Egy rövid otthoni kitérő után visszatérek Latin-Amerikába. A salsa egyik önjelölt fővárosával, Calíval kezdek, de a tánc helyett inkább a környék rejt rabul. A Cauca-völgyben sok csodába botlunk, hála egy kamionsztrájknak.
Néhány hetes hazalátogatást követően, 32 óra elteltével ismét latin földön landolok, mégpedig Kolumbia fővárosában, Bogotában. Felkavar az időeltolódás, de úgy fel vagyok pörögve, hogy nincs ínyemre a láblógatás, jóllehet két napja le sem hunytam a szemem. Mehetnékem van, salsázni, Calíba. Talán holnap.
A salsa fővárosa kevesebb mint 500 kilóméterre található Bogotától. Ilyen távolságokat ritkán repülünk le, de a hegyekben kacskaringózás több mint 8 órás, s ehhez most végképp nem fűlik a fogam. Délutáni alvás helyett az internetet böngészem, hátha sikerül valami olcsó repjegyre akadni. És igen! Meglepő módon az Avianca mindössze 30 dollárral drágább a helyi busztársaságoknál, ezért az egész napos zötykölődés helyett a szűk egy órás repülőút mellett tesszük le a voksunk.
Graffiti Calí belvárosában
Az éjszaka felét egy hangulatos bárban töltjük Bogotá egyik elit negyedében néhány helyi egyetemista cimboránk társaságában. A bár nagyon népszerű, különösen a külföldi fiatalok körében. Minden asztalnál kis zászló hirdeti, hogy milyen nemzetiségűek ülnek körülötte. Magyar zászlócska nincsen, de kolumbiai barátunknak, Crisnek megígérem, hogy legközelebb, ha erre járok, feltétlenül pótlom a hiányt. Remek a hangulat, úgy tűnik, senkit nem zavar, hogy a helyi sört és rumot arany áron mérik, bár az is igaz, nincs túl sok illuminált állapotban lévő vendég. A hajnali órákban elhagyjuk Bogotá elit negyedét, irány a a reptér.
Kolumbia madártávlatból sem kevésbé szép, mint lent a földön. Nem sokkal a felszállás után ujjongva tapadok az ablakra, ahonnan a Nevado del Ruiz vulkán felhők fölé törő, lélegzetelállító csúcsa köszön vissza. 1991-ben volt legutóbb aktív, de az 1985-ös kitörése volt a legtragikusabb. 25 ezer áldozatával a 20. század második legnagyobb vulkánkatasztrófája volt.
Dél körül érünk földet. Gyanús, hogy a reptér kijáratánál óriási bőrőndökön tétlenül ücsörgő emberek tömege állja el az utat. Nagy nehezen utat törünk magunknak kifelé az épületből. A parkolóban a Calíba közlekedő repülőtéri buszok sofőr nélkül vesztegelnek. Az egyik kocsi mellett tébláboló sofőr készségesen világosít fel:
- A Calíba vezető utat kamionos sztrájk miatt lezárták.
- Meddig tart a lezárás?
- Nem tudni. Talán estig - hangzik a nem túl bíztató válasz.
Bizonytalan időre a reptéren ragadunk. Kicsit olyan ez, mint amikor otthon télen a hóesés miatt lezárnak egy repteret, és a tehetetlen utasok órákig vagy napokig vesztegelnek a várótermekben, csak épp itt nem mínusz 5, hanem plusz 35 fok van. Egy-két óra hosszáig lelkesen és bizakodva szobrozunk a parkoló melletti járdán, hátha történik valami csoda és mégis elindul egy busz Calíba. Végül megunjuk s úgy döntünk jobb, ha újratervezzük az útirányt, és a Calítól 30 kilóméterre keletre fekvő Palmirába indulunk. Na ebből sem lesz ma salsa.
Palmira katedrálisa olyan látványosság, amire soha nem bukkanunk, ha nincs a sztrájk
A busz a Történelmi és Archeológiai Múzeum közelében tesz le. Ha már itt vagyunk, teszünk vele egy próbát, de úgy tűnik, hogy ez nem a mi napunk. A múzeum ma kivételesen zárva tart. Lövünk pár fotót a főtér csodás katedrálisáról, majd beülünk egy másik buszba, ami Buga, hivatalos nevén Guadalajara de Buga városa felé tart a Cauca völgyben.
A bugai templom Cauca legfontosabb zarándokhelye
Buga neve egy repülőgépkatasztrófáról lehet ismerős. 1995-ben, karácsony előtt négy nappal, közvetlenül a város mellett zuhant le az American Airlines egyik járata, aminek a fedélzetén 159 ember vesztette életét. Ez volt a legnagyobb repülőgépes baleset Kolumbiában.
San Gerardo Mayela sírhelye egy kicsit morbid
Kb. egy óra múlva érünk be Kolumbia egyik legrégebben alapított városkájába és egyben híres zarándokhelyére. A vidék már a prekolumbián időkben is lakott volt, de a figyelemreméltó épületek - mint például a főteret lezáró templom, egyúttal a zarándoklatok célpontja - a spanyol hódoltság idejéből származnak. A katolikus térítés olyan jól sikerült, hogy a szomszédos utcák valamennyi házában kegytárgyboltot létesítettek a bugaiak, ahol tömérdek túlcifrázott porcelán angyalkát, Máriát vagy keresztet vásárolhat a célbaért zarándok. A templomban a szenté avatott San Gerardo Mayela viaszszobrára bukkanunk rá, aki komoly csodát tudhat magáénak; állítólag visszaadta egy halott fiú életét. Sok kórház szülészeti osztályának védőszentje, mert a katolikus egyház szerint a veszélyeztetett csecsemők megszületésénél is csodákat művelt.
A nap fennmaradó részében csatangolunk a város utcáin és fotózunk, élvezzük a koloniális épületekkel szegélyezett utcák kellemes hangulatát.
Keresem a majmokat a Yotoco erdőben
Másnap reggel első utunk a buszterminálra visz. Darienbe igyekszünk, de megállnánk fél távnál a Yotoco erdőben, majmokat nézni. A busz meg is áll a kérésünkre a magánkézben lévő park bejáratánál, ahol egy hangulatos lodzson kedves fiatal család fogad.
A százlábúak errefelé kicsit nagyobbak, mint odahaza
A tegnapi nap után már-már meglep, hogy minden a tervek szerint alakul; percek alatt akad helyi vezetőnk. Nem is egy, hanem két srác, akik elkalauzolnak minket a Calima-víztározó feletti kilátóponthoz. Egy-két százlábú kivételével nem sok állattal találkozunk, így majmok hiányában kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy vezetőink ugrabugrálnak a vastag indákon Tarzant megszégyenítő ügyességgel. Az ösvény azonban tényleg mesés, csakúgy mint a kilátás a mesterségesen kreált lagúnára. Visszaérkezve a lodzshoz ismét fogunk egy buszt, amivel Darien városát vesszük célba.
Kilátás a Calima-víztározóra
A Lonely Planet azt írja Darienről, hogy mesés helyen fekvő szemrevaló kis falu, ahová a kolumbiai kiteőrültek jártak hódolni szenvedélyüknek. A szél adott, ez igaz, de Darien minden, csak nem szemrevaló kis falu. A Villa de Leyvához és Salentóhoz szokott szemem nehezen viseli a lepukkant házakat és poros utcákat, a Calima-víztározó is sokkal szebb volt fentről, mint a partjáról. Eszünk egy rizses húst az egyik kifőzdében, majd felülünk egy Calíba tartó buszra, ahová két óra múlva érkezünk meg.
Darien egy teljesen jelentéktelen andoki falu
A város a Plaza de Caicedón, azaz a belváros főterén valamint a La Ermita névre hallgató gótikus stílusú templomon kívül nem nyújt sok esztétikai élményt, bár a többi latin nagyvároshoz viszonyítva egész jó a hangulata. A La Ermita eredetileg az 1600-as években épült, de egy későbbi földrengés teljesen lerombolta. Az 1900-as évek elején épült újjá, így ma a régi kis kápolna helyén egy tüneményes, gótkius templom fogad.
Calí modern városrésze és a mögötte elterülő nyomornegyed
Kolumbiában nem élnek rosszul az emberek, így a nagy városokban is csak kis számú koldust lát az ember. Ha mégis összeakadunk velük, akkor abból mindig valami furcsaság sül ki. Az egyik este, ahogy sétálunk a belváros egyik kissé elnéptelenedett utcáján, egy kapuljaban ücsörgő hajléktalan készségesen hozzánk vág egy zacskó szószos rizst. Nem tudjuk eldönteni, hogy agresszív támadásnak vagy kedves kínálásnak véljük-e a szokatlan gesztust, de végül jobbnak látjuk nem firtatni. Mindenesetre, ha már a koldus is étellel dobálódzik az jó jel, ezek szerint itt biztosan nem éhezik senki.
Ha már Palmirában úgyis "múzeumhiányunk" támadt, Calíban nem hagyhatjuk ki az Aranymúzeumot, ami nekem legalább annyira bejön, mint a bogotái nagytestvére. Bár nem különösebben szeretem a nemesfémeket, de ezekben a múzeumokban nem csak egyszerűen aranyból készült ékszereket állítanak ki, hanem a spanyol hódítás előtti időkből származó szobrocskákat is, amiket egykoron az istenek ajándékául készítettek lenyűgözően aprólékos munkával a helyi indiánok.
Calíban a belvárosi épületek szépsége nem hagy komoly nyomot az utazóban, de akad más, ami igen. Itt található a világ vélhetően legnagyobb vasból készült hangyája, ami a színházzal szemben ácsorog. A város tömve van turistákkal, jóllehet nem a tömérdek építészeti látványosságért jönnek ide, na meg nem is a hangya miatt, hanem a salsaklubokért, amiből viszont a város kétségkívül nem szenved hiányt.
La Ermita
A Cauca-folyó völgyében tikkasztó a hőség, ami olykor még az esti órákban sem látszik enyhülni, ez azonban a táncos lábúakat cseppet sem tartja vissza. A helyiek nagyon büszkék rá, hogy az ő városuk a salsa hazája, már-már féltékeny riválisként tekintenek Kubára. És valóban! Nap közben a sarki boltban bömbölő zene, a taxiban a rádió vagy este a Bario Granada bárjai olyan hangulatot kölcsönöznek a városnak, akár egy óriási salsaklubnak. A profiknak a Zaperocóban a helye, de a Rio Calí környékén található szórakozóhelyeken megalapozhatja az estéjét a magunkféle amatőr is. Endrét nem hozza lázba az ilyesmi, ő rendszerint csak a rumot kóstolgatja az asztal mellett ücsörögve, én viszont imádom a latin táncokat, de be kell vallani, Calíban könnyű zavarba hozni. Az itt táncolt salsa köszönőviszonyban sincs azzal, amit az európai tánciskolákban tanul az ember. Ezzel persze egyiket sem áll szándékomban lemínősíteni, egyszerűen csak más a két stílus. Amíg otthon a tánciskolákban tánctrükkök sokaságával ismerkedik meg az ember, a calíak szimplán topognak és forognak, mindenféle flanc nélkül.
Még egy napot töltünk Calíban, de kimerítve a város látnivalóit és hiányolva a természetet, a várostól néhány kilóméterre fekvő Pance faluja felé vesszük az irányt. Pance tulajdonképpen nem is különálló település, hanem a Calí déli részét képező, a Pance-folyó mellett fekvő tanyabokor. A városiak kedvelt kirándulóhelye, amit nem is csodálok; a patak mentén varázslatos a környezet a burjánzóan zöld növényzettel és a víz menti tekintélyes méretű sziklákkal. Ha már Calíban nem is, Pancében kedvem volna több időt is eltölteni, de szólít a kötelesség. Túra kezdődik, ezért másnap irány ismét a guambiano indiánok földje...
Pance üde színfolt a szmogos Calí után
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
