Korábban már jártunk a Henri Pittier Nemzeti Parkban, azonban minden részét nem sikerült bejárni. Egy Mirador csapat néhány megmaradt tagjával nekivágtunk a Karib-tenger partján terebélyeskedő esőerdőnek, hogy a pálmafákkal szegélyezett homokos öblökön túl a park vadabb oldalával is megismerkedjünk. Hogy a túra igazán emlékezetes maradjon, ahhoz kellett egy balfék helyi vezető, aki elfelejtette közölni velünk, hogy mindenünk rommá fog ázni...
A Choroníba vezető utat felújítás miatt lezárták, így kénytelenek vagyunk alternatív útvonalon megközelíteni Puerto Colombiát, a városkát, ahová minden turista igyekszik. Maracayban az utolsó buszt sikerül elkapnunk, amivel jó három órán át csalinkázunk a köderdő mélyén Ocumaréba. Bár az út egysávos és szerpentines, sofőrünk egyszer sem lép a fékre, csak dudál vadul. Igaza van! A mi buszunknál nagyobb jármű úgysem férne el az úton, így bátran szaggathatjuk az aszfaltot, a rövidebbet valószínűleg nem mi húznánk egy baleset esetén.
Ocumare kikötője pont úgy néz ki, ahogy egy halász kikötőnek ki kell néznie
A faluba beesve csónakosok kezdik ajánlgatni szolgálataikat, miszerint az éjszaka leple alatt Puerto Colombiába fuvaroznának minket. Ismervén az itteni csónakok állapotát és vezetőjük habitusát, lebeszélem a csapatot a késő esti csónakázásról. Az éjszakát egy családi ház egyik szobájában töltjük, hárman, két ágyon. Sokat nem sikerül aludni, de így legalább korán csónakba pattanhatunk. Kevesebb mint egy óra alatt érkezünk meg Puerto Colombiába a part mentén lavírozva. Káprázatos látvány, ahogy az esőerdővel borított sziklák meredeken szakadnak bele a Karib-tenger kék vizébe.
A Henri Pittier Nemzeti Park karibi partszakasza
Puerto Colombiában már jártunk korábban Erivel, így a városkáról és a közeli öblökről nem írnék, azonban ez a bejegyzés sem marad kaland nélkül. A kikötőben elkap minket egy fickó, és felajánlja, hogy megmutatja a falujától, Chuaótól nem messze fekvő Chorrerón-vízesést.
Chuao főtere és egy kislány
Másnap azzal a céllal megyünk le a kikötőbe, hogy találkozzunk alkalmi vezetőnkkel. 30 perc múlva már Chuao kikötőjében vagyunk, ahonnan egy órányi séta után megérkezünk a faluba. Chuao nem olyan szép, mint Choroní, de igen hangulatos kis település. A kakaójáról nevezetes falucskát nagyon kevés turista látogatja, így olykor furcsán bámulnak ránk a helyiek. A fickó közli, hogy a Chorrerón-vízesés innen másfél órányira található, s a túra során 42 alkalommal kelünk át a folyón.
- Hoztatok gumicsizmát vagy szandált? - fordul felénk.
- Mondtad, hogy hozzunk? - kérdezek vissza fenyegetőn.
- Ez így nem lesz jó. El fog ázni a bakancsotok - vet keresztet ránk alkalmi vezetőnk.
Erről nem volt szó...
Ha elázik, ha nem, megyünk. Az első tíz folyóátkelés előtt levesszük a bakancsot, de annyi idő megy el vele, hogy a következőnél már nem szórakozunk, engedjük, hogy a hűs víz átjárja felhevült bakancsunkat. Az egyik átkelés előtt vezetőnk szól, hogy vegyük le a pólónkat, a zsákokat pedig tartsuk ki a vízből. Egy csodaszép szurdokon kelünk át, ahol nyakig ér a víz, így tényleg ügyeskednünk kell, hogy ne ázzon el a fényképező.
Másfél óra múlva megérkezünk a 30 méter magas zuhataghoz, ami egészen zseniális látványt nyújt. Nem hiszem, hogy korábban sok turista látta volna ezt a csodát, így azt kell mondjam, minden megpróbáltatás ellenére megérte a kaland. Visszafelé egyáltalán nem foglalkoztat már minket se patak, se kanyon, gépszerűen vágunk át a zúgókon.
.JPG?full=1)
A csodaszép Chorrerón-vízesés
Visszaérve Puerto Colombiába azzal fogadnak minket, hogy a Caracasba vezető utat a tüntetők lezárták. A csapat megmaradt tagjainak holnap este indul a gépe Európába, így valahogy muszáj a fővárosba eljutnunk.
- Az egyetlen opció a csónak - közli a szállónk német tulaja.
- Mennyi idő az? - kételkedek.
- Két-három óra. Induljatok korán, akkor kisebbek a hullámok.
Életkép Puerto Colombiából
Másnap hajnalban a kikötőben fogunk egy csónakot 4000 bolívárért, azonban a parti őrség akadékoskodik, mert a csónakosnak nincs jogosultsága Catia La Marba behajózni. Hála a korrupt venezuelai hozzáállásnak egy ingyen fuvarért cserébe elengednek minket. Két katona pattan be mellénk, akiket a 30 percnyire fekvő Cepébe kell elfurikáznunk. Közben megszólalni sem merünk, mert félünk, hogy egy elhagyatott öbölben elveszik a pénzünket. Furcsa világ ez a Venezuela. Caracas gáz negyedeiben egyáltalán nem tartottam senkitől, de ha egyenruhást látok, azonnal kiver a víz.
Miután kipakoljuk a szerveket, csónakosunk rákapcsol. A part mentén hajózni zseniális élmény, azonban a rendőri bénázás miatt sok időt vesztettünk, így nem ússzuk meg a nagy hullámokat. Chichiriviche de la Costához (nem összetévesztendő az innen nyugatra fekvő Chichirivichével) érve a tenger eszeveszett módon tombolni kezd. Rommá ázunk, ami az én esetemben még elmegy, de a srácok kénytelenek nyakig vizesen felülni a repülőre. Egy olajfinomító előtt csónakosunk lassít, majd a part felé fordul.
A Henri Pittier Nemzeti Park tele van kizárólag csónakkal elérhető falvakkal
- Innen kocsival kell továbbmenjetek. Nem akarom, hogy elkapjanak a finomítónál. Mióta néhány hónapja felgyújtották az egyik ilyen monstrumot Puerto Cabellónál, a katonaság nagyon figyel és senkit nem enged a finomítók közelébe.
Szétázva ülünk be a taxiba, amivel alig 30 perc alatt érkezünk meg Catia La Marba. Menet közben feltűnik az emberi hülyeség egyik bálványa, a Las Salinas névre hallgató betonkastély. Évtizedekkel ezelőtt egy idős, de igen gazdag venezuelai úr úgy döntött, hogy szállodát épít a part menti sziklán. A kastélyszerű építményre azonban nem volt engedélye, így pár héttel az építkezés befejezése előtt visszarendelte a melós brigádot, az épületet pedig magára hagyta. Az állam nem sokkal később egy erőművet telepített mellé, így ma a kastély három csodálatosan füstölgő gyárkéményre néz rá.
A Las Salinas kastély remek helyen fekszik
A srácok végül felültek a gépre, én pedig másnap Kolumbia felé vettem az irányt, de persze ez sem ment könnyen...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
