Évekkel ezelőtt hallottam először az ayahuascáról, az amazóniai törzsek misztikus italáról, amit tisztító szertartások során fogyasztanak sámánjaik, hogy segítségével kapcsolatba lépjenek isteneikkel. Egyre többet és többet olvastam a mára igen divatossá vált kábítószerről, no meg arról, milyen méreteket öl az erre épített turizmus, s úgy ment el a kedvem az egésztől. Aztán megtudtam, hogy sámánok tulajdonképpen nincsenek is...

Ma, ha az ember Ecuadorban, Peruban vagy Bolíviában hátizsákol, naponta fut bele olyan túraszervezőkbe, akik a legautentikusabb sámán szertartást ajánlják alig párszáz dollárért cserébe. Kilencedik éve utazom Latin-Amerikában, nagyon jól tudom, hogy mit jelent az, mikor egy útszéli utazási iroda eredetinek látszó indián ceremóniát próbál rásózni az emberre horror áron, meglovagolva a drogturizmusban rejlő lehetőségeket. Több tucat olyan turistával találkoztam, még magyarokkal is, akik huszad, harmincad vagy éppen század magukkal vettek részt egy ayahuasca szertartáson, átélve a drogok királynőjének számító lián halucinogén hatását.

Sámánok márpediglen nincsenekSámánok márpediglen nincsenek

Lassan az ayahuasca olyan Ecuadorban, mint a Machu Picchu Peruban; aki arra jár, kipróbálja magának, még akkor is, ha nem nagyon vágyik rá. Én is kerestem a lehetőséget, de az elmúlt években időt töltve az embera, az asháninka vagy éppen a shuar törzsek között mindig azt a választ kaptam, hogy az ayahuascát már nem nagyon fogyasztják, sámánjaik sincsenek, akik ismernék a pontos elkészítési módot. Nem demóindiánok állították mindezt, hanem olyan közösségek lakói, akiket azelőtt turista még nem igen látogatott, ezért joggal merült fel bennem a kérdés, hogy az oly népszerű ayahuasca szertartásokat vajon mégis kik vezetik és mennyire eredetiek az olyan ceremóniák, amiket néhány kilométerre népszerű turistaközpontoktól tartanak egyszerre több tucat gringónak. Ezekre a kérdésekre végül Yuwintsban kaptam meg a választ, egy apró shuar falu egyik öregjétől, Warushtól.

Warush legkisebb kislánya Warush legkisebb kislánya pózol a kamerának

Még 2013-ban Taishába tett kiruccanásunk során kaptuk a tippet, hogyha szeretnénk meglátogatni egy turistabarát, fejünket levágni nem akaró shuar közösséget, akkor repüljünk be a várostól negyed órányira fekvő Yuwintsba, ahol a helyi közösség most bontogatja szárnyait és nyitna a turizmus felé. Felvettem Facebookon a kapcsolatot a faluból az egyik sráccal (igen, 2014-et írunk, az indiánok is facebookoznak), aki nagyon segítőkész volt és segített leszervezni a csapatomnak a látogatást. Ez annyiban merült ki, hogy értesítette a falut, miszerint érkezik néhány turista, akik szeretnék látni, miként éltek a shuarok egykoron.

Shuar anya gyermekévelShuar anya gyermekével

Ismervén a déli shuar falvak "vendégszeretetét" nem várok sokat, de Yuwintsban kellemesen csalódom. Mikor a kisrepülő leszáll a falu közepén húzódó füves reptéren, beöltözött indiánok tűnnek fel az erdő szélén. Nem próbálják magukat megjátszani, mert ugyanúgy sétálgatnak a faluban a klasszikus gumicsizmás shuarok is, akik nylonzsákban éppen yukkát cipelnek a hátukon. Warush és családja istápol minket, elvezetnek a falutól jól elszeparált turistabázisra, egy egészen remek ökolodzsra, amit ők maguk építettek és üzemeltetnek. Kényelmes ágyak, szúnyogháló, angol WC és generátorról működtetett áram fogadja a turistát, kicsit ismét a Rio Napo környékén érzem magam, csak ezért nem kell több száz dollárt fizetni. Az ok egyszerű, az állam nem adott még engedélyt a falunak, hogy turistákat fogadjanak, minket is baráti jóindulatból vállaltak be, no meg azért, mert tudják, túravezetőként a jövőben akár több turistát is hozhatok nekik.

Saját erőből ilyen lodzsot hoztak létreSaját erőből ilyen lodzsot hoztak létre

- Azt reméljük, hogy a turistáknak megváltozik a véleménye a shuarokról. Már nem akarunk fejeket levágni, tárt karokkal fogadjuk a külföldieket - kezdi Warush a hivatalos szöveget.
- Azért ez nem mindenhol van így. Kapisunban és Nantipban egyenesen kiutáltak minket még úgyis, hogy ismernek korábbról - adom fel a labdát az öregnek.
- Itt Yuwintsban is vannak, akik inkább bezárkóznának, de lassan meggyőzzük őket, hogyha a szülőföldünkön akarunk maradni, akkor egyetlen esélyünk a turizmus.

Igaza van Warushnak. Számtalan indiánközösséget ismerek, amik halálra vannak ítélve amiatt, mert nem jönnek rá, hogy az egyetlen lehetőségük az idegenforgalom. Ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé, ronda kőházakat építenek abból a pénzből, amit földjeik eladásából nyernek. Segélyért állnak sorba, aki pedig ki akar törni, az a közeli nagyvárosok piacain talicskából árulja a mangót.

Boldogabb az élet a falubanBoldogabb az élet a faluban

- Az egészet mi építettük fel. Minimális állami támogatást kaptunk, a kavicsmintákat a betonba pl. a gyerekek rakták - mutat körbe büszkén az épületen.

Eközben megérkezik az ebéd. Banánlevélen szervírozott hal a már jól ismert palmitóval. Hozzá papayalé dukál, de mielőtt nekifognánk, Warush ismét felém fordul:

- Este szeretnétek natemet inni?

Érkezik az ebédÉrkezik az ebéd

Nem gondoltam volna, hogy lesz szerencsém kipróbálni az ayahuascát (shuarul natem), s bevallom, kicsit tartok tőle, mert mindenhol azt olvastam róla, hogy sámánnal kell kipróbálni.

- Van uwishin hozzá? - kérdezem.
- Én vezetem a szertartást - mondja Warush.
- Sámán vagy?
- Andres! Ma már nincsenek uwishinek. Az egyik nagybátyám volt az utolsó a környéken, az ő halála után többé senki nem akart uwishin lenni.
- Miért?
- Az uwishin lehet jó és rossz. A jó gyógyít, a rossz betegségeket oszt. Nagybátyám jó uwishin volt, de egy szomszédos törzs másik uwishinje azzal vádolta meg, hogy titokban átkokat szórt, s őmiatta betegedett meg valaki a faluban. A törzs tagjai végül betörtek a falunkba, megölték a nagybátyámat és a családját. Ezután úgy döntöttünk, hogy Yuwintsban többé nem lesz sámán.
- A déli falvakban sem találkoztunk egyetlen uwishinnel sem. Ugyanez lehet az oka?
- Mi shuarok civilizált népek vagyunk. Nem nagyon hiszünk a babonákban és a vajákosságban. Az uwishinek a múlté, magam sem nagyon ismerek egyetlen sámánt se.

Ennyi hát. Minden sámánnal eladott ayahuasca szertartás egy kamu. Persze nem állítom, hogy más törzsek között ne lennének még a közösség által elfogadott sámánok, de egész közelről ismervén közüllük párat nem hiszem, hogy sokat tévedek akkor, ha azt mondom, ez az egész ayahuasca biznisz egy nagy átverés. No nem magáról a natemről beszélek, hanem arról, hogy magukat sámánnak kikiáltó emberek több száz dollárt húznak le a turistákról azt a tévhitet meglovagolva, hogy a főzet elfogyasztásához egy szakavatott sámán kell.

Warush nagybátyja volt az utolsó sámán a falubanWarush nagybátyja volt az utolsó sámán a faluban

- Ti hogy fogyasztjátok a natemet?
- Általában magunkban. Kimegyünk a szent fához és ott. Ha tudod, hogy miként kell használd, nem kell semmilyen sámán. A végén egy segítő kéz kell, mert nem tudsz lábra állni, de nem szoktunk énekelni és táncolni közben. Beszélgetünk, aztán ha jönnek a víziók, csak élvezzük.
- És ha mi szeretnénk kipróbálni?
- Én vezetem a ceremóniát, de nem vagyok sámán. Csak segítek mindenben, amiben tudok. A legfontosabb, hogy ha szeretnétek kipróbálni a natemet, akkor csak nagyon keveset egyetek és igyatok.

Eszünk két falatot, majd félretoljuk a tányért, jöjjön, aminek jönnie kell. Délután ellátogatunk a szent fához, az egyetlen óriás ceibához, ami túlélte a viharokat és erdőirtásokat.

Warush kíváncsian figyeli, milyen kép születikWarush kíváncsian figyeli, milyen kép születik

- Én idejárok natemet inni. A ceiba segít kapcsolatot teremteni Arutammal, a teremtő erővel - magyarázza Warush.
- Milyen gyakran fogyasztotok ayahuascát?
- Változó. Passzióból soha. Általában akkor jövök ide ki, ha betegnek érzem magam vagy gondokkal küzdök. Segít feldolgozni őket.
- Évenete kb. kétszer, háromszor?
- Maximum.

A shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségéA shuar muzsika pont olyan, mint bármelyik indiánközösségé

Estefelé vacsora helyett megnézzük táncaikat és meghallgatjuk népdalaikat. Olyan érzésem támad, mint négy éve Panamában az emberák között; ők is életükben először mutatták be, hogy pontosan mit tudnak. Az egy órás előadás gyermekien egyszerűre sikeredik, de jó nézni, ahogy ez a kis közösség próbál túlélni kihasználva a turizmus nyújtotta lehetőségeket. Pista az előadás végén salsát oktat a helyi fiataloknak, majd mikor az utolsó fénysugár is kihúny az égen, Warush int, hogy kezdünk. Mindenki szerteszéled, csak Warush marad ott két segítőjével, majd felloban a tűz a terasz közepén...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!