Negyedik éve tartó utazásunk 14. országa következik, El Salvador. Hiába töltöttünk fél évet Peruban és Venezuelában, ennyi idő alatt sem sikerült őket teljesen körbejárni. El Salvador azonban pici, mindössze négy magyar megyényi területű, ezért megszületett bennünk a döntés: El Salvador lesz az első ország, aminek minden szegletébe elutazunk. Annak ellenére tesszük ezt, hogy tíz éve nem éreztem magamat itt biztonságban.
Kora reggel visszacsónakázunk Coyolitóba, onnan pedig busszal San Lorenzóba utazunk. Szinte azonnal indul egy másik busz a határra, El Amatillóba, amin én magam már vagy féltucatszor átkeltem, Eri azonban még soha.
Annak ellenére, hogy elvileg ez El Salvador legfontosabb határátkelője Honduras felé, kevés autó és kamion várakozik mindkét oldalon. Ennek oka az, hogy El Salvador nincs rajta sem a szállítmányozás, sem a turisták útvonalán, de pont emiatt már a határon hihetetlenül kedves mindenki. Első meglepetésként nem kell belépési adót fizetnünk, amit Panama óta eddig mindegyik országban kellett. A határőr is széles mosollyal fogad minket, ráadásul a kezünkbe nyom egy részletes térképet az országról annak minden nevezetességével. A bolíviai-argentin határ óta nem fogadtak minket ilyen vendégszeretettel.
Érkezünk a határra
A legtöbb latin országba a belépés azért is zűrös, mert a határon pénzt kell váltani, itt azonban erre nincs szükség, ugyanis El Salvadorban 2001 óta az amerikai dollár a hivatalos fizetőeszköz. Nem kell hát megküzdenünk a turisták kifosztására szakosodott illegális váltókkal, így stresszmentesen ülünk fel a buszra, ami Santa Rosa de Limába tart.
Az a maroknyi turista, aki útjába ejti El Salvadort, általában néhány kilométerrel odébb le is száll a buszról és fog egy másikat San Miguelbe, de mi eldöntöttük, hogy bejárjuk az ország minden szegletét, így egész Santa Rosáig utazunk.
A folyó túloldalán az már El Salvador
El Salvadorban nincsenek távolságok, így húsz perc múlva már az aprócska város csúnya főterén csatangolunk. Régen néztek már meg minket annyira, mint most - errefelé ritka vendég a külföldi. Pár perc alatt megtalál minket egy csapat kisiskolás. Egy turisták által egyáltalán nem látogatott magyar kisvárosban nehéz elképzelni, hogy 8-10 éves gyerekek körbeálljanak két hátizsákost, hogy fél órán át arról faggassák őket, honnan jöttek, mit csinálnak itt és milyen az idő náluk. El Salvador azonban más, az a kevés turista, aki itt megfordul, mind arról számol be, hogy a helyiek hihetetlenül nyitottak és barátságosak. Az első élményünk nekünk is hasonló. Nem csak a gyerekek, a felnőttek is egytől-egyig mosolygósak, mindenkinek van hozzánk egy jó szava.
Santa Rosa de Lima temploma
Miután kérésükre az összes iskolást sikerül lefényképeznünk, keresünk egy La Uniónba tartó buszt. Közel tíz éve már jártam egyszer a városban, de nem állítom, hogy elvarázsolt volna. Emlékszem, egy ronda bordélyban aludtam meg abban az utcában, ahol több volt a kurva, mint a csatornából előmászó patkány, amiből nem volt kevés. La Unión San Salvador mellett az ország egyik legveszélyesebb városa, lévén kikötő, ahol elsősorban dokkmunkások, drogkereskedők és illegális bevándorlók fordulnak meg. 2006-ban hatalmas volt a munkanélküliség, egy nő pedig ha nem kapott mosogatói állást valamelyik ócska kifőzdében, kénytelen volt a testét árulni. Egy szó mint száz, életemben annyi prostit nem láttam sehol, mint itt.
A város annyira veszélyes volt, hogy jobbnak láttam minden értékemet a bordélyban(!!!) hagyni, semmint magammal cipelni a partra, ahol azok az éttermek sorakoztak, melyekben csak minden másnap öltek meg valakit. Egy meglepően csinos, magas, szőke pincérlány kísért az asztalomhoz, de még le se ültem, máris az asztalomon volt egy üveg sör. Alig pár dollárt vittem magammal a szállóról, nem terveztem költeni, de végülis El Salvadorban az üveges víz akkortájt pont annyiba került, mint a sör, így hát ittam belőle. A kirendelt ételhez a lány hozta a következő üveget, kérésem ellenére, de ezúttal szóltam neki, hogy ne cipelje ide a piákat, mert nincs nálam pénz. Elkerekedett a szeme, nem értette a dolgot:
La Unión látképe a mólóról, balra azokkal az éttermekkel, amik biztonságosnak mondhatók
- Hogy-hogy nincs nálad pénz?
- A szállómon hagytam, mert hallottam, La Uniónban rengeteg a zsebes - válaszoltam.
- Ez mondjuk igaz - helyeselt a lány - Akkor fizess a fényképeződdel - mutatott az ócska, fillérekbe kerülő, amúgy is leamortizált kompakt gépemre.
- A fényképezőmet nem innám el - kacsintottam rá.
- Én elkísérlek a szállásodra, ott is fizethetsz - vedlett át hirtelen kurvává az amúgy nagyon nem salvadorinak kinéző szépség.
Egy mosoly közepette tudtára adtam, hogy nem fizetek szexért, amitől a lány arcáról lefagyott a mosoly. Leült mellém, és elmesélte, hogy havi 100 dollár a fizetése, amiből képtelenség kijönni. Van egy kislánya, akit egyedül nevel, az apja lelépett, a hónap végén nincs mit enniük. Semmi más vágya nem volt, csakhogy elhagyja El Salvadort, így nem volt meglepő, hogy pár perc múlva benyögte, vigyem magammal Európába. Nem tettem. Kifizettem a cehet és visszaindultam a szállómra. Menet közben rengeteg prosti szólított le, igazi válogatott rondaságok. Emlékszem, nyolc dollártól indult a tarifa, de pár perc múlva már háromnál tartott, a végén pedig azt kiabálták utánam, hogy a gringóknak ingyen van a menet.
No, hát ilyen volt La Unión alig tíz évvel ezelőtt. Eri - ismervén a sztorit - nem igen vágyott a városba, de mivel szeretnénk eljutni a Fonseca-öböl szigeteire, ezért kénytelenek vagyunk itt ölteni az éjszakát.
La Unión nem csak kikötő, de tengeri határállomás is
La Unión elég sokat változott azóta. A főtér egész kellemes hely lett, nyílt néhány jobb étterem, az embernek már nincs az az érzése, hogy egy lepukkant kikötőben van. Szállások terén azonban még mindig hadilábon áll a város, mivel mindegyik szobát órára adják ki, s mint ilyenek, iszonyú retkesek, de legalább drágák. Húsz dollárt fizetünk egy olyan lyukért, amibe az ember normál esetben akkor se tenné be a lábát, ha fizetnek érte, de nincs sem olcsóbb, sem jobb opció.
Az itt élők nem szeretik a városukat, amiben nincs semmi meglepő, éppen ezért, aki teheti, felköltözik a hegyek mélyén megbúvó Conchagua falujába. A temető mellett fogunk egy buszt, aminek sofőrje megnyugtat minket, hogy este hatig van közlekedés vissza a városba.
Conchagua csendes, hangulatos hely
Conchagua valóban kellemes hely, már csak a klímája miatt is, ami pár fokkal hűvösebb az izzasztó La Uniónnál. A falu főterén szól a rádió azokból a hangszórókból, amikből bő egy évszázada Magyarországon is szólt. A falu nyugalmával az 1920-as éveket idézi, a békét csak a fél óránként elrobogó busz zavarja meg. Beülünk egy pupusára az egyik kifőzdében, iszunk hozzá egy hideg tamarindót, majd öt óra magasságában visszasétálunk a buszmegállóba, ahol rajtunk kívül egy nő várakozik. Tőle tudjuk meg, hogy az utolsó busz pont az imént ment el, s ma már nincs több járat vissza a városba. Remek!
Szerencsénkre néhány perccel később megjelenik egy furgon, ami az önkormányzat épülete előtt parkol le. Kicsit később kilép az ajtón két fickó és két nő, akikkel egy másodpercre sikerül felvenni a szemkontaktust. Azonnal odarohanok, s felkönyörgöm magunkat a platóra. A két fickó és két nő annyira megörül nekünk, hogy az utastér helyett ők is a platóra ülnek, csakhogy beszélgethessenek velünk.
Naplementére kisétálunk Erivel a molóra, amit egész szépen felújítottak. Hat óra magasságában, mikor a Nap lebukik a horizont mögött, csodásak a fények.
Errefelé mindig szép a naplemente
Megjelennek a kocogók, a kutyát sétáltatók és az andalgó szerelmespárok, idillivé varázsolva La Unión ezen részét. Tíz éve még attól kellett itt tartani, hogy megkéselnek, most pedig nyugodtan, félelemérzet nélkül mászkálhat az ember a parton. El Salvador rengeteget változott, előnyére. Holnap irány az Isla Meanguera!
Kellemes hely lett La Uniónból
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
