Machu Picchu. Mindenki nagy álma, az enyém is az volt. Mivel Endre felkészített, hogy mi vár majd rám a romok között, ezért nem reméltem azt, hogy találok egy csendes zugot, ahol leülhetek és élvezhetem a festői tájat elmerülve gondolataimban. Rengeteg a turista, az emberek lökdösődnek, de ettől függetlenül Machu Picchu az, amit a borsos árak ellenére is érdemes egyszer az életben meglátogatni. Na jó, én megtenném másodszorra is.
Ollantaytambo aprócska mesebeli hangulatú falujában a hegyek között a régi, amolyan vasrúdra felfüggesztett lámpások sejtelmesen megvilágítják a szürke kövekből kirakott szűk kis utcákat. Ezért a hangulatért nem is bánom, hogy az éjszaka kellős közepén gyalogolunk ki az állomásra, bár tény, hogy az álomkórtól alig látok ki a fejemből.
Machu Picchu szíve a hajnali ködben
A nap utolsó vonata az egyetlen megfizethető, de így is irreálisan drága opció arra, hogy az Ollantaytambótól kb. 40 kilométerre fekvő Aguas Calientesbe jussunk. Cserébe az ember a világ valószínűleg legszebb vasúti vonalán halad végig, igaz, naplemenete után az orráig sem lát. Kárpótlásul a fekete-fehér ünneplőbe öltözött elegáns kalauz, aki inkább pingvinre, mint jegyszedőre emlékeztet, a jegyek ellenőrzése helyett minden utasnak egy elemózsiás zacskót nyom a kezébe, amelyben szám szerint 6 szem pirított mogyoró vagy sós bab található gondosan becsomagolva. Ha szerencsénk van, még a fejenként egy deci forró teáról vagy kávéról sem kell filter hiányában lemondanunk. Egyszóval megéri.
Na de most csípős, de amúgy jogos irónia helyett nézzük a dolgok pozitív oldalát! Holnap nagy álmom válik valóra, irány a legendás Machu Picchu. Endre már olyan sok alkalommal bolyongott a napi több ezer turistát vonzó romok között, hogy ha ő fogalmazná meg ezzel kapcsolatos gondolatait, az attól félek, hogy hagyna némi kívánnivalót maga után. Így helyette én írom meg az élményeket, mivel szűz szem másként látja a dolgokat.
Kicsit lelakott, de légkondis szoba csodálatos kilátással
Aguas Calientes a perui hegyek között előbukkanó jótékony hatású termálvizeiről kapta a nevét. A legtöbb turistát azonban mégsem ez vonzza ide, hanem érthető módon a világ ma létező legnagyobb és remek állapotban megőrzött inka romvárosa, amely naponta átlag 2500 turistát fogad. Aguas Calinetes egészen más képet mutat, mint amilyennek a perui valóságtól gyakran elrugaszkodó álmaimban képzeltem.
Éjfél körül jár, amikor leszállunk a napi utolsó vonatról. A késő esti órán meglehetősen forgalmas az apró vasútállomás, ami nem véletlen, mivel nyilván sokaknak fájna a korábban érkező 2-300 dolláros vonat. A település főutcája, ami sétálóutca is egyben, egy meredek domboldalon vezet végig az elegáns kávézók, éttermek, vendégházak és drága hotelek között kígyózva. Az az első benyomásom, hogy a város minden latin jelleget mellőz, inkább egy európai mediterrán nyaralóhelyen érzem magam, mint Peru egyik legturistásabb településén. Ezt az érzést az is erősíti, hogy ritkán botlunk perui arcokba a meglehetősen zajos és nyüzsgő, nagy gonddal kivilágított zenés-bulis utcákon.
A viscacha, vagyis az andoki nyúl annyira őshonos a Machu Picchunál, mint Magyarországon a vombat
Megérkezünk a szállásra. Bár több telefonhívással jeleztük érkezésünket, a recepciónál megszokott setesuta keresgélés a foglalások között itt sem maradhat el. Végül 70 solért egy példásan tiszta, tágas, privát fürdős szobát kapunk meleg vizes zuhannyal. Ez a Cuzcóban megszokott viszonyokhoz és árakhoz képest olcsó, ezért számomra igen kedves meglepetés. Jóllehet éves szinten itt sem kevesebb külföldi fordul meg, mint Cuzcóban, de úgy tűnik a Machu Picchu előtti utolsó állomás szállásárai még nem szálltak el. Nem kizárt, hogy ez is csupán ideig-óráig lesz így. Azt mondják mindennek annyi az ára, amennyiért a vásárlónak el lehet adni. Valljuk be, Peruban a turizmus nagyon jó üzlet, így tényleg csak idő kérdése, mikor ugranak fel itt is a szállásárak az egekbe.
A Hold még mindig magasan jár, amikor másnap kora hajnalban elindulunk, a napfelkeltét ugyanis már a romvárosból szeretnénk látni. Bár általában megvisel a koránkelés, a mai hajnal egészen más. Alig tudom kivárni, hogy megérkezzünk az eddig csak könyvekből ismert inka városba.
A klasszikus kép, amit mindenki meglő
Aguas Calinetesben már a kora hajnali órákban kígyózó sorok várják türelmetlenül, hogy megvásárolhassák az ugyancsak nem olcsó 19 dolláros buszjegyet fel a romokhoz. A buszok tömegei a Machu Picchutól Aguas Calinetesig oda-vissza közlekednek hajnaltól késő délutánig kb. 5 percenként. Fölpréselődünk az egyik járatra.
Az egykori inka birodalom legfestőibb és legbámulatosabb természeti környezetében fekvő városát meglátogató turisták három módon közelíthetik meg a romokat. Azok a kalandorok, akiknek belefér a perui látogatásuk idejébe és pénztárcájukba egy kis séta, négy napi gyaloglással érkeznek az inka ösvényen. A náluk is módosabb látogatók helikopterről lövik meg a legeredetibb fotókat, de a túlnyomó többség vasúton, majd Aguas Calintesből autóbusszal tekereg föl a Az Urubamba-folyó völgyében. Vannak persze azok a hátizsákosok, akik nem hajlandóak 100 dollárt kifizetni a vonatjegyért, ők inkább illegalitásba vonulva az éjszaka leple alatt a vonatsíneken sétálva közelítik meg Aguas Calientest. Korábban Endre is érkezett így párszor a romokhoz, de mostanra ez a cselekedet tiltott, ami persze a nincstelenebb világjárókat egy percig nem érdekli.
Az Inka-híd Machu Picchu távoleső felén
Az autóbusz az Andok déli oldalán 2450 méteres magasságban a Cordillera Vilcabamba egyik elképesztően meredek sziklás hegyoldalán kiépített parkolóban teszi le utasait. Még alig világosodik, amikor a Machu Picchu bejáratához érkezünk. Vagy fél órát toporgunk izgatottan a jegyek ellenőrzésére váró tömegben. Ellopott útlevelem hiányában a rendőrségi feljelentés az egyetlen személyazonosításra alkalmas dokumentumom, kényelmetlenül feszengek is kicsit emiatt. Az őröket azonban úgy látom a dolog cseppet sem érdekli - biztos nem én vagyok ma az egyetlen, aki rendőrségi feljelentéssel érkezik -, így alig néhány perc múlva már az inka romváros falain belül találom magam.
A nap szép komótosan bukkan elő a szomszédos hegyek mögül és a hajnali ködben sejtelmes fénybe vonja a tájat. Az épületek, az egykori paloták maradványai, a templomok romjai, a lakóházak, lépcsők, kutak, csatornák és teraszok többszintes együttese a hegyoldalon fokozatosan bontakozik ki a reggeli párában. A látvány egyszerűen megbabonáz.
Szezonon kívül a kora reggeli órákban is durva a tömeg
De a romvároson kívül van itt még valami, amihez foghatót - bár sok helyen jártam már - még nem láttam soha életemben. Ez a táj. Meredek falú és kúp alakú, olykor a felhők fölé emelkedő hegycsúcsok, sűrű, szövevényes növényzettel borított szédítően mély kanyonok és az alattunk hömpölygő Urubamba. A Salkantay több mint 6000 méter magas csúcsa és az Urumbamba-folyó völgye között majdnem 4600 méteres szintkülönbség tátong, amely egyedülállóan gazdag növényvilágot hozott létre. A vidék a burjánzóan zöld babérfákon túl broméliák és színes orchideák egész tömegével gyönyörködteti a sivataghoz és kopár vidékhez szokott szemünket. Az inkák hittek benne, hogy a különlegesen szép természeti tájaknak természetfeletti erejük van. Kezdem érteni, hogy miért tartották Machu Picchut az ég és a föld találkozási pontjának.
A város inka lakói számára fontos szempont volt a védelem, de a védelmi célokat nem elsősorban a mesterségesen épített falak látták el, hanem maga a természet az inka várost körülvevő 700 méteres szakadékkal. A várost állítólag 1450 körül Pachacútec Yupanki inka király parancsára építették. 1570-ben hagyták el, elnéptelenedésére azonban egyelőre nincs magyarázat. Az biztos, hogy az inkák nem a konkvisztádorok miatt hagyták hátra a várost, mivel a spanyolok Machu Picchut soha nem találták meg.
Demóláma a teraszokon. A viscachához hasonlóan ő sem őshonos errefelé.
A tökéletesen simára csiszolt, hibátlanul illeszkedő vörös gránittömböket kötőanyag nélkül, száraz falazással illesztették egymáshoz és így tekintélyes méretű falakat alakítottak ki. Nem értem, statikailag hogy lehettek biztonságosak ezek az épületek.
A Nap különleges tiszteletének nyomai a város szinte valamennyi pontján megtalálhatók, amerre sétálunk. A tömérdek turista itt-ott csoportokká szerveződik és mellettük kicsit elidőzve hallgatom, ahogy helyi vezetőjük másról sem beszél, mint, hogy melyik kőre mikor hogy esik a napfény. Ebből tudták megállapítani, hogy éppen milyen évszak, illetve hónap van, valamint ennek megfelelően tartották a rituális áldozatokat.
Az inka hitvilág alapeszméje a Napisten, azaz Inti tisztelete volt. Hitvilágukból az egyéb bolygók sem maradhattak ki, azok alkották a Nap kíséretét. Vallásuk szerint Viracocha teremtette a világot és az embereket, kőből kifaragva. Ezért sok követ szentként tiszteltek, különösen, ha valami állati vagy emberi alak megtestesülését vélték benne fölfedezni. Ennek nyomai Machu Picchunál is tetten érhetők. Egyesek a romok fölé emelkedő Huayna Picchu oldalában egy jaguár vagy puma pofáját látják megjelenni, míg mások Viracocha ég felé néző arcát vizionálják.
Spontán pózolás ott, ahol kell
Végigjárjuk az ún. Szent kerületben a templomok és a királyi rezidencia maradványait, valamint a Főtér közelében a Naptemplom és a Királyi sír romjait, majd a romok fölé emelkedő sziklás teraszok felé vesszük az irányt. Bevallom, a látvány megbabonáz, de a rengeteg turista folyamatos lökdösődésétől már-már kezd felforrni az agyvizem. Kissé nehezemre esik órákon át utat törni magamnak a mindent látni akaró tömegben. A teraszokról már ismerős a kép, ami minden inka kultúráról szóló képeskönyvből visszaköszön, azzal a különbséggel, hogy az emberek óriási sokaságában a látvány is kevésbé élvezhető.
A teraszoktól úgy fél órás gyaloglásra a szomszédos hegy derekán található keskeny ösvényen a régi inka hídhoz vezet az út. A legtöbben megelégednek a Machu Picchu klasszikus látványával, így ide már kevesen merészkednek el. Nem is turistákat, hanem helyettük egy kisebb csapat demólámát kell kerülgetnünk az alig fél méter széles úton, ami meglehetősen szórakoztató feladat. Az itteni állatok annyira megszokták az emberek állandó jelenlétét, hogy valósággal a nyakadba szuszognak és nemcsak elfogadják, de kérik a kézből kapott elemózsiát, a szörnyű ízű perui kekszeket. A régi vadregényes inkahíd a hegy oldalán „függeszkedik”. Életveszélyes, ma már senki nem használja, ezért benőtte a gaz.
Még bizonyára sok tudós elme fogja hosszú ideig törni a fejét azon, hogy a Machu Picchu az inka uralkodók szülőhelye volt-e, vagy királyi nyaraló, esetleg épp csillagászati központ. Egy biztos, csodálatos hely, csak az a baj, hogy ezt nagyon sokan tudják, ezért már-már élvezhetetlen a látogatása. A délutáni órákban egy újabb zsúfolásig tömött busszal érkezünk vissza Aguas Calientesbe és ezúttal nem rummal, hanem egész emberi áron mért sör mellett dolgozzuk fel a felülmúlhatatlan élményt...
