MIRADOR - "Kilátó a világra"

Bolíviában van egy romváros, aminek központi sziklájába belevésték az Oroszlán csillagkép koordinátáit 1066-ból. A gond csak az, hogy a vésés a 4. századból származik. Samaipata környékét jártuk be.

Nem állítanám, hogy túl jól vagyok a tegnap esti cuba librézés után. Ráadásul a vihar mögött szörnyen hideg levegő érkezett a völgybe, így minden amellett szól, hogy ágyban maradjak. A fetrengés kivitelezése déli 12-ig tökéletesen működik, aztán a korgó gyomrom végül kitessékel az ágyból - Eri igen nagy örömére, mert ő már menne. Szerencsére Sally és Steve is hasonló állapotban vannak, mint én, így nem kell vagyonokat költenünk taxira, amivel feljutunk El Fuerte romjaihoz; sikerül megosztanunk a költségeket, mert ők is oda tartanak.

El Fuerte, a misztikus romváros

Bedobunk egy gyors zsírhúst a piacon, majd kőkemény alkudozás után végül 100 bolivianóért - vagyis egyetlen fillérrel sem olcsóbban a normál árnál - felvitetjük magunkat a romokhoz. Őszinte leszek, Samaipatába érkezésünk előtt nem hallottam erről a romvárosról, ami talán nem rám, sokkal inkább a helyi idegenforgalomban dolgozókra nézve szégyen. El Fuerte egészen misztikus, nem értem, hogy a bolíviai turisztikai hivatal miért nem fordít nagyobb figyelmet a Világörökség részét képező romok marketingelésére.

Az út a hegy tetején álló El Fuertéhez egészen penetráns, kész csoda, hogy taxisofőrünk a bejáratig tud minket fuvarozni. Félkómás állapotban megváltjuk a belépőket, majd követjük az útjelző nyilakat egész a szikláig. Mert hogy El Fuerte, vagyis az Erőd igazából egy böszme nagy monolit, amit az itt élő chanék a 4. században faragtak olyanra, amilyen.

Az inka palota maradványai El Fuertében

Hogy a 220x60 méteres vörös homokkő monolitot pontosan mire használták, nem tudjuk, éppen ezért a régészek kinevezték ceremoniális központnak (mi másnak?). A szikla tetején van egy kör, amiből két párhuzamos csík fut nyugati irányba. Két végpontjuk úgy helyezkedik el, ahogy a Vénusz és a Jupiter helyezkedett el az Oroszlánban 1066. augusztus 20-adikán . A csillagászok visszavezették, hogy ebben az évben ráadásul a Halley-üstökös is tiszteletét tette az égbolton, s az is pont a Vénusz és a Jupiter által később kijelölt két végpont között haladt el. A régészek azonban állítják, hogy a monolitot a jelenség előtt 700 évvel faragták meg, így hát ott lebeg egy nagy kérdőjel El Fuerte felett.

Eri vizsgálja, mit követtek el az inkák

Az inkák sem mentek el szó nélkül a hely mellett; Pachacutec idejében meghódították a völgyet, s ízlésesen belebarmoltak a sziklába. Az oldalába olyan vakablakokat faragtak, mint amilyeneket a Szent-völgy inka épületein láttunk, az északi oldalába pedig falat építettek. A 16. század elején, mielőtt a konkvisztádorok megjelentek volna, a Gran Chacóról származó chirguano törzsek mértek támadást az inkákra, akik roham léptekben erődöt építettek a monolit köré. 30 évvel később aztán jöttek a spanyolok, s annak rendje és módja szerint ugyancsak ráépítettek a sziklára; egy feltárás alatt álló mór épület éktelenkedik annak délkeleti csücskében.

A parkban kihelyezett táblák mind azt magyarázzák, hogy a szikla nyugati vége jaguár- vagy pumafejben végződik, de őszintén szólva, nekem ezt nem sikerül felfedeznem. Körbemászkáljuk az összes épületet, bár ami az inka korból megmaradt, az pont olyan lélegzetelállító, mint Aquincum. Néhány falrészlet, de semmi olyan, amitől az ember hátast dobna.

Pont olyan izgalmas, mint Aquincum

Hideg van, szitálni kezd az eső. A másnaposság ugyan enyhült valamelyest, de nem érzünk magunkban erőt ahhoz, hogy ebben az időben visszasétáljunk Samaipatába. Bármilyen szép is a táj, taxiba vetjük magunkat.

Másnap Sally és Steve visszautazik Santa Cruzba, mert megy a gépük Ausztráliába, mi pedig átköltözünk egy másik helyre, lévén kizárólag a beígért wifi miatt döntöttünk a mostani mellett, ami persze nincsen. Egy hippitanyán kötünk ki, ami egykoron szebb napokat élhetett meg, mára azonban annyira hippi, hogy az már fájdalmas. A szoba elég vacak, de pár napig jó lesz.

A Vulkán-lagúna állítólag krátertó

Lecuccolunk, majd trufival a Vulkán-lagúna lábához vitetjük magunkat. Évmilliókkal ezelőtt állítólag egy tűzhányó emelkedett itt, aminek mára csak egy nehezen felismerhető krátere maradt meg. Egy órát sétálunk felfelé egy földúton, ami egy öt csillagos szállódánál végződik. Álomszép bungallók, golfpálya, úszómedence, no és maga a lagúna. Szívesen eltöltenék itt egy napot, de 200 dollár egy éjszaka, így marad a kirándulás a tó körül.

Itt egy éjszakát 200 dollárért?

Valószínűleg nem megy túl jól a bolt, mert a tóhoz 10 bolivianóért tudunk csak bemenni, ha pedig a másik irányba, Bermejónak sétálnánk le, újabb 50 bolivianót számolnának fel. Ennyit biztosan nem fizetünk azért, hogy járjunk egyet az erdőben, úgyhogy marad a tó és annak partvidéke.

Ő itt egy fütyülő gém

A kilátás egészen csodálatos, az élővilág pedig még annál is izgalmasabb. A lagúna partján egy furcsa kócsagpárt pillantunk meg. Fütyülő gémet még életemben nem láttam, ráadásul - mint utóbb kiderül - ezen a magasságon nem is nagyon él meg. Eltöltünk jó két órát bámészkodással, majd visszaereszkedünk a főúthoz, ahol sikerül lestoppolnunk egy furgont. Meglepő módon teljesen ingyen visz el minket a Cascadas de Cuevas nevű helyre. A Barlangok vízesései nevet nem tudjuk mi alapján kapta, mert barlang egy darab nincs se közel, se távol. Mindenesetre egészen hejre kis park ez, egyáltalán nem bánjuk, hogy megállttunk itt egy órácskára. Már csak azért sem, mert a Vulkán-lagúna partján magamba tömtem fél kiló retket, ami nem akart bent maradni. Jobb így, mint magyarázkodni, miért lett retkes a plató.

Barlang nincs, vízesés azonban van

A vízesések után ismét stoppolunk. Ezúttal két fiatal srác szed fel minket, akiknek a dzsipjük bár tömve van kacattal, annyire megörülnek a két turista látványának, hogy tiszteletünkre mindent összepakolnak. Hát mégis lehet stoppolni Bolíviában?

A samaipatai túraszervezők mindenhol a Codo de los Andes túrával akarják megfogni a turistákat. Nem igazán tudjuk, hogy mi az, de a helyiek elmondása szerint egy álomszép völgy, ahová muszáj elmenni. Azt is megtudjuk, hogy a völgy egy Bella Vista nevű falu közelében van, az odavezető út pedig a tegnapi vízesésektől nem messze csatlakozik le.

Eri gyalogol Bella Vista felé

Busszal mennénk az elágazásig, de a sofőrnek és segédjének fogalma nincsen, hol van Bella Vista. Ezt persze csak azután vallják be, hogy öt kilométerrel túlmentek az elágazáson. Visszastoppolunk a tegnapi vízesésekig, ahol útbaigazítanak minket. Az elágazás alig száz méterre van a parktól, így nem kell sokat kavarognunk. Hogy Bella Vista hány kilométerre van innen, azt nem tudjuk, de elindulunk.

Fél óra múlva az úton feltűnik egy bika, ami megállás nélkül üvölt és toporzékol. Berohanunk az erdőbe, és megvárjuk, hogy tovaálljon. Öt perc múlva egy egész csordába botlunk bele. Ismét az erdőben találjuk magunkat, remélvén, ott nem támadnak be minket. Megússzuk a bikakalandot, aztán irány tovább az úton. Másfél óra kutyagolás után kocsihangra leszünk figyelmesek.

Csodálatos a vidék errefelé

Egy srác megy az egyik haverjával a Bella Vista-i chakrájára. Elmagyarázzák, hogy Bella Vistát azért nem sokan ismerik, mert igazából nem egy falu, hanem egy tanyabokor. Néhány családnak van ott földje, amin granadillát termesztenek vagy marhát tartanak. Jó egy órán át autókázunk, mire megérkezünk a Codo de los Andes nevű kilátóhoz.

- Innen Bella Vista úgy három kilométer. Én délután négy felé megyek vissza Samaipatába. Ha szeretnétek, visszaviszlek titeket - kedveskedik ideiglenes sofőrünk.

A kilátás tényleg lélegzetelállító, egyértelműen megérte ide eljönni. A Nap is kisüt, így vagy egy órán át bámuljuk a völgyet és hallgatjuk a felszűrődő madárzsivajt.

Codo de los Andes - megérte

Végül úgy döntünk, egész Bella Vistáig sétálunk, hátha előbb szembejön a srác. A település valóban egy tanyabokor. Egyetlen öreg nénivel találkozunk az út szélén, aki fuvarra vár. A srác nem hazudott, pontban négykor megjelenik az úton. Samaipatánál rak ki minket, egy fillért sem kér az egész napos furikázásért. Adunk neki 20 boliviano benzinpénzt, amit azért elfogad, majd visszatérünk a hippitanyára, ahol a csíkos gatyás raszták ugyanúgy fetrengenek a fűben és nyakalják az olcsó bolíviai bort, mint két napja.

Szép volt Samaipata, de ideje továbbállni. Holnap Sucre a cél, de hogy miként, azt nem tudjuk, mert éjszakai buszra nem akarunk ülni, trufik pedig nem járnak ezen a szakaszon.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!