Coangos egy csodaszép falu, nagyon kellemes emberekkel. Az öreg José, aki ismerte Móriczot, azonban nem a titkok tudója, viszont ismeri azt, aki segíthet nekünk. Megérte napokon át várni és semmit tenni, még akkor is, ha egyes bürokrata indiánoknak ez nem tetszik.
Még épp csak erőlködnek az első napsugarak, amikor Coangosban megkezdődik az élet. Csörgőóra és mobiltelefon helyett arra ébredünk, hogy az asszonyok átkurjongatnak egyik házból a másikba, hogy a napi teendőket egyeztessék. Alighogy kilépek a faházikóból, ismét térdig tűnök el a sárban, így sikerül nyugtáznom, hogy száraz évszak ide, száraz évszak oda, ez az éjszaka sem múlt el csapadék nélkül. Cserébe mesés táj kényezteti a szememet olyan gazdag és zavarbaejtően zöld növényvilággal, amit eddig igen kevés helyen láttam.
Eső után még a zöld is kizöldül
A házak között tehenek és lovak legelésznek, itt-ott feltűnik egy-egy gumicsizás férfi jókora fegyverrel az oldalán. Vendéglátónk, San - ahogy a többi felnőtt férfi - útnak indul. Általában halászni vagy vadászni mennek, de ma a városban akad tennivaló. Elena (San felesége) első útja a földekre visz néhány 8-10 éves lurkó és a hűséges Peter kutya kíséretében, hogy betakarítsák a terményeket (yukka, banán, kínai burgonya). A faluban általában nincs is más ennivaló. A konyhában már lobog a tűz, s mivel nem maradhat őrizetlenül, a legidősebb, 14 éves lányka tesz-vesz körülötte.
Endrével az egész napot Conagosban töltjük és figyeljük a történéseket. A házak kiürülnek, mindenki megy a dolgára, de a tisztás megtelik játszadozó gyerekekkel. Egyéb játék híjján egy döglött kígyóval hoznak frászt egymásra. Ahogy a nap feljebb kúszig az égen, egyre tikkasztóbb lesz a hőség. Ki ne vágyna egy hűsítő zuhanyra? A falu huncutkái meglelik a slagot, és a napi tisztálkodást kergetőzve, órákig tartó, mókás pancsolással viszik véghez.
Pancsolás
Coangosban népviseletet senki sem visel, és nagy bánatunkra sámánok sincsenek, de ezt leszámítva a shuarok hétköznapi élete semmiben nem különbözik más őserdei indián népektől. A hal- és az állatállomány csökkenése miatt már kissé háttérbe szoruló halászat és vadászat a férfiak feladata, a nők szerepe a tűz őrzése, a csecsemők ellátása és a mosás a pataknál, ami remek lehetőséget biztosít egy kis tereferére és fűrdőzésre is. Minden háznál tekintélyes a gyermekáldás, nem is találkozunk olyan családdal, ahol ne volna legalább hat-nyolc csemete. A kisebbek nevelése jobbára a nagyobb testvérekre és unokatestvérekre hárul. Ahogy ez a természeti népeknél lenni szokott, a felhőtlen gyermekkor nem is tart tovább a nemi érettség elérésénél.
Az egyoldalú táplálkozás nyomai meglátszanak a pocakon
A falu közepén a rögtönzött focipálya mentén egy hosszú faépület húzódik. Gyermeki kíváncsisággal merészkedem fel a tornácára, de sajnos az ajtót zárva találom. Az ablakon át látom, hogy padok sorakoznak bent, ez az iskola. Az egyik padon néhány könyv látható, a falon egy tekintélyes méretű poszter az ABC betűivel, valamint néhány képpel illusztrált shuar szóval. Nyelvtanár vagyok, így nem csoda, hogy lázba hoz a lehetőség, hogy egy parányi indiánfalu iskolájába besétáljak egy tanórára, de ez a terv valahogy mindig kudarcba fullad. Annak idején a tawahka indiánoknál olyan nagy eseménynek számított a fehérek látogatása, hogy tanítási szünetet rendeltek el ott tartózkodásunk idejére, az asháninkáknál pedig érkezésünk véletlenül a pedagógushétre esett. Most sincs nagyobb szerencsém. Az üres iskola ablaka előtt állva betűzgetem suttogva a shuar szavakat, majd a jelentésükön töprengve sétálok le a tornácról. Olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne. A sulival szomszédos ütött-kopott iroda tárva nyitva áll. Egy fiatal férfi téblábol az ajtóban, rámköszön és rosszallóan végignéz. Megkérdezi a nevem, és hogy mi járatban vagyok errefelé. Kiderül, hogy nincs egyedül a furcsa idegen. A másik férfi Endrével beszélget az orvosságos házikóban, majd mindkettőnket betessékelnek a kaotikus berendezésű rögtönzött fairodába.
A shuarok ma már nem hordanak népviseletet
- Tudjátok, hogy a shuar települések engedély nélküli látogatása tilos? - teszi fel a kérdést barátságtalanul a szigorúbb arcú - Van engedélyetek arra, hogy Coangosban tartózkodjatok? - folytatja kissé feldúltan.
- Sucúában a shuar önkormányzat adott engedélyt a Coangosba való belépésre - válaszolunk hivatalosan.
- Én vagyok itt az alelnök, és hozzám nem jutott el az érkezésetek híre.
- Valószínűleg ebben nem mi vagyunk a hibásak.
- Honnan valók vagytok? - kezd megenyhülni.
- Magyarországról.
- Az hol van? Európában?
- Igen. Közép-Európa.
- A Tayos-barlang miatt vagytok itt? Oda ugyanis én szoktam túrákat vezetni a helyi turistáknak. Mostanában sokan látogatják. Mutatok fotókat róla - válik az alelnök elvetemült bürokratából pénzéhes kapitalistává.
Miközben a képeket nézegetjük, mesélni kezdünk nekik Móriczról, és hogy miért jöttünk pontosan. A sztori minden részlete az újdonság erejével hat rájuk, bár egyikük sem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. A barlangászatban azonban meglehetősen kompetensnek tűnik a magát alelnöknek nevező fickó. Megkérjük, hadd készítsünk vele egy rövid interjút a Tayos-barlangról, de gyorsan fel is hagyunk a dologgal, mert előrebocsátja, hogy 50 dollár alatt még a nevét sem hajlandó a kamerának elárulni. Fontoskodva felírják a nevünket egy egérrágta papírcetlire, majd kitessékelnek az irodából. Átsétálunk az orvosságos házikóba. A feszült hangulat csak akkor oldódik egy kicsit, amikor megpillantják a laptopokat, amin mutatunk néhány felvételt más indián közösségről, megnyugtatva őket, hogy nem mindeki kér 50 dollárt egy felvételért. Bő fél órás kevésbé paprikás társalgás után búcsút intenek, és a következő napokban nem is tisztelik meg jelenlétükkel a falut.
Endre és a gyerekek
San csak másnap, azaz kedden érkezik vissza a faluba. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen első este ígéretet tett, miszerint bejelent bennünket a falu öreg és nagy tiszteletben álló bölcsénél, a 76 esztendős José Bajarenál, aki jó eséllyel ismerte Móricz Jánost. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy az öreg José talán nem kedveli a társaságot, ezért költözött fel egyedül az örök magányt biztosító szomszédos hegy tetejére. Se kutya, se macska, csak az erdő csendje. Amikor San népes családjával együtt megérkezünk, egy padon tűnődve üldögélő, barátságos, szelíd, ugyanakkor komoly idős férfit látok, akiből sugárzik a nyugalom és az elégedettség. Arcán keresem az indiános vonásokat, de akár lehetne egy európai derűs nagypapa is, ha nem viselne a szeme alatt szolíd, apró tetoválásokat. Mindenkit egyesével, mosolyogva üdvözöl.
Naplóíráshoz szurkolnak a bakancsok
A következő néhány óra kellemes beszélgetéssel telik. Hamarosan szó esik Juan Móriczról, José szíves örömest áll a kameránk elé. Megható a segítőkészsége, ahogy meg-megáll egy-egy mondat után, hogy kutasson emlékeiben, és minél pontosabb választ adjon mindarra, amire kíváncsiak vagyunk.
- José! Hol találkozott először Juan Móriczcal?
- Limónban. Még fiatal voltam, nem lehettem több 25-28 évesnél.
- Juan miért jött ide?
- A barlang miatt.
- Már tudott a barlangról, amikor megérkezett?
- Igen. Többször is visszajött.
- Egyedül jött?
- Nem mindig. Volt amikor öt katona volt vele. Meg egy nő és egy orvos is. Meg járt itt az az atya is, Crespi.
- Ők miért jöttek ide?
- A barlangba akartak leerszkedni. Volt, amikor három hónapig is itt voltak, de nem a faluban, hanem a völgyben táboroztak. Mikor elfogyott az ennivaló, elmentek.
- Miért mentek a barlangba?
- Juan aranyat talált lenn. Arany tárgyakat.
- Milyen tárgyakat talált?
- Olyat, mint ez a szék itt - mutat arra a fapadra, amin Endre ül - De lehet, hogy mást is.
- Tudja, hogy mi történt azokkal a tárgyakkal?
- Szerintem Juan elvitte őket a barlangból. Meg akarta őket vizsgálni.
- Látta a tárgyakat?
- Nem. Juan Móricznak nem én voltam a vezetője, nem voltam lenn a barlangban, amikor azokat felhozták.
- Emlékszik, hogy ki volt a vezetője?
- Persze. Juan Ramos volt.
- Ő kicsoda? Él még?
- Egy rokonom. Él, Nantipban van.
- Nantipban? Hol van Nantip?
- Egy falu Kapisuntól nem messze. A Tiwinzába vezető útról visz oda az ösvény.
Endrével egymásra nézünk nagy boldogan. Máris megvan a következő úticél.
José Bajare arcán furcsa tetoválás látható
- José! Ön szerint shuar eredetűek voltak ezek az arany tárgyak? Lehet, hogy ősi shuar táblák voltak?
- Nem, biztosan nem. Senki nem ismerte ezeket a tárgyakat. Juan talán tudta, hogy mik azok, de mi nem.
- A shuarok tudták, hogy ott vannak azok az arany tárgyak a barlangban?
- Senki nem tudta.
- Milyen ember volt Juan?
- Nagyon kedves. Jóbarát. Azt mondta, ő nem gringó, hanem közülünk való.
- Értett shuarul?
- Egy-két szót megtanult, de spanyolul beszéltünk.
Beszélgetünk még egy kicsit a régi dolgokról és a shuar nyelvről, amiből be kell vallanom, egy árva mukkot sem értek. Aztán közeledik a délutáni vihar, mi pedig visszabaktatunk a hegy túloldalára a coangosi kis orvosságos háziókóba, ahol a sátorba rejtőzve hallgatom az eső kopogását a laminatetőn, s közben már a nantipi kiruccanáson töprengek. Igyekszem elfojtani türelmetlenségemet. Legszívesebben már holnap indulnék, de a Santiago-folyón csak csütörtök reggel lesz legközelebb csónak, és ma még csak kedd van.
Életkép Coangosból
A másnap édes láblógatással telik, élvezzük az apró őserdei falu meghitt hangulatát. Nagy a boldogság, mert José a délelőtt folyamán egyszer csak betoppan látogatóba. Vállára akasztott tarisznyájában néhány banánt cipel. Meghatódom, amikor kiderül, hogy nekünk hozta ajándékba. Endrének és nekem négy napja egy-két darab kínai krumpli és egy marék üres rizs a menü, bár tegnap Elena a tiszteletünkre egy vén tyúkot is levágott, és azon osztoztunk a népes családdal. Az egy dolog, hogy kopog a szemünk az éhségtől, de azt is tudjuk, hogy vélhetően Josénak sincs egyéb ennivalója mára, mint ez a pár banán. Megoszjuk vele az aznapi ebédet, majd váltunk pár kedves szót, aztán búcsút int és nézem, ahogy az öreg nehézkes léptekkel visszabandukol a magányos hegyre.
Épp csak lenyugszik a nap, amikor visszahúzódunk a sátorba. Nehezen alszom el, mert emészt némi nyugtalanság. A csónak rendszerint reggel 7 körül ér az ösvényhez, érkezésünk pedig fényes nappal majdnem három órát vett igénybe. A terv szerint San egy lóval a segítségünkre lesz, és vállalja a húsz kilós zsákok szállítását a folyóig, de a sár attól még nagy erőpróba marad, csakúgy, mint a csúszós meredek hegyoldal. Az eső pedig csak nem akar csillapodni.
A Rio Santiagón utazni felejthetetlen
Hajnali négykor már elemlámpával rámolok befelé a zsákomba és kezdem lebontani a sátrat Endre feje fölül. Az eső elállt. Csípkednünk kell magunkat, ha elkésünk félő, hogy a bányászokat szállító Cristóbal odébb áll, s akkor itt ragadunk még néhány napra. San gondosan a ló hátára kötözi a nagy zsákokat, aztán rendelkezésünkre bocsát két pár 44-es méretű gumicsizmát, amiből egy is elég lenne, mert nekem 38-as, Endrének meg 40-es lába van. Jóllehet a gumicsizmákat nem kell úgy óvni, mint a bakancsokat, de az ösvény a sok esőzés hatására még nehezebben járható. Rejtély, hogy csináljuk, de bő másfél óra dagonyázás után a folyóparton találjuk magunkat. Csónak egyelőre sehol, így van időnk alaposan lemosni a kölcsön csizmákat, valamint ruhát meg lábbelit váltani. A csónak látványát néhány másodperccel megelőzi a hangja. Feltűnik az ezúttal teljesen józan állapotban lévő Cristóbal néhány műanyag sisakot viselő férfi kíséretében. Santól búcsút veszünk, majd újra belefeledkezünk a számtalan vízesés gyönyörű látványába. Irány Nantip, ahol remélhetőleg rátalálunk Juan Ramosra.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
