Santo Domingo városának közelében élnek a tsáchilák, vagyis a vörös indiánok. Hogy pontosan hol, azt nem volt könnyű kideríteni, mert bár a tsáchilák turista barát közösség, sehol nem hirdetik magukat, így sötétben tapogatóztunk. Végül rátaláltunk Peripa falujára, ahol végre találkozhattunk a magyarindiánokkal...
Elhagyjuk Canoa bulivárosát és elindulunk Santo Domingo de los Colorados irányába. Jó két órás buszozás után érkezünk meg Pedernalesbe, ahol buszt váltunk. Újabb három órás nyüglődés, s máris Santo Domingóban találjuk magunkat. A buszpályaudvar eléggé lepukkant, zűrös alakok mászkálnak mindenfelé. Kicsit ismét Peruban érzem magamat, azt az egyet leszámítva, hogy itt kevés az indián arc.
Santo Domingo de los Colorados nevét a colorado indiánokról kapta. A colorado (jelentése: színes) nevet a spanyolok ragasztották rájuk (magukat tsáchilának nevezik), mert hajukat a konkvisztádorok érkezése után vörösre kezdték festeni. Bár Santo Domingo nevében megemlékezik az őslakosokról, a városban nincs semmi indiános. A pályaudvar környékén ronda betonépületek sorakoznak, minden második tetején hatalmas hotel felirat éktelenkedik. Mivel a következő napokban a tsáchilák falvait szeretnénk felkutatni, úgy döntünk, hogy nem megyünk messze a termináltól, hanem valamelyik igénytelennek kinéző szállóba vackoljuk be magunkat.
Santo Domingo főterén egy hatalmas tsáchila szobor áll
Ne ítélj a külső alapján - szokták volt mondani. A ronda homlokzat mögött kiválasztott hotelünk belseje egészen pofás, meglepetésünkre még wi-fi is van. A szálló egyetlen idegesítő eleme az a masszív alkesz, aki megpillantva a két gringót, ittas angolra vált. Taxisofőr volt az Egyesült Államokban (mi más?) és ragadt rá egy kis ízes szleng.
A neten kutakodunk valamilyen használható térkép után. Az eredmény egy nagy nulla, fogalmunk nincs, hogy a tsáchilákat hol találjuk. A google maps-en találunk furcsa hangzású településneveket, de ezekkel sem megyünk sokra. A válaszra egy amerikai blogban lelek: a tsáchila települések nem hivatalos falvak, azok többsége valamilyen mesztic falu vagy város külterületének számít, ezért térképen sem jelölik őket. A fél éjszakát a gép előtt töltjük, mire találunk pár biztosnak mondható városrész nevet, de arról, hogy oda miként jutunk, fogalmunk nincs.
Végül az öt szóba jöhető opció közül Peripa faluját választjuk, már csak azért is, mert ez az egyetlen név, ami hasonlít valamilyen magyar szóhoz. Mázlink van, az 1-es busz a terminálról Peripa irányába megy. Tényleg csak irányába, mert Santo Domingo határában szól a sofőr, hogy itt szálljunk le és sétáljunk be négy kilométert az úton. Viszünk magunkkal mindent, mert nem tudjuk, hogy meddig maradunk, így 20 kilós zsákokkal a hátunkon és 5 kilós kis zsákokkal a hasunkon battyogunk a földúton.
Feltűnik egy autószerelő, aminek falára egy colorado indián arcképe van festve, alatta egy név: Calasacón. Meg vagyunk mentve, jó helyen járunk. Móricz a salasacát rokon népcsoportnak jelölte, ahogy arról egy korábbi bejegyzésünkben írtunk, s melynek végén arra a következtetésre jutottunk, hogy tévedett, mert a salasacák nem rokonaink. Viszont már ekkor tudtuk, hogy a vörös indiánok között van egy családnév, a Calasacón, ami nagyon hasonlít a salasacára, továbbá Móricz egyik levelében is ez a mondta olvasható:
"A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni."
Móricz János Pataky Lászlónak Békéscsabára írt levele (forrás: www.magyarvagyok.com)
A vörös indiánok, vagyis a tsáchilák ugyanúgy az ismeretlen eredetű puruhá-mochica nyelvcsaládhoz tartoznak, mint a Baños környéki salasacák, így nem maradt más hátra, mint betérni az autószerelőhöz és rákérdezni, ki is az a Calasacón. Szerencsénk van, a műhely tulajdonosa épp egy hintaszékben fentreng az udvaron. Azt leszámítva, hogy a haja vörösre van festve, ugyanúgy néz ki, mint bármelyik ecuadori. Furcsán néz ránk, nem igazán érti, mit keres két felmálházott gringó az ő műhelyében.
- Señor Calasacón? - kérdezem.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? - kérdez vissza nagyon udvariasan.
- Igazából mi sem nagyon tudjuk. Peripába tartunk, ahol keresünk valakit, aki a Calasacón családhoz tartozik, s aki tud nekünk valamit mesélni a tsáchilák életéről és eredetéről.
- Ó, ez könnyű. Menjenek csak tovább az úton be Peripába, ott keressék Waltert. Ő a falunk tanára, valamint ő szokott táncos mulatságokat szervezni a turistáknak.
Megköszönjük az útbaigazítást és folytatjuk sétánkat be a faluba. Először egy sertéstelep mellett haladunk el, majd jön pár ház, egy templom, végül egy tábla: Pueblo Colorado, 1 km. A házak után egy kakaóültetvényen találjuk magunkat. A földút hirtelen igényesen kikövezett utcává válik, ami belefut egy parkolóba. A parkolón túl indián kunyhók tűnnek fel szalmatetővel. Ha nem ismernénk az indiánokat, akkor azt hinnénk, hogy megérkeztünk a földi paradicsomba, ugyanis egy olyan falu tárul a szemünk elé, amilyeneket csak giccses hollywoodi indiános filmekben lát az ember. Egyértelmű, hogy a falu egy skanzen, mivel minden teljesen új, sehol egy szemét az udvaron. Egy nő lép elénk, aki gyakorlott turistaváró szöveggel köszönt minket, s mondja, hogy előre bejelentkezés nélkül sajnos nem áll módukban táncos bemutatót tartani nekünk.
Távolról látszik, hogy a tsáchila falu egy skanzen
- Semmi gond, igazából nem a táncok miatt vagyunk itt, hanem Walter Calasacónt keressük személyesen - világosítjuk fel.
- Ő a férjem, mindjárt szólok neki - azzal felszalad a dombtetőre a színes szoknyát viselő asszony.
Pár perc múlva megérkezik Walter, akinek ugyanúgy vörösre van festve a haja, mint az autószerelőnek, viszont vele ellentétben, egyben feleségéhez hasonlóan színes, csíkos szoknyát visel.
Elmeséljük neki, hogy mi járatban vagyunk, amit végighallgat, majd közli, hogy ő most ezzel nem ér rá foglalkozni, mert a falu tánckarát Quitóba kell eljuttassa az éjjel, mivel fellépésük lesz, de holnap 10-re jöjjünk vissza és minden kérdésünkre készséggel válaszol.
Peripa házai ma így néznek ki, csak éppen senki nem lakik bennük
Szomorúan konstatáljuk, hogy mászhatunk vissza Santo Domingóba, de legalább beljebb vagyunk néhány infóval. Egyrészt a vörös indiánok léteznek, másrészt szóba is állnak velünk holnap. Visszatérünk hát az elágazáshoz, ahol leintjük az 1-es buszt és visszautazunk Santo Domingóba. Hogy ne teljen feleslegesen a délután, körbejárjuk a belvárost, aminél Ecuadorban kevés rondábbat láttam. A főtéren áll egy hatalmas tsáchila szobor tisztelegve a város múltja előtt, bár maga a város egyáltalán nem foglalkozik az őslakosokkal. Ahogy Santo Domingo hízik, a tsáchilák úgy szorulnak egyre kijjebb a periférián. Lassan eltelik a délután, majd az éjszaka is, s reggel újra összepakolva megindulunk Peripa faluja felé...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
