Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda ide viszi el a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt 9 hónapban...
Hétfő reggel van, 7-kor kikocogunk a taishai reptér kifutója mellé, ahol a katonaság épülete áll. Az itt várakozó helyiek a legkevésbé sem úgy néznek ki, mint akiket egy katonai repülőgépen el tudnék képzelni. Szülés előtt álló tini lányok és csecsemőket dajkáló fiatal párok üdögélnek a padokon.
- A katonai gépre vártok? - fordul Endre érdeklődve az egyik látványosan unatkozó srác felé.
- Igen. Itt mindenki arra vár.
- Mikor érkezik?
- Nem tudjuk pontosan. Reggel 7-kor szokott. Remek az időjárás, de a hegyek mögött akár felhőszakadás is lehet. Olyankor később jön.
- Mi is el tudunk vele jutni Shellbe?
- Hát, gringókat még biztos nem vittek soha. Majd megmondják.
- Mennyi a menetdíj?
- 10 dollár.
Tisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépre
Levesszük a hátunkról a zsákokat, majd lekuporodunk az egyik padra és várunk. Jó másfél óráig nem történik semmi. Érkezik pár hagyományos kis Cessna, de egyik sem azonos a várva várt katonai járattal. A lurkók türelme már fogytán, amikor a hangosbemondó torz hangon, számomra tökéletesen érthetetlen módon közöl valamit a várakozókkal, akik ezután izgatottan összerámolják a nejlonzsákból rögtönzött, egyszer használatos csomagjaikat. Ezt bíztató jelnek veszem. Endrével mi is lelkesen a hátunkra kapjuk a zsákokat és kíváncsian kémleljük az eget. Feltűnik egy ormótlan fekete tárgy, ami sokkal inkább hasonlít egy felszárnyazott henger alakú fekete hordóra vagy egy selejt orvosi kapszulára, mint egy repülőgépre.
Landol a furcsa kinézetű katonai gép
Alig telik bele két perc, egy szigorú arcú egyenruhás a vegyes civil társaságot katonás libasorban a leszállópálya szélére tereli. Egy másik katona nagy buzgón a névsort írja össze és biztos, ami biztos még vagy háromszor körbemegy és újraszámolja a várakozókat. Minden olyan szigorú rendben történik, már-már az sem lepne meg, ha tisztelegnünk kellene a leszálló repülőgépnek. Végül az otromba fekete hordó nagy robajt csapva landol néhány méterre előttünk a réten. A törzse szétnyílik, és csodák csodájára a csúf, parányi repülőből mintegy 30 egyenruhás ugrál ki. Első ránézésre nem tudom elképzelni, hogyan fértek el benne.
Sosem utaztam még katonai repülőgéppel, de kis Cessnához már többször is volt szerencsém. Endrével ellentétben én imádok repülni. A Cessnák egyik legnagyobb pozitívuma számomra a remek kilátás, amit az alacsony replülési magasság következtében az egész utazás során élvezhet az ember. Ez annyira lenyűgöz, hogy a hányingert is készséggel bevállalom mindegy, hogy vízeséseket, vulkánt, vagy épp szavannát kell bámulnom a nagy fémmadár szárnyai alatt.
Így néz ki belülről egy katonai repülő
Izgatottan toporgok a sorban. Vajon mehetünk vagy itt ragadunk az erdőben a világ végi városkában, Taishában? Velünk együtt még vagy 35 utas szándékozik eljutni Shell városába. A katonák kézről kézre adva bámulják tágra nyílt szemmel az európai útleveleket, amivel valószinűleg még sohasem találkoztak. Nem fér a fejükbe, hogy kerültünk ide, de végül úgy döntenek, hogy a helyieknek szabott áron, azaz 10 dollárért fejenként minket is magukkal visznek. Hurrá! Felmászunk a pár lépcsőfokos létrán a fekete kaszniba, ahol már-már elviselhetetlen hőség uralkodik. A repülőgép belső berendezése épp oly szokatlan, mint a külseje volt. Közvetlenül a bejárat mellett foglalunk helyet a műbőrrel borított padokon, az ablakoknak háttal. Sajnos az összes padot ilyen pozicióban helyezték el, ami teljesen ellehetetleníti a kilátást. Biztonsági övek nincsenek, de mivel úgyis olyan szorosan feszengünk a fémdobozban, akár a konzervben a heringek, nincs is rá szükség.
A Sangay-vulkán a gép ablakából
A gép fülsüketítő zaj kíséretében a magasba emelkedik. Kétségbeejtő klausztrofóbia kerít hatalmába, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten, miközben azon vagyok, hogy kissé nyakatekert pozícióban arccal az ablakhoz küzdjem magam. Ekkor tűnik csak fel, hogy a parányi ablakok és a pad háttámlája közötti résben egy négy év körüli kisfiú rejtőzködik. A lehetőségekhez mérten leplezem a meglepettséget és magamra erőltetem a legbarátságosabb arckifejezést, nehogy a kis srác égtelen visításban törjön ki ijedtében. Bejön a dolog, így egy-két fotó erejéig sikerül nekem is az ablakhoz férkőzni. A tájból ugyan nem sokat látok, de az amazónai esőerdő mögött emelkedő 5200 méter magas Sangay-vulkán lenyűgözően szép hófedte csúcsát nem lehet nem észre venni.
Megközelítőleg fél óra múlva érünk földet Shellben, ami nem egyéb, mint egy katonai ellenőrzőpont köré épült egy utcás kereskedőváros. Buszra szállunk és egy órán belül már a külföldi tuirstáktól hemzsegő Baños utcáit koptatjuk.
Baños szép völgyben fekszik, csak erdő nincs sehol
Baños egy hűvös klímájú, nagyon bájos, de minden latin jelleget mellőző település kevés látnivalóval. Mégis van benne valami, ami napokig fogva tart minket, bár lehet, hogy csak jólesik a három hetes amazóniai kiruccanás után forró vízzel zuhanyozni, elnyújtózni egy igazi ágyon, hideg sört inni és librillóval tömni a hasunkat. Ebbe az ételbe első ízben sikerül belebotlanunk, mégpedig egy útszéli comedorban, ahol a soványnak egyáltalán nem nevezhető szakácsnőnek ez az egyetlen, de nagyon is ígéretes specialitása. A szószba áztatott pacalból készült étel burgonyapogácsákkal kísérve egyikünknek sem okozott csalódást, mi több, még gyomorrontást sem kaptunk tőle.
A csodatevő vízesés furcsa szögből
Bañosban aligha akad egyéb látnivaló, mint a Szent Máriáról elnevezett vízesés. A legenda szerint réges-régen egy ember a hegy tetején leesett a lóról és a mély szakadékba zuhant, de nem halt meg. A hívők a Szent Szűz megjelenésével hozzák összefüggésbe a csodát, és a mai napig gyógyító erőt tulajdonítanak a hegyről lezúduló víznek, amit palackban hordanak otthonaikba a gyógyulás és a hosszú élet reményében. A meredek hegyoldal egyik lankásabb teraszán fürdőt is építettek, ami meglehetősen elhanyagolt és zsúfolt, ezért a megmártózás helyett beérjük egy arc- és kézmosással a kialakított forrásnál.
Az Agoyan-vízesés és a Manto de la Novia
Másnap úgy döntünk, hogy bár a városban található látnivalókat a vízeséssel alighanem ki is merítettük, egy-két csillagtúrát azért bevállalunk a környező településekre. Az LP kulináris központként említi a Bañostól 30 kilóméterre található falut, Patatét, amiről nekem rögtön nagy krumpliföldek ugranak be (olaszul ugyanis a név krumplikat jelent). Ígéretes, hogy a buszon még vagy hat német és spanyol hátizsákos utazik velünk ugyanazzal az úticéllal. Úgy fél óra múlva érkezünk a völgyben húzódó alvó faluba, ahol mindenki szétszéled. Fél órás séta során egyetlen étteremre sem sikerül rábukkannunk. Ebéd helyett az egyik hegy oldalába épített kilátó felé vesszük az irányt, ahol az egész út során színes kolibrik kísérnek. A táj nem csúnya, de túloznék, ha azt mondanám, hogy felejthetetlen az élmény.
A Pailón del Diablo annyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratnál
Másnap kerékpárt bérlünk és a spanyol Isa, valamint az angol Luke társaságában indulunk útnak, hogy végigjárjuk a környék összes vízesését, a következő sorrendben: Chamana, Agoyan, Manto de la Novia, Pailón del Diablo. A térkép szerint mindvégig lefelé visz az út, ezért nem tudom mire vélni a nap nagy részét kitöltő hegymenetet. Az eső elered. Hol egyik, hol másik bicikliről esik le a lánc, de ez sem szegi kedvünket. Kitartásunkért cserébe minden fél órában egy újabb óriási vízesés köszön vissza a hegyoldalról. A legnagyobb élmény a kalandos Pailón del Diablo, vagyis az Ördög üstje, ahol sziklákba vájt szűk alagutakon át - egy kis zuhany kíséretében - a vízesés mögé is sikerül bemerészkednünk.
Ecuador talán legszebb vízesése az Ördög üstje
Bañosból tett utolsó kirándulásunk gyalogosan a szomszédos hegyek tetejére, Bellavistába, majd Runtúnba visz. Reggel mellénk szegődik egy kutya, ami egész úton elkísér minket. Az ösvény kissé nehezen járható, de nem fogható a Nantpiba vagy Coangosba vezető úthoz. Egyik falu sem különösebben szép, a környező hegyekről pedig a növényzetet hiányolja az esőerdőhöz szokott szemünk. Runtúnt sokan misztikus energiával ruházzák fel, és Vilcabamba mellett Ecuador egyik titkolt gyöngyszemének tartják. Nekünk csalódás. Ha nem jött volna velünk a kutya, ami a faluban minden csirkét megkergetett, biz' Isten unatkoztam volna. Visszabattyogunk Bañosba, ahol a hostelünk előtt a kutya és a gazdája kölcsönösen egymásra találnak. Azt mondják, órák óta keresték, örülnek, hogy visszakapták.
Jófej vagy négy órán át kirándult velünk
Baños kedves hely, a vízesések szépek, de Amazónia után valahogy nem az igazi. Persze jól esett civilizációban lenni és találkozni európai arcokkal, de vagy elszoktam már a turistaközpontoktól, vagy Baños valóban túlértékelt. Holnap hajnalban ideje útnak indulnunk...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
