Ismét sikerült kajmánokat és vízidisznókat fotóznunk a Los Llanoson, majd Trinidad leggazdagabb emberei elmesélték, milyen volt az élet, mikor még a gerillák voltak errefelé az urak. Egy percig nem unatkozunk.
Bár már láttunk állatokat El Totumo környékén, kíváncsiak vagyunk rá, miben másabb a déli Los Llanos az északinál, ezért Poréból Trinidad felé vesszük az irányt. Nem sokkal napfelkelte után már a város dorgériája előtt szobrozunk, hogy leintsük a trinidadi buszt. A drogériában Endre rákérdez, mikor érkezik valami, de a gyógyszerész csaj nem csak a menetrenddel, hanem azzal is tisztában van, hol van a legnagyobb esélyünk állatokkal találkozni.
- Van egy barátnőm, Lívia. A férjével van egy ranchük, a Finca Berlin, aminek a közepén fekszik egy tó, benne rengeteg babillával és chigüiróval. Megadom a számát, hívjátok fel és hivatkozzatok rám - kapjuk a tippet.
Trinidad főtere a szobánk ablakából
Az út Trinidadba egészen jó, csak húsz kilométerrel a város előtt válik földúttá. A városka egészen kulturált, jóval nagyobb, mint volt El Totumo, így szállást is könnyen találunk. 40 000 pesóért egy egészen varázslatos, légkondis szobát vágnak hozzánk a főtér egyik szállodájában, de ennél sokal fontosabb, hogy úgy megörülnek az érkezésünknek, hogy a recepcióstól a takarítónőig mindenki a mi lépteinket figyeli, ahol tudnak, segítenek. A Finca Berlinről nem tudnak ugyan, de szívesen felhívják nekünk Líviát, aki közli, hogy épp Yopalban van, de térjünk be nyugodtan a ranchre, a gondnok majd körbevezet minket.
A buszterminálról kettőkor induló kisbuszon hatalmas a tömeg. Én a sofőr melletti anyósülések egyikére passzírozom be magam, de Endre csak a hátsó üléssorok közötti folyosón görnyedve fér el. Ez az a fajta latin utazási mód, amire mondani szokás, hogy "nincs az a teli busz, amire ne férne fel még legalább egy 8 tagú család 12 darab csirkével a hóna alatt". Az út rövid, de ezalatt úgy bombáznak minket kérdésekkel, mintha kötelező volna. Mindent tudni akarnak Magyarországról, a történelmétől a gazdaságpolitikáján át az ország összes nevezetességéig. Azt persze senki nem tudja, hogy hol van a Finca Berlin, így fél óra kocsikázás után kezdünk elbizonytalanodni, vajon jó buszra szálltunk-e fel. Szerencsére nem sokkal a cél előtt feltűnik az út szélén két lovát legeltető llanero, akik útbaigazítják sofőrünket, így pár perc múlva egy marhákkal és lovakkal teli, terjedelmes birtokon találjuk magunkat.
Diana játszik az apró chigüiróval, vagyis vízidisznóval
A birtokon egy kedves pár, Gonzalo és Ingrid köszönt minket, akik a finca gondnokai. Kislányuk, a három éves Diana egy árván maradt bébi vízidisznót dédelget, egész nap simogatja és tehéntejjel szoptatja. Tamarából származnak, de néhány éve, mikor a Los Llanos felszabadult a gerillák elnyomása alól, elhagyták a FARC fészkét, és itt kötöttek ki. Alig váltunk pár szót, érkezik egy magát Stevennek nevező srác, aki Lívia családi barátja, és azért jött ma el a birtokra, hogy gyakorolja a gringókkal az angolt. Sajnos csak annyit tud, hogy yes, de azt nagyon szépen mondja.
Steven és Gonzalo vezetnek minket körbe a birtokon
Gonzalo és Steven elkísérnek minket a háztól nem messze fekvő lagúnához, ami tényleg tömve van állatokkal. Tökéletesen megférnek egymás mellett a kajmánok, a vízidisznók és a gémek, teljes a béke közöttük. Rengeteg fotót készítünk, a két srác pedig csak röhög, mert nem értik, mire jó ez az egész. Mikor elmondjuk nekik, hogy a mi országunkban nincsenek ilyen állatok, meglepődnek.
Vízidisznók és kajmánok vannak mindenhol
Nem sokkal naplemente előtt megérkezik Lívia és Javier. Kiderül, nem csak ez az egy fincájuk van, a környék legnagyobb földbirtokosai közé tartoznak. Több tízezer marhát tartanak, de ezzel messze elmaradnak Lívia nagybátyjától, akinek a Rio Meta partján, Bocas del Pautónál egy nem kevesebb mint 100 000 hektáros fincája van, amihez a Los Llanos legnagyobb morichal erdeje tartozik. A morichal a dél-amerikai szavannák tipikus növénye, amolyan mocsárpálma féle.
Egy pampabíbic és egy lile
Beültetnek minket a furgonjukba, és körbevisznek a tó körül. Van egy saját erdőjük, aminek a mélyén rábukkanunk Dél-Amerika legviccesebb madarára, a hoacinre, amivel utoljára Ecuadorban találkoztunk. A hoacinekről elég annyit tudni, hogy röpképtelenek, viszont fióka korukban remek úszok, de ezt a képességüket is elvesztik, mikor a denevérhez hasonlóan karmokat növesztenek a szárnyaik végére. Annak segítségével vergődnek ágról ágra. Ez a madár egy igazi genetikai zsákutca, annak tudhatja be fennmaradását, hogy nincs egyetlen ragadozó sem, ami megenné, mert állítólag szörnyű a húsa.
Annak köszönheti a hoacin az életben maradását, hogy ehetetlen
Ahogy kikanyarodunk az erdőből, skerül belefutnunk egy csorda vízidisznóba. Épp búvóhelyet keresnek éjszakára. Érdekes, hogy kocsival sokkal közelebb lehet hozzájuk kerülni, mint lábon, valahogy az autótól nem félnek.
Még néhány chigüiro
Kezd besötétedni, így búcsút intünk a fincának, és Líviáékkal visszatérünk Trinidadba. A család igen nagy tiszteletnek örvend a városban, mindeki előre köszön nekik az utcán. Ragaszkodnak hozzá, hogy meghívjanak miket egy sörre, így betérünk egy belvárosi bárba, amiről persze kiderül, hogy az övéké. Amíg Endre és Javier söröznek, én és Lívia elmegyünk a sarki zöldségeshez venni egy kis gyümölcsöt. Egyszerre három eladó kezd sertepertélni körülöttünk, mintha legalábbis filmsztárok volnánk. Nem tudom, lehet, a zöldséges bolt is az övéké.
Lívia és én a Finca Berlinen
Éhesek vagyunk, így pont kapóra jön az az öregúr, aki talicskából árulja az hallacát, egy tamaléhoz hasonló kolumbiai finomságot. Eszünk, iszunk, közben Javier mesélni kezd a Los Llanos múltjáról.
- Kutya világ volt itt még pár éve. Én sem ezzel a kocsival jártam, hanem egy olyan szakadttal, amit úgy kellett betolni, hogy elinduljon. Ha feltűnt, hogy valakinek jobb kocsija van, hát egyik pillanatról a másikra a gerilláké lett.
- Tőled is vettek el kocsit?
- Háromszor is. De ez volt a legkevesebb. Ami sokkal keményebb volt, az az állandó, nagy összegű védelmi pénz, amit havonta megköveteltek.
- És mi történt ha nem tudtál fizetni?
- Akkor vagy lemészárolták a családod, vagy rád gyújtották a házat és a boltot.
- Veled is megtörtént?
- Mindig tudtam fizetni.
- És hogyan ért véget ez az egész?
- Amikor megjelentek a katonák és tisztogatni kezdtek, a FARC emberei a környező erdőkben találtak menedéket. De onnan is kifüstölték őket. Szó szerint. Rájuk gyújtották az erdőt. Ezekből lettek azok a rizsföldek, amiket most a város környékén láttok.
- Mi lett a gerilákkal? Elfogták őket?
- Dehogy! Mindenkinek van olyan ismerőse, akinek a kezéhez vér tapad, csak nem firtatjuk, ki, mit és miért csinált. A többség most is Tamará környékén él és kávét termeszt.
Az hallaca a Los Llanos tipikus étele
Kellemesebb témákra váltunk és az este gyorsan véget ér. Lívia és Javier tüneményes vendégszeretete csak megkoronázza az itteni emberek érdeklődő kedvességét. Errefelé mindenki örül nekünk, tetszik nekik, hogy végre nem fegyveres bandák, hanem két turista masírozik az utcán.
Reggel a recepciós azzal fogad minket, hogyha szeretnénk még valami szépet látni, akkor látogassunk el a La Palmita ranchre, mert ott többek között pumát is fényképezhetünk. Nem hangzik rosszul, bár azért erősen kétlem, hogy valóban látunk pumát. A taxis az oda-vissza útért 40 000 pesót kér. Nem kevés pénz, de a recepciós olyan átéléssel mesélt a helyről, hogy belemegyünk.
A La Palmita ranch tulajdonképpen egy most induló ökolodzs szerű valami lenne, csak a tulajdonosai nem tudják, hogy kezdjenek neki. Mint első külföldi látogatót, azonnal lehúznak minket 10 000 peso belépőre, majd meghívnak egy reggeli levesre, amiért nem átalkodnak fejenként 20 000 pesót elkérni. Persze ezt csak később közlik. Cserébe megnézhetjük a pumájukat, amit egy húsz négyzetméteres kenelben tartanak, állítólag engedéllyel.
A La Palmita ranch egy jó nagy átverés, ezt a puma is tudja
Egy valag pénzt fizettünk ki a semmiért, úgyhogy kicsit duzzogva ülünk fel délben az utolsó, Yopalba közlekedő buszra. Aztán megemésztjük a dolgot. Végülis sem a Finca Berlinen, sem El Totumóban nem kellett fizessünk, ez volt az ára az eddigi sok szépségnek.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
