Peru piszok turistás. De csak akkor, ha kizárólag a higlihtokra koncetrál az ember, mint a Machu Picchu vagy a Titicaca-tó. Pedig nem annyira nehéz lemenni a térképről és olyan helyeket felfedezni, amikről egyetlen útikönyv vagy utazó blog sem ír. A Colca- és a Cotahuasi-kanyont céloztuk meg, de nem a klasszikus módon, hanem lemászva a gringó ösvényről az Andok egyik eldugott zuga felé vettük az irányt. Így jutottunk el Espinarba és leltünk rá Peru legizgalmasabb romvárosaira.
Utálok éjszakai buszon utazni. Hiába rendelkezik Peru a Föld legkényelmesebb luxusbuszaival, én a 15 órás menetektől befonom a hajamat. Sokan mondják, hogy olcsó az utazás errefelé, de ez nem igaz. Ha leosztjuk kilométerárra, akkor igen, olcsó lesz, de Peruban akkorák a távolságok, hogy együtt kifizetni egy éjszakai buszjegyért 50 dollárt nekem kicsit sok - pláne úgy, hogy kettőnkre 40-45 dolláros budgettal számolunk naponta. Éppen ezért mindig próbálunk nappal utazni, hogy lássunk is valamit, s nem fetrengeni egy fotelben Steven Seagal drámai karatemozdulatait bámulva a TV-n.
Van egy térképünk, ami jelez egy utat Sicuaniból Arequipa felé, kikerülve a Titicaca-tavat. Még szám is van a térképen, ez a perui 21-es számú főút. Ha egy perui térképen nevesítve van egy út, az tuti, hogy létezik és még járható is. Netre fel, google maps elindít és keresgélünk. Nem állítom, hogy a google maps a legjobb utazástervezéshez, de olykor kellemes meglepetés éri az embert. A netes térképen szerepel egy Espinar nevű település. Rákeresünk neten, de Espinart mindenhol perui tartományként jelülik, melynek fővárosa Yauri. Yauri viszont nem szerepel egyetlen térképen sem. Feladjuk a netes kutatást és kikocogunk a cuzcói állomásra.
A Langui-tó a buszablakból fotózva is látványos
Két busz is megy Espinarba, mindkettő éjjel. Ezt buktuk, de legalább megtudjuk a jegyárusító csajtól, hogy Espinar ugyan valóban csak egy megye, melynek fővárosa Yauri, de mivel ezen kívül nincs más település azon a vidéken, így a várost is Espinarnak hívja a köznyelv. A google maps szokásával ellentétben nem hazudott, Espinar valóban egy létező település.
Próba szerencse, másnap hajnalban kisétálunk a buszvégre és felülünk egy Sicuaniba tartó romhalmazra. Bár valóban Peruban vannak a legjobb buszok a világon, azonban rövid távra gyakran olyan tré minőségú járatot küldenek, hogy a fuvarozónak kedve sincsen kitakarítani azt. A hátsó sorba kapunk jegyet, az azonban hihetetlen módon, össze van szarva. Szerencsére nincs tele a busz, így megússzuk a vitát; átülünk máshová.
Levitálok, olyan szép
Sicuani terminálján kiderül, Espinar felé napi legalább tíz kisbusz indul. Fél órán belül már zötykölődünk is az Andokon át az ismeretlenbe. Első meglepetés a Langui-tó, alig 30 kilométerre Sicuanitól. Meredek falú szürke hegyóriások aljában húzódik, látványban simán felülmúlja a Titicaca-tó bármelyik öblét. Szerencsére az út jó hosszan kanyarog mellette, így sikerül több szögből is lefényképeznem. A tó után az út emelkedni kezd, majd felérve a 4000 méter magas Kolla-platóra az Altiplanóra annyira jellemző sivár pusztaság fogad minket. Sehol egy település, csak elvétve egy-egy chakra, vagyis tanya, aminek környékén birkák és alpakkák legelésznek. Szerencsére nem tart sokáig az út, alig 3 óra alatt abszolváljuk a távot.
Taqrachallát, vagyis a Maria erődöt inkább csak lámák látogatják
Espinar nem véletlenül nem került be az útikönyvekbe. A várost a 20. század elején alapították, mikor a közeli hegyek mélyén rezet találtak. A Tintaya névre hallgató bánya a Föld egyik legnagyobb rézérc lelőhelye, így minden erről szól. Mint a legtöbb bányaváros, így Espinar is drágább a perui átlagnál, szállást mindenki 70 és 120 sol között ajánl, ami számunkra megfizethetetlen. Egy fogorvosi rendelő vendégszobáját sikerül kivennünk 35 solért folyosó végi, de meleg vizes zuhanyzóval. S ha már fogorvosi rendelő. Sok külföldi fél a harmadik világbeli országoktól, mert ott biztos rossz az egészségügyi ellátás. Ki kell ábrándítsak mindenkit. Peruban pl. minden fogorvosi rendelő úgy néz ki, mint a legelitebb budapesti fogászatok, s amint láttuk, a fogorvos - az amúgy drága Espinarban - nevetséges összeget kért el egy tömésért. Kb. annyit, amennyiért fel sem hívod a biztosítót, hogy jelezd a veszteségedet.
Így néz ki a túloldalról Maukallacta
Vissza Espinarhoz... ahogy írtam, itt tényleg nincs semmi, csak hideg. Nappal sem sül ki az ember szeme, de este olyan hideg van, hogy három pulcsiban alszunk. Nem is maradnánk itt egy órával sem tovább a szükségesnél, ha az egyik szálló recepcióján ne figyeltünk volna fel egy plakátra, ami Espinar nevezetességeit jelöli. Romvárosok és kanyonok láthatók rajta, így bevállalva még egy fagyos éjszakát úgy döntünk, megpróbáljuk felkeresni ezeket a helyeket. A recepciós kislány persze mit sem tud a környék látnivalóiról, ajánlására az önkormányzaton kötünk ki. Ott sem sokkal okosabbak, azt tanácsolják, fogjunk taxit. Kikocogunk a piacra és kérdezősködünk, hogy ismerik-e Maukallactát vagy a Tres Cañonest, és ha igen, miként jutunk el oda, de mindenki a fejét rázza és a taxisokra mutogat. Nem szoktunk kocsit bérelni, hogy felkeressük egy ország látnivalóit, de úgy néz ki, más opció nemigen adódik.
Egy-két taxis bólogat, hogy ismeri az említett helyeket, de csak egy van, aki olyan árat mond, ami alkuképes. Végül 60 solban állapodunk meg, néhány perc múlva pedig már verjük fel magunk mögött az országút porát.
A kana emberek (és később az inkák) földrengésbiztosra építették házaikat
Fél óra elteltével kezd változni a táj. A Rio Apurímac völgyébe jutunk, ami errefelé csak egy keskeny kis folyó, viszont szép kanyont vágott magának. Itt-ott lámacsordák állják el az utat, de hála a száraz évszaknak, a földút nagyon jó minőségű és gyorsan haladunk. Egy órányi kocsikázás után aztán megérkezünk arra a pontra, ahonnan a plakáton látott fotót is lőtték. Ez a Tres Cañones, az Apurímac három ágának találkozási pontja. Hihetetlenül szép a táj, s mivel rajtunk kívül egy lélek nincs se közel, se távol, a hangulat is magával ragadó. A Rio Apurímac az Amazonast táplálja, forrásvidéke a legtávolabbi pont a torkolattól. Mi a forrástól úgy 100 kilométerre lehetünk, de valószínűleg ez az utolsó gyaloglásmentesen megközelíthető pontja.
Peru legtökéletesebb chullpája
Elindulunk visszafelé, de pár perc múlva szól a sofőr, hogy van egy aprócska romváros nem messze. Ahogy Négyesi Miki barátom szokta volt mondani: "kik vagyunk mi, hogy nemet mondjuk"? Persze, hogy megállunk, és nem is bánjuk meg. A Maria erőd egy elhagyott inkakori épület, a helyieknek viszont kitűnő legeltető. Érkezésünkkor nem csak a több tucat láma, de a pásztorgyerekek is összerezzennek. Beszélgetésünkből kiderül, a 10-12 éves forma testvérpár még életében nem látott fehér embert. Megilletődöttségükből csak akkor ocsúdnak fel, mikor a hegy tetejéről anyjuk rájuk rikolt, hogy ne beszélgessenek gringókkal. Mire a lámák elhagyják a terepet, már mi is újra a taxiban ülünk.
Következő megállónk Maukallacta az Apurímac túlpartján. Az egykor wari várost az inkák leigázták, majd építettek ide sok szép rájuk jellemző épületet. Ezek közül a legszebb egy chullpa a város főterén. Minden útikönyv és internetes oldal azt írja, hogy Sillustani temetkezési tornyai a legszebbek, de ezt csak azért teszik, mert életükben nem jártak még itt. Amíg Sillustaniban hiányzik a tornyok teteje, addig az itteni chullpa máig eredeti fényében ragyog, értsd: tényleg nem fér be a tű a két kő közé.
Kanamarca Peru egyik legnagyobb romvárosa
Elvarázsolva és kissé megfáradva érünk vissza Espinarba. Bár délután két óra van, úgy döntünk, hogy nekivágunk Kanamarcának, ami elég közel van ahhoz, hogy mindenki ismerje a városban. Busszal az öt kilométerre fekvő elágazásig megyünk, majd onnan jó három kilométert sétálunk be a romokhoz. Már távolról látszik, hogy Kanamarca nem az a hely, amit az ember csak úgy kipipál két látványosság között. Kanamarca ugyanis maga a látványosság, hiszen méreteit nézve Machu Picchuhoz és Pisachoz hasonlítható leginkább. Épületei masszívak és hatalmasak, ez az első alkalom, hogy törpének érzem magamat egy inka épület tövében állva. Eddig csak Machu Picchunál láttunk egykori tetőszerkezetet, de itt a legtöbb épület eredeti pompájában maradt meg.
Olyan, mint egy magára hagyott középkori európai település
Kanamarca jelentése egyébként annyi mint" a kanák faluja". A kana nép az egyetlen olyan andoki közösség Peruban, akiket az inkák nem tudtak asszimilálni, így megmaradt saját kultúrájuk és nyelvük. Ma már csak elvétve lehet velük találkozni, alig pár százan maradtak, akik beszélik az ősi dialektust. Néhány évtized és utolsó emlékük végleg Kanamarca marad. Maga a romváros amúgy olyan, mintha egy Robin Hood korában felégetett és hátrahagyott falu maradványa lenne. A spanyolok is elég európainak tartották ahhoz, hogy ne rombolják porig, ennek köszönhetően Kanamarca eléggé látványos.
Espinarba azért jöttünk, mert ésszerű megállónak tűnt Cuzco és a Colca-kanyon között. Aztán azért maradtunk egy nappal tovább, mert ígért néhány látnivalót. Végül úgy hagyjuk el, hogy bezsebelve érezzük Dél-Peru néhány titkos csodáját...
