy a ház oldalán lóg egy parabola antenna, az egyik szobában pedig szól a TV. Rodolfo estére sem vált szószátyárrá, inkább csak a sráccal, Julióval beszélgetünk. Elmondja, hogy az itt létért fizetnünk kell, de hogy mennyit, arról igazából nincs fogalmuk, mivel a két hollandon kívül nem látogatott el hozzájuk soha turista. Megalkuszunk, hogy 100 solért cserébe adnak valamit enni pár napig és engedik, hogy filmezzünk. A megbeszélés végére beesik Thomas is, aki régi ismerősként üdvözöl minket.
- Thomas fog titeket segíteni mindenben - veti oda Rodolfo, majd visszaül a sajátjai közé.
Thomas már első látásra is szimpatikusnak tűnt, aztán ahogy elkezdünk beszélgetni egy töknyi mazáto mellett, kiderül, ő az ész és a mindent tudó a faluban.
Az asháninkák kíváncsi típusok
Másnap Thomas már kora reggel a sátrunk előtt toporog. Amint kibújunk a hálózsákunkból, máris ömlik belőle a szó:
- Megbeszéltem egy asszonnyal, hogy sző egy kusmát, lefilmezhetitek. Aztán, ha akarjátok, játszhatunk ősi asháninka labdajátékot, meg benézhetünk egy-két házba. A tanárok is mondták, hogy szívesen várnak titeket az iskolában. Megszervezik, hogy a lányok táncoljanak nektek.
Érezzük Thomason, hogy nagyon meg akar felelni a felkérésnek, de nem akarunk megrendezett dolgokat filmezni.
- Otariban már láttuk hogyan készül a kusma. Inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy miként zajlik a boszorkányság és a gyógyítás. És azt szeretnénk tudni, hogy milyen volt az élet a Fényes Ösvény idején. Szeretnénk, ha minden természetes lenne, nem megrendezett.
- Semmi akadálya. Szóljatok, mikor induljunk, és végigmegyünk a falun.
A következő két napban olyan dolgokat látunk, amiket eddig csak dokumentumfilmekben volt szerencsénk. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis érdemes néhány szót ejteni az áshaninka mitológiáról.
Quempiriben az asszonyok sokkal színesebb kusmát viselnek, mint Otariban
Az embereket és belőlük az egész élővilágot egy hős, Avireri teremtette. Ő volt az, aki egy spanyol hadihajót kővé változtatott a Rio Tambón, és annak matrózaiból veszélyes és nem kívánatos rovarokat hozott létre, mint a hangya, a darázs és a pók. Avireri gyakran jelent meg hárpia képében, s mikor elhagyta egy-egy tollát, azokból kenuk lettek, a tollban meglapuló élősködőkből pedig Amazónia indiánjai, matsigenkák és shipibók. Továbbá ő volt az, aki megteremtette a Holdat (Kashíri) és a gonosz szellemeket, a kamárikat.
Az ősi asháninka hitvilág szerint a halottakból kamárik lettek, akik megátkozták a falvakat. Éppen ezért, ha valaki az örök vadászmezőre lépett, a családja, s gyakran az egész falu elhagyta a települést, és újat alapított.
- Ma már nem számolunk fel falvakat. Utoljára a Fényes Ösvény idején hagytuk hátra korábbi életünket, azóta nem. Ha azonban valaki meghal, akkor a család gyakran új házat épít a faluban. Ezért láttok ennyi elhagyott épületet - okít ki minket Thomas.
Az asháninka őstörténet szerint Káshíri beleszeretett egy asháninka lányba, s szerelmük gyümölcse lett a Nap, vagyis Pava. A szülés közben Pava elégette anyját, ezért annak rokonai el akarták pusztítani Káshírit és a gyermeket, azonban a Hold végzett velük és megette a lelküket. Ezzel magyarázza az asháninka mitológia a Hold növekedését az égen.
Napi öt liter mazátót mindenki elfogyaszt a faluban, így én is
- A yukkát Káshíritől kaptuk, mikor feleségül vette az asháninka lányt. Azóta, ha egy férfi házasodni akar, yukkát visz ajándékba a lány családjának - meséli Thomas.
- Máig hisznek az ősi legendákban az asháninkák?
- Nem. A többség nem ismeri azokat, csak a természetben és a boszorkányságban hisz. Vannak közöttünk evangélikusok, de egyre kevesebben. Korábban én is jártam templomba, de a háború óta nem hiszem, hogy létezik Isten.
- Mi történt a háborúban?
- A gerillák lemészárolták majdnem az egész falut.
- Hogy történt?
- Egyszer csak megjelentek a meszticek és öltek mindenkit, akit értek. Megölték a bátyámat, Humbertót, a nagybátyámat és a nyolc éves fiamat is - közben a könnyeivel küszködik.
- Puskákkal jöttek?
- Nem. Machetével, késsel és botokkal. Rengetegen voltak. A fiamat halálra verték. Úgy vágták át a gyerekek nyakát, mintha csirkék volnának.
- Te hogy menekültél meg?
- Berohantam az erdőbe. Onnan néztem végig, ahogy végeznek a családommal. Mivel akkoriban vezető voltam, kerestek. Cutivireniben tudtam elbújni, sok más asháninkával együtt. Akkoriban több ezren éltünk ott.
- Miután véget ért a háború, mi történt?
- Visszaköltöztünk a faluba. Ez 1992-ben volt. A házaink ugyanúgy álltak, mint mikor szétszaladtunk. Az edények szétdobálva, állataink csontvázai hevertek mindenfelé. Éveken át nyomorúságos volt az életünk. Nem mertünk yukkát termeszteni és vadászni, mert féltünk, hogy az erdőben vadásznak ránk. Aztán lassan mindenki megemésztette a történteket és helyre állt a rend. Azóta béke van, és elhatároztuk, hogy ez többé nem fordulhat elő az asháninkákkal. Azért látsz ma sok fiatalt puskával járkálni, mert ők védik a falut.
Az asháninkákat a Fényes Ösvény megtizedelte. VRAE területén közel 8000 embert mészároltak le, amire az állam csak úgy tudott reagálni, hogy áttelepítette a túlélőket az Urubamba partjára. Quempiri azon kevés települések egyike, ami a háború előtt is létezett. Csak Thomasnak és néhány társának köszönhető, hogy a falut nem nyelte el az erdő, ahogy tette azt több tucat másik településsel a háború után.
Nagymama és unokája
Ahogy sétálunk a faluban, mindenhol meginvitálnak minket egy mazátóra. Sok helyen olvastam, hogy a meghívást visszautasítani illetlenség, de ez nem igaz. Gyakran maguk az asháninkák is továbbadják a tököt anélkül, hogy innának belőle, bár az is igaz, hogy ezt csak pár liter elfogyasztása után teszik. Próbálok jó vendég lenni, de be kell valljam, öt liternél több erjedt yukkalét nem tudok meginni.
A piázgatás közben előkerül egy tollaslabda. Nem olyan, mint az otthoni, ez a labda kukoricalevélből készül és valódi madártollból. A chutankarontzi névre keresztelt labdát kézzel ütik, a cél az, hogy ne essen le. Aki nem tudja visszaadni, annak kötelező meginni egy töknyi mazátót. Mindig szerettem a kiegyenlítő focit, így játszunk pár menetet, aminek a végére már akad a nyelvem. Persze ezzel az asháninkák sincsenek másképp, délutánra az egész falu delíriumban fetreng.
Estefelé Thomas újra megjelenik a sátrunk előtt:
- Akartok boszorkányságot filmezni? Az egyik seripiári éppen gyógyítani készül valakit.
Azonnal felkapjuk a kamerát és követjük vezetőnket. Az egyik háznál elég sokan gyülekeznek, várják a seripiárit, vagyis a sámánasszonyt. A beteg láthatóan nincs jól. Fekszik egy függőágyban bedagadt szemekkel, s azt mondja, lázas. Mikor a spanyolul nem tudó sámánasszony megérkezik, egy sárga színű kusmát húznak a betegre. Az eddigre parázson felhevített köveket beledobják a sámánasszony által gyógynövényekből összeállított és vízzel felöntött koktélba, ami így azonnal forrásnak indul. Az edényt a beteg lába közé tolják és így inhaláltatják.
A seripiári gőzzel gyógyít
Kb. tíz perc gőzölés után a beteget visszafektetik a függőágyba. A kezelés véget ért, de a seripiárinak meg kell győződnie róla, hogy a beteg a gyógyulás útjára lépett-e. Kidobálja a köveket a lábasból, a leveleket pedig egyenként kibontogatja.
- Ha a levelek szépen egymáson fekszenek, akkor a beteg meggyógyult - magyarázza Thomas.
- Néhol összecsavarodva látom őket - bámulok bele az edénybe.
- Igen, az nem jó jel, az azt jelenti, hogy a betegség még mindig benne van.
Egyszer csak az egyik összecsavarodott levélből kiesik egy kődarab. Illetve nem kő az, hanem beton.
- Díos mio! - hördül fel Thomas és a seripiárit körülvevő rokonság.
- Mit jelent a kődarab?
- Nagy a baj. Akkor szokott kő- vagy betondarab a levelek között lenni, ha komoly betegsége van valakinek. Ez nagyon nem jó.
- Hogy került a kő a levelek közé? - hitetlenkedem.
- Tudom, hogy azt hiszed, hogy a seripiári rakta bele, pedig nem. Fiatalon én is ezt hittem, de azóta rengetegszer végignéztem a gyógyítást és biztosíthatlak, hogy nincs semmi csalás.
- Értem, de mégis akkor honnan van a kő?
- A gőz hatására kiesett a beteg szeméből.
- Mindig abból a testrészből esik ki, ami beteg?
- Igen.
- Milyen növényeket használnak a seripiárik?
- Azt csak ők tudják, én csak keveset ismerek közüllük. A szembetegségre azt hiszem ibinisi füvet kevernek össze valami másik növénnyel, talán achiotével. Fejfájásra malairét, hasmenésre ibenkit hasznának, de az arányokat csak a sámán tudja.
A levelek között feltűnik a betegség
Másnap reggel újra ellátogatunk a beteg házába. A srác egyáltalán nincsen jobban, így megismétlik a gőzölést. Nagyon figyeljük a seripiári kezét, de nem látunk semmit. A kezelés után ezúttal a levelek gyönyörűen felfekszenek egymásra, sokak megkönnyebbülésére. A srác azt mondja, nem érzi magát jobban, de ha a seripiári azt állítja, hogy most már meggyógyul, akkor nem aggódik.
Az ilyenfajta kezelések nincsenek ingyen. Általában 10 solt számol fel a sámánasszony egy gőzölésért, ami nem kevés pénz egy olyan faluban, ahol jövedelemhez jutni szinte képtelenség.
Mielőtt újra a mazáto okozta bódult állapotba zuhannánk, megkérem Thomast, hogy mutassa meg, hogy készül a savanyú lé. Az egyik háznál nagy üzemben zajlik az erjesztés, amit ma már élesztővel csinálnak. A yukkát és a camotét ledarálják, majd egy jó 100 literes üstbe rakják. Az élesztő hatására két nap alatt kiforr a massza és egy max. sör erősségű sűrű folyadék keletkezik, amit leszűrnek és máris fogyasztható az ital. Amíg azt filmezzük, hogy az egyik nő kevergeti a mazátót, érkezik egy öregasszony, aki leguggol az üst mellé, beleharap egyet a camotéba, majd kevés rágás után beleköpi azt a masszába. Beugrik egy gyerekkoromban látott dokumentumfilm, ahol pontosan ugyanezt láttam.
Készül a mazáto, aminek az ízét egész megszokja az ember pár nap után
- Máig köpködik a camotét? - kérdem Thomast.
- Csak az öregek, ők is ritkán. Általában akkor szokták csinálni, ha nincs jobb dolguk, és átmennek csevegni a szomszédhoz.
- Férfiak is csinálják?
- Nem. A mazáto készítése a nők feladata. Mi nem is nyúlunk az üsthöz, a tökbe is az asszonyok merik ki nekünk.
Mintha a Bajor Sörfesztiválon lennénk. Ott is népviseletbe öltözött menyecskék szolgálják fel az italt literes korsóban.
- Ha jól beisztok, szoktatok táncolni vagy énekelni?
- Előfordul. Énekelni a nők szoktak.
- A férfiak meg zenélnek...
- Csak a spanyolok érkezése óta. Azelőtt az asháninkák nem ismerték a zenét, nem voltak hangszereink. A spanyoloktól tanultuk a zenét, de ma itt a faluban nincs senki, aki tudna dobolni és furulyázni.
- Az asháninkák szoktak részegen csajozni? - térek át bulvárba.
- Persze. Bár ha biztosra akarunk menni, akkor pusankázunk.
- Pusankáztok?
- Igen, ez egy több napos mágia. Egy tzinanesi nevű növényből készítünk bájitalt, amitől a lányok szerelembe esnek.
- Ez most komoly?
- Teljesen komoly, bár ma már nem sokan használják, mert veszélyes.
- Miért veszélyes?
- A bájital elfogyasztása után három napig nem ehetsz. Ezután a kiválasztott közelébe kell kerülj, akit ha megérintesz, azonnal beléd szeret. Vigyázni kell vele, mert ha mást érintesz meg, akkor belőle is ugyanezt az érzést válthatod ki.
- Még a férfiakból is?
- Akár még a férfiakból is - nevet.
Pusankázás után könnyen meg van a baj
A nap hátralévő részét mazatózással töltjük. Kb. egy hét asháninkák között eltöltött idő után azt kell mondjam, nem olyan rossz ital ez. Könnyűvé teszi az embert, légiessé, kedvem támadna kusmát húzni. Persze nem teszem, mert bármennyire is magával ragadó Quempiri és az asháninka élet, rengeteg dolog vár még ránk Peruban és Dél-Amerikában...
Még több képért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
