Úgy vágtunk neki a Cerro Corá Nemzeti Parknak, hogy semmi infónk nem volt róla. Úgy jöttünk el onnan, hogy egy pillanatig nem lettünk okosabbak. Felejthető éjszaka után a Laguna Blancánál leltünk lelki békére. Kezdjük átvenni a vidéki Paraguay ritmusát.
A Cerro Cora Nemzeti Park mintegy öt és fél hektárnyi területével Paraguay Brazíliával határos részén terül el. A délelőtti órákban, kétnapi hidegélelemmel megrakodva robogunk ki az asuncióni terminálra, ahonnan 11 után nem sokkal indul egy busz a brazil határra, Pedro Juan Caballeróba. A terv az, hogy a Pedro Juan Caballerótól 45 km-re lévő park bejáratánál rakatjuk ki magunkat és a nemzeti park területén éjszakázunk. Asuncióntól mintegy félezer kilométert kell letudnunk, a busz ráadásul vagy két órán át tekereg a főváros utcáin, mire kiér az országútra, így előre elkönyveljük a kései érkezést.
Kiszáradt sárga mezők, pusztaságok mindenütt. Ritkán van részünk annyira unalmas utazásban, mint a mostani, Ruta 3-on való buszozás. San Estanislaótól kezdve 300 kilométeren át szinte vonalzóegyenes szakaszon utazunk, alig akad lakott település. Nagyon lassan telnek az órák. Yby Yaú tréfás nevű falujánál sötétedik ránk, így ezután már az útszéli, véget nem érő, szikkadt pusztaságokon sem legeltethetjük tovább a szemünket. Már épp azon vagyok, hogy unalmamban Endre szemöldökét cifra parkettafonásba rakom, mikor a sofőr végre hátrakiállt, hogy a két gringó megérkezett.
Egy szoborparkban aludtunk
Lelkesen pattanunk le a buszról, ami gyorsan továbbáll. Pár másodperc múlva eltűnik a fénye a messzeségben és olyan nagy sötét borul a tájra, hogy az orrunk hegyéig sem látunk, mi több, halvány lila fogamunk sincs róla, hogy hol vagyunk és merre kellene továbbmenni. Közvilágítás nincs, lakott település se közel, se távol, sehol egy fényforrás. Egy mellettünk 180-nal elszáguldó autó lámpájánál sikerül kivennünk egy hármas kereszteződést tőlünk száz méterre egy Parque Nacional Cerro Corá feliratú táblával, ami mögött egy hepehupás földút kígyózik be az erdő mélyére.
Nem vagyok kifejezetten hanyag típus, de vannak bizonyos dolgok, amik minden igyekezetem ellenére konstans elkerülik a figyelmemet. Így van ez például a fejlámpám elemcseréjével, ami érdekes mód sohasem egy boltban jut az eszembe, hanem mindig egy erdőben az éjszaka kellős közepén. Pont mint most. Az enyém öt perc séta után totál lemerül, Endréé még pislákol valamicskét. Tapogatózva haladunk lépésről lépésre a titokzatos ösvényen, amiről halvány sejtelmünk sincs, hogy hová visz. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne térjünk le róla, nehogy a sötétben sikerüljön mérgeskígyóra lépni. Így megy ez már vagy negyven perce, amikor generátor zajára leszünk figyelmesek. Pár perc múlva egy hatalmas kerttel körülvett házat látunk a földút szélén, amiről még azt is készséggel elhinném, hogy a Vasorrú Bába lakik benne a Jancsi és Juliskából. Nagy kár, hogy nem mézeskalácsból van.
A Cerro Corá szirtjei messze vannak a hegytől, de legalább nincsenek legelők
Odabenn égnek a lámpák. Éljen! Meg vagyunk mentve. Csengő nincs, kiáltásra semmi válasz nem érkezik. Endre bekopog. Egy csaj nyit ajtót egy parányi gyerekkel a kezében. Férje a parkőr pár napra a városba távozott. A nő azt mondja, hogy innen 200 méterre az erdőben van egy kemping, ott felverhetjük a sátrunkat éjszakára. Visszamálházzuk a hátunkra a 20 kilós zsákokat és továbballagunk 200 métert, majd 500-at, majd egy kilométert, meg még kettőt, de a kemping sehol, minden korom sötét. Nem tudom, hogy a helyi iskolákban hogyan tanítják a mértékegységeket, de hogy a paraguayi 200 méter több mint három kilométer, abban biztos vagyok. A fáradtságnak azon a szintjén vagyunk, hogy arról kezdünk tanakodni, miként verünk sátrat az erdő kellős közepén, amikor fény tűnik fel a távolból. Negyed óra múlva egy nagy, lámpákkal kivilágított tisztásra érkezünk, aminek közepén díszeleg egy több méter magas nonfiguratív emlékmű, alatta néhány paraguayi híresség fekete mellszobrával és egy hosszú emléktáblával. Nem fér hozzá kétség, hogy ez nem kemping, de egy métert nem vagyok hajlandó továbbcipelni a zsákomat. Szerencsére Endre is hajlik rá, hogy itt töltsük az éjszakát.
Imádok a szabadban éjszakázni és ez ma éjjel sem volna másképp, ha nem zavarná egy motoros fűrész hangja az idillt. Gyanítjuk, hogy illegális fakitermelés folyik az erdőben, ami ráadásul egészen hajnalig tart. Kicsit gyűrödten ébredünk, nem sokkal napkelte előtt. Most már tisztán kivehetők a mellszobrok, amik azt a húsz nemzeti hőst ábrázolják, akik az 1870-es Brazília ellen folytatott harcokban vérüket adták a hazáért.
A nemzeti hősök mellszobrai
Sátrat bontunk, majd elindulunk vissza a parkőr házához, hogy a nagy zsákokat hátrahagyva bejárjuk a park nagy részét. A tegnapi háznál nincsen senki, de pár méterrel odébb rábukkanunk a parkőrség irodájára, amit tegnap a sötétben nem vettünk észre. Az épület nyitva, az iroda azonban üres, eltekintve néhány kitömött állattól. A csomagtól való megszabadulás kísérlete kudarcot vall, infót szerezni sem sikerül senkitől. A mai túrának valószínűleg lőttek, de mivel a köd amúgy sem akar felszállni, gyorsan túltesszük magunkat a csalódáson.
Visszakutyagolunk a Ruta 5 névre hallgató tűegyenes főútra, ahol minden autó 200 km per órával repeszt el mellettünk. Stoppolásra semmi esély, mert mire valaki ekkora sebességnél a volán mögött felfogja, hogy stopposokat látott, már rég a következő kilométerkőnél jár. Egy menetrend szerinti ócska buszt sikerül leintenünk, ami a brazil határról Yby Yaú parányi falujáig közlekedik.
.JPG?full=1)
Buszra várunk a nemzeti park bejáratánál
Yby Yaú egy igazi kis porfészek, nem egyéb néhány omladozó háznál. Egyetlen érdekessége, hogy az út úgy ötven kilométer után itt végre kanyarodik egyet. Átszállunk egy másik buszra, ami Santa Rosába megy. Nem olcsó. Azt már eddig is láttuk, hogy Paraguayban rövid távra pofátlan jegyárakat mondanak, de az alig másfél órás útért lehúzni a turistát húsz dollárra, igazán nem szép dolog.
Az éjszakát Santa Rosában töltjük. Az egyetlen dolog, amiről a falu híres lehetne, hogy ennek a terminálján készítik a világ legborzalmasabb empanadáját száraz és íztelen húsgalacsinokkal töltve. Legalább olcsó, így másnap reggelre is csomagolunk belőle, amikor a Laguna Blancához indulunk.
Már napfelkeltekor ott toporgunk Santa Rosa poros terminálján, nehogy lekéssük a napi egyetlen, reggel 7-kor Capitán Badóba tartó járatot. Szólunk a sofőrnek, hogy a park bejáratánál tegyen le. A srác szűk egy óra múlva egy végtelen pusztán átvezető, vörös porral borított földúton int, hogy le kell szállnunk, majd miután lecihelődünk, finoman gázt ad, és ahogy elhajt, tetőtől talpig beterít minket a vörös homokkal.
Irány a Laguna Blanca!
A bejárattól jó két kilométeres ösvény vezet tovább egy szántóföldön keresztül, amit egy újabb két kilométeres erdősáv követ. Itt sincs egyetlen teremtett lélek sem rajtunk kívül, de annyiból jobb a helyzetünk a Cerro Corához képest, hogy legalább nem éjszaka kellős közepe van. Már épp kezdek bepöccenni azon, hogy megint órákig a nyakunkban egy 20 kilós zsákkal kell koslatni a negyven fokos hőségben, amikor megjelenik mögöttünk egy utánfutóval ellátott motor, amit egy európai csaj vezet.
Lucy egy 30 éves angol biológus. Négy éve érkezett, hogy megírja a doktori disszertációját, ami nem tartott volna ilyen sokáig, csakhogy közben annyira megtetszett neki ez a vidék, hogy itt ragadt. A platón egy kínai csajt szállít, aki pár hónapja a nemzeti park biológiai állomásán önkénteskedik. Elvisznek minket a kempingig, ami nagy segítség, mivel - utóbb kiderül - még félúton sem voltunk.
Privát Édenkert
A kemping pár bungallóból áll, közvetlenül a Laguna Blanca partján. Néhány helyi férfi tisztogatja a parkot, egyikük azonnal odalép hozzánk, üdvözöl, majd megmutatja azt a helyet, ahol 60 000 guarani (kb. 3800 Ft) fejében sátrat verhetünk. Az étel és az ivóvíz problémás kicsit, mivel nem jeleztük előre a jöttünket, és a kemping közelében több tíz kilométeres körzetben nincsen hely, ahol élelmiszert lehetne beszerezni. Szerencsére ebédre és vacsorára még tudnak nekünk főzni valamit, de reggelink már nem lesz.
Endre madarakat hajt a dzsindzsában
Sátorállítás után lemerészkedünk a partra, ahol az angol csaj maradásának oka világossá válik. Az erdő közepén megbúvó Laguna Blanca kristálytiszta fehér vize, a számtalan madár, a napfény, a csend, a nyugalom és az örök nyár nyilván hívogatóbb a szürke, csapadékos szigetországnál. Az egész olyan, mint egy földi Paradicsom. Teljesen ledöbbenek, mikor a kemping üzemeltetője wifi-kódot tartalmazó cetlit biggyeszt elém az asztalra. Ráadásul működik is a net.
A délután kellemes láblógatással és fotózással telik. Naplemente előtt két kajakot bérlünk és madárlesre indulunk. Akár krokodillal is találkozhatnánk, de mivel ma ülök életemben először kajakban, nem bánom, hogy csak barátságosabb állatokba botlunk.
Fütyülő gém hallal a karmaiban
Telihold van, ilyen hatalmasnak még életemben nem láttam. A fénye tökéletesen bevilágítja az egész partszakaszt, így fejlámpa nélkül is ügyesen kerülgetjük a homokból előbújó termetes orrszarvúbogár-gyerekeket. Korán nyugovóra térünk, mert holnap több kilométeres séta vár ránk vissza a kijáratig, ahonnan tovább akarunk utazni a Mbaracayú Nemzeti Parkba...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
