A Manuel Antonio Nemzeti Park olyan Costa Ricában, mint a Machu Picchu Peruban. Egyszerűen muszáj látni, még akkor is, ha rajtad kívül 500 másik turista is ezt teszi. A tömeg ellenére nagy élmény volt, mert sehol nem láttam még ennyi állatot egyszerre.
Magunk mögött hagyva Palmar Norte kőgolyóinak minden rejtélyét, buszra pattanunk, és rövidesen Uvitában kötünk ki. Mikor leszállunk, már tudjuk, hogy butaságot követtünk el, mert a világon semmi kedvünk egy gringóktól hemzsegő üdülővárosban éjszakázni. Rövid téblábolás után úgy döntünk, hogy amilyen lendülettel jöttünk, úgy megyünk is tovább.
Mire Endre beszerez egy üveg vizet a kínai szupermarketből, már sikerül is lebeszélnem egy San Joséba tartó kocsi sofőrjével, hogy vigyen el bennünket Quepos bekötőútjáig. Az izraeli fickó nicaraguai barátnőjével néhány éve költözött Costa Ricába. Valamilyen üzletről magyaráz nekünk, de az igazat megvallva nehezen értünk szót. Annyi biztos, hogy fogalma nincs róla, hol van Magyarország, de arról sem, hogy mi az a Quepos.
A Manuel Antonio Nemzeti Parkban mesések a tengerpartok, de mi nem emiatt jöttünk ide
A Queposba vezető bekötőútnál búcsút veszünk új barátainktól és kiszállunk. Szinte azonnal érkezik egy helyi járat, ami a turistáktól tömött város központi termináljára szállít. Quepos hangulatos hely, de a legtöbb utazó nem ezért érkezik a városba, hanem Costa Rica leghíresebb nemzeti parkja miatt, ami az óceán partján, a pontosság kedvéért egy félszigeten terül el. Ez már önmagában is elég, ahhoz, hogy gyönyörű legyen, de a ráadás a burjánzóan zöld, állatokkal teli trópusi erdő, ami a környező dombokat borítja.
A városban több órát vesz igénybe a szálláskeresés. Van, ahol minden tele, másutt az egyszerű, mindössze egy ággyal ellátott szobákat megfizethetetlenül drágán kínálják. Végül egy nagyon kedves, szünet nélkül karattyoló idős férfi kiadó szobájában kötünk ki. Az épület leélt munkásszállók hangulatát idézi, de ez sokkal kevésbé zavar bennünket, mint az a temérdek csótány, ami szürkületkor lepi el a szobánkat.
Másnap egy reggeli busszal a nemzeti park bejáratánál tetetjük ki magunkat. Legalábbis ezt hisszük, egészen addig, ameddig egy parkolóőr megunva tanácstalan bóklászásunkat a part menti bokrok között, le nem szólít minket, miszerint a parkhoz egy kieső utcából nyílik a bejárat, úgy 5 perc sétára innen.
Keresem a bejáratot, de az nem a part felől van
Sorra kerülünk a pénztárnál, ahol kifizetjük a 16 dolláros belépőt, majd elindulunk a gondosan kiépített turistaösvények egyikén. A Manuel Antonio 2000 hektárjával Costa Rica legkisebb nemzeti parkja, amit naponta vagy 500 turista látogat meg. Én még csak-csak elviselem a tömeget, de Endrének a hátán futkos a hideg, ha ilyen helyre megyünk.
A barna anolisz a Manuel Antonio egyik jelképe
A turisták nagy része a bejárattól valamelyik mesés strand felé veszi az irányt, mi viszont egy erdei ösvény felé, aminek a végén egy magasra épített, lépcsőkkel megközelíthető kilátó áll. A nagy hőségben nem esik jól a lépcsőzés. Zihálva érkezünk a csúcsra, a jutalom azonban ezúttal elmarad. Innét a park állítólag legszebb vízesését kellene látnunk, de száraz évszak lévén épp nincsen benne egyetlen csepp víz sem. Vigaszul kicsomagolok a zsákomból két kis bagettet és egy májkrémet reggeli gyanánt, mire érkezik egy kanadai pár és megállapítja, hogy nyilván európaiak vagyunk. Megjegyzem, szeretünk piknikezni, de azért bevalljuk neki, hogy egy magyar pénztárcának tényleg nem Costa Rica a legmegfizethetőbb latin ország.
Az ösvények mentén ilyen rákok szaladgálnak
Visszatérve a park ösvényeit összekötő pontra egy ismeretlen irányt választunk, és végigjárjuk a lajhárokról elnevezett ösvényt. Lassan vesszük fel az erdő ritmusát. Akkor jövök rá, hogy mennyire figyelmesnek kell lennem, amikor Endre a fényképezővel a maximumig zoomol egy fára. Alvó denevérek egy egész csoportját sikerül lencsevégre kapnia a fa törzsén, majd háromujjú lajhárt egy másik ágon.
Ezúttal az állat helyett csak egy karom
A csuklyásmajmok, a bőgőmajmok és a közép-amerikai mókusmajmok nem sokkal odébb már sokkal nagyobb feltűnést keltenek. Ők kifejezetten élvezik, hogy van közönségük, és mókás artistamutatványokat adnak elő a fejünk felett.
Bőgőmajom és egy mókusmajom kölyök figyel minket
Épp őket bámulom, amikor valami csiklandozni kezdi a lábszáramat a bakancs felett. Zavartan lesöpröm, miközben nem veszem le a szemem a fölöttem zajló jelenetről. A csiklandós érzés azonban csak nem akar megszűnni, mígnem végigfut rajtam, egészen a karomig. Ekkor tűnik csak fel a vállamon ülő, tenyérnyi méretű botsáska, akivel kölcsönösen úgy meglepődünk egymástól, hogy sikerül megdöntenünk a helyből ugrás majdnem 4 méteres rekordját.
Kiérve az erdőből a Playa Gemelas felé vesszük az irányt, de hirtelen földbe gyökerezik a lábunk, amikor egy egész szarvascsalád tűnik fel a bokrok között. Olyan közel jönnek hozzánk, hogyha kinyújtom a karom, meg tudom őket érinteni. Jóval kisebbek, mint európai rokonaik.
Ilyen képet nem sok helyen lehet lőni Közép-Amerikában
Az odáig rendben van, hogy Costa Rica legkisebb nemzeti parkjában vagyunk, de olyan mértékű állatsűrűség van, amilyet eddig soha, sehol nem tapasztaltunk, pedig jártunk már néhány nemzeti parkban. Nem is beszélve az állatok emberközeli viselkedéséről. Kezdünk arra gyanakodni, hogy mesterséges betelepítésről van szó, de nincs időnk sokat tűnődni ezen, mert az ágak közül előbukkan egy minket figyelő szempár, aminek egy hüllő a tulajdonosa.
Teljesen véletlenül pillantottuk meg ezt a kígyót
Amikor leérünk a Manuel Antonio leghíresebb partszakaszára, az Espadillára, azt látjuk, hogy bűbájos mosómedvék tréfálják meg a csomagjaikra nem figyelő strandolókat. Szerencsére a plázs van akkora, hogy az embertömeg szétszóródjon rajta, így Endrét sem zavarja egy rövid pihenő.
Jófejek pózolnak nekünk a Playa Espadillán
A nap végén felmászunk a 100 méter magas Punta Catedralra, amit egy félsziget kiszögellésében emeltek. Bár néhány hüllőtől és madártól eltekintve ezen az ösvényen találkozunk a legkevesebb állattal, kárpótol minket a tengerparti öblök lélegzetelállító látványa.
Iguanák is élnek ám a parkban
Az esti órákban hagyjuk el a parkot, és elégedetten térünk vissza queposi szállásunkra. Ha telepített állatok, ha nem, a Manuel Antonio egyszerűen lenyűgöző. Kevés jobb nemzeti parkja van az országnak...
Manuel Antonio leghíresebb strandja a Playa Espadilla
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
