Van öt napunk a Qoyllur Rit'i fesztiválig, ki kéne használni - gondoltuk a buszban ülve visszafelé Rinconadából. Ananeában nem akartunk újra éjszakázni, így a fél órás buszút alatt meghoztuk a döntést: irány le Amazóniába a Rio Tambopata forrásvidékére, hátha kapunk egy csónakot Puerto Maldonadóba, onnan pedig busszal fél nap alatt Mawayaniba, a Qoyllur Rit'i kiindulópontjába jutunk. Az ötlet jó volt, megvalósítása azonban képtelenség, mégis azt kell mondjam, megérte a próbát. Bár dzsungelcsónakázás nem lett belőle, de ráleltünk Peru legszebb útjára, és öt hét után láttunk végre valami zöldet.
Ananeában felkapjuk a zsákunkat és visszakocogunk a főút szélére, hogy fogjunk egy kisbuszt, ami Sandia, az Andok keleti lejtői felé tart. Az út szélén ácsorgók felvilágosítanak, hogy törekvésünk teljesen felesleges, Ananeából kizárólag Juliaca felé mennek kisbuszok. Befut egy ilyen, amin meglepő módon női ayudante, vagyis jegyszedő van.
- Elviszünk titeket Pampillába, ott majd fogtok egy buszt Sandiába - lelkesedik a rakott szoknyás asszonyság.
- Mennyi a menetdíj? - kérdezzük, bár fogalmunk nincs, hol van az a Pampilla.
- 2,5 sol. Itt van nem messze.
Eri buszra vár a szublimált nagy semmi közepén
Csak lesz valahogy, gondoljuk. A menetdíj nem tűnik soknak, de mikor kiderül, hogy Pampilla igazából nem hogy nincs messze, de öt kilométerre sem fekszik Ananeától, kicsit sokallom az útiköltséget. Tudom, 2,5 sol mindössze 1 dollár, de akkor is, Peruban ezért az összegért 50 kilométerre szoktak elvinni.
Pampilla igazából nem egy falu, hanem egy kereszteződés, ahol mindössze két ház és rengeteg veszélyt jelző tábla található. Ameddig a szem ellát, mindenfelé hatalmas salakdombok emelkednek, köztük agyon szennyezett tavak hullámoznak az andoki szélben. A táblák arra hívják fel a figyelmet, hogy ezek a bányamaradékok szennyezőek, ezért ne gyalogoljunk fel rájuk és ne igyunk a tavak vizéből. Arra persze nem tér ki egyik tiltás se, hogy az innen eredő folyók az egész cuccot simán belemossák a Titicaca-tóba rommáfertőzve az ott élő népeket.
Lámahegyek és zöldellő teraszok - nem rossz a busz ablakából, igaz?
Leülünk egy salakdomb aljába és várakozunk. Délután 3 óra lehet, a Nap még erősen süt. Egyszer csak beborul és azonnal érződik, hogy nincs több pár foknál, így elkezdünk imádkozni, hogy jöjjön valami, mert ha ránk sötétedik, tutira szétfagyunk. Egy órányi mérgező salakpor szippantás után egyszer csak megjelenik egy kisbusz. Putina Puncóba tart, amiről még életünkben nem hallottunk.
- Az hol van? - nézünk ostobán a sofőrre.
- Hova mentek? - kérdez vissza nem mutatván, hogy hülye gringónak tart minket.
- Igazából Puerto Maldonadóba, de Sandián keresztül.
- Én Sandián átmegyek, de onnan ti nem juttok Puerto Maldonadóba, az tuti - lombozza le álmainkat.
- Sandia jó lesz - válaszolunk már a buszban ülve.
Elindulunk. Egy fickó elegyedik velünk szóba, látván tökéletesen el vagyunk veszve.
- Puerto Maldonadóba akartok menni? Akkor menjetek San Juan del Oróba, az sokkal közelebb van az őserdőhöz.
- Milyen messze van Sandiától?
- Kb. két órányira.
Van, aki nem szereti, ha fotózzák
Végülis jó lesz. Valószínűleg lejjebb is van, és igazából nagyon jól esne végre egy kis izzadás. A kisbusz eközben felér a hágóba. 2011-ig Dél-Amerika legmagasabban futó aszfaltozott közútja a Colca-kanyonba vezetett, azonban azzal, hogy ezt az utat is leburkolták, 5050 méteres magasságával rekorder lett. Közvetlen a hágóban egy hosszan elnyúló tó mellett haladunk el, melynek partján alpakkák legelésznek.
Amint átérünk a túloldalra, megváltozik a táj. Az Altiplanóból visszamaradt sárga ichu füvet (ezt legelik a lámák) élénkzöld magashegyi gaz váltja. Ahogy haladunk lejjebb és lejjebb, úgy lesz minden egyre zöldebb. Egy óra múlva már Cuyo Cuyo hangulatos falujában találjuk magunkat, majd megjelennek az eukaliptuszok, végül egy-két köderdei páfrány. Nehéz leírni, milyen érzés öt hétnyi erdőmentes utazás után zöldellő növényzetet látni. Az út álomszép, de lassan ránksötétedik. Sandiába már az éjszaka leple alatt érkezünk.
Putina Punco nem is olyan gáz, ha távolról szemléli az ember
- Maradtok itt? - kérdezi a sofőr.
- Nem. Kaptunk egy tippet, megyünk San Juanba.
- Tőlem... - kapjuk a flegma választ.
Barátunk San Juan előtt egy pici faluban leszáll, helyére egy középkorú fickó ül. Mintha az üléshez járna valamilyen "hogyan segítsünk a gringóknak" tájékoztató, mivel ez az ember is kérdezősködni kezd.
- Hova mentek?
- San Juanba. Azt mondják, ott találunk csónakot Puerto Maldonadóba.
- Hát ott biztosan nem. Esetleg Putina Puncóban, de szerintem ott sem.
Már megint ez a Putina Punco. Fogalmunk nincs hol van, a neve is nagyon hülyén hangzik.
- Hol van Putina Punco? - faggatjuk segítőkész barátunkat.
- Egy órányira San Juantól. Az a busz végállomása.
Élet Putina Puncóban
Újabb plusz egy óra. Nem baj, az is valamivel lejjebb van, s mint már mondtam, jót fog tenni a hőség. Persze kiderül, Putina Punco nem egy, hanem két és fél órányira van San Juantól, így sikerül valamivel éjfél előtt a béna nevű városkába érnünk. Sehol egy lélek, az egyetlen valahogy kinéző szálló ablakai pedig tök sötétek. Kopogásunkra kicaplat egy idősebb úr, s bár legszebb álmából vertük fel, nem küld el minket melegebb éghajlatra. Nehezen is tenné, ugyanis Putina Puncóban már így is elég meleg a klíma.
Csak hogy legyen itt valami zöld is
Másnap kinézve az ablakon egészen hihetetlen látvány tárul a szemünk elé. Az egy dolog, hogy zöld és erdő, de milyen?! A völgyben a folyó felett megül a pára, a felhők fölé emelkedő erdőkből papagájraj libben elő. Az egészre nincs jobb szó, mint az, hogy Amazónia. Bakancsot húzunk és elindulunk csónakot keresni.
A helyiek úgy néznek ránk, mint az űrlényekre. Mivel Putina Punco semmilyen általunk látott térképen nem szerepel, így turisták se látogatják. Kérdezősködésünk végén a Bahuaja-Sonene Nemzeti Park titkárságán kötünk ki, ahol egy Ronal névre hallgató srác végre felvilágosít minket.
- Putina Puncóból semmilyen csónak nem indul Puerto Maldonadóba. Ha innen szeretnétek lejutni, beszélni kéne egy cuzcói expedíció-szervezővel. Valamelyik két éve csinált egy 10 napos rafting menetet végig a Tambopatán.
- Akkor tehát zsákutca?
- Igen, az. De attól még csodálatos a vidék, élvezzétek!
Hídra nem volt pénz
Valóban az. Délután a folyó mentén gyalogolunk. A meredek falú köderdőkkel borított kanyonban olyan gyors esésű a folyó, hogy még a rafting is durvának tűnik rajta. Az erdőt itt-ott mandarin- és kakaóligetek váltják, s mivel a citrusfélék most érnek, száz méterenként magunkba tolunk egy adag kínai narancsot (még Venezuelában kínáltak a piacon kínai naranccsal, ami nagyon egzotikusnak hallatszott, aztán persze kiderült, hogy nem más, mint mandarin). Közben bámuljuk a tájat és csodáljuk az ezernyi papagájt, amik rikácsolva röpködnek a fák között. Lehet csak a krónikus erdőéhség mondatja velem, de kevés ennél szebb trópusi völgyet láttam életemben. De csak holnapig...
Másnap, feladva abbéli reményünket, hogy Puerto Maldonadót ebből az irányból közelítjük meg, elindulunk vissza Juliacába. Az út, amin két napja éjszaka jöttünk, nem kevés csodát tartogat. Nem állítom, hogy ez a legszebb panoráma, amit valaha is láttam (azért az Akopánt vagy a Roraimát nehéz lenne űberelni), de ez az eddigi legszemrevalóbb út, amin Peruban utaztunk. A völgy még keskenyebb, mint Putina Puncónál volt, a szakadékos hegyoldalon minden kilométeren feltűnik egy pár száz méter magas vízesés. Az útépítők nem nagyon foglalkoztak a vízelvezetéssel, elég gyakran kelünk át a busszal folyókon, patakokon. Az egész úgy csillagos ötös, ahogy van. Írni nehéz róla, inkább látni kell.
Putina Punco és San Juan között fut Peru legszebb útja
Mivel nem szeretnénk Juliacában aludni, ezért Sandiában lepattanunk a buszról, hogy ott töltsük az éjszakát. A perui Yungas (a szomszédos Bolíviában így hívják az Andok és Amazónia közötti köderdőket) legnagyobb településén tényleg csak az éjszaka jó, ugyanis akkor nem látod a koszos és rendezetlen utcákat. Sandia nem jó hely, de nem bánjuk az itt éjszakázást. Jó még egyszer utoljára a párás erdő illatára álomra hajtani a fejünket...
Még több fényképért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
