Huancavelicáról minden útikönyv ódákat zeng, pedig a város egy nagy semmi. A klímája is elég szörnyű, viszont a környéken van egy-két látnivaló, amik létezéséről csak helyben értesültünk. Ilyen például Santa Barbara elhagyatott és véres történelmű bányái vagy Cachí Alta színpompás faluja, ami egy itt élő spanyol házaspár agyszüleménye. Huancavelicáért magáért nem érte meg az ideút, de a környéket kár lett volna kihagyni.
Elhagyva huancayói ritka remek szállásunkat kikutyagolunk a buszterminálra. A pályaudvar közelében nagy élet van, a város négy sávos sugárútja valóságos piaccá alakult úgy, hogy közben az autós közlekedés sem állt le. A járdákon hol jobbról, hol balról kerülgetjük a gyümölcsöt, zöldséget, kínai zoknit, főtt fürjtojást, zsemlét vagy élő csirkéket áruló zsibongó kofásokat, az úton pedig alig lehet átkelni a türelmetlenül dudáló mototaxiktól.
Huancayóból a 150 km-re fekvő Huancavelicába szeretnénk jegyet vásárolni. 10:25-öt mutat az óra, a busz pedig pontban félkor hagyja el a terminált. Mivel ma még nem ettünk egy falatot sem, beiktatva egy reggelit, az eggyel későbbi járatra váltunk jegyet.
Klasszikus kép az Andok mélyéről
A táj az út során ismét szemet gyönyörködtető. Hatalmas hegyekkel és bámulatosan mély völgyekkel találkozunk, arra pedig bőven van idő, hogy bámészkodjunk, mert a távot több mint 5 óra alatt abszolváljuk. Az egyik kanyar után megtorpanunk, mert az azonos busztársaság járata vesztegel az út közepén. Ahogy megkerüljük látjuk, hogy a szélvédője ripityára van törve. A Huancayoból érkező korábbi járat az, ami frontálisan ütközött egy másik járművel. Hogy megsérült-e valaki az nem derült ki számunkra, de nagy szerencsénk volt, hogy a 11:30-ason ülünk.
Huancavelica szép helyen fekszik, szép a főtere és ennyi
Az egyik völgyben hosszan elhúzódó Huancavelicát egy közeli dombról pillantjuk meg. A város tetszetős főterével együtt épp olyan, mint a legtöbb perui nagyobbacska település, összeépült kopott házakkal, poros és forgalmas utcákkal, apró sarki közértekkel. Az áprilisi rablás óta kissé megcsappant napi költségkeretünkből meglehetősen nehezen akadunk szállásra annak ellenére, hogy Huancavelica nem egy turistaparadicsom. Végül rábukkanunk egy elfogadható áru hostelre, de nekik csupán szimpla ágyas szabad szobájuk van, ami olyan apró, hogy az ajtót is csak az ágyon állva lehet belülről kinyitni. Nem mondom, hogy komfortos, de annyi előnye van, hogy könnyen beleheljük a helyiséget, ami 3700 méter tengerszint feletti magasságban az 1-2 fokos éjszakai hőmérséklet mellet nem utolsó szempont.
Másnap gyalogosan vágunk neki a hegyeknek, hogy megkeressük az elhagyatott Santa Barbara higanybányát. Huancavelica rég eltűnt már a hegyek mögött, ahogy jó másfél órája gyalogolunk kutyahidegben a szeles dombokon át. A kacskaringós ösvény mentén szürke terméskövekből rakott vén házak tűnnek fel az egyik völgyben, ahol egy teremtett lélek nincs. A házak falain a téglák olyan katonás rendben sorakoznak, hogy mértani pontosságukkal óhatatlanul az inka épületeket idézik. A süvítő szélben a távolból egy kutya csaholása hallatszik. Van ebben a szellemfaluban valami hátborzongatóan kísérteties, ugyanakkor mégis vonzó és mesebeli.
A szomszédos hegy oldalában feltűnik néhány raktárépület, vélhetően az egykori bányához tartoznak. Szemmértékre még legalább egy órás séta vár ránk odáig, pedig már jócskán kipurcantam az idevezető úton. A csendet egy autó motorzaja töri meg, ami Huancavelica irányából közelít. Egy taxi, ki tudja mit keres itt. Mindenesetre 10 solért felvisz minket a bányához.
- Hogy hívják ezt a szellemfalut? - kíváncsiskodunk.
- Sacsamarca.
- Miért nincs itt senki?
- A Fényes Ösvény miatt.
- Itt is ödököltek a gerillák?
- Igen. Mikor még működött a bánya, sokan laktak itt. Aztán bezárt, a többség munka nélkül maradt. A nincstelenek közül rengetegen beálltak a gerillák közé, és ment a tisztogatás. Alig pár család maradt itt, ők ilyenkor a lámáikkal vannak fent a hegyekben.
A bányák bejárata felett máig látható a spanyol királyi címer
A kocsi megáll a kopár hegy oldalában, ahol kiszállunk. Sofőrünk visszafordul és elhajt. A bejárat előtt egy bányászruhába öltöztetett vasból tákolt madárijesztő és egy halálfejes tiltótábla fogad: Belépni tilos és életveszélyes! A bánya mellett az egykori bányászfalu maradványaira bukkanunk. A néhány romos fal között egy fekete bika legelészik, ami zokon veszi látogatásunkat, ráadásul nem szimpatizál Endrével. Menekülni kényszerül előle, de szerencsére sikerül kitérnie az állat elől, így a bika végül odébb áll.
A romok egy kis utcát alkotnak, amely az egykori főtérre vezet. Ki gondolná, hogy épp itt, az Andok egy elhagyott falujának közepén találunk rá Peru egyik legrégibb és legszebb, faragott kövekből épített templomára. Ahogyan Sacsamarcát, úgy Santa Barbarát is elhagyták lakói. Az 1500-as évek második felében nyitották meg a spanyolok a bányákat, amikor egy helyi inka felhívta rá a figyelmüket, hogy a hegyek mélyén higany van. A higany elengedhetetlen az arany kiválasztásához, ahogy azt mi is megtudtuk Rinconadában, így a spanyol király küldött néhány zsák aranyat, hogy megkezdjék a munkálatokat. A higany bányászása közben azonban mérges gázok szabadultak fel, amik gyakran bányarobbanáshoz vezettek. A spanyol krónikák szerint 200 év alatt több mint négyezren haltak meg (ezzel máig a Santa Barbara Dél-Amerika legvéresebb bányája) a járatokban, az utolsó nagy baleset 1786-ban történt, ami 200 halálos áldozatot követelt. Ezután a spanyolok összepakoltak, és elhagyták a vidéket. A következő évszázadokban a peruiak többször megnyitották a tárnákat, de csak rövid időszakokra, mivel a robbanások elkerülhetetlenek voltak. Az utolsó ilyen próbálkozás 40 éve volt, azóta Santa Barbara és környéke igazi szellem lakta vidék.
Cachí Alta bejárata mindent elárul
Miután a bikától már biztonságban érezzük magunkat, letelepszünk az elhagyott tér közepén. Felállítjuk a kameraállványt, hogy filmre vegyük a látnivalókat, mígnem a semmiből megjelenik egy nagy csapat láma és felvétel ide, felvétel oda, keresztülvonul rajtunk. A láma azonban háziasított állat, így sose jár egyedül. Ezt a csordát is egy kisebb helyi család követi.
Átadjuk magunkat Peru igazi hangulatának a romokkal, a csípős időjárással, a kopár hegyekkel és a lámákkal, majd visszaindulunk Huancavelicába. Ismét szerencsénk van, az egyik kanyarban feltűnik egy autó. Egy fickó hozta fel feleségét és gyerekét a hegyekbe egy kicsit nézelődni. Visszavisznek minket a városba, és kitesznek a piacon. Egyes árusok frissen sült malachúst és burgonyát kínálnak. Peruban van egy krumplifajta, a chuño, amit - kihasználva a mostoha időjárást - nem megfőznek, hanem éjszakára beássák a földbe, ahol megfagy, reggel pedig, mikor kiolvad, épp olyan az állaga mint a főtté. A különbség csupán a barnás szín és az áporodott íz. Huancavelica pont azon a magasságon van, ahol ez az elkészítési folyamat kivitelezhető, így nagy bánatunkra chuñót kapunk a malac mellé.
Beszédes falfestmény az egészségünk megőrzése érdekében
Idefelé úton felfedeztük, hogy a hegyek között, Huancavelica közelében van egy parányi falu, ahol minden házat nemcsak színesre mázoltak, hanem különféle figurákat, madarakat és virágokat festettek a falakra. Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk Chachí Altát.
Leszállunk a buszról, és a buszmegállóban máris tréfás képekre akadunk. A váró falát egy egészségügyi központ társadalmi célú hirdetése díszíti, amelyen a legkülönbözőbb emésztési és női problémákat jelölik meglehetősen naturális stílusban. A képen egy helyi asszonyság először kidobja a taccsot, majd összecsinálja magát, végül elvetél, vagy valami ilyesmi. Az ilyen apró falvakban elég nagy az írástudatlanság, a nők pedig többnyire férjük árnyékában élnek, így az egészségügyi problémákról nem nagyon beszélnek senkivel. Sok helyen láttam már Latin-Amerikában felvilágosító reklámokat, de minden kétséget kizáróan a Cachí Alta-i ezek közül a leghatásosabb.
Utcakép Cachí Altában
Betoppanunk a színes falu közértjébe, ahol igen örülnek a két gringónak.
- Nahát, gringók! Honnan jöttetek, Amerikából?
- Nem. Magyarországról, Közép-Európából.
- Lakik itt egy spanyol házaspár is Európából. Minden évben jönnek. A völgyben vettek házat. Ők intézték a falu épületeinek festését.
- Hogyhogy?
- Egy spanyol szervezet fizette.
- Nagyon szépek. Miért festették be a házakat ilyen szokatlan módon?
- A spanyolok hostelt nyitottak a völgy aljában nem messze innen, és úgy gondolták, ez jó turistacsalógató lesz. Mivel a házak eléggé kopottasak voltak, a lakók belementek, hogy lefessék azokat. De ennek már jó pár éve.
Ráérősen fotózgatunk a házak között. Minden ház előtt üldögélnek vagy sétálgatnak a helyiek. Megállítanak, kíváncsiak. Van, aki egy fotót szeretne, a másik a hajamat fogdossa, hogy igazi-e, mert szerinte furcsa a színe, de olyan is akad, aki rögtön előáll furulyájával, dobjával és tánccal kísérve előad egy dalt. Úgy tűnik, hogy Chachí Altában az elmúlt években rajtunk kívül nem sok turista fordult meg, a házfestés tehát nem érte el eredeti célját. Érdekes, hiszen a Huancayóból Huancavelivába tartó busz áthalad az apró falun, így igazából minden turista látja, hogy itt van.
Gyönyörű az út Ayacucho felé
Másnap Huancavelicából elindulunk Ayacuchóba. Mára az Andokon tulajdonképpen végigszalad egy aszfaltút Ecuadortól Bolíviáig, az egyetlen szakasz, ahol a perui útépítőkön eddig kifogtak a hegyek, az ez. Buszok se nagyon közlekednek errefelé, csak iránytaxik, amik egy ilyen hosszú szakaszon nem kicsit költségesek. Az első etap Lircayig tart. Mit mondjak?! Ez az egyik legszebb út az Andokban. Sok 5000 méteres hágón haladtunk már át, de mind közül a Lircay fölötti tetszett eddig a legjobban.
Lircayban kicsit tanácstalanokká válunk, mert fogalmunk nincs, hogyan tovább. Ayacuchóba közvetlenül hetente csak egy kisbusz megy, és az nem ma van. Térképünk nincs erről a vidékről, így kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a taxisokra. Ez az ország turistásabb vidékein elég veszélyes vállalkozás lenne, mivel mindenki le akarna húzni, de itt valahogy senkinek nem jut eszébe, hogy átverje a gringót. Seccllába utazunk egy újabb csodálatos úton, ahonnan délután 3-kor indul egy kisbusz Ayacuchóba. Végül a Fényes Ösvény fővárosába este 7 után futunk be. 200 kilométer 11 óra alatt. Vajon meddig marad meg ez a szakasz ilyen ismeretlennek?
