Kolumbiában nem kell ahhoz még fél órát sem utazni, hogy az ember egyik csodából a másikba csöppenjen. Negyedik hónapja utazunk az országban, és eddig egyetlen perc üresjáratunk nem volt. Ezúttal a Reserva Natural San Rafael volt soron, ami olyan, mintha az Avatar megálmodott világa valósággá vált volna. Ki merem jelenteni, hogy Kolumbia az amerikai kontinens legizgalmasabb országa.
Fusai szállásunkon van egy takarítónő, aki minden nap ellát minket egy tippel. Bár előzetesen nem terveztünk két éjszakánál többet itt tölteni, a csaj néhány látnivaló bedobásával mindig maradásra bír minket. Este, mikor leadjuk nála a mosnivalónkat, kezünkbe nyom egy szakadt szórólapot, amin az áll, hogy Reserva Natural San Rafael. Nézzük a Google Mapset, de nem találunk ilyet a térképen, csak egy falut, La Aguaditát, amit a szórólap is említ. Mit veszíthetünk?
Másnap kora reggel vadul buszkeresésbe kezdünk. A környező falvakba nem a terminálról, hanem a város különféle pontjairól indulnak a buszok, amiket megatlálni egy rémálom. Össze-vissza küldözgetnek minket, még Fusa prosti negyedén is áthámozzuk magunkat, mire végre megtaláljuk azt a beállót, ahonnan La Aguaditába mennek a kisbuszok.
Falusi hangulat La Aguaditában
A falu nincsen messze, negyed órát ha buszozunk, mire befutunk a településre. Nincs itt semmi, csak néhány útszéli kifőzde, ahol sikerül magunkba tolni egy adag csülköt reggelire. A kajáldát működtető néni igazít minket útba, a hegyek felé mutogat, mikor a San Rafaelről kérdezzük.
Eri keresi az utat a Reserva Natural San Rafaelbe
Kisétálunk a falu széléig, ahol egy apró tábla jelzi, valóban létezik a park. Egy keskeny földút indul a környező veredákra a Rio Bravo Blanco mentén, ami már az első percekben elvarázsol minket. Az itteniek valamilyen okból kifolyólag építettek egy mesevilágot furcsa házakkal és színpompás kertekkel. Mintha Alíz csodaországában járnánk, nem is nagyon tudjuk hova tenni a dolgot.
Nem tudom, miért épít valaki ilyet, de nagyon jól teszi
Miután elhagyjuk ezt a tündérvilágot, az út elveszik a ranchek és köderdők mélyén. Szerencsére végig ki van táblázva a park, így nem lehet eltévedni, bár az igazat megvallva, nagyon szívesen tennénk, mert a táj valami pazar. Tepuikra emlékeztető meredek sziklafalak emelkednek az erdő fölé misztikusan párába burkolózva.
Bármerre mész Kolumbiába, látsz valami csodát
Az út emelkedni kezd, közben az eső is elered, de ettől még varázslotasabbá válik a környék. Fél óra baktatás után befutunk egy bobaerdőbe. A kolumbiaiak által bobapálmának nevezett fa valójában egy páfrány, ami kizárólag olyan köderdőkben él meg, ahol évente minimum 4000 mm csapadék hullik. Így már érthető, miért esik már most, kora reggel az eső.
Imádjuk a páfrányerdőket
Egyre magasabbra kapaszkodunk, majd találkozunk egy csapat helyi fiatallal, akik már visszafelé tartanak. Fent aludtak a parkban, és azt mondják, a hely valami csoda. Na, most már tényleg kíváncsi vagyok rá. Majd másfél órán át kell felfelé kaptatnunk, mire végre feltűnik a "Bienvenido a Reserva Natural San Rafael" tábla. A bejáratnál van egy ház, amit szederföldek vesznek körbe. Gyorsan szedünk is pár szemet, végülis kell az energia.
Átkelünk egy hídon, ami alatt a folyó meredeken a mélybe szakad. Láttam este pár fotót egy szép vízesésről, talán odalenn van, de egy tábla előrefelé írja a zuhatagot. Átkelünk egy kanyonon, aminek a faláról csöpög le a víz. Iszonyatosan csúszik minden, amit Eri nehezen visel, mivel a bakancsa két év után rommá kopott.
Ebben a völgyben rengeteg eső esik, ezért minden csúszik
Végül megérkezünk a táblán jelzett vízeséshez, a Cascada de los Deseoshoz, de ez nagyon nem az, mint amit a neten láttunk. Irány vissza a hídhoz, hátha valamit elnéztünk. De nem, a tábla semmi egyebet nem jelez, csak a Deseost, így kicsit csalódottan indulunk vissza.
Cascada de los Deseos
Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, egészen biztos valahol nem tértünk le az útról. Aztán a háztól nem messze látom, hogy egy leszakadás mentén mintha tekergőzne le a völgy aljába egy ösvény. Lábnyomokat látok a sárban, így nekiindulok a meredélynek. Eri marad, mert az ösvény durván meredek, a bakancsa pedig alkalmatlan az ereszkedésre. Két éve vettük 50 000-ért, Aku. Ennyit érnek a menő túracuccok. Nem állítom, hogy nincs bennem halálfélelem lefelé kúszva, de szerencsére sok a lián, így van mibe kapaszkodnom. Negyed óra elteltével lent vagyok a folyónál, aminek a medrében felfelé kezdek gyalogolni. És igen, egyszercsak feltűnik az a zuhatag, amit a képeken láttam. Hihetetlen gyönyörű.
Semmi meglepetés nincs abban, hogy a Reserva Natural San Rafaelről nem ír egyetlen útikönyv sem
Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé. Szegény Eri azt sem tudja, hová lettem. Már vagy negyed órája szólóngat, de én csak akkor hallom meg a kiáltásait, mikor már azon töri a fejét, hogy visszaszalad a házhoz segítséget kérni. Nem tudta, milyen messze van a vízesés, csak azt, hogy eltüntem egy olyan ösvényen, amire épeszű ember nem merészkedik.
Muszáj voltam lefotózni magamat a vízesés előtt
Néhány perc múlva megnyugszik, ráadásul mostanra az eső is elállt, így elindulunk visszafelé. A pára közben felszállt a hegyekről, teljesen más arcát mutatja a vidék.
Irány vissza Fusagasugába!
Egészen varázslatos ez a völgy is. Kolumbiát egyetlen latin-amerikai országhoz nem tudnám hasonlítani, ráadásul a látnivalók 90 %-át nem mutatják meg a külvilágnak, aminek köszönhetően pontosan nulla turista látogatja őket. Hálás vagyok, hogy úgy láthatom ezt az országot, ahogy az utánunk jövők már biztosan nem fogják. Könyvet kéne írnunk róla...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
