MIRADOR - "Kilátó a világra"

Kevés olyan nemzeti park maradt Costa Ricában, ahol még nem jártam, a Caño Negro egészen mostanáig közéjük tartozott. Nem olcsó mulatság Közép-Amerika legnagyobb mocsárvidékén csónakázni, de hála egy baszk útitársnak, 25 dollárból megúsztam. Ennyit egészen biztosan megért. 

Rövid európai kitérő után vissza kell térjek Közép-Amerikába, mivel nemsokára érkezik Nicaraguába egy csapat, akikkel vulkánokat fogunk mászni. Mivel Costa Ricába sokkal olcsóbb volt a repülőjegy, így San Joséba érkezem, ahonnan terveim szerint néhány nap leforgása alatt busszal jutok majd el Granadába.

A gépem elég későn, 11 után landol, ezért nem a főváros, hanem Alajuela felé veszem az irányt, ahol van két hostel a későn érkezők számára. Másfél éve a Cala Inn B&B nevű helyen töltöttem az éjszakákat, ami elég lepukkant volt, viszont nyugodt és meglepően olcsó. Most is ide taxizom, azonban tele vannak, így kénytelen vagyok a partihostelnek számító Backpackersben szállás után kuncsorogni. 12 dollár egy ágy a 12 fős hálóteremben, ahol nagyobb a forgalom, mint a Keleti pályaudvaron. Egy percet nem alszom, de legalább nem kellett az első éjszakámat a parkban tölteni.

Colónt kell váltsak, de ez Alajuelában szinte képtelenség. Mindössze két banknál van pénzváltási lehetőség, de azok előtt - fizetésnap lévén - kígyóznak a sorok. A reptéren váltottam egy keveset, így buszjegyre San Carlosig még futja, de továbbutazásra, kajára és szállásra már nem. Ettől függetlenül kibaktatok a hondurasi viszonyokat is alulmúló alajuelai pályaudvarra, és felülök egy északnak tartó járatra. Egy sportcipőkkel házaló nicaraguai srác mellett ülök le, aki két nagy zsák kínai csukát visz San Carlosba, majd utána megy haza bevásárolni, így jól jön neki a valuta, úgyhogy sikerül nála váltanom 80 dollárnyi colónt. Ennyiből csak kijön a következő két nap.

San Carlosban buszt váltok. Costa Ricában Közép-Amerika többi országától eltérően van menetrend, ezért a busz nem akkor indul, mikor megtelik, ami azt jelenti, hogy ücsöröghetek jó egy órán át a terminálon. Ez legalább kulturált, viszont iszonyú zsúfolt, a buszsofőrök pedig valamilyen oknál fogva nem kapcsolják le a motort, így mindenki fuldoklik a benzingőztől. Hogy ez a mentalitás miként fér össze Costa Rica azon törekvéseivel, hogy ők legyenek a Föld legzöldebb országa, nem tudom.

   Los Chiles unalmas, jelentéktelen falu

Az út San Carlosból Los Chilesbe unalmas. Ez az országrész Costa Rica első számú mezőgazdasági területe, minden irányba cukornád-, ananász-, olajpálma- és banánültetvényeket lehet látni. Az út majd három órán át tart az apró faluba, ahová csak kevés turista érkezik, lévén aki itt kel át a határon, az a Nicaragua-tó túloldalán találja magát, ahonnan komplikált visszatalálni a gringó ösvényre. Los Chilesbe egy dolog miatt mégis érdemes tenni egy kitérőt, ez pedig nem más, mint a Caño Negro Nemzeti Park.

Szállás után nézek, de a hátizsákosok hiánya miatt errefelé nincsenek hostelek, csak munkás szállók valamint egy package turistákra berendezkedett, eléggé túlárazott hotel. 48 órája nem aludtam, úgyhogy ezúttal nem érdekel a napi budget, maradok a hotelben 32 dollárért. A recepción azután érdeklődöm, miként kaphatnék csónakot a nemzeti parkba, de azt mondják, a La Fortunából érkező csoportokhoz újabban nem lehet csatlakozni, ezért egyetlen opció, ha bérlek egyet a kikötőben. Lesétálok hát annak a folyónak a partjára, ami táplálja a Caño Negro mocsárvidékét, és próbálok valamit kialkudni. 50 dollár alatt senki nem áll velem szóba, így hagyom a dolgot. Sétálok egyet a falut körülvevő erdőkben, ahol látok pár bőgőmajmot, majd visszatérek a szállómra, és korán nyugovóra térek.

     50 dollár alatt nincs csónak a Caño Negróba

Reggel a kikötő felé veszem az irányt, de alig hogy kirakom a lábam a hotel ajtaján, valaki az emeletről azonnal utánam kiabál.

- Te vagy az a csíkos gatyás, akiről meséltek nekem. Ne menj sehová! Mindjárt lemegyek - iramodik utánam a spanyol akcentussal hadaró csaj - Ane vagyok Baszkföldről. A hotelben mondták, hogy van a faluban egy srác, aki szeretne eljutni a nemzeti parkba. Tegnap este óta téged kereslek, mert én is a nemzeti parkba tartok. Nem bánod, ha csatlakozom?

Miért bánnám? Ha le tudjuk felezni egy csónak árát, már jó. Pár perc elteltével már együtt bóklászunk a kikötőben, hátha találunk egy csónakost. Végül a magát egyszerűen csak Caboreynek (magyarul: Főnökkirály) hivató 60 év körüli fickóra esik a választásunk, aki a már tegnap is mondott 50 dollárért cserébe vállalja, hogy két órán át csónakázik velünk a mocsárvidéken.

 Ilyen csónakokkal lehet körbejárni a nemzeti parkot

Az út eleje nem túl izgalmas, így van időnk összeismerkedni Anéval, aki bár baszknak tartja magát, anyai ágon teljesen, apai ágon pedig félig spanyol. Úgy volt, hogy a barátjával utazgat Costa Ricában és Nicaraguában egy hónapon keresztül, de a srác a munkája miatt végül nem tudott vele tartani. Ane viszont nem akarta bukni a repülőjegyét és a szabadságát, úgyhogy eljött egyedül.

Az első néhány állatra jó tíz percet kell várjunk. Anhingák, magyarul kígyónyakúmadarak sütkéreznek a folyó partján. Az anhingák a kormoránokhoz hasonlóan sok időt töltenek a víz alatt halakat hajkurászva, mely során rendesen eláznak, így lakmározás után felmásznak a fák ágaira és ott szárítkoznak.

Anhingák, vagyis kígyónyakúmadarak

Kicsit odébb fecskéket pillantunk meg, amint a víz felszínén kapkodják össze a szúnyogokat és a sandflyokat. Érdekes, hogy amint csónakkal közel kerülünk hozzájuk, nem tovaszállnak, hanem leülnek egy közeli, vízből kilógó fatörzsre, és onnan bámulnak minket.

Közel engednek magukhoz a fecskék

Jó fél óra is eltelik, mire megjelennek az első baziliszkuszok, vagy ahogy errefelé nevezik őket, Jézus Krisztus gyíkok. Nevüket arról kapták, hogy hüllő létükre képesek a vízen járni. Ezek sem félnek tőlünk, egészen jó képeket sikerül lőnöm róluk.

Pózolnak a baziliszkuszok

Az egyik fa törzsén kiszúr Caborey pár zsákszárnyú denevért. Ennek a fajnak két jellemzője van, az egyik, hogy a hátukon végigfut két hullámos fehér vonal, a másik, hogy nem barlangban vagy sötét zugban rejtőznek el napközben, hanem a fák törzsein lógnak beleolvadva a környezetükbe.

Szinte észrevehetetlenek

Csónaktúránk vége felé majmokat is sikerül fotóznunk, ráadásul a halál unalmas bőgőmajmok után végre megpillantunk egy pókmajomcsaládot is.

Bőgőmajmot már rengetegszer, pókmajmot viszont elég ritkán láttam Costa Ricában

Slusszpoénként összefutunk néhány kajmánnal is. A kajmán annyiban különbözik az amúgy Közép-Amerikában is őshonos krokodiltól, hogy kisebb nála, a szemei pedig a feje szélén helyezkednek el. Ettől kevésbé tűnnek kegyetlennek, méretük miatt amúgy sem veszélyesek az emberre.

       A kajmánok legfeljebb 2-3 méteresre nőnek, így nem veszélyesek az emberre

Délben már vissza is érünk Los Chilesbe, ahol sem Ane, sem én nem akarunk továbbidőzni. A baszk lány is Nicaraguába tart, így együtt várjuk meg a délutáni esőben azt a buszt, ami a határra közlekedik. 2009-ben Erivel már jártunk erre, akkor Nicaraguába még csak csónakkal lehetett átjutni, mostanra azonban megépült a híd a Rio San Juan felett, így közúton is át lehet kelni a két ország között. 

Szemben Peñas Blancasszal errefelé szinte semmilyen forgalom nincsen, így elég gyorsan sikerül átjununk Nicaraguába. Persze a 7 dollár kilépési és 12 dollár belépési illetéket itt is be kell fizetni, csak hogy a turistának legyen egy kis rossz szájíze. No mindegy, irány San Carlos!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Van úgy, hogy az ember beleun az utazásba. Ehhez nem kell semmi több, csak pár olyan nap, amikor a világon nem történik semmi. Gépszerűvé kezd válni az utazásunk, pedig Buenos Aires még nagyon messze van. Rio Grandéban és Rio Gallegos-ban is csak szenvedünk, de aztán rátalálunk a boldogság forrására: a cseresznyére.

Ushuaiából két módon lehet Buenos Airesbe utazni: egy könnyed négy órás repülőúttal vagy egy röpke, három napig tartó buszozással. Naná, hogy a buszt választjuk, de első körben csak a másfél órányira fekvő Tolhuínig jutunk. 

Az 1973-ban alapított településről mindent elmond, hogy az egyetlen nevezetessége a buszmegálló túloldalán álló pékség. Hogy mi a fenéért szálltunk itt le a buszról? Gondoltuk, inkább töltjük itt az éjszakát, mint a híresen szeles Rio Grandéban. A gond csak az, hogy főszezonon kívül egyetlen szálló sem tart nyitva, így jobb híján visszabattyogunk a buszmegállóba, és várunk valamit, ami Tűzföld fővárosába repít minket. 

Alig két óra múlva már Rio Grandéban nézünk szállás után, ami nem megy könnyen. Mivel errefelé nincsenek turisták, kizárólag üzleti hotelekbe vagy lepukkant munkásszállókba botlunk. Nem állítom, hogy az elmúlt években nem volt rosszabb szobánk a mostaninál, de ha tényszerű akarok lenni, akkor azt kell mondjam, az argentin nívót ezúttal nem sikerül hoznunk. Öröm az ürömben, hogy a szálló recepciósa egy hihetetlenül jópofa srác, aki megvesz a tudattól, hogy két külföldi az ő panziójában tölti az éjszakát. Meglepő módon - az amúgy kicsit sérült gyerek - egész jól beszél angolul, s hogy meg legyen az öröme, szívesen diskurálunk vele külföldiül.

  Rio Grande főtere ilyen szép

Miután lecuccolunk a nem kicsit retkes szobánkban, nyakunkba vesszük a várost. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Olyan hiper erejű szél tombol odakinn, hogy a nylonzacskóktól kezdve a faleveleken át a műanyag flakonokig minden a nyakunkban köt ki. 90-100 kilométer/órás szelet tippelek, de lehet, némelyik lökés a 120-at is eléri. A bolttulajdonosok igen nagy örömére több ízben sikerül felkenődünk a kirakatok ablakára, ízlésesen hátrahagyván tenyerünk lenyomatát. 

Negyed óra kúszás-mászás után befutunk a főtérre, ahol néhány ñire fa árnyékában végre sikerül kinyitni a szemünket. Hogy mit látunk? Semmit. Rio Grande olyan érdektelen hely, hogy még a főtéren sincs semmi látnivaló. Nem értem, hogy miként képes majd 70 000 ember egy ilyen világvége helyen élni? A legmegdöbbentőbb, hogy Rio Grande Argentína állítólag legdinamikusabban fejlődő városa. Az van ugyanis, hogy Tűzföld vámmentes övezet, ezért az elektronikai cikkek ára itt a legolcsóbb az országban. Ettől persze nem kéne, hogy évente 3000 fővel növekedjen a város lakossága, de 2010-ben néhány befektető laptop összeszerelő üzemet hozott létre, amit követtek a fényképezők, a TV-k és a kamerák. Rio Grandéból egy mini Tokió lett, az egyetlen gond vele csak az, hogy szép módszeresen lebontja a szél.

Másnap, amilyen gyorsan csak lehet, kikocogunk a terminálra és hátunk mögött hagyjuk Tűzföld legszörnyűbb települését. A munkásszállónk recepciósa volt annyira jófej, hogy kitelefonált a pályaudvarra, hogy a két turistának tegyenek félre két jegyet, így semmi más dolgunk nincs, csak letenni a hátsónkat az előre lefoglalt ülésekre. (A srác nevét elfelejtettük megkérdezni, de ha van az olvasók között olyan, aki  valamilyen érthetetlen okból kifolyólag jár egyszer ezen az elátkozott helyen, keresse már fel a Hotel Rawsont, és hívja meg egy sörre a srácot a nevünkben.)

A chilei határon megint megy a tökölés. Minden csomagot átvilágítanak, kutyákkal szagoltatnak körbe, az emberekkel papírokat töltetnek ki. Mindezt azért a röpke öt óráért, amit a Rio Gallegos-i határig elérvén az országukban töltünk.

 Pali Aike, vagyis a Kihalt vidék, ahogy a tehuelchék hívják a vulkáni tájat

Három óra földúton zötykölődés után megérkezünk a Magellán-szoroshoz, majd annak túlodalán a Pali Aike Nemzeti Park érintésével újabb egy órát buszozunk az argentin határra. A Pali Aike Patagónia egyik legritkábban látogatott nemzeti parkja, annak ellenére, hogy minden busz keresztülrobog rajta. Az indok egyszerű: a környék egyáltalán nem látványos. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdekes, hiszen a Pali Aike a Föld azon kevés helyeinek egyike, aminek létezésére a tudomány nem igazán tud magyarázatot. 

Patagónia egy jellemzően óidei, üledékes kőzetekből álló táblás vidék, ezért senki nem érti, hogy alakult ki alig 250 000 éve a déli végében vulkáni tevékenység. Közel, s távol nincs egy törésvonal, vulkáni vonulat, lemezhatár, a természet mégis létrehozott egy lávamezőt. A tanácstalanság egész odáig vezetett, hogy néhány évvel ezelőtt az argentin állam felterjesztette a Pali Aikét az UNESCO Világörökség listájára, de végül a nemzeti park nem kapta meg a címet. 

Nincs egy kanyar a Patagónia partvidékén északnak rohanó úton

A látvány tényleg nem egy nagy durranás, bőven megelégszünk azzal a pár fotóval, amit a busz ablakából és a határon készítünk róla. Sajnos van rá időnk, mert a chileiek itt sem spórolnak az idővel. Az előző határátkelőnél annyival rosszabb a helyzet, hogy a pecsételő szalon túl pici a tömeg befogadására, így kénytelenek vagyunk fél órán át a hideg szélben ácsorogni.

Rio Gallegos nincs egy órányira a határtól. A külvárosban kiábrándító kép fogad minket: a közeli szeméttelepről tonna szám hordja vissza a szél a szemetet a házak kertjébe, ahonnan képtelenség azt kitakarítani, így a házak falát nylonzacskók és kartonpapírok borítják. Ennyire koszos és rendezetlen városrészt utoljára Indiában láttam. 

A belvárosban sem jobb a helyzet. Hiába tiszták az argentinok, a folyamatosan tomboló szél kirántja a kukákból a zacskókat és üvegeket, majd szétteríti az utcákon. Az egykori elnök, a 2010-ben elhunyt Néstor Kirchner regnálása idején a város rengeteg pénzt kapott a helyzet javítására, de a problémát megoldaniuk nem sikerült. Annyit azért elért az önkormányzat, hogy a Rio Gallegos-i bevásárlóközpontokban nem lehet nylonzacskót kapni.

  Rio Gallegos főterén legalább van egy szobor

A város amúgy pont ugyanolyan szép, mint volt Rio Grande, bár itt egy fokkal melegebb van. Nem kell szaharai forróságra gondolni, de az esti sétához legalább már nem kell magunkra húzni az összes ruhánkat.

Rio Gallegos sem az a hely, ahol az ember szívesen időzik, így hát következő nap ismét buszra szállunk, és a 360 kilométernyire északra fekvő Puerto San Julianba utazunk. A 4 órás út során mindössze két települést, az alig párszáz fős Piedrabuenát és a hasonló méretekkel bíró Puerto Santa Cruzt érintjük. Az egész úton nincs egy kanyar, olyan szinten unalmas a vidék, hogy az már fájdalmas. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor guanacókat látunk átszaladni a busz előtt. Néhányan fennakadnak a minimális élővilágot rendesen tizedelő szögesdrót kerítésen.

Guanacók az út szélén - sokan a kerítéseken fennakadva lelik halálukat

Puerto San Juliánba délután két óra magasságában futunk be, pont akkor, amikor minden bezár. Bár Patagóniában teljesen értelmetlen sziesztázni, az északi városokhoz hasonlóan itt is minden zárva tart egészen este 8-ig. Szállást könnyen találunk, ráadásul olcsón, így ha enni nem is sikerül, legalább van hol lepakolnunk.

Puerto San Julian valójában egy egyutcás falu

A városkának mindössze egyetlen látványossága van, Magellán egykori hajójának a másolata. Azért került ide, mert a portugál hajós 1520. március 31-én kikötött az öbölben, hogy tartson egy hosszabb pihenőt. Feltett célja volt, hogy körbehajózza a Földet, a szelek azonban nem kedveztek neki, így elnyúlt a megálló. A legénység ételadagját a felére csökkentette, hogy nagyratörő vágyát teljesíteni tudja. Ez lázadshoz vezetett, de Magellán minimális vérengzéssel leverte azt. San Julian öblét augusztus végén hagyták el, hogy október és november között, alig egy hónap alatt átkelljenek a hajósról elnevezett szoroson.

Magellán hajójának a másolata

Azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a hajó élethű mása-e az eredetinek, de ha igen, minden tiszteletem a legénységé. El nem tudom képzelni, hogy ilyen pici bárkával hogy lehetett megkerülni a Földet?!

Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet

Odabenn fából faragott szobrok fogadnak minket, a kapitány szobájában magával, Magellánnal. Fotózunk párat, majd berobgunk az első boltba, ami megelőzvén a többieket, már 6-kor kinyit. És mit látunk? Egy láda cseresznyét. Három éve nem ettünk ilyet, így az árát nem kérdezvén berámolunk egy kilót a zacskóba. Öt dollárba kerül, de teszünk rá. Hát ezért kellett három napon át a buszon ülnünk, hogy ilyet ehessünk. Kezd visszatérni az életkedvem...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

Két és fél évvel ezelőtt úgy indultunk útnak Trinidad és Tobagóról, hogy 2013 végére szeretnénk megérkezni Tűzföldre. Több mint egy évet késve, de végre befutottunk Ushuaiába, oda, ahol véget ér a Pánamerikai autóút.

Több busztársaság is indít Punta Arenas-ból járatot Tűzföldre, természetesen mindegyiket turisták töltik meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyjuk a várost, ismét a végtelen és szeles pampán találjuk magunkat. Jó két óra elteltével érkezünk meg a Magellán-szoroshoz, ahol egy nagy komp biztosítja a Tűzföldre való átjutást. Az utasokat kiszállítják a buszokból és pici, ablakokkal ellátott kabinokba terelik, majd a buszok sorban felkaptatnak a komp középső, teherszállító részére. A hajó elindul, mindenki az ablakra tapad, bár a nagy szürkeségen kívül nem látni az ég világon semmit. 

Tűzföldre ez a komp visz át

Úgy fél óra múlva kötünk ki. A szoros túloldalán sincsen lakott település, csak a nagy és végtelen puszta, ami nem csak az argentin határig, de még azon túl is makacsul tartja magát. A végtelen, szublimált nagy semmit egy nem túl jó minőségű földút szeli át, így beletelik néhány órába, amíg ezen keresztültötymörögve az argentin határra érkezünk.

A kellemesen langyos buszban el-elnyom az álom. A szürke kábulatból csak az a mogorva, szigorú arcú határőr zökkent ki, aki minden utast leparancsol az autóbuszról csomagokkal és útlevéllel a kézben. A kilépő pecsét beszerzése viszonylag könnyű feladat, nem úgy a belépés, azaz visszalépés Argentínába. A macerás határátkelési procedúráról Endre már mesélt, ez alkalkalommal sem történik semmi zökkenőmentesen. A hátizsákokat sorban kinyitják, az elfeledett élelmiszereket elkobozzák (Chiléből Argentínába nem lehet ételt bevinni), majd visszavezénylik a társaságot a  járművekbe. Ezután a csomagtartóba pórázon tartott kutyákat terelnek be, akik fegyelmezetten végigszaglásszák az összes csomagot, majd dolguk végeztével egy méterszer méteres ketrecben landolnak, ami nálam totál kiveri a biztosítékot. 

A határ túloldalán a látvány semmit sem változik, de Argentínában legalább már van aszfaltút. Rio Grande terminálján megállunk, sofőrünk pedig levezényel mindenkit a fedélzetről, majd angolosan távozik. Mindenki értetlenül néz körbe, hiszen még messze vagyunk Ushuaiától. Végül sikerül kiderítenünk, hogy fél óra múlva jön értünk egy busz, azzal kell továbbutaznunk. Nem hazudnak. Fél óra múltán tényleg befut egy busz, de az jóval kisebb, mint az előző volt. A sofőrök ugyan megpróbálják felgyömöszölni a tanácstalanul toporgó és fagyoskodó utasokat, de végül rájönnek, hogy nem fog mindenki felférni. A végeredmény az, hogy a Mirador csapatot - pár másik turistával egyetemben - egész egyszerűen a pályaudvaron hagyják. A hideg miatt kezd paprikás lenni a hangulat, de megnyugtat minket a busztársaság egyik alkalmazottja, hogy nemsokára küldenek egy kisbuszt értünk. Újabb egy óra várakozás után végre sikerül buszra szállnunk, s végül nem járunk rosszul. A sofőr érzékeli, hogy vaj van a társaság füle mögött, ezért meglepően előzékeny velünk. Mikor Tolhuín faluja után megérkezünk a havas csúcsok árnyékába, kiengesztelésül megáll a Lago Escondido feletti kilátónál egy-két fotó erejéig. 

Meseszép a Lago Escondido

Az esti órákban futunk be Ushuaiába, amit hivatalosan a föld legdélibb településeként tartanak számon, de ha igazságosak akarunk lenni a chieiekkel, akkor el kell ismerjük, hogy a Beagle-csatorna túloldalán fekvő Puerto Williams 2000 fős faluja még délebbre helyezkedik el. 

A busz a város központjától pár sarokra szabadul meg az elcsigázott és hidegtől vacogó csapattól. A csatorna partján gigantikus óceánjárok várnak arra, hogy utasaikkal az Anktartisz felé vegyék az irányt. Máris megvan a következő álmom, de mivel egy ilyen túra ára alsó szinten 5000 dollár, most a csapattal együtt megelégszünk a Tűzföld Nemzeti Park adta lehetőségekkel. 

Ushuaia mindentől nagyon messze van

Lepakolunk a szálláson, majd valami ehető után nézünk. Chile után ugyan olcsó Tűzföld, de a kontinenshez képest drága. Nem baj, csak túléljük valahogy a következő napokat. 

Másnap reggel hajóra szállunk. A két szintes turistajárat többségében amerikai, kanadai és német nyugdíjasokkal a fedélzetén indul útnak a Beagle-csatornán. Kihajózva Ushuaia kikötőjéből feltűnnek a várost északról körülölelő  Martial-hegység havas hegyvonulatai. 

Ushuaia háttérben a Martial-hegységgel

Első állomásunk az Isla de los Lobos, vagyis a Farkasok szigete (az argentinok a fókákat tengeri farkasoknak nevezik, innen a név). Nem szállunk partra, mert a zsebkendőnyi szárazföldön annyi állat él, hogy maguk is csak úgy férnek el rajta, ha olykor belökik a vízbe az éppen alkalmatlan helyen terpeszkedő, tohonya társaikat. Odakinn egyébként a csontig hatoló hideg viharos erejű széllel párosul, így tíz perc fotózás után fájdalmasra fagy mindkét kezem.

Rengeteg tengeri farkas

Továbbhajózva a Bridges-szigetek madarainál időzünk egy kicsit. Az egyiken kormoránok ücsörögnek, a másikon pingvinek totyognak, vélhetően utálják egymást, mert együtt sosem lehet őket látni. A sziklákon még feltűnik pár cauquen, szirti lúd és a Föld legtöbbet vándorló madara, a sarki csér is.

Cauquen, azaz patagóniai lúd

Szirti lúd totyog a sarki csérek előtt

Visszafelé megállunk a Les Eclaireurs névre hallgató világítótoronynál, ami 1920 óta egy parányi szigeten álldogál. Épp olyan, mint bármelyik másik világítótorony a világon, csak egyetlen dolog teszi különlegessé: hivatalosan ugyanis ez a világ végének a világítótornya. 

 Les Eclaireurs, a világ végének a világítótornya

Visszaérkezvén Ushuaiába megebédelünk, majd miután egy kis meleget magunkba szívtunk a hotelszobánkban, nekivágunk a havas hegyeknek. A város határáig taxival jutunk el, innen gyalog indulunk neki a Martial-hegység havas csúcsainak. 

Vége van a Martial-gleccsernek

A két hegy között húzódó ösvény egykor a környék legnagyobb gleccseréhez vezetett, a jégmezőnek azonban a globális felmelegedésnek köszönhetően híre-hamva sincsen. Nem baj, a táj így is gyönyörű. Az egykor volt gleccserig először sziklás, majd havas terepen át vezet az ösvény. 

Közel a csúcs!

Sok időt nem tudunk a hegyen tölteni, mert hófelhők törnek be északról. Hiába vesszük sietősre, a havas esőtől rommá ázunk. Szerencsére a szállásunkon, ha valamivel, akkor a fűtéssel nincsen gond, olyannyira, hogy a szobában csak nyitott ablaknál lehet megmaradni. Legalább megszáradnak a ruháink a holnapi túrára, amikoris a Tűzföld Nemzet Parkot vesszük célba.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Punta Arenas környéke már sokkal kevésbé turistás, mint volt a Torres del Paine. Pedig van itt mit nézni! Két nap leforgása alatt megismerkedtünk 100 000 pingvinnel, kis híján a tengerbe vesztünk a Magellán-szorosban, megtudtuk, miért menekült el mindenki a Bulnes-erődből, és hogy 90 éve kupleráj üzemelt a Lord Lonsdale hajóroncson.

Puerto Natales és Punta Arenas között igen unalmas, de legalább hosszú buszutat vagyunk kénytelenek végigülni. Háróm óra zötykölődés után a pampát legelők váltják, amiken milliónyi birka kóborol. Punta Arenas, ahol a következő néhány napot szeretnénk eltölteni, ezeknek a birkáknak (illetve őseiknek) köszönheti a felemelkedését.

A 19. század közepén a várost azzal a céllal alapították a Magellán-szoros partján, hogy vámot szedjenek a kontinens keleti és nyugati partvidéke felől érkező hajóktól. Mindez a Panama-csatorna megnyitásáig jó buli volt, de a közép-amerikai földhíd átvágása után Punta Arenas magára maradt. Mint derült égből a villámcsapás, hirtelen aranyat találtak a környező folyókban, így számtalan bevándorló, többnyire németek és horvátok érkeztek a városba. Az ám, de ahogy Alaszkában, úgy itt is idejekorán kimerültek a bányák, így az a pár ezer ember, aki szerencsét próbálni jött e messzi földre, kénytelen volt a mezőgazdaság felé fordulni. Csakhogy a Brunswick-félszigeten nem terem meg semmi. Még a legmelegebb hónapokban is ritkán megy 20 fok fölé a hőmérséklet, a konstans 60-70 kilométeres szél pedig semmilyen növényt nem kímél.

Sara Braun egykori kastélya

Az 1880-as években egy lett zsidó családból származó fiatal hölgy, bizonyos Sara Braun érkezett a térségbe, aki a családi tőkét birkatenyésztésbe fektette. Néhány év alatt annyira felfutott a bolt, hogy végül saját hajózási társaságot nyitottak portugál származású férjével a gyapjú exportálására. A 20. század elejére Punta Arenas-ból a Föld egyik legnagyobb gyapjú exportőre lett, de a gazdasági világválság hatására 1930-ra minden összeomlott. Sara Braun elhagyta Punta Arenas-t és Buenos Aires-be költözött, palotáját pedig az államra hagyományozta. A birkákat a helyi lakosok gondozták tovább, de a város megállt a fejlődésben. A nihil egész az 1980-as évekig tartott, ekkor azonban a nagyhatalmak tekintetüket az Antarktisz felé fordították, és kiindulási bázisuknak Punta Arenas-t tették meg. Bár a legdélebbi kontinens kincseinek kiaknázása még várat magára, a város már készen áll arra, hogy ő legyen a láncszem a világ és a jégmezők között.

  19. század végi épület a főtéren

Mindez már a külvároson látszik. Hajóvállalatok lerakatai, logisztikai bázisok és halfeldolgozó üzemek sorakoznak egymás után, bár többségük - látszólag -  demóverzióban működik. Szerencsére a busz a központtól nem messze tesz le minket, így nem kell sokat kutyagolnunk a szállásunkhoz.

A város  turista szemmel kifejezetten nem szép. Sara Braun egykori kastélyán túl egyetlen épület kelti fel a kíváncsiságunkat, a főtértől egy sarokra álló Hrvatski Dom, ami a chilei horvát kisebbség kulturális központja. Hihetetlen, hogy 14 000 kilométerre Közép-Európától a horvát címer tűnik fel egy homlokzaton.

Horvát címer egy chilei épületen

Punta Arenas sokkal kevésbé turistás, mint volt Puerto Natales, az árakban ez mégsem látszik. Az itteni éttermekben sincs semmi 15 dollár alatt, tudomásul kell vegyük, hogy a magas árak nem a turisták lehúzása miatt van, hanem Dél-Chilében tényleg ennyire drága az élet.

A félsziget túloldalán, a várostól 50 kilométerre található a Seno Otway névre keresztelt pingvin kolónia, ahová fél napos kirándulásra viszik azokat a turistákat, akiknek az Isla Magdalena túlságosan drága. Olcsó húsnak híg a leve, szokták mondani, ami teljes mértékben igaz a Seno Otwayra. Egy kezemen meg tudom számolni, hány pingvint sikerül megpillantanunk az alatt a két óra alatt, amit a partszakaszon töltünk, így túl sok élménnyel nem gazdagodunk. 

Nincs pingvin, csak pampa

Ha tehát az ember pingvint szeretne látni a Magellán-szoros környékén, akkor bizony ki kell pengetnie a 100 dollárt a Magdaléna-szigetért. Mi is így teszünk a csapattal, így másnap már korán reggel egy csónakban találjuk magunkat. Az idő továbbra is szeles, így nem nagy bizodalommal vágunk neki az útnak a kis lélekvesztővel. Szerencsére senki nem lesz rosszul a hullámoktól, így bő egy óra elteltével kisimult ráncokkal tudunk partot érni.

Világítótorony és egy halom pingvin

A sziget közepén egy világítótorony magasodik, de nem lakik benne senki. Nem úgy körülötte, ahol állítólag százezernél is több Magellán pingvin fészkel az év ezen szakaszában. Kijelölt ösvény mentén kell haladnunk, de a totyogó madaraknak mindig elsőbbséget kell adnunk. Nem tudom, hogy minden pingvin annyira barátságos-e, mint ez a százezer, de simán közel tudunk hozzájuk menni, még rosszul sikerült szelfit is tudunk velük készíteni. Kifejezetten tetszik a hangjuk, olyan, mintha egy szamár kivágná a magas C-t. 

Egész közel engednek magukhoz a pingvinek

Bár a világítótoronyig alig 500 métert kell sétáljunk, az erős szél nagyon elcsigáz minket. A kezdeti örömködést vacogás és menekülési kényszer váltja, csónakosunk is siettet minket:

- Egyre erősebb a szél, muszáj indulnunk - adja ki az ukászt a csapatnak.

Olyan a hangjuk, mint egy áriázó szamárnak

Állítólag, ha a Magellán-szoros felett a szélerősség egy bizonyos szint fölé emelkedik, képtelenség rajta a navigáció. Negyed óra elteltével a hideg ellenére gyönyözni kezd a kapitány homloka, kétségbeesve keresi a kiutat a több méter magas hullámok közül. Egy órán át forgolódik a sziget körül, de nem nagyon talál megoldást. Mikor egy pillanatra leállítja a motort, mindenkin úrrá lesz a félelem. Szerencsére csak arról van szó, hogy segédjével a benzint csekkolják, mivel a terv az, hogy engedvén a szélnek és az áramlatoknak, ellentétes irányba haladva, kerülőúton közelítjük meg a partokat.

Búcsú portré

Végül majd két és fél órás ringatózás után kötünk ki, teljesen átázva és átfagyva. Nem kell semmi több, csak egy meleg zuhany Punta Arenas-ban, s délután friss erővel vághatunk neki a környék utolsó látnivalójának, a Fuerte Bulnes-nek.

Az erőd, ami Chilében az út végét jelenti, kb. 60 kilométerre délre található Punta Arenas-tól. Ezen a vidéken csak néhány halász él, ezért tömegközlekedés nincsen; kénytelenek vagyunk kisbuszt bérelni. Egyáltalán nincs forgalom az úton, így a távot alig fél óra alatt abszolváljuk. A bejáratnál kifizetjük a 22 dolláros(!!!) belépőt, majd gyalogosan járjuk körbe a 19. században emelt faerődöt.

Bulnes erőd bejárata

1843-ban, az akkori chilei elnök, Manuel Bulnes nyomására épült meg az erőd azért, hogy a Magellán-szoros biztonságát felügyelje. Bulnest nem érdekelte, hogy a Magellán-szoros déli kijárójánál minden korábbi városalapítási terv megbukott (a spanyolok már 1584-ben települést akartak létrehozni innen két kilométerre, de a kegyetlen körülmények miatt pár éven belül elhagyták a helyet), így alig pár hét leforgása alatt felépíttette az erődöt. Ahogy anno Puerto del Hambrét, vagyis az Éhség kikötőjét a spanyolok, úgy 1848-ban a Bulnes erődöt a chileiek hagyták el. Az ok azonnal nyilvánvalóvá válik, amint kiszállunk a kisbuszból. Olyan erős és csípős szél fúj a szoros felől, hogy a lábunkról majd ledönt minket.

Minden épület, a templom is fából készült

Az erődöt 1943-ban újították fel, azóta emlékmű. Minden épület, a templom, a laktanya, a konyha és a fegyverraktár is fából készült, az egésznek vadregényes hangulata van. Mintha egy western film forgatási helyszínén járnánk, csak hiányzik a stáb és Clint Eastwood. 

Dekoráció az ágyú, nem több

A erőd mögött egy ösvény tekereg le a partra, ahol ha lehet, még nagyobb a cidri. Tényleg egészen élhetetlen ez a partszakasz, teljesen jogos, hogy mindenki Punta Arenas-ba költözött innen. Ez azért persze nem teljesen van így, ugyanis Puerto del Hambréban máig lakik néhány halászcsalád. Punta Arenas felé utazva beugrunk szétnézni, de csak romos bárkákat és  kóbor kutyákat találunk a világnak ezen nem kicsit elzárt vidékén. Lövünk néhány fotót, majd visszaszállunk a kisbuszba, és irány a civilizáció.

Bárkák Puerto del Hambréban

Punta Arenas határában egy hajóroncsra leszünk figyelmesek. A Lord Lonsdale névre keresztelt hajó állítólag 1909-ben kiégett a falkland-szigeteki Stanley-ben, de hogy pontosan hogy és mikor került Punta Arenas kikötőjébe, azt senki nem tudja. Az biztos, hogy a hajó az 1920-as években már itt horgonyzott, mert Rockwell Kent 1924-ben publikált Délre a Magellán-szorostól című könyvében arról ír, hogy egy ízben négy napot a fedélzeten kellett töltenie, amíg a saját hajóját javítgatta. Ekkortájt nény ember élt a hajón, akik tulajdonképpen kuplerájt üzemeltettek a roncson. Leírása szerint vad orgiák színhelye volt a bárka, az ott töltött négy napban nem volt egy tiszta pillanata.

Egykoron kuplerájként működött a Lord Lonsdale, ma szimpla roncs

Körbefotózzuk a roncsot, majd visszatérünk Punta Arenas-ba. Holnap új vizekre evezünk, irány Tűzföld!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra! 

A Torres del Painéről a leghíresebb képeket helikopterről készítik. Soha nem álmodtam arról, hogy egyszer felrepülök az Andok leghíresebb csúcsai fölé, de egyik barátomnak hála erre most sor került. Hatalmas élmény volt, ennyi szép, havas csúcsot nem láttam még sehol. 

Az időjárással hihetetlen szerencsénk volt, egyetlen felhő nem volt az égen, s mivel széllökések sem voltak, nagyon könnyű volt fényképezni. Mondjuk 2000 mter magasan a -10 fokban a kezem majdnem lefagyott, de megérte. A 40 perces repülés során mintegy kétszáz képet készítettem, személyes kedvenceim a Grey-gleccser felett készültek. Íme néhány exkluzív fotó a Torres del Paine kevésbé ismert szegleteiből:

 Egy névtelen csúcs közvetlen napfelkelte előtt

Lago Dickson: a park kevésbé ismert szeglete

Elnyeli a jég a Nunatak-szigetet

Ezeken a jégmezőkön még nem járt ember

Megcsillannak a Nap első sugarai a Cordillera Paine Grande csúcsain

 Egy ismertebb fotó: Cuernos del Paine

Lassan mindent beterít a napfény

Híres kép: Torres del Paine

Nincs ennél szebb látvány

Végül annyira megtetszett a hegyek közti repkedés, hogy - kiváltva a hosszú és poros buszutat - a délutáni órákban helikopterrel tértünk vissza Puerto Natalesbe. Ez az út sem volt kevésbé csúnya, íme néhány fotó a Torres del Painén túlról:

Gleccservizet szállít a Rio Paine

Lago del Toro

 Egy ilyen jelentéktelen csúcsnak nem is adnak nevet

1895-ben a Milodón-barlangban egy 10 000 éve kihalt őslajhár csontjaira bukkantak

Még a tavakat is lekerítik Patagóniában

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!