Az Azuero-félsziget bár 8000 km² területű, még sincs rajta semmi. Pedasí az eddigi legnagyobb csalódásunk, még úgyis, hogy maga a városka egészen pofás. Utoljára Patagónia partvidékén unatkoztunk ennyire...
Bár Pedasít minden útikönyv zseniális helynek tartja, az odajutás mégsem egyszerű. Chitréből például nem is indul közvetlen járat, ahhoz az egy órányira fekvő Las Tablasba kell először elbuszoznunk.
Menet közben érintjük Guararé faluját, ahol állítólag van egy szép templom. Natá, Parita és Los Santos után nem vágyunk ugyan több keresztény csodára, de ha már itt vagyunk, megerőszakoljuk magunkat. Jól tesszük, mert bár a templom kívülről semmi extra, az oltár mögötti freskó egyedi.
Guararé templomának freskója kellemes meglepetés
Guararé másik nevezetessége az apró falumúzeum, ahol néhány felvonulási jelmez mellett a falu szépségkirálynőinek fotói láthatók az 1940-es évektől egészen napjainkig. Ami érdekesség, hogy a két évente választott szépségeket mindig népviseletben fotózták, s csak egyetlen állandó kellék van rajtuk, a korona.
Guararéból tíz perc alatt Las Tablasban kötünk ki. Teljesen jelentéktelen város, itt még a templom sem nevezetesség, így elkocogunk a piacra, mivel állítólag onnan indulnak a buszok Pedasíba. Nem tudom, hogy lehet egy város turista attrakció, ha ennyire nehéz odatalálni; a kisbuszra két órán át kell várjunk, s mivel alig van utas, a menetdíj is sokszorosa a szokásos panamai tarifának.
Pedasí az Azuero-félsziget délkeleti csücskében fekszik, ennek köszönhetően az ország legszárazabb települése. Minden ki van égve, száll a por, a patakok kiszáradtak. Maga a városka amúgy kellemes hely, színesre festett, koloniális jellegű házaival az ember akár Kolumbiában is képzelhetné magát. Amitől biztosan tudjuk, hogy ez nem Kolumbia, az az utcák kihaltsága. Sehol egy lélek, az éttermek többsége be van zárva, mintha szellemvárosban járnánk.
Pedasí szép, de egy szellemváros
Eri leül az egyik sarkon, én pedig szállás után nézek, de ahogy mindenhol eddig Panamában, nem járok sikerrel. 40 dollár alatt megint nincs semmi, így leszegett orral bandukolok vissza Eriért, aki azzal fogad, hogy egy amerikai fickó a kezébe nyomott egy névjegykártyát, miszerint ad ki bungallókat 20 dollárért. Így kötünk ki a város határában álló Cliff's Place-en, ahol rajtunk kívül egy amerikai srác és kolumbiai barátnője tartózkodik.
Ő is járt a szobához
A bungaló koszos, de találunk seprűt, így legalább ki tudunk takarítani. Elrendeszkedünk, majd harapnivaló után nézünk. Egy kínai kajáldában sikerül 5 dollárért minősíthetetlen rizses húst ennünk, ezért vacsorára a bolt mellett döntünk. Elképesztőek az árak. Két halkonzervért, egy szem paradicsomért és egy bagettért több mint 10 dollárt, 3000 forintot fizetünk. Mitől olyan nagy szám Pedasí?
Ahol 250 forintba kerül egy paradicsom, ott van baj
Másnap lesétálunk a Playa Toróra, a városkához legközelebb fekvő strandra. Az egy órás séta alatt sikerül rommá égnünk, bár a plázsra akkor sem akaródzna kifeküdnünk, ha nem lennénk már most rákvörösek, ugyanis a Playa Toro még a Playa Monagrénél is aljasabb. Nem elég, hogy a homok szürke és gondozatlan, a parton mindenfelé a tenger által kidobott ablakkeretek, gumiabroncsok és hűtők hevernek. Okádék az egész, így dühösen baktatunk vissza a 40 fokban Pedasíba.
Pedasí strandja "meseszép"
Elég volt az Azuero-félszigetből, el innen! Másnap kora reggel kisétálunk Pedasí határába, és stoppolni kezdünk, hátha kapunk egy kocsit Playa Venaóra vagy Tonosíba. Semmi. Két óra várakozás után belátjuk, ez a vidék nem való sem a stopposoknak, sem semmilyen turistának, bármennyire is hájpolják az útikönyvek. Visszatérünk hát Las Tablasba, de hogy mégse ugyanazon az úton menjünk, mint amin jöttünk, nem egy chitréi, hanem egy Macaracasba tartó buszra szállunk fel. Az út alig 40 perc, de már ennyi idő alatt is változik a táj; a partmenti félsivatagot zöldellő akác- és banánligetek váltják.
Macaracas egy igazi kereskedő város, ahol teherautók és buszok forgolódnak. Mindenki jön valahonnan és megy valahová, éppen ezért elég nehezen bogozzuk ki, melyik busz is tart Los Pozosba. Ez a falucska mindössze húsz percnyire fekszik Macaracastól, de itt még annyi sincs, mint az előző helyen. A Chitréből induló 50-es út mentén várakozunk egy újabb járműre, ami talán elvisz minket Ocúig, de csak egy Las Minasba tartó kisbusz érkezik fél óra ácsorgás után.
Eri vár a buszra Los Pozosban
Las Minas az összes falu közül talán a leghelyesebb. A főterén áll egy szép templom, amit néhány koloniális jellegű ház vesz körbe, a háttérben fenyvesek húzódnak. Vasárnap lévén a falu összes férfi lakója ittas, s mint oda nem illő elemeket azonnal betalálnak minket. Fogalmuk nincs a világról, bár ez kevésbé az ital hibája. Fél órán át magyarázzuk az egyik szerencsétlennek, hogy Európa az nem Eurépa, és nem az USA tagállama. Esélytelen. Három órán át vagyunk kénytelenek hallgatni a részegek süketelését, mire végre jön egy busz, ami Ocúba tart.
Las Minas kellemes hely lehetne, ha nem lenne mindenki csatak részeg
Fél hatkor esünk be a félsziget közepén fekvő kisvárosba, ahonnan még pont indul egy kisbusz Santiagóba. Nincs csomagtartója, így a zsákokat fel kéne vigyük a buszra, amiért a sofőr dupla árat akar felszámolni, mindezt úgy, hogy rajtunk kívül nincs más utasa. Értetlenkedünk, de nem enged, így végül hagyjuk, hadd menjen üresen. Elég volt a mából, szálló után nézünk. Rálelünk a Residencal San Sebastianra, ami az eddigi legkellemesebb meglepetés a félszigeten. 15 dollárért meseszép szobát kapunk, TV-vel, privát zuhanyzóval, amihez lassan egy hónapja nem volt szerencsénk. Érdekes módon az ocúi boltok portékái már harmad annyiba kerülnek, mint a pedasiak, így végre veszünk majonézt és citromot is a halkonzervhez. Jó lenne már valami jót enni, de a panamai éttermek árai mellett ez elég elképzelhetetlennek tűnik. No, nem baj. Csak kikeveredünk lassan Panamából.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
