MIRADOR - "Kilátó a világra"

Coangos egy csodaszép falu, nagyon kellemes emberekkel. Az öreg José, aki ismerte Móriczot, azonban nem a titkok tudója, viszont ismeri azt, aki segíthet nekünk. Megérte napokon át várni és semmit tenni, még akkor is, ha egyes bürokrata indiánoknak ez nem tetszik.

Még épp csak erőlködnek az első napsugarak, amikor Coangosban megkezdődik az élet. Csörgőóra és mobiltelefon helyett arra ébredünk, hogy az asszonyok átkurjongatnak egyik házból a másikba, hogy a napi teendőket egyeztessék. Alighogy kilépek a faházikóból, ismét térdig tűnök el a sárban, így sikerül nyugtáznom, hogy száraz évszak ide, száraz évszak oda, ez az éjszaka sem múlt el csapadék nélkül. Cserébe mesés táj kényezteti a szememet olyan gazdag és zavarbaejtően zöld növényvilággal, amit eddig igen kevés helyen láttam.

Eső után még a zöld is kizöldül

A házak között tehenek és lovak legelésznek, itt-ott feltűnik egy-egy gumicsizás férfi jókora fegyverrel az oldalán. Vendéglátónk, San - ahogy a többi felnőtt férfi - útnak indul. Általában halászni vagy vadászni mennek, de ma a városban akad tennivaló. Elena (San felesége) első útja a földekre visz néhány 8-10 éves lurkó és a hűséges Peter kutya kíséretében, hogy betakarítsák a terményeket (yukka, banán, kínai burgonya). A faluban általában nincs is más ennivaló. A konyhában már lobog a tűz, s mivel nem maradhat őrizetlenül, a legidősebb, 14 éves lányka tesz-vesz körülötte. 

Endrével az egész napot Conagosban töltjük és figyeljük a történéseket. A házak kiürülnek, mindenki megy a dolgára, de a tisztás megtelik játszadozó gyerekekkel. Egyéb játék híjján egy döglött kígyóval hoznak frászt egymásra. Ahogy a nap feljebb kúszig az égen, egyre tikkasztóbb lesz a hőség. Ki ne vágyna egy hűsítő zuhanyra? A falu huncutkái meglelik a slagot, és a napi tisztálkodást kergetőzve, órákig tartó, mókás pancsolással viszik véghez.

Pancsolás

Coangosban népviseletet senki sem visel, és nagy bánatunkra sámánok sincsenek, de ezt leszámítva a shuarok hétköznapi élete semmiben nem különbözik más őserdei indián népektől. A hal- és az állatállomány csökkenése miatt már kissé háttérbe szoruló halászat és vadászat a férfiak feladata, a nők szerepe a tűz őrzése, a csecsemők ellátása és a mosás a pataknál, ami remek lehetőséget biztosít egy kis tereferére és fűrdőzésre is. Minden háznál tekintélyes a gyermekáldás, nem is találkozunk olyan családdal, ahol ne volna legalább hat-nyolc csemete. A kisebbek nevelése jobbára a nagyobb testvérekre és unokatestvérekre hárul. Ahogy ez a természeti népeknél lenni szokott, a felhőtlen gyermekkor nem is tart tovább a nemi érettség elérésénél. 

Az egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakon

A falu közepén a rögtönzött focipálya mentén egy hosszú faépület húzódik. Gyermeki kíváncsisággal merészkedem fel a tornácára, de sajnos az ajtót zárva találom. Az ablakon át látom, hogy padok sorakoznak bent, ez az iskola. Az egyik padon néhány könyv látható, a falon egy tekintélyes méretű poszter az ABC betűivel, valamint néhány képpel illusztrált shuar szóval. Nyelvtanár vagyok, így nem csoda, hogy lázba hoz a lehetőség, hogy egy parányi indiánfalu iskolájába besétáljak egy tanórára, de ez a terv valahogy mindig kudarcba fullad. Annak idején a tawahka indiánoknál olyan nagy eseménynek számított a fehérek látogatása, hogy tanítási szünetet rendeltek el ott tartózkodásunk idejére, az asháninkáknál pedig érkezésünk véletlenül a pedagógushétre esett. Most sincs nagyobb szerencsém. Az üres iskola ablaka előtt állva betűzgetem suttogva a shuar szavakat, majd a jelentésükön töprengve sétálok le a tornácról. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. A sulival szomszédos ütött-kopott iroda tárva nyitva áll. Egy fiatal férfi téblábol az ajtóban, rámköszön és rosszallóan végignéz. Megkérdezi a nevem, és hogy mi járatban vagyok errefelé. Kiderül, hogy nincs egyedül a furcsa idegen. A másik férfi Endrével beszélget az orvosságos házikóban, majd mindkettőnket betessékelnek a kaotikus berendezésű rögtönzött fairodába.  

A shuarok ma már nem hordanak népviseletet

- Tudjátok, hogy a shuar települések engedély nélküli látogatása tilos? - teszi fel a kérdést barátságtalanul a szigorúbb arcú - Van engedélyetek arra, hogy Coangosban tartózkodjatok? - folytatja kissé feldúltan.
- Sucúában a shuar önkormányzat adott engedélyt a Coangosba való belépésre - válaszolunk hivatalosan.
- Én vagyok itt az alelnök, és hozzám nem jutott el az érkezésetek híre.
- Valószínűleg ebben nem mi vagyunk a hibásak.
- Honnan valók vagytok? - kezd megenyhülni.
- Magyarországról.
- Az hol van? Európában?
- Igen. Közép-Európa.
- A Tayos-barlang miatt vagytok itt? Oda ugyanis én szoktam túrákat vezetni a helyi turistáknak. Mostanában sokan látogatják. Mutatok fotókat róla - válik az alelnök elvetemült bürokratából pénzéhes kapitalistává.

Miközben  a képeket nézegetjük, mesélni kezdünk nekik Móriczról, és hogy miért jöttünk pontosan. A sztori minden részlete az újdonság erejével hat rájuk, bár egyikük sem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. A barlangászatban azonban meglehetősen kompetensnek tűnik a magát alelnöknek nevező fickó. Megkérjük, hadd készítsünk vele egy rövid interjút a Tayos-barlangról, de gyorsan fel is hagyunk a dologgal, mert előrebocsátja, hogy 50 dollár alatt még a nevét sem hajlandó a kamerának elárulni. Fontoskodva felírják a nevünket egy egérrágta papírcetlire, majd kitessékelnek az irodából. Átsétálunk az orvosságos házikóba. A feszült hangulat csak akkor oldódik egy kicsit, amikor megpillantják a laptopokat, amin mutatunk néhány felvételt más indián közösségről, megnyugtatva őket, hogy nem mindeki kér 50 dollárt egy felvételért. Bő fél órás kevésbé paprikás társalgás után búcsút intenek, és a következő napokban nem is tisztelik meg jelenlétükkel a falut.

Endre és a gyerekek

San csak másnap, azaz kedden érkezik vissza a faluba. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen első este ígéretet tett, miszerint bejelent bennünket a falu öreg és nagy tiszteletben álló bölcsénél, a 76 esztendős José Bajarenál, aki jó eséllyel ismerte Móricz Jánost. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy az öreg José talán nem kedveli a társaságot, ezért költözött fel egyedül az örök magányt biztosító szomszédos hegy tetejére. Se kutya, se macska, csak az erdő csendje. Amikor San népes családjával együtt megérkezünk, egy padon tűnődve üldögélő, barátságos, szelíd, ugyanakkor komoly idős férfit látok, akiből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. Arcán keresem az indiános vonásokat, de akár lehetne egy európai derűs nagypapa is, ha nem viselne a szeme alatt szolíd, apró tetoválásokat. Mindenkit egyesével, mosolyogva üdvözöl.

Naplóíráshoz szurkolnak a bakancsok

A következő néhány óra kellemes beszélgetéssel telik. Hamarosan szó esik Juan Móriczról, José szíves örömest áll a kameránk elé. Megható a segítőkészsége, ahogy meg-megáll egy-egy mondat után, hogy kutasson emlékeiben, és minél pontosabb választ adjon mindarra, amire kíváncsiak vagyunk.

- José! Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- Limónban. Még fiatal voltam, nem lehettem több 25-28 évesnél.
- Juan miért jött ide?
- A barlang miatt.
- Már tudott a barlangról, amikor megérkezett? 
- Igen. Többször is visszajött. 
- Egyedül jött?
- Nem mindig. Volt amikor öt katona volt vele. Meg egy nő és egy orvos is. Meg járt itt az az atya is, Crespi.
- Ők miért jöttek ide?
- A barlangba akartak leerszkedni. Volt, amikor három hónapig is itt voltak, de nem a faluban, hanem a völgyben táboroztak. Mikor elfogyott az ennivaló, elmentek.
- Miért mentek a barlangba?
- Juan aranyat talált lenn. Arany tárgyakat.
- Milyen tárgyakat talált?
- Olyat, mint ez a szék itt - mutat arra a fapadra, amin Endre ül - De lehet, hogy mást is.
- Tudja, hogy mi történt azokkal a tárgyakkal?
- Szerintem Juan elvitte őket a barlangból. Meg akarta őket vizsgálni.
- Látta a tárgyakat?
- Nem. Juan Móricznak nem én voltam a vezetője, nem voltam lenn a barlangban, amikor azokat felhozták.
- Emlékszik, hogy ki volt a vezetője?
- Persze. Juan Ramos volt.
- Ő kicsoda? Él még?
- Egy rokonom. Él, Nantipban van.
- Nantipban? Hol van Nantip?
- Egy falu Kapisuntól nem messze. A Tiwinzába vezető útról visz oda az ösvény. 

Endrével egymásra nézünk nagy boldogan. Máris megvan a következő úticél.

José Bajare arcán furcsa tetoválás látható

- José! Ön szerint shuar eredetűek voltak ezek az arany tárgyak? Lehet, hogy ősi shuar táblák voltak?
- Nem, biztosan nem. Senki nem ismerte ezeket a tárgyakat. Juan talán tudta, hogy mik azok, de mi nem.
- A shuarok tudták, hogy ott vannak azok az arany tárgyak a barlangban?
- Senki nem tudta.
- Milyen ember volt Juan?
- Nagyon kedves. Jóbarát. Azt mondta, ő nem gringó, hanem közülünk való.
- Értett shuarul?
- Egy-két szót megtanult, de spanyolul beszéltünk.

Beszélgetünk még egy kicsit a régi dolgokról és a shuar nyelvről, amiből be kell vallanom, egy árva mukkot sem értek. Aztán közeledik a délutáni vihar, mi pedig visszabaktatunk a hegy túloldalára a coangosi kis orvosságos háziókóba, ahol a sátorba rejtőzve hallgatom az eső kopogását a laminatetőn, s közben már a nantipi kiruccanáson töprengek. Igyekszem elfojtani türelmetlenségemet. Legszívesebben már holnap indulnék, de a Santiago-folyón csak csütörtök reggel lesz legközelebb csónak, és ma még csak kedd van.

Életkép Coangosból

A másnap édes láblógatással telik, élvezzük az apró őserdei falu meghitt hangulatát. Nagy a boldogság, mert José a délelőtt folyamán egyszer csak betoppan látogatóba. Vállára akasztott tarisznyájában néhány banánt cipel. Meghatódom, amikor kiderül, hogy nekünk hozta ajándékba. Endrének és nekem négy napja egy-két darab kínai krumpli és egy marék üres rizs a menü, bár tegnap Elena a tiszteletünkre egy vén tyúkot is levágott, és azon osztoztunk a népes családdal. Az egy dolog, hogy kopog a szemünk az éhségtől, de azt is tudjuk, hogy vélhetően Josénak sincs egyéb ennivalója mára, mint ez a pár banán. Megoszjuk vele az aznapi ebédet, majd váltunk pár kedves szót, aztán búcsút int és nézem, ahogy az öreg nehézkes léptekkel visszabandukol a magányos hegyre.

Épp csak lenyugszik a nap, amikor visszahúzódunk a sátorba. Nehezen alszom el, mert emészt némi nyugtalanság. A csónak rendszerint reggel 7 körül ér az ösvényhez, érkezésünk pedig fényes nappal majdnem három órát vett igénybe. A terv szerint San egy lóval a segítségünkre lesz, és vállalja a húsz kilós zsákok szállítását a folyóig, de a sár attól még nagy erőpróba marad, csakúgy, mint a csúszós meredek hegyoldal. Az eső pedig csak nem akar csillapodni. 

A Rio Santiagón utazni felejthetetlen

Hajnali négykor már elemlámpával rámolok befelé a zsákomba és kezdem lebontani a sátrat Endre feje fölül. Az eső elállt. Csípkednünk kell magunkat, ha elkésünk félő, hogy a bányászokat szállító Cristóbal odébb áll, s akkor itt ragadunk még néhány napra. San gondosan a ló hátára kötözi a nagy zsákokat, aztán rendelkezésünkre bocsát két pár 44-es méretű gumicsizmát, amiből egy is elég lenne, mert nekem 38-as, Endrének meg 40-es lába van. Jóllehet a gumicsizmákat nem kell úgy óvni, mint a bakancsokat, de az ösvény a sok esőzés hatására még nehezebben járható. Rejtély, hogy csináljuk, de bő másfél óra dagonyázás után a folyóparton találjuk magunkat. Csónak egyelőre sehol, így van időnk alaposan lemosni a kölcsön csizmákat, valamint ruhát meg lábbelit váltani. A csónak látványát néhány másodperccel megelőzi a hangja. Feltűnik az ezúttal teljesen józan állapotban lévő Cristóbal néhány műanyag sisakot viselő férfi kíséretében. Santól búcsút veszünk, majd újra belefeledkezünk a számtalan vízesés gyönyörű látványába. Irány Nantip, ahol remélhetőleg rátalálunk Juan Ramosra.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Az első benyomás a shuarokról pont ugyanolyan, mint más indián közösségeknél. Megbízhatatlannak tűnnek. Aztán felkapaszkodva Coangos faluban egy más világ fogad. A shuarok vendégszeretőek, segítőkészek és nagyon kíváncsiak. A Tayos-barlang bár ismert a turizmus előtt, külföldi csak nagyon ritkán, szinte soha nem vetődik ide. Móricz nem véletlen szeretett bele a vidékbe, de hogy mit talált a barlang mélyén, még nem derült ki a számunkra.

Péntek reggel jelenünk meg a sucúai shuar önkormányzatnál, ahol a helyi indiánok tanácsára Khart (spanyol nevén Alfit) keressük (a shuaroknak két neve van: egy indián és egy spanyol). Az önkormányzat épületében tett második látogatásunk alkalmával sikerül személyesen találkoznunk vele. A fiatalember még nem hallott Móricz János kutatásairól, még kevésbé az esetleges magyar rokoni szálakról, de olyan lelkesnek bizonyul a témában, hogy amikor visszakísér bennünket a szállodai szobába, megígéri, hogy délután 5 órakor a shuar kultúrában jártas édesapjával együtt visszatér hozzánk. Egész este várunk fiatal barátunkra, de sem aznap, sem másnap nem jön. Azonnal érzékeljük, hogy szavahihetőségben a shuarok sem jobbak a többi indiánközösségnél, de szerencsére van tapasztalatunk a témában, így nem anyátlanodunk el.

Sucúában egy turistának nincs semmi érdekes, ráadásul a száraz évszakban is óránként elered az eső, így a fojtogatóan dohos szobában halálra unjuk magunkat. Elhatározzuk, hogy kezünkbe vesszük a dolgok irányítását és vasárnap, ha törik, ha szakad, nekivágunk a több naposnak ígérkező indiánozásnak. 

Van egy busz hajnali 4-kor, de annyira korai, hogy hagyjuk veszni a lehetőséget, annak reményében, hogy csak lesz valami a későbbi órákban. Éppenséggel lenne, csakhogy ma vasárnap van, így a következő járat Moronába 10:30-kor indul. A jegyárusnak fogalma nincs, hol van Coangos, az a shuar falu, ami a legközelebb fekszik a Tayos-barlanghoz, s ahol Móricz kutatásait végezte. A sofőr szerencsére jobban informált, így tudatja velünk, hogy Yukiantzánál kell leszállnunk.

A Rio Santiagóba ehhez hasonló csodák esnek bele

Négy órán át kacskaringózunk a lélegzetelállítóan zöld dombok között, majd egy éles kanyarban lassít a busz, a jegyellenőr pedig hátrabiccent, hogy a két fehér megérkezett. A meredek partszakasz felső részét sűrű zöld növényzet borítja, közvetlenül a főút mellett pedig egy uszadékfából összetákolt boltocska áll néhány rozoga asztallal, egy cingár kölyökmacskával, meg néhány heverésző kóbor kutyával. Az asztaloknál rézbőrűek iszogatnak, nagy érdeklődéssel fogadnak minket. Miután kiderül, hogy mi járatban vagyunk, egyikük feltápászkodik az asztaltól, és az italtól kissé megbódult állapotban odabaktat hozzánk, majd tisztelettudóan kezet nyújt. Cristóbalnak hívják, ő a Coangos-Yukiantza szakasz csónakosa. Fogalma sincs róla, hogy hol van Magyarország - épp úgy, ahogy általában az összes dél-amerikai indiánnak -, de cserébe jól ismeri a Santiago-folyót, így az ösvényig szívesen vállalja a szállításunkat.
 
Kivételesen az elhagyott kikötőben néhány méteren kissé megpihen a folyó. Ez azt jelenti, hogy az őrült robogás helyett csendes csordogálásba kezd és keskeny, hosszú, egytelen fatörzsből faragott indián csónakokat ringat. Leereszkedünk a meredek parton és bepakolunk az egyik csónakba.

Küzdök az elemekkel - Khar erről nem szólt

- Khar már jelezte rádión, hogy turisták jönnek, de a coangosiak tegnapra vártak benneteket. Egy shaur vezető órákig ácsorgott a folyó partján, hogy majd mutatja az utat. Hogyhogy nem tegnap jöttetek? - kérdezi akadozó nyelvvel. 
- Khar nem érkezett meg egy megbeszélt találkozóra és őt vártuk a városban.
- Nem baj. Az ösvény ugyan hosszú és sáros, de talán nem fogtok eltévedni. 
- Az ösvényen? Hát nem egészen Coangosig visz a csónakkal?
- Nem. Coangos még jópár kilóméter a parttól. Csak gyalogosan vagy lóháton lehet megközelíteni.

Aggódni kezdek. Nálunk vannak a 20 kilós zsákok is, amikkel ritkán sikerül nagyobb teljesítményt produkálnom egy 40 perces komótos sétánál, ráadásul eddig még azt is csak sík terepen sikerült abszolválnom.

Cristóbal beindítja a zajos motrot, ami olyan ledületet ad a könnyű csónaknak, hogy valósággal repülünk a víz felszínén. Át kell kelnünk néhány nagyobb zugón. Nem vagyok egy nagy rafting-bajnok, úgyhogy nem kis erőfeszítéssel próbálom eltusolni zaklatottságom attól való félelmemben, hogy csomagostól az erős sodrású vízbe pottyanunk. A táj a hondurasi Patuca partjára emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy 50 méterenként óriási vízesések zúgnak le a partmenti meredek sziklafalakról. Úgy elbűvöl, hogy bele is feledkezem a látványba, és mire eszembe jut az aggodalmam, már csak három méter választ el a sziklás partszakasztól.

Endrének sem a kedvence az őserdőben menetelni több mint 20 kilóval a hátán

Kikötünk. A hegyoldal olyan meredeken tör az ég felé, hogy alig akad egy vízszintes talpalatnyi rész, ahová a csónakból kipattanhatunk. Már most látszik, hogy kemény túra vár ránk. Cristóbal jó utat kíván, majd búcsút int és fülsüketítő motorzaj kíséretében távozik. Figyelem még néhány percig, ahogy sziluettjének nyoma vész a távolban. Hátuknra pakoljuk a nagy, hasunkra pedig a kisebb zsákokat, aztán útnak indulunk. Ekkor még mit sem sejtünk abból, hogy mi vár ránk, és abban reménykedünk, hogy a hegy tetejéről majd feltűnik a falu. Csalódnunk kell. 15 perces kaptató után az ösvény ereszkedik pár métert, majd újabb kaptató következik egy még magasabb hegyre, ahol viszont már térdig süllyedünk a sárban. A bakancsom minden lépésnél lemarad a lábamról, egyik kezemmel azt szabadítom ki és húzom vissza a lábamra, a másikkal pedig csúszós gyökerekben próbálok kapaszkodóra akadni, attól tartva, hogy egy rosszul irányzott lépéssel a mélybe zuhanok. Minden erőmet felemészti a meredek sáros ösvényen menetelés, amit az első két óra múltán sík mocsaras vidék vált fel. Minden kitartásomra és türelmemre szükségem van. A legrosszabb a tanácstalanság Endre arcán. Hátrahagyhatná a csomagokat velem együtt, miközben ő előremegy, hogy a faluból segítséget kérjen, de nem tudjuk, hogy mennyi van még hátra és félő, hogy az őserdő kellős közepén rámsötétedik. 

Coangos faluja csodás helyen fekszik

Két és fél óra telik el így. Van néhány mély pontunk, míg végül kutyacsaholást hallunk, és megpillantunk egy házat egy tisztás szélén. Megérkeztünk. Coangos néhány bádogtetős igénytelen faházból áll, mesés környezetben. A shuarok nagy szeretettel és örömmel fogadnak minket, és azonnal kisöprik az orvosságos házikót, hogy szálláshellyel kínáljanak. Ez a faluban az egyetlen ház, ami üresen áll, így itt felállíthatjuk a sátrat. Bár a padló kevésbé kényelmes a puha gyepnél, de legalább tető van a fejünk felett és ez egy ilyen csapadékos vidéken nem utolsó szempont csakúgy, mint a jaguárok éjszakai látogatása. Az ivóvíz a környező patakokból érkezik, két háznál kerti csapon keresztül is elérhető. Az egyiket még vacsora előtt ki is próbálom, ugyanis a Coangosba vezető ösvény megpróbáltatásai során olyan formát öltöttem tetőtől talpig, mint egy jókora sárgolyó.

Elena és lánya yukkáért megy az erdőbe, hogy enni tudjanak nekünk adni

A szomszéd házban Alfonso (shuarul San) lakik népes családjával. Felesége, Elena azonnal nekilát, hogy yukkából és rizsből vacsorát készítsen a vendégeknek. A konyhában nyílt tűzön főz. A fapadló itt-ott megrongálódott, így nem csak a család keresi a társaságunkat, de még a kutyák is bekukkantanak egy-egy félméteres repedésen. A nap lenyugszik, óriási csend és sötétség ül a falura, mindenütt égnek a gyertyák, itt-ott egy elemlámpa fénye kíséri a házak között szaladgáló gyerekeket. Alfonso az egyetlen a faluban, aki benzinmotoros generátorral és ezzel együtt televízióval is rendelkezik. Igaz, Coangosban egyetlen csatornát sem lehet fogni, de van egy DVD lejátszójuk egy darab lemezzel, ezért minden este ugyanazt a filmet nézi az egész falu. 8 óra körül a motor megtöri az őserdő meghitt csendjét és a film elindul. 

Jófej befigyel a padlón keresztül

Bennünket is odacsábítanak, de a film helyett inkább a két gringót nézik kíváncsian. Rövid tanácskozás után megengedik, hogy a következő napokban részt vegyünk a falu mindennapi életében, és hogy filmezzünk. Mesélünk nekik Móricz Jánosról, de a többség nem hallott róla. Teljesen jogos, hiszen Móricz utoljára az 1970-es évek közepén járt itt, az azóta eltelt 40 évben meghaltak azok, akik ismerhették.

- Én emlékszem rá - szól a népes csapatból egy férfi - Gyerek voltam akkoriban, de emlékszem Juanra, édesapám jóban volt vele.
- Édesapád még él? - puhatolódzunk.
- Nem, régen meghalt már. De az öreg tudhat valamit, igaz, San? - fordítja tekintetét vendéglátónkra.
- Igen, az öreg biztosan ismeri.
- Találkozhatunk az öreggel?
- Persze. Holnap majd beszélek vele, biztosan fogad titeket - zárja le a témát San, s fordul a képernyő felé, hogy életében valószínűleg századszor is megnézze a Tiwintzáról szóló turisztikai műsort, amit néhány lelkes amatőr forgatott a falujáról. Jókat mosolyognak rajta, mert felismerik barátaikat a képernyőn.

Egy egész házat a rendelkezésünkre bocsátottak

Az egész este meghitt. Imádom az őserdei hangulatot az ilyen kis közösségek között, az ember itt újra embernek érzi magát. Nincs sürgés-forgás, zajártalom, semmi. Mikor a film véget ér, mindenki visszatér a házába, és a falu nyugovóra tér. Nekem a sátorban feküdve a másnapon jár az agyam. Elképzelem milyen lesz az öreg, aki ismerte Móriczot. Izgatott vagyok, mert ha ő tud valamit és megosztja velünk, akkor kiderül az igazság Móricz körül...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

Több mint 10 évvel ezelőtt hallottam először azt a képtelen történetet, ami egy magyar kutató ecuadori felfedezéséről szólt, miszerint a dél-amerikai ország őserdőjében magyarul beszélő indiánokkal találkozott. A sztori annyira hihetetlennek hatott, hogy egy nagy mosoly után dobtam is a témát, de mikor Ecuador földjére léptünk, újra bevillant a kalandregénybe illő történet. Egyre többen és többen kerestek meg minket, hogy ha már Ecuadorban járunk, miért nem keressük fel ezt a közösséget, és bizonyítjuk vagy cáfoljuk Móricz János elméletét, aki a magyarok őshazáját az amerikai kontinensen vélte felfedezni. A sztori abszurd, de időnk éppen van, így elindulunk Móricz nyomában, hogy kiderüljön az igazság, vajon tényleg élnek magyarul beszélő indiánok Ecuadorban...

Az emberiség és a magyarság eredetét, amióta világ a világ, óriási homály fedi. Tanultam az iskolában a finnugor elméletről, ami gyerekfejjel egészen elfogadhatónak tűnt, bár már akkor akadt olyan tanárom, aki elmondta, hogy a tankönyvben olvasható teóriák nem feltétlen a valóságot tükrözik. Az internetnek hála a múlt és történelem megnyitja kapuit, illetve sokkal több elmélettel ismerkedhet meg az ember, mint amit az iskolában tanítanak neki. A magyarokat vannak, akik a baszkokkal, vannak, akik a japánokkal rokonítják, és elég sokan vannak, akik nem az Uraltól, hanem Mezopotámiából eredeztetnek bennünket. Az igazságot és a múltat valószínűleg senki nem ismeri, márpedig azt mondják, "nincs jövője az olyan nemzetnek, amely nem ismeri, nem becsüli múltját".

Móricz János neve összeolvadt a Tayos-barlanggal (forrás: tudatbazis.hu)

1969-ben számolt be arról az ecuadori és nemzetközi média, hogy egy magyar származású őstörténetkutató, Móricz János, Ecuador területén egy Tayosnak nevezett barlangrendszer egyes termeiben olyan írást tartalmazó aranytáblákra bukkant, amely egy eddig ismeretlen ősi civilizáció létezését feltételezi. Ha az ember kicsit utánanéz a lassan 45 évvel ezelőtti ecuadori sajtónak, akkor valóban talál cikkeket a felfedezésről, amikben azt is tényként közlik, hogy - Móricz elméletét alapul véve - az ecuadori nép a magyarok rokona. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk lépésről lépésre, és nézzük meg alaposabban, ki is volt Móricz János!

Rövid összefoglalómban igyekszem tényszerűen és röviden áttekinteni Móricz ecuadori kutatásait amolyan lexikális anyag gyanánt. Mindezt pártatlanul és előítéletek nélkül teszem, amely nehéz feladat, hiszen az interneten és a nyomtatott sajtóban fellelhető valamennyi tudásanyag meglehetősen elfogult és szélsőséges álláspontot képvisel e témában.

Móricz János elmélete megjelenik az ecuadori sajtóban (forrás: csillagosveny.uw.hu)

Móricz a vas megyei Horvátnádalján született 1923-ban, a II. világháborút követően Argentínába költözött. Vélhetően fiatal korától kezdve foglalkoztatta őt a magyar nép eredete, így nagy lelkesedéssel fogadta a baszk származású argentin mérnök, Florencio de Basaldúa teóriáját, ami a magyarokkal rokon baszkokat az amerikai kontinensről származtatta.

Az 1960-as években egy német aranybánya megbízásából Ecuadorban, pontosabban Morona-Santiago tartományban végzett felméréseket, és ezalatt az idő alatt sikerült remek kapcsolatot kialakítania az őslakos shuar népcsoporttal. Hogy tőlük vagy más forrásból szerzett-e tudomást egy az Andok alatt húzódó óriási barlangrendszerről, azt nem sikerült kiderítenünk, de több alkalommal leereszkedett shuar helyi vezetők kíséretében a barlang mélyére Coangos falu közelében. Az egyik ilyen alkalommal eljutott egy addig felfedezetlen csarnokba, ahol több ezer ismeretlen írást tartalmazó arany- és egyéb fémlemezre bukkant. A termet Fémkönyvtárnak nevezte el. A barlangrendszer más területein emberi alakokat és állatokat ábrázoló arany-, kő- és kerámiaszobrok rejtőztek a guanó alatt. A shuarok állítása szerint mindezeket egy ősi civilizáció helyezte biztonságba a barlangban egy megsemmisítéssel fenyegető karasztrófa elől.

Dr. Peña Matheus, Stanley Hall és Móricz János az 1975-ös ismerkedő expedíción (forrás: goldlibrary.com)

Móricz János szerint ezek a tárgyi emlékek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a magyarság őshazája nem más, mint Amerika. Elméletét nem sikerült tudományos alapokra helyeznie, de igyekezett azt más tudományterületek kutatási anyagával alátámasztani. Egyik fő vesszőparipája a nyelvészet volt. Közös szavakat vélt felfedezni a cañari, a puruha, a perui mochika és a magyar nyelvben, valamint számos azonos, illetve rokonítható földrajzi és családnevet talált Ecuador területén. Továbbá úgy vélte, hogy a shuar és a magyar eredetmítoszok közötti hasonlóságot is nagy hiba volna figyelmen kívül hagyni.

Lelkesedését és meggyőződését mi sem bizonyítja jobban, mint ez a részlet abból a levélből, amit Pataky Lászlónak küldött Békéscsabára:

"Bejártam Paraguayt, Boliviát, ott kutattam a Nap kapunál, s találkoztam Poznászky fiával, keresztül hajóztam a Titicaca tavat, a Popo-t, Fönt jártam a Macsu-Picsu-i szikla várban, s az Urubamba völgyében, s mielőtt éreztem, hogy mindehhez közünk van, hogy mindezt, magyar szellem teremtette, de mindhiába az érzés, a nyom, az azonos lelki világ, a néprajz, a pentatonikus zene, ha kézzel fogható bizonyíték nincs.

1965.-ben, tovább jöttem, elhatároztam, hogy ékvádort fogom átkutatni, mert úgy gondoltam, hogy legjobb minden országot átnézni, hátha itt, tudok valami olyat találni, mi az egész kérdést megoldja. Ezért jöttem ide, arra gondolva, hogy innen majd az észak perui Chan-Chan-ba megyek, hol föltétlenül fogok találni kézzelfoghatóbizonyítékot is, mert az előző kutatásaim alapján, úgy láttam, hogy Chan-Chan-ba kell mennem. Nem úgy történt, ahogy azt én elképzeltem, hanem itt, a világ közepén találkoztam a ma is élő valósággal.

Váratlanul ert, s nem voltam fölkészülve, arra, hogy ma is élő magyar valóságot fogok találni. Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, hogy ős-magyar földön vagyok, hogy ide jött Csaba, s innen mentünk a Kárpát medencébe, hogy ez nem "amerika" , hanem a sokat keresett, ismeretlen nagy scythia, akkor sok-sok minden, világos lett előttem. Innen belátva egész nagy scythia területét, s felismertem a sok előzőleg talált nyom összefüggését is.Itt, már nem az álom szárnyain lovagolva szállt képzeletem, őseink után nyargalva, hogy kérdőre vonjam őket, vajon onnan jöttünk? Itt, az álom hagyott el, s éjjeleken át, róttam az alvóváros utcáit, mert nem tudtam elaludni, s ha igen, úgy fölriadva, hamar le mentem az utcára, hogy meggyőződjek arról, hogy nem-e álom az egész. Három végtelenül hosszú hónapig vajúdtam így, küzködve önmagammal. Mindent leellenőriztem. A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért, Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni. Tudom, hogy ezt így nehéz elhinni, mert magam sem hittem saját füleimnek, s így nem kívánhatom Tőletek, hogy ezt elhiggyétek, viszont, mindezt le lehet és le kell ellenőrizni, nem egy vagy két nyelvésznek, de bárkinek módjában áll idejönni s meggyőződni mind erről..."

Móricz Pataky Lászlóval folytatott levelezést éveken át (forrás: magyarvagyok.com)

1969-ban Móricz hivatalosan is bejelentette a barlangban tett felfedezéseit az ecuadori elnöknek, jobbára azzal a céllal, hogy a magyarság amerikai eredetének bizonyítására kutatások indulhassanak, továbbá, hogy a barlangrendszert a világörökség részévé téve megmentse a kifosztástól és a végleges megsemmisüléstől. A bejelentés sokak érdeklődését felkeltette, így 1969-et követően több expedíció szervezése is megkezdődött, azonban egyik sem tudta biztosítani a leletek érintetlenségét, ami nem egyezett a shuarok és Móricz kérésével. Éveken át nem történt hivatalosnak tekinthető leereszkedés, majd 1976-ban - Móricz és a shuarok együttműködése nélkül - egy brit expedíciós csapat katonai kísérettel és Neil Amstrong űrhajós reklámarcával behatoltak a barlangba.

A kutatásról tett első jelentések arról számoltak be, hogy többszáz évre elegendő kutatási anyag került elő, majd a következő években szigorú, tulajdonképpen napjainkig tartó hírzárlat következett.

Móricz és Erich von Däniken

Móricz több ízben is kísérletet tett arra, hogy a média segítségével elméletét a nyilvánosság elé tárja, de bizonyítékai tudományos elismerése nélkül a kutatók és a tudósok körében süket fülekre talált. 1991-ben épp egy nemzetközi konferenciát szervezett a témában, mikor meghalt. Egyesek szerint túl sokat tudott, így rosszakarói a guayaquili hotelszobájában meggyilkolták, bár az tény, hogy pár hónappal halála előtt ecuadori orvosok súlyos tüdőbetegséget állapítottak meg nála.

Mindenesetre az általa felfedezett aranylemezeknek nyoma veszett. Egyesek szerint Carlos Crespi szerzetes hagyatékában találhatók meg, mások a Vatikánra esküsznek, de olyan elméletek is napvilágot láttak, hogy a mormon egyház tette rájuk a kezét. Az is elképzelhető, hogy a mai napig a barlang egyes járataiban vannak elrejtve, ha egyáltalán létezett ez a bizonyos aranykönyvtár.

A magyar nép amerikai eredeztetése azóta is két szélsőséges csoportra osztja a közvéleményt. Az egyik oldal kissé fanatikusan minden témával kapcsolatos hipotézist tényszerűen tálal. Össznépi sértettségében előszeretettel gyárt olyan összeesküvés-elméleteket, hogy az egész világ összefog ellenünk csak azért, hogy eltitkolják a magyarság nagyságát. Ezzel együtt olyan irracionális és hajmeresztő történetekkel színezik ki Móricz téziseit, hogy a barlangot óriási földönkívüli lények népesítik be, amivel azt gondolom, nagy a felelősségük abban, hogy a tudós társadalom gúnyos mosollyal fordul el a témától. Valljuk be persze azt is, hogy az sem segíti a történet hitelesítését, hogy a témát a meglehetősen gazdag fantáziával megáldott író, Erich von Däniken  is meglovagolta. A másik csoportot azok alkotják, akik következetesen elutasítanak mindent, ami ezzel a témával kapcsolatos, és a teóriát egyenesen nevetségesnek, sőt, felháborítónak tartják.

Neil Armstrong és Stanley Hall a Tayos-barlangban (forrás: cienciasparalelas.com.br)

Mi Endrével a témát pártatlanul közelítjük meg. A következő időszakban az a célunk, hogy kamerákkal felszerelkezve végigjárjuk Móricz útját. Első lépésként holnap bevetjük magunkat az őserdőbe, és a barlang közelében található shuar falvakban megpróbáljuk felkeresni Móricz János egykori indián barátait és barlangi vezetőit. Ehhez róluk mindössze annyi információ áll rendelkezésünkre, hogy a Rio Santiago folyón kell lefelé haladnunk csónakkal a yukiantzai elágazástól, majd követnünk kell egy ösvényt Coangos falujáig. A shuar falvakba belépési engedélyre van szükség, amit a shuar önkormányzatnál már beszereztünk, úgyhogy indulhat a kutatás...