MIRADOR - "Kilátó a világra"

Egy 2005-ben forgatott dokumentumfilm után a fél világ Bolíviára vetette a figyelmét. Mindenki azon sajnálkozott, hogy szegény potosi bányászok napi mindössze egy dollárért embertelen körülmények között kénytelenek dolgozni, s hogy a többség a negyvenedik életévét sem tudja betölteni. Tíz év nagy idő. Ma Bolívia bányászai nem hogy nem egy dollárért dolgoznak, az átlagos fizetés többszörösét teszik zsebre. Ettől persze még nem cserélnék velük, főként azért nem, mert az Altiplano ezen része hihetetlenül zord és dögunalmas.

Copacabana pár napja egyáltalán nem nyerte el a tetszésünket, de reggel, amíg várunk a busz indulására, nekifutunk a város fölé emelkedő Kálváriának, s onnan nézve azt kell mondjam, egész pofás a város. Van például egy egészen szép bazilikája, aminek főként a gyönyörűen faragott ajtaja nyeri el a tetszésünket.

Copacabana látképe a Kálváriáról és a város bazilikája

Látván a város kedvesebbik arcát, valamivel jobb szájízzel hagyjuk magunk mögött gringolandiát és ülünk fel a La Pazba tartó buszra. Többször mentem már végig ezen az útvonalon, de a táj még mindig lenyűgöz. A havasok egyre magasabbnak és magasabbnak hatnak, ahogy közeledünk feléjük, míg nem befutunk Tiquinába, ahol máig nem sikerült hidat építeniük a jó bolíviaiaknak. Emlékszem, 2007-ben, mikor először sikerült erre a vidékre tévednem, a buszokat hatalmas farudakkal lökték át egy teknőben a Titicaca-tavon. Mára annyit javult a helyzet, hogy ugyanazokra a lestrapált ladikokra motorokat tettek, így alig fél óra alatt megússzuk az átkelést.

Furcsa komp szállítja a buszokat a Titicaca-tavon

Az utasokat, így minket is, egy motorcsónakba raknak be, amiket egész úton sirályok követnek. A helyiek kukoricát és kenyeret dobálnak nekik, így mire a túlpartra érünk, legalább száz madár vesz minket körbe.

Jó fej kukoricát rabol

La Pazba a bejutás nem könnyű. Mivel Bolívia nem hivatalos fővárosa egy szűk völgyben fekszik, a szegények az Altiplano szélén, El Altóban voltak kénytelenek letelepedni. Várostervezés hiányában a La Paznál amúgy népesebb El Alto olyan sűrűn beépült, hogy a központba vezető utak alig két sávosra zsugorodnak, folyamatos dugót előidézve. Közel másfél órán át araszolunk, mire a pályaudvarra érünk, ahonnan La Paz központja alig tíz perc gyalog.

Két éjszakát töltünk itt és megyünk is tovább (La Pazról majd írunk később), mert egy Mirador csapatnak le kell szervezzük a túráját a Salarba és a Siloli-sivatag mélyére, így a második reggel buszra ülünk és Oruróba utazunk. Az Altiplano errefelé még unalmasabb, mint volt Peruban, az egyetlen pici izgalmat Patacamaya városkája jelenti, ahonnan egy pillanatra felsejlik a horizonton Bolívia legmagasabb csúcsa, a 6542 méter magas Nevado Sajama. Az út Oruróig aszfaltozott ugyan, de pont ugyanúgy felújítás alatt áll, mint négy éve, így rendesen ráununk a buszozásra.

Oruro bekötőútjánál ez a csoda látható

A város bekötőútjánál egy hatalmas, bányászsisakra emlékeztető emlékmű látható, jelezvén számunkra, hogy Oruro sem mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. A város és az azonos nevű megye az elmúlt egy évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, köszönhetően annak, hogy Evo Morales, Bolívia elnöke innen származik. A 2005-ben, Potosíban forgatott Az ördög bányásza című dokumentumfilm után a kormány belevágott a bányák megreformálásába. Amíg 2005-ben a bolíviai bányászok mindössze napi egy dollárért dolgoztak, addig ma minimum 30 dollárt vágnak zsebre, ráadásul húsz év munkaviszony után nyugdíjazzák őket. Hol máshol kezdték volna a bányareformokat, ha nem itt, Oruróban? A város az elmúlt tíz évben egészen kikupálódott.

Eri Oruro főterén

A külvárosi csúnya téglarengeteg után meglep minket a város főtere, aminek közepén egy arany vadkanokkal és oroszlánokkal díszített szökőkút áll. A tér délnyugati csücskében egy üvegpalota látható, ami Oruro egyetlen négy csillagos szállodájának ad otthont, s ami meglepő módon nem csúfít bele az összképbe.

A köztéri szobrok is csak a bányáról szólnak

Pár sarokra innen emelték a Sacavón templomot, ami a bányászok szemében Bolívia legszentebb imahelye. A templom alatt ma is bányajáratok futnak, bár azok évek óta múzeumként működnek. Csak helyi vezetővel lehet lemenni, de a belépő nem drága, másfél dollárt megér a kaland. Fél óránál többet nem töltünk a mélyben, de így is sikerül egy érdekességre lelnünk.

Az egyik sarokban egy kőszobor figyel, amit mindenféle szeméttel díszítettek fel, szájába cigit tettek, ölébe pedig vagy fél kiló kokalevelet. A szobrot a bányászok El Tiúnak hívják, és minden alkalommal, mikor a mélybe ereszkednek, áldozatot mutatnak be neki azért, hogy szerencsével járjanak, és hogy élve jussanak ki a bányából.

El Tiu, a bányászok védőszentje

El Tiu története több mint izgalmas. A spanyolok érkezésekor az itt élő indiánok saját isteneikhez imádkoztak, köztük az alvilág démonaihoz is. Mikor a bányákat megnyitották, az indiánok szobrokat helyeztek azok bejáratához, hogy áldozatot tudjanak bemutatni, de a spanyolok a szertartásokat betiltották. A szobrokat az őslakosok a bányák mélyére vitték és Díosnak, vagyis Istennek kezdték őket nevezni, hogy a spanyolok ne jöjjenek rá a turpisságra. A Díos szót azonban sokan nem tudták kimondani, így kapták a szobrok a Tio vagy Tiu nevet, ami spanyolul nagybácsit jelent.

A Poopó-tó sekély lápvidéke

Oruróból a vonat délután háromkor gurul ki. Naplementéig a Poopó-tó partján, olykor annak közepén vonatozunk. A mindössze egy méter mély sós tónak nyár lévén már rég ki kellett volna száradnia, de mázlink van, még van benne víz, így a flamingók is maradtak. A vonat ablakából milliónyi madarat látunk, bár lefotózni őket nem könnyű, no nem a sebesség miatt, mert húsznál többel nem megyünk, hanem mert az ablak iszonyatosan karcos. A vonat amúgy pont olyan, mint amihez 50 éve nem nyúltak. A székek rendesen kiültek, a mosdó pedig durván retkes. Az éjszakai vonatozásban teljesen kimerülünk, főként azért, mert a réseken dől be a por, alig kapunk levegőt.

A vonatút első fele még látványos, utána csak a port nyeljük

Hajnali fél egykor futunk be a 3650 méter magasan fekvő Uyuníba. Bár a város lejjebb fekszik a Titicaca-tónál, mégis sokkal hűvösebb annál. A hatalmas, nyílt puszta miatt mindig erősen fúj a szél, amitől a -3 fok még hidegebbnek érződik. A szállók szerencsére mind nyitva vannak, de az árak hallatán visszahőkölünk. Nem akarunk sátrat verni a csontig hatoló hidegben Uyuní főterén, ezért rábólintunk az egyik legolcsóbb opcióra, de így is több mint 20 dollárt hagyunk ott egy fűtetlen lyukért.

Másnap reggel megtudjuk a recepcióstól, hogy a fűtés nem csak a mi szobánkból hiányzik. Pár éve a polgármester betiltotta a fűtőtestek használatát egész Uyuníban, mert néhány bolíviai nem tudta, hogyan kell azokat használni és sikerült felgyújtaniuk pár hotelt. Azóta a turista a fején állhat, akkor sem kap fűtött szobát. Hogy mást ne mondjak, reggelre a vizünk belefagy a palackba.

Pulacayo egy szellemváros

Uyunítól kb. 30 kilométerre fekszik Pulacayo faluja. Nem sokan látogatnak el ide, és az igazat megvallva nem is nagyon van miért, hacsaknem az ember megőrül a régi vonatokért. Pulacayo egykoron a Föld második legnagyobb ezüstbányája volt, ehhez képest ma a falu pici, alig néhány család lakja.

A bányát 1833-ban nyitották, fénykorát a 19. század legvégén élte. Ekkortájt állítólag 20 000 bányász dolgozott a járatokban, naponta akár több tonna ezüstöt is kitermeltek. Nem véletlen tehát, hogy Bolívia akkori elnöke, Ancieto Arce is házat építtetett a faluban.

Amit az 1940-es években hátrahagytak, abból játszótér lett

Az elnöki nyaraló ma múzeum, ahogy a falu egykori vasútállomása is az tucatnyi rozsdás mozdonyával. Az elnök, látván a vidék gazdagságát, vasútfejlesztésbe kezdett. A terve az volt, hogy egész Bolíviában kiépítse a vasúthálózatot, elsőként Pulacayo és a ma Chile területén fekvő Antofagasta között, hogy az ezüstöt exportálni tudják az Egyesült Államokba. A vasút gyorsan elkészült, arra azonban nem gondoltak, hogy a mozdonyok széntüzelésűek, Bolíviában azonban nincs szén. Egy ideig importálták, de nem volt kifizetődő, ezért amilyen gyorsan felvirágzott Pulacayo, olyan gyorsan feledésbe is merült. Néhány évtizeden belül teljesen elnéptelenedett a falu, ami hátramaradt, az a mozdonytemető. A 20. század második felében újra megnyitották a bányákat, de a korábbi termelést még megközelíteni sem tudták.

A mozdonyok többé nem mozdulnak

A bánya bejáratánál egy munkafelügyelőbe botlunk, aki megtiltja, hogy bemenjünk a bányába, de azt azért elárulja, hogy ma már Pulacayóban sem keresnek olyan rosszul a bányászok. Egy kezdő bányász bére az elmondása szerint 8000 boliviano, ami 250 000 Ft-nak felel meg. Ma már kevés az ezüst, azonban rengeteg a cink és az ólom, így azt remélik, hogy a falu ismét visszanyeri gazdasági szerepét. Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy a ma szellemváros hangulatú Pulacayo újra bányaközpont legyen, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy a mozdonyokat munkába állítani már soha nem fogják, mert azok elárvultan, összeszakadva hevernek a falu közepén. Csak úgy, mint az Uyuní határában rozsdásodó vonatok, no de ez már egy másik történet.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!